Legfrissebb bejegyzések

Egy korszak vége

Istra

 

Kilencvenhárom, június vége. Immár ötödik éve, mindig ebben az időpontban indul a családi nyaralás. Mondhatnám, hogy történelmileg így alakult. Az előszezon utolsó hete már eléggé nyár, de még olcsóbb mint a főszezon. Az első kivételével minden évben  együtt vágtunk neki az útnak a komával és családjával. Most is, tehát gyülekező péntek reggel Egerszalókon, aztán irány az Isztria. Budapestig dögunalom az út, de a körúton már arra is van lehetőség, hogy elméletileg menet közben Mari koma átsétáljon hozzánk megkérdezni, melyik hídon kelünk át. Na, ez se mondható izgalmas helyzetnek, inkább bosszantó, de nem szabad mérgelődni, ráérünk.

Saját akaratunkból Balatonszemesen álltunk meg először, hogy a Náncsi néni vendéglőjében megebédeljünk. Itt nyaraltunk két éve, emlékeztünk a helyre, nem kellett nagyon keresni. Csupán a névre emlékeztem rosszul, mert nem Náncsi, hanem Fanni néni. Valójában az sem, mert két fiatalember működtette, akik éppen néhány napja nyitották az üzletet. Mindez persze nem annyira fontos. A lényeg, hogy finom somogyi bablevest tálaltak fel. Kissé terhes volt a gyakori érdeklődés, de nagyon kíváncsiak voltak, hogy vagyunk megelégedve. A végén mégis tettem egy kritikus megjegyzést, miszerint kicsi volt a leveses kanál.

 

Az ismeretlen szakasz Balatonszentgyörgynél kezdődött. Erre még nem jártam korábban. Meg is lepett, hogy nem sík vidéken visz az út, hanem dombok közt kanyarog az utunk Nagykanizsa felé. Nagyon jó rálátás nyílt sokszor a Balatonra. Sajnáltam, hogy hátrafelé kellett figyelni, ami nekem, mint sofőrnek, nem nagyon volt ajánlott.

Négy órakor már Nagykanizsa belvárosában kerestük a szállodát. Úgy terveztük, megengedünk magunknak egy éjszakát. Aztán mégsem engedtük meg, inkább megkerestük a kempinget. Szerintem ez volt a jobb választás a sok apró gyerek, na meg a pénztárcánk miatt is. A főépületben lehetett sört venni, és gyönyörködni a gondnok néniben. Ettől függetlenül is barátságos volt a környezet, az árak is barátinak voltak mondhatók. A terület hátsó szegletében állt egy rámpa, amit autómosó emelvényként azonosítottam be. Hasznos dolog volt ez, legalább alánézhettem a Szamarának.  Azt írtam korábban, hogy Pestig dögunalom volt az út, de azért ez nem teljesen igaz, ugyanis erős gyomoridegem lett, amikor motorfék üzemmódban rettenetes zörgést hallottam a kocsi alól. Na, itt legalább kiderítettem ennek az okát. A néhány napja cserélt kipufogó túl közel került a padlóhoz, s az verődött hozzá a lemezhez. Kézzel lehetett annyit feszegetni rajta, hogy ezt a kellemetlenséget megszüntettem.

A családonként kibérelt egy-egy faház elég tágas volt, de csak két ágyat raktak be, így a gyerekeknek a padlón voltunk kénytelenek fekhelyet készíteni. Nem volt ellenvetésük. Nem úgy, amikor a tollasozás befejezésére akartuk őket este 10-kor rábeszélni. Végül az győzte meg őket, hogy nem találták a labdát.

Hajnalban az eső hangjára ébredtem. Lehűlt a levegő, Tamásra ráterítettem a második takarót anélkül, hogy az ágyból felkeltem volna. Hat körül keltem fel, majd ezt követően néhány percen belül külön ébresztés nélkül mindenki talpon volt. Fél hétkor már Kiskanizsán vártuk az ABC nyitását. Az eső nem esett nagyon, inkább csak szemerkélt. Na, ez így éppen jó lesz az utazáshoz, majd inkább a tengerparton legyen jó idő. Az év leghosszabb napjai éppen ilyenkor vannak, mégis úgy emlékszem, mintha hét órakor még nem lett volna világos.

 

-          Hová? – kérdezte a horvát határőr.

-          Az Isztriára.

Visszaadta az útleveleket, szalutált, majd indult a következő kocsihoz.

A Murának ezen a partján teljesen más látvány fogadott, mint a magyarországi oldal falvaiban. Ha nincs határállomás, akkor is azonnal feltűnt volna, hogy ez egy másik ország. Takaros falvakon át kanyargott az utunk. Romos, elhanyagolt házat nem is láttam. Látszott, hogy ezek a parasztok jobban élnek, mint a mieink. Az emeletes, nagy erkélyes házak tetőinek a lejtésszöge jóval kisebb, mint nálunk szokás. (Ilyeneket láttam korábban Szerbiában is). Kapu, kerítés csak elvétve, járda, azt hiszem egyáltalán nincs. Errefelé nem divat. Az út jó minőségű, de annyira kanyargós, hogy nem mertem kihasználni a megengedett sebességet. Attól féltem, kisodródok.

 

Az első jelentős település, aminek a nevére is emlékszem, a Zrínyiek egykori székhelye, Csáktornya. Nem tartottam ésszerűnek a belvároson átkelni, ezért követtem a tranzit útvonalat, hiszen ez a módszer már Thrákiában is bevált. A kamionoknak ajánlott út a vasút mellett vezetett. Feltűnt a vakvágányon sorakozó muzeális vagonok sokasága. Gyerekkoromban láttam ilyeneket, de már akkor se közlekedtek, inkább munkásszállásnak, őrbódénak használták. A szemerkélő esőben nem láthattunk nagy mozgást, de egyértelmű volt, hogy ezeket a vagonokat lakják. Semmi kétség, háborús menekültek vannak itt elszállásolva. Hálát adhatunk a sorsnak, hogy mi biztonságban, s aránylag jó módban élünk. Most például megyünk nyaralni. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalás lett rajtam úrrá, de aztán meggyőztem magam arról, hogy ezeknek a szerencsétleneknek attól semmivel nem lenne jobb, ha mi otthon maradnánk.

A belváros elkerülése Varasdon is bejött. Egy lámpánál Csaba lemaradt, így bőven volt időm kiválasztani a helyet, ahol megállunk reggelizni. Már a határnál megkaptam erre a felhatalmazást, de egy korábbi helyválasztásomat leszavazták. Nagyon széles, egyenes négysávos út szélén parkoltam le. Alig volt forgalom. Az eső ekkorra elállt, a hegyek felől még a nap is erőlködött, de nem nagy sikerrel sütött át a felhőkön. Most nem hoztuk magunkkal a kempingasztalt, mint tettük hajdanán Bulgáriában, így csak a felnyitott hátsó ajtónál álldogálva fogtunk hozzá a reggelizéshez. Éppen végeztünk, amikor leszakadt az ég. Olyan intenzitással zuhogott az eső, hogy az ablaktörlő alig győzte a munkát. Megfordult a fejemben, hogy ismét félreállok, de néhány perc volt csupán ez az özönvíz. A borongós idő végigkísért egészen Rijekáig, de utazáshoz ez a jó. Talán 20km-re se járhattunk Varasdtól, amikor beértünk a hegyek közé. Vezetéstechnikailag nem okozott gondot, csupán az zavart, hogy nem volt egyértelmű, hol kezdődnek és hol végződnek a települések. Nem szerettem volna gyorshajtásért bírságot fizetni. Fellélegeztem, amikor a Zágrábot elkerülő autópályát elértük. Itt már kinyílt a látóhatár. Láthattuk az ENSZ repülőgépét a közeli reptéren, ami emlékeztetett arra, hogy háborús feszültség uralkodik a térségben. A békefenntartók jelenléte persze egyáltalán nem zavarta a szembenálló fegyvereseket. Szerencsére ezeket csak hallomásból tudtam.

A Száva folyó csalódást okozott, hiszen itt még szinte csak patak. Korábban a torkolatnál keltem át rajta, az maradt meg az emlékezetemben. A térkép szerint nagy kerülőt tettünk a fővárosnál, de legalább a haladási sebességünkkel elégedett lehettem. Tovább fokozta elégedettségemet, hogy az utunk további 45km-en ugyancsak autópályában folytatódott, egészen Karlovácig. Itt megálltunk egy rövid pihenőre, bár nem éreztem magam fáradtnak, inkább untam már az utat, pedig előttünk volt még 200km a célig. Egy benzinkút parkolója volt az alkalmas pihenőhely. Tankolni ugyan még nem kellett, de legalább megnéztük azt a nagy tablót, amin a környék térképét láthattuk. Egyebet nem is láttunk a városból. Itt még kicsit tanakodtunk, hogy a tengerhez vezető rövidebb utat válasszuk-e. Aztán maradtunk az eredeti útitervnél. A következő hegyi szakasz már nagyobb kihívás volt, mint a Dráva és a Száva völgyei közt átkelni. Fenn a hegyen sok helyen láttunk nyárson forgó malacot, és Ibolya mindegyiknél meg akart állni, hogy megkóstolja a sült malacot. Azzal hárítottam el sorban, hogy majd a következőnél…majd a következőnél…majd inkább hazafelé. Látványnak szép volt ez a vidék, de én inkább már a tengert szerettem volna látni. Ugyancsak izgalomba jöttem, amikor végre megtekinthettem a nagy kékséget. Korábban kétszer is jártam már tengernél, de egyik se volt ennyire kék. Furcsa volt a rálátás szöge miatt is, hiszen itt még magasan jártunk, s úgy tűnt, mintha nem is vízszintben lenne a tenger, hanem megbillentették volna felénk. Ebben a látványban nem gyönyörködhettem sokáig, hiszen a hegyek ismét eltakarták a kilátást, de már hamar kiértünk az erdőből. Egy kicsi síkság következett, kicsi repülőtérrel, és nagy sebességre alkalmas autóúttal. Ezen túljutva ismét hegyek következtek, de másmilyenek, mint amiken eddig átkeltünk. Kopár sziklák mindenfelé, fák helyett csak némi bozót. Egy-egy pillanatra ráláttunk a tengerre, majd Rijeka toronyházaira. A kopár mészkősziklák közt utak szövevénye tárult elénk hidakkal, alagutakkal. A városból nem sokat láttunk, de ha az egész ilyen, nem is vagyok rá kíváncsi. Valószínűleg nincs is óvárosa, hiszen a háborúban rettenetesen tönkrebombázták. (nem a mostaniban, hanem a 2. Világháborúban) Barátságtalan környék. A lényeg, hogy hamar túljussunk rajta.

Megnyugvás lett úrrá rajtam, amikor túljutottunk az összes csomóponton, s nekivághattunk az utolsó 70km-nek, immár a „Porec” táblát követve. A térség legmagasabb pontja emelkedett előttünk, az 1300m magas Ucka hegy. Az alatta fúrt alagút 6km hosszú. Amikor a sötétben haladva erősen markoltam a kormányt, miközben nyolcvannal száguldottunk, Zsófi tett egy olyan kijelentést, hogy nem bánná, ha végig alagútban mennénk. Na, én igen. A túloldalra érve kisütött a nap. Így üdvözölt az Isztria.

 

Az út minősége előbb kiváló, majd fokozatosan egyre rosszabb, ahogy távolodunk a tengertől. A félsziget közepén nem túlzás azt állítani, hogy személyautóval nehezen járható. Szerencsére az ilyen útszakasz nem hosszú, hiszen a túloldal ugyancsak kiemelt idegenforgalmi terület. Aztán megérkezünk. Persze nekünk nincs dolgunk egyelőre a városban, hiszen a szállásunk az egyik lagúnához szól. A beutaló kártya szerint a Flava-lagúnához, ahonnét tovább küldtek a Zelena-lagúnához. Erre a névre emlékeztem egyébként is, csak a térképet otthon hagytuk. Ezzel a pici tévedéssel csak annyi időt vesztettünk, hogy pontosan délután kettőre érkeztünk meg a Ville-Astrába. Ez az időpont volt megadva, bár gyanítom, előbb is beengedtek volna a szállásunkra. Nagy eséllyel mi voltunk ezekben az apartmanokban az év első vendégei. Ezt abból gondolom, hogy egész héten hiába igyekeztünk kiszellőztetni.

A két család lakása szomszédos volt ugyan, de két külön épületben. Mindkettő földszinti, de a szint erősen eltért egymástól. A Csabáék kissé alagsori, amiért morogtak is először. Akkor nyugodtak bele, amikor látták, hogy a mi teraszunk egy átjáróház. A fölöttünk lévő házsorhoz mindenki itt járt keresztül.

 

Mi férfiak azonnal mentünk volna a vízbe, de aztán hagytuk magunkat lebeszélni, nehogy harag legyen a csökönyösségünk miatt. Este tettünk egy felfedező körutat. Ismerkedtünk az árakkal, próbáltuk nem átszámolni forintra, igyekeztünk nem gondolni arra, hogy mennyire csóringerek vagyunk. Megnéztük, hová járjunk majd az elkövetkező héten fürödni, hová labdázni, hol vásároljuk meg a kaját, hová üljünk majd be ebédelni, s ezzel el is telt az első nap. A két asszony elcsórt a Restaurant Astra-ból egy étlapot, amit odahaza részletesen áttanulmányoztunk. Igaz, nem volt rajta magyar szöveg, de három nyelvből – illetve kettőből, mert a horvátból semmit nem értettünk – összeraktuk, hogy mit takarhatnak az ételek nevei. Fel voltak tüntetve, hogy miket tartalmaznak. Ennek a tudásnak a birtokában már nem kellett az étterem asztalánál sokáig válogatni, hiszen kész elképzeléssel ültünk le. Csak mondtuk, hogy csevapcsicsi, razsnyicsi, hajducski csevap…meg csupa ilyeneket. Az ájszkém volt természetesen minden ebéd vége, meg a bira. Vagyis fagyi, meg sör. Csak néhány nap késéssel fedeztük fel az étlapon a palacsinkét, amit ezután soha nem hagytunk ki. Kivétel a szerda, de az egy kivételes nap volt.

Minden reggel tettem egy kiadós sétát a lagúna környékén, mire a többiek felébredtek. Aztán kávé, reggeli és irány a víz! Ebéd az Astrában, hosszas csendes pihenő, majd ismét strand. Gyakorolhattam frissen szerzett tudományomat, az úszást. A negyvenedik évemet tapostam már ekkor, de még csak most értem el odáig, hogy úszni tudok. Nem éppen versenyszinten, de 10-20 percen belül még nincs szükségem mentésre. A magabiztosságomra azért jellemző, hogy csupán néhány csapásnyira merek beljebb menni attól a sávtól, ahol még leér a lábam. Néhány nap gyakorlás után már nem azért úszok ki a partra mert elfáradtam, hanem elunom magam.

Esténként sörözés a teraszon, labdázás a gyerekekkel a teniszpályán. Másik nap ugyanez a program, a harmadikon is. Közben azon izgulunk, hogy már csak 4 nap, és menni kell haza. A napozás keddre már nem esett nagyon jól, azt terveztük, tartunk egy nap pihenőt, elmegyünk hajózni. A kikötő viszont benn volt a városban, oda kellett autózni. Ott már vártak bennünket, és a hozzánk hasonlóan unatkozó vendégeket. Mutogattak nekünk prospektusokat és beszéltek hozzánk, amiből szinte semmit nem értettünk. Ennek ellenére az üzlet megköttetett, befizettünk egy egész napos hajókázásra. Jó lett volna rövid program is, de olyat nem kínáltak.

Másnap reggel még üres volt a kikötő amikor megérkeztünk. A beszállásnál mégis tolakodni voltunk kénytelenek, de ezen csak addig csodálkoztam, amíg rá nem eszméltem, hogy az utasoknak legalább a harmada magyar. Amikor bemutattuk a jegyeinket, valamit kérdeztek tőlünk, de nem értettük mit akarnak. Sokadik próbálkozás után feladták. Ráírták a jegyeinkre, hogy „riba”, majd mutatták, merre menjünk. Nem volt bonyolult. Be a fedélközbe, majd fel a felső fedélzetre. Ehhez nem kellett nyelvtudás, hiszen az előttünk a fedélzetre lépők is arra mentek. Csaba ennek ellenére el tudta véteni az irányt. Azóta sem értem, miből gondolta, hogy a gépház a helyes irány, hiszen gondolnivaló, hogy onnét nem lát majd semmit. Elindult lefelé a szűk vaslépcsőn, a két gyerek pedig szorosan utána. Meg is lepődött a dalmát matróz, aki reflexből a sarokba állított gépkarabély után nyúlt. Egy idősebb társa szólt neki valamit, majd Csabának ő állta útját, és visszafordulásra ösztönözte.

Amikor ránk találtak a napozó fedélzeten, láttam arcán a feszültséget, de ez nem volt számomra szokatlan, hiszen olyan a természete, hogy nem tud igazán lazítani. Talán nem túlzás azt állítani róla, hogy úgy tud lazítani, ha erősen rá koncentrál. Elhatározza, és kész. Ez persze nem így működik. A mostani helyzet semmiképp nem nevezhető szokványosnak, ezzel magyaráztam a sápadtságát. Izgul, amiért behajóztunk.  A két gyerek rajta csüngött, de ebben se volt semmi szokatlan, hiszen sokszor össze is vesznek azon, hogy melyikük lehet közelebb az apjukhoz. Számukra csak annyi volt az iménti eset, hogy nem jó felé mentek. Valójában tényleg csak ennyi történt. A kalasnyikov nem azért volt a gépházban, hogy használják is, hiszen itt nincs háború. A jelenlegi hadi helyzet szerint innét majd’ 300km, ahol ágyúznak. Ez a hajó bizonyára abból a térségből jött, rá van írva, hogy Split.

Viszont tény, hogy Csaba megijedt a fegyver láttán, bár ezt a világért se ismerné be. Mosolyogva mesélte el, de eléggé zavart volt az a mosoly.

Az útitársak egy része vetkőzni kezdett, kenték magukra a naptejet. Most szembesültünk a tévedésünkkel, hiszen azért jöttünk hajózni, mert pihentetni akartuk a napégette bőrünket. Ezek pedig éppen napozni készülnek. Igaz, lemehettünk volna a fedélközbe, de fentről sokkal jobb a kilátás, ezért inkább bevállaltuk az égető napot. Egy idő után árnyékolni kellett az orromat, mert már fájt a napsütéstől. A második ebédnél a kólából kivett jégkockával enyhítettem a fájdalmamat. Na, de ne szaladjunk előre, hiszen az első ebéd is odébb van még.

A helyfoglalás úgy sikerült, hogy egy három család alkotta magyar társaság közvetlen közelébe kerültünk. Ők el voltak magukkal, másokról nem is vettek tudomást. Azt se hallották meg, hogy nekünk gondot jelent a nyelvismeret hiánya. Pedig tény, hogy a szinte folyamatos tájékoztatásból alig értettünk valamit. Ha mégis, az az időpontok megértésében részemről ki is merült. Tudtuk, hogy hány órakor lesz majd, csak azt nem, hogy mi. Ebből a társaságból többen is felnyújtották a kezüket, amikor a kapitány az angol, illetve a német nyelvtudásra kérdezett rá. Nekünk annyi segítség akadt, hogy mögöttünk ült egy szimpatikus fiatal pár három apró gyerekkel. A nő egy picit értett németül, de talán csak annyit, amennyit én angolul. Vagyis alig valamicskét. A rovinj-i templomban Szent Eufemija szarkofágjánál is összeraktuk a tudományunkat, hogy megértsük e bizonyos szent sztoriját. Mindez persze nem volt annyira fontos, mint a programok megértése.

 

A hajóút elején még jól elfoglaltam magam a táj beazonosításával. Porec városa a szállásunktól északra volt, a kirándulás állomásai pedig délre. Így tehát el kellett haladni a „mi lagúnánk” előtt. Láthattuk a tenger felől a helyeket, amerre korábban sétáltunk, ahová fürödni jártunk, felismertük az autóskempinget, majd kíváncsian vártam, hogy a következő város – Vsar – közelébe érjünk. Erre persze hiába vártam, mert aránylag messze haladtunk el előtte. Innét már látni lehetett a program egyik helyszínét, a Limski fjordot, ahová most nem kanyarodtunk be, hanem mentünk egyenesen Rovinj felé. A gyönyörű tiszta időben szinte keresztül láttam az egész Isztrián. A legmagasabb hegyet – az Ucka-t - mindenesetre felismertem. Miután a Calipso a rovinj-i kikötőt irányba vette, azt gondoltam, hogy hamarosan megérkezünk, de a távolságot nagyon nehéz felmérni, amikor nincsenek előttünk tereptárgyak, csupán az alig ringatózó víz. A víz, ami alattunk gyönyörű kék volt, tőlünk kissé beljebb pedig egy sávban szemetes. Ez itt egy forgalmas hajóút, s néha kidobnak a népek ezt-azt.

Valahol olvastam, hogy a halfeldolgozó bűze árasztja el a kikötőt. Nos, ez nem volt igaz. Legalábbis én nem tapasztaltam ilyet. Mielőtt partra szálltunk, tájékoztattak bennünket az ebéd időpontjáról, majd kérték, hogy kövessük a személyzet két tagját fel a hegyre. Nem csak nekünk okozott nehézséget megérteni amit mondtak, mert az ellenszenves csoport egyik tagja is kérdéseket tett fel a kapitánynak, aki –gondolom az akcentusából hitte – megkérdezte, hogy amerikai-e. Ettől többet nem is értettem a beszélgetésükből, pedig erősen figyeltem.

Bízva abban, hogy nem hagynak itt bennünket, mentünk amerre a többiek. Ugyancsak megszuszogtatott a meredek kaptató, mire feljutottunk a templomhoz. Aggódtam, hogy elcsúszunk majd a fényesre koptatott macskakövön. A házak között nem az udvart, vagy virágos kerteket láthattunk, hanem a tengert. Szokatlan látvány volt. Fenn a hegyen meghallgathattuk a templom történetét, és névadójának legendáját. Feltételezem, hogy erről volt szó. Az idegenvezetés a templomban ért véget, onnét mehetett ki merre látott. A hajótól persze nem mertünk nagyon eltávolodni, így azonnal helyet foglaltunk, amikor ebédhez szólítottak. Na, itt derült ki, hogy mit kérdeztek a poreci behajózásnál. Halat, vagy húst kérünk ebédre. Húst kértünk volna, de ezzel már elkéstünk. A jegyeinkre rá volt írva, hogy „riba” azaz hal. Apró sült halakat tálaltak fel sótlanul, nyers káposztával és száraz borral. Nagyon messze állt a mennyei lakomától. A gyerekek meg se kóstolták. Én a halat leküzdöttem, Csaba pedig a borral akarta felejteni az elégedetlenségét. Az ellenszenves társaságból egy fiatal lány ült mellettem, aki a sótartóra mutatva megkérdezte tőlem, hogy „ Ken áj ték it?” Mondom neki, hogy kérheted nyugodtan magyarul is, mire az volt a válasz, hogy „mit tudom én ki itt a magyar” Csak nyisd ki a füled kisanyám! Persze ezt nem mondtam, csak magamban jegyeztem meg.

 

Ebéd után felszedtük a horgonyt, s áthajóztunk a közeli crveni otok-ra. Itt költöttük el az újabb ebédet. Nem telített túlságosan a hajón elfogyasztott hal, főleg azt nem, aki meg se kóstolta. Közben aki felkészült a lehetőségre, fürödhetett a két sziget közötti öbölben, hisz adtak rá időt bőven. Mi nem voltunk úgy öltözve. Csabával egy gáton sétálgatva a nudista strand felé vettük az irányt, de mivel belépőt kellett volna fizetni, visszafordultunk, s a sziget egyéb részeit fedeztük fel a családdal együtt.

Na, ennyi elég is lett volna a kirándulásból, de még hátra volt a visszaút. A menetrend szerint este fél hétkor lesz a kikötés a kiindulási helyen. Nem hittük, hogy ez komoly, de megtapasztaltuk, hogy még késtünk is legalább fél órát. Szörnyen hosszú volt a délután, főleg, hogy még az idő is elromlott. Mindenki lellyebb költözött egy szinttel, mert a napozó fedélzeten határozottan fáztunk az erős szélben. Már azt se bántuk volna, ha nem kanyarodunk be a fjordba, de ez hozzátartozott a programhoz. Fáztunk, szomjasak voltunk, és untuk magunkat. Hiába énekelt nekünk a dalmát harmonikás, nem tudott jókedvre deríteni.

Sötétedett amikor a szállásunkra értünk. Vacsora, sör, kicsi beszélgetés, majd alvás, hiszen mind elfáradtunk. Számolgattuk a napokat. Szombaton érkeztünk, ma van szerda…a francba! Már csak két nap. A pénzünk már kitart, ha átruccanunk velencébe akkor is, de egyrészt az összes költségünk 20%-át tenné ki ez az út, másrészt pedig jóval messzebb van mint Rovinj, s egy időre elegünk van a hajózásból.

Itt jöttek be


Sok esetben talán nincs is gyakorlati haszna, mégis nagyon sok településnek van külföldön testvérvárosa. Némelyeknek több is. Így van ez a mi esetünkben is. Van egy Lengyelországban, van egy Szlovákiában. Most bontakozik egy harmadik lehetősség Ukrajnában. Hallottam rosszalló véleményeket azokból a körökből, akik kizárólag kiadható szobában mérik még a barátságot is. „Mit akarunk ezektől a szegény szomszédoktól?” Ezek a szomszédok valóban szegények, de a mieink. Néhány kilométeren múlott, hogy nem Magyarországon élnek. A falu nyugati határa egyben az országhatár is. Nagy turistaforgalom szerintem se várható, inkább kulturális kapcsolatban kell gondolkodnunk.
Az önkormányzati delegációban a polgármestert a szociális bizottság két tagja kísérte. A nemzetközi kapcsolatok bizottsága most se képviseltette magát, mint ahogy Lengyelországban sem.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem volt eléggé körültekintő a szervezés. A kezdeményezés a polgármestertől származott, pontosabban egyébirányú kapcsolata vetette fel az ötletet. A delegáció utazására mielőbbi időpontot javasolt. Csaba ennek alapján kitűzte a húsvétot követő első hétvégét. Az önkormányzatunk jelentős része hajlandóságot mutatott az utazásra. Legalább hatan mentünk volna. Az időpontot persze elfelejtette időben leegyeztetni, így néhány nappal az indulás előtt, amikor odatelefonált, kiderült, hogy nem tudnak fogadni, nem készültek fel. Csak később tudtuk meg, hogy nem a kenyér hiányzott – mint azt feltételeztük – hanem más delegációt fogadtak a Dunántúlról.
Ezért egy hetet csúszott a látogatás. Ekkorra viszont több képviselő visszalépett, mert nem volt alkalmas az időpont, tehát maradtunk azok, akik szoktunk. Csaba, meg mi ketten Horváth Józsival. Talán a kis létszám miatt vittünk sofőrt. Nem vitás persze, hogy így praktikusabb, hiszen a delegáció vezetőjének illik koccintani is. Az út dokumentálása érdekében a stúdióvezetőt is magunkkal kívántuk vinni, de az indulás reggelén derült ki, hogy családi okból le kell mondania a részvételt. Ezért még képek se készültek.

Nincs messze hozzánk Ukrajna, de azért beiktattunk utunk során egy baráti reggelit Cigándon. A polgármester és két munkatársa látott bennünket vendégül. Szegény, elmaradott vidéknek mondják a Bodrogközt, de ezen a városon nem látszott a szegénység. Inkább jómódúnak gondolnám. A Polgármesteri Hivatal a faragott tölgyfakapuval és a díszburkolatú kapualjjal is ezt sugallta. Az irodák falait a summás ősök nagyméretű fotói díszítik. Talán egy órát töltöttünk itt. Kaptunk egy térképmásolatot, bejelölték rajta az ajánlott útvonalat. Kétszer keltünk át a Tiszán. Előbb hídon, majd Aranyosapátinál kompon. Számomra újdonság volt, ahogy a víz sodrását kihasználva, csupán két drótkötél hosszának szabályozásával, gépi meghajtás nélkül közlekedett a komp oda-vissza.
A határnál hosszú kocsisor várt átlépésre. Többségük az úgynevezett „tank-turista”. Odaát alig több mint harmada a benzin ára, mint nálunk. Más jövedelem híján sokan vállalják a mindennapos hercehurcát.

A nagybégányi fogadóbizottság gyalog jött elénk. A hatóságnál kijárták számunkra a soronkívüliséget. Így nem kellett sokat időzni. A határtelepülés főutcáján rendőrök keresték a mindennapit. Felületes szemlélődő azt hinné, hogy barátai az éppen ellenőrzött jármű vezetőjének, de aki ismeri a helyi viszonyokat, az tudja, bankóval van bélelve a kézfogás. Furcsának találtam a franciákéhoz hasonló kepit a fejükön. Bár nálunk is sok esetben lecserélték a tányérsapkát baseball-sapkára. A vámosaink pedig bocskaira. Az ukrán vámosok megtartották a szovjet-mintájú tányérsapkát.
Egy út menti fogadóban várt ránk a későbbi társaságunk. Én, mint legöregebb, vettem a bátorságot, hogy amíg az ebédre vártunk, végigkérdezzem még egyszer mindenkinek a nevét. A polgármester - vagy ahogy ott mondják – a bíró neve Dezső, az iskolaigazgató János, a fiatal tanár Józsi. A Győrből érkezett, nagy reményekkel kecsegtető két vállalkozó Béla és Gergő.
A győriek informatikában akartak többek között vállalkozni. Kétségeim voltak, hogy van erre itt igény, de én ezt nem tudhatom. Csaba, állítólag rögtön látta rajtuk, hogy szélhámosok, ami később be is igazolódott. Ekkor persze még nem tudhattuk.
A pincér tudott ugyan magyarul, de többnyire ukránul beszélt. (A továbbiakban nem is emlékszem olyan emberre, aki nem magyar lett volna. Eltekintve azoktól a huculoktól, akiktől a ló ára felől érdeklődött Dezső Verebesen, a Vereckei kirándulásunkkor.) Az étel sokára készült el, de nem jelentett gondot, hiszen nem régen reggeliztünk, egyébként se volt még dél. Nem türelmetlenkedtünk, jól elbeszélgettünk. Legtöbbször Gergő volt napirenden, aki a közeljövőben szándékozik megházasodni. Ukrajnai lányt vesz el.

Ebéd után Nagybégány felé vettük az irányt. Innét már két kocsival. Az első állomás a Polgármesteri Hivatal épülete. A téren nemrég építettek egy emlékművet a háború áldozatainak. (A kivitelezés nem túl igényes, a felhasznált anyagok se igazán szépek. Látni rajta, hogy nem dúskáltak a pénzben.) Néhány órával korábban még a cigándi hivatalt csodáltam az igényes kialakításáért. Erős volt a kontraszt. A nagybégányiak a kolhoztól örökölték meg hatalmas épületegyüttest. Néhol már szinte romosan. Helyreállításra, tatarozásra nincs pénz. Az egyik romos épületrész tornacsarnok volt. Azt kívánják a győriek bérbe venni a vállalkozásuk számára. Nagy átalakításra lesz szükség, födémet akarnak beépíteni. Nem tudom, mire használta a kolhoz ezt a házat, méreteiből ítélve több száz irodai dolgozót lehetne elhelyezni itt. Heten dolgoznak most benne. WC-jük nincs, vagyis nem működik. Nem tudom kérdezte-e valaki, de mondták. (Akkor talán el is feledkeztek róla, de későbbi találkozásunk során került szóba, hogy télen nincs fűtés. A hivatalnokok kesztyűben dolgoznak. Olyan levágott ujjúban, hogy meg tudják fogni a tollat.) Az emeleten megtekintettük a jegyző irodáját. Az üveg nélküli úgynevezett tele ajtók miatt eleve barátságtalan helynek éreztem. Dezső megmutatta az írógépet, amihez még papírjuk sincs. A polgármesteri irodában van egy Tv-készülék, de csak dekoráció. Nem működőképes. A negyvenéves telefonközpont láttán már elszorult a szívem. Sokkoltak a látottak, kicsordult a könnyem. Vendéglátóink próbálták tréfára venni a helyzetet. Őket nem döbbenti meg, hiszen benne élnek, naponta találkoznak a nehézségekkel. Búfelejtőnek öntenek egy vodkát. Nem a repiből, hanem hozott készletből. Az ellátásunk se az üres közös kasszát terheli, hanem – mint a „bíró” mondta – úgy kell összekoldulni a vállalkozóktól. Van aki egy vacsorát ad, van aki bort. A kirándulás szervezésekor kapóra jön, hogy a mi kocsinkban van üres hely, így el tud kísérni a jegyző, a biró, a két iskolaigazgató és egy tanár. A győri vállalkozók is adnak helyet a kocsijukban.

Következő állomás az iskola. Oda nem a mi buszunkkal, hanem a győriek Renault Safrane-jával mentem. Nincs semmi oka, így alakult. Az iskola elhelyezése tetszett. Egy nagy kert közepén van, messze az úttól. Kintről semmi különös, olyan, mint egy iskolaépület, beleillik a környezetbe. (a WC-vel ugyanaz a helyzet, mint a hivatalban) Vendéglátóink bevezettek bennünket egy terembe, ahol irodalmi vetélkedőt tartottak.
Bemutattak néhány szép fiatal tanárnőt, majd leültünk a hollandoktól kapott székekre, hallgatni, hogy milyen jól ismerik az ukrajnai magyar gyerekek a magyar irodalmat. Tíz perc után a mi korlátozott időnkre hivatkozva megváltoztatták a programot és énekeltek nekünk. (Nem emlékszem, hogy mit.) Ezután az igazgató megmutatta a padló nélküli tantermet, Józsi tanár úr a térképraktárt, amely egyben az ő saját irodája is, noha a fali térképek is nehezen fértek el. Amíg itt beszélgettünk Józsival, a delegáció többi tagja az egyre gyarapodó kísérettel betelepedett az igazgatói irodába.
Nekem már csak a főnöki bőrfotel jutott. Itt egy újabb bemutatás következett. A bemutatott hölgyhöz tartoznak az önkormányzatban a szociális ügyek, vagyis nekem kolléga. A sok férfi közt természetesen ő lett a társaság központja, pedig anyám azt mondaná: „Olyan mint rendes.” Natasának hívják, de Iván Ivanovics, Natinak becézte. Nem tudom mi vetett véget a vodkázásnak és a semmitmondó társalgásnak, de én már a WC miatt aggódtam. Nem kis erőfeszítést kívánt, hogy kibírjam a kerti téglaépületig, ahol egy lyukba kellett célozni. Korábban már volt olyan, akinek nagydolga közben ez nem sikerült. Dolgunk végeztével elköszöntünk a szép fiatal tanárnőktől. A legszebbel szemben a vodka bátorítására visszaéltem a vendégjoggal, és szándékosan eltévesztettem, hogy a szlávos elköszönéshez hány puszi jár.

Következő program a szálláshelyünk elfoglalása Beregszászban. Itt kaptunk egy rövid pihenőt, mielőtt Nagybégányban, egy üde színfoltot jelentő étteremben megvacsoráztunk. Már sötétben keltünk ismét útra. Makkosjánosiban borkóstolót tartottunk. A fiatal tulajdonos hosszasan beszélt a most induló vállalkozásáról, amely nem korcsma, nem is borozó, hanem borkóstoló. Kérdeztem, hogy szerinte van-e igény itt egy ilyen üzletre. Szerinte természetesen van, hiszen ha nem hinné, nem vágott volna bele. (azóta beigazolódott, hogy igaza volt) Sok kistermelővel áll kapcsolatban, akik rajta keresztül tudják majd eladni nem túl jelentős mennyiségű, de mint a minták bizonyították, jó minőségű boraikat. Javasoltuk, hogy jöjjön el hozzánk, a borfesztiválra, de a szó elszállt. Korábban én nem tudtam, de Beregszász környéke nagy múltú borvidék. Új barátaink ennek ellenére inkább a sört és a vodkát részesítik előnyben. Másnap engem cukkoltak, hogy milyen nagy borszakértő vagyok. Az igazi szakértők bizonyára mosolyogtak volna a „szakvéleményeimen”, de ahhoz nem kell iskola, hogy megmondjam, milyennek találom a bor ízét.

Késő éjjel kerültünk ágyba. A fürdőszobával inkább már csak reggel ismerkedtünk. Furcsa volt az elrendezése. U alakú helység volt. Nem tudom, mit falaztak le a közepéből. Az ajtóval szemközt csak a falat találtam, el kellett fordulni jobbra, végigmenni egy aránylag hosszú folyosószerű részen, hogy a menetirányhoz keresztbe beépített fürdőkádhoz jussak, melynek a végénél volt a mosdó. Egy újabb jobbkanyarral juthattam a WC-hez. Ez olyan szűkre lett szabva, hogy azon csodálkoztam, hogy a polgármesterünk nem szorult be a két fal közé. A fűtést ugyan lehetett volna még fokozni, de egyébként megfelelt a célnak.

A megbeszélt időponthoz képest korán menetkészek voltunk. A falióra még a téli időszámítás szerint járt, ami kissé megzavart. Főleg, hogy még az is felötlött bennünk, hogy talán kelet-európai időzónát használják. Dezső szabadkozott, amiért kicsit késett, de az is külön szervezést igényelt, hogy valaki elhozza Kisbégányból Beregszászba. A nagybégányi vendéglőbe természetesen már velünk jött. Ott találkoztunk az aznapi társaságunkkal. Józsi tanár úr hozott nekem egy flopyt, melynek anyagát papíron is átadta egy tasakban. A munkácsi vár története volt rajta. Mint már idehaza kiderült, az Internetről töltötte le. Megjött a két iskolaigazgató és Vera asszony, a jegyző. Megjelent Attila is, az a vállalkozó, aki az előző napi vacsoránkat fizette, de a kirándulásra nem jött velünk. Bélával, Gergővel, a két győrivel csak út közben találkoztunk.

A terv szerint valahol az erdőben piknikezünk majd a Latorca partján, (ők pontosan tudták, hogy hol) s amíg készül az étel, kirándulunk a Vereckei-hágóra. Mint később kiderült, közülük se járt még fent mindenki. Munkácsra már nem jutott idő, így csak az útról, menet közben nézhettük meg a várat. Na, de majd legközelebb. Mondták, hogy arra nem elég egy óra, több meg nem jut, hiszen messze van a hágó. Sietni se nagyon lehet, mert mint megtapasztaltuk, szinte nem is vezet oda út. Autóval már nem arra közlekednek, bár volt ilyen terv is, amit igazolnak a hágón félbehagyott építkezések. Ahol a főútról letértünk, volt egy rendőrségi állás, egy ellenőrzési pont. Csodálkozásunkra reagálva, kísérőink tréfára vették a dolgot, azt mondták, hogy országhatár. Tényleg úgy nézett ki az építmény, mint egy határátkelő. Minket figyelemre se méltattak, csak a teherautósokat „vámolják”. (bélelt kézfogással)
Innét már olyan volt az út minősége, hogy csak abban bíztunk, hamarosan megérkezünk. Kátyú, kátyú hátán. Ezzel különbözik a szlovák vidéktől, különben nagyon hasonló. Igazi hegyvidéki „fílingje” van. A kanyargós, dimbes-dombos utcák mentén, zsebkendőnyi telkeken, néhol a hegybe bevágott házak sorakoznak. Nem mondhatnám elhanyagoltnak, inkább csak kopottak. Itt nem látni multinacionális hipermarketekben vásárolt építőanyagot. A kerítések is többnyire saját készítésűek. Csupán annyira megmunkálva, amennyire a praktikum megkívánja. Templomaik se hivalkodóak, mind méretükben, mind kivitelezésükben igen szerények. A főutca szinte mindenütt közvetlen a kövek között bukdácsoló, néhol mélyen bevágódott medrű patak mentén halad. A hosszú szálfák szállítására alkalmas szekerekkel nem hídon, hanem gázlókon kelnek át a sekély vízen. A környezetről lerí az elzártság. Nem is álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Dezsőtől, hogy ezek az emberek ugyan tudják-e, ki az ország elnöke. Nem lepett meg a válasz.
- Nem igen foglalkoznak ezek a politikával.
- Gondolom, elfoglalja őket a megélhetésért való mindennapos küzdelem. Nem érdekli őket, hogy mi van Kijevben.
- Így van. – ad nekem igazat.
- Itt is magyarul beszélnek? – kérdezett közbe Horváth Józsi.
- Nem. Itt már nem élnek magyarok. Ezek itt huculok.
- Az micsoda? – kérdi Józsi.
- Ruténok, vagy ruszinok. – adom én az okosat.
- Háát… igen - bólint rá Dezső. – Nem ukránok, de ukránul beszélnek.
- Mint ahogy a székelyek se igazán magyarok – fontoskodom tovább – inkább hunok, de magyarul beszélnek.

A cél előtti utolsó településről kapaszkodtunk a kopár hegyoldalon tekergő szerpentinen, ahol nagyon sok kanyart levágtak az arra közlekedők, hiszen a földút is jobb egy tönkrement egykori aszfaltos úttól. Visszanézve láthattuk, amint a falusiak kint dolgoznak a földeken, amit úgy kell elképzelni, hogy magasan a falu fölött, a hegy oldalán kicsi parcellákat művelnek. Olyan, mint ha mi kimennénk a ház mögötti konyhakertbe, csak nekik messzire kell menni. Április vége van. Mondták, hogy a hágón még hó lesz, de nem volt. Csak messze délre láttunk havat a magasabb csúcsokon.


Idehaza elmesélve az utunkat, volt, aki megkérdezte, hogy át is mentünk a hágón? Valójában magam is azt reméltem, hogy lesz valami egyértelmű átjáró. Olyan szurdokszerű szűk völgyet képzeltem. Valójában viszont, ha nem lennének jelzések, nem is venném észre, hogy valamin túljutottam. Erdő van előtte, erdő van utána, az út pedig hol emelkedik, hol lejt. A már említett, félbe maradt épületek jelzik, hogy ez valami állomás, vagy inkább valami pihenőhely. Van egy sérült műkőszobor, melynek feliratából tudni lehet, hogy itt jöttek be a honfoglalók.
- Itt jöttek be az őseink. – mondta a polgármesterünk, majd Horváth Józsi kisebbségi képviselő felé fordulva gyorsan hozzátette – A tieid nem!

A szobor mögött, keleti irányban folytatódó utat már szinte nem is használták, talán csak a favágók. Átmenő forgalom nincs is erre. Úgy gondolom, ide is csak a magyarok zarándokolnak fel. Észak felé indulunk, immár gyalogosan, olyan háromszáz méterre, egy magaslatra. Közben aggódva figyelem a magasfeszültségű villanyvezetéket a fejünk fölött. Félő, hogy a vastraverz egyszer összeomlik, hiszen olyan erősen marja a rozsda. Nem csak itt, másfelé is hasonlóan elhanyagoltak.
A magaslaton nincs erdő, csodálatos a kilátás. Délre a havas hegycsúcsok alkotják a látóhatárt, nyugaton felismerem azt a hegyet, amely oldalán a kertekben dolgoztak a huculok, az északi hegyeken túl van Galícia. A keleti lejtőket erdő takarja, arra nem látunk messze. Közvetlen mellettünk van egy félbehagyott, fekete gránitból rakott emlékmű. Rajta piros festékkel „MINDENT VISSZA!”
Jé! – mondom – Itt jártak a MIÉP-esek.

Nagyon sajnálom, hogy nem készült kép a kirándulásunkról. Eredetileg úgy terveztük, hogy visszük magunkkal a helyi TV műsorszolgáltatóját, de az indulás hajnalán lemondta az utat családi okból. Fényképezőre egyikünk se gondolt. Gergő kattogtatott a telefonjával, de ezekből a képekből se jutott el hozzánk egy sem.
Amikor visszasétáltunk az autóhoz, akkor figyeltem fel egy valaha valószínűleg reklámcélokra felállított kb.6m2-es, erősen korrodált vastáblára. A felírat kővel lehetett rákarcolva:
ÜDVÖZÖLJÜK MAGYARORSZÁGON

A közelben láttam még egy kétméteres követ, furcsa ábrákkal. Viking eredetűnek gondoltam egy nem sokkal korábban látott Tv-műsor nyomán, persze nem kizárt, hogy tévedek.
Lassan indulnunk kellett visszafelé, hiszen messze van még a piknikező hely, és kezdünk éhesek lenni.
Állj meg, állj meg! – kiáltotta valaki – Ott egy róka. Volt, aki elbizonytalanodott, mit is lát, hiszen ilyen messze lakott helytől mit keresne egy kutya. Rejtély, hogyan került ide szegény kis zsemleszínű korcs, de tény, hogy nem is hasonlított rókára.

Elgyötörten zötykölődtünk a hucul falvakon át visszafelé. Ha bárki lovat látott, - ami errefelé nem ritkaság - mindig Horváth Józsinak mutatta, nézze, milyen jó kis ló! Az egyik faluban meg is álltunk, megérdeklődni, mennyiért lehet megvenni. Aztán ment a fantáziálás, milyen üzletet lehetne csinálni odahaza ezekkel az állatokkal, hogy lehetne átvinni a határon, ki járna közbe, kit kellene lefizetni.
(Egy évvel az események után az Interneten böngészgettem a kárpátinfo oldalait. Ott olvastam, hogy ez a falu Verebes. Most idegen hangzású, de végül is ugyanaz a neve. Arról nevezetes, hogy Esze Tamásék itt várták a Lengyelországból hazatérő Rákóczit, hogy a felkelésük élére álljon. Ezt a jelentős eseményt vendéglátóink nem említették. Nem szeretném őket ezzel megbántani, de lehet, hogy nem tudták.)
A hágó felé is hosszú volt az út, de vissza még hosszabb. Megkönnyebbültünk, mikor végre visszaértünk táborhelyünkre, a Latorcához. A gulyás elkészült, lehetett is enni, csak előbb a kötelező vodkát és sört kellett meginnunk. Az étel elkészítésében jeleskedő tanári kar távollétünkben már a bort is iszogatta, nem minden eredmény nélkül. Azért, hogy kevesebbet kelljen innom, elcsángáltam a környéken. Megpróbáltam átkelni a patakon, amit akkor még a Latorcának gondoltam, később mondta János, hogy ez csak egy mellékága. Vele nagyon jól elbeszélgettünk földrajzi témákról is.
A patak túlpartja azért csábított, mert Józsi tanár úr ott takarított ki egy forrást, onnét hozta a főzéshez a vizet.
A tűzrakáshoz száraz gallyakat gyűjtött, ami nem volt egyszerű dolog, hiszen ezt a kis tisztást sokan használják hasonló célra. Ezt bizonyította is a mederben összegyűlt sok-sok szemét. Négy faháznak a romjai voltak a közelben. Nyilván ezek is tűzrakásra szolgálnak évek óta.
Kissé távolabb volt egy kőépület, ahol kávét lehetett inni. Nem voltam ott, csak mondták a többiek.
Az út szélén állt egy magyar rendszámú busz, már amikor visszaértünk a hágóról. Kíváncsi voltam, honnét jöhettek, de az volt rá írva, hogy KÜLÖNJÁRAT. Utasaival a pataknál beszélgettem. Nyíregyháza mellől jöttek, de a település nevére nem emlékszem. Ők is a hágóra mennek. Ehhez persze hozzátartozik egy kis történelmi méltatlankodás is. Én, mint nemzeti beállítottságú is túlzásnak tartottam, amiket mondtak. Trianonról nehéz tárgyilagosan beszélgetni.
Amikor megtudták, hogy honnét jöttünk, érdeklődtek a nyári táborozási lehetősségről. Gyerekeknek szoktak nomád tábort szervezni, az idén a mi falunkat nézték ki maguknak. Adtam nekik telefonszámot, amin érdeklődhetnek. (aztán mégse jöttek, nem is érdeklődtek)

Eközben János, meg Dezső bíró úr már kerestek. „Gyere már! Ki van öntve a vodkád.”
A kötelező ivászattal együtt, jól el voltunk a természet lágy ölén egész nap. Ebéd után a két iskolaigazgató, János, meg János, elkezdték tárcsán sütni a májat. Senki nem volt ugyan éhes, de azzal nyugtatgattak, hogy sokára lesz még ez kész, addig igyunk egy kis sört. Az italraktár a győriek Renaultjának a csomagtartójában volt. Ezzel nincs is különösebben gond, de a zenét is ez a kocsi szolgáltatta. Zámbó Jimmy egész nap. A patak túlpartjáról szerencsére nem hallottam. Ugyanis sikerült átjutnom száraz lábbal. Elég nagy kerülőt kellett tennem, de belefért az időmbe. A forrásnál lévő piciny medencében egy apró, gyíkszerű állat úszkált. Kineveztem gekkónak, csak amikor hetekkel később idehaza elmeséltem, hogyan nézett ki, akkor mondta egy idős barátom, hogy foltos szalamandra lehetett. Hát akkor az. Később gondoltam, hogy egy dunsztos üvegben átviszem, megmutatom a többieknek, de nem voltam hajlandó újra végigjárni a hosszú kerülőutat. Levetettem a cipőt, feltűrtem a nadrágszárat, majd a lehető leggyorsabban próbáltam átjutni a jéghideg vízben, a sikamlós kavicsokon. A szalamandra már nem volt ott.

Megettük a sült májat, megittuk amit bírtunk, szürkület volt amikor felkerekedtünk. Mennünk kellett, mert Nagybégányban vártak a vacsorával. Kísérletet tettünk a vacsora lemondására, de ezzel már elkéstünk. Józsi tanár úr, tekintettel az alkoholos befolyásoltságára, megfosztott bennünket a társaságától. János viszont végig kitartott, pedig szemlátomást nehezére esett. Éjfél lehetett, amikor Dezsőt hazavittük Kisbégányba.
Szerettünk volna a kapuban elköszönni, de nem engedett el bennünket még vagy két óráig. Megkóstoltuk a paprikás vodkát, de egyikünknek se nyerte el a tetszését. A család úgy tett, mintha nem hallaná, amint a konyhában imitáljuk az éneklést. Iszonyatos élmény lehetett hallani, hiszen egyikünk se remekelt a nótázásban. Útban Beregszász felé kitettük Jánost a nagybégányi főutcán.

Szállásadóink kitartóan kártyáztak, míg meg nem érkeztünk. Mint elmondták, nem az ő tulajdonuk a ház, hanem a városé. Ők itt a gondnokok. Vasárnap, mielőtt kiköltöztünk, ideadták a vendégkönyvet, hogy írjunk bele néhány sort. Mi a csudát lehet beleírni? Elkezdtük lapozgatni, hogy mások miket írtak bele. Nem lettünk tőle okosabbak. Az Apostol együttesre emlékszem a korábbi vendégek közül. Aztán valamit beleírtam (nem tudom mit) a többiek pedig odaírták a nevüket.

A már megszokott vendéglőben reggeliztünk. Mi, Csabával csak egész könnyű ételt. Vajas-lekváros kenyeret, természetesen sörrel. Jánost a lakásán vettük fel. Itt is kellett vodkát inni. Ezután újra Beregszásznak vettük az irányt, de most egész a belvárosig. Itt kettévált a társaság. Csaba, Zoltán és Dezső a járási tanácselnököt látogatták meg, mi, Horváth Józsival, meg Jánossal városnézésre indultunk. Itt éreztem azt az átható benzinbűzt, amit az 1990-es várnai nyaralásomon tapasztaltam, de eddig soha eszembe sem jutott. A város egyébként is emlékeztetett Várnára. Nem az épületeket, inkább csak a hangulatát találtam hasonlónak.

Első utunk a Római Katolikus bazilikához vezetett. Hasonló korú, mint odahaza a mi műemlék-templomunk, de teljesen más. Nem szebb, vagy csúnyább, hanem más. Hatalmas, dísztelen, vakolt homlokzata meglehetősen barátságtalan. Gótikus elemei ellenére semmi könnyedség nincs benne, inkább nyomasztó. Ezt az érzést még fokozza a templom előtti téren a koldulók sokasága. A templombelső sem emlékeztetett gótikus katedrálisra. Nem fedeztem fel a szokásos fő-, illetve oldalhajókat, inkább egyetlen közös teret alkotott.
Korábban látott hasonló méretű templomokhoz képest eléggé szegényesnek találtam kívül-belül. Különösen azért, mert fél évvel korábban jártam a lengyelországi Czestochowa-ban, ahol meg lehetett unni a kincsek nézegetését.
A város főterét uralja egy hatalmas, valaha-volt impozáns épület, ami most meglehetősen romos, ereszcsatornáiban embermagasságú gaz „díszeleg”. A Vörös Hadsereg laktanyának használta, így nem is csoda, hogy felújításra szorul. Szegény az ország, szegény a város, megszűntek az üzemei, nincs pénz. A teret körülvevő épületek többsége szintén rossz állapotú, de néhányat már szépen rendbe hoztak.
Lehet bízni a fejlődésben, nem véletlen, hogy öt bank is irodát nyitott a főtér környékén.
Az egykori Lenin-szobor mögött, a volt zsinagógára épült egy bántóan ide nem illő szocreál kockaház.
Nem emlékszem, minek nevezte János, de bementünk megnézni. Barátságtalan, igénytelen kivitelezésű közösségi ház, színházteremmel. Odabenn negyedháznyi közönség előtt, vallásos tárgyú előadást tartott egy öltönyös úr. Valószínűleg ukrán nyelven, egy fiatal nő pedig feltűnően rutintalanul fordította magyarra. Az egyik szervező egy perc múlva hozzánk lépett, s felajánlotta, foglaljunk helyet.
– Köszönjük, csak az épületet nézzük.

Amikor kijöttünk, bevettük magunkat a közvetlen szomszédságban lévő piac bódé és sátorvárosába. Józsi ajándékot vásárolt a családnak. Nadrág a gyerekeknek, ruha az asszonynak, meg saját magának egy póló. János segített alkudni, és pénzt váltani. Sok helyen forintba mondták az árat. Ahol nem, ott számolgatni kellett. Hasonló árfekvésű a ruhanemű, mint a Magyarországi piacokon. Nem szeretem a hasonló helyeket, de nem volt mit tennem, mentem velük. Végigjártuk az egészet. A csarnokokban, a húsárusító asztalokról rögtön a nálunk szükségtelenül szigorú HAACP rendszer jutott eszembe. Mit ne mondjak, messze állt a steril környezettől. A hús közvetlenül a betonasztalra volt rakva. Gyanítom, hogy a csomagolóanyagot a vevő viszi magával. A pénzváltó vállalkozó, a sátor mögött számolta ki a tízezer forint ellenértékét. Ennyit költött Józsi olyan ajándékra, ami nem feltétlen szükséges, csak azért vette, mert ez külföldről van. Jánosnak, mint iskolaigazgatónak, ez egy fél fizetés. Dél körül az árusok kezdtek összepakolni, hiszen mégiscsak vasárnap van. Ajánlatos volt ezért igyekeznünk, pedig a megfelelő méretekkel nagy gondban voltunk.
- Maga szerint jó lesz ez Erikára?
- Józsikám, én ezt honnét tudjam?
- Hát látta má’.
- Látni láttam, de attól még nem tudom, milyen méretű ruha kell rá. Még magamra se tudnék venni.
Végül mégis sikerült eltalálni, legalábbis Józsi ezt állítja.

Egy harmadosztályú (?) presszóban időztünk még egy félórányit. Ha már leültünk, nyilván illendő fogyasztani is valamit. Egy kávéval kiegyeztem volna, de János nem hagyta annyiban. Vodkát és sört is kellett inni. Józsival mindketten próbáltuk alább adni. Végül kompromisszumos rendelés realizálódott. Nem értettem, milyen megfontolás alapján lett elosztva, de nem kapott mindenki mindhárom italból. Csak később fordult meg a fejemben, hogy talán anyagi okból engedett a vendéglátónk. Rossz érzés volt azért is, mert csak később jutott eszembe, és azért is, hogy a puszta jelenlétünkkel költségbe vertük. Noha tudtuk, hogy kevés a pénze. Meg tudom érteni a pénztelenség gondját, mivel tőlem sem áll távol. Igaz, én nem is szívesen megyek presszóba, csak ha elkerülhetetlen. Azt viszont tapasztaltam, hogy minél nagyobb a szegénység, annál nagyobb jelentősége van az italnak és a cigarettának. Pedig mindenki tudja, hogy ezek sokba kerülnek, de általában azzal igazolják szenvedélyüket, hogy ennyi jár a szegény embernek is.
Közben beosztottuk, mikor ki mehet el a WC-re. Nem volt egyszerű, mivel mások is használták közben és csak egy embernek volt hely egyszerre. Jártam már olyan mellékhelységben, ami csillog-villog. Gondolok például a repülőtéri mosdóra. Na, ez nem olyan volt. Egy kicsi forgalmú vidéki vasútállomásra tudnám talán ezt az állapotot elképzelni. Na, de ez egy belvárosi presszó! Az a minimum, hogy ne álljon a víz a padlón! A törölközőt már nem is várom el.

Nem emlékszem, hogy pontos időt határoztak volna meg a találkozásnak, de Csabáéknak csak néhány percet kellett várni az út szélén, amíg mi is megérkeztünk. Már benne jártunk az ebédidőben, de mivel ebéd után azonnal indulni akartunk haza, még ebéd előtt kellett elmenni a cigány telepre. Ezt nem lehetett kihagyni, mivel Dezső megígérte Józsinak.
Lassan már kezdtem kiigazodni, hogy mikor melyik faluban vagyunk éppen. A szállásunk Bergszász városában volt, (bár ezt a részt falusiasnak találtam) az iskola, melyet meglátogattunk Nagybégányban, a hivatal, valamint János háza ugyancsak.
Ekkor ugyan még nem tudtam, egy későbbi találkozás alkalmával tisztáztuk, hogy a borkóstolót Jánosiban tartottuk. A bíró lakhelye pedig Kisbégányban van.

Ez utóbbi falut elhagyva, nagyjából kétszáz méternyire a legelőn található a cigány láger. Az úthoz legközelebb eső épület a holland segítséggel épült közösségi ház, melyet iskolának és templomnak is használnak. Tegnap este már hallottam róla. A kisbégányi iskolaigazgató említette, amikor a cigánygyerekekkel kapcsolatos iskolai gondjait ecsetelte. Kissé el is ragadta az indulat, vagy inkább dőlt belőle a tehetetlen keserűség. A hollandusok által felépített cigány-iskola sok gondot vett le a válláról. A közösségi házat nem tudtuk megnézni, hiába szalajtotta egyik cigánygyereket a bíró a vajdáért, nem volt nála a kulcs. Dezső bemutatta „kollégáját” a delegációnak (vagyis nekünk) Horváth Károlynak hívják. Egyébként a láger nagy része szintén Horváth. Igaz, a mi küldöttségünknek 50%-át is így hívták. Horváth Józsi és Horváth Karcsi külön elvonult, hogy (gondolom) érdemi megbeszélést tartsanak. A beszélgetés elejét még hallottuk, hiszen mindannyiunkhoz szólt az első kérés.
- Segítsenek már rajtunk valamit! Nézzék, milyen nyomorúságban élünk!
- Dolgozunk rajta. – válaszolta Józsi – Ezért vagyunk itt.
Aztán ők ketten elvoltak egymással, mi pedig végigsétáltunk a telepen. A saját építésű, többnyire szobányi méretű vályogházak mindegyike mellett volt egy-egy picike kert. Áprilisban még nem terem semmi, de látszott, hogy megművelik. Több háznál is éppen kerítést építettek. Rá is érnek, hiszen senkinek nincs munkahelye, de még alkalmi munka is ritkán akad a magyaroknál. Azok is szegények.
Megdöbbentően nagy a szegénység, elképzelni se tudjuk, hogy segély híján miből tudnak megélni.

Idehaza mondta Józsi, hogy: Igaz, nem kapnak semmit, de nincs is semmijük. Ez igaz, de nem is a házimozi-rendszer, a sík képcsöves tv, meg a Mitsubishi hiányzik nekik, hanem a mindennapi kenyér. Az áramot is illegálisan húzzák be a viskóikba, hogy a villanyfénnyel távol tarthassák a patkányokat. Mint ahogy a közintézményekben, itt is a WC-t kerestük. A gyerekek megmutatták. Úton-útszélen. Némelyik nyomot ki is elemezték, hogy ugyan mit ehetett az illető és miért az út közepén guggolt le. Polgármesterünk jól össze is kente a nadrágját, át kellett öltöznie.
Dezső mutatta a bennünket kísérő gyerekeknek a szétdobált (nem túl sok) szemetet, mondta, hogy szedjék össze. Egyikük csak legyintett:
– Majd jönnek a hollandiák, oszt összeszedik.
Ismerős hozzáállás. Nálunk is a közmunkásokra vár a szemét összeszedése a telepen.

A láger slágere volt egy szemlátomást fiatalkorú szőke ukrán lány. Vele nem tudtunk beszélni, mivel egy szót sem ért magyarul. Erről jut eszembe, hogy a mi cigányainkhoz hasonlóan, ezek se beszélik a roma nyelvet. Egy öregasszonyt találtunk, aki tud. Dezső mondta neki, hogy hívja ide Józsit, beszélgessenek. Józsi csak somolygott a roma beszédre, hiszen csak néhány szó volt számára ismerős.
Aztán a helyzetet kiértékelve Dezső megkérdezte: No? Úgy van, ahogy mondtam? Erre nem lehetett mást reagálni, mint azt, hogy - úgy. Sajnos, ez az igazmondás nem mindenkire igaz. Nem az ottaniakra gondolok, bár a cigány bíró ott, helyben lebukott, hiszen mást mondott ugyanarról Józsinak négyszemközt, mint tanúk előtt.

Később, Józsi idehaza azt mondta a követelőző cigányoknak, hogy tegyék össze a két kezüket, amiért így élnek. Ez a gondolat ott, azonnal megfogalmazódott benne. Nem beszéltünk róla, a polgármesterünknek többször is felhívtam a figyelmét arra, hogy ne mondjon semmit Józsinak a tapasztaltakról. Valószínűleg sokkolták a látottak, hagyjon neki időt, hogy megeméssze. Meg is ígérte, hogy nem teszi szóvá, de csak addig tartotta magát az ígéretéhez, míg Józsi hallótávolságba nem ért. Akkor azonnal a fejéhez vágta, hogy bezzeg a mi cigányaink… Erre természetesen csakis heves tiltakozással reagálhatott, még ha igaznak is érezte.

Dezsőnek a kisbégányi otthona már ismerős volt a múlt éjszakai mulatásból. Ide szólt az ebédmeghívásunk. Most a családját is bemutatta. A szűk helységben a pici asztal körül nehezen fértünk el hatan. (Mint mindig, János volt még velünk.) A család nem is ült le hozzánk.
Sok jó ember kis helyen is elfér, de ez se fokozható a végtelenségig. Ebéd közben-után megittuk az éjszaka megmaradt paprikás vodkát, majd a remek idő kicsábított az udvarra. Itt, sörözés közben volt lehetősség Dezső feleségével és lányaival is beszélgetni. Házigazdánk többek között méhekkel is foglalkozik, ez ügyben voltak közben látogatói. Megtekintettük sovány kis tehénkéjét is.
Késő délután már tele volt a talpunk, de Dezső még marasztalt. Arra hivatkoztam, hogy egész hétvégén minket kísérgetett, legyen egy kicsit az unokával is.
– Ők mindig itt vannak, de ti csak most. – válaszolta.

Nagyon jól éreztük magunkat, de sürgetett az idő, hiszen a barabási határátkelőt hét órakor lezárják. Nagyon kimértük, kétséges volt, hogy oda érünk-e. Vendéglátóink javasolták, hogy maradjunk még egy napot. Aztán mégis sikerült átcsusszanni, bár a határőr már hajtotta befelé a kaput. A vámos indulatosan mutatta a telefonján az időt.
- Ugye milyen fasza gyerekek? – mondta Csaba többször is Dezsőékre. Szó se róla, nagyon megkedveltük egymást, de önkormányzati delegációként látogattuk meg őket és település szintű kapcsolatról nem is esett szó. Akkor még reméltem, hogy tudomásomon kívül, a járási tanácselnöknél megejtették ezt a témát, de nem.

*

Május közepén barátaink viszonozták a látogatást. A két iskolaigazgató, Józsi tanár úr, Vera asszony a jegyző és persze a bíró jött el hozzánk. Az önkormányzatunk többsége nem is vett róluk tudomást. Csupán mi hárman, az Ukrajnában járt delegáció tagjai voltunk velük, meg a Művelődési Ház igazgatója, akit valamiért nem zártak a szívükbe.
Pünkösdöt követő hétvégén tartották a falunapot, amire megígértük, hogy elmegyünk, de nem álltuk a szavunkat.
Ők háromszor is jártak nálunk, de mi nem mentünk többet. Pedig csak ezért újíttattam meg az útlevelemet. Azóta le is telt az 5 év.
Szégyellhetjük magunkat!

Kísértek Lublón

(2. lengyelországi utam)

Korábban soha nem vágytam Lengyelországba. Ha megtehetem, hogy külföldre utazzak, csakis tengerpart jöhet szóba, azok közül is kizárólag ahol meleg van. Viszont úgy hozta sorsom, hogy másodszor is mehettem Ogrodzieniecbe. Nem hagyhattam ki. Most nem volt nagyrendezvény mint augusztusi ott jártunkkor. Nem voltak olaszok, nem voltak szlovákok, csak velünk foglalkoztak a vendéglátóink. Más volt az időjárás, más – könnyebben járható – útvonalat választottunk. Nagyon szép helyen léptük át a szlovák-lengyel határt. Igazi turistaparadicsom mindkét oldal. Krakkóból kifelé egy utat tévesztettünk, így szerencsénk volt átutazni egy csodaszép nemzeti parkon. Az Ogrodzieniec környéki táj nem lett szebb, a települések házai se lettek igényesebbek, mint alig négy hónappal korábban, most mégis más hatással volt rám. Már nem volt idegen. Ez olyan, mint a nő. Egy idegen nő vagy szép, vagy csúnya. Legfeljebb egyik se, de ez esetben nincs mit nézni rajta. Ha ismerem, akármilyen felületesen is, akkor már nem ilyen feketén-fehéren egyértelmű. A csúnya is lehet kedvesen rokonszenves, és a szép is lehet kiábrándító.
Na, de térjünk vissza Lengyelországba, a Jura-vidékre!
Nyáron még azt mondtam, hogy nincs a váron kívül semmijük, mindenért messzire kell utazni. Térképek, reklámanyagok segítségével informálódtam. Van a szomszéd teleülésen – Pilicán – is vár, van tavuk, ami jó időben strandnak használható. Érdekes a főterük. Noha egy lengyel faluról van szó, mégis egy mediterrán városra emlékeztet. Ide akár gyalogtúrán is el lehet menni Podzamczéből.
Barátaink ugyan még említést se tettek erről a településről, de hát mi se reklámozzuk a szomszéd falut.
Autóval nincs messze a Klucze melletti mini sivatag se. Olyan, mint nálunk a puszta. Lehet nézni a semmit. Nekünk viszont nincs ilyenünk, egy kirándulást megér. Aki tud, vagy mer, az lovagolhat is a dűnék közt. Nincs messze a fentebb említett nemzeti park, Skala településnél. Ezt nem szabad kihagyni. Vitorlázásért se kell messzire utazni. Egyszóval, sokkal érdekesebb vidék, mint elsőre gondoltam. Néhány helyen persze Szlovákiában is megéri megállni.

A naptárt meghazudtolta az időjárás. Hidasnémeti környékén és a Szepességben ugyan csúszott kissé az út, hazafelé Krakkó térségében esett az eső, Eperjes környékén köd volt, de ettől eltekintve a 460-460 km-t 9-9 óra alatt tettük meg, ami 60km/óra. Ez, nyáron se számít rossz eredménynek. Ezt persze nem lehetett előre tudni. Benne volt a pakliban a több száz kilométeren át tartó ónos eső, vagy akár a hóakadály is. Szerencsénk volt.
Szóba került autóbusz bérlése, de a takarékosság jegyében letettünk erről a lehetősségről. A delegáció-törzs a polgármester Mercedesében utazott, a kíséret – amit a hivatal dolgozói alkottak – a hivatali Opel Vivaróban. Az elosztás annyira egyértelmű volt, hogy azóta sem értem, miért volt induláskor e miatt feszültség. Mindkét autó összes ülőhelye foglalt volt, a tolmácsunk sajnálatára (aki most is a helyszínen csatlakozott hozzánk) hiszen így a helyi közlekedéséről önmagának kellett gondoskodnia. Ezt a gondot később a vendéglátóink megoldották. Több alkalommal, nekünk is lengyel fuvarosunk volt.

Az út első kellemetlensége akkor ért, amikor Hidasnémetinél kiderült, hogy a 3-as út határ-közeli szakaszán nincs benzinkút. Ezért el kellett menni Göncre tankolni. Ezen a szakaszon viszont már csúszós volt az út, a szerpentines emelkedőn az Opel csak nehezen küzdötte fel magát.
Csak ilyen esetekben tűnik fel, hogy mit jelent a hátsó meghajtás és az automata differenciálzár. Egy összkerekes meghajtás még előnyösebb lenne, de ne legyünk telhetetlenek.
A tankolás apropóján megtartottuk az első pihenőt. A lányok kiszálltak rágyújtani, de a benzinkút területén tilos a dohányzás. A tető alól kisétálva viszont a szemerkélő esőt kellett elviselniük. Néhányan a telefonfülkébe zsúfolódtak be, hogy ne ázzanak.

Már két órája úton voltunk, mikor átléptük a szlovák határt. Alig néhány percet időztünk. Józsinak jelzett a telefonja, üdvözölte Szlovákiában. (az enyém be se volt kapcsolva) meglepően hamar értük el Kassát, ahol rákanyarodtunk az Eperjesig tartó 30km-es autópályára. Negyedóra elteltével már e város utcáin kerestük a következő támpontot adó Stara L’ubovna táblát. Csak jóval később vált számomra világossá, hogy ez Lubló. Láttuk is a várat, de nem tudtuk, hogy ott lakott a kísértet. Kísértet Lublón. Kísértet…kísértek Lublón. Mi mentünk elől a Mercivel, a csajok a Vivaróban pedig kísértek bennünket. Polgármesterünk nemrég járt erre magánúton, de néha elbizonytalanodott. Erősen kellett figyelnünk. A következő rágyújtásra valahol az „isten háta mögött” álltunk meg, a semmi közepén. Bizonyára könnyebben tájékozódtunk volna a fő úton mint erre, de a lengyel barátaink ajánlották ezt, ők is erre járnak. Abban nem lehet vita, hogy ők jobban tudják, melyik az előnyösebb választás.

Egy egészen pici átkelőnél értük el a határt. A sorompónál ugyanaz a román rendszámú Mitsubitshi állt előttünk, amelyik egy országgal előbb, Tornyosnémetinél. Most viszont a pihenő ellenére is megelőztük. Valamiért félre állították. A bevezetőben már említettem, mennyire szépnek találtam a környéket. Ebbe még a Dunajecre épített, dupla gátas vízierőművet is beleértem. A fölé magasodó vár szépségét még jobban kiemelték ezek a mesterséges tavak.
A térképen pirossal jelölt főutat Novy Targ-nál értük el. Innét már akár ismerős is lehettem, hiszen a nyáron oda-vissza itt jártunk. Következő támpont Krakkó. Előnyösebbnek tartottam volna a hosszabb út ellenére is, ha az autópályán elkerüljük a várost, de Csaba betervezett egy rövid városnézést a királyi vár környékén, így nem is javasoltam. Az egyik „érett sárga” lámpánál a szoros kötelékben haladó konvojunk a vezérgép nem egyértelmű szándéka miatt koppanásig összetorlódott. (összekoccant) Igen nagy hatással volt ez az eset a hangulatunkra, így el is maradt a városnézés. Az út figyelése ugyan nem maradt el, mégis túlfutottunk az egyik csomópontnál, ezért nem a megfelelő irányban hagytuk el a várost.
Mivel két kocsival voltunk, nem mertük megkocc-káztatni, hogy visszamenjünk a sűrű forgalomba, inkább kerestünk a térképen egy vidéki átkelő szakaszt. Jól tettük. Így, véletlenül találtunk egy gyönyörű vidéket. Későbbi térképnézegetés során derült ki, hogy ez egy nemzeti park.
Közben Csaba kapta a telefonhívásokat. A beszédéből feltételeztük, hogy nem hazulról hívják. Nagyon vegyes nyelvű mondatokat rakott össze, még mutogatott is hozzá. Marija, az elsőszámú vendéglátónk érdeklődött, hogy hol járunk, mikor érünk oda. Öt hónapja járt nálunk először, akkor még semmit nem tudott magyarul, most pedig már telefonon is kommunikál. Le a kalappal! Ezután már gyakran telefonált. Olkusznál járunk, most hagytuk el Olkuszt, öt perc múlva ott leszünk, már Ogrodzieniecben vagyunk az aqua-parknál, (minden vessző külön hívás) aztán pontosan a megbeszélt időpontban, vagyis délután két órakor begördültünk a hivatal épülete elé. Helyi szokás szerint a fogadóbizottsággal körbecsókolgattuk egymást. Az ő polgármesterük késett öt percet. Aztán befutott ő is. Üdvözölt bennünket és irány Podzamcze, ahol megebédeltünk, majd elfoglaltuk a szállásunkat.

A szálloda száz méteren belül volt a Karczma Jurajsky-tól. Most is itt volt az alapbázisunk, éppen úgy, mint a nyáron. Csak a téren kellett keresztülvágnunk, máris a szállásunkon voltunk. A szobák elosztásában Marija segített. Ő mutatta meg, hová költözzön be „ferfi” és hova nő. Az épületbelső lengyel szokás szerint korszerű anyagok felhasználásával, de trehány, igénytelen kivitelezésben készült. A folyosó, a lépcsők, a szobák padlója mind-mind padlószőnyeg borítású. Nem éppen praktikus, nem tudom miért szeretik. A lépcsőkorlát krómozott csövekből, csuklós sarokelemekkel készült. Határozottan szép. A szőnyegborítás és a faltő lábazat szegélye erre a célra készült sínekkel van rögzítve, a rettenetesen görbe falon kellemes kék színű (mondom ezt annak ellenére, hogy nem szeretem a kéket) nemesvakolatot alkalmaztak. Harmóniáról nem beszélhetünk, a részletek ellentmondásosak. A mi szobánkhoz tartozó WC és zuhanyfülke a lépcsőházból nyílik, mérete erősen korlátozott. Praktikumról ez esetben szó sincs. Olyan szükségmegoldásnak tűnik. Nem éppen luxus hotel, de két éjszakára megteszi, főleg, ha az egyébként már meleg radiátor valamelyest felfűti a szobát. Érkezésünkkor ugyanis még határázottan hideg volt.
Miközben pakolásztunk, legtöbben azzal voltak elfoglalva, hogy megpróbáltak hazatelefonálni. Mitagadás, én is próbálkoztam, de nem is nagyon bíztam hozzá, hogy sikerrel járok. A nyáron se volt a kártyámon elég pénz, és most sem. A Józsi telefonját sikerült átállítani. Hamarosan meg is jött hazulról az első hívása. Kivonult a folyosóra, de behallatszott a szobába amit beszélt. A nem sokkal korábban feltálalt ebédre utalva mondta, hogy „a kaja szar”. Úgy látszik, nem szereti sem a paradicsomlevest, sem a töltött káposztára emlékeztető, de valójában teljesen idegen ízű főételt. A továbbiakban viszont nem hallottam tőle panaszt az ellátásra. Nem is volt rá oka, hiszen vendéglátóink most is alaposan kitettek magukért. Nemhogy méltatlankodni, de inkább szégyenkezni lett volna okunk miatta.
Vacsoráig aludtunk egy keveset. Fázósan bebújtunk a takarónk alá és reménykedtünk, hogy legalább éjszakára már barátságosabb lesz a szoba hőfoka. A vacsorához öltönyt öltöttem, miután láttam, hogy a lányok alaposan kirittyentették magukat. A vacsora nem a szomszédos karczmában volt, hanem a Gmina egyik „tanyáján” Kielkowicében, egy rendezvény-pajtában. Nem a Mercivel, hanem lengyel fuvarossal jutottunk oda.

A bejáratnál zenészek fogadtak, és Iwona, a zamek, vagyis a vár igazgatója, az esti program főszervezője. Régi ismerős, jogos a három puszi. A teremben is szívélyesen fogadtak. Persze úgy lett volna igazi a bevonulás, ha az egész delegáció egyszerre érkezik, de a mi sofőrünk átvágott a mezőn, így a többiek a busszal lemaradtak.

A Tesco-s kandallóban lobogott a tűz, ontotta a meleget. Előtte várakoztam, amíg a kíséretünk megérkezett. A táncparkett barkácsáruházi laminált padló, a mennyezet háncslap, a galéria korlátja is barkácsáruházi, de összességében jól mutat a terem. A zenészeknek épített karzattal már szinte templomszerű hatást kelt. A hosszú asztalon egymást érték a csipegetnivaló ételek, sütemények. A nyári vendéglátáshoz képest változás, hogy most bort is tettek az asztalra. Bolgár származású Cabernet Savignon. Elfoglaltuk helyünket az ablak felőli oldalt választva, így a sorra érkező ismerősökkel elmaradt az ölelkezés. Mariánnal (ez férfinév) is csak az asztalon keresztül fogtunk kezet. Megérkeztek a polgármestereink is. Ekkorra már felszolgálták a vacsorát, amihez hozzá is láttunk, még mielőtt Andrzej pohárköszöntőt mondott. Bemutatta az asztalnál ülő munkatársait. Csaba viszonozta a bemutatást és ő is emelte a poharát, amitől egy kis zavar támadt, hiszen a mieinket senki nem töltötte újra. Mire befejezte a bemutatást, kihűlt a félbehagyott vacsora, megmeredt a krumpli. Vacsora után a zenészeké lett a főszerep. Körbejárták az asztalt, egy-egy hölgynek ajánlva a számokat. A felállás tangóharmonika, hegedű, két gitár és tamburin. Na és persze sokszólamú ének. Csak néhány klasszikust említenék a műsorból: Love Story, A Duna hullámain, Brahms: V. Magyar tánc, Bach: Air, Monti: Csárdás. Később kifejezetten tánczenei blokkot is játszottak, majd cigány, mexikói, sziléziai zenék következtek. Táncolni persze kötelező volt. Marijának nem lehetett nemet mondani. Hiába tiltakoztam, hogy nem tudok táncolni, nem volt rám tekintettel, pedig értette, amit mondtam. Ha jól értettem azt mondta, hogy táncoljak, majd ő követ. Nahiszen! Később megkönyörült rajtam és Mariannal folytatta a táncot. A cserepartnerrel (saját delegáció-béli) azonnal le is ültünk. Másnak se volt könyörület, mindenkinek táncolni kellett. Különösen tetszett az össznépi görög tánc. Józsit Iwona vette pártfogásába. Figyelmeztettem képviselőtársamat, hogy ne kombinálja túl a dolgot, ez csak egyszerű baráti figyelmesség. Ezzel nem árt tisztában lenni, mielőtt beindul a fantáziánk. Határozottan jól éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, táncoltunk folyamatosan. Nem tudom, mikor lett vége a mulatságnak, csak rémlik, mintha fél egy, vagy egy óra lett volna. Amikor ágyba kerültem, kissé alacsonynak találtam a párnát, de miután magasabbra raktam, elmúlt a szédülésem. Nem rúgtam be, de ez már határeset.

Korán ébredtem, majd órákon át lustiztam, míg a többiek is fel nem keltek. Kiránduló ruhába öltöztünk, hiszen a program szerint reggeli után megyünk Czestochowába.
Remek találmány a svédasztalos reggeli. Kell ugyan hozzá egy kis rutin, de ha tudjuk, mit hol keressünk, kedvünkre bekajálhatunk. Már mindenki végzett az evéssel, sőt a dohányosok is túl voltak a rágyújtáson, de a polgármesterünk csak nem került elő. Aztán kiderült, hogy a külső helységben kávézik, nem is akar reggelizni. Később persze meggondolta magát. Némi türelmetlen toporgás után útra keltünk. Négy egységből állt a konvoj és most nem mi haladtunk elől. Ezt azért jegyzem meg, mert Csaba telefonált a vezérgépbe, hogy menjenek gyorsabban, de nem hallgattak rá. Az eredeti utaslistán annyi változott, hogy hozzánk az egyik pedagógusunk helyett Marija ült be. Így legalább gyakorolhatta a magyar nyelvet. Sokszor elő is vette a szótárt. Olyan szavakat keresett, hogy csökönyös, makacs, szamár. Derűsen végigcsevegtük az utat.
Czestochowában a város fölé emelkedett egy szokatlanul nagy, kéttornyú tégla templom, de csak messziről láttuk, nem volt vele dolgunk. Csak én hittem, hogy oda megyünk. Valójában egy, még ennél is nagyobbat kerestünk. Hamar meg is láttuk. Egyetlen óriási tűként meredt az ég felé a Jasna Gora tetején. Előbb még a közeli házak takarták előlünk a toronyhoz tartozó templomokat, kolostor épületeket. Az erőd fala csak akkor tűnt elénk, amikor felértünk a hegyre. A főkapuval szemben egy szinte végeláthatatlanul nagy parkolóba hajtottunk be. Szikrázóan sütött a nap, viszont erősen fújt a szél. Eddig nem jelentett gondot a kabátom hiánya, de most kénytelen voltam előkeríteni és a legfelső gombig begombolni. Jó lett volna még sapka is, de a szálláson hagytam.
Hosszú téglafalak között közelítettük meg a vatikáni címerrel ékesített kaput. Magyar vonatkozása ennek az erődtemplom együttesnek, (több templom van egybeépítve) hogy a magyar Pálos-rend alapította.

Az udvarban gyengébb volt a szél, de azért jól esett a fűtött múzeumba belépni. Meglepett, hogy egy szent hely múzeumának a legelső termében fegyvereket és katonai érdemrendeket láthattunk. Később még láthattunk szokatlanabb dolgokat is. A szent ikont (fekete Madonna) is őrző belső kápolnában az egyik falat mankók százai borítják. Felbecsülhetetlen értékű színarany ékszerektől a New York-i World Trade Center romjai közül idehozott acélgerenda darabig nagyon sokféle tárgyat őriznek a tárlókban. Minden tárgynak külön története van. Csupán annyi bennük a közös, hogy mindegyik vallásos indíttatásból került ide. Vagy az ajándékozástól várták az égiek segítségét, vagy hálából hozták ide kincseiket a gyógyulás, vagy csodaként megélt megmenekülés után. Hívő ember számára felejthetetlen élmény megfordulni egy ilyen szent helyen, különösen zarándoklatok idején, amikor több millióan gyűlnek itt össze. Ilyen események alkalmával az objektumon kívül, a hegyoldalban fogadják a zarándokokat. Erre a célra az erődfal fölé építettek egy szabadtéri misézés célját szolgáló hatalmas emelvényt.
Benn a templomban kora reggeltől késő estig óránként miséznek minden nap. Mindig sokan vannak az évszázados falak között. Sokan jönnek bámészkodó turisták, de a látogatók túlnyomó többségét a hite hozza ide, hogy imádkozhasson a Madonnához.

Közel három órát időztünk a hegyen. Ogrodzieniec felé megálltunk egy „madaras Teszkónál”, hogy beszerezzük az elmaradhatatlan lengyel karamellát az otthoniak, s nem utolsó sorban a magunk számára. Közben egyéb árukat is szemrevételeztünk, de úgy tűnt, nincs értelme vásárolni, hiszen hasonlóak az árak, mint az otthoni multi-cégeknél. Egy ilyen helyen nehéz sietni, mégis törekednünk kellett rá, hiszen fél háromra vártak bennünket ebédre Zawierczében.

Ebben a városban Czestochowa felé menet is megálltunk. A lányok zloty-t váltottak, mi pedig Józsival addig az utcán nézelődtünk. Ha még nem említettem volna, Józsi cigány, kisebbségi képviselő. Korábban kérdezte tőlem, hogy merre vannak itt a cigányok.
- Itt, öcsém nincsenek.
- Nem létezik. – mondott ellent – olyan nincs, hogy nincsenek cigányok. Azok mindenhol vannak.
- Hidd, el, hogy itt nincsenek!
Nem mondtam igazat, vagy legalábbis tévedtem, mert miközben itt nézelődtünk az utcán, a járókelők között megláttunk két cigányasszonyt. Józsi nem szólt semmit, csak diadalittas vigyorgással, fejjel intett az asszonyok felé.
- Ezek nem idevalósiak – próbáltam védeni az igazamat. – Külföldiek.
- Ugyan má’!
- Miért? Te is külföldi vagy, mégis itt látnak a lengyelek. Rólad is hihetik, hogy idevalósi vagy, pedig nem.
Akár igazam is lehetett volna, de nagyobb a valószínűsége, hogy tévedtem, amikor azt mondtam, hogy errefelé nem élnek cigányok.

Az év majd’ legrövidebb napja lévén, hamar kezdett alkonyodni. Mire végeztünk az ebéddel, „öreg este” lett. Mialatt próbáltunk megbirkózni a túlméretezett adagokkal, volt idő körülnézni az étteremben. Az épület külseje alapján üzemi étkezdére tippeltem volna, de belül kellemesen csalódtam. Jókora előtér, bár, bokszok, nagyterem, hangulatvilágítás, a zenekarnak üvegpadlós dobogó. A padlóval viszont itt se voltam elragadtatva. Itt is szőnyegpadló volt mindenütt, legalább száz négyzetméter. A szállóban is azt mondtam, hogy nem praktikus. Ide, ez a véleményem fokozottan érvényes. Ahhoz persze nem volt elég világos, hogy láthassam a kiégetett, és mocskos részeket. Lehet persze, hogy nincsenek rajta ilyenek, bár nehezen tudom elképzelni. A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy nem bírtunk a kajával. Nem ellenőriztem, de azt hiszem, senki elől nem vittek vissza teljesen üres tányért. Sütemény után kávét, vagy teát (kava,vagy herbata) kérhettünk, mint minden étkezéskor, közben vodkát, vagy a már ismert bolgár Cabernet Savignon-t. Ekkor legtöbben már azon aggódtunk, hogyan bírjuk megenni majd a vacsorát, hiszen nem lesz időnk megéhezni.

A következő program Ogrodzieniecben, a tanácsteremben várt ránk. Tizenkilenc órakor kezdődött a protokolláris fogadás vendégekkel, iskolaigazgatókkal, újságíróval. Bemutatás…szónoklat…taps. Az idő rövidsége miatt a munkamegbeszélés is mostanra lett tervezve, csak azt nem tudtuk, hogyan lehet ebből a nagyon hivatalos formából átváltani. Végül a mi polgármesterünk oldotta meg a kérdést. Azt hiszem, most van itt a helye a hasonlatnak: mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. (Mint az köztudott, szétvágta a kardjával.) Nem nagyon szíveli egyébként sem a formaságokat, és mint korábban utaltam rá, meglehetősen gyakorlatias. Egyszerűen bejelentette, hogy térjünk a lényegre. Az iskolaigazgatók üljenek össze és kezdjék el az érdemi munkát. Tiszta sor. Nem? Igaz, egy kis zavarodottságot okozott, de ez volt a célravezető eljárás.

Kielkovicében most is bulit rendeztek nekünk. A tegnapi sofőrünket nem is tudom ki volt, a mostani Stanislav. Októberben úgy hallottam, hogy kohász, legújabban vállalkozónak mondták. Szerszámgépeket, pontosabban osztályozó berendezéseket gyárt. Egyébként rokonszenves, víg kedélyű pasas. A szemerkélő esőben igencsak sportosan vezetett, így most is mi érkeztünk elsőként a pajtába. A bejáratnál most is Iwona üdvözölt, háta mögött a zenekarral. A teremben a tulajdonos köszöntött. A hosszú asztal most is tele volt, épp úgy, mint tegnap. Mitöbb, még kancsós borral is bővítették a választékot. Feltűnő változás volt a terem végébe beállított hangtechnikai berendezés. Elektromos dob, szintetizátor, gitár. Sejtetni engedte a látvány, hogy noha a zenekar ugyanaz mint tegnap, alighanem másféle zenére kell számítanunk. Lengyel részről a társaság túlnyomó része is lecserélődött. Több volt a nő. Nem is csoda, hiszen a nyolc iskolaigazgató között is csupán egy férfi van. Ennek a változásnak nincs jelentősége számomra, hiszen tegnap is találhattam volna táncpartnert, ha keresek, sőt talán a mi lányaink se utasítottak volna vissza. Na, de 50 évesen nehéz már új szokásokat felvenni. Józsi noszogatott, hogy a szemközt ülő tanárnőket kérjük fel, no de mindhiába. A sofőrünk és a kameramanunk is ritkán mutatkozott a teremben. Nem vagyunk valami táncos lábú gyerekek. A lengyel fiúkkal úgyse vehetnénk fel a versenyt. Ezek nagyon bírják a bulizást. Nekünk azt hiszem, két nap egymás után kicsit sok a jóból. Csaba meg is beszélte valakivel, hogy csak éjfélig leszünk. A zenekarnak persze erről senki nem szólt. Nekik háromig volt műsoruk, de mivel mi leléptünk, a magyar zenei blokk el is maradt. Számunkra ez csak vasárnap délelőtt, a karczmai (kocsmai) beszélgetéskor derült ki.
Józsi – vagy ahogy Stanislav a vodkás üveggel integetve kiabálta – Jozef, még ekkor lendült volna bele a mulatásba, éppen amikor a többiek már a kocsiban ültek. Nem is nyugodott bele, hogy vége a bulinak, így Csaba még egy órára visszament vele. A lányoknak persze azt lódítottuk, hogy reggelig voltak.
- Itt voltam egyedül egész éjjel – mondtam a számomra leginkább kívánatos fiatalasszonynak – úgy féltem, hogy bejön valamelyikőtök.
- Nem vagyunk mi olyanok.
- Kár.

Lehettek volna akár reggelig is, mert csak kilencre volt rendelve a reggelink. Csaba pihenőt tervezett evés helyett, de mivel Andrzej is jött, nem maradhatott el. A ráérős reggeli után felöltöztünk amennyire csak lehetett, mert erősen fújt a szél. Éjszaka jelentős mennyiségű eső esett, de reggelre abba maradt. A program szerint fel kellett sétálnunk a várba. Most már az én fejemre is felkerült a sapka. Ez a szó jelenthet valamit lengyelül, mert Iwonának feltűnt. Lehet, hogy ők is így hívják a fejfedőt? Odafent viszont nekünk tűnt fel a nyelvi hasonlóság, mert a bástyát ők is bástá-nak mondják, viszont a felírat közepére, odatesznek egy z-t. (BASZTA)
Lányaink le is fotózták. Az ilyen nyelvi áthallásokról Mirek is szívesen mesél.

A delegáció nagy része nem először járt itt, de engedelmesen végigjárták a várat. Annyi változás történt a nyár óta, hogy a belső udvar nyugati oldalán elbontották a díszlet-falat, amit egy filmforgatás miatt építettek oda évekkel korábban. A nyári sétánktól eltérően most magyarul is hallhattuk, hogy a vár különböző részeit mire használták. Talán én voltam a leginkább érdeklődő. Iwona, mint idegenvezető, örült minden kérdésnek. Mesélt valami horrorisztikus rendezvényről is, amit egyesek elborzadva hallgattak, pedig a hely szelleméhez közel álló téma, nincs benne semmi borzalmas. A tornyok megmászása után lementünk a pincébe, pontosabban a borozóba, forralt bort inni. Lehet, hogy miattunk nyitottak ki, mert más alig járt itt rajtunk kívül. Itt került szóba, hogy milyen télisport lehetőségek vannak a közelben, és talán a mi gyerekeink szívesebben jönnének a téli szünetben, mint nyáron. Nem gondoltam, hogy ez tegnap nem került szóba, hiszen a lengyel pedagógusokkal már augusztusban is erről beszéltünk. Kifelé menet a pultnál megálltunk még egy forralt borra. Mirekkel, Iwonával és a kétfős személyzettel kedélyesen elbeszélgettünk, főleg nyelvi témáról.
A hegyről lefelé sétálva pedig a lovag és a lovas közti különbségből kiindulva történelmi tudásomat csillogtattam, belekeverve még a gyerekeim ausztriai túráit is. Kissé csodálkoztam, hogy Mirkó nem tudja ki volt az Oroszlánszívű Richard.
Visszaemlékezve korábbi beszélgetéseinkre, tapasztalhattam, hogy még a lengyel történelemmel kapcsolatos ismeretei is hiányosak. Na, de nem ezért szeretjük, hanem amiért olyan nagy svihák, amilyen.

Józsi lent várt bennünket a Jurajsky előtt, mivel a szobakulcs nálam volt. A többiek ekkor már a szállásukon pihentek és rólunk is ezt hitték. Amikor összecsomagolás után már útra készen ebédelni jöttek, meglepve látták, hogy mi kocsmázunk. A mi ruháink természetesen a szekrényben lógtak, de öt perc alatt össze lehet rámolni. Ezért a pár percért kár lett volna elszalasztani egy órás, rumos tea melletti kedélyes csevelyt. Néhány félreértést helyreraktunk, megbeszéltük a programmal kapcsolatos fontos és kevéssé fontos dolgokat. Jókat derültünk a nyelvi nehézségekből adandó anekdotákon, vagy például a hugary és a hungry hasonlóságából adódó félreértésen.

A ráérős, bár a tervezettnél előrébb hozott ebéd után ajándékokat cseréltünk, körbecsókolgattuk egymást, majd a szürkületbe hajló délutánban útra keltünk. Most is - éppen úgy, mint a nyáron - azon aggódtunk, hogy Csaba nem pihent eleget. Igaz, hogy az autójában ülő minden utasnak van jogosítványa, de sötétben, kiszámíthatatlan, de legalábbis változékony útviszonyok között, teljesen idegen területen, szokatlanul nagyméretű, soha nem próbált automataváltós autót egyikünk se vezette volna szívesen. Főleg, hogy az egyik utas a tulajdonos, aki közben úgyse tudna pihenni.

Krakkót az én javaslatomra kerültük ki. Így hosszabb az út, de az autópályán gyorsabban lehet haladni, mint a zsúfolt városban. Az eső esni kezdett. A meglehetősen erős tempó miatt a kitaposott, vízzel teli nyomvályúk néha megbillentették még ezt az egyébként nagyon jó útfekvésű kocsit is. Nem rég sötétedett be, ilyenkor rosszabbul is lát az ember, mint amikor már megszokja a sötétséget. A kísérő kocsi utasai – saját bevallásuk szerint – féltek. Kérték, hogy kicsit fogjuk vissza magunkat. Meg is fogadtuk, csak előbb átértünk Szlovákiába, ahol erős köd volt helyenként és zúzmara. Eperjesen tartottunk rövid pihenőt, majd a magyar határnál. Fél tizenegykor értünk haza. A kapu előtt kipakoltam a cuccot. Bal karomon a már sokszor elhagyott kabátom, kezemben a nagy táskám, két reklámszatyor – egyik közülük a még meg se nézett ajándékcsomag – jobb tenyeremen egy kartondobozban öt kiló lengyel karamella, könyökömmel nyitnám az ajtót. A Tv szól odabenn, még bizonyára ébren van valaki. Megyek a másik ajtóhoz, az is zárva.
Az ablakdeszkára kissé lelógva odacsúsztatom a dobozt, megzörgetem az ablakot. Miután Ibolya ajtót nyit, újra a tenyeremre tornászom, bemegyek, az ebédlőpadra leteszem a bal kezemben tartott összes holmit, és puff! Valami nagyot csattan a padlón. Úgy jártam, mint a Mátyás király mesében. Hoztam is vodkát, meg nem is.

Búcsú a Jura vidéktől

(Karczma Jurajsky folytatás)

Vasárnap 10-kor kezdődött a mise. Nekünk ez még túl korán volt, így inkább kihagytuk, csak a 11 órai orgonakoncertre mentünk. Szép hangú orgonájuk van. A művész ismert darabokat adott elő. Nem hibátlanul ugyan, de elég jól játszott. Gouno Ave Mariáját kétszer is hallhattuk. A második alkalom persze csak a hosszú taps után, mint ráadás hangzott el. Javasoltam Csabának, hogy gratuláljon a művésznek. Nem kerül semmibe, de egy kedves gesztus. Nem hallgatott rám. Sőt, amikor elkezdtek mozgolódni az öregasszonyok, elsőként indult kifelé a templomból. Én meg utána. Aztán hallom, hogy valaki beszél az oltárnál. Arra figyeltem fel, hogy „wegry”.
- Bazmeg! – szóltam utána, miután visszanézve megláttam a mikrofon mögött Andrzejt – Ez nekünk beszél. Gyere vissza gyorsan!
Visszaosontunk és a lehető legközelebbi helyre leültünk. Néhány sorral előttünk Mirkó tolmácsolt a lányoknak. Mi ugyan nem értettük, de biztosan nem mondott semmit, csak eldicsekedett a hallgatóságnak a sok külföldi vendégével.

Kinn a templom előtt bemutattak egy öregembert, aki korábban polgármester volt. Azt nem tudom, hogy Jarek és Andrzej között, vagy még korábban, de teljesen mindegy. Úgy tudom, náluk nincs ráadás. Csak egy ciklust tölthetnek le. Na, erről eszembe jutott, hogy tegnap délután kinn a várudvaron olyan fontos személyek lettünk, hogy több újságíró is érdeklődött felőlünk. Számomra bosszantó módon az volt nekik a legfontosabb, hogy nálunk ki a főnöke az önkormányzatnak. Szerencsére nem értettek magyarul, mert egymással is vitába szálltunk a megyei közigazgatási hivatal szerepéről. Gondolom ez lett a helyi újságokba leírva. Mármint, hogy a közig. hivatal az önkormányzat felettese, pedig nem így van. Az a jegyzőnek főnöke, nem a testületnek.

Szokott helyen ebéd, ajándékcsere, majd búcsúzkodás. A sok helyi prospektus mellé kaptunk reklámfeliratos esernyőt is. (Ideadhatták volna korábban) A polgármesterek kicsit szónokoltak. Csaba olyasmit, hogy csütörtökön a kollégáival találkozott, most pedig a barátaitól búcsúzik. Nem rossz duma, de még egy kis humorral meg lehetett volna fejelni. Súgtam neki, de nem mondta. Olyan jónak találtam a poénomat, hogy nem hagyhattam ki. Szóltam Sergiónak, hogy mondani akarok valamit. Kicsit körülményes volt a nekikészülés, mivel két tolmács kellett. Az alapgondolat abból indult, hogy majd jönnek hozzánk a melissanoiak.
- Kezdhettek aggódni, hogy mi lesz a borotokkal, mert ha megkóstoljátok a miénket, azután csak azt isszátok majd.
A mieink azonnal, a többiek két fázisban röhögtek egy jót.

A szlovákok már utazáshoz voltak öltözve, mi még visszamentünk átöltözni a szállásra, az olaszok pedig maradtak még egy napot. Azt ki is felejtettem, hogy már második nap honvágyunk volt mindannyiunknak. Jól éreztük magunkat, (Nóri azt mondta, hogy: Gyerekek! Életemben nem nevettem ennyit.) de örültünk, hogy indulhatunk haza. Mirkótól Olkuszban köszöntünk el.
Krakkót megkerültük az autópályán, ami kicsit hosszabb, de nem kell a városon átkelni. Az idő is, a kedvünk is nagyon jó volt.

Összegeztük az élményeket. Megegyeztünk abban, hogy a tagadhatatlanul feszült, tehát szellemileg megerőltető önkormányzati munka ellensúlyozására megérdemlünk ennyi szórakozást. Nagyon jót nevettünk az összeesküvés elméletünkön. Azon, amikor Mariját azzal gyanúsítottuk, hogy önkormányzati megbízásból el akarja csábítani valami tisztességtelen előnyszerzés céljából Csabát.
- A testület kiadta neki a feladatot – próbáltam védeni Marija tisztességét.
- Ezek még aláíratnak vele valamit – aggódott Nóri - Még szerencse, hogy otthon felejtettük a bélyegzőt.
- Nem mondjátok komolyan. – hitetlenkedett Mari
- Dehogyis nem. – védtem az igazunkat. – Minek menne éjszaka oda?
- Ennyire naiv lennék?
- Ennyire! – vágtuk rá Nórival egyszerre.

Most meg azon röhögtünk, hogy milyen határozottan állítottuk ezt, noha a mi fantáziánk szabadult el kissé. Mentségünkre szolgáljon, hogy azt hittük, egyedül megy oda, nem harmadmagával.
A spagetti turkálás után, amikor mi is „hazamentünk”, a két magyar asszony a fal mellett hallgatózott. Ez úgy derült ki, hogy most, azon derültek, hogy Csaba miket mondott az éjjel. Marija ugyan intenzíven kezdett magyarul tanulni, de még nagyon az elején jár. Mit lehet beszélni, amikor nem értik egymást? Teljesen mindegy.

Tény, hogy ez a lengyel asszony, noha mindenkihez nagyon barátságosan viszonyult, Csabával szemben volt a legfigyelmesebb. Na, de ez érthető, hiszen mégis csak ő a főnök köztünk. Aztán Mirkó is erősítette a gyanakvásunkat, amikor közölte velünk, hogy Csaba nem jön velünk a spagetti-vacsorára, mert Marija megy hozzá a szállására. Beindult a fantáziánk. Sergió se neheztelt, amikor közölték vele, pedig napok óta készült a tésztafőzésre. Még biztatta is a polgármesterünket. Olyasmit mondhatott neki, hogy hajrá, mindent bele! Noha egyikünk sem ért olaszul, de erre lehetett következtetni. Mirkó később magyarázkodott, hogy ő bezzeg tudta, hogy miről van szó, pedig ugyanarra gondolt, mint mi. Érthető, hiszen egy kicsit már ő is magyarul gondolkodik. Egyszer mondta is, hogy ő nem lengyel, hanem tolmács. A „magyarok föl!” vezényszóra is ő maga ugrott fel elsőnek. Igaz, sok időt tölt Magyarországon. Ismeretségünk már legalább 10 éves múltra tekint vissza. Ki is neveztem, községünk tiszteletbeli lengyel konzuljának.

- Mi ez a büdös? – kérdezte Nóri azon a harsány hangján, ami van neki.
- Ez lábszag. – állapította meg – Kinek büdös a lába?
Mivel én ültem a háta mögött a tegnapi zoknival és papuccsal a lábamon, én jöhettem számításba elsősorban. Meg, aztán már én is éreztem a zoknim bukéját.
- Biztosan az enyém. – vállaltam el, majd levetettem a zoknit, begyűrtem a táskámba, a mezítlábamat meg magam alá húztam az ülésen.

A hegyek közé érve megálltunk egy kávézóban. A sofőrnek most is dupla csésze kávé járt. Amíg vártunk, kimentem a mosdóba lábat mosni, mivel szükségét éreztem. Persze ezt el is mondtam. Ezen is jót derültek.
- Tényleg megmostad? Ne haragudj már, hogy szóvá tettem!
- Semmi haragudás. Ami büdös, az büdös.

Már Krakkónál a Zakopane táblát követtük. Egy idő után viszont már nem ez volt a helyes irány. Erősen figyeltük, hol kell letérni, de egyszer csak elértük Zakopane-t. Közben beesteledett, de még látni lehetett a város fölé magasodó csipkés hegyvonulat kontúrját. Elővettük a térképet, ami szerint vissza kell menni húsz kilométert. Van viszont egy mellékút a határ felé, csak azt kell itt a városban megtalálni. Több járókelőt megszólítottunk, de azt se értették, hogy „Vics véj to Szlovakáj” Ez olyan, mint a „kava”. Ha Szlovákiát mondok, az jobb? Vagy Szlovenszkot? Lengyelül hogy mondják? A Krakkót se értették. Volt olyan, aki futott utánunk, amikor elindultunk. Biztosan menetrend szerinti járatnak hitt. Végül útbaigazítottak. Még a menetlevél hátára le is rajzolta útbaigazítónk a kanyart, az elágazást.

Szokás szerint gyorsan mentünk még a kanyargós, keskeny és meredek erdei úton is. Egy idő után már kezdtünk elbizonytalanodni. Az átkelő völgyben van, de mi még mindig felfelé kapaszkodtunk. Elértünk egy szállodáig. Aggódtunk, hogy nincs tovább út, de végül mégse kellett visszafordulnunk. Kiértünk a főútra.

A határőr az útlevelekből felolvasta a neveket, és már mehettünk is. Csaba fáradt volt, de túl vitte a kocsit Poprádon. Éppen a legnehezebb szakaszon vette át Nóri a még soha nem vezetett, számára szokatlanul nagy kocsit. Az még csak nehezítette a helyzetet, hogy éjszaka volt. Egy idegen kocsin nem árt, ha látjuk a kezelőszerveket. Mindannyian rendelkeztünk jogosítvánnyal, de nem tolongtunk, hogy átvehessük a volánt. Csaba természetesen nem mert elaludni. Utolértünk egy pick-upot, ami elég lassan ment, de nem akadt annyi egyenes szakasz, hogy Nóri kockáztatni merte volna az előzést. Folyton a veszélyes kanyarokat jelző piros nyilakat láttuk magunk előtt.
- Most menj, most menj! – biztatta Csaba sokszor, de Nóri nem mert. Én se mertem volna.
Egy idő után Csaba visszaült a volán mögé és lejött egészen Dobsináig. Onnét már könnyebb volt az út és megint cseréltek. Mire Magyarországra értünk, már Nóri is úgy ment, mint a rakéta. Lakott területen is százzal. Ugyancsak benne voltunk az éjszakába mire hazaértünk.

Október közepén delegáció érkezett Ogrodzieniecből. December 12-re meghívtak bennünket. A képviselők közül csak ketten vállaltuk az utat. Ők októberben tizennégyen jöttek, mi, ha viszünk még két pedagógust, (az iskolások csereüdültetéséről kívántunk tárgyalni) akkor is csak öten vagyunk. A Polgármesteri Hivatal kollektívája parancsba kapta, hogy menni kell Lengyelországba, és jól kell érezni magukat.

Az átlagember fél a nagy szavaktól. Kissé félve írom le, pedig tény, hogy 2003. december 12-én történelmet írtunk. Na nem világtörténelmet, csak lokális szinten. Ezt megelőzően a mi falunkból cigány még nem járt külföldön. Ráadásul nem is politikai menekültként beállítva Strasbourg-ba vagy Kanadába, hanem Lengyelországba, egy hivatalos önkormányzati delegáció tagjaként. Én ugyan nem számítok mércének, de mégis magamhoz hasonlítom. Korban engem kielőzött, mert én 35 évesen léptem át először az országhatárt. Józsi ekkor még csak 29 éves volt. Korábbi beszélgetésünk során a házépítéssel kapcsolatban hasonlítottam össze magunkat és nem találtam jelentős különbséget. Mindketten kevés pénzzel gazdálkodtunk, amit csak lehet, saját kezűleg végeztünk el, még annak árán is, hogy ez a minőség rovására ment. Erre mondaná egyik paraszti származású vállalkozó, hogy: Biztosan te is közülük való vagy. Szó nincs róla. Nemhogy a rokonaim, de korábban még az ismerőseim közt se volt cigány, de ettől még nem érzem magam felsőbbrendűnek. Alapvetően minden ember egyforma, csupán a környezete, az ősöktől megörökölt hagyomány, a mentalitás eltérő.
Na, de ez már egy másik történet.

Karczma Jurajsky



2004-es úti élményeim az önkormányzati munkához kötődtek. Nevezetesen a külföldi kapcsolatokhoz. Nem beszélek egyetlen idegen nyelvet sem, így külön kihívás számomra kommunikálni a külföldiekkel. Augusztus végén negyedmagammal jártam Ogrodzieniecben. Ez a város a testvértelepülésünk. A meghívás maximum öt főre szólt, mivel egy olyan nemzetközi találkozót szerveztek a lengyelek, amelyre két német, (ezek végül nem mentek el) egy olasz, egy szlovák és egy magyar (ezek mi vagyunk) testvértelepülés delegációja kapott meghívást. Érthető, hiszen több száz fő hivatalos vendég kezelhetetlen. Így is volt elegük, hiszen az ilyenkor szokásos nagyrendezvényükkel lett összevonva a három - terv szerint öt - delegáció vendégül látása. A kommunikáció nehézségeiről nem is szólva, hiszen például az olaszokkal úgy tudtunk beszélni, hogy Mirek fordította a magyart lengyelre, Jurek, vagy Jerry – a lengyel származású olasz tolmács – lengyelről olaszra. Ugyanez működött fordítva is. A szlovákoknak már könnyebb volt, mert ők a házigazdákkal meg tudták magukat értetni.
A küldöttségünk összeállítása nem volt nehéz. Csabával, a polgármesterrel nem kívánt egy úton menni a testület fele. Józsinak nem volt útlevele, Géza talán csak a közpénzen kirándulásból akart kimaradni, Attilának a borozóját kellett működtetni. Maradtunk négyen. Csaba, mint polgármester, Nóri, mint alpolgármester, valamint Mari és én. Sokan jártak már korábban Ogrodzieniecben a falunkból, de négyünk közül senki. Az előző polgármester már előre kárörvendve dörzsölte a tenyerét, hogy majd milyen jól el fogunk tévedni. (Ezt azért gondolta, mert az ő delegációi mindig megszenvedték a krakkói átkelést. A 12 órás út hosszabb volt a kelleténél nagyjából 100 kilométerrel.) Tett is egy olyan megjegyzést, hogy: Vak vezet világtalant. Nem tudtuk, miért mondja, hogy majd meglátjátok, milyen ellátásban lesz részetek. Aztán megtudtuk. Kitettek magukért a vendéglátóink. Erősen eltúlozták a traktát, de állítólag ezt mindig így teszik. Meglepett bennünket, hogy a polgármesterrel együtt mulatnak az elődei. Nálunk ez elképzelhetetlen lett volna, bár az ő eljárásuk a rokonszenvesebb.
Augusztus 28-án hajnali ötkor összeszedtük a csapatot. Az új Opel Vivaróban négyünknek sok is volt a hely. Szinte végig Csaba vezetett, de valami őrült lendülettel. (Mondtam is neki, hogy ha ilyen lendülettel vezetné a falut, nem lenne semmi gondunk.) Térképről már ismertem az útvonalat. Hegyi szakaszból bőven kijut. Szóvá is tettem, hogy miért Eger felé indulunk. Aztán Bánrévétől visszafordultunk Miskolc felé, hogy Putnokon megtankoljunk. Innét még hazatelefonáltam, majd átléptünk Szlovákiába. Ezt a mobil telefonom is jelezte. Üdvözölt a területileg illetékes mobil szolgáltató. Áthaladtunk Tornalján, amely városról nem tudok semmit azon kívül, hogy a Sláger Rádióból szokták felhívni a polgármesterét, „Ahoj Dubcsek” üdvözléssel. Van neki valódi magyar neve is, de elfelejtettem. A városon csak keresztülszáguldottunk. Visszafelé volt egy kis megtorpanás, mivel a főút nem Magyarország felé vezet. Odafelé ez nem tűnt fel. Enyhe emelkedésű, aránylag egyenes, jól autózható völgyön haladtunk, melyet mindkét oldalon magas hegyek határoltak. Nagyon tetszett a gömöri táj. Rozsnyónál egy leheletnyit túlszaladtunk, mert nem akartak nekem hinni, hogy balra kell menni Poprád felé.
- Erre majd legközelebb jön, aki akar, erre van Hárskút. – mondtam.
- No, hát én biztosan nem jövök – jelentette ki Csaba.
- Dehogynem – ellenkeztem. – Te vagy a polgármester. Ki fogja vezetni a küldöttséget? Megígértük Marikának, hogy jövünk. Nem?
- No, én se jövök az biztos. – mondta Nóri. – Összevesztem vele.
- Ne mond má’!
- Isten bizony. Tudjátok mit olvasott a strandon? A vesztes polgármester jelölt magánújságát.
- Ráadásul meg van győződve arról, hogy igaz, ami benne van. Na ne má’! Összevesztem vele. A fürdőbelépő miatt is meg van sértődve. Valaki megsúgta, hogy neheztelünk érte.
- Milyen belépő?
- Nem tudod? – lepődött meg Csaba a kérdésemen. – Ő csinálta. Fél Szlovákia olyan ingyen belépővel ment be a fürdőbe, hogy rá volt írva, hogy Hárskút. Nem tudtad? Pedig a feleséged ott dolgozik.
- Nem nála mentek be, legfeljebb a kapun, de a dolgozókat valaki utasította, hogy el kell fogadni. Maguktól honnét tudták volna, hogy az érvényes belépő? Szerezni kell belőle, aztán a nyilvános ülésen szóvá tenni, hogy ki ezért a felelős! (azóta se láttam ilyen belépőt)

Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy egyikünk se megy Hárskútra a delegációval. A két lány végül mégis meggondolta magát. Nóri vezette a delegációt. Akkor felháborított, de tulajdonképpen helyesen döntött, hiszen ő volt az alpolgármester. Csaba éppen akkor ment el Kalocsára, ezzel indokolta távolmaradását. Valakinek helyettesíteni kellett. Ez egy községszintű kapcsolat, nem kezelhetjük magánügyként.

Elértük Dobsinát, elkezdtünk kapaszkodni felfelé a hegyekbe. Na, az egy csodaszép vidék. Eltévedésről szó nem lehetett, hiszen valaki mindig nézte a térképet. (Az 1918-as térképen itt még nincs is út.) Az Alacsony-Tátra szerpentinjein már a rosszullét környékezett. Talán az éhség is hozzájárult, hogy nehezen viseltem az erős kapaszkodásra késztető kanyarokat. Erősen figyeltem, mikor látom majd meg a távolban az Alacsony-Tátra legmagasabb pontját. Fel akartam vele vágni, hogy én azt is tudom, hiszen egyszer már jártam erre.
Poprádon megálltunk reggelizni, de nem esett jól. Kifelé kívánkozott belőlem, úgy hogy nem is erőltettem inkább.
A városból nem a megfelelő úton mentünk ki észak felé. Egy mezőőrtől megkérdeztük, merre menjünk Ótátrafüred felé. Megmutatta. Ahol megálltunk, onnét látni lehetett a főutat. A térkép azért kellett, hogy ne forduljunk vissza, hanem inkább egy félreeső falun keresztül jutottunk vissza az ajánlott útvonalra. Ezután még erősebben figyeltük a térképet, a Mirek által készített itinert és az útszámozást. (Mirek a majdani tolmácsunk)
Csak megkerültük a fél Magas-Tátrát, máris a határnál voltunk. Előbb még nem is gondoltuk, miért áll a forgalom, csak később tudatosult bennünk, hogy mindjárt Lengyelhonba érünk.
Talán egy fél óra telhetett el, amíg sorra kerültünk. Közben, amíg Csaba a sorban csurgott lefelé a völgybe, ráértem málnázni az erdőben. (jó ólmozott málnából) Viccelődtünk is, hogy lelegelem a medvék elől. A szűk völgy túlsó oldalán már lengyel sziklákon kapaszkodtak a fenyők. Átkeltünk a folyó hídján, át a sorompón, megmutattuk az útleveleket, majd a túloldalon kapaszkodhattunk fölfelé. Az út mentén itt már sajtot és szőrmét kínáltak, míg a szlovák oldalon az áfonyás kosarakat fordították felénk, hogy a kocsiból is bele láthassunk. Nem álltunk meg vásárolni, mivel akkor még nem is tudtuk, mit mutatnak. A gerendaházak itt, Zakopane környékén ugyanolyanok, mint a Tátra déli oldalán. Ahogy haladunk észak felé, az alacsonyabb hegyekben jelennek meg a jellegzetes, dupla ereszes lengyel házak. A tetőhéjazat többnyire bádog, elvétve látni néhány romos deszka, vagy gerendaházon zsindelyt. Az új épületeken a nálunk is divatba jött cserepes lemezeket, vagy bitumenes borítást alkalmazzák. Igazi cseréptető alig akad.

A térkép állandóan kézben van. Mind a négyen a táblákat figyeljük, aztán a térképről visszaigazoljuk magunkat. Néha elhúzzuk az ablakot, megkérdezni, hogy erre van-e Krakkó. Nem értik, mit mondunk. Krakow! - Aha! Krakow. Aztán mutatnak arra, amerre egyébként is mennénk. Valahol egy út menti presszóban megállunk kávézni. Csaba a legnagyobb, neki dupla adag jár. A személyzet húzza a száját, de aztán elveszi az eurót. A parkolóban megejtem a reggelit. Ideje, hiszen nemsokára dél lesz. Döngetünk tovább. Az öveket kénytelenek vagyunk bekapcsolni, hogy ne kelljen annyira kapaszkodni. Nagyon megy az Opel.
Krakkóról van külön térképünk. Ketten a táblákat olvassuk harmadikunk a térképet.
- Csaba te csak a forgalomra figyelj! Itt még mindig egyenesen, nézd milyen érdekes templom. Mehetünk tovább, vigyázz, sárga… mehetünk… na, majd amott megyünk el balra.
Olkusz a következő támpont. Amikor elhagyjuk a várost, felhívjuk Mireket. Terv szerint négy órakor találkozunk majd vele Ogrodzieniecben, de még csak fél egy. Javasolja, hogy álljunk meg valahol ebédelni, pihenjünk egy kicsit, ne érjünk oda korán. Nóri hazatelefonál a jegyzőnek.
- Azt mondtátok, hogy 12 óra az út. Elhagytuk Krakkót, van még vagy 40 kilométer és ott is vagyunk.
- Ja, hát úgy könnyű, ha el se tévedtetek.
Ezen nagyon jót derültünk. Elkezdtük nézni a következő településeket olyan szemmel, hogy hol tudnánk ebédelni. Ez a vidék már nem tetszett annyira, mint Krakkótól délre. Füves dombok közt haladunk észak-nyugat felé, Szilézia peremén. Megművelt földet alig látni, erdő is csak imitt-amott. A falvak házai többnyire befejezetlennek tűnnek. Nem divat bevakolni a téglafalat. Nagy, két-háromszintes kockaházak, bádogtetővel. Alig van másféle. Az új építkezéseken használják a korszerű anyagokat, de ritka az igényes kivitelezés.
Kezdünk türelmetlenek lenni. Három, de inkább négy település van Olkuszig. Ott kell észak felé elkanyarodni. Átkelünk az első vasúti átjárón. Eddig nem is tűnt fel, hogy nem találkoztunk vasúttal. Rég túl vagyunk már Krakkó óta a 40 kilométeren, de még mindig van két falu. Nem láttunk eddig éttermet se, félő, hogy korán érkezünk meg. Aztán megegyezünk abban, hogy keressük meg hova kell mennünk, majd utána elmegyünk valahová kajálni.
Megérkeztünk. A város már megvan. A központban jobbra fordulunk. Na, itt a templom, menjünk erre tovább. Kiérünk a városból. Most hová? Menjünk tovább! Nini! Ott a vár. Egész jól néz ki. Már meg nem látni a házaktól. Aszongyahogy: Podzamcze. Itt leszünk valahol – mondja Csaba, majd egy központnak látszó térre bekanyarodunk. Karczma Jurajsky. Itt kajálhatnánk, de itt leszünk egész hétvégén, menjünk máshová.
Aki tud, hazatelefonál, hogy megérkeztünk. Két óra van. Az én telefonomon nincs elég fedezet a híváshoz. Visszaülünk a kocsiba, irány Pilica. Kétszer körbejárjuk a főteret, de nem látunk éttermet. Vissza Ogrodzieniecbe. Megyünk tovább. A benzinkút közelében kés-villa tábla.
Megfordulunk, de nem találjuk, amire a tábla utal. Megint megfordulunk, aztán megyünk tovább. Elágazásnál jobbra. Megyünk, míg ki nem érünk a házak közül. Gyerünk vissza! Az előbbi elágazásnál, ha egyenesen mennénk tovább, két kilométeren belül elérjük Zawierczét. Eléggé nagy város, ha ott nincs étterem, akkor sehol. Ezt persze akkor még nem tudtuk. Ugyancsak éhesek voltunk már, úgyhogy visszamentünk Podzamczébe. Közben azon nevettünk, hogy az még hagyján, hogy kaját nem tudunk rendelni, de hogy kérünk étlapot?
Aztán megoldódott a gondunk, mert épp úgy, mint magyarországi éttermekben szokás, kérés nélkül megkaptuk. Ez persze még csak részeredmény, hiszen magyarul semmi nem volt leírva. Annak örömére, hogy felismertem a pulykát, akár azt is kérhettem volna, csak éppen halvány fogalmam nem volt, miféle ételben tálalják fel a pulykahúst. Végül Csabával mindketten bifszteket kértünk. A Nóri rendelésére nem emlékszem, de Mari lenyűgözött a leleményével. Az asztal fölött tett kalapáló mozdulatokat, s megkapta a Bécsi szeletet hasábburgonyával. Ebéd után már csak egy kérdés adódott, amit a pultnál meg is kérdeztem a pincérnőtől. Sajnálatomra nemet intett az euróra. Csaba telefonált Mireknek, aki úton volt hozzánk, majd átadta a készüléket, hogy a lengyelek egymás közt megbeszéljék a gondunkat. Megvártuk Mirkót, aki kifizette a számlánkat. Később forinttal egyenlítettük ki. Meglepett, amikor megtudtuk, hogy a rendelésünk egyetlen értelmezhetetlen tétele a kávé volt. Ők úgy mondják, kava. Nem hasonlít?
Az ogrodzienieciekkel persze nem Podzamczében volt tervezve a találkozó, hanem a városi hivatal előtt. Mirkó ment előttünk a felemás kerekű öreg Mercijével, mutatta az utat. A téren már a többi vendég minket várt. Több tucat ember bemutatkozott egymásnak két perc alatt. Gondolnivaló, hány nevet jegyeztünk meg. Tudta ezt a melissanói polgármester, ezért járta újból végig a társaságot, hogy megjegyezzük: Sergio
A konferencia-teremben Andrzej Mikulsky polgármester hosszasan köszöntötte a delegációkat, elmondta a hosszú hétvége programját, amit természetesen senki nem tudott megjegyezni. Ezután visszamentünk Podzamczébe, ahol elfoglalhattuk a szállásainkat, és felkészülhettünk az éjfélig tartó vacsorára.
Spagetti a Jurajsky-ban


Podzamcze. Mirek váraljának fordította. Egy egészen kicsi település.

Falunak túl kicsi, tanyának túl nagy. Szám szerint nem tudom pontosan, de kb. úgy öt-hat ilyen tartozik a Gminához (Ogrodzieniec település közigazgatási besorolása) Mindegyiknek külön iskolája van, így hét iskolaigazgató volt jelen a pénteki találkozón, de még a gimnázium igazgatója nem is tudott jönni. A vár miatt néhány lakos már ráállt a szálláshelyek kialakítására. Úgy tudom, többnyire belföldiek jönnek. A szállások kialakítása is a lengyelek igényéhez van alakítva. Egy nagy parasztportának tűnt, ahol mi laktunk. A kapu mellett jobbra állt egy gazdasági épület. Az nem derült ki, mire használják. A végében a kempingeseknek volt kialakítva valami mosogató, vagy talán főzőhely.

Az udvar egy távoli pontján állt egy olyan jellemzően jellegtelen nagy kockaház, amilyet korábban már említettem. Ott lakott a tulajdonos. A tulajdonképpeni főépület a kapu bal oldalánál kezdődött. Három építési ciklust lehetett rajta felismerni. Az elsőnek nagy része be is volt vakolva. A mi szakaszunk fala blokktéglából készült. A színén látszott, hogy elég régen. Az egymáshoz közel beépített nagyméretű ablakok felső sarkánál fél méter hosszan vastag műanyag cső meredt ki a falból. Mint később kitaláltuk, ez a vizes blokk (blokkocska) szellőzője. Az épület végében volt még egy toldalék, ahová a közös folyosóról lépcsőn kellett lemenni. Ezt már nem emelték a régebbi rész szintjére. A falak belső borítása a szobákban laminált-, a folyosón OSB, azaz háncslap. A szegőket nem tartották szükségesnek felrakni. Az igényesség csak sokad rendű kérdés első a praktikum, illetve a vizesblokk esetében a szükség. Pontosabban a szűkség. A mi lakrészünk – Mirekkel voltunk egy szobában. A polgármester egy másik ugyanilyenben egyedül. A két lány a lépcső aljából nyíló részben kapott elhelyezést. Nekik még előszobájuk is volt. – szóval a mi lakrészünk egy ágy és egy kisasztal hosszú, és ugyanilyen széles, vagyis 3x3m. ebből a területből választották le a fürdőszobát. Nyílószárnyas ajtónak természetesen nem volt hely, így harmonikaajtóval oldották meg. Az ajtó bal sarkánál kissé ferdén beépítve volt a WC, szemben a mosdó, jobbra elfüggönyözve a zuhanykabin. Középen lehetett törölközni. Mindez 2m2. Fürödni, mosakodni (akinek szükséges még borotválkozni is) nem jelentett gondot. Másnap reggel viszont jött a gond, mert a WC-n nem lehet elférni. A térdem beleér az ajtóba, nyilván előrehajolni se lehet. A papírtartó a hátam mögött van, azt képtelenség elérni. Oldalt kell ülni, a papírt pedig előre kézbe venni. Akinek már van helyismerete, az megoldja. Bő vízzel és kefével. A továbbiakban inkább a Karczma Jurajsky mellékhelységét használtam.

A vacsoránál kb. huszonöten ültünk az asztalhoz. A gmina polgármestere hosszasan köszöntött bennünket, amire válaszoltak a vendég polgármesterek is valamit. (a miénk egész röviden) Aztán a roskadásig terített asztalra hozták még a meleg vacsorát. Természetesen vodkával kezdtünk. Egészen apró pohárkába öntötték, de mint később tapasztaltam, igen gyakran. A vacsora befejeztével következett a nassolás.
A szemközt ülő olasz vendég a harmadszor teliszedett tányérját (első lendületből) nem bírta letakarítani. Na erről beszélhetett a mi régi bürgermajszterünk. Ha asztalnál ültünk, az állandóan tele volt étellel.

Hosszú volt az asztal, sok a vendég és kevés a tolmács. A mellettem ülő szlovák, és a vele szemközt ülő olasz, angolul beszélgetett. Egy lengyel is beleszólt néha, én pedig mint igazi magyar, csak erősen figyeltem, de alig értettem belőle valamit. A szlovák persze ezt nem tudta és azt képzelte – szombat este mondta is nekem – hogy értek angolul. Valamennyit biztosan, különben nem tudnám, hogy ezt mondta.

Péntek délelőtt kirándultunk valahová. Egy ősember által is használt barlangot néztünk meg. Nem volt egy nagy élmény. Ráadásul odabenn a rosszullét környékezett. Fájt a fejem, kicsit szédültem is, a gyomrom se volt az igazi. Nem tudom, mi lehetett az oka. Arra emlékszem, hogy rettentő meleg volt, a nap hétágra sütött.(nem a barlangban) A Jura vidék rácáfolt a rossz hírére, már ami az esős időt illeti. Odahaza minálunk az a hír járja, hogy itt mindig esik. Az iskolabusz kicsi és kemény ülésein, szörnyen hosszúnak tűnt az út. A táj se volt olyan, hogy érdemes lett volna nézelődni. Most se találtam szebbnek, mint első látásra. Igaz, nem ugyanazon az úton jártunk – csak részben – mint tegnap, de erre is ugyanolyan sivár. Kísérőink jól feltankoltak ásványvízzel, de szükség is volt rá. Akinek kellett, ihatott vodkát is, ez legalább kicsit javított a hangulaton.

Csaba szinte állandóan telefonált. Odahaza nagyon feszült volt a politikai hangulat. A hatalomból kibillentett balosok keményen fúrták a „rendszerváltókat” Csaba több fenyegető hívást is kapott, hogy meg ne merje lépni, amit ők elleneznek. Végül nem merte.

Mindettől függetlenül próbáltuk jól érezni magunkat. Az olaszokkal nagyon jól elvoltunk, már restelkedtünk is, amiért a vendéglátóink helyett a vendégtársainkkal voltunk többnyire elfoglalva. A taljánok nagyon tudták magukat reklámozni. Nem is értem, honnét került elő a városukat propagáló kiadvány itt, az ősember barlangja előtt. Mondták, hogy menjünk hozzájuk, de nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget. Ott, az olasz csizma sarkán nem ritka a negyvenöt fok.

Délután a Gmina központjában volt a protokoll-találkozó. A helybeliek vettek részt a szokottnál nagyobb létszámmal. Mi, vendégek már ismertük egymást. A karczmai találkozótól csak annyiban különbözött, hogy ünneplőbe öltöztünk. Az olaszok kiaknázták a lehetősséget és hazai áruikból termékbemutatót tartottak.
Meg is zavart bennünket kissé az ajándékosztogatásuk, hiszen mi nem úgy készültünk, hogy ezt viszonozni tudnánk. A konferencia szünetében konzultáltunk magunk között, hogy ha muszáj, miket ígérhet Csaba.
Aztán rájöttünk, hogy semmi konkrétumot nem várnak tőlünk. Ez inkább csak ismerkedési találkozó. Nem annyira direktek ezek a lengyelek. Ekkor még nem tudtuk, de a legelső kézzel fogható eredményhez öt találkozóra volt szükség.
Andrzej mentegetőzve elköszönt, hiszen neki kinn a téren meg kell nyitni a gmina ünnepét. Minket is kitereltek a térre sörözni.
A vendég polgármesterek is felmentek a színpadra, hogy bemutathassa őket Andrzej. Mirek is felment, de nem kellett tolmács. Itt találkoztunk Jarekkel, a két ciklussal ezelőtti polgármesterrel, akinek háza van nálunk. (azóta már egy díszpolgári oklevele is) A gasztronómia került szóba annak apropóján, hogy szombat délután vasfazékos főzőversenyen kell majd bíráskodni a várnál. Jarek kiadta Csabának a feladatot, hogy jövő nyáron neki kell főzni. (erre nem került sor, mert akkorra Csaba megbukott.)

Késő este felvittek bennünket a várba, ahol lakomát és persze táncos mulatságot rendeztek számunkra. A reneszánsz ruhákba öltözött lányok papírtörölközőt osztogattak. Nem értettem, mire kell, de aztán megláttam a lengyeleket táncolni. A köves udvar erősen lejtett, a lócák annyira ferdén voltak, hogy kényelmetlen volt emiatt ülni rajta. Különösen, amikor összekapaszkodva, a zene ritmusára jobbra-balra ringattuk magunkat. Mindig vissza kellett ugrani a helyünkre, mert csúsztunk lefelé. Azért nem egyenesítették ki az udvart, hogy az esővizet levezessék. Úgy látszik, felhőszakadásra tervezték. Ekkorra már időszakosan kissé szemerkélt az eső. Később aztán a táncosok is beszorultak a sátor alá. A cipőnk, a nadrágunk a felverődő esőtől így is elázott. Ez persze nem rontotta el a hangulatot. Itt tárgyaltuk ki a WC okozta nehézségeket is, ami olyan derültséget okozott, hogy úgymond, majd’ leestünk a lócáról. Sergio érdeklődött a derültségünk oka felől. Csaba a röhögéssel küszködve mondta, hogy a toalett kicsi. Az övék meg nagy – mondta az olasz, de nem értette továbbra sem, hogy mit nevetünk. Ez a tény még rátett egy lapáttal. Csaba már alig kapott levegőt a röhögéstől, mi úgyszintén. Közben az eső annyira esett, hogy a sátrakat az összerogyás fenyegette az összegyűlt víz súlya miatt. Időközönként le kellett önteni róla. A korábban itt járt delegációkhoz hasonlóan mi se úsztuk meg eső nélkül. Egy óra lehetett, amikor majdnem elállt. Kihasználva az alkalmat, elindultunk a kocsihoz. Sergio gyalog jött fel a várba, ezért hozzánk csapódott, hogy nehogy megázzon. Kétszáz méter is lehetett talán az út, közben erősödött az eső, sietősre vettük az iramot. A végén már futottunk, aztán ott áztunk a kocsi mellett, ugyanis Csaba a kulccsal lemaradt. Aztán előbukkant a sötétségből. Az a nagydarab ember, mint a golyó, száguldott lefelé a hegyoldalon, alig tudott megállni. Röptében nyitotta az ajtókat, szinte lendületből ült be a sofőrülésre.

Piciny szobánkban kiteregettük a ruháinkat, de fűtés híján nem sok reményünk volt, hogy megszáradjon. Különösen a cipő volt reménytelen. Több ruhát kellett volna hozni. Még egy megázást nem engedhetünk meg magunknak. Mirek bekapcsolta a falikarra szerelt TV-t, és fordította nekem, hogy miről van szó, pedig nagyon nem érdekelt.

Szombaton kilenckor volt a reggeli, aztán irány Szilézia. A Tarnowskie Gory-i bányamúzeumot jártuk végig. Nem lelkesedtünk az ötletért, hogy megint a föld alá hoznak. Nem kérdezték, hogy szeretnénk-e, persze úgyse mernénk őszintén válaszolni. Nekik ilyenjük is van, meg akarják mutatni. Mielőtt lementünk a bányába, fejünkbe nyomták a kobakot. Szükség is volt rá. A szűk és alacsony folyosókon elég gyakran hallottuk a koppanásokat. Ez egy ércbánya volt sok száz éven át. Egykor Európában a legnagyobb. Az idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy az érc fészekszerűen van a kőzet között. Ahol találtak, ott nagy termeket vájtak ki, aztán pedig feltáró járatokat ástak a sziklában. Ahol nem találtak semmit, ott értelmetlen lett volna a feltétlenül szükségesnél több követ kitermelni.
Egy szakaszon még csónakba is ültettek bennünket, de azért el tudtam volna kellemesebb szórakozást képzelni. Viszont tanulságos kirándulás volt. Nem véletlenül mondják, hogy nehéz a bányászok élete. Örülök, hogy nem ezt a szakmát választottam.
A visszaúton elvesztettük a konvojt. Mirek se volt ismerős a környéken, hiába nézegette a térképet, nem tudtuk hol járunk. Attól persze mentünk előre, ráadásul gyorsan. Volt még három lengyel is a kocsiban, de ők se szóltak semmit, bár egy idő után látni véltem rajtuk, mintha észrevették volna, hogy eltévedtünk. Nóri fel is háborodott, hogy nem szólnak. Csak később tudtuk meg, hogy ők is vendégek, innét 300 km-re laknak. Egyszer aztán mégis ismerős környékre értünk. Az egyik benzinkútnál felismertük az olaszokat. Zawierczétől újra együtt volt a csapat.

Délután bemutatták a várat. Néhány fiatal tartott nekünk egy kis kosztümös bemutatót. Táncoltak, viaskodtak. Aztán kaptunk egy idegenvezetőt, aki végig vezetett a romokon. A szlovákoknak beszélt közben valamit. Mi, a taljánokkal csak mentünk utánuk, nézelődtünk, de nem értettünk semmit. A konyhától ugyanis nem volt tolmácsunk. Elmentek a polgármesterekkel főzőversenyt zsűrizni. A séta után a számunkra lefoglalt padoknál ettünk-ittunk. Kaptunk jegyet, amit több helyen beváltottak.
El is felejtettem mondani, hogy a vár külső udvarában össznépi piknik volt. A kapu mellett felállítottak egy nagy színpadot, ahol különböző műsorokat nézhetett a nagyszámú közönség. Az oszlopokként álló mészkősziklákon hegymászók lógtak. A belső vár kapujától az egyik sziklára húztak át kötelet, amin le lehetett siklani. Alattuk íjászok tartottak bemutatót. Néhány lovas nekihajtotta gyönyörű állatait a hegyoldalnak. Egyszóval szórakoztak a lengyelek. Amikor kezdett sötétedni, bennünket becsaltak a vár pinceborozójába. Pontosabban az egyetlen fedett helyre, ahol kisebb társaságoknak van lehetősség megteríteni. Az asztal természetesen most is roskadozott, a vodkás pohárnak mindig tele kellett lenni, noha gyakran ránk is szóltak, hogy igyunk. Én ugyan nagyon szeretek enni, de ami sok, az sok.
Ráadásul este 11-kor Sergio a Jurajskyban várt bennünket a spagettival. Napok óta emlegeti, de eddig nem volt rá alkalom. Tízkor megnéztük a tűzijátékot. Fergeteges volt. Azt hiszem ez a megfelelő kifejezés. Nem találtam benne semmi rendszert, olyan volt, mintha mindent el akarnának lőni.

A spagettit a polgármesterünk megúszta. A szállására vendégek jelentkeztek be, őket kellett fogadnia. A protokoll megkívánta ezt a látogatást. A vendégek vezetője vendégül látja a meghívóit.
Többek között erre is figyelmeztethettek volna az elődeink. Nem voltunk erre felkészülve. Még jó, hogy a látogatók vittek magukkal italt. Igaz, már akkor gyanítani kellett volna ezt a szokást, amikor ők voltak vendégségben nálunk, s meghívták Csabát a szállásukra, aki persze nem ment el. Nem látta értelmét, hiszen napközben is együtt voltak. Arra nem is gondolt, hogy ezzel megbánthatja őket. Valaki szólhatott volna, hiszen viselkedésével mindannyiunkat minősít.
Nem láttam, hogy a spagettis tányért bárki kitörölte volna. Volt olyan, aki csak összetúrta. Mindenki túlette már magát. Meg kellett még kóstolni Melissano iszonyatosan rossz borát, de ez se hozta meg az étvágyamat.
Éjfélkor már mindenki kókadozott, de senki nem mert felállni. Tanácstalanul kérdezgettük egymást, hogyan lehetne ezt megoldani.
- Semmi probléma – mondta Mirek –felállunk és megyünk. Háromra! Magyarok föl! – kurjantotta el magát, és megoldódott a dilemma, a többiek megkönnyebbülve szedelőzködtek.
„Hazaérve”, Mirek hallgatózott a Csaba ajtajánál. Te! - mondta kissé riadtan - Lengyel beszédet hallok. Gyorsan lefekszem, nehogy még tolmácsolni kelljen.
Mire megmostam a lábam, már horkolt.

Sztrumanikosz kolposz 5.

Utolsó cseppig

A kisbusz, ami Zoliékat hozta, heti rendszerességgel járt. Természetesen teljes utaslétszámmal. Viszont most lett egy kis kavarás, mert egy ránézésre se szimpatikus hölgy az előző turnusból hosszabbított, tehát most, a haza útra egy fővel több lett az utas, mint a kisbusznak a kapacitása. Senkire nem volt tekintettel. Ő eldöntötte, hogy ezzel a kocsival fog hazamenni akkor is, ha miatta egy négyfős családnak kell itt ragadni. A Zoliék csomagjának túlnyomó részét beraktuk a mi két kocsinkba. Őket pedig elvitték Thessalonikiba, hogy ott felrakják az ország déli részéről jövő nagy buszra. Legalábbis ez volt a terv. A helyi kapcsolattartó jó viszonyt ápolt a kellemetlen hölgyeménnyel, így fel se merült az a megoldás, hogy őt vigyék a csatlakozási pontra. A tervbe viszont hiba csúszott, de mi ezt csak napokkal később tudtuk meg. Thessalonokiban nem találkoztak a busszal, így visszajöttek Néa Vrasnára, s három nappal meghosszabbodott a nyaralásuk. Elmesélték, hogy ekkor már nagyon meleg volt az idő, nem olyan kellemes, mint amikor mi is ott voltunk. Már benn a házban is elviselhetetlen volt a hőség, a vízparton a homok égette a talpukat. Nagyon takarékosan kellett élniük, hiszen nem terveztek ráadást. Kár volt megvenni Staurosban az aranyláncot, de ezen már túl voltak. Az már csak hab volt a tortán, hogy a ruháikat mi elvittük. Ezért a három napért az utazási iroda ígéretet tett, hogy visszatérítik a befizetett szállásdíjat. Ezt persze nem tartották be, de Nagyné nem tágított, míg pénzt nem látott. Így kapott tízezer forint előleget, a többit hiába várták. Így se volt rossz üzlet.
Mi már reggel nyolckor útra készen álltunk kint az úton. A szállásunkról kiraktak bennünket, de meg akartuk várni a buszt, hogy megtudjuk, mi a helyzet Jugoszláviában. Nem akartunk ismét végigzötykölődni Románián. Jöttek közben utasok, hozzánk hasonlóan saját kocsival, s ők biztattak, hogy nyugodtan mehetünk Jugó felé, nincs semmi gond. A tranzitforgalmat biztosítják, ezen a részen nincsenek harcok. Kellett volna dínár a pályadíjra, de nem tudtak adni. Kénytelenek voltunk a buszt megvárni, hogy a sofőrnél válthassunk. Reméltük, hogy van neki. Nagyon hosszú délelőtt volt.
Lemehettem volna még a tengerbe fürödni, de minden be volt már pakolva, nem akartam felforgatni az egész bagázst. Tizenegy órakor jött meg a csoport. A sofőr tudott pénzt váltani.
Ő is mondta, hogy nyugodtan mehetünk Jugón át, nincs semmi gond. A korlátozásokat tartsuk be szigorúan, s nem fog hozzánk szólni senki. Eldöntöttük tehát, hogy ezt, a rövidebb utat választjuk.
Még egyszer bementünk Asprovaltára. Igaz, az ellenkező irány, de egy-két kilométer nem számít. Itt már van helyismeretünk, nem indulunk el, csakis tele tankkal. Beálltam a kútra. Csurig töltöttem a tankot szuper benzinnel, teletöltöttem a 9 literes kannámat, de még így se volt elég ahhoz, hogy Jugoszlávián átérjünk tankolás nélkül. Hacsak még a határnál rá nem töltünk. Még úgy is határeset. Elméletileg elégnek kell lenni, hogy ha 6 liter a Samara fogyasztása.

(A kannám eredetileg 10 literes volt, de egyszer megfeledkeztem róla, és a Daciámmal elgázoltam, s behorpadt.)

Ebéd nélkül nem akartunk elindulni, ha már ennyire közel járunk a délhez, így tehát leparkoltam, elsétáltunk Artúrhoz, vagy Oszkárhoz. (nem is tudom milyen nevet használtam rá korábban) Nagyon finom nála a grillcsirke, nem kérdés tehát, hogy mit kérünk. A teraszt, ahol most is leültünk - mint korábban sörözéskor- csak egy jelképes kis korlát választotta el a szomszédos szőrmekereskedő üzletétől. Helyesebben ez már nem az üzlete volt, hanem a kirakata. A bundák közvetlen a hátunk mögött sorakoztak.
- Egy ilyet azért elfogadnék. – mondta egyikre Ibolya – Kár, hogy már nincs rá pénzünk.
- Boríts egyet magadra, majd ha megyünk, azt hiszik, hogy ebbe jöttél.
- Harminc fokban? – nevetett az ötletemen, s közben mutatta a homlokához tartott mutatóujjával, hogy nem tart egészen normálisnak.
Egy óra lehetett az idő, amikor elindultunk. Elhaladtunk a staurosi elágazásnál, s innét már teljesen idegen tájon jártunk. Sok helyen árultak az út mentén dinnyét. Egyszer meg is álltunk, s még begyömöszöltük a csomagtartóba a jókora gyümölcsöket.


Már rég elhagytuk a tengert. Délről síkságot láttunk, csak nagyon távol sejlettek dombok. Észak felől viszont ismét hatalmas vízfelületek mellett haladtunk el. Két tó van itt egymás után, de akkorák, hogy szinte teljesen elválasztja a Chalkidiki félszigetet a szárazföldtől. Ez persze csak a térképen tűnik így, a valóságban jelentős a szintkülönbség, amiből nyilvánvaló, hogy a tavaknak és a tengernek valójában semmi közük egymáshoz. A tavaktól északra, hegyvonulat koszorúzza a látóhatárt.
A főút iránya nekünk nem egészen jó. Le kell térnünk róla előbb nyugatra, majd északra, hogy elhagyjuk Makedóniát, s átléphessünk Macedóniába. Valaha egy ország volt, de ma már az északi részen szlávok élnek, s az a rész nemrég még Jugoszláviához tartozott. Míg odáig eljutunk, bőven akad még eltévedésre alkalmas útelágazás. Thessalonikit elkerüljük, de az elővárosi részt azért érintjük. Ezen a részen egy ideig az Athén felé vezető autópálya a támpont. Mégis elvétjük az irányt, mert Ibolyával vitába keveredünk, hogy az Athina a főváros neve, vagy valami egyéb településé. Ez alatt persze haladunk, de vélhetően rossz irányba.
- Szerintem, vissza kell fordulnunk, mert így bemegyünk a városba.
- Akkor állj meg, ott van egy nő, kérdezzük meg!

Ibolya nem csinál gondot abból, hogy itt senki nem ért magyarul. Neki már rutinja van hasonló helyzetek kezelésében. Előző utunkon a szerb érchegység közepén egy útépítés miatti terelésnél is megkérdezte az őrt, hogy merre menjünk. Az információ birtokában visszajött, és mondta: Itt jobbra menjünk le a városba – megjegyzem olyan meredek út volt, hogy majd’ kitapostam a fékpedált, mégsem akart lassulni a Wartburg – a villanyrendőrnél forduljunk jobbra, és arra van Belgrád. Ugyan ezen az úton volt egy viccesebb is, amikor a határ menti Horgoson bement a kocsmába, s megkérdezte, hogy beszél-e valaki magyarul, Mindenki – volt rá a válasz. Na, így azért sokkal könnyebb.

- Gyere má’! – hívott, miután a kocsiból kiszállva megszólította a járdán álldogáló dekoratív, túlsminkelt hölgyet – Ez angolul beszél.
- Do you speak English? – szegezte nekem a kérdést, amikor odaléptem. Nem tudom pontosan milyen mozdulatokat tettem, de azt szándékoztam jelezni, hogy szinte nem. Azért mondta.
- Go to back! You have to go to left under bridge!
- Thanks, good bye.
Magam is így gondoltam. Forduljunk vissza, s a híd alatt menjünk balra. Vagyis az imént látott Athina tábla útmutatása szerint. Azért, hogy teljesen biztosak legyünk a dolgunkban, még a híd előtt leálltunk az út szélén, mert láttunk ott egy dinnyeárust. Gondoltuk, kérünk még megerősítést. Na, ez nem sikerült, mert ez a nő külföldi volt. Igaz, az előbbi is, de ez orosznak mondta magát, ami arra enged következtetni, hogy nincs helyismerete. Dinnyét azért vettünk tőle, ha már megálltunk, hiszen az alacsony ár is csábító volt. A csomagtartóba már semmi nem fért be, így a gyerekek lábánál görgött a görögdinnye egészen hazáig. Az út további része széles, autópályaszerű volt, szinte végig lakott terület, az athéni autópályáig. Oda elérve csak az volt a trükk, hogy éppen az ellenkező irányba kell elfordulni. A határállomás neve volt kiírva, amire már nem emlékszem, bár azt hiszem Jugoslavia tábla is volt kitéve a gyengébbek kedvéért. (vagyis nekünk)
A kora délelőtti napsütés ontotta a hőséget, de a lehúzott ablakon beáramló menetszél elviselhetővé tette. Tempósan haladtunk észak felé a makedón síkságon. Nem sok ehhez hasonló lapos terület lehet egész Görögországban. Dimbes-dombos, inkább legelő, mint szántó. Hegyeket még a messzeségben sem látunk. A határ közelében már magasabbak a dombok, előttünk feltűnnek újra a hegyek. Az eszméletlen hőségben árnyékot keresünk, de sehol egy fa, pedig egy pár percre meg kellene állni. Kénytelenek vagyunk a tűző napon tartani egy kicsi pisi-szünetet. A határ közvetlen közelében hatalmas benzinkút van, itt pótolhatjuk a veszteséget. Eddig 160km-t jöttünk, nem sok hiányzik a tankból, de Jugoszlávia 700km. Minden cseppre szükség van, ha át akarunk érni tankolás nélkül. Márpedig benne van a pakliban, hogy ebben az országban nem kapunk benzint.

Jó nagy forgalma van a kútnak, hiszen minden utazó hasonlóan gondolkodik, mindenki tele tankkal indul tovább. Alig van olyan, aki itt nem áll meg. Viszont problémám akad. Ilyen kutat még nem láttam. Beállok az egyik sorba, de nem értem, hogyan működik a rendszer, hiszen egyetlen kútkezelőt sem látok. Figyelek erősen.
Tankolnak az autósok, aztán mennek befelé a shopba. Kivétel nélkül mindenki. Bemegyek én is szétnézni.
Aha! Itt fizetnek.
Rám kerül a sor. Alig tudom beletuszkolni a tíz litert. A fizetéssel nincs semmi gond, jó a német márka. Azt persze nem értem, honnét tudják, hogy én melyik kútoszloptól jövök. Nem kérdezték, de nem is tudtam volna megmondani. A kútoszlop számát tudtam volna mutatni, sőt a számokat ismerem angolul, de azt se tudtam, hogy a kutak számozva vannak. Valaki biztosan figyelt.
Besorakoztunk a határátlépéshez. Most senki nem osztogatta az űrlapokat mint belépésnél, csak ki volt készítve, el kellett vennünk. Immár rutinosan kitöltöttük, leadtuk, lepecsételték, nyitották a sorompót. Megérkeztünk a Macedónia, volt Jugoszláv köztársaságba. A görögök ragaszkodnak ehhez a hosszú megnevezéshez, hogy ne legyen összetéveszthető a görög Makedóniával. Itt már egy vörös zászló leng a rúdon, Philippos király arany napjával a közepén. A görögök ezért is tiltakoznak, de Macedóniának akkor is ez a zászlója. Nem mondom, hogy nincs egy pici gyomoridegem, hiszen háborús területre léptünk. Úgy mondják, bolond világ van errefelé. Szigorúan tartom a sebességkorlátozást. Néhol, üres ellenőrzési ponton haladunk át. Ezt arról lehet felismerni, hogy fokozatosan korlátozzák a sebességet, egészen 10km/h-ig. Néhány ilyen helyen rendőröket is látunk, de minket sehol nem állítanak meg. A környezet lélegzetelállító. Vadregényes hegyvidék. Az útnak néhol alig van hely. Egyik szurdokból a másikba alagúton jutunk keresztül. Hatalmas sziklaszirtek fogják el előlünk a napot. Itt már nincs gondunk a meleggel. Alig van forgalom, szinte csak azok járnak erre, akik Görögországba mennek, vagy onnét jönnek. Többségük magyar Helyi forgalom nincs is. Igaz, jó hosszú szakaszon településeket se látunk, legfeljebb útjelző táblákat. Néhány nyíltabb részen látni személykocsit állni az útszélen. Rajtuk vastag por, ami mutatja, nem ma állt le. Nincs benzin. Még jó, hogy felkészültünk erre.
Egy idő után már elegem van a hegyekből. Szeretem az ilyen vidéket, de egy-két száz kilométer elég belőle egy szuszra. Néhol látok kemping táblát, de gondolom nem csak mi vagyunk vele úgy, hogy nem merünk megállni.

Aztán kijutunk egy szélesebb völgybe, kezdődik az 50km autópálya. Az ára 10DM, de helyi valutában, macedón dínárban kell fizetni, ami természetesen nem ugyanaz, mint a jugoszláv dínár. Ezt az összeget nem egyszerre kell kifizetni, hanem elaprózva, három kapunál. Közben utolértünk egy egri buszt, amivel többször is leelőzzük egymást. Skopje-t nem érintjük, csak közel haladunk el mellette. Ezt csak a térképről tudjuk, a hegyek miatt nagyon keveset láttunk ebből a picike országból. Elérjük a rögtönzött határátkelőt. Konténerek vannak lerakva, mintha útépítés lenne. A kamionsor mellett vesszük a bátorságot elhaladni. Azt hiszem, ezt így szokták, hiszen senki nem szól ránk. Az a gondunk, hogy a megmaradt macedón dínárunktól meg kellene szabadulni. Az egyik konténerre ki van írva, hogy „banka”. Átváltják a pénzt. Az egyenruhások közül nem tudom megállapítani, hogy mifélék, de azt sem, hogy ki, melyik országhoz tartozik. Aki kéri az útlevelet, annak megmutatjuk. Itt már van autó bőven. Lassan átjutunk a határon, ami valójában csak annyi, mint egy felesleges útakadály. Elhaladunk a piros-kék-fehér zászló mellett, megérkeztünk Szerbiába. Ekkor ugyan még nem ez a neve, hanem Jugoszlávia. Esetenként kis-Jugoszláviának becézik. Az egykori hat köztársaságból már csak kettő alkotja. Később majd megváltoztatják Szerbia-Montenegróra a nevét, de majd ez is kettéválik. Sőt! Szerbiából kiválik az ősi szerb föld Koszovó, amit az ország bölcsőjének tartanak. Az albán lakosság aránya 90%, hiába tiltakoznak a szerbek. Na, de ez majd később fog bekövetkezni, most még Jugoszláviába léptünk be. Most már tényleg elegem van a hegyi utakból, alig várom, hogy elérjük a Morava folyó széles völgyét. Ott is legalább Nis térségét, ahol kezdődik a Belgrádig tartó 240km-es autópálya, amelyen legalább 120-al lehet döngetni. Mire odaérünk, a nap már lebukik a hegyek mögé. Ideje lenne enni is valamit, hiszen ugyancsak megéheztünk. Valójában valami levest ennék szívesen, de nyilván erről szó nem lehet, csakis konzervünk van. A kapunál rengeteg autó torlódott fel. Lassan araszolunk előre, megkapjuk a jegyet. Dehogy állok én itt félre ennyi ember között. Haladjunk, amíg még be nem sötétedik. Legalább félórát száguldunk, mire elérjük a következő pihenőt. Hatalmas parkolóba kanyarodunk le. Megállunk rögtön az elején, pedig a másik végén üzemelő benzinkút van. Az ablakmosásból élő helyi fiatalok persze azonnal meglátnak bennünket, s jönnek is a két márkájukért. Nem merjük visszautasítani a szolgálatukat.

Csak miután elmennek, akkor merjük előszedni a kaját.
A kannából áttöltöttem a tartalék benzint. Már bőven belefért. Ráérnék még később is, de nem akarok sötétben kínlódni vele. A sötétre pedig már nem nagyon kell várni. A közeli települést nem láttuk ugyan, de lennie kellett, mert a pálya fölött átívelő gyalogos hídon nagy volt a forgalom. Ez persze nem zavart bennünket, csak Ibolyának okozott gondot, mivel nem talált WC-nek való eldugott helyet. A hídról a bokor mögé is belátnak. Na, de nem mindegy?
- Guggolj le nyugodtan! Itt nem ismer senki, mi van, ha látnak is?
Éppen ekkor futott be Nis felől két kocsi, s megálltak mögöttünk.
- Na – mondtam jó hangosan – ezek meg éppen magyarok.
Szóltunk hozzájuk pár szót, majd hamarosan indultunk, mivel közben már végeztünk az evéssel. Elköszöntünk, további jó utat kívántunk egymásnak. Még hallottam, amint az egyik idős hölgy mondta a másiknak, hogy ez – mármint én – mondta, hogy magyarok. Nem tudhatta, miért tettem azt a megállapításomat olyan hangosan.
Na, fel a lámpát, aztán nyomás! Terveztem, hogy valahol Belgrád előtt megállunk aludni, és csak reggel indulunk tovább. Százhúszas tempónál, sötétben, teljesen idegen környéken nem könnyű alkalmas pihenőhelyet találni. Nem is találtam. Hacsak úgy nem, hogy „Na, itt jó lett volna”. Hosszú és unalmas szakasz volt ez. Egyszer egy magyar rendszámú VW Passat előzött le bennünket, s amikor beállt elém, jelzett a vészvillogóval. Bizonyára a luxus apartmanban lakó szomszédaink lehettek. Egész héten láthatták együtt a piros Samarát és a Nissan Bluebird-öt, nem volt nehéz felismerni bennünket. Két óra autópályázás után végre elértük a fizetőkaput. Hatalmas autóáradat, rengeteg sávban, de szinte állandó mozgásban volt. Amíg a kéretlen ablaklemosók végeztek, háromszor kellett utánunk szaladniuk.
Belgrádban nem volt nagy forgalom. A kapunál feltorlódott autóáradat ekkorra már szétoszlott. Mint ahogy az esti tüntetés is, amiről persze nem is tudtunk, csak másnap hallottuk már itthon, a rádióból. Persze egyáltalán nem baj, hogy nem keveredtünk bele, hiszen nem lehet tudni, hogy viszonyulnak a tüntetők a külföldi turistákhoz. Különösen ha magyarok, akik velük szemben inkább a horvátokkal szimpatizálnak. Olyannyira, hogy még fegyvert is szállítanak nekik.
Mindez persze csak elméleti okoskodás, hiszen ha korábban érünk ide, akkor se tudunk semmit, hiszen nem érintettük a belvárost. Mi csak az átmenő forgalom része voltunk.
Itt már kezdett villogni az üzemanyagszint jelzőm figyelmeztető fénye. A Zágráb felé vezető útról letérve már alig volt forgalom, viszont mire a Vajdaságon átvezető autóútra értünk, már megint sokan voltunk. Felháborított, amiért útdíjat szedtek egy egysávos úton. Amikor két éve az ellenkező irányban tettük meg ezt az utat, fel se tűnt, hogy észak felé nincs is dupla sáv. Már csak hab volt a tortán, hogy márkában kellett fizetni, pedig lett volna dínárunk. A második kapunál legalább már magyarul szóltak hozzánk. Enyhítő körülmény.

Amikor a Dunán átkeltünk, már folyamatosan világított a „szegénységjelzőm”. A határig még 100 km volt hátra ekkor. Kizárt, hogy kitartson a benzin. Az autóút túloldalán voltak pihenők – talán benzinkút is – de a mi sávunk mellett csupán buszöböl méretű leállókat alakítottak ki. Erősen foglalkoztatott már az alvás gondolata is, de egy ilyen öbölbe felesleges félreállni. Egy méterre a száguldó autóktól képtelenség aludni még nekem is, akinek köztudottan jó alvókészségem van. El kellene menni kicsit távolabb az úttól, de hová? Világosban talán látnánk alkalmas helyet, de a sötét éjszakában ez reménytelen. Egyetlen választásom, hogy addig megyek, amíg tart a benzinem. Ha szerencsém van, ez a pont már nem lesz messze a határtól. Akkor majd Csaba átmegy, meg visszajön a kannámmal. Egy leállóban meg is álltunk néhány percre, s ezt az elképzelésemet megvitattuk.
- Szabadkán is megállhatnánk – mondta Csaba – Reggel elmennénk a piacra.
- Már megint?
- Erre a beszólásomra valószínűleg elmosolyogta magát, de látni, nem láttam a sötétben.
Ez a kérdésem arra utalt, hogy két éve a Fekete tengertől úgy szerveztük meg az utat, hogy hétfő reggel érjünk Szabadkára, ahol majd elmegyünk a piacra. Szombat reggel indultunk, de 200 km megtétele után – talán hamar – megálltunk, mert ott egy ismerős kempingben szállhattunk meg. Úgy gondoltam, a gyerekeknek is jót tesz végre ismerős helyen aludni, a sok idegenben eltöltött nap után. Vasárnap eljutottunk Vidinig, ami a lehető legnagyobb távolság volt még Bulgárián belül.
Hétfőn nagyon korán indultunk, de határátkelőnél eltöltött hat óra várakozással indult a nap. A négy kocsiból álló konvojt én vezettem, s nem is érintettük Szabadkát. Nem értem egyébként, mit akart piacozni. Hacsak nem a jövő hét valamennyi napján tartandó névnapjára akar olcsó italt szerezni. Nagy divatja volt évekig a jugoszláv szeszesitalnak. Az olcsósága volt csábító, de a minősége legalábbis megbízhatatlan. Állítólag benzines edényben szállították. Ezt persze nem lehet biztosra tudni. Egyszer Csaba leruccant ide, hozta Ibolyát is, aki hozott haza Cherry Brandyt. Még meggy szemek is voltak az üveg alján. Kibontva viszont büdös, vegyespálinka szag csapta meg az orromat. Én már akkor se nagyon szívesen ittam röviditalt. Egyedül a whisky-ről hitték, hogy szeretem. Azt ittam meg a legkisebb ellenállással, sokáig minden névnapomra kaptam egy üveggel, amit aztán beosztottam egy fél évig. Minden alkalommal több-több szódavízzel hígítva.

Amikor elfogyott alólunk az autóút, már annyira tompák voltak a reflexeim, hogy 70-el haladó járművet nem mertem megelőzni. Főleg azért, mert iszonyatosan nagy volt a szembejövő forgalom. Németországból hazafelé tartó török vendégmunkások töltötték meg az utat, de hihetetlen számban. Ezt az információt a rádióból vettem, magam csak annyit tudtam megállapítani, hogy a kocsik német rendszámúak. (gondolom, lakott területen is jártunk közben, egyébként nem láttam volna a rendszámokat) Szabadka szélén feltűnt, hosszú idő óta az első benzinkút. Messziről egyértelmű volt, hogy nincs nyitva, de azért megálltunk.
- Hol van a piac? – kérdeztem, amikor Csaba odajött.
- Majd reggel megkeressük.
- Tehát te se tudod. Akkor keressünk egy sötét mellékutcát, ahol aludni lehet!
Így is tettünk. Kerestünk egy sötét mellékutcát, de az alvás már nem ment olyan könnyen. Elővettük a térképet, és egy óriási felfedezést tettem. Röszke még 30km, de Tompa csak 11. Arra menjünk!
Tíz perc telt el, vagy talán negyedóra, amikor jött Csaba.
- Hagyjuk a fenébe a piacot, menjünk hazafelé! Én úgyse tudok aludni. Legfeljebb a határnál majd megállunk néhány órára.
- Azt találtam ki – mondtam neki az ötletemet – hogy Tompa felé menjünk. Lehet, hogy kitart addig a benzinem. Ha mégsem, akkor se sok hiányzik hozzá. Legfeljebb majd átmész a kannával.
Csaba javasolta, hogy én menjek előre, hogy észrevegye, ha leállunk. Nem tudom, minek mondta ezt, hiszen eddig is mi jöttünk elől. Megint elindultunk. Fel voltam rá készülve, hogy bármely pillanatban leáll a motor. Aztán mégis szerencsém volt.
- Görögországból? – kérdezte a határőr, vagy inkább megállapította.
- Látni rajtunk?
Nem tudom, erre mondott-e még valamit, vagy csak az útleveleket számolta meg, hogy annyi van-e, amennyi utas a kocsiban.
A sorompó után azonnal félre is álltunk, mert rögtön ott volt a benzinkút. Mellette egy hatalmas, de zsúfolásig megtelt parkoló. Ebben a jövésmenésben nem fogunk aludni, azt már el is döntöttem. Senkinek nem volt ellenvetése.
A 42 literes üzemanyag tartályba 42 litert töltöttem. Ezek szerint kihajtottam belőle az utolsó cseppig.

Tompa utolsó mellékutcájába fordultam be, s a főúttól legalább 200 méterre távolodtam el. Hálózsák az árokba és alvás. A szemem szúrt, ahogy becsuktam, de gyorsan elaludtam. Majd hamar fel is zavartak a kamionok, amiket egyenként engedtek át a falun a rendőrök. Aludtam is, meg nem is. Ebből az éber alvásból éppen egy óra elteltével ordított fel Ervin, pedig nem is állt a Nissan olyan közel. Nem tudtam mi a baja, csak később mondta el Csaba, hogy Csabi, a nagyobb fiú, megelégelte, hogy neki csak a padlón – pontosabban a kardánalagút domborulatán hasalva – jut fekvőhely. Fel akart menni az ülésre, amit Ervin határozottan ellenzett, s ennek teljes tüdőből hangot is adott.
- Alszol? - szólt Csaba, amint látta, hogy forgolódom az árokban. – Jobb lenne inkább menni.
- Nagyon idehallatszanak a kamionok is. – másztam ki a hálózsákból. – azért jót aludtam.
- Nekem nem sikerült most se, de ezektől úgyse lehetne, mindig veszekednek.
- Tényleg jobb lesz, ha indulunk. Hány óra? Nyolcra talán otthon is leszünk.
Kiértünk a faluból. A szemközti sávban hosszú tömött sorban várakoztak a kamionok. A faluba nem engedték be a sort, csak egyenként mehettek a határhoz. Talán egy kilométert se haladtunk, amikor mi is utolértük a várakozó sort.
Ez persze mind személykocsi volt. Lehetett vagy tíz, tizenkettő előttünk. Egy piros lámpa fényét láttam elől. Előbb azt hittem, vasúti átjáró.
- Miért kell várni? – kérdeztem a rendőrt, aki a lámpa mellett ült egy széken, rádióval a kezében.

- A kamionok miatt. – felelt röviden, de ettől még nem lettem okosabb, hiszen mi éppen az ellenkező irányba akarunk menni. Nem firtattam a dolgot, biztosan sokan megkérdezték már tőle, azért nincs kedve részletezni.
Visszaültem a helyemre, és vártam. Talán tíz percig. A Baja-Szeged közti főutat Tompától nyolc kilométerre kereszteztük. Itt még nem volt vége a sornak. Talán két kilométer is lehetett még a kereszteződés után. A pesti útról, Kiskunhalasnál letértünk, Kiskunmajsa, majd Kecskemét következett. Minduntalan lassítanom kellett, hogy Csaba követni tudjon. Nagyon el lehet már fáradva, hiszen ő nem olyan szerencsés mint én, hogy gyorsan el tudok aludni. Bár az ilyen pihenésnek a hatása csak két órán át hatásos, de az is sokat jelent. Lassan már kelt felfelé a nap, ez is ad némi erőt. Bugac közelében elnéztem az elsőbbségadást, de szerencsére nem jött senki a védett úton. Kecskeméten volt egy kis városi forgalom, ez kissé megtornáztatta az eltompult agyamat. Innét már járt úton haladtunk hazafelé. Cegléden azért kellett megállni, mert Zsófi rosszul érezte magát. Nem bírja az utazást? Most jut eszébe 2500km után? Kicsit kiszellőztettük megmozgattuk magunkat a reggeli napfényben. Megláttunk egy telefonfülkét.
- Hazatelefonáljunk? – kérdezte Ibolya. A kérdés máris eldőlt. Hazatelefonáltunk a szomszédba, hogy tegyék fel a kávét, hamarosan otthon leszünk. Nem is néztük meg mennyi az idő. Szépen sütött a nap, már elég régen megvirradt. Csak utólag néztük meg az órát. Reggel 6. Hoppá!
A sógorasszonyt nem ugrasztottuk ki az ágyból, de csak néhány percen múlott. Nem hallottam a hangján, hogy nagyon örült volna a hívásnak.

Csabáéktól Füzesabonynál elköszöntünk. Nyolc órakor már a szomszédban kávéztunk. A lábam ugyan erősen rogyadozott, ahogy a kocsiból kiszálltam, de egy jó nagy alvás után semmi bajom nem lesz. A két évvel ezelőtti úthoz képest szinte frissen érkeztem. Akkor szó szerint beleájultam az ágyba. Persze el kell ismernem, hogy nem veszélytelen ekkora utat megtenni pihenés nélkül. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy az egész család ott ül a kocsiban, akár még felelőtlenségnek is nevezhetjük. Megfogadtuk, hogy többet nem vállalunk be ekkora szakaszt egyszerre.

Következő évben Horvátországba mentünk, ami csupán 800km, és azt is két szakaszra….igaz, hazafelé nem álltunk meg. Jóvanna!

Sztrumanikosz kolposz 4.

Staurostól Kavaláig

- Meséld csak el Zoliéknak – biztatott Csaba - hogy volt, amikor gatyában mentél oda a rendőrökhöz!
- Gatyában? – csodálkozott Zoli. – Miért voltál gatyában?
- Na, ugyan miért? Éjszaka volt, aludtam. Nem szoktam nadrágban aludni. Na, csak egész röviden elmesélem. Ott kezdődött, hogy amikor egy rettenetesen meleg nap és 800km után, a szerb-bolgár határon átérve, Csaba nem volt hajlandó a legelső kempingbe betérni, ahol még sötétedésig felállíthattuk volna a sátrat.
- Na, de nekem ott volt a cím, amit a bátyám adott, hogy oda menjünk Szófia előtt. – szólt közbe Csaba.
- Nem kell megmagyarázni! Meg kellett volna állni, mert azt a címet nem találtuk meg sötétben. Akartuk de nem találtuk. Szófia közelében megláttunk egy hatalmas neon feliratot, az volt rajta, hogy MOTEL. Két levát – két liter benzin árát - kértek azért, hogy a parkolóba bemehessünk. Leparkoltunk, s azt hittük, megtaláltuk az éjszakai szállásunkat.
- El kellett volna fogadni a magyaroknak a segítségét! – szólt közbe Ibolya.
- Várjál, még nem tartok ott! Na, szóval azt hittük, ott alszunk. Jól el voltunk fáradva mindnyájan. Felbontottuk a Cegléd óta melegített 2 decis brandit, négyen be is nyeltük, ittunk rá egy pohár jó meleg bort. Néhány perc alatt úgy berúgtunk, hogy a nyelvünk se forgott rendesen.
- Aztán mégse volt hely, tovább kellett menni, pedig …
- Várjál, ne szólj bele mindig!
- Csabi öntsél már! Nekem nincs söröm. – szakította meg Zoli a mesélésemet.

A gyerekek közben szaladgáltak le, s fel a lépcsőn, meg kinn az udvaron. A mellettünk lévő hatalmas, fémtokos tolóablakból kiabáltak egymásnak. Lenn az udvaron egy sátor volt felállítva, amiben szólt a TV, de mivel nem értették mit beszél…na meg egyébként se kötötte volna le őket. A péntek esti szállásul szolgáló lakosztályba közbe hazajött a fiatal – természetesen magyar – pár, átöltöztek, és megint elmentek. Egész héten ennyi volt a kapcsolatunk. Köszönésen kívül talán nem is szóltunk egymáshoz.

- Anyúú!- jött Zsófi - A házibácsi halat süt lent az udvaron. Valamit beszél, meg mutogat. Biztosan azt akarja, hogy együnk, de nekem nem kell.

Kinéztünk az ablakon az öreg a sátor végénél felállított rácson halat sütött, integetett, hogy menjünk le, de nem fogadtuk el az invitálását. Következő este mi hívtuk meg, amit el is fogadott, de nem tudtunk egymással beszélni, inni meg nem akart. Éppen csak belenyalt illendőségből az italba.

- Mi volt a szállással? – kérdezett közbe Nagyné.
- Nem volt. Éjjel 11-kor, nem volt hol aludni. Jövünk kifelé a recepcióról, s a parkolóban látom, hogy egy utánfutón igazgatnak egy hajót. Azt mondják közben, hogy “hóóó rukk!”
- Na mondom, ezek magyarok. S tényleg azok voltak.
- Mondták – vette át a szót Ibolya – hogy a gyerekekkel menjünk az ő szobájukba, nekik úgyis örizniük kell a hajót, majd benne alszanak. Az emberek meg elférnek a kocsiban. Egy éjszakát ki lehet bírni, ha úgyis megyünk tovább.
- Nem fogadtátok el? – kérdezett közbe ismét Nagyné.
- Nem. Aztán még azt is javasolták, hogy üssük fel a sátort a parkolóban, a lengyelek is szokták.
- Azt meg Csaba nem akarta – vettem vissza a szót.
- Nem hát. – mondta a megnevezett. – Olyan zajban úgyse tudtunk volna aludni. Mindig járkáltak a kocsik, meg kiabáltak a részegek.
- Aztán hol aludtatok? –kérdezte Zoli.
- Több helyen is. – mondtam. – Nagy részegen beültünk a kocsiba…
- Ott majdnem karamboloztál, amikor kimentél a főútra.
- Jól van Csaba, most én mesélem. Mit csodálkozol? Mondom, hogy részeg voltam. Aztán elvétettem a körgyűrűt, bementem Szófiába. Nagyjából éjfél lehetett már, a forgalommal nem volt gondunk, de eltévedtem. Tudatában voltam a részegségemnek is, amikor láttam egy nagy, ligetes parkolót, bekanyarodtam. Egyetlen Wartburg parkolt ott, az úttól is jó messzire el lehetett menni.
- Gyuszi kicsapta a hálózsákot a fűbe, le a nadrágot és alvás. – szólt közbe megint Csaba.
- Ja. A többiek a kocsiban, de én ott nem férek el. Nem volt elég puha a fű sem, de az aszfalt sem. A kettő mezsgyéjén forgolódtam hol ide, hol oda. Sokszor felébredtem. Hallottam kocsizúgást, ajtócsapkodást. Kinyitom a szemem, látom a lámpafénynél, hogy az úton áll egy sárga Lada. Gondoltam, taxi. Sikerült elaludni, de nagyon kemény volt a derékalj, meg aztán megint jött a sárga Lada, megint csapkodták az ajtót. Amikor már harmadszor ébredtem fel, nagyon közelről hallottam a kocsizúgást. Nézek fel, látom, hogy két sárga Lada, közvetlen mellettünk, a rendőrök meg özönlenek belőle kifelé. Az egyik elkezd kopogni a Samara ablakán. Na, ezt nem tűrhettem, kiugrottam a hálózsákból, hogy állítsa már le magát, még felébreszti a családot. Persze ettől függetlenül felébresztette. Nekem meg mutogat az egyik, meg azt mondja, hogy “pantalló”. Gondoltam, hogy a nadrágommal van baja, hát felöltöztem. Közben mindenkit felébresztettek. Körbefogtak bennünket a rendőrök és különböző nyelven próbálkoztak, de magyarul egyikük se tudott. Annyit értettünk, hogy nem alhatunk ott, menjünk hotelba. Ekkor már éjjel kettő körül járt az idő.
- Mondták, hogy minket kettőnket – szólt közbe Csaba – visznek a kaptárba. El is vittek volna, de Ibolya mutatta a papirjainkat, hogy szállásfoglalásunk van az Aranyhomokon.
- Ibolya úgy kiabált a rendőrökkel, mint egy cigányasszony – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem a jelenetre.
- Jól van na!
- Ennyi volt a történet. - zártam le a mesélést. – Persze annyi becsület nem volt a rendőrökben, hogy kivezessenek a városból, csak odáig terjedt a figyelmességük, hogy nem aludhatunk a parkban.
- Nem tetszett nekik a gatyád? – nevetett Nagyné, majd nagyot kortyolt a söréből.

Tizenegy óra körül takarodót fújtunk, s csak reggel hétkor keltünk. Az asszonyok elmentek kenyeret keresni, mi pedig reggeli előtt leszaladtunk a tengerhez. Az út túloldalán egy darabig óvatosan kellett közlekedni, mert apró szúrós növények keltek ki a homokból. Ezen a sávon átjutva kicsit erősebben lejtett a part. Itt lehetett hosszan látni azt a vonalat, ameddig viharkor a hullámverés kihozta a szemetet. Többnyire növényi maradványok, amelyek sok helyen kupacokba voltak gereblyézve, de egész héten nem vittek el belőle semennyit, pedig logikus, hogy azért kaparták össze. Igaz, nincs még itt a főidény, van még addig néhány nap. A szemét sávjában erősen kavicsos volt a talaj, rengeteg kagylóhéllyal keverve. Ahogy haladtunk a víz felé, egyre fínomodott a föveny, s egyre nedvesebb volt természetesen.
Már ekkor feltűnt, hogy néhány méterrel visszább húzódott a tenger, mint ameddig két napja kiért. A hullámok is kisebbek voltak, mint korábban. Gyönyörűen sütött a nap, de annak ellenére, hogy sok száz kilométert utaztunk délre, nem volt melegebb az idő, mint odahaza. (ez majd később változik, de addigra mi hazautazunk)
A délelőtt folyamán Csaba időt szakított arra, hogy körbenézze az autóját, ellenőrizze a feltöltési szinteket. Olajszint, hűtőfolyadék, ablakmosó tartály, sőt még az akkumulátorba is belenézett. Egyértelműen alacsony volt a savszint. Mit lehet ilyenkor tenni? A három ember beült a Samarába, s irány Asprovalta! Mondom a kútkezelőnek, hogy “desztiláted vasszer” Azt hiszem, nem értette, mert visszakérdezett, hogy “he?” Helyesbítettem:”desztiláted vótör” Na, ezt már értette. Nagyon elmés csomagolásban kaptuk meg a fél liter vizet. Még betöltő csőre is volt a flakonnak.
A visszaúton megálltunk egy presszó teraszánál.
- Kóstoljuk meg a Metaxát! – javasolta Zoli. – Reggel én már ittam lent a ház előtt. Nagyon jó.
Megkóstoltuk. Meglepett az ital kimérése. A hölgy kirakott a pultra három whisky-s poharat, s az üvegből saccra löttyintett bele valamennyit. Egy deci körülinek gondolom. Elüldögéltünk egy ideig. Nem siettünk, nem gondoltuk, hogy már várnak ránk az ebéddel.
Beosztottuk a feladatot. Én voltam a sofőr, Zoli kitalálta, hogy metaxázzunk, Csaba fizetett.
- Mennyibe kerülhet? – kérdezte, miközben a pénzt szedte elő a tálcájából.
- Szerintem ezressel fizess! – javasoltam
A nő mutatta az ujjaival, hogy hét. Vagyis hétszáz. Csaba az ujjával rajzolt egy kört, kérdezve ezzel, hogy a három ital árát mondta-e? A csajszi ingatta a fejét, hogy nem, majd feltartott mutatóujjával jelezte, hogy 700/db, vagyis 2100 drachma.
Azt hiszem, mindhármunknak elvörösödött a feje a meglepetéstől. Hazaérve aztán hűztuk is a nyakunkat egyrészt a pénzpazarlásért, másrészt, amiért az asszonyokat kihagytuk a metaxázásból.


*

A szabadságban az a lényeg, hogy nem kell dolgozni. Akkor kel, akkor fekszik az ember, amikor kedve tartja. Lustálkodhat akár mennyit. Aktív ember viszont néhány nap után beleun a semmittevésbe. Nem lehet naphosszat heverészni, pancsikálni, sörözgetni. Egy hétig semmiképp. Ha tudtam volna akkor már rendesen úszni, több időt töltöttem volna a tengerben, de akkor is kellett volna még valami program. A partról nem csak a végtelen vizet láthattuk, hanem jobbról, balról hegyeket is. Balra, vagyis kelet, északkelet irányban emelkedett tőlünk kb. 20km-re a már említett Pangeon hegy. Úgy emlékszem, hogy közel 2000m magas. A legutóbb tanulmányozott térképen „csak 1800”. Ez közel a duplája Magyarország legmagasabb hegyének, mégse tűnt nagyon magasnak, pedig közvetlen a tengerszinthez lehetett nézni a magasságát. Na, persze egy hegyen nincs mit nézni, vagy ha mégis, akkor innét éppen jó. A másik oldalon, vagyis dél-nyugati irányban egy hegysor képezte a látóhatárt. A déli vége lehetett volna érdekes, mert az egy önálló szerzetesi állam. Ott aztán nézhettünk volna kolostorokat, ha már Bulgáriában nem voltunk hajlandóak kerülni miatta. A közelebb eső hegy oldalában, de inkább a lábánál van egy kicsi város, Stauros. Esténként lehetett látni az autókat is, ahogy kapaszkodtak felfelé a hegyre. Ez a városka az öböl kanyarulatánál épült, tőlünk jól oda lehetett látni. Volt egy kis halászkikötője. Megítélésem szerint lehetett kb. 4 km-re. Délutáni sétának éppen jó. Talán kicsit sok is, de ráérünk, ha elfáradunk, majd pihenünk.
Ebéd után neki is vágtunk a sétának. Bandukoltunk közvetlen a víz mentén, szedegettük az érdekesnek talált kavicsokat. Úgy terveztük, hogy egészen végigsétálunk ezen a vonalon. Közben átkeltünk egy picike patakon, de aki ügyes volt, annak még a lába se lett vizes. Sokára értünk az üdülősor végére. Utána bozótos, fás rész következett, ahol betonpalánkot láttunk, azon belül raktárépületeket, vagy valami hasonlót. Nem üdülő, az biztos. A palánk nem ért le a tengerig, gondoltuk, előtte elsétálunk. Ez a tervünk meghiúsult, mert jött egy katona, aki javasolta, hogy forduljunk vissza. Visszafordulásról persze szó nem lehet, inkább csak megkerüljük a bázist. A bozótosban vezetett földút, de a kerülő miatt már túl hosszúnak ítéltük a sétát, így az össz-családi kupaktanács úgy döntött, hogy mi ketten Csabával menjünk vissza az autókért.
Így is tettünk. Visszafelé természetesen sietősre vettük a tempót, nem is mentünk le a laza kavicsos homokra, hanem az úton haladtunk. Meglepően hosszú volt az út. A többiek nem tudom, mivel ütötték el az időt a bozótosban, amíg mi visszaértünk. Azt hiszem, sétáltak tovább a földúton.

Megérkeztünk Staurosba. Egy körforgalomnál úgy véltük, megtaláltuk a főteret. A közeli parkolóban leraktuk az autókat. Első utunk a kikötőbe vezetett. Csónakok voltak kikötve, s egyetlen rozsdás halászhajó árválkodott a mólónál. A parkoló autók között nagyon sok volt a pickup. Úgy vélem, népszerűbbek, mint a személykocsik. Mint már korábban említettem, főleg japán típusok, közülük is legtöbb a régi Isuzu. Itt viszont láttam platós Fiatot, sőt Zastavát is. Azért ami legjobban tetszett, itt állt a mólónál. Egy gyönyörű piros Dacia 1304. Többet nem is láttam belőle egész utunk során. Azért örültem neki nagyon, mert odahaza nekem is pont ilyen volt akkor. Igaz, nem is otthon várta, hogy hazamenjek, hanem az autószerelőnél. Az történt vele, hogy a temetői földszállításnál méter magas gazon jártunk keresztül. A kardántengely felcsavarta a gazt, és behúzta a differenciálmű gumitömítése alá, ami ezután eleresztette az olajat. A mester kapott két hetet a javításra, de nem tudta megszerezni a szükséges gumigyűrűt. Szerencsémre egy temetői ismerős le tudta nekem gyártatni…

Most azt kellene kitalálni, hol üljünk le valamit enni. Lehetett miből válogatni, hiszen a főutcán egymást érték az üzletek, vendéglők. Kiválasztottunk egy nem túl elegáns teraszt, olvasgatni kezdtük az étlapot. Zolinak ajánlották otthon, hogy Görögországban feltétlen kóstolja meg a kalamárit (tintahal) Három adagot kértünk, de én megbántam. Sőt mindannyian csalódtunk benne. Valami finomra számítottunk. Prézlibe hempergetett rágós karikák. Rágcsának a sör mellé megjárná, de nem főételnek. Jóllakni nem lehet vele. Igaz, én meg se ettem, mert eluntam a rágcsálást. A gyerekek makarónit ettek, Nagyné krumplit, de ragaszkodott hozzá, hogy ő rendelhesse.
- Hogy kell mondani a sült krumplit?
- Pomfri
- Kompri?
- Nem kompri, pomfri
Aztán a rendelésnél mégis kompri lett belőle, de a pincér így is megértette.
Egyedül Ibolya evett valami finomat. Már az útikönyvben olvasva is megkedveltük a muszakát. Természetesen megkóstolhattam. Bántam is nagyon, hogy nem azt rendeltem. Mondják persze, hogy a görög konyha nem egy nagy szám. A francia az igazi, na meg a magyar. Az összes többi csak messze ezután jön. Ezt persze magyar ember mondta. Szerintem pedig minden náció tud néhány remek ételt készíteni, csak jó étvágyú ember kell hozzá. A kalamári se rossz, (nem is jó) csak a megfelelő helyre kell rakni. Majd a történelem során Zsófi is fog csapnivaló spagettit enni Itáliában, s én is megkínlódom majd az angol sztékkel. Magyar asszony is tud olyat főzni, ami nem bűvöli el a külföldieket. Na, ezt akkor most nem is ragozom tovább. Rossz szokásunknak megfelelően az árakat számolgatjuk át forintra. Nem találjuk elég olcsónak, s hiába nyugtatgatjuk magunkat azzal, hogy most nem számít, hiszen nyaralunk, azért csak számít. Nem lehet kibújni a bőrünkből. Aki otthon sóher, az itt is az. Ez nem elhatározás kérdése.
Nézelődünk a teraszról. Előttünk egy körforgalmú tér. Fiatal srácok autóznak, láthatóan csupán szórakozásból. A legfeltűnőbb autó egy metálfényű fekete, 2+2 üléses, 4x4-es hajtású Toyota pickup, amelynek a platójára talán még soha semmit nem raktak, hacsak nem a részeg haverokat. Nem nevezném haszonjárműnek, ez inkább szabadidő-kategóriás autó. Divat ilyenekkel csavarogni. Biztosan amerikai filmeken látták. (majd nálunk is divatba jön, de legalább 10 év késéssel)
Evés után sorba nézzük a kirakatokat. Ezért (is) jöttünk el az üdülőtelepről. Nagynét elsősorban az ékszerüzletek izgatják, de rajta kívül senki nincs oda az ékszerekért. Drágák és haszontalanok. Valami kevésbé költséges ajándéktárgyat vennénk. Aztán meg is ejtjük a „nagy” bevásárlást. Ibolyának és nekem szalmakalapot (egyet-egyet fejenként) vettünk, Tamásnak tengerészsapkát. Zsófi beérte a jégkrémmel, ami egyébként is járt a gyerekeknek, éppen úgy, mint nekünk a sör.



Esteledett. Hazafelé már lámpát kellett gyújtani. Még egy alkalommal eljöttünk ide, de akkor már végig gyalog. Kiadós séta volt. Visszafelé végig morogtuk az utat az utolsó korsó sör miatt, amit minden addigitól drágábban számoltak. Igaz, nem a város utcáján söröztünk, hanem közvetlen a kikötő mellett, és a sör mellé kéretlenül hoztak sózott földimogyorót is. Ez utóbbit nagyon díjaztuk. A gyerekek még szerettek volna, de nem mertünk kérni. Gondolom, adtak volna. Miért is ne? Legfeljebb még drágábban sörözünk. Ezen a délutánon megkóstoltuk a giroszt. Akkor ugyan nem tudtam a nevét, de nem is számít, hiszen ott semmi mást nem lehetett kapni, elég volt azt mutatni, hogy mennyi adagot kérünk. Sok helyen lehetett volna ily - hamburger kategóriás - ételt venni. Egymás tetejére rakott vékony hússzeletek forogtak egy álló nyárson, amiről nagy késsel faragták le a külső széleket, amik már meg voltak sülve. Ezeket a húsdarabkákat egy lepénybe csomagolják, s különböző ízesítést raknak bele. Hagyma, majonéz, meg a fene se tudja miféléket. A lényeg, hogy nagyon ízletes, és nem is drága. Igaz, nem lehet nagyon jóllakni egyel.
Tehát a gyalogosan elérhető látnivalókon túl voltunk. Megbeszéltük, hogy még valahová el kellene menni autóval, hogy láthassunk várost is. Olyanra gondolok, amit nálunk is városnak neveznek. Kettő jöhetett szóba. Mindkettő 80km, egyik jobbra, másik balra.

Thessaloniki az ország második városa. Az északi részen a legnagyobb. Az szólt csupán ellene, hogy hazafelé, arra terveztük az utat, tehát akkor is megnézhetjük. Persze nem néztük meg, mert ha mi egyszer elindulunk hazafelé, akkor semmi nem tarthat fel. Legfeljebb egy határátlépés. A másik, szóba jöhető város, Kavala. Ebben az volt a csábító, hogy kompjárat indul Thassos szigetére.
A szigetet természetesen kihagytuk, hiszen rengeteg időbe kerül, hiába látszik közelinek. Nem lehet egy félnapos, aprógyerekes kirándulásba beiktatni. Erre persze majd csak ott jövünk rá.

Bepréselődtünk tehát két kocsiba tizenketten, s irány kelet felé a part menti úton! Most megtapasztalhattuk, milyen lett volna így utazni majdnem háromezer kilométert. Asprovaltát elhagyva, eltűnt a föveny. Előbb csak kavicsos volt a part, majd a Strumonas torkolatán túl, már sziklákat nyaldosott a hullámverés. Nem is láttam strandnak megfelelő részt, csak közvetlen Kavalánál. Az út, láthatóan nem régen épült, ezért bátorkodtam túllépni a megengedett sebességet. Nem volt ez olyan rendkívüli dolog, mert a görögöknek még így is útban voltam. Egy szakaszon kissé fel kellett kapaszkodni a hegyoldalba. Az egyik kanyarban erősen koncentráltam, hogy a saját sávomban tudjak maradni, s meglepve észleltem, hogy egyszerre mindkét oldalon előznek. (a jobb oldali egy motorkerékpár volt) Az út teljes hosszában, egyetlen települést sem érintettünk. Csupán távolról láttunk apró falvakat. Kopár hegyek között kanyarogtunk, de a parti hegyek és a Pangeon között (mégsem közvetlen a parton emelkedik, mint a mi szállásunktól gondoltam) termékeny völgy húzódik. A Pangeon oldalában szintén csak apró cserjék nőttek.

Elértük Kavalát. Stranddal kezdődött, majd útépítéssel, forgalmi akadállyal folytatódott. Elértünk a kikötőig, ahonnét megláttuk a képről ismerős várhegyet. Na, itt kell valahol leparkolni! Találtunk is a közelben egy hatalmas, de még építés alatt álló parkolót. Kaviccsal volt megterítve a terület. A távolabbi végén útépítő gépek álltak, de nem dolgozott itt éppen senki. Néhány autó parkolt a közelben, mi is beálltunk közéjük. Biztosan szabad, gondolom. A „P” betűs tábla erre mutatott, bár lehet, hogy az a parkolóházra utalt. Kihajtogattuk a bezsúfolt családot a hátsó ülésről, s elindultunk városnézésre. Legelőbb egy hatalmas falra figyeltünk fel, ami keresztezte a várost. Hamar rájöttem, hogy valójában nem is fal, hiszen teljes hosszában boltívek alkotják az alját. Ez egy vízvezeték. Sokszor láttam már képen római kori vízvezetéket, de nem tudtam, hogyan vezetik ezek a hídnak látszó építmények a vizet. Egészen addig voltam ebben a tudatlanságban, míg Óbudán, a Szentendrei út két pályája között meg nem láttam egy ilyen vízvezeték maradványait.
A lényeg, hogy a boltívek tetején egy vályút képeztek ki, amit úgy szinteztek, hogy a forrástól a gravitáció szállította a vizet a felhasználóig. Valójában egy mesterséges patakot építettek. Helyenként 30km hosszan. Szintező műszer nélkül. Nem semmi teljesítmény.
- Legelőször menjünk fel a várba, onnét majd meglátjuk, hova érdemes még elmenni! – javasoltam.
Nem volt ellenvetés. Apró, kanyargó utcácskákban másztunk felfelé, követve a Burg/Castle- táblákat. Amint haladtunk egyre magasabbra, az utcák egyre szűkebbek voltak. Valahol kellett lenni autóval járható útnak is, de nem láttunk ilyet. Ebből az irányból csak gyalogosan lehetett feljutni a várba. Nem volt kötelező belépő, de a kapunál volt lehetőség hozzájárulni a felújításhoz. Sajnos nem tudtuk elolvasni a felhívást, így nem járultunk hozzá. A vár legmagasabb pontja egy kör alakú bástya, aminek a tetején, hosszú rúdon lengett a kék-fehér sávos görög zászló. A bástyára ugyan nem, de a falakra fel lehetett mászni, hogy megcsodáljuk a tengerre, és a városra nyíló kilátást. A várban nem sok nézni való volt, bár ez nincs mindig így, hiszen az alsó udvarban egy színpad van felállítva. (helyes a jelen idő, mert most, 17 évvel később megnéztem műholdképen) Most, csupán Zsófi produkálta magát, miközben mi, a nézőtér padjairól tapsolhattunk az ugrabugrálásához. Nem időztünk sokat, csupán készítettünk néhány fotót, bár Ervinnel – a legkisebb gyerekkel - meg kellett küzdeni, hogy hajlandó legyen modellt állni. A fal tetejéről elláttunk Thassosig, láthattuk a kompot, de már itt eldöntöttük, hogy kihagyjuk a reggel tervezett átkelést. Később a kikötőben megnézzük majd a menetrendet, ami aztán végképp lebeszél bennünket a hajókázásról. Erre rá kell szánni az időt. Éjszakára mégse maradhatunk távol a szállásunktól, ennyi gyerekkel. Elindultunk lefelé a szűk sikátorokon át a tengerhez. A hegy alatt gondoltuk, de erre nem volt lehetőség. A kívánt irányba nem vezetett út. Illetve nem ment le elég mélyre. Jó magasról fotózhattuk a víz alatt is látszó sziklát, egy mellvédfal védelméből.



A meredek hegyoldalon, az egyik oldalán emeletes házaknak a teteje, szinte a sziklát éri. Udvar egyáltalán nincs, az ajtó közvetlenül a keskeny, autóval nem járható utcára nyílik. A szomszédok szinte egymás szájába látnak. Nem tudom, hogy oldják meg télen a fűtést, mert a tüzelőt fel kell juttatni valahogy.
Még lent a hegy alatt láttam kézműveseket dolgozni. Mivel nincs máshol hely, kint kopogtatták a réztányérokat, foltozták a bicikligumit, javították a cipőket, az utcán.
Ahogy haladtunk lefelé, kicsit szélesebbek lettek az utcák, néhol már autók is parkoltak szorosan a fal mellett. Amikor elértük a legalsó utat, azon már akár két autó is elfért volna, csak azt nem tudtuk kitalálni, hol lehet idejutni. A mellvédfalról letekintve még legalább 30 méternek becsültem a mélységet. A kristálytiszta vízen szikrázott a napfény, a mélyben zöldes árnyalatú lapos sziklák, s némelyiken napozó lányok vonzották bámészkodó tekintetemet. Kinn a tengeren egy teherhajó horgonyzott, Thassos felől egy vízibusz hasította a vizet. A kikötőbe éppen ekkor állt be a komp. A várhegynek ezen a részén alig járt ember rajtunk kívül. Dél körül járt az idő. Egy szépen kikövezett térre értünk. A szélén volt egy játszótér, amit a gyerekek le is teszteltek, mialatt én a mögöttük álló templomot fotóztam. Sajnálom viszont, hogy nem készítettem képet a téren álló lovas szoborról, amit különlegesnek találtam. Mohamed Ali, éppen a kardját tette vissza a hüvelyébe. Nem értelmezhettem rosszul, nem kirántani készült, hiszen ahhoz nem kell odanézni. Ez az alak viszont a hüvelyre tekintett, amibe éppen beleért a kard hegye. A templomtól tovább haladtunk lefelé a hegy kikötő felé eső oldalán, de itt már a házak zavarták a kilátást. Némi autóforgalom is volt. Bámészkodásunk közben arra eszméltünk, hogy egy kedves idős hölgy invitál bennünket befelé a vendéglőjébe. Nem tiltakoztunk, hiszen ideje volt már ebédelni. Bement a konyhába, s az üvegpultban sorakozó félkész ételekre mutatva érdeklődött, hogy mit szeretnénk enni. Nem étlapot osztott ki, hanem mutatta a húsokat. Biztosan van már rutinja abban, hogyan lehet külföldiekkel kommunikálni. A többség sült marhahúst rendelt, ami rettentően rágós volt. Ez persze csak később derült ki. Volt egy kis félreértés, mert rendeltünk sült krumplit is, nem tudván, hogy az alapból jár a hús mellé. Úgy emlékszem, nagy része azért elfogyott a ráadás krumplinak is. A hús viszont nem, azt elcsomagoltuk. Azért tudom, hogy rágós volt, mert azt kaptam vacsorára. Ebédre viszont valami görög kaját kívántam. A néni ajánlatát fogadtam el, így polipot rendeltem. Úgy gondoltam, jónak kell lennie, hiszen a látvány a pacalra emlékeztetett, és azt szeretem. Nem is csalódtam. A domináns ízesítés a zeller volt. A tapadókorongok látványa ugyan szokatlan volt, de az íz elnyomta a látvány okozta viszolygást.
Kicsit várnunk kellett, míg elkészült az ételünk. Nem a házban ültünk le, hanem kiültünk az utcára. Mondhatnám terasznak, de inkább a járda helyén voltak kirakva az asztalok. Amíg vártunk, feltűnt, hogy az ajtó közelében szárad néhány polip. Kis fapálcákkal voltak szétterpesztve, hogy jobban átjárja a levegő. Nem mondhatnám étvágygerjesztőnek, de igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy ilyenből készül az ebédem. Aztán persze, amikor már a tányéromon gőzölgött, a többiek is megkóstolták. A néni azt következtette ki, hogy nekem nem ízlik. A mutogatásából arra következtettem, hogy szívesen kicseréli nekem valami más ételre. Erre nem tartottam igényt, jóízűen kitöröltem a tányért. Szívesen ennék máskor is. Nem volt ugyan olcsó ebéd, de ne azt számolgassuk már mindig! Lényeg, hogy hála a sok krumplinak, degeszre ettük magunkat.
Kicsit még nézelődtünk a kikötőben, fotózgattunk. Megkerestük a kocsikat, bezsúfolódtunk megint, és befurakodtunk a kora délutáni csúcsforgalomba. Kikanyarodva a főutcára, bevártam Csabát. A nagy tumultusban nem sikerült elé kiállnom, így ő került előre, s el is tévesztette a helyes útirányt. Na nem baj, legalább nem csak a parti úton járunk, hanem felmegyünk a hegyre is. Errefelé legalább áthaladtunk néhány településen, ahol még a tengerparti árakhoz képest is olcsó volt a dinnye. Igaz, nem spóroltunk semmit, mert minden más gyümölcs nagyon drága volt, én pedig banánt kívántam. Dupla áron adták, mint idehaza Magyarországon. Na, de számít? Nyaralunk.
Mielőtt ideértünk, egy elágazásnál Csaba elbizonytalanodott, s így helyreállt a sorrend, megint én vezettem a konvojt. A dinnyevásárlás után ő indult korábban, s ezután már nem cseréltünk. Közben Zoliék beüzemelték az eddig haszontalan CB rádiót. Mint már említettem, csak egészen közelről volt vétel. Mutogatással jelezte, hogy kapcsolják be a készüléket.
- Nisszantok, Nisszantok! Itt Szamarak.
Ezen a híváson még sokáig jókat nevettünk, de ettől több haszna nem volt annak, hogy nálunk voltak a rádiók. Sok beszélnivaló nem akadt, hiszen ismerős helyre tartottunk. A Strumonas hídján átkelve már nem lehetett eltévedni. Itt, a hídnál láttunk egy „göndör hajú” kőoroszlán szobrot, ami talán ókori lehetett, legalábbis mintha az útikönyv is említené. Ennyi ókorit láttunk egész Görögországban.
Ja, még a kavalai várat, de az Bizánci eredetű, nem Hellén. Na, de nem is az ócska kövek, hanem a tenger miatt jöttünk.

Asprovalta szélén rendőrök „meszeltek”. Kapkodtunk a biztonsági öv után, bár az utaslétszám ettől még nem lett kevesebb. Szerencsére, amikor meglátták a rendőrök a külföldi rendszámot (csak feltételezem, hogy ez késztette őket szándékuk megváltoztatására) intettek, hogy haladjunk tovább.
Az utaslétszámról jut eszembe. A gyerekek ekkorra már nagyon nyugtalanok voltak a zsúfoltság miatt. Képtelenség volt megnyugtatni őket. Annyiból örültem is ennek, hogy legalább Zoliékban tudatosult, hogy milyen rossz ötlet lett volna így elindulni otthonról. A csomagokról még nem is beszélve, hiszen az is több lett volna. Ugyanis volt egy olyan érzésünk, hogy neheztelnek, amiért nem akarjuk őket elhozni. Természetesen nem mertük mondani nekik, hogy na ugye! Remélem, meggyőző volt ez az út.

Asprovaltán még kétszer jártam ezen felül. Egy délutáni csendes pihenő helyett autóba ültem, hogy megnézzem a temetőt. Mivel a közelben bányásznak márványt, azt gondoltam, hogy majd tele lesz a sírkert szebbnél szebb kőfaragással. Csalódnom kellett. A márvány, mint anyag általános volt ugyan, de még csak tömb követ se láttam, inkább csak burkolólapokból építették a síremlékeket. Csúnya szürke, széles erezetű márványból. Legtöbb esetben még vésett betűt sem alkalmaztak, inkább kicsi vitrineket építettek, amiben az üveglap mögött volt az elhunyt neve, fényképe, és néhány apró tárgy. A temetőből elsétáltam a szomszédos építőanyag telepre, ahol hegyekben álltak a baluszter babák. (műkő korlát elemek) Itt nagyon elterjedtek voltak a fehérre festett beton korlátok, minálunk akkor még nem nagyon volt ennek divatja, de erősen fontolgattam, hogy gyártani kellene ilyeneket. Nem festettet persze, hanem szépen kicsiszoltat. Görögországnak ezen a részén csak a nyers betont festették, pedig az anyag lehetővé tette volna a megmunkálást, mivel nem folyami kavicsot, hanem mészkő őrleményt használtak a betonhoz. Na, de ez már szakmai nézőpont, semmi köze a nyaraláshoz.
Pénteken már nem mentünk sehova. Kitakarítottuk a szállásunkat, levittük a part felőli út túloldalán lévő szemetes konténerbe a használt WC papírt. Itt ugyanis nem dobják bele a WC-be, hanem egy erre a célra rendszeresített edénybe rakják. Erre külön felhívták a figyelmünket.
Nem értem miért így kell, hiszen a papír elázik a csatornában, tehát nem okoz dugulást, de ha megkértek, akkor alkalmazkodunk a helyi szokásokhoz. Heverésztünk a szobában, leskelődtünk kifelé a hátsó utcára nyíló ablakon. Az út túloldalán álló egyik félkész házhoz éppen meghozták a fém ablakokat. Itt az volt a szokásos, hogy az ablakokat utólag építették be, nem egy időben a falazással. A nyílásokat körbeburkolták márványlapokkal, amihez aztán rögzítették az ablaktokot.

(Megint eszembe jutott, hogy a görögök nem a precizitásukról híresek, de ez esetben pontosan kell dolgozni. A magyar kőműves vagy lefarag a téglából, vagy melléfalaz az ablaknak, ha nem jó a méret. Legfeljebb a tokból vág le. Persze tudna méretpontosan is dolgozni, de arra rá kell kényszeríteni.)

Az udvar felőli ablakból a házigazdánk ténykedését figyeltük. A szomszédos üres telken tartotta a nyulait. Nem ólakban, mint minálunk szokás, hanem – lévén a házinyúl eredetileg üregi nyúl – üregekben. A nyulak maguknak is ástak fészket a laza talajban, de a gazda segített nekik. Ásóval gödröket készített, amit deszkával fedett, majd rádobálta a földet. Feltételezhetően az új lakhelyek építésével kerülte el a takarítást. Nagyon tetszett, hogy a nyulakat füttyszóval hívogatta, amelyek rohantak a kerítéshez dinnyehéjat enni. Minket pedig kiabálással, a tenger felé mutogatással hívott, amikor delfinek jelentek meg a közelben. Elég nehezen értettük meg mit akar, így mire leszaladtam a fényképezővel, már messze jártak. Látni azért még sikerült. Az volt benne a nagy dolog, hogy nem állatkerti, hanem vadon élő delfineket volt alkalmunk megfigyelni, a természetes környezetükben.
Este, a házigazda invitálására lementünk az udvaron álló sátorba TV-t nézni. Nem egyszerre, hanem egyenként szállingóztunk le. Az öreg, minden egyes vendég jöttére felugrott, és odahozott egy széket. A híradót néztük. Egy szót sem értettünk, pedig a házibácsi még kommentálta is a híreket. Természetesen ő is görögül, ami ugye nekünk kínaiul van. Az időjárás jelentés volt csupán amit értelmezni tudtunk, mert képileg úgy állították össze, hogy nem volt szükség a beszéd megértésére. Ez azért érdekelt bennünket, mert szombaton letelt a nyaralás, indultunk haza. A filmet már egyikünk se nézte.
Felmentünk a társalgónkba, meginni még a maradék italkészletünket, s összegeztük az elmúlt hét élményeit, megállapítottuk, hogy nagyon rövid volt. Már csak azon kellett izgulni, hogy Zoliék hogyan fognak hazajutni, mert ez nem volt egyszerű dolog.

Sztrumanikosz kolposz 3.

Megérkeztünk Görögországba.

Jött egy kék egyenruhás, aki papírlapokat osztogatott. Mutatta az irodát, ahová majd be kell vinnünk. Jól jött most a minimális angol tudásom, legalább el tudtam olvasni, milyen adatokat kérnek. Csabáéknak a segítségemre volt szükségük, s ez dobott egy lapáttal az önbecsülésemre. Érdekesnek találtam, hogy nem kellett félre állni, csak maradtunk a sorban, pedig nem tartom valószínűnek, hogy minden átkelőnek egyforma időbe telik, amíg kitölt egy belépő lapot. A lapokat bevittem az irodába, ahol szinte rá se néztek, csak ráütötték a pecsétet, majd mutatták, hova menjek a paszporttal.
- Green card of the car, please – mondta az ügyintéző, miután megnézte a négy útlevelet.
Az utasok nem kellettek hozzá, elhitte, hogy az általam benyújtott útlevelek tulajdonosai ülnek odakinn a kocsiban. Benyújtottam a kért igazolást.
- Kéri a zöld kártyát is, amit a kocsira kellett kiváltani. – mondtam Csabának, aki mögöttem állt a sorban. Tudtam, hogy nem fogja érteni, amit kérni fognak tőle, s ekkor megint nagyon büszke voltam az angol tudásomra, ami valójában éppen csak a semmitől több valamicskét.
Beültünk a kocsiba, vártuk, hogy majd jön a vámos, vagy valaki, de senki nem jött oda. Felnyílt előttünk a sorompó. Gondolom azért, hogy mehetünk, hát elindultam.

Csendes kis átkelő. Egy jó darabig az úton is alig volt forgalom. Kiszélesedett a völgy, és a folyó is, bár itt is sekély volt a meder, sok helyen kilátszottak a kövek a vízből. Annyi változott az eddigiekhez, hogy itt már nem Struma volt a folyó neve, hanem Strumonas. A határtól 35km volt a következő pont, ahol irányt kellett változtatni. Mint már említettem, a sebességkorlátozásra különös gonddal figyeltem. Itt, minden elágazásnál lassítani kellett, de jól is jött nekem ez a szabályozás, mert legalább volt idő eldönteni, merre kell tovább menni. A következő támpont Sérres. Ott majd le kell térni a főútról, nehogy elmenjünk Dráma felé Trákiába. Rácsodálkoztam a görög falvakra. Filmekről ismert amerikai városkákra emlékeztettek. Széles utcák mellett többnyire lapos tetős, emeletes házak sorakoztak. A földszinten üzletek, műhelyek, garázsok.

Minden faluban egy-két benzinkút. Minden ház készen van, nincs építőanyag, se törmelék. Sehol egy csepp szemét, vagy gazos, elhanyagolt telek. Erős a kontraszt a tegnap látottakkal. A görögökről nem hallottam, hogy nagyon precízek, igényesek. Inkább lazák, kicsit trehányak. Ennek most éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Még azt se mondhatom, hogy kirakat falvak, hiszen mi most ugyancsak letértünk az idegenforgalmi fő csapásirányról. Eddigi útjaim során csupán Ausztriában láttam hasonlóan tiszta, rendezett településeket. A román és szláv területekről ne is beszéljünk, azok egyáltalán nem ilyenek. A falvakban, a széles utcákon mindenféle autók parkolnak. Többségük nem is személykocsi, hanem japán gyártmányú pickup. Toyoták, Nissanok, Mazdák, de legtöbb a szemmel láthatóan régi Isuzu. Sérres előtt 5km-el, befurakodtunk a Thessaloniki felől jövő forgalomba. A várost elérve követjük a „transit” tábla iránymutatását. Eléggé tekervényes útvonal, de legalább biztosan átvezet a városon, nem tévedhetünk el. Errefelé már nem sok csodálnivaló van a tájon. Csupasz dombvidék, még fára sem emlékszem. Az út ettől még nem volt unalmas, volt benne lejtő, emelkedő, éles kanyar bőven. Sokszor felfigyeltem ugyanarra a szöveges táblára. Csak a sokadiknál jöttem rá, hogy a rossz minőségű útra figyelmeztet. Nem tudom miért rakták ki, hiszen a burkolat szinte hibátlan volt. Ahol mégsem, ott már építették a másik útpályát. Különös módját választották az útjavításnak. Nem foltozgatták az aszfaltot, hanem az elhasználódott út mellé építettek másikat. Meg sem említeném, ha egyedi esetet láttam volna, de sok ilyen szakasszal találkoztunk a környéken. A számunkra megfelelő irányban csak mellékutak vezettek, ezek közül sem az ideálist találtuk választani. A szükségesnél talán 10 km-el mentünk többet. A tájat uralta az előttünk magasodó Pangeion hegy, ami már közvetlen a tengerparton emelkedik a tengerszint fölé 1800 méterre. Megnyugtató érzés, hogy addig már nem kell elmennünk, tehát közel járunk a célhoz és még nincs is este. Igaz, jónak láttam a lámpát felkapcsolni, hiszen a napszakhoz képest erősen romlottak a látási viszonyok. Erősen beborult. A többi közlekedő partner nem követte a példámat. Mint még a délután folyamán megtapasztalom, a görögök csak akkor kapcsolják fel a világítást, ha már nem látnak.
Erős szürkületben sem. A helységjelző táblák csak görög betűvel voltak kiírva, amit nagyon nehéz néha beazonosítani. Sok esetben nem lehet megtalálni a megfelelő latin betűt, így fordul elő, hogy különböző változatait olvashatjuk ugyanannak a szónak.
Az útirány-jelzőkön angol felírat is van, de nem mindig. Felfigyelünk egy hosszú szóra, ami vízszintesen áthúzott O betűvel kezdődik. Egy idő után már – elsősorban a szó hosszáról – felismerjük, hogy ez a Thesszaloniki. A nagybetűket lassan megjegyezzük, de a kicsiket képtelenség megtanulni. Némi segítséget adnak az egykori orosz nyelvi tanulmányaink. Vannak megegyező betűk. Egy, falun kívüli benzinkútnál megállunk. Nem kell még tankolni, inkább útbaigazítást kérnénk. Persze, ha már megállunk, miért ne tankolnánk. Nálunk akkoriban az oktánszám alapján különböztettük meg a benzint. Vagy úgy, hogy normál, és szuper. Én normált használtam a Samarába. Itt valami „a” betűvel kezdődő jelölés volt, amit nem tudtam micsoda, de még kiolvasni se nagyon sikerült. Azt se mondhattam, hogy 86-os, mert így, magyarul nem érti. A poros hátsó ablakra rárajzoltam a számot, de nem értette a kutas, miért teszem.
- Szuper? – kérdezte.
Ráztam a fejem, hogy nem. Letekerte a tanksapkát, beleszagolt a legutóbb tankolt bolgár benzinbe, s megállapította, hogy szuper. Jól van, akkor legyen az! Árban nem jelentős a különbség. Dollárban, márkában fizethettük. Kicsit nehezen jött össze a kiszámolása, de végül jó árban tankoltunk. Drachmában – vagy ahogy a görög betűk kiolvasásával magyarul hangzik - apaxmaiban, jobb lett volna, de nem váltottunk eddig még pénzt.
Ezután jött a lényeg. Mutogattam az útra, s kérdeztem, hogy ez lesz-e a helyes irány Amfipois felé. Kicsit furcsán nézett, de rábólintott. Bizonyára nem értette, miért nem a tengerhez megyünk. Amfipolis-ban nincs semmi csak romok. Ugyanabban az irányban kell elindulni, csak le kell térni. Egyszerűbb lett volna a tengert kérdezni. Igaz, nem tudtam még akkor, hogy pelagosz, de gondolom, azt is megérti, hogy mare. Tehát helyes volt az irány.

Leértünk a tengerpartra. Nem volt egy nagy durranás, erősen el volt borulva. Hullámzott a partnál, de nem láttunk messzire. Jobbra mutatott a hosszú tábla, az áthúzott O betűvel. A parti úton, hamarosan elértünk egy üdülőterületre. Az út szélén a szemetesre az volt írva, hogy Asprovalta. Nem latin betűkkel, de felismertük a nevet. Eddig helyben vagyunk, most már csak az Angela tours irodáját kell megtalálni. A vízparti szállodák egyikén, megláttuk az Angela Hotel feliratot. Bekanyarodtunk.
Nem ezt keressük, de talán köze van hozzá. Jól sejtettük. Magyar vendégek üdvözöltek bennünket. Nekik előnyük volt velünk szemben, mert a rendszámtábla alapján kitalálhatták, hogy magyarok vagyunk. Na, ezek legalább megértik, mit keresünk. Szerencsénk volt, mert éppen itt tartózkodott a tulajdonos fia, aki hamarosan indult a városba. Elvállalta a felvezetést. Így már könnyen odataláltunk. Itt figyeltem fel rá, hogy nem használnak világítást, így én is lekapcsoltam a lámpát. Igaz, valamelyest talán világosabb is volt, mint egy órával korábban.
Az irodában magyarul fogadtak bennünket. Átadtuk a papírjainkat.
- De hát magukat csak holnapra vártuk.
- Igen tudom, de a rádióban 4 nap várakozást jósoltak a kompnál, ezért indultunk hamarabb. Szerencsére elég volt egy napot várni.
- A szobáikat viszont még nem tudjuk átadni. Csak holnaptól lesz helyük. Sajnálom.
Tanácstalanul tanácskoztunk. Lassan már este lesz, nem nagyon van időnk szállást keresni. Ha más nincs, alszunk a kocsiban.
- Van itt valahol a közelben kemping? – kérdezte valamelyikünk.
- Van, de nem könnyű megtalálni. –
Furcsa válasz. Ha van, akkor biztosan kitáblázták, hogy a hozzánk hasonló elveszett turisták megtalálják. Azt is sejtem, hogy az útnak melyik oldalán kell keresni. Nem kizárt az sem, hogy már láttuk is, amint idefelé jöttünk. Talán eszébe jutott a kapcsolattartónknak, hogy a ma éjszakai szállás díja jobb lenne az ő zsebében, mint a számára idegen kemping kasszájában.
- Talán meg tudjuk oldani – villantotta meg előttünk a remény szikráját. Elmélyülten keresgélt a nyilvántartásukban, s végül eredménnyel járt.
- Ma éjszakára oda tudunk adni egy apartmant, amibe holnap jönnek, tehát reggel ki kell pakolniuk.
Nagyszerű! A hölgy kocsiba vágta magát, s elvezetett a helyszínre. Bemutatott a házigazdának.
A ház egy idős házaspáré volt, akik az irodának fix összegért kiadták egész szezonra. Ez azért érdekes, mert a kapcsolattartónk rájuk hivatkozott, amikor a – miénktől igényesebben berendezett, tehát drágább – szállás árát elkérte. Nehezteltünk rá érte, bár nem tudom, miért kaptuk volna ajándékba az egy éjszakát.
Mivel nem rendezkedhettünk be hosszabb időre, csak a legszükségesebb dolgokat vittük fel az emeleti szállásunkra. Szerdán este indultunk, csütörtök hajnalban, a kocsiban aludtunk, következő éjjel a Duna kempingben, ahol nem kívántunk a hideg vízben lezuhanyozni. Most van péntek este, fürödni kellene mind a nyolcunknak. Csakhogy! Vihar volt az elmúlt napokban, értelemszerűen nem sütött a nap. A melegvizet viszont kizárólag a tetőn elhelyezett napkollektor termeli. Vagyis nincs melegvíz. Ha ettől eltekintünk, nagyon remek apartmant kaptunk. Nyolcan is jól elférünk benne. Egy ugyanilyet szívesen elfogadnék lakásnak is. Azt nem is gondoltuk, hogy mekkora szerencsénk van a fürdőkáddal, ugyanis a későbbi szállásunkon csupán tusolók voltak. Ez azért lényeges, mert a konyhai tűzhelyen melegítettünk fürdővizet. A zuhanyrózsába körülményes lett volna beletölteni. Szerencsére elég nagy edényeket találtunk. Mire végeztünk a fürdéssel ugyancsak benne voltunk az éjszakában. Így nem nagyon gyönyörködhettünk a kilátásban az erkélyről, ami az Égei tengerre nézett. Most viszont a „fekete” tengerre, mivel sötétben minden tenger fekete

Másnap reggel el kellett hagyni a lakosztályt. A felhordott holminkat már nem vittük le, hanem berakhattuk a szemközti két apartmanba. Ezt ajánlották fel, s egy harmadikat, amely a hátsó utcárólnyílt. A végleges elhelyezéssel meg kellett várnunk a buszt,amelyik Zoliékat hozta. Nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal,de egyébként is az lett volna a legfontosabb ténykedésünk, hogy lemenjünk a partra. A ház előtt volt egy út, utána a víz felé lejtő homokos part. A víz lehetett …nem mértem …legalább nyolcva-száz méterre a kaputól. Nem lehetne mérve se pontos távolságot mondani, hiszen naponta növekedett. Egy hét alatt legalább 10m-el messzebb került. Az első napokban még a vihar utóhatását érezhettük, de naponta visszább húzódott a víz. Kedd estére már teljesen elsimult. Délutánonként mindig felerősödött a hullámverés,de alkonyatra tükörsima lett.
A homok durva szemcsés volt, nem lehetett belőle homokvárat építeni, mint ahogy a Fekete tengernél tettük. A gyerekek persze próbálkoztak. Sétálgattunk a parton, gyűjtöttük a kagylókat, kavicsokat. A gyerekek belemásztak egy, a homokban lévő csónakba, amiért nagyon mérgesen kiabált egy helybéli. Nem értettük, de azt hiszem arra tett javaslatot, hogy hagyják el a csónakot. Türelmetlenül figyeltük az utat, hátha jönnek már Zoliék. Tizenegy óra múlt egy kicsivel, amikor megérkeztek. Mielőtt felcuccoltak volna, lejöttek a partra. Elbűvölten nézték az erősen hullámzó, végtelen tengert. Jól esett látni, hogy milyen hatást tett rájuk. Ők még most láttak ilyet először. Mi már másodszor. Emlékszem, hogy énrám nem így hatott,amikor először megpillantottam. Párában úszott, amikor az Aranyhomoknál megláttam. Várnában hatalmas, házilúd méretű sirályok repkedtek az út fölött,izgatottan vártam, hogy megtekinthessem végre a tengert is. Amikor végre megláttam, csak olyan volt, mintha egy folyóhoz értünk volna, aminek a köd miatt nem látjuk a másik partját. A “bűvölet” csak másnap jött,amikor a szikrázó napsütésben elláttam a legalább 30km-re lévő mészkőszirtig, a Kaliakra fokig. A keleti látóhatáron teherhajók araszolgattak Várna felé, vagy éppen onnét távolodva.
- Mekkora víz! – tört ki Zoliból a döbbenet.
Érdekesen hatott rám a csodálkozása. Olyan volt, mint amikor a gyerekem felfedez valamit, amit én már régen ismerek. A második tengerparti nyaralásommal én már világjárónak éreztem magam.
Az asszonyok zökkentettek ki bennünket a bámészkodásból.
- Gyertek befelé, hordjuk fel a cuccot!
Mentünk.Végighallgattuk, amint Nagy Zoliné Mari, kiharcolja a jussunkat. A kapcsolattartó hölgy a reggel felajánlott elhelyezéshez tartotta magát, de Mari nem hagyta magát, ragaszkodott a kifizetett negyedik apartmanhoz is. Végül ő győzött. Nem is a hátsó utcait kapta, hanem a fölöttünk lévő kettőt, így egy helyre kerültünk mindannyian. A közös társalgót a mi szintünk széles folyosóján alakítottuk ki. A szemközti lakosztályba – ahol az első éjszakát töltöttük - egy fiatal pár költözött be, de velük nagyon ritkán találkoztunk. Így szinte magunk voltunk.
Miután berendezkedtünk, mi felnőttek egyen-kettenként leszállingóztunk a partra, vigyázni a gyerekekre, nehogy vizesek legyenek. A szél erősen fújt a tenger felől, magasra felcsapva a hullámokat, vízpermettel beterítve a parton állókat. A gyerekek beszaladgáltak a visszahúzódó vízbe, majd amikor jött a következő – néha méternél is magasabb - hullám, futás kifelé! Akinek sikerült a hullám előtt kiérni, futás közben az is összecsapta magát. Néhány percig próbáltuk tiltani a berohangálást, de aztán mi se bírtunk ellenállni. Mikor utolsóként Ibolya is leért a partra,már mindenki csurom víz volt. Először még mérges volt ránk, de ez csak addig tartott, amíg ő is a mi sorsunkra jutott. Remekül éreztük magunkat. Zoliék most találkoztak először a tengerrel, nekünk meg az tetszett nagyon, hogy nekik nagyon tetszik. Nekünk ugyan nem volt már újdonság, mégis boldogan rohangáltunk a nedves homokon, a felcsapódó víz elől nagyokat ugrálva. Felnőtt, gyerek, mindegy. Semmi különbség nem volt köztünk. Többnyire csak derékig áztunk el, de Zsófi tovább. Az ő ruhája nyakig lett vizes. Na, meg azon felül még a feje is.

- Nagyon jó volt. – nyilatkozta később – Minek mentünk oda, ha nem lehettünk vizesek?
Teljes mértékben egyetértek. Ez az egész utazás arra lett kitalálva, hogy jól érezzük magunkat. Ha ehhez az kell, hogy csurom vizesek legyünk,akkor legyünk csurom vizesek!

Vasárnap reggelre elállt a szél, de a tenger még mindig erősen hullámzott. Nagyon jól szórakoztunk azzal, hogy a labdát messzire berugdostuk, de a hullámverés mindig kihozta. Csütörtök este a tükörsima víz véletlenül érte el a labdát, ami lassan elkezdett befelé úszni. Mivel hosszú nadrág volt rajtam, nem voltam hajlandó bemenni érte. Amikor már tíz méterre volt a parttól, Zsófit se mertem engedni, hiszen őt ott már ellepte volna. Mire Nagy Zoli odajött hozzánk, már neki se javasoltam, hogy beússzon. Így a labda lassan, de biztosan elúszott a tengeren messze-messze. Az vígasztalt, hogy úgyis lyukas volt már. Egy halászcsónakból meglátták, s mivel nem tudták mire vélni, odakanyarodtak érte, és megszákolták. Aztán mégse tartották meg, hanem elrúgták, hátha más is kihalássza majd.
Na, de ez még egy későbbi eset, most még csak vasárnap van, ismerkedünk a közvetlen környezettel. Semmi látványosság nincs a közelben, csak maga a tenger. Ez egy üdülőövezet. Nincsenek lakóházak sem, csak a hozzánk hasonló népek számára épült nyaralók. Presszók, vendéglők voltak ugyan, de nem láttuk értelmét beülni, hiszen önellátók voltunk, tudtunk magunknak főzni, italt pedig vettünk a közeli élelmiszer boltban. Ha bazárt akartunk látni, kocsiba kellett ülni, és bemenni Asprovaltára. Noha azt hittük ott vagyunk, valójában ezt a részt Néa Vrasnának hívták. A főúttól a hegyek felé volt egy Öreg Vrasna is, ott lakhattak – gondolom – a görögök. (Az Öreg persze nem így magyarul, de ezt jelentette a görög jelző, amit már elfelejtettem.)

A mi partszakaszunkon még rendezett strand se volt,ahhoz is el kellett volna menni Asprovaltáig. Na, de legalább nem kellett idegen embereket kerülgetni, itt szinte magunk voltunk. Vigyázni is magunkra kellett. Nem volt ajánlatos tíz méternél jobban eltávolodni a parttól, mert gyorsan mélyült. Kicsit már tudtam ekkor úszni, de még csak ott mertem próbálkozni, ahol egyébként leért a lábam.
Nem voltam olyan bátor, mint korábban az Aranyparton. A hullámtörő gát takarta a kilátást Várna felé. Gondoltam, besétálok a végéig, hátha többet látok. Már a nyakamig ért a víz, ami persze hullámzott is. Néhányszor átcsapott a fejem fölött, jobbnak láttam visszaindulni. Csak az volt a gond, hogy nem arra mozdultam, amerre akartam. Ahhoz, hogy a kívánt irányba tudjak megdőlni, már túl mély volt a víz. Mi tagadás, elfogott a halálfélelem. Rögtön azt figyeltem, hogy a legközelebbi strandoló is milyen messze van tőlem. Ha azonnal észrevennék, hogy bajban vagyok, akkor se érnének ide időben. Arról nem is beszélve, hogy ha nem látnák, hogy fuldoklom. Néhány felugrás után sikerült a part felé lépnem néhányat, ahol már biztonságban éreztem magam. Ekkor határoztam el, hogy meg kell tanulnom úszni. Két évvel később, még nem sok eredménye volt az elhatározásomnak.

Volt a közelben egy nádfedeles bár, közvetlen a parton. Oda csak Zoli ült be egyszer a fociról beszélgetni a görög személyzettel. Érdekes lehetett úgy, hogy nem volt közös nyelv, amin kommunikálhattak volna. Mivel közülünk csak ő volt ott egyedül, az elmondására kell hagyatkoznom, pedig biztosan jókat lehetett volna nevetni. Mint ahogy az is érdekes beszélgetés lehetett, amikor Asprovaltán érdeklődtük a futball európabajnokság eredményét. Ez akkor történt, amikor Csabával és Zolival elszabadultunk a családtól. Előbb persze tettünk egy közös kirándulást.
Vasárnap dél körül elsétáltunk a parton a városig, kirakatokat nézni. Nagyon messze volt, nem is mentünk el ide többször gyalogosan. Ilyen helyen nem számít a vasárnap, minden nyitva van. Képeslapon kívül mást nem vettünk. Kalapot nézegettünk, meg gyümölcsöt, ami a dinnye kivételével mind nagyon drága volt. A dinnyét persze nem akartuk ilyen messziről cipelni, így egy pickupról vásároltunk, hitünk szerint a szállásunk közelében. A közelséget illetően persze tévedtünk. Legalább egy kilométert kellett még cipelni a két dinnyét,amit vettünk.
Mivel mindkét kezemben volt egy-egy dinnye, nem lehetett váltogatni. Tamás segített néha egy kis ideig. A kis Nagy Zoli csak egyet cipelt, de az 12kg-s volt. A két ember – Csaba és Zoli – valahol elkószáltak a nagy sétálásban, így ők kimaradtak a cipekedésből. Az volt a vicc az egészben, hogy mire a szállásunkra értünk, a dinnyeárus is ott volt a ház előtt.
Megírtuk az üdvözlőlapokat, és mi fiúk megkaptuk a parancsot, hogy adjuk postára, váltsunk pénzt és hozzunk grillcsirkét. Beültünk Csabával meg Zolival a Nissanba, és irány a postaláda, meg a bank. A pénzváltást úgy gondoltam, hogy kisebb címletű márkát kértem volna. Mivel nem tudtam másképp, újjaimmal ollózó mozdulatot mutattam. Biztosan értették, de nem jött össze az üzlet. Az utazási irodánkban oldották meg a gondomat. Ezután átmentünk abba a kisvendéglőbe, ahol a családi séta során is kinéztük, hogy legszebbek a grillcsirkék. A csirkés Alfonz, Adolf, vagy Oszkár (valami ilyesmi neve volt ) összeillesztett ujjhegyeit a csücsörítő szájához emelve mondta, hogy csirke. Nem csikken, hanem magyarul, hogy csirke. Csak ezután kérdezte meg, hogy németek vagyunk-e, vagy magyarok. Lehetett itt más ételt is rendelni, de a csirkét ajánlotta. Vettünk is tőle mind a hárman egy-egy jó nagyot. Mindegyik több volt egy kilónál. Finom is volt, mint ahogy az eladó mutatta. Én még kedden is ebből reggeliztem. Amíg vártunk a csirkére, kértünk egy-egy sört, Zoli még egy ürgét is mellé. (fél decis üveges pálinka) Alfonz javasolta, hogy foglaljunk helyet. Zoli körbekínálta az ánizspálinkát. Az üveg tartalma csupán egy korty, óvatosan kellett kóstolni, hogy mindenkinek jusson. Egyetlen pincurka korty egyszerre kétféle véleményt mondatott velem. Először nagyon furcsának, majd nagyon fínomnak találtam. Később megváltozott az ánizsról a véleményem, de mivel csak ilyen pálinkát találtunk egész héten, nem nagyon válogathattam.

Amíg iszogattunk, figyeltük a legalább két méter magas, feltűnően ronda görögöt, amint készíti a csirkéinket. Ollóval lenyirta a sütőből, papírba becsomagolta, átkötötte spárgával, majd odahozta az asztalhoz. Zolit nagyon izgatta az európa bajnokság végeredménye, ami éppen ezekben a napokban zajlott, s már éppen csak a döntő volt hátra, amikor elutaztunk hazulról. Az utcán sétálgatva találtunk Népszabadságot, de még a szerdai szám volt meg, amiben ez még nem volt benne.
- Meg kellene kérdezni, hogy ki győzött!
- Na, majd én megtudom – ajánlkoztam. Megkérdezem Alfonztól, biztosan tudja.
- Du ju szpik inglis? – szögeztem neki a kérdést, amikor odajött.
- Ih sprekt dojcs – válaszolt, miközben ingatta a fejét, hogy nem ért angolul. Nem állt ott felettünk, mivel neki közben dolga volt. Ennek ellenére megfogalmaztam a kérdést, hátha mégis kitalálja, mit akarunk megtudni. Amikor az üres poharakért jött, megszólítottam.
- Vics nésőn dö csempjön, in dö jurop futból csempjönsip? Denmark, or Néderland?
- Finító. – válaszolt kurtán.
Ezek szerint megértette, hogy miről kérdeztem, csak azt nem, hogy mit. Na, ettől nem lettünk okosabbak. Zolinak másnap délelőttig kellett várni, hogy a már említett nádas büfében megtudja az eredményt. Mivel engem nem érdekelt, azóta se tudom az eredményt.

Ezzel a kalandunkkal vége is lett a vasárnapunknak. Természetesen egy fürdést még megejtettünk a tengerben, a kapuban lévő zuhanyozónál lemostuk magunkról a sós vizet, mert ha nem tettük, az ablakból figyelő tulajdonos ránk szólt. Nem tűrte, hogy lábunkon behordjuk a homokot. Noha nem volt nehéz dolga a takarítással, hiszen az egész folyosó, lépcsőház, márvánnyal volt burkolva, amit naponta végigslagozott, s ezzel ki is volt takarítva. A lépcsőkön, és a széles előterekben – szinte sötétben – nagyon üde növények zöldelltek. Csodálkoztam is rajta, hogy mitől olyan egészségesek, hiszen egy kis napfény azért kellene nekik, amire esélyük se volt. Csak később jöttem rá, hogy ezek művirágok. Nagyon tetszett a szobáknak a fala. Nem egyértelmű, hogy tapéta volt rajta, vagy valami nemesvakolat, de olyan durva felülete volt, mint nálunk a külső színezéseknek. Később, ennek hatására idehaza raktunk fel hasonló műanyag tapétát, de nagyon megszenvedtünk vele. Na, szóval fürdés után vacsora, majd kiültünk a társalgónak kinevezett előtér műanyag asztala mellé, sörözgetni, beszélgetni. Jó alkalom volt, felemlegetni a tavalyelőtti nyaralásunkat, amit nem is annyira Zoliéknak meséltünk, hiszen volt már alkalmuk hallani, hanem a magunk kedvéért. Jó apropó volt a péntek délelőtti gyorshajtás, amiért mindkettőnket megbüntettek. Ennek kapcsán kifejthettük Bulgáriával szembeni ellenszenvünket, amiért mindig molesztálnak a rendőrök.



Sztrumanikosz kolposz 2.

Keresztül Bulgárián

Nem időztünk sokat a Vaskapu 1. fölött. Az árnyékban nem volt igazán kellemes az idő. A hegyeket menet közben is láthattam, a hatalmas betonépítményen pedig nem nagyon volt mit nézni. Azt találtam érdekesnek ebből az állásból nézve, hogy nem lehetett érzékeli a vízszint különbséget, pedig 20 métert már észre kellene venni.

Elindultunk. A gátra vezető útra csak egy pillantást tudtam vetni. Álltak ott kocsik, s nyilván határsorompónak is lennie kellett, de ezt inkább csak tudtam, mintsem láttam. Erős késztetést éreztem, hogy lerövidítsem erre az utat, de miután túlhaladtunk, végképp eldőlt a dolog, hiszen vissza már úgyse fordulunk. Szörényváron, eltávolodtunk a folyótól. Bekeveredtünk a városba. Erősen kellett figyelni a térképet, nehogy elmenjünk Craiova felé, amerre a főút vezetett. Úgy terveztük, hogy amennyire lehet, lerövidítjük az utat. Mielőtt kiértünk volna a városból, megláttam egy benzinkutat. Noha nem kellett még tankolni, de alig néhány kocsi várakozott, nem akartam kihagyni ekkora szerencsét. Visszafordultam, beálltam a csupán két kocsiból álló sorba. Csabáék nem tudták mire vélni a manővert, ők is visszafordultak, de csak félre álltak. Szerettem volna biztosra menni, ezért megkérdeztem a benzinkutast, hogy ad-e benzint lejért, de mivel nem értett magyarul, meglobogtattam előtte az Ibolykáéktól kölcsön kapott nagy köteg román bankót.
- No, no! ….tikett…Timisoara – a többit nem értettem, de mondandóját mutogatással egészítette ki, talán még az irányt is mutatta Temesvár felé.
Elővett egy kicsinyke cetlit, ami engem mozijegyre emlékeztetett. Mutatta, hogy olyat hozzak neki Temesvárról, akkor ad benzint.
- Anyád! Normális? Menjek vissza 200km-t, azért, hogy megint idejöhessek tankolni? Mennyi benzin kell ahhoz, hogy benzint kapjak? Még szerencse, hogy kitartunk Bulgáriáig. Márkával nem is próbálkoztam, noha nem kizárt, hogy azzal meglágyítottam volna a szívét.

Nekivágtunk az aprófalvas vidéknek. Előbb közel a Dunához, majd mi mentünk tovább szinte egyenesen, de a folyó egy nagy kanyart vett délre, sőt még inkább nyugatra is elkanyarodott, követve a túlparti hegyeket. A román oldal lankás dombjain jó messzire el lehetett látni. Ami feltűnt mindenekelőtt, azt közvetlen az út mellett láttam. Olyan szőlőültetvény, ahol a növény szabadon szétterül a földön. Hallottam, hogy azért hagyják így, hogy ne tudjon kiszáradni a talaj. Szerintem meg egyszerűen csak itt hagyták, elvadulni. Nem művelik. Karó talán azért nincs, mert a télen szükség volt rá. Errefelé nem nagyon van erdő, de még fa sem. Úgy látom, kertészkednek ezen a vidéken. Így logikus, hiszen nagyon jó öntéstalaj van itt, ideális a zöldségeknek. A néhány kilométerre kanyargó folyóból az öntözés is könnyen megoldható, hiszen ott aztán van víz bőven. Talán éppen ezért döbbentett meg, amit láttam. Ló vontatású lajtos kocsi állt az út szélén, és vödörrel hortják a vizet a barázdákba. Meg áll az ember esze! Nem egyedi eset, falvanként többet is láttam. Sokan kinn dolgoztak a földeken, a falvakban is nagy volt a forgalom, de főleg gyalogosan, vagy szamaras fogattal közlekedtek. Láthatóan szegény vidék ez.
- Te gyorsabban mész lakott területen, mint azon kívül. – fogalmazta meg Csaba a vezetésem kritikáját, egy rövidke megállás alkalmával.
- Lehet. Már nagyon unom az utat, jó volna mielőbb a határra érni. Ott várhatunk, ki tudja meddig.
Talán túloz azzal, hogy gyorsabban, de tény, hogy sehol nem lassítok, ha nem muszáj. Tényleg nagyon unom már. Régen volt este 9 óra. A hajnali alvás valamit segített, de nem pihentem ki magam rendesen. Na, és az éjszakai vezetés se normális dolog. Éjszaka aludni kell! Nem nagy vigasz, hogy kisebb a forgalom. Talán az lehet rá mentség, hogy a hőségben vezetés se jobb.

Fél 10-kor értük el Calafatot. Ugyanolyan poros, unalmas település, mint a többi falu a környéken, csak éppen itt van a határállomás. Noha, valamicskével azért mégis nagyobb, hiszen a kikötő is ad munkát jó néhány embernek. A legelső leágazásnál elhagytuk a főutat, mert követtük a TIR táblát. Igaz, hogy az nem nekünk szól, de biztos, hogy a kikötőhöz vezet. Elbizonytalanodtunk, megálltunk. Helybeli gyerekek vettek körül bennünket, kaptak is azonnal egy csomag kukoricapehely-t ajándékba. Mutatták az utat, hogy merre menjünk. Vissza a főutcára! Utolértünk egy kocsisort. Csak néhány autót láttunk, mert erősen lejtett az út, a többi takarásban volt. Egy katona jött felénk, mutogatott, hogy tolassunk visszább.
- Ez már a határ? – kérdi Ibolya.
- Azt hiszem. Legalábbis a határhoz várakozó kocsisor vége.
- Miért küld ez visszább bennünket?
- Hm? Talán amiért útkereszteződében állunk.
Valóban ez lehetett az ok, mert ahogy megindultak előttünk, intett, hogy zárkózzunk fel. Nyújtogattam a nyakamat, de nem láttam előre. Kiszállni nem mertem, mert azt reméltem, mindjárt indul a sor. Eltelt egy félóra is, amikor annyira haladtunk, hogy megláthattam, nincs az utca végén semmi, hanem elkanyarodik jobbra, egy másik utcába a sor. Mire mi is elkanyarodtunk, már a delet harangozták. Iszonyatos volt a hőség. A helybéli allergiás (taknyos) cigánygyerekek jöttek-mentek a kocsik között, kunyeráltak, vagy – mint egyszer az én esetemben is – benyúltak az ablakon, ha éppen aludt a sofőr. Zsófi ébresztett fel, hogy ne engedjem benyúlni a kocsiba a gyereket. Kénytelen voltam felhúzott ablaknál aludni. Nem volt könnyű, de pihentető semmiképp. Inkább sétálgattam az utcán. A kikötő bejáratáig negyven személykocsi állt előttünk. Nem is ebben az utcában volt még, hanem a lejtő alján elfordult a sor balra, s csak aztán be a kapun, ahol ellenkező irányban még mindig hosszú sor állt a vámig. Közben a kapun, a másik irányból sorakozó kamionokból is engedtek be. Egy már kialakult arányban. Ahogy a komp feltöltéséhez ez ideális volt. Előttünk a sorban német rendszámú drága autók álltak. BMW-k, Audik, Mercedesek. Feltűnően nem német utasokkal. Mindegyiknek fel volt húzva az ablaka, néhánynak a motorja is járt. Nem értettem, hogy miért. A légkondicionáló készülékről még csak nem is hallottam (1992-ben?) Vagy igen? Lényeg, hogy nem értettem, miért járatják a motort, mikor biztos, hogy még egy óra múlva is itt fogunk állni a sorban.
Legfeljebb közelebb a lejtő aljához, de ahhoz se kell motor, hogy előrébb guruljon. Közben már azon gondolkodtam, hol kellene tölteni az éjszakát, ha nem jutunk át ma. Innét már ráláttunk a Dunára. Láttuk, amikor jött a komp. Nem volt túl nagy, és csak egy járt délelőtt, délután már kettő. Behajóztak egy fordulóra 5-6 kamiont, meg kb. 10 személykocsit. Egy behajózás, egy óra. Lehetett latolgatni az esélyeket. Ha szerencsénk van, az ötödikre feljutunk. Nem tudom, honnét az infó, de állítólag fél 7 után már leáll az átkelés.
Unalmamban lesétáltam a partra előbb egyedül, majd legközelebb Tamás is jött velem. Kicsit lejjebb álltak uszályok egy nagy daru alatt, de éppen nem dolgoztak. Arra a területre nem lehetett bemenni, el volt kerítve. A révhez viszont el lehetett sétálni, egészen a kibetonozott rézsűre, ahová a komp kiköt. Máshol nem tudtuk a vizet megközelíteni, mert magas volt a part. Senki nem szólt ránk. A területen sétálgatott egy negyven év körüli egyenruhás (nem tudom mi lehetett) gépkarabéllyal a hátán. Ő lehetett a biztonsági szolgálat. Külföldiekhez nem is szólt, de igaza is van, úgyse értettük volna, mit mond. Egy tőlem kicsivel idősebb magyar turista szintén a fiával mászkált a parton. Vele beszélgettünk a körülményekről, mérlegeltük mik az esélyeink, ki hol áll a sorban. Mutattam a túlsó parton a kempinget, ahol két éve megszálltunk, és ahová most is be fogunk menni, ha sikerül még ma átjutni. Nem tudom látta-e, hol mutatom, mert nagyon távolinak tűnt. Megdöbbentően széles már itt a folyó. A Dunát olyannak szoktam meg, amilyen Budapestnél, hiszen ott láttam már több alkalommal. Ott se kicsi, de itt, legalább a duplája. Figyeltük a bolgár parton, ahogy elindul a komp, de az is elég hosszú idő, amíg ideér, pedig nincs messze. Persze nem úgy kell elképzelni az átkelést, mint ha hídon mennénk. Nem is szemben van a két rév. Gondolom, a víz sodrása határozza meg, hogy melyik irányba fordul, hol jön, és hol megy. Ha már két komp közlekedik, akkor egymásra is figyelni kell. A kis komp egy kétoldali felhajtóval épített hajótest, s a motoros az oldalához van rögzítve. Ezzel egyszerű a be és kihajózás, mert az egyik végén felmennek az autók, a másik végén lejönnek. A másik átkelőhajónak, amelyik délután állt szolgálatba, csak egy feljárója van, ezen meg kell fordulni az autóknak. Ez a hajó sokkal nagyobb, de a behajózása sokkal lassabban megy.


Öt óra volt már, amikor a vámhoz értünk. Lepecsételték az útlevelet, hogy elhagytuk Romániát. Ekkor ért ide az eső. Még minket tető alatt ért, és talán a lemez zörgése is erősítette az érzést, miszerint leszakadt az ég. Elképesztő intenzitással zuhogott. Pillanatok alatt patakban hömpölygött a víz lefelé a domboldalon.
- Na, most mi lesz? Esőben nincs átkelés. Elhagytuk Romániát, itt vagyunk a senki partján.
- Csak eláll tán!
- Nem úgy néz ki. Ha megcsendesedik is…
- Reménykedjünk!
Fél óra múlva elállt az eső. Ekkor már kikötött a nagy komp, amire elsők között jutottunk fel. Másfél óra elteltével még nem végeztek, de már ez egyáltalán nem izgatott. Éjszakára nem maradhatunk a fedélzeten, tehát már mindenképpen átjutunk. A kapitány minden talpalatnyi területet kihasznált. Utolsónak egy magyar kamion jött fel, ő állt a felhajtó közepén. Látta, hogy honfitársak vagyunk, nekünk panaszolta, mit várnak tőle.
- Nem normális ez az ipse. Azt mondja, hogy a túlparton majd tolassak le. Na, abból nem eszik. Ha megakad a pót a rámpán, engem letol fülkével együtt. Majd megoldja a kihajózást, ahogy akarja, de én nem tolatok le. Majd, ha mindenki lement, megfordulok, és úgy megyek le.
Így is történt. Hosszas veszekedés után elkezdték egy oldalt álló busszal, aminek alá kellett építeni az egyik oldalon, hogy le ne boruljon. Utána következtek a legelőbb feljött személykocsik, vagyis mi. Este nyolc órakor léptünk bolgár földre.



A vámosok nem siettek, de nekünk már mindegy, csak legalább sötétedés előtt elérjük a kempinget. Mielőtt elhagyhattuk a határállomást, ki kellett fizetni az úthasználati díjat. Civil fiatalok szedték, nem is voltam benne biztos, hogy jogosan. Egy magyar nő jött oda hozzánk, mondta, hogy alkudjunk. 5 $-t fognak kérni, de a busz is annyit fizet. Azt hiszem, kialkudtuk az egy dolláros belépőt.
A kempingben persze már nem voltunk ilyen szerencsések. Szép emlékünk volt erről a helyről, mert tavalyelőtt, amikor itt jártunk, bolgár viszonyokhoz képest nagyon tiszta kemping volt. Egy idős pár volt a gondnok, szépen rendben tartották a területet, a vizesblokkban tiszta aszfalt volt a padló, égtek a villanyok, melegvíz jött a melegvizes csapon, a WC se hagyott kívánnivalót maga után. Nem volt ugyan ülőkéje, de itt az nem is szokás.
Barátságos volt a szállásdíj, lehetett sört venni. Na, ez utóbbi lehetőség mostanra is megmaradt. Két fiatal működtette a helyet most. Már bealkonyodott, de azért nem lehetett nem észrevenni, hogy milyen gondozatlan a terület. Az ár határozottan drága volt, alkudni nem lehetett. A három személyes faházba nem mehettünk négyen, tehát nyolcunknak 3 házat kellett volna kifizetni. Annyit sikerült kialkudni, hogy a két asszony aludhatott a kocsiban. Ennyi óvatosságot egyébként is ajánlatosnak tartottunk. Nem lehettünk benne biztosak, hogy nem törik fel a csomagtartót, amíg mi a faházban szunyókálunk. A vizesblokkban nem volt világítás, így nem is mertünk bemenni a WC-be. A csapok is hiányoztak, a mosdókagylók is. A hang után mentem oda, ahol a még meglévő, de elzárhatatlan csapon folyt a jéghideg víz. Kicsit megmosakodtam, de nem mondhatnám alaposnak. Azt hiszem szappan se volt nálam. Egyedül az éjszakai alvásom, ami kifogástalan volt. Reggel én ébredtem utolsóként, de legalább jól kipihentem magam. Világosban már be is mertem menni megmosakodni, így teljes volt a felfrissülés.

Újult erővel vágtunk neki a következő szakasznak. Vidinben - most is épp úgy mint előző utunk során – érzésre navigáltam.
Nem ismertem az utat, de végül pontosan oda jutottunk, ahhoz a benzinkúthoz, amelyikhez akartunk. Ahhoz, ahol a Wartburgomba nem akartak adni olajat. Azt mondta a kutas magyarul, hogy „nin - csen”. Aztán mégis volt. Most is kellett egy kicsit variálni, mert nem volt egyetlen sztotinkánk se. Jobban jártunk volna ha van, mert abban az esetben kedvezőbb az ár, de csupán egy tankolás miatt nem váltottunk pénzt. Az átkelést is márkában fizettük, a szállást úgyszintén. Meg kellett tehát érdeklődni, hogy dollárért ad-e benzint. Láttam rajta, hogy érti a kérdést, de sokáig nem szólt semmit, kiszolgálta a vevőt, kiszolgálta a következőt, én pedig türelmesen vártam, amíg hozzám fordult az ajánlatával.
- Ejn liter, ejn dojcsmark
- Oké.
Odajött Csaba is. Megkérdezte, hogy „dízel?” Azt is ad. „Ejn liter, ejn dojcsmark.” Gonosz kis lelkemnek némi elégtételt adott az egyenlő ár, hiszen nem igazság, hogy neki olcsóbb az üzemanyag, mint nekem. Márpedig akkoriban mindenhol olcsóbb volt a dízelolaj. Ezért lett egyre népszerűbb a dízel motoros személykocsi.
Jelen esetben – gondolom – az egyszerűbb számolás miatt volt egálban a kétféle üzemanyag. Harmincegy liter fért a 42 literes tankomba. Nagyon jó a fogyasztás, még a 6 litert sem éri el 100km-en. Tehát volt még benne majdnem 200km. Ahhoz persze kevés, hogy kiérjünk Bulgáriából. Így viszont már nyugodtan mehetünk tovább. A benzinkutas korrektül járt el a fizetésnél, mert a visszajárót is márkában adta ide. Mondhatnám ezt természetesnek, de Szerbiában nem ez a szokás, mint ahogy már korábban tapasztaltuk. Ott helyi valutát adnak vissza, akármivel fizetek.
Elhagytuk Vidint. Egy útelágazásnál elbizonytalanodtam, de ennek ellenére nagy sebességgel közelítettem meg. A balra kanyarodó út volt ismerős. Nem véletlen, hiszen két éve arról jöttünk. Igaz, akkor is azért, mert korábban valahol letértünk a főútról. Erősen kellett fékeznem, hogy el tudjak kanyarodni. Csaba majdnem belém rohant.
- Miért kanyarodtál le? – kérdezte Ibolya. – Szerintem a másik a főút.
Kétszáz méter után leálltam. Jött Csaba, ő is átkiabált, hogy nem kellett volna elkanyarodni. Na, ezt tényleg elrontottam. Hát akkor menjünk vissza a főútra! Ráálltam egy biztonságos tempóra, de a falvakban se nagyon lassítottam, éppen úgy, mint tegnap.
Főleg azért, mert elég laza errefelé a településszerkezet. Nem úgy kezdődik, hogy egyszer csak tömör házsor, aztán egészen így van a falu végéig. Van egy-két ház, aztán semmi. Megint néhány ház, aztán megint semmi. Vannak ugyan helységjelző táblák, de mivel legjobb esetben is legfeljebb elolvasom, de megjegyezni úgyse tudom, nem is figyelek rájuk. Ibolya fogja a térképet, s néha összehasonlítja a neveket, bizonyságul, hogy nem tévedtünk el. Egy se nem faluban, se nem külterületen – gondolom táblán belül – állt egy ponyvás UAZ személykocsi, s mellette integet a rendőr, hogy álljunk meg.
- Na, ez meg ugyan mit akar?
- Majd megmondja. Mennyivel jöttünk?
Erre a kérdésre hamarosan megkapjuk a választ, mert egy pisztolyhoz hasonló szerkezetet mutat a policáj, aminek a digitális kijelzőjén az áll, hogy 78. Valamit beszélt, meg mutogatott. Természetesen egy szavát se értettem, de a kijelző azt mutatta, hogy hetvennyolccal jöttem. Ha ez lakott terület, akkor gyorshajtottam. Márpedig biztosan az, különben nem állított volna meg.
- Cén dojcsmark, oder stempli paszport – mondja németül, vagy mit tudom én hogyan, de ezt értettem belőle.
Olvastam, hallottam hasonló esetekről. Ezek szerint választhatok. Vagy most kifizetem neki a 10 DM-et, vagy bepecsétel az útlevelembe, miszerint meg vagyok büntetve. Utóbbi esetben az országból való kilépéskor a határállomáson kell kiegyenlíteni a tartozásomat. Utóbbi választás lett volna a jobb, mert esélyem lehet arra, hogy a határon nem veszik észre a pecsétet. Ezt persze csak utólag okoskodtam ki, akkor inkább odaadtam a tízest. Szerintem nem is adott nyugtát. Nem is kértem, örültem, hogy tovább mehetek. A mögöttem jövő Nissan nem állt meg, hiszen csak nekem intett a rendőr. Kicsit távolabb vártak be bennünket. Nagyon rosszul esett ez az eset. Ilyen költségek nincsenek bekalkulálva. Ezután jobban figyeltem a lakott területekre. A szelíd dombokat ekkor már hegyek váltották. Nem túl nagyok, de mégis hegyvidékre értünk, többnyire erdőben haladt az út. Elkezdett szemerkélni az eső.
- Valami van az ablaktörlőn – figyelmeztetett Ibolya.
Tényleg úgy tűnt. Nem törölt rendesen, a lapát nem érte az üveget. Abban a pillanatban le kellett volna kapcsolnom, de néhányszor még fordult, mielőtt felismertem volna, hogy mi a gond. Ekkorra persze az ablaktörlő szára maradandó karcolást mart a szélvédőbe. Mikor erre rájöttem, már késő volt.
Az eső miatt mégis meg kellett állnom, hogy megszüntessem a hibát. Az történt, hogy Vidinnél, a kéretlen ablakmosó a 80 pfennigemért, nem elég figyelmesen hajtotta vissza a kart. Nem figyelt rá, hogy a lapát kifordult. Ilyen eshetőségre nem készültem, hiszen nem gondoltam rá, hogy ez egyáltalán megtörténhet. A hangulatom tehát tovább romlott.

Egy erdei pihenőnél megálltunk. Túl voltunk már legalább 100 kilométeren, ideje lenne megreggelizni. Az eső már rég elállt, csak azért esett az a kicsi is, hogy velem kitoljon. Sütött a nap, de nagyon. A pihenőnél árnyékos helyet kerestünk. Na, meg vizet, de az nem volt itt. Jó húzás, mert így a szomjas utazó kénytelen bemenni a büfébe üdítőért. Mi is ezt tettük. Aztán leültünk az asztalhoz.
Jóleső figyelmesség volt a büféstől, hogy – noha nem tőle vettük a kaját – hozott ki nekünk abroszt az asztalra. Konzervbontás közben morogtunk egy kicsit a büntetés miatt, kielemeztük a kempingi tapasztalatokat. Tanulmányoztuk a térképet, mérlegeltük, hogy meddig jutunk el estére.
- Ebben az országban nem akarok még egyszer aludni. – jelentette ki Csaba határozottan
- Szerintem nem is kell – mondtam – Nyugodtan átérhetünk a határon. Már csak 200 km.
- Na, de lesz-e szállásunk, ha megérkezünk? Csak holnapra várnak bennünket. – aggodalmaskodott Mari, s be kell látni, jogos volt az aggodalom.
- Azért a rádióban emlegetett négy nap várakozáshoz képest, jól sikerült átjönnünk a Dunán.
- Ezt nem tudhattuk előre. Lehetett volna rosszabb is. - szólt közbe Ibolya.
A száraz kajához kevés volt az üdítő, jó lett volna egy nagy pohár víz. Főleg, mert egyébként is szomjas voltam. Vagy legalább kezet lehetett volna mosni! Az is sokat javítana a közérzetemen. Ettünk, és indultunk is, nem volt miért maradnunk tovább. Néhány száz méter után útelágazáshoz értünk. Megint rosszul választottam. Letértem a főútról, de most nem fordultam vissza. A térkép szerint erre még rövidebb is. Nyerünk majdnem 30 kilométert. Mihajlovgrádnál (Montana) elhaladtunk egy ismerős pihenő mellett. Itt álltunk meg két éve enni, a Fekete tengertől hazafelé jövet. Most nem álltunk meg csak Mezdra szélén, mert láttunk ott egy vízcsapot.

Végre megmoshattam a kezem. Mosakodni nem mertem, nehogy a helybeliek zokon vegyék a dolgot. Feltöltöttük az ivóvíz készletünket. Nem tudom, miért voltak türelmetlenek Csabáék, de tény, hogy hamarabb elindultak, mint mi. Erdős, hegyes vidék állt előttünk, nem láttuk őket egy ideig. Volt közben még útelágazás is, csak reméltük, hogy ugyanabba az irányba megyünk, mint ők. Beszereztünk ugyan erre az útra egy CB-rádiópárt, éppen az ilyen esetekre, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy csupán olyan távolságból tudtunk beszélni, amikor egyébként is láttuk egymást.
Erős emelkedőn kanyarogtunk fölfelé. Cseh kamionokat értünk utol. Egy pillanatra megláttuk köztük a Nissant. Na, megvannak, ez a lényeg. Előbb-utóbb majd beérjük őket. Előzésről szó nem lehetett, hiszen beláthatatlan volt az út. Negyvenes sebességkorlátozás volt kirakva, de sokkal többet nem is bírtunk volna menni. Bár a kamionok miatt ezt nem lehetett letesztelni. Az egyik kanyar után megint feltűnt a Nissan. Az út szélén állt, rendőrökkel beszélgettek. Mivel volt elég hely leálltam én is, de eléjük. Így visszavettük a vezetést.
Csak később beszéltük meg, hogy mi történt. Mi történt? Na ugyan mi? Gyorshajtottak. Igaz, csak hatvannal, de a negyvenes korlátozásnál ez egyértelműen gyorshajtás. Na, legalább nem röhögnek rajtunk, amiért megbüntettek. Így az igazságos.
- Mondtam, hogy pecsételjen az útlevélbe, de nem volt hajlandó. Csak a pénz kellett. 10 márka.
- Akkor ezután már óvatosan siessünk, mert büntetésre nincs több pénzünk. Mész előre?
Nem ment, maradt mindvégig mögöttem ezután. Áthaladtunk egy rettenetesen széles útszakaszon, amin már jártunk egyszer, s akkor sem értettük, miért építették ennyire szélesre. Feltételezhetően szükség-repülőtér. Csupán az szólt az elképzelésem ellen, hogy nagyfeszültségű villanyvezeték keresztezte. Itt tudtunk volna olyan gyorsan menni, amennyit bír az autó. Akár 200-al is. Negyvenes tábla volt ide is kitéve. Na, ezt azért nem tartottuk be, hiszen ilyen nyílt terepen messziről meglátjuk a rendőrt. Botevgrádnál elértük az autópályát. Most legalább megmutathatom a családnak azokat a hosszú alagutakat, amelyeken egyszer már áthaladtunk régebben, de akkor ők aludtak. Érdekesnek találtam akkor, hogy három egymást követő alagút egyaránt 800m hosszú. Most rájöttem, hogy nem jól értelmeztem a táblát.
Azt jelezte, hogy a táblától ekkora távolságban kezdődik az alagút. Na, itt legalább lehetett gyorsan haladni. Nem tudom, mikor kapaszkodtunk fel ilyen magasra, de nagyon lefelé lejtett a pálya. Elértük a körgyűrűt, Szófiánál. Autópályáról csak jobbra van kihajtó, de nekünk balra kellett menni. Igaz a város szemközti oldalán kell elhagynunk a térséget, nem nagy a különbség, de ha lehet, inkább a rövidebb úton menjünk.

Térképen egyszerű. Csak menni kell addig, amíg el nem érjük a Görögország felé vezető kijáratot. A valóságban viszont nagyon változatos ez a szakasz. Helyenként autópálya, máshol pedig sokad-rendű vidéki mellékút benyomását kelti. Néhol találkoztunk útépítéssel is, ami ugyancsak zavarta a tájékozódást. Közben persze rengeteg az eltévedési lehetőség. Nagy segítség volt, hogy utolérütnk egy görög kamiont. Mehet ugyan bárhová, de feltételeztük, hogy hazafelé megy. A sejtésünk jó volt. Amikor egy lámpás csomópontnál besorolt balra, már láttam a Grece táblát. Ez a jó irány.
Amikor letértünk, egy erősen emelkedő, macskaköves úton kapaszkodtunk felfelé a hegyre. Az út szélén egy kocsi mellől hevesen integettek, egyértelműen nekünk.
- Grece? – kérdezte a fiatalember.
Bólintottam. Nem értettem amit mondott, de pénzt vett elő. Valutát akar nekünk eladni. Én hülye! Ugyan mit gondoltam, mit akarhat?
Bosszúsan csaptam be magam után a kocsiajtót. Ezek miatt elveszítjük a felvezetőnket. Siettem, hogy utolérjem a görög kamiont. Az erős emelkedőn nem nagyon lehetett sietni, erő is kell az előzéshez. A Vitosán jártunk. Akkor nem tudtam, de tengerszint fölötti 800 méterre visz fel a Pernik felé vezető út. Ez a város adta Szófiától az irányt, de nem kell elmenni odáig, hanem majd elkanyarodunk délre, a Struma folyó völgyére, amelyet egészen végig követünk szinte a forrástól a tengerig. Az útelágazáshoz közeli parkolónál értük utol a görögöt. Kiállt pihenni.

Itt már nem kellett a segítsége, biztosan jó úton jártunk. Bolgár számozás szerint ez az egyes főút. Innét még mindig emelkedett az út, egészen a 900méteres magasságig. Még legalább 150km a határ. A táj viszont nagyon szép. Szófián túl jártunk már legalább 60km-el, amikor elhagyva a Vitosát, egy széles völgy fölött megláttuk a Rila hegység közel 3000m magas hófödte csúcsait.
Egy pihenőnél meg is álltunk, megcsodálni. Ilyet még nem láttam, hogy június végén hó van a hegyen. Igaz, ilyen magas hegyet se láttam még. Mi azért jóval alacsonyabban jártunk, de határozottan hidegnek éreztük az időt. Különösen a délelőtti eszméletlen forrósághoz képest. Kénytelenek voltunk melegítőt venni magunkra. Akkor azt gondoltam, hogy itt jártunk a legmagasabban, de ez tévedés, hiszen már régóta a folyóvölgyön haladtunk, a víz folyásával egy irányban, tehát lefelé. A korábbi 900 méternek már csak a fele volt itt a magasságunk, de ezeket az adatokat csak 17 évvel később néztem meg a domborzati térképen. Akkoriban nem is hallottam még olyan navigációs készülékről, ami segített volna tájékozódni. Népszerű turistalátványosságok ebben a térségben a rilai kolostorok. Oda-vissza kb 40km többlet, de nem érdekel bennünket, nem is érünk rá. Egyébként Görögországban is kereshetünk kolostort, ha akarunk, de nem akarunk.

Az út további része egy nagyon hosszú szurdok. Sziklát kevés helyen látunk, erdő borítja a meredek hegyoldalakat, melyek száz méterekre emelkednek fölénk. A sziklás folyómeder mellett néhol alig fér el az út, a vasút sokszor vezet alagúton át. Szeretem az ilyen tájakat, de autózni elég belőle 10-20km. Ez pedig legalább a duplája. Meg is állok azonnal, amikor egy pihenőhöz érünk, ahol vendéglő is van az út túloldalán. Ideje lenne már ebédelni, de nagyon sokan vannak, nincs szabad asztal. Kinn a parkoló is zsúfolt, mi nem is tudunk beállni, csak ott maradunk az út szélén. Indulnánk is gyorsan tovább, csak egy bolgár(?) fiatalember tart fel. Különös kérése van. Adna nekem valutát, amit át kellene vinnem a határon, ott pedig visszaadnám neki. Természetesen tisztességes díjazás ellenében. Azt nem tudom, hogyan értettem meg amit kér, de kizárt, hogy tévednék. Természetesen nem álltam rá az üzletre. Nagyon elegem volt már a valutázókból. Ki is felejtettem, hogy már ezen a völgyön jövet egyszer megállítottak. Olyan kétségbeesetten integettek, hogy azt hittem segítséget kérnek. Olyan indulatosan hagytam ott őket, hogy magam is megijedtem magamtól.
Kiértünk az erdőből, a hegyek dombokká szelídültek. A legelső út menti vendéglőnél megálltunk. Volt hely. Az ebédidőn bizonyára túl voltak már. Hozták nekünk az étlapot, elkezdtük tanulmányozni. Jólesett volna egy nagy adag gulyásleves, vagy bármilyen leves, de nem találtunk hasonlót sem.
Talán tudott volna segíteni a pincér, ha legalább annyit tudunk külföldiül, hogy „zupe”, de nem tudtunk. Így maradt a hasábburgonya, hússal, salátával. Kéretlenül hoztak mellé friss, meleg, ropogós cipót. Ez utóbbi nagyon finom volt, de inkább egyelőre elcsomagoltuk, hiszen a száraz kajához nem kellett. Ilyen helyeken az a legnagyobb gond, hogy a frissen készült ételekre sokat kell várni. Ezt magam is nehezen viselem, nem beszélve a gyerekekről, akik unalmukban ki is szaladgáltak az épületből. Ez meglehetős feszültséget okozott bennünk, hiszen nagyon közel volt a forgalmas országút. Meghozták a szárazra égetett húst, nekiláttunk az ebédnek. A káposztasaláta ugyan az utolsó szálig elfogyott, mégis száraz volt a kaja. A kóla se segített sokat rajta. Éhen persze nem maradtunk. Kiadós volt az adag, de a leves nagyon hiányzott.
- Ezt a napot már kibírjuk, holnap pedig főzhetünk az apartmanban annyi levest, amennyit akarunk. – vigasztalt bennünket Ibolya.
- Bár csak ott tartanánk már! – gondoltam, de nem szóltam, ne gondolják, hogy unom a vezetést.

Amikor végeztünk az ebéddel, éppen láttuk elsuhanni a Szófia környékéről ismerős görög kamiont. Gyorsan a nyomába eredtünk. Jó sokáig követtük, de a határ közelében lemaradtunk. Nem mertünk gyorsan menni, attól féltünk, hogy még egyszer megbüntetnek gyorshajtásért. Szigorúan tartottuk magunkat a sebességkorlátozáshoz. Ez a táblatisztelet megmaradt bennem a határ túloldalán is, amit a helybéli közlekedő partnerek értetlenül fogadtak. Na, de előttünk van még egy határátlépés.

A bolgár határőr meg se állított, csak intett, hogy menjünk tovább. A fehér-zöld-piros útszegő kő egyszer csak kékre váltott. Őrbódéban műtestőr, műpuskával. Megérkeztünk Görögországba.




Sztrumanikosz kolposz 1.

Át a Déli-Kárpátokon

Korán ébredtem. Nem aludtam sokat. Talán egy, legfeljebb másfél órát. Nem túl kényelmes a Samara vezetőülése, bármilyen jól hátradönthető az üléstámla. A fejemet bebillentem a támla és az ajtóoszlop közötti keskeny résbe, hogy alacsonyabban legyen, de a lábamnak sehogy nem akar elég hely lenni a műszerfal alatt. Ibolya mellettem valahogy jobban elfér. Nagyon jól kihasználja, hogy a műszerfal jobb oldali folytatása valójában egy mélyre lehúzott polc. Kínálkozik a lehetőség, hogy oda rakja a lábát. Nem tudom persze, neki mennyire kényelmes. Tény, hogy sose panaszkodik. A két gyerek – a 12 éves Tamás és a 10 éves Zsófi - nem tudom, hogy helyezkedett el a hátsó ülésen. Talán ledöntöttük az ülést, de nem vagyok benne biztos. A csomagtartót nem hasznosíthattuk hálóhelynek, hiszen tele volt pakolva.
Kicsit fészkelődöm, felhúzom a lábam az ülőlapra, de úgy se jobb. Két lábam összefonva, benyújtva középre… na így legalább elférek. Végig gondolom a mögöttünk álló éjszakát. Na, ez nem jó ötlet, hiszen most majd ettől nem tudok elaludni. Mindenesetre jó messzire eljutottunk, túl vagyunk vagy 600 kilométeren. Megyünk megint a tengerhez. Két éve jártunk a Fekete tengernél, most megyünk Görögországba. Jövőre, majd meglátjuk. Jó lett volna most az Adriára menni, mert közelebb van. Nagyon sok volt az előző úton az 1400km. Különösen hazafelé, hiába osztottuk be három szakaszra. Viszont Jugoszláviában háború van. Ezért jöttünk most is inkább Románia felé. Szerbián át sokkal gyorsabb lenne, de nem mertem bevállalni azt az utat. Inkább keresztülmegyünk Bulgárián is. Annyi ezzel a gond, hogy vagy elmegyünk egészen Giurgiu-ig, hogy hídon kelhessünk át a Dunán, ami nagyon nagy kerülő, vagy beállunk a Calafat és Vidin közti komphoz, és kivárjuk a sorunkat. A rádió azt mondja, hogy akár 4 nap is lehet a várakozás. Ezért korábban is indultunk egy nappal a tervezettnél. A sógorék kora este eljöttek hozzánk Bogácsra Egerszalókról, hogy az éjfélre tervezett indulásig még egy kicsit aludjunk.

Nem tudom, hogy képzeltük ezt. Már mindenki olyan izgalomban volt, hogy senki nem tudott elaludni. Kilenckor úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Mint az előző utunkon is szinte mindig, én mentem elől, a sógorék követtek. A faluból kiérve 110-el, aztán visszavettem a tempót, és nyolcvan körül állt be az utazósebesség. A Mezőkövesd, és Poroszló közti úton nappal se volt ajánlatos ettől gyorsabban menni. Tiszafürednél megcseréltük a sorrendet, hiszen Csaba rendszeresen jár Karcagra, jobban ismeri az utat. Aztán mint kiderült, ebből semmi előny nem származott, mert a várost elérve megállt, és engem engedett előre. Én pedig annak rendje módja szerint el is tévedtem. Évekkel később meséltem ezt egy született karcaginak, aki megnyugtatott, hogy nem kell miatta szégyenkeznem, mert náluk mindenki eltéved. Várostérképünk persze nem volt. Egy Skoda mellett beszélgető társaságtól kértem útbaigazítást. A lehető legjobb megoldás adódott, hiszen indultak Püspökladányba, ami nekünk éppen a kívánt irány. A Karcagról való kijutást még útelterelés is nehezítette, tehát nagyon jól jött a helyismerettel rendelkező felvezetés, pontosabban kivezetés. Indulás előtt még felhívták a figyelmünket, hogy majd amikor ők kiállnak előlünk, nagyon figyeljünk, ne menjünk a felüljáróra, mert akkor elmegyünk Debrecen felé. Ezután már semmi navigációs gondunk nem volt a határig. Néha adódott olyan bosszúság, hogy lassan haladtak előttem, de a szembejövő jármű fénye miatt nem mertem előzni. A rettenetesen hosszú, egyenes szakaszokon nehéz volt a távolságot megbecsülni. Biharkeresztesen nem álltunk meg tankolni, mert azt gondoltam, megtehetjük közvetlen a határnál, de tévedtem. Így, már az átlépésre várakozó sorból kellett visszafordulnunk, s ezzel még 15km-t hozzátettünk az úthoz. Aztán átléptünk Romániába. Alig kellett várni, nem voltunk sokan. Talán a kamionok, de azokkal nekünk személyautósoknak nem kell foglalkozni. Közvetlen a román vám után félreálltunk kávézni.

Ekkor volt éjfél. Éhes voltam, de nem csak én egyedül. Így tehát megvacsoráztunk, vagy megreggeliztünk, kinek hogy tetszik. Noha 12-kor ebédelni szoktunk. Nem voltam még túl fáradt, bár, ha jól belegondolok, 3 órája voltunk úton. Azért ez se nevezhető mindennaposnak. Romániában kb. 500km-t kell leküzdenünk. Reggelre talán meg is lesz, bár nem biztos. Amikor elindultunk, akkor láttam csak, hogy a túloldalon mekkora a tömeg.
Nagyon óvatosan kellett elhaladni a várakozók között, hiszen jöttek-mentek gyalogosan, közvilágítás pedig itt már nem volt. A román utak rossz minőségéről sokat hallottam, kíváncsi voltam, mit fogok tapasztalni. Miután a hosszú sor mellett végigértünk, az aszfalt feltűnően kiszélesedett, viszont rettenetesen egyenetlenre sikerült eldolgozni. A szántástól csak annyival volt jobb, hogy nem lettünk sárosak. Közben szemerkélni kezdett az eső. Nagyon izgultam, hogyan jutunk majd át Nagyváradon, hogy találjuk meg az Arad felé vezető utat. Mások az én helyemben Nagylaknál léptek volna határt, de én a térképen néztem az utak vonalvezetését. Tőlünk nincs főút a megfelelő irányban. Vagy Kecskemét felé kerülünk, vagy faluról-falura izguljuk végig, hogy hol fogunk eltévedni. A határ túloldalán pedig szinte egyenesen haladhatunk dél felé. Hegyek, ott sincsenek, és a főút, mégiscsak főút. A térképen a kátyúk nincsenek jelölve. Indulás előtt néhány nappal elmentem otthon egy Erdélyből áttelepült ismerőshöz, aki megnyugtatott, hogy a városokban ugyan borzalmasak az utak, de az országutak elég jók. Jónak nem mondanám, de óvatosan el lehet rajtuk közlekedni.
Beértünk Nagyváradra.

Akkor ezt nem tudtam, csak 17 évvel később, műholdképen találtam meg a kerülőutat, amiről azt hittem, messze elkerüli a várost. Térképeken sokszor kerestem, de nem találtam. A vasúti hídnál, ahol megálltunk, az út mindkét oldalán magasházas lakótelep van, de nem láttuk, hiszen nem volt egyáltalán közvilágítás. Akkoriban nagyon spóroltak az árammal.

Az út, itt már 2x2 sávos, autópályaszerű volt, középen sövénnyel.
- Ott volt egy Arad tábla! – kiáltott Ibolya.
Megálltunk amilyen gyorsan tudtunk, talán még a vasúti híd előtt. Le tudtunk húzódni a leállósávra, de egyébként se lettünk volna útban. Alig volt forgalom. Visszamentünk gyalog.
- Tényleg itt a tábla. – állapítottam meg. – Tehettek volna ide legalább egy lámpát. Na, de hogy fordulunk vissza?
- Megfordulni nem tudunk, de nincs ez messze, tolassunk vissza óvatosan! – javasolta Csaba, és ezt is tettük.
Ő jobban visszatolatott, hogy én mehessek továbbra is elől. Na, itt aztán iszonyatos volt az útburkolat. Néhány ipari vágány is keresztezte az utunkat, amin nem lehetett elég óvatosan átmenni. Már meg is bántam, hogy Románia felé jöttünk. Aztán, hogy a városközpont felől jövő főútra kikanyarodtunk, valamelyest jobb lett. Előbb még óvatosan vezettem, de aztán amikor simábbnak éreztem az aszfaltot, belegyorsítottam. Durr bele a kátyúba! Talán az a megfelelő kifejezés az út minőségére, hogy változatos. Apró falvakon haladtunk keresztül, Volt, ahol az egész faluban egy lámpa égett, volt, ahol kettő, néhol még egy kirakat világítást is láttunk. Szalontáról azt gondoltam, jobban kivilágítják, hiszen a térségben mégiscsak egy nagyobb település. Tévedtem. Nem egy, nem kettő, hanem egyetlen lámpa se világított. A teljes város tökéletes sötétségbe borult. Ekkor már nagyon számolgattam, hogy hány kilométer van még hátra a Dunáig. Nagyon sok. Esett az eső. A sötét éjszakában csak az autónk lámpái világították meg az út mentén végig, fehérre meszelt nyárfák törzseit. Néha-néha hatalmasakat villámlott. Olyankor a fél égbolt megvilágosodott. Nagyon messze lehetett a vihar, hiszen égzengést nem hallottunk.

Megérkeztünk Aradra. Következő támpont Timisoara. A belvárosban szűk utcákon kanyarogtunk. Néhol még az útjelző táblának se volt hely, felrakták a falra.
Nem mi jöttünk a főút felől, meg kellett állnunk. Eddig alig láttunk autót Nagyvárad óta, most pedig özönlenek előttünk. Volt egy olyan érzésem, hogy sietni kell, mert ezek mind a komphoz mennek. Biztosan sokan voltak köztük, de innét még bármerre mehetnek. Igaz, ebben az időpontban nincs helyi forgalom. Na, mindegy, vagy oda mennek, vagy nem. Nem tehetünk ellene. Egyszer majd csak átjutunk. Aradról kiérve valami üzem előtt leálltunk az út szélére. Az eső most alig szemerkélt, ki is szállhattunk kicsit mozogni. Én már megint éhes voltam, de a sötétben nem volt hangulatom enni. Egy kávét azért megittam. Megbeszéltük, hogy majd valahol álljunk meg még virradat előtt. Elég volt már az éjszakai autózásból. Egy-két óra még belefér, aztán pihenjünk egy kicsit. Jó lenne korán Calafathoz érni, de ha napokat kell várni, akkor mindegy.
Itt már nem lehetett panasz az útra. Nemzetközi főút, ezt már nem hanyagolhatják el. Egy idő után kiszélesedett, 2x2 sávosra. Gyorsítottam. Egyszer csak világítást látok az út mentén. Közvilágítás! Kétoldalt lámpasor, ráadásul külterületen. Aztán helységjelző tábla: TIMISOARA

Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha belekerültem volna a történelembe. Itt vagyunk Temesváron, a forradalom városában. Nemrég itt még lőttek. Két és fél éve. Jó lenne kicsit szétnézni, de nem érünk rá. Talán, ha nem éjszaka lenne, megállnánk egy kicsit, bár az se biztos. Jó nagy város. Széles utak mindenfelé, forgalom alig van. Igaz ilyenkor még Pesten se nagyon járkálnak, pedig az ettől sokkal nagyobb város. Követjük a táblát: Calafat E70. Temesvárt elhagyva már látni az úton a vihar nyomait. Aztán ideértünk. Egy forgó fogaskereket imitáló fényreklám hívta fel a figyelmünket, hogy itt van egy parkoló. Kicsit távol a forgalomtól, ami ha nem is túl nagy, azért csak zavarja az alvásomat.

Kinyitom a szemem, de alig látok valamit. Még éjszakai a sötétség. Előttünk az E70-es főúton néha elsuhan egy-egy autó, de ez éjjel is így volt. Talán mintha kicsit gyakrabban jönnének, sőt most már nem csak Temesvár felől, hanem az ellenkező irányból is. A járdán, és a parkolón át gyalogosok sietnek valahová egyenként, vagy kis csoportokban, esernyővel a kezükben. Ebből gondolom, hogy reggel van. Hiába nézem a világítós karórámat, nem látom mennyit mutat. Nem esik már nagyon, inkább csak szemerkél. Éjjel nagy eső volt, viharral. Temesvártól idáig sok leszakadt faágat kellett kerülgetni az úton.
Kiszállok a kocsiból, hogy kicsit megtornáztassam elgémberedett tagjaimat. A parkoló macskaköve csillog a mögöttünk lévő üzem fényreklámjának fényében. Majdnem üres a terület. Mi vagyunk két kocsival Magyarországról, közel hozzánk áll egy ritkaság, egy Dacia kupé román rendszámmal, kicsit távolabb egy lakókocsis svéd autó. Ők is akkoriban érkeztek, amikor mi. Pár perccel utánunk. Csaba sógor szintén kiszáll a mellettünk parkoló Nissanból, amint meghallja, hogy becsukom az ajtót. Ő nehezen tud elaludni ilyen körülmények között. Irigykedik is rám, hogy én milyen gyorsan elalszom. Két évvel korábbi közös nyaralásunk során Bulgáriában úgy oldottam meg, hogy hálózsákban kifeküdtem az árokba, vagy más alkalommal a park füvére. Szófiában izgalmas közjáték történt velünk egy ilyen éjszakai alvás során, majd alkalomadtán elmesélem. Most nem volt más lehetőség az eső miatt, csak az utastér.
- Fél hat van. – mondja Csaba anélkül, hogy kérdeztem volna. – Nem akar virradni?
- El van borulva, egyébként már rég világos lenne. Rendesen már négykor virrad. Pláne, hogy egy kicsit keletebbre is vagyunk, mint otthon. Tényleg nem normális, hogy hatkor még teljes a sötétség.
- Bazmeg, nem tudok ülve aludni. Azért jól megnéztük Romániát. Nem láttunk semmit.
- Nem sok látnivaló lehetett eddig, végig sík vidéken jöttünk.
- Mikor érünk már Erdélybe?
- Mostanában nemigen, mert nem arra megyünk. Mondhatnám úgy is, hogy nagy ívben elkerüljük. Majd a déli Kárpátokon átkelünk, de Erdély teljesen más irányban van.
- Most hol vagyunk? Ez még Magyarország volt?
- Azt hiszem, igen. A következő város Caransebes, vagyis Karansebes. Ismerős név. Ez itt Lugoj. Lugoj… ez nem… bár, ha Lugosnak mondjuk… akkor már magyarabb.
- Lassan el is indulhatunk, a többiek hagy aludjanak. Haladjunk, ha úgyse alszunk már!

Így tettünk. Ibolya már út közben ébredt fel. A lugosiak is felébredtek, bent a városban már nagy volt a jövés-menés. Itt már jobban kellett figyelni a forgalomra, jó lett volna azt se szem elől téveszteni, hogy merre kell mennünk. Egy lámpás kereszteződésnél mégis túlfutottunk. Azonnal észre is vettük, csak már nem lehetett korrigálni. Nem ártott azt se tudni, hogy milyen település következik, hiszen mindenhová nem írták ki Calafatot. Na, semmi gond, megfordulunk, megyünk Caransebes felé. Mire elhagytuk Lugost, ki is virradt. Jobbra inkább csak dombok, de balra - kicsit ugyan távolabb – magas hegyek. Kisütött a nap, de a hegyek fölött sötét felhőkből esett az eső. Arrafelé eshet, mi ellenkező irányba megyünk. Caransebes területén megint volt egy kis elbizonytalanodás, de nem tévedtünk el. A várost elhagyva, egyre szűkebb lett a völgy, s az út is kezdett emelkedni. Elértük a hegyeket. Sokáig erdőben kanyargott az utunk, a Temes folyásával szemközt, a vasút hol egyik, hol másik oldalon haladt mellettünk. Szokatlan vasúti hidak vannak errefelé. Nem felfelé, hanem a pályatest alatt, lefelé ível a tartószerkezete. Így is jónak kell lennie, csak még nem láttam ilyet. Egyre kapaszkodtunk felfelé, kiértünk az erdőből.

A hegyi legelők üde zöld füve csodálkozásra késztetett. Talán idefenn nem is nő meg magasra, de nem kizárt, hogy még nem volt ideje, hiszen csak június végén járunk. Az aszfalt utat beton váltotta fel. Megfordult a fejemben, hogy letértünk a főútról, de nem. Helyenként szerpentinen kapaszkodtunk a betontáblák dilatációi, rázták erősen a futóművet. Óvatos vezetéssel ezt nem lehetett kiküszöbölni, gyorsítani pedig a kanyarok, sőt az erős emelkedő miatt se lehetett. Közeledtünk a vízválasztóhoz. Hosszú idő óta nem láttunk települést, csak néhány teherautót értünk utol. Egy darabig feltartottak, de aztán szerencsére jó messzire el lehetett látni, s a beláthatatlan kanyarok ellenére bele mertünk fogni az előzésbe. Erdős területen nem mertem volna megkockáztatni.


Arról vettük észre, hogy átjutottunk a hágón, hogy a patak velünk egy irányba folyt. Ezt a patakot immár végig kísérjük egészen a Dunáig. Micsoda kitolás azzal a szegény vízzel, amelyik a hegy északi oldalán fakad. Végig folyik a Temesen, bele a Tiszába, onnét a Dunába, végül ide jut Orsovához, ahová egy néhány száz méterrel délebbről indulva sokkal rövidebb úton jutott volna.
A táj egyszerűen gyönyörű. A falvakról viszont ez egyáltalán nem mondható el. Sehol nem látni építkezést, vagy frissen renovált házat. Csak rozsdás bádogtetők, málladozó vakolat mindenfelé. Néha látni rozoga autóbuszt, de az emberek többnyire gyalog, vagy autóstoppal közlekednek. Talán lehet mondani, hogy az isten háta mögötti hegyi falvak máshol is ilyenek, de később majd megtapasztalom, hogy ugyan ez van a hegyekből kiérve, ahol láthatóan kertészkedésből élnek a Duna mentén is.
Lakott területtől függetlenül bárhol találkozhatunk gyalogosokkal. Meg kellene már állnunk, hogy megreggelizzünk, hiszen rég felébredtek a gyerekek is, éhesek vagyunk mindannyian. Faluban nem akarunk megállni, de az erdőben is bárhol ingerelhetjük az arra járókat azzal, hogy eszünk. Nem nézzük elég figyelmesen a térképet, így nem tűnik fel, hogy az elágazásnál az út, ami jobbra elhagyja a völgyet, Herkulesfürdőhöz vezet. Talán két kilométer, nem több. Nem gondolom, hogy sok látnivaló lett volna ott, de a tudat, hogy egy híres helyen jártunk. Legalábbis a neve közismert, a Herkulesfürdői emlék című film, s annak a zenéje tette híressé ezt a szanatóriumot. Öt, hatszáz méterrel lejjebb van egy pihenőhely. Ott állunk meg.

A padokra nem ültünk le, hiszen az éjszakai esőtől minden csupa víz volt. Erősen sütött a nap, de nem járt még elég magasan, hogy ezt a szűk völgyet felszárítsa. A pihenő nagyon el volt hanyagolva. A friss fű is hosszú volt már, nem úgy, mint fenn a hágón. Már tavaly se tették rendbe a környéket, ez nyilvánvaló volt a méteres száraz kórók láttán. Csak a kocsik körül álldogáltunk, a csomagtartóból ettünk. Most még a kempingasztalt se hoztuk magunkkal, mint tettük azt a bulgáriai nyaralásunk során. Most kisebb a csomagterünk, nem jutott neki hely. Amíg eszegettünk, a leelőzött teherautók elhaladtak mellettünk. Elsuhant jó néhány német rendszámú kocsi is. Többnyire új, prémium osztályos autók voltak, talán ezért volt olyan feltűnő köztük egy láthatóan nagyon öreg Toyota kombi, aminek ismeretlen rendszáma volt, vélhetően papírból. Később a kompnál éppen előttünk áll majd a sorban, ezért emlékszem rá. Valóban papírból volt a rendszám, amelyet majd le is fog cserélni a gazdája, amíg áthajózunk Bulgáriába.
- Ezek mind elénk fognak kerülni. - mondta Mari sógorasszony, miközben a kenyeret kente a gyerekeknek.
- Ez igaz, de azért már csak ne halljunk éhen! – szóltam teletömött szájjal, miközben közelebb mentem hozzájuk.
Csaba a rádióval matatott.
- Nálatok szól a Kossuth? Ezen egész jól bejön.
- Majd megnézem. Nem is próbáltam megkeresni itt, a hegyek között.
- Középhullámon keresd, Urh-n nem jön.
- Na, hogy aludtatok? – kérdeztem Maritól. Tényleg! Ma még nem is beszéltünk. Arad óta nem is találkoztunk.
- Én jól. – válaszolt röviden.
- Zoliék hol aludtak volna?
- Hát, még most se fér a fejembe, hogy gondolták egy ilyen hosszú úton, két kocsiban tizenketten.


Zoliék a szomszédok Egerszalókon. Ők is jönnek Asprovaltára, de nincs kocsijuk. Felvetődött egy olyan ötlet, hogy bezsúfoljuk a három családot. Először senki nem merte mondani, hogy őrültség, meg kellett várni, amíg Zoli erre magától is rájön. Úgy oldódott meg az utazásuk, hogy az utazási iroda saját kisbusza hozza őket. Így nem együtt utazunk velük.

Visszamentem a Samarához, kerestem a rádión én is a Kossuth adót. Meg is találtam, de élvezhetetlen volt a vétel, éppen csak fel lehetett ismerni, hogy magyarul beszélnek benne. Talán az előző készülékkel jobb lett volna, de azt elbénáztam, amikor nem jegyeztem meg a kódját. Kár volt érte, mert nagyon drágán számolta az eladó. Az autót 290eFt-ért vettem, de a rádióra még húszezret ráfizettem. Mindenféle papírt kaptam hozzá, kivéve a számláját, így amikor háromszor egymás után rossz kódot ütöttem be, el is dobhattuk, hiszen nem lehetett többé bekapcsolni. Csaba persze nagyon büszke rá, hogy neki jobb rádiója van. Mint ahogy a kocsija is jobb, hiszen az egy – akkori szóhasználattal – nyugati, míg az enyém csak egy szovjet produktum.
- Figyelted a benzinkutakat? – kérdi Csaba
- Aha. Mekkora sorok álltak mind a két helyen, pedig nem is volt nyitva.
- Mondták Ibolykaék is, hogy nem nagyon lehet benzint kapni. – szólt közbe Mari.

(Ibolykáék az ő barátaik, akik Romániából költöztek Egerszalókra, de a szülőkhöz szoktak hazajárni.)

- Még jó, hogy kitart a benzinünk, amíg átérünk. Majd Vidinben tankolunk. Orsovánál majd álljunk meg! Szeretném megnézni.
Ebben meg is egyeztünk, de nem gondoltuk, hogy ennyire közel vagyunk már. Talán öt perce lehettünk úton, amikor kiértünk a völgyből. A kicsi folyócska tóvá szélesedett, majd ráláttunk a hatalmasra duzzasztott Dunára. Lenyűgöző látvány volt a hegyek között egy „tengeri” kikötő. A város előtt, és távolabb is hatalmas teherhajók horgonyoztak. Útelágazáshoz értünk. Balra egy híd átvezetett a folyó torkolatán, jobbra lehetett a városba menni.
- Merre menjünk? – kérdeztem – Bemenjünk Orsovára?
- Dehogy megyünk – mondott ellen Ibolya – Most indultunk el. Nem állhatunk meg folyton!
- Ki gondolta, hogy ilyen közel van?
Noha én vezettem, akkor állok meg, amikor akarok, de nem voltam elég határozott, így átmentem a hídon, s haladtunk a Vaskapu felé. A felduzzasztott víz, a hegyeknek a derekáig ért, így a parti út is víz alá került, vágni kellett egy teraszt a hegyek oldalába. Meglehetősen tagolt volt a part. Hol a hegybe vágták az utat, hol híd vezetett a következő hegyig, ahol ismét támfalakra építették az útpályát. Aztán megint híd, megint terasz, megint híd, megint alagút. Minden hídnak neve volt, de nehezen olvasok románul, csak a második szót jegyeztem meg, az pedig mindegyiknél viadukta.
- Megálljunk? – kérdeztem bátortalanul, amikor kicsi parkolót láttam az út mellett.
- Dehogy állunk. Majd visszafelé.
- De innét még rálátni a városra.
Közben persze haladtunk. A következő lehetőségnél ugyanez elhangzott, de tovább mentünk. Már láttuk a gátat, amikor egy kicsi alagút előtt ismét láttam egy parkolót. Nem kérdeztem, megálltam. Ennek persze már nem sok értelme volt, mert Orsovát innét már nem lehetett látni. Bár, ha akkor már tudtam volna, hogy egy aránylag új építésű településről van szó, nem is vágyom annyira, a megnézésére. Csak jóval később hallottam, hogy az óváros a víz alatt van. A mai Orsovát akkor építették, amikor a régit elárasztották.



A Nissan is leparkolt mögöttünk, de ki se szálltak. Csaba csak letekerte az ablakot.
- Itt megyünk át? – kérdezte, a gát felé intve.
- Lehet, hogy hamarabb lenne, de a túloldalon 80km-t kell még autóznunk szerb területen. Inkább menjünk a komphoz, ahogy megbeszéltük. Csak nézelődni álltam meg, de nem látni innét semmit.
- Még ez is Magyarország volt?
- Hát ez már határeset. A következő településnek már nincs is magyar neve. Valahol itt lehetett a határ.

Ezt a név dolgot rosszul tudtam. A térképen Drobeta Turnu Severin áll. Ez eléggé idegenül hangzik, de érdemes elemezni. A Drobeta, a római korban itt épült átkelő neve. Nem román, római.
Az itt élő népet akkor még dáknak nevezték, csak sokkal később változtatták meg a nevüket. A Turnu, tornyot jelent, amit magyar nevekben inkább várnak mondunk. Tehát van a városnak magyar neve: Szörényvár. A Szörényi bánság központja. Valóban nem tartozott már a történelmi Magyarországhoz, de régebben nem azon múlott a határ, hogy hova rajzolták a piros vonalat, hanem kinek volt alárendelve a terület ura, kinek szolgált, kinek adózott. Sokszor hallottam már azt a képtelenséget, hogy Magyarország határait 3 tenger mosta. Nem találom ezt a hármat sehol. Noha a magyar korona alá tartozott, de valójában Horvátország mindig is autonóm területnek számított, s itt volt az egyetlen tengeri kijáratunk. Lehetett a másik tenger a Fekete tenger, de ez csak úgy számítható hozzánk, ha a moldvai bán a magyar király hűbérese volt. Vagy a Havasalföld, aminek a fura neve onnét ered, hogy eredetileg a havasokon túli földnek nevezték. (Mint ahogy a Transzilvánia annyit jelent, hogy az erdőn túl) A harmadik tenger úgy lehetett magyar, hogy közös királyunk volt a lengyelekkel. Noha Nagy Lajos korában Lengyelországnak nem is volt tengerpartja. Na, szóval elég zavaros dolog ez, mindenki azt magyaráz bele, amit akar.

Lekéstük a vihart


Arra kellett menni, amerre egyébként is mentünk volna. A hőséggel már Zentán se volt gondunk, de most már erősen beborult az ég, fújni kezdett a szél. Horgoson a kocsiból kérdeztük meg, hogy „erre kell menni a határra?” Itt már erősen fújt a szél, az eső szemerkélni kezdett. A határőr nem is tartott fel bennünket. Csak köszönt, megkérdezte honnét jövünk és már küldött is tovább. Pillanatokat töltöttünk a határátlépéssel. A benzinkútnál viszont várni kellett a sorunkra. Nem számít. A lényeg, hogy már itthon vagyunk. Mögöttünk van hat óra várakozás, meg 600 kilométer, ez a 250 már csekélység.
Bizakodóbb vagyok, mint tegnap reggel. Akkor kicsit elvette a kedvemet, hogy még Bulgáriában kell szállást keresnem éjszakára. Következő alkalommal már a saját ágyamban alhatok.

*

Tegnap reggel hétkor Veliko Tarnovoban, már a csomagtartóban volt a sátor. A szállásdíj kiegyenlítve, kulcsot nem kell leadni, mehetünk hazafelé. Még alig hagytuk el a várost, a Wartburg elkezdett rángatózni. Éppen úgy, mint az otthoni indulás után nem sokkal tette Kerecsenden. Mintha dugulás miatt nem kapna rendesen üzemanyagot. (mint majd odahaza később kiderül, gyújtás probléma volt) Hiába rugdostam a gázpedált, kinyomott kuplunggal bömböltettem a motort, nem akart rendbe jönni. Lassult, lassult, kénytelen voltam lehúzódni az út szélére. Le is állt a motor. Na, most
buktunk meg. Indítóztam, beindult. Kicsit túráztattam a motort, járt rendesen. Hátha jó lesz! Jó lett. Egészen hazáig nem volt vele több probléma. Egy kicsit azért rám ijesztett. A következő 100km elég unalmas volt. Úgy éreztem, elég is lenne ennyi a mai vezetésből. Nem mondtam senkinek, de már ekkor fáradtnak éreztem magam. A Vid folyó hídja előtt álltunk le az út szélére kávézni. Nagyon nem lehetett lehúzódni, mert mély árok volt mellettünk. Tamással elsétáltunk a hídig. Széles, de nagyon sekély vizű folyó, a nagyobb kövek kiemelkednek a víz fölé. A hídon túl, a fák közül kilátszott egy benzinkút. Visszamentünk a kocsikhoz, javasoltuk, hogy menjünk be oda pihenni. Csak akkor szembesültünk a parkoló hiányával, amikor odaértünk. Csak egy sima benzinkút. Tankolni nem kellett, így tovább mentünk, remélve, hogy lesz a közelben pihenő. Volt is. Egy útelágazáshoz értünk. Jobbra Pleven, balra Szófia. Itt volt egy pihenő. Volt büfé is, de nem volt nyitva.

Eltöltöttünk egy rövidke időt az árnyékban, de nem hangolódtunk rá a
hosszabb itt tartózkodásra. Látnivaló se volt, csak egy „fáradt vándor”
szobor. Egy bronz alak ült egy kövön. Tamás fel is ült a nyakába. Fotó
nem készült róla, pedig jó kép lett volna.
Szófia irányába haladtunk tovább, átkeltünk Tarnovó óta az egyetlen településen. Rövidke autópálya következett, majd az útépítés mellett átkeltünk azon a nehéz hegyi
szakaszon, ahol a múltkor alig bírt felmászni a Wartburg. A hegy túlsó
oldalán felismertük a helyet, ahol aludtam egy kicsit, miután Szófiából
elzavartak bennünket. Itt kezdődött megint az autópálya, ami már egészen
a fővárosig tartott, de nem hajtottunk fel rá, pedig szívesen
megmutattam volna a családnak azokat a hosszú alagutakat, amit ők nem
láttak idefelé jövet, mert aludtak. Vidin felé viszont nem arra vezetett
az út, csak az alagutak miatt nem akartam kerülni. A következő
szakaszról az maradt meg bennem, hogy rettenetesen szenvedtünk a
hőségtől. Balra a távolban - majd egyre közelebb - magas hegyek
szegélyezték a látóhatárt. A Vraca fehér mészkőszikláiról Tamás azt
hitte, hogy hó. Igaz, 2000m közeli a magassága, de azért annyira nincs
odafönn se hideg, hogy megmaradjon a hó. A városban – ami a hegyről
kapta a nevét – nem láttam alkalmas helyet arra, hogy megálljunk
ebédelni, pedig biztosan lett volna. A tranzit útról nem mertem letérni,
nehogy eltévedjünk, az út mentén pedig nem volt nekem tetsző hely. Vagy
ha mégis, mire felismertem, túlszaladtunk rajta. Annyira nem mentünk
közel a hegyekhez, hogy befolyásolják a forróságot. Nagyon kerestük már
az út menti árnyékos pihenőt. Közel jártunk már Mihajlovgrádhoz
(Montana) amikor rátaláltunk egy rokonszenves kis tanyára, ahol sikerült
nagyon jó meleg ebédet vennünk.
Ebéd után még fociztunk is egy kicsit a parkolóban. Mihajlovgrádnál az útépítés miatt azt hiszem, nem a megfelelő utat választottuk. Nem tévedtünk el, mert ez is a Dunához
vezetett, csak közben egy olyan falut is érintettünk, ahol a patakon egy
egyértelműen ideiglenes hídon keltünk át. Láthattuk a közelben az
eredetit, amit nagy valószínűséggel még a II. világháborúban
robbantottak fel. Itt értünk utol egy kamiont, de nyílván ő is eltévedt.
E falu után volt egy erdős, dombos szakasz, amin átjutva elértük a
Dunát. Volt itt egy parkoló, ahol meg is álltunk. Tamás a megállásra
ébredt fel. Kimászott a kocsiból, odajött hozzám, a vizet bámulni.
- Ez milyen tó?
Ránéztem, jelezvén, hogy vettem a kérdést, de nem szóltam. Aztán magától rájött.
- Ez a Duna?
- Igen, ez.
Nincs benne semmi különös, hogy első pillantásra tónak nézte. Nagyon széles már ott a folyó, a víz mozgása alig észrevehető, a kanyarok miatt pedig nem lehet hosszú szakaszt belátni. Az útnak a
Dunától távolabb eső oldalán lévő parkolójában volt vízvételi lehetőség.
Itt legalább már árnyékban voltunk, de az út korábbi szakaszán alaposan
kitikkadtunk, nem hagyhattuk ki a lehetőséget, hogy feltöltsük a
készletet. Mint ahogy Vidinbe érve, a legelső benzinkutat se hagyhattuk
ki. Harminc litert beletöltöttünk a tankba. Nem úgy működött, hogy
teletöltjük, és lesz amennyi lesz, mert a benzinjegy 10 literes
címletekben állt a rendelkezésemre. Vagy 30-at, vagy 40-et tankolok. Meg
kellett becsülnöm előre, hogy mennyi fér a tankba. A múlt szombaton
Sumennél vett olaj most fogyott el, vagyis a következő tankolásnál már
ezzel gondom lesz.
Az útikönyvünknek olyan hibája volt, hogy egy része duplán volt befűzve, viszont más lapok hiányoztak. Éppen az hiányzott, amin Vidin térképe lett volna. A táblák útmutatása alapján
mégis megtaláltuk a Duna-kempinget. Jó messze a várostól, már kétségeink
támadtak, hogy jó irányba megyünk, de végül sikerrel jártunk. Egy
rokonszenves idős pár fogadott bennünket a recepción. Kifizettük az egy
éjszakára szóló szállásdíjat két faházra. Három személyesek voltak, de
elfogadták, hogy kicsik a gyerekek, elalszanak ketten egy ágyon. A
terület rendezett volt, le volt vágva a fű, tiszta volt még a vizes
blokk is, amely az ország más részein tapasztaltakhoz képest kirívóan jó
volt.
Vasvázas épület, lemezborítással, aszfaltozott padlóval. A vízöblítéses WC-kben odakészítve nem csak a papírkosár, de a vesszőseprő is. A mosdók fölött lámpa és tükör, a csapokon hideg-meleg víz. A
zuhanyzókban zuhanyrózsa. Az egész objektum feltűnően tiszta. A faházak
magas cölöpökre épültek. Le szerettünk volna menni a vízhez, de a
leszakadt part, legalább 3 méter magas volt. Láttunk lenn egy csónakot,
de nem találtunk lejárót sehol. Hosszú volt még az idő estig,
megkérdeztük, merre van a strand. Ezt az egy szót elég volt megérteniük,
a szövegkörnyezetet hozzágondolhatták. Mutatták az irányt.
Felkerekedtünk, elindultunk a parton a város irányába. Széles
nyárfaerdőn át haladtunk. A szabályosan ültetett fák között több utat is
tapostak a strandra járó autók. Most is közlekedtek elég sokan, és
iszonyatosan nagy port kavartak, néha alig kaptunk levegőt. Elég hosszú
volt a séta, de egyszer csak ott találtuk magunkat. Sokan heverésztek a
parton, vagy éppen a vízben pancsoltak. A kánikula ellenére a Duna vize
határozottan hideg volt. A partja, s egy jó szakaszon a víz alatti rész
is csúszós, iszapos. Nehéz volt lépni benne, mert fogta a lábunkat. A
tiszta tengervízhez képest ez a víz gusztustalanul zavaros. Nem is
kívántam beljebb menni, csak amíg combközépig ért. Nagyon hamar
beteltünk vele. Nem voltunk tíz percnél tovább, visszamentünk a
kempingbe. Az autók most is jöttek, mentek. Mire a szállásunkra értünk,
vastagon belepett bennünket a por. Legelső dolgunk volt megfürödni.
Közben újabb magyarok érkeztek. Két kocsival két taktaszadai család. Hozzánk hasonlóan ők is sógorai egymásnak. Az autók rendszáma árulkodó, így
odajöttek, üdvözölni bennünket. Ők is most jöttek a tengertől. Albenán
voltak. Idefelé is itt jöttek át a határon, Románia felől, de nagyon
sokat kellett várni a révnél.
- Mi jugó felől jöttünk – mondtuk el nekik. Elég drága az autópálya, ezért jöttünk fel ide, de most is jugó felé megyünk. Arrafelé nem kell várakozni. (akkor még azt gondoltuk)
Aztán szóba került a legnagyobb gondunk, hogy se kóla, se sör.
- Itt a portán van az öregnél. Mi is ott vettük. Igaz, csak egy-egy üveggel adott. Viszont a városban…
Elmesélte Sanyi, hogy merre keressük a sört. Na, de egy soha nem látott idegen városban mesélheti. Igaz, ő a révhez viszonyítva tájékozódott, de mi még azt se tudjuk, merre van.
- Menjetek – adta ki Ibolya a parancsot – tankoljátok tele a kocsit, meg költsétek el a pénzt! Hozzatok sört, meg kólát!
Így tettünk. Mivel majdnem tele volt a tank, kiszívtam egy kannával, hogy legyen helye az újabb tankolásnak. Ketten indultunk két kocsival, mert mindkét tankot csurig
kellett tölteni. Térképünk, helyismeretünk nem volt, érzésre navigáltam.
Találtunk egy benzinkutat. Egy idős hölgy volt a kútkezelő. A 10
literes címlet miatt az a gondolatom támadt, hogy pénzért tankolok.
- Mennyi? – kérdezte a kezelő, amikor érdeklődtem tőle, hogy lehet-e pénzért tankolni.
- Húsz liter.
- 30 leva.
Az úgy nekem nem éri meg, inkább maradunk a jegynél. Adok 20 literes jegyet, s ha tíznél több fér a tankba, akkor már nyertem. Több fért. Igaz, hogy a tanksapkáig
töltöttem, de belement a 20 liter. Már csak egy gondom volt, kellett
volna bele olaj.
- Nyema – mondta a kezelő.
- De nekem feltétlenül kell, – mutogattam a töltőnyílásra - mert különben motor kaputt.
- Nyema – ismételte.
Én viszont nem fogadtam el a választ. Jött egy fiatal nő, aki szintén a kúthoz tatozott, ő is mondta, hogy „nyema”. Majd, hogy megcsillogtassa magyar tudását, tagoltan mondta, hogy” nin
csen.” Végül mégis lett. Két levát kértek érte, én pedig hármat adtam.
Nem értették, miért adok még egyet. Talán nem divat mindenhol a
borravaló. Amíg ezen az egy leván „vitáztunk” egy teherautó sofőr már
rám dudált, hogy menjek előle, hagy tankoljon ő is. Kénytelen voltam
elindulni csurig töltött tiszta benzinnel, de féltem, hogy baj lesz a
motorral, így az egyik mellékutcában megálltam, hogy töltsek olajat. A
szükséges mennyiség nem fért bele, annyira túl volt töltve. Bejártuk a
fél várost italért, visszamentünk a kempingbe, és csak akkor tudtam a
szükséges olajmennyiséget a tankba tölteni. Az italbeszerzés persze nem
volt eseménytelen. Egy szállodánál parkoltunk le. A földszintjén volt
egy presszó. Kértünk két üveg brandyt, és hat üveg sört. Mielőtt még
tiltakozhattunk volna, kettőt fel is bontottak.
- Ezzel a kettővel mi legyen?
- Nincs más választásunk, meg kell inni!
Na, sofőrök, akkor ivás! Nem tudom, mennyire tolerálják az alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett gépjárművezetést itt a rendőrök, de
külföldiekkel hátha nem kötözködnek.
Már a nyelvi nehézségek miatt sem. Hacsak nem csinálunk valami egyéb kihágást, de majd vigyázunk. Megittuk a sört, de kóla még mindig nem volt. Kerestünk egy másik
presszót, ahol megint vettünk hat üveg sört, meg olyan világoszöld
löttyöt, amit a szeszmentes vendégek ittak.
- Butelka jeszty?
- Nyema.
A hölgy csóválta a fejét, de végül keresett üres üveget, amibe kimérte az üdítőt.
- Mi az a butelka? – kérdezte Csaba
- Öcsém! Már tíz napja élsz ebben az országban, naponta találkozol vele és nem tudod mi a butelka? Üveg. Vagy flaska, ha úgy jobban érted.
Amíg várakoztunk, egy vendég többször is odébb tolt bennünket, mert takartuk előle a TV-t, amin éppen meccset nézett.
Elsétáltunk még a hajóállomásig, hátha találunk kólát. Vagy bármit, amire a pénzt elkölthetnénk. Egy emeleti helységbe nyomultunk befelé. Hatalmas,
egybefüggő terem, kiégetett, koszos piros színű padlószőnyeg, és valami
iszonyatos mennyiségű szemét a padlón. Székek felrakva az asztalra. A
pultnál próbálkoztunk, de egy nő jött a terem közepéről, és kitessékelt
bennünket.
- Resztorant nye rabóta.
Jójó, de legalább kólát adhattak volna. Nem adtak. Ugyancsak érzésre navigálva visszajutottunk a kempingbe.
- Hoztál kólát? – jött elém reménykedve Tamás
- Nem – válaszoltam, de az indoklást nem is várta a gyerek, abban a pillanatban sarkon fordult, s duzzogva ment egyenesen neki a Dunának. Úgy kellett utána szaladnom.
- Nem volt kóla, de hoztunk üdítőt. - odaadtam a zöld löttyöt.
Nem vigasztaltam meg vele, de legalább láthatta, hogy nem a szándék hiányzott, hanem a kóla.
Késő estig még megittuk a sör nagyobbik felét, megbeszéltük, hogy mikor indulunk. Még egy német vendég is jelezte, hogy jön velünk. Tizenegykor
lefeküdtünk aludni, de hiába hagytuk tárva az ajtót, sokáig képtelenség
volt a melegtől elaludni.


*


Megtankoltam magyar benzinből, magyar forintért. Pontosabban keveréket
tankoltam, itt már nem kellett vacakolni az olajjal. Amíg várakoztunk,
beszélték a kútnál, hogy hatalmas vihar volt a délután. Az alföld egy
részén nincs áram, rengeteg fát kidöntött a vihar, tűzoltóknak kellett
az utakról eltakarítani. Azóta talán már járhatók az utak. Na, lehet,
hogy mázlink van? Ha nem kell reggel várakoznunk a határon, akkor kora
délután itt vagyunk, éppen elkaptuk volna az ítéletidőt.
- Majd a legelső vendéglőnél…- kiáltotta Snyi, hogy az egyre erősödő
széltől halljam.
- Tudom! - kiáltottam vissza. – Legelső vendéglő, magyaros vacsora.
A legelső vendéglő meglepően közel volt. Nem mentünk talán egy
kilométert sem a benzinkúttól. Nem volt egy olcsó hely, de most ez nem
szempont. A legelső vendéglőről volt szó, és ez a legelső. A szél
kavarta rettenetesen az esőt. Nem esett nagyon, de nem lehetett előle
elbújni. Bemenekültünk az épületbe. Elég sokan voltak, de azért jutott
hely. A teremben egy szintetizátoros zenész zajongott. Jobban örültem
volna, ha inkább csendben van. A szadaiak nem is a szomszédos asztalhoz
ültek, hanem kissé távolabb, de azért oda láttunk, hogy mekkora lakomát
csapnak. Valami eszméletlen mennyiségű ételt rendeltek. Mi babgulyást
kértünk, palacsintát, na meg kólát. Ez utóbbit már régen nélkülözték a
gyerekek. A két Bögös fiú most is – mint mindig – azon veszekedett, hogy
ki ülhet közelebb az apjukhoz. Nem értem, hogy ezen miért kell
veszekedni, hiszen az apjuknak két oldala van. Persze miért kellene pont
ebben logikát keresni? Türelmetlen volt már mindenki, és rettenetesen
fáradt. A nagy civakodásban Ervin ki is öntötte a gulyást.
Megvacsoráztunk, jól is laktunk. Ilyen helyen nem nagyon lehet sietni,
mert nem csak az ételre, de a fizetésre is sokat kell várni. Idegesítő
tud lenni számomra az ilyen szituáció. A pincér természetesen a
rendeléseket részesíti előnyben. Az integetéseket figyelmen kívül
hagyta, vagy talán nem vette észre. Oda kellett menni a pulthoz szólni,
hogy küldjék oda hozzánk. Sanyiéktól nyolc órakor köszöntünk el. Ők még
nem végeztek a rengeteg kajával. Ezzel véget is ért az egynapos
ismeretségünk.

Valójában abban sem vagyok biztos, hogy taktaszadaiak voltak, de mintha
takta valamit mondtak volna. Bemutatkozáskor – mint hasonló helyzetekben
általában - nem jegyeztük meg a neveiket. A Sanyit és a Lajost én
találtam ki, hogy valahogy azonosítani tudjam őket. Annyit nem
beszélgettünk, hogy név szerint meg kelljen szólítani bármelyiküket. A
gyerekeiknek még a számát se tudom. Nem is volt rá szükség. A mögöttünk
hagyott 600km-en csupán arra kellett figyelnem, hogy ne veszítsük el
egymást, ha azt beszéltük meg, hogy együtt jövünk. Arról ugyan nem volt
szó, hogy itt elválunk, de nem szükséges várni egymásra, itt már nem
tévedünk el. Ha mégis, akkor magyarul igazítanak útba a helyiek.

Tiszta időben még egy órával később sötétedett volna be, de most már
nyolckor sötét volt. A szél alább hagyott, de az eső esett. Most már
csak két kocsiból állt a konvoj. A Dacia jobboldali lámpája gyengébben
világított, erről tudtam beazonosítani, hogy Csabáék jönnek mögöttem. A
koraesti sötétség, esővel súlyosbítva, meglehetősen rossz látási
viszonyokat alakított ki. Szegeden nagyon szorítottam, hogy el ne
tévedjünk. A sűrű forgalom miatt sok esetben volt elég idő a táblákat
megnézni. A körutat elérve jobbra Bukarest, balra Budapest. A
kereszteződés után közvetlen, rendőrök köröztek le. Bosszantott a dolog,
mivel fogalmam nem volt, hogy mit hol tartunk. Arra nem is gondoltam,
hogy valami kihágást követtem el.
- Jó estét kívánok, gépjármű ellenőrzés. Forgalmi engedélyt,
személyigazolványt, jogosítványt kérem.
Lázas keresgélésbe fogtunk. Könnyebb lett volna bármit megtalálni, ha
világos van, de nem volt világos.
- Személyigazolványt nem tudok adni – mondtam a holmik turkálása közben –
legfeljebb útlevelet.
- Honnét jönnek?
- Bulgáriából.
- És hová tartanak?
- Bogácsra. Eger mellett van.
- Na, akkor még jó hosszú út áll maguk előtt. További jó utat!
Ezen túlestünk. Csaba nem mert elmenni nélkülünk, ő is megállt
mögöttünk, amikor indultunk, indult ő is. A várost elhagyva már egyszerű
volt a navigáció. Kecskemétig csak menni kell amerre a főút vezet.
Annyi javulás volt az időjárásban, hogy már nem volt meleg. Ezzel
szemben viszont állandóan járnia kellett az ablaktörlőnek, a szembejövők
lámpái néha vakítottak, esetenként az utat se láttam. Elég sokan le is
előztek. Már nem mertem 100 fölött menni. Így is sokszor volt olyan
érzésem, hogy elvesztettük a Daciát. Egyébként is fáradt vagyok, de a
sötétben még a tájat se nézhetem. Kecskeméten letértünk a főútról. A
ceglédi utat, számozása szerint a 441-est kerestük. Egy ideig
körbebolyongtuk a belvárost. Nehéz volt észlelni az információs
táblákat, hiszen teljesen sötét volt a belváros. Nem volt közvilágítás.
Eddig még nem találkoztunk a vihar nyomaival. Esett az eső, fújt a szél,
de ilyet megéltem már néhányszor.
Megkönnyebbültem, amikor rátaláltunk a megfelelő irányra. A városból
kiérve, fél méteres vastagságú nyárfák, derékba törten, szilánkosan
meredtek az ég felé. Nem 1-2 darab, hanem tucat számra. Az árokban, és
sok helyen csak közvetlen az út szélére húzva letörött faágak látványa
jelezte, hogy milyen szerencsénk, hogy nem értünk ide korábban. Sok
helyen összefűrészelt farakások álltak, mint amikor tarvágás van az
erdőn. Ezeket a tűzoltók takarították le az útról. Cegléden már
megfordult a fejemben, hogy aludni kellene. Számolgattam, mennyi idő még
hazáig. Még legalább 120km, az jó esetben is több mint két óra. Esik az
eső, egyre kevésbé látom az utat. Kicsit rövidítünk, most nem megyünk
el Nagykáta felé, Farmostól egyenesen Jászberényt célozzuk meg.
Farmoson a sorompó miatt meg kell állni. Az eső most csak szemerkél.
Megláttam egy közkutat. Kiszálltam megmosakodni. Kicsit tornáztam,
szaladgáltam az úton, de nem sokat használt. Innét keskenyebb az út, de
már nem csak az eső esik, köd is van. Alig látok ki az ablakon.
Meresztem a szemem, de néha majdnem benézem a kanyart. Forgalom
egyáltalán nincs, legalább az nem zavar. Jászberényben, a közvilágítás
segít tájékozódni, de nincs ötletem, hol kellene megállni, így átrobogok
a városon hetvennel. Külterületen se merek gyorsítani, ezt a tempót
tartom. Erősen figyelem a távolságokat. Jászjákóhalma 5km. Nem sok, de a
hosszabb fajtából. Alig várom, hogy elérjem. Jászapáti 13km. Na, az már
semmi. Majd a templom előtti téren megállok, alszom egy kicsit, mert
nem bírom ki hazáig. Már majd’ kiesik a szemem. Hihetetlen, hogy esőben
köd van. Ilyet még nem tapasztaltam. Elértünk Jászapátiba, de nagyon
soká. Hihetetlenül sok az a 13 km. A főtérnél túlszaladtam. Nem vettem
észre.
A további részeken nem láttam pihenésre alkalmas teret. Mit teret? Az
utat is alig láttam. Már a nyakam is fájt az erős koncentrálástól.
- Hol járunk már? – kérdezte Ibolya, amikor felébredt.
- Jászapátit most hagytuk el, de én már nem látok.
- Állj meg, pihenj egy órát!
- Majd Hevesen. Már csak 15km. Ott tudom, hol a parkoló, ott majd
megállok.
Rettentő hosszú 15km következett. Csaba értetlenül kanyarodott be utánam
a parkolóba.
- Miért álltál meg? Valami gond van?
- Elfáradtam. Sehova nem megyek, amíg nem alszom egy órát.
- Már nem messze van, ne álljunk meg! Megyek én előre, gyere utánam!
- Nem. Aludnom kell!
- De már közel vagyunk, mindjárt hazaérünk.
- Még hatvan kilométer. Fáradtan az rengeteg.
- Biztos, hogy nem jössz? Nem baj, ha nem várlak meg?
- Végül is, nem egy helyre megyünk. Füzesabonynál úgyis elválnánk.
Menjetek!
Elmentek. Hátratoltam, ledöntöttem az ülést, és alvás.
- Haza értünk már? – ébredt fel Zsófi.
- Mindjárt megyünk tovább, csak apád alszik egy kicsit. Nem vagyunk már
messze.
Aludtam egy fél órát, nem többet. Közben kétszer is hallottam Zsófitól,
hogy „letelt már a mindjárt?”
Letelt. Kicsit használt a pihenés, éberebb lettem egy árnyalattal. Az
eső és a köd, nem akart megszűnni. Füzesabonynál megtöröltem az ablakot.
Nahát! Nincs is köd. Rendőrviccben hallottam hasonlót, de azt nem
hittem volna, hogy velem is megtörténhet. Nem jutott el a tudatomig,
hogy belül párás az ablak. Egy órát biztosan szenvedtem miatta. Rögtön
jobb kedvem lett, amikor már jól láttam az utat.


Éjjel fél kettő volt, amikor haza értünk. Huszonhárom órája volt
ébresztő. Rettenetesen mocskosnak éreztem magam. Talán nem véletlenül.
Vakarni lehetett volna rólam a koszt. Jó lett volna megfürödni, de 12
napja lekapcsoltuk a bojlert. Hideg vízben azért mégsem! Úgy, mocskosan
beájultam az ágyba. Késő délelőtt tértem magamhoz. Kipihenten ébredtem.
Ez az érzés kb. két órán át tartott, aztán megint elálmosodtam. Ekkor
már álmodtam is.
Álmomban mentünk a kocsival, dőltem a kanyarban ide-oda. Következő napra
helyre billent a bioritmusom.

Életemben nem fáradtam még el ennyire. Mivel baj nélkül megúsztam ezt a
kalandot, úgy maradt meg bennem, hogy „de jól elfáradtam” Valójában
felelőtlenül viselkedtem. Veszélyeztettem az egész családom életét. Na,
de megúsztuk. Jó buli volt.
Menjünk még egy kört!

Beszél valaki magyarul?


Bregovo egy nagyon pici határátkelő. Szerencse, hogy minket egyáltalán átengedtek itt. Távol voltunk minden főúttól. Sokadrendű úton kerestük a belgrádi irányt, de itt még nem is jelezték. A térképünk alapján céloztuk meg Negotint, ami egy nagyobbacska falu volt itt a Duna és a hegyek közötti kicsiny síkságon. A három kocsi hűségesen követett, azt gondolták, hogy én biztos vagyok az útirányban. Ibolya nagyon jól navigál. Talán 20 kilométert haladhattunk, amikor elértük a hegyeket. A másik vége, innét 200km. Eléggé figyelni kell a kanyargós hegyi utakon, de legalább itt nincs forróság. Nagyon tetszik a táj, el is feledkezem róla, hogy a hat órás határátlépéstől mennyire elfáradtam. Felért legalább 300km autózással. Igen. Pontosan annyival vetett vissza bennünket. Este nyolcig végig tartottuk a sorrendet. Csaba néha panaszkodott, hogy a Wartburg füstje csípi a szemét, de nem ment volna elém, inkább szívta a kétütemű motor füstjét, ami szerintem is büdös, de engem nem zavar, hiszen hátrafelé pöfög. Ha valamelyik faluban elbizonytalanodtunk, Ibolya kikiabált a járókelőknek, hogy „Beográd?” azok pedig mutatták az irányt, amerre mennünk kell. Közvetlenül Majdanpek előtt volt egy útépítés. Pontosabban nem volt, csak gépek álltak egy bekerített részen, az út szélén terelő táblák voltak kirakva, de munka nem folyt éppen. Volt ott egy öreg bakter. Ibolya kiszállt a kocsiból, odament az öreg ráchoz érdeklődni.
- Menjünk le itt jobbra a városba, a villanyrendőrnél forduljunk jobbra, és az a belgrádi út!
- Ezt magyarul mondta?
- Dehogyis! Szerbül. Annyit tán csak megértek, hogy szemafor. A többit pedig elmutogatta.
Ügyes ez a csaj.

A városba nagyon meredek lejtőn kellett leereszkedni. A Wartburgban alapból ki van iktatva a motorfék, de itt be kellett kapcsolnom. Kettes fokozatban, padlófékkel, erősen csikorogva jutottunk le. Abban nem vagyok biztos, hogy ha közben meg kell állni, akkor azt hogyan oldom meg.
A szemafornál jobbra, majd ismét vissza kellett kapaszkodni a korábbi szintre. Baloldalon megdöbbentő látvány fogadott. Egy óriási – de ezt valóban hatalmasnak kell elképzelni – óriási kráter, egy külszíni bánya. Azt hiszem, rézbánya. Körben, a teraszokon tekergő utakon, innét nézve pöttömnyi dömperek verték a port. Lenn a kráter alján szappanos színű tó. Nem sokkal ezután a Ladások lemaradtak. Egy kicsi pihenőnél vártunk rájuk. Velünk átellenben is volt egy leálló, s ott láttam egy fura szerelvényt. Egy német rendszámú kisbusz után volt kötve egy kis Suzuki Samurai. Az volt a pótkocsija. A Suzuki kormányművét úgy iktatták ki, hogy leszedték az első kerekeit, s alá toltak egy forgózsámolyos tengelyt. Nagyon elmés megoldás.
- Mi történt? – kérdeztük Sanyiékat, amikor beértek bennünket.
- Semmi baj, csak az egyik gyereknek hányni kellett. Nem bírja a hegyi utat.
- A nagyobbik felén már túl vagyunk, de azért lesz még kanyar.
- Jól van, nem tudunk vele mit kezdeni, ha rosszul lesz, majd megint megállunk.
- Pihenjünk egy kicsit?
- Nem kell, mehetünk.
Újra együtt a konvoj, robogtunk tovább hegyen-völgyön át. Utolértünk egy osztrák furgont, ami egy árnyalattal lassabban ment, mint én szerettem volna, de a kanyarok miatt ritkán kínálkozott alkalom előzésre, ráadásul 4 kocsira kellett gondolnom. A negyedik faluban az osztrák elkanyarodott jobbra, a Duna felé. Egy szélesebb völgy következett, majd ismét a hegyek közé ékelődött az út. Szép vidék, de már jó lett volna valahová megérkezni. Még alig 200km-t haladtunk, de szívesen letáboroztam volna. Mondani persze nem mertem, hiszen mindenki vágyott már haza.

Dél volt, amikor elértük Pozsarevácot, s ezzel kijutottunk a nagy hegyek közül. Mielőtt bejuthattunk volna a városba, kaptunk egy 10 perces sorompót. Összegyűltünk megbeszélni az ebédet.
Rám bízták, hogy valahol a városban álljak meg, keresünk valami éttermet, vagy boltot, vagy valamit. Benn a városban, egy tágas csomópontban állt a kocsisor. Előttem két kamion. Gondoltam, a belső sávban elhúzok mellettük. Közben persze kanyarodtunk is, nem láttam, hogy a piros lámpa miatt állnak. Mellettük már a szembejövők sávja volt. Visszamenni nem tudtam, mert a többiek is jöttek utánam.
Szerencsére jó széles volt az út, elfértek tőlünk, de gondolom, anyáztak rendesen a sok hülye külföldi miatt.
Ezen a kritikus ponton átjutva széles, macskakő-burkolatú térhez értünk. Mintha két út lett volna egymás mellett. Jobb oldalon a közlekedő út, balra az üzletsor előtt a parkoló, vagy legyen tér. Át kellett vágnunk a forgalmon, az ellenkező oldalra. Sanyi, aki rutinos közlekedő - hiszen fuvaros - úgy állt meg, hogy a kocsi fara kilógott az útra. Ha nem volt hely a kikerüléshez a mögülünk jövő forgalomtól, akkor a Belgrád felőli forgalomnak meg kellett állni. Sanyit nem zavarta a dolog, nem volt hajlandó előrébb állni. Bementünk egy presszóba, de nagyon drágának találtuk a kólát. A gyerekek már több mint 10 napja nélkülözik, de annyi pénzünk nincs, hogy vehessünk. Sanyiéknak tellett rá, de kajálni nem volt alkalmas itt, ebben a nagy zajban. Abban egyeztünk meg, hogy a városon kívül az első árnyékos helyen álljak meg, majd ott eszünk. Így is tettem, kb.10 km után, de Csabának nem felelt meg a hely. Közeledtünk már az autópályához, ami csak irányadó volt, nem terveztük felhajtani rá. Abban egyeztünk meg, hogy keljünk át Szendrőnél a Dunán, s majd valahol Keve közelében leállunk. A meleg már megint elviselhetetlen volt. Hét és fél ágra sütött a nap. Már a hegyek hűsítő hatására se számíthattunk, hiszen innentől végig sík vidék van egészen hazáig. Már az egész család fáradt volt és nyűgös. A gyerekek vagy aludtak, vagy veszekedtek. Próbáltam azzal felkelteni az érdeklődésüket, hogy hamarosan a Dunához érünk.
- Na, itt van a Duna. – mondtam, mikor elértük az árteret, de mire a hídra értünk, Zsófi elaludt.
Széles víz, hosszú híd, de semmi különös. Nem olyan látványos, mint Újvidék közelében, ahol mintha csak azért lennének a hegyek, hogy a Dunát a megfelelő irányba tereljék. Előbb hosszú emelkedőn kell felkapaszkodni, majd a másik oldalon csak fut a kocsi lefelé. A híd félelmetes magasságban ível át a folyó felett. Kár, hogy nincs ott egy kis terasz, ahol megállhatnánk csodálkozni.
Kevét csupán érintette az út. A következő város Pancsova, amely közvetlen Belgrád mellett van, csak épp a folyó másik partján. Addig már nem akartunk elmenni evés nélkül, így a legelső nagyobb út menti fa alatt megálltam, amelynek megfelelő irányban volt az árnyéka. Csabáék megálltak mögöttünk, de a két Lada már nem fért az árnyékba, így ők túl mentek rajtunk vagy 50 méterrel, a túloldalra. Természetesen a fuvaros most se húzódott le, megint útakadályt képezett, éppen úgy, mint Pozarevacon.

Látnivaló itt aztán egyáltalán nem volt. Hacsak a zöldellő kukoricatáblát nem találtuk elég izgalmasnak. Az italkészletünk már a végét járta. Csaba, meg Ibolya megitták az utolsó sört, én pedig natúr citromlével oltottam a szomjam. Nagyon meleg volt, de legalább savanyú. A gyerekek reklamáltak, amiért ők nem kapnak belőle. „Apátok vezet”. Így van. Én dolgozom, pillanatnyilag az én komfortérzetem a legfontosabb. Amikor már nagyon éhes vagyok, akkor leves esne jól, különösen akkor, ha egyébként is elviselhetetlen a forróság. A levesre persze még várni kellett estig, most be kellett érnem vagdalthús konzervvel és kenyérrel. Nem nyújtott valami nagy élvezetet ez az étkezés, de enni kell. Kicsit jó lett volna aludni. Közvetlen az út mellett álltunk, de elég kicsi volt a forgalom, nem volt nagyon zavaró. Félóra állásidőt szabtam meg magamnak. A hátradöntött ülésben erőltettem az alvást.


Kár volt így elhúzni az utat. Ha szombaton feljövünk Vidinig, már rég otthon vagyunk. Ötszázötven kilométer nem fogott volna ki rajtunk. Habár…a fene tudja. Ma még ennek csak a felét tettük meg, de már nagyon elegem van. Még 500km hazáig. Atyavilág!

*

Szombat reggel azt mondta Ervin, hogy „menjünk haza ma” Akkor hajrá! Reggeli után neki is vágtunk az útnak. Berobogtunk Várnába, a tranzit utat követve bolyongtunk egy kicsit a város szélén, majd rátaláltunk az autópályára. Mi voltunk a leggyorsabbak.
- Nem kell sietni, – szólt rám Ibolya – ma csak 200km-t megyünk. Délre ott vagyunk a kempingben.
- Igazad van. Mi van, ha csak egy órakor érünk oda? Semmi.
Visszább vettem a tempóból. Gyönyörűen sütött a nap, a menetszél kellemes klímát csinált a kocsiban. Örültünk nagyon, hogy hazamegyünk. Ismerős tájat kerestem, hiszen egyszer már jártunk ezen az úton. Távolról ráláttunk a várnai repülőtérre.
- Mehetnénk repülővel is. Hamarabb lenne. – mondtam csak azért, hogy mondjak valamit. Teljesen világos, hogy nem mehetnénk, de mondani azért lehet.
- Na, nézzétek csak! Itt vannak a rózsák.
- Hol?
- Itt az elválasztó sávban.
Csaba hiányolta a rózsákat, mivel emlékezett az iskolában tanultakra, miszerint Plovdiv környékén a sok rózsából olajat készítenek. Nem kizárt, hogy ez ma is így van, de mi messze vagyunk Plovdivtól.
Az ország közepén húzódik végig a Balkán-hegység, amitől északra vezet a mi utunk, Plovdiv pedig ettől délre van. Ha Burgasz környékén nyaraltunk volna, akkor talán látunk rózsaültetvényeket. Talán. Nekem ugyan nem a rózsa ugrik be elsőre a Plovdivról, hanem a cigaretta, amit titokban szívtunk gyerekkorunkban. Kemény papírdoboza volt, de lehetett szálra is kérni. Nem is volt pénzünk egész dobozra, hacsak össze nem pótoltuk. Persze ajánlatos volt csokit is venni, ami hitünk szerint elvette a dohányfüst bűzét. Ez fontos volt, hogy otthon ne vegyék észre, hogy cigiztünk. Szerencsére nem szoktam rá, de ki kellett próbálni. Nagy kaland volt.
Sumen fölött, most is megálltunk tankolni. Az autópálya ekkorra már rég véget ért, hiszen a teljes hossza talán 40km lehetett. A főútnak viszont át lehet menni a túloldalára, így nem is építettek kutat mindkét oldalba. Csaba hamar végzett. Azonnal át is ment a mi oldalunkon lévő parkolóba, ami lehetett talán 150 méterre tőlünk. Ennek azért van jelentősége, mert nem volt a kúton normál benzin, csak szuper. Nekem viszont csak normálra szóló benzinjegyem volt, mert a Wartburgba az kellett. Csaba tudott volna adni, de sokáig feltartottuk volna a sort. Így kénytelen voltam pénzzel fizetni. Három üveg konyak árát adtam oda. Nem jelentett gondot, mert mint már említettem, tehetős turisták voltunk. Inkább még olyan problémánk lesz később, hogy mit vegyünk a megmaradt leváért.
Már közel jártunk Tarnovohoz, amikor egy ivóvizet is jelző pihenőben megálltunk. Jobbra, a hegy felőli oldalon gyümölcsös kertek voltak, de a forráshoz le kellett menni baloldalon a völgybe. Kitaposott gyalogút vezetett oda. Szembe találkoztunk utazókkal, akiknek a kocsijai mögé parkoltunk le. Vizes kanna volt náluk, tehát jó irányba megyünk. Legelőbb a toalettet találtuk meg. WC-nek nem mondanám, hiszen az vízöblítést jelent, ez pedig „száraz üzemű” volt. Éppen úgy nézett ki, mint az otthoni kerti budi, csak nem volt benne ülődeszka. A betonpadlóban volt egy lyuk, előtte két tégla, mellette papírkosár. Megnéztük, de senki nem kívánta használni. A forráshoz még kicsit tovább kellett menni a bokrok között.
Nagyon lassan csordogált a víz, ezért nem is töltöttük tele az üvegeinket, csupán annyit vettünk magunkhoz, amit most megiszunk, s a hátralévő 20-30km-en szükség esetén még legyen nálunk néhány korty. A völgyből visszamászva, még egy kicsit nézelődtünk a kertek felé. Jött két helybéli öregember, biciklin tolva megrakott gyümölcsös kosarakat. Apró sárga szilvafélének van a szezonja. Olyasmi apró bogyók, mint a cseresznye, csak ez szilva. Egyikük telerakta a gyerekek markát, s közben mosolyogva beszélt hozzájuk.
- Köszönjétek meg!
- Minek? Úgysem érti. – hárított Zsófi kapásból.
Ebben talán igaza van. Noha nagy eséllyel megköszönésként értelmezett volna bármit, amit mondanak neki. Én legalábbis a helyében azt feltételeztem volna.
A kempingre nagyon könnyen rátaláltunk. A cél kiválasztásakor arra hivatkoztam, hogy a gyerekeknek jó lesz ismerős helyre érkezni, de valójában ez nekem is fontos volt. Előző itt tartózkodásunkkal szemben, most -– Csaba javaslatára – nem bungallow-t béreltünk ki, hanem sátorhelyet, mivel volt nálunk sátor.
- Paszport? – kéri a recepciós hölgy.
Ibolya odaadja a testvéréét, mivel legutóbbi ellenőrzéskor elcserélték. A hölgy kinyitja, majd fennhangon rácsodálkozik a névre.
- Szantamaríja?
Ibolya hirtelen zavarba jön a csere miatt, csak később emésztettük a dolgot. Hogy meglepődött a sógorasszony nevén? Sánta Mária. Nem azt jelenti, amit ő gondol, de nagyon hasonló a hangzása. A jelentése nem ugyanaz. Nem szent, hanem bicegős. Aztán próbáltuk megmagyarázni, hogy sátorhelyet szeretnénk. Nagyon nem értettük egymást. Akkor sikerült csak előrébb jutni a probléma megoldásában, amikor rákérdezett, hogy „bungallow?”
- Nem, nem bungalló. Sátor
- Paljatka? - kérdezett rá, majd két kezével mutatta is a sátor formát.
Paljatka? Hm. Ez a szó hasonlít a palástra, az pedig mi más lehet, mint sátor?
- Dá, paljatka.
Csaba ezután azért morgott, mert ugyanannyi volt az ára, mint a faháznak, ráadásul ezt még nekünk kellett felállítani. Na, ez nem volt egyszerű feladat. Nagyon kacifántos szerkezet.
Most tudatosult bennem, hogy ha a múlt héten a jugó határ után bemegyünk abba a kempingbe, amit javasoltam, sötétedésig nem tudtunk volna sátrat verni. Most viszont bőven volt rá időnk. A gyerekek legelső dolga volt, hogy megkeressék a kerítésnél a törött vízvezetéket, ahol kedvükre saraskodhattak.
Amikor már állt a sátor, beszúrtunk a programba egy városnézést. Múltkori itt jártunkkor visszazavart az eső. Azzal persze már tisztában voltunk, hogy gyalogosan túl hosszú az út, így kocsival mentünk be. Nem ám a főúton, hanem a Caravec – vagyis a várhegy – felől. Apró, zegzugos, többnyire egyirányú utcákon jutottunk be a várkapuig. A Jantrán is csak egyszer kellett átkelni. Innét már kicsit szellősebbek voltak az utak. Megtaláltuk a városközpontot. Színház, hivatalok, bezárt üzletek (szombat délután volt) Egy összevont emlékmű közelében parkoltunk le. Ezt az „összevontat” úgy kell érteni, hogy az obeliszknek mind a négy oldalán más-más háborúról emlékeztek meg. A Balkánon volt belőle bőven. Aztán mégis találtunk nyitott üzletet, ahol filctoll készletet vettünk Zsófinak.

(Hazaérkezésünk után a szomszéd kislány kérdezte, amikor tudomására jutott, hogy külföldön jártunk: „Zsófi! Mit vettetek?” Nyílván az rögzült benne, hogy a külföld, egyenlő a bevásárlással. Nem ok nélkül gondolta ezt, hiszen ebben az időben annyira elharapózott a csencselés, hogy egyik ismerősünk még buszos nyaralásról is bútort hozott Görögországból. Zsófi nem érezte át a kérdés súlyát, így büszkén mutatta a filctoll készletet. Talán le is sajnálták érte.)

Mint ahogy egész héten, most is a sör volt az első gondolatunk. Soha nem voltam nagy sörivó, de ezen a héten - ha nem is nagy mennyiséget – olyan rendszeresen söröztem, hogy hazaérkezésünk után, határozottan hiányzott. Na, így lesz az ember alkoholista. Rátaláltunk egy cukrászdára, ahol lehetett fagyizni, meg különböző színű, de egyformán rosszízű üdítőt inni. Szeszes italt nem adtak, ezért Csaba inkább kint maradt az utcán. Meglehetősen ingerlékeny volt egyébként is. Bizonyára erre az időre estek a nehéz napjai. Kiszolgálás a pultnál volt, de utána felvonultunk a galériára, hogy asztal mellett nyalakodjunk.
Sétánk következő állomása a piac. Nem terveztünk nagy vásárlást, csak dinnyét vettünk.
Amikor kiderült, hogy „ungarec-ek” vagyunk, mindjárt akadt egy ügyfél, aki forintot akart venni. De nekünk nem volt eladó. Egy kedves idős hölgy csapódott mellénk, aki tolmácsolt az árusok felé. Nagyon szépen beszélt magyarul, de nem kérdeztünk tőle semmit, csupán az derült ki róla, hogy itt él a városban. Legnagyobb problémánk megoldására kértünk tőle segítséget.
- Sört szeretnének? Hááát, szombat délután nehéz ügy. Jöjjenek velem, itt a közelben megnézzük egy ismerősöm üzletében. Ha ott nincs, akkor nincs az egész városban, ne is keressék tovább.
Nem volt szerencsénk. Megköszöntük a segítő szándékát, s elköszöntünk. Kocsiba ültünk, s elindultunk azon az úton, amerről jöttünk. Az óvárosban egy meredek parkolóban megint megálltunk. Volt a közelben egy vendéglő, ahol beálltunk a sorba sörért. Az asztalok kinn álltak az udvaron, a nap erősen odasütött. Nagyon melegem volt. A 4dl-es korsóból egy húzásra lecsúszott volna az egész mennyiség. Nagy akaraterő kellett hozzá, hogy egy picit hagyjak második kortynak is. Jó lett volna még, de nem voltam hajlandó újból sorba állni. Egy arra tévedt járókelő rágógumit kínált Ibolya vett tőle. Első próbálkozásra nagyon le akart nyúlni az alkalmi üzletember, de amikor Ibolya kevesellte a visszajárót, még adott hozzá. Ennyi volt a városnézés. A várba még bemehettünk volna, de nem szántunk rá pénzt. Annyival többet nem látni a falakon belül sem, hogy érdemes legyen fizetni érte. Majd főzünk a kempingben vacsorát, azzal eltelik a nap hátralevő része, reggel pedig indulunk tovább.
A parkolóban elkapott a parkoló őr. Mondtam, hogy már megyünk is, de ragaszkodott hozzá, hogy kifizessem a 2 levát. Bosszantóan drága a parkolás, de úgy tűnik, itt ennyi a tarifa. Látván a kocsi magyar rendszámát, beszélni kezdett az ő magyarországi ismeretéről. Természetesen nem értettem belőle semmit, csak azt, hogy „Pápa” Ezek szerint repülős ismerőse van, különben honnét tudná, hogy létezik ilyen város?
- Nem, nem Pápa, Eger.
Nem ismerte ezt a várost. Nyílván nem olvasta Gárdonyitól az Egri csillagokat.
- Várjon, megmutatom! – vettem elő a térképet, kiterítettem a motorháztetőre.
- Itt van Pápa – tettem mutatóujjamat a megfelelő pontra – itt Budapest, itt pedig Eger.
Tudomásul vette, hogy nem Pápáról jöttünk. Ezután odaballagott a Daciához, hogy ott is behajtsa a parkolási díjat. Csaba tiltakozott, de a néni rám hivatkozott, hogy a kolléga is fizetett.

Visszakocsikáztunk a Szveta Gorára, és készültünk a főzéshez. Ekkor jött a döbbenet, hogy nincs gázpalack. Ellopták a szálloda parkolójából az egyik hálózsákkal együtt.
- Na, de enni azért kell! Rakjunk tüzet!
- Bográcsunk van, de mire akasszuk? Valamit keresek. Száraz gallyat csak találunk, elvégre erdőben vagyunk.
A sátorhelyek egyikében találtam betontuskóból kiálló vasrudat. Lágyvas, kézzel hajlítható.
- Na, megvan a szolgavas. Már csak tüzet kell rakni! Hol találunk tüzelőt?
Az asszonyok az étel előkészítésével foglalatoskodtak, a tűzrakás a férfiak dolga. Száraz gally nagyon kevés volt. Tűzgyújtáshoz elég, de a paprikás krumpli megfőzéséhez nem elég. Találtunk a sátorhelyeken nemrég levágott nyers gallyakat. Nem nagyon bíztunk hozzá, hogy égni fog, de nem volt más választás. Na most lett volna jó a kisbalta, amit otthon felejtettem. Ez már Egerszalókon is eszembe jutott. Mondtam Csabának, hogy hozzon, de az egyetlen nagy fejsze, ami volt a portáján a szén alatt volt eltemetve. Természetesen rendes fűrésze sem volt. Semminél ez is jobb alapon tette el a fémfűrészt. Ezzel voltunk kénytelenek a nyers ágakat elfűrészelni. Ez így persze túlzás. Annyira bevágtuk, hogy el tudjuk törni. Szerencsénkre begyúltak a tűzön. A szokásosnál lassabban, de megfőtt az étel. A kemping vizesblokkjával egy tető alatt volt egy étkező szín. Mondhatnám fészernek, bár csak két oldala volt nyitott. Volt benne egy nagy csapat belföldi turista, akik hideget ettek, bár rendelkezésükre állt egy tűzrakó hely kéménnyel. Nem vették igénybe. Viszont láthatóan megcsapta orrukat a húskonzerves paprikás krumpli illata. Amikor már nem volt más teendő, csak várni, hogy megfőjön a krumpli, minket, a két embert elküldtek, kerítsünk valami italt. Magunkhoz vettük a Tolbuhinban vásárolt táskákat, s nekivágtunk a hegynek. Ekkor már alkonyodott. Reméltük, nyitva van az étterem. Nyitva volt. A földszinti részt nem is tudom, hiszen egyből a tetőteraszt vettük irányba. Nem tudom, mi van, ha leülünk az asztalhoz, odajön-e valaki, de nem kizárt, hogy a szokásos megoldást választottuk.
Egy pult, és egy kis lift mellett álldogált néhány dolgozó. Odamentünk hozzájuk, mutogattunk az üres válltáskáinkra, hogy „gyiszigy bira, i dvá butelka brendi”
Kirakták a söröket a pultra.
- És dvá butelka brendi.
Összenéztek, majd egyikük felhívta figyelmünket, hogy 10 leva egy üveggel.
- Na és? Kérdeztem én, hogy mennyibe kerül? Kell és kész.
Még olcsó is. Vettünk a tengerparton 24-ért is, bár az se volt jobb mit a 12-es. Annál olcsóbb nem akadt. Akkor most mit jön ez itt nekem a 10 levával?
Kifizettem. Csaba kért még 2 sört. Mutatta, hogy bontsák fel, és vett még két pohár brandyt. Leültünk egy asztalhoz, iszogattunk, beszélgettünk. A brandy elfogyott, hozott még két pohárral. Ez így már elég ütős, mivel inkább egy deci volt az adag, mint fél. Közben besötétedett, kigyúltak lenn a város fényei. Kicsit talán lerészegedtünk, de ismeretségünk 13 éve alatt még soha nem beszélgettünk ilyen jót.

Az asszonyok már nagyon türelmetlenül vártak. Attól tartottak, hogy valahol eltévedtünk. A közösségi épület étkezőjében ekkor már nem volt senki, oda ültünk be vacsorázni. Magamnak már nem bontottam sört. Késő este volt már, amikor lefeküdtünk a sátorban. A háló részen a négy gyerek, mi felnőttek pedig az elő sátorban. Most tudtam igazán értékelni a faház padlóját. A göröngyös talajon sehogy nem volt kényelmes a fekvés. Szűk is volt a hely, a karom minduntalan kilógott a ponyva alól. Sokszor felébredtem éjszaka. Alig vártam, hogy reggel legyen, s beülhessek a jó puha kocsiülésbe.

*
Most viszont már a jó puha kocsiülés sem elég kényelmes. Indulni kellene tovább, hiszen nem sok értelme van itt álldogálni a rónán. A Ladások betöltötték az utolsó tartalékot a sárgába, s mehettünk is. Hosszú unalmas, keskeny út vezetett Pancsováig. A szembejövő forgalom kezdett erősödni, így nem nagyon volt alkalmam megelőzni a közben utolért teherautót. Egyedül még talán megkockáztatom, de nem akartam szétszórni a konvojt épp most, amikor hamarosan irányt kell változtatnunk.
Nagyon lassan jutottunk túl ezen a 30km-en. Beértünk a városba, s a legelső kereszteződésnél lekanyarodtam jobbra, de elbizonytalanodtam, s visszamentem a főútra. A többiek jöttek utánam, nem okoskodtak. Azt gondolhatták, hogy én tudom az utat. Nem kizárt persze, hogy alaphelyzetben jó lett volna az irány, de útépítés folyt itt is, és a következő ötven kilométeren. A nyugati irányba tartó útra visszatérve, olyan gyanúm támadt, hogy ismét a Duna mellett járunk. Jól sejtettem. Még majdnem 20km-t mentünk ebbe az irányba, de már sűrű városi forgalomban, sok lámpás csomóponton át. Belgrádot csak annyira sikerült elkerülni, hogy közvetlenül a hídfőnél lévő csomópontban kanyarodtunk észak felé. Csak azért nem láttuk magát a fővárost, mert a parti nyárfaerdő takarta. A városból kiáramló forgalommal azért meggyűlt a bajunk. Nem sikerült egy lámpaváltással átjutnunk, így amikor egyenesbe kerültem, leálltam az út szélére, hogy a többieket bevárjam. Hamarosan meg is jöttek, beálltak mögém. Na, akkor mehetünk is, csak legyen egy kis szünet az autóáradatban. Nem volt. Hiú ábránd volt, hogy majd maga elé enged bárki is. Járt a motor, lábam a kuplungon, villog az irányjelző mind a négyünknek, de senki nem enged be. Na, most mi lesz? Sanyi találta ki a megoldást. Neki egyébként is rutinja van az útakadály létesítésben. Kicsit beljebb tolta a kocsi orrát. Aha! Megvan! Mind ezt tettük. Kicsit mindig beljebb, beljebb. Amikor már nem fértek el tőlünk, megálltak. Sikerült együtt elindulnunk. A sűrű forgalomtól, és az útépítés okozta sávszűkítésektől nem lehetett igazán haladni. Már majdnem Zrenjaninnál jártunk, amikor elértük a kész útpályát. Ekkorra már a Belgrádból kiáramló forgalom is elkopott, mehettünk végre akár 100 fölötti sebességgel is. Következő megoldandó probléma, hogy át kell kelni a Tiszán. Kanizsánál van komp, de inkább hidat szeretnék. Tehát Zenta a cél. Viszont előbb még érintjük Kikindát. Semmit nem tudok erről a városról, de a neve ismerős. Itt már beszélhetünk akár magyarul is a helybeliekkel. Talán. Amennyiben a történelmi Magyarországot vesszük figyelembe, akkor már rég itthon vagyunk, hiszen egykor a szendrői vár volt a déli határ. Az pedig még a Duna déli partján áll. Ha már Szabadkát elkerüljük, akkor legalább Kikindán vegyünk valamit. Noha nem volt feltétlen szükséges, de bementünk a városba. Nagyon jó árnyékos parkolót találtunk. (már ezért megérte) Bementünk egy áruházba szétnézni. Valójában semmit nem akartunk venni, csak nézelődtünk.
Az árak hasonlóak, mint odahaza, csak itt nem forintban, hanem dínárban van kiírva, vagyis valójában hatszorosa. Na, itt nem veszünk semmit ez már biztos. Egy élelmiszerboltban Sanyiék próbálkoznak márkával fizetni, ami egyébként általánosan elfogadott fizetőeszköz Jugoszláviában, de itt nem fogadják el. Kénytelenek előbb elmenni a bankba. Márkánk még nekünk is van, de inkább nem váltjuk be. Csabáék tudnak venni egy üdítőt a dínárjukból. Nekünk kifutna egy nagy doboz kefirt. A család viszont leszavazza az ötletemet, így inkább egy tábla csokit veszünk az utolsó pénzünkön. Hiába győzködöm őket, hogy ebben a nagy melegben kicsit felüdítene a hideg kefír, a csokitól viszont még szomjasabbak leszünk. Italt pedig nem tudunk venni.
Talán egy fél órát időztünk itt. Már csak a Zenta felé vezető utat kellene megtalálni. Ajánlatos lett volna visszafordulni dél felé, de inkább alternatív megoldást keresek. Kénytelenek vagyunk érdeklődni. „Zenta” Ezt a szót nem ismerik. Lehet, hogy élnek itt magyarok, de nem találkoztunk velük. Az egyik helyi lakos kitalálja, hogy mit keresünk.
- Szenta? – Aztán mutatja az irányt, ami végül mégse győzött meg bennünket. Egy rendőr a Szenta-t szentárnak értette, ami a centrum megfelelője, tehát a városközpont. Végül saját ötlet (és térkép) alapján Mokrin felé hagytam el Kikindát. Jól benne jártunk már a délutánba, éreztem, hogy ránk esteledik, mire a határra érünk. Az addig használt térképünk nem volt túl meggyőző. Az útirányjelző táblán lévő Coka (Csóka) a térképünkön nem szerepelt. Út, viszont több is volt rajzolva.
- Van egy óriási ötletem. Adjátok csak előre a Magyarország autósatlaszát!
- Hol van?
- Ott hátul, az a sárga.
- Itt nincs olyan.
- Keressétek!
Aztán mégis meglett. A padlón volt, lapjaira hullva. Megtaláltuk az éppen szükséges részt. Nagyon megörültem neki, mert nem engedhettünk meg magunknak 10-20 km eltévedést. Itt a nagy pusztaságban még támpont sem akadt, hiszen az út menti fákon kívül nem volt más látnivaló. Így tehát már teljes biztonságban vezettem a konvojt a citromsárga zentai Tisza- hídra, s azon túl érzésre elkanyarodtam jobbra.
Ott szólítottunk meg két idős hölgyet, hogy erősítsék meg a döntésem helyességét. Ibolya a legnagyobb természetességgel kérdezte őket, hiszen biztosan tudnak magyarul. Tudtak. Nagyon szépen beszélték a nyelvet. Két kilométer egyenes, vasúti átjáró, jobbra, majd át a vasút alatt, aztán már nem téveszthetjük el Kanizsáig az utat. Éppen így lett, ahogy mondták. Kanizsán ösztönösen balra fordultam, de azért biztos ami biztos alapon, Ibolya beszaladt a kocsmába.
- Beszél itt valaki magyarul?
- Mindenki.


Menjünk haza ma!


Hajnali fél négy. Fél órája indultunk a vidini Duna kempingből. A gyerekek azt hiszem újból elaludtak, nagyon csendben vannak. Látni nem látom, hiszen teljes még a sötétség, bár már lassan virradni kellene. Az utca lámpái gyengén világítanak, az aszfalton szétszórt üvegcserepeket is alig látni, miután lekapcsoltam az autó lámpáit. Áll a sor. Előttem cirill betűs rendszámú Moszkvics, előtte ugyancsak bolgár autó, pontosan 36 darab a határsorompóig. Benn várakozunk a faluban. Gondolom, milyen boldogok ettől a falu lakói, de aligha kérdezték meg őket, hol legyen a határállomás.
Nem sokat aludtam az éjjel. Tizenegykor feküdtem le, de még ekkor is annyira elviselhetetlen volt a forróság a faházban, hogy képtelen voltam elaludni. A taktaszadai fuvaros, akivel tegnap megegyeztünk, hogy négyautós konvojban megyünk haza, már három óra előtt felkeltett bennünket. Tegnap rettentően szenvedtünk a forróságtól. Azért indultunk most korán, hogy legalább az út egy részén kellemes időben legyen részünk. Lehet, hogy ez csupán az eddig megtett 40 km-re sikerült? Nem mozdul a sor. Lehet, hogy nincs is nyitva az átkelő? A többi magyar kiszáll a kocsiból, s előre jönnek hozzám.
- Lehet, hogy csak hatkor nyitnak – mondja Sanyi, a taktaszadai fuvaros.
- Még szerencse, hogy korán indultunk – állapítja meg ironikusan a sógora, Lajos.
- A német nem jött? – kérdezem, mivel Sanyi tegnap azt mondta, lesz egy ötödik autó, mert egy német Trabantos is jelezte, hogy csatlakozna hozzánk.
- Azt mondta, nem kel ilyen korán. Lehet, hogy neki volt igaza?
- Jól nézünk ki – kapcsolódott a társalgásba az én sógorom is – ha itt kell állnunk több mint két órát.
- Lehet, hogy nekem gondom lesz a benzinnel, mert iszonyatosan sokat vedel a Ladám - mondta Lajos – Hány kilométer Jugó?
- Legalább hatszáznak számoltam. Mennyi benzined van?
- Van két marmon kannám, meg a tankot is teletöltöttem Vidinben, de nem elég 10 liter százra.
Sanyi előre sétált a sorompóig, s azzal az észrevétellel jött vissza, hogy semmi mozgás nincs a sorompónál. Ezt persze innét is látjuk.
- Szerintem aludjunk, amíg állunk! – javasoltam, s visszaültem a Wartburgomba. Csaba sógor a Daciába, Sanyi a piros Ladába, Lajos a sárgába, vagyis ki-ki a helyére.
Egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek, de a szememet hiába hunytam be, elaludni nem tudtam. Valaki mindig járkált az utcán, jöttek újabb autók, akiknek már ellenkező irányba kellett elkanyarodni, hogy a sorba be tudjanak állni. Aztán jöttek kicsit előttünk egy mellékutcából is, akik szemlátomást elénk akartak betolakodni. Bosszantott a szemtelenségük, mint ahogy az is, hogy feleslegesen keltünk fel hajnalban. Mit hajnalban? Éjszaka. Már harmadik napja vagyunk úton a családdal. Persze ez csak akkor igaz, ha a hazaindulástól számoljuk. Otthonról múlt hét csütörtök reggel indultunk, és szombaton, a déli órákban érkeztünk a Fekete tengerhez. Nagy élmény volt, hiszen soha nem láttam még korábban a tengert. Egy hetet töltöttünk az Aranyhomokon, szombat reggel indultunk haza. Azt mondta a sógor kisebb fia, hogy menjünk haza ma. Megmosolyogtuk, noha valójában mi, felnőttek is nehezen értük fel ésszel, hogy milyen messze vagyunk hazulról. Úgy terveztük, beosztjuk az utat három napra. Szombaton 200km-t jöttünk, ami nagyon messze van az egész távolság harmadától, de nem szívesen kerestünk volna ismeretlen helyen szállást, Veliko Tarnovo-ban pedig az odaúton is megszálltunk. Tetszett a város is, a kempinget se kell már keresni, és a gyerekeknek sem idegen már az a hely. Tegnap 360km-t tettünk meg. Azért nem többet, mert nem akartuk éjszakára elhagyni Bulgáriát. Így esett a választásunk Vidinre. Ez volt a lehető legtávolabb.
Már majdnem elbókoltam, amikor a Wartburg ajtajának lemezhangjára riadtam. Ibolya kiszállt mellőlem, rágyújtani. Ezt az ajtót csak becsapni lehet, másképp nem csukódik. Kezdett világosodni. Hátul a gyerekek nyugodtan aludtak. Tamás ülve, Zsófi pedig összekuporodva feküdt az ülésen. Egyikük a padlóra is lefekhetne, hiszen ebben a kocsiban sík padló van. A lényeg, hogy alszanak. Legalább őket nem bosszantja a várakozás. Mindannyian szeretnénk már otthon lenni.
Egyedül Csaba ragaszkodik hozzá, hogy Szabadkán bemenjünk a piacra. Persze, ha sokáig kell itt várni, akkor csak estére leszünk ott, akkor pedig már nincs piac.

A városnézést inkább kihagynám. Idefelé is kihagytam, pedig rám bízták, hol állok meg. Bácska Topolán is csak azért tettem, mert rám villogott Csaba.

Akkor is rettentő meleg volt. Hiába ittuk a meleg narancslevet, nem nagyon frissített. Aztán akaratlanul az autóútra tévedtünk, ahol fizetni kellett az úthasználatért. Schillinggel fizettünk, de a visszajárót dínárban kaptuk. Hatalmas címletekben, ami valójában alig ért valamit. Csabáéknak új dínárban adtak vissza, így azt hitték, becsapták őket. Egyszerűen levágtak a jugók két nullát, s megújult a pénzük. Szívesen megnéztem volna a péterváradi erődöt Újvidéknél, de az autóútról nem láttam. Kirándulásra pedig nem szántunk időt, hiszen el akartuk érni estére Szófiát. Belgrádot is csak menet közben láthattam. Nagyon szép a Száva torkolat a sok híddal s a várheggyel. Belgrádtól Nis-ig fizetős autópályán haladtunk, de nagyon sajnáltuk rá a pénzt, ezért választottunk hazafelé más útvonalat. . Az autópálya-kaputól értetlenül indultunk tovább.
- Nem kell fizetni? - csodálkozott Ibolya, amikor átnyújtottam neki az éttermi blokkra hasonlító hosszú papírlapot.
Az eddigi két kapunál előbb fizettünk, majd kaptunk egy pici nyugtát.
- Én sem értem, de nem jártam még ilyen helyen. Fizetni nem kellett, de valahogy megoldják, nem mehetünk ingyen, az biztos.
Aztán kilogikáztuk a rendszert. A hosszú papírlapon helységnevek és kilométerek voltak listázva. Aha! Megvan! A kihajtónál kell fizetni. Igazuk van, akkor derül ki, hogy mennyit használtam a pályát. Így nem szakaszokat kell előre fizetni, hanem a megtett kilométerek alapján fizetek. Logikus.
A Morava folyó széles völgyén haladtunk délkelet felé. Térkép szerint hegyvidék, de közlekedési szempontból ennek nem volt jelentősége. Településeket csak messziről láttunk. Olyan, egyenfalvakat. A kis lejtésű cseréptetők annyira egyformák voltak, mintha egy gyárból kerültek volna ki, egy időben. A házak szinte mindegyike vakolatlan volt. Vasbeton váz, és vörös tégla kitöltő fal. Mintha minden ház új, még befejezetlen lenne, pedig ennek kicsi a valószínűsége. A földszintes magyar vidékhez képest szokatlan volt, hogy a legkisebb faluban is emeletesek a házak
Ekkor már a gyerekek nagyon unták az utazást. Hiába mutattam nekik bármi látnivalót, nem érdekelte őket. Folyton veszekedtek. Nekem sem ártott volna egy pihenő, hiszen minden korábbi utamat magasan túlszárnyaltam már. A Wartburg jól bírta az egyenletes, 110-es tempót. Néha lassú teherautókat kellett előzgetni, persze fokozott figyelemmel, hiszen jártak az úton tőlünk gyorsabb autók is. Egy előzésnél láttam a tükörből, hogy két autó jön nagy sebességgel a belső sávban, de amikor az egyik elment, már toltam is kifelé a Wartburg orrát a teherautó mögül. Pedig láttam, hogy kettő jön. Na, ez már határozottan a fáradtságtól van. Pedig mikor lesz még este?
Nis-nél eltöltöttünk egy fél órát, olyan megfontolásból, hogy ne menjünk keresztül úgy egy országon, hogy sehol nem állunk meg. Még a tankolást is a belvárosban oldottuk meg úgy, hogy a magunkkal hozott benzint betöltöttük a tankba. Egy teraszon leültünk sörözni, de fájdalmasan drága volt. Úgy döntöttünk, hogy gyorsan menjünk ebből az országból. A Nisava folyó 18km hosszú szurdokát kár lett volna kihagyni. Nem választottuk, egyszerűen erre vezet az út Bulgária felé.



Helyenként több mint 100 méter magas sziklafalak merednek az út fölé. Annyi hely van csupán, hogy a folyó mellett elfér az út és a vasút. Persze nem mindenhol. A vasutat nagyon sok helyen csak alagútban tudták elvezetni, de a közúton is sok az alagút. A szurdok valódi mélységét, nem is érzékeltük igazán, hiszen csak a meredek sziklák tetejét láttuk. Viszont van olyan hegy, ami egy lendülettel, 700 méterrel emelkedik a völgy fölé. A szurdokon túljutva elcsodálkoztam a zöld búzatáblákon. Bácskában már aratnak, ez pedig jóval délebbre van. Igaz, fenn a hegyek között. A határátkelőnél egy hatalmas leaszfaltozott területet túrtak a nagy forgalom fogadására, de láthatóan csak hegybontással tudták megoldani. A határváros lenn volt a völgyben. Ott volt annyi eszük, hogy a tranzit utat nem viszik be lakott területre.
Amikor átértünk Bulgáriába, már alkonyodott. Felejthetetlen, kalandos éjszaka állt előttünk. Hajnal óta úton voltunk, minden eddiginél sokkal nagyobb távot tettünk meg, a hőség is megviselt. Határozottan elfáradtam már ekkorra.
Hiába tettem fel a mon-x szemüvegemet, nem sokat javított a látásomon. A szemem is rettenetesen el volt már fáradva. Ráadásul a szemüveg nem rám volt méretezve, erősen nyomta a halántékomat. Meg is álltam azonnal, amikor Camping táblát láttam. Csaba nem volt hajlandó letáborozni, mert neki fel volt írva a Szófia melletti kemping címe, ahol a bátyja szokott megszállni. Igaz, az még 70km, de már kezdett esteledni. Sötétben talán meg se találjuk. Tényleg nem találtuk meg. Betértünk ugyan egy szállodához, ahol már a parkolásért ki kellett fizetni 2 levát, ami 2 liter benzin ára volt. Ekkor volt este 10 óra. Reggel 4-kor indultunk, ez gyakorlatilag 18 óra vezetés. Ha a megállásokra levonunk egyet, akkor is sok. Különösen úgy, hogy korábban egy bécsi út kivételével, soha nem vezettem 4 óránál, és 300km-nél többet egy nap. Nem is terveztük tovább menni, ezért ittuk meg négyen a 2 deci meleg brandyt, és kísérőnek egy pohár – ugyancsak meleg – bort. A nyelvünk se forgott rendesen, úgy berúgtunk néhány percen belül. Akkor még nem gondoltuk, hogy nem lesz szállásunk. Egy magyar társaság felajánlotta, hogy beengedi a gyerekeket a szobájukba, de nem fogadtuk el a segítséget. Csaba továbbra is a bátyja által felírt címet akarta megtalálni. Éjjel 11-kor. Illetve kelet európai, vagyis helyi idő szerint már éjfél volt, amikor tovább indultunk. 18 óra vezetés után, részegen, idegen országban, sötét éjjel, az autóban az egész családdal besoroltam a főút forgalmába. Rám is dudált, aki elé kikanyarodtam. Utólag belegondolva, ez volt a felelőtlenség csúcsa. Azon már nincs mit csodálkozni, hogy a kempinget nem találtuk, de még a Várna felé vezető utat is elvétettük. Begurultunk Szófiába. Éreztem, hogy túlnőtt rajtam a feladat. Egy parkban beálltam a parkolóba, elővettem a hálózsákot, és kifeküdtem az aszfalt és a fű találkozásához. Erre azért emlékszem, mert egyszer füvön, máskor aszfalton feküdtem amint forgolódtam, de mindenhol kényelmetlen fekvés esett. Lefekvés előtt Csaba még belém beszélt egy pohár bort, hogy jobban tudjak aludni. Talán egy óránál se tartott tovább ez a nyugtalan alvás. Néha fel is néztem, mert az út felől kocsiajtó csapkodást hallottam többször is. A lámpafénynél felismertem, hogy egy sárga Lada. Harmadik alkalommal nagyon közelről hallottam a kocsizúgást.
Két sárga Lada állt meg a Wartburg mögött, tele rendőrrel. Engem nem láttak, a kocsi ablakán kezdtek kopogni. Kiugrottam a hálózsákból, hogy megelőzzem a család felébresztését. Elkéstem.
Mindenkit felébresztettek. Velem szemben az volt a legelső kívánságuk, hogy vegyek magamra pantallót. Próbálkoztak többféle nyelven kommunikálni velünk, de magyarul egyikük se tudott. Ibolya olyan indulatosan kezdett velük kiabálni, hogy magam is meglepődtem.
Az nem érdekelte, hogy egy szavát sem értik. Miután megmutattuk a tengerparti szállásfoglalásunkat, letettek arról a tervükről, hogy Csabát, meg engem bevigyenek a kaptárba. Javasolták, hogy menjünk hotelba. A lényeg, hogy a parkban nem maradhatunk. Lehetett volna bennük annyi becsület, hogy kivezetnek a városból, de nem volt. A kicsi alvás és a sok izgalom ki is józanított. Nem állítom, hogy pihent voltam, de nem mérlegelhettem, menni kellett. A család ismét elaludt, de mi mást tehettek volna éjszaka? Autópálya vezetett Várna felé. Elég sok csomópontot érintettünk, de nem vétettük el az irányt. Mielőtt vége lett volna a pályának, megláttam egy Motelt. Befordultam a parkolóba, elővettem a hálózsákot, le a pantallót, és alvás. Négy órához jártunk már közel, amikor Csaba odajött megnézni, hogy alszom-e. Nem tudott aludni.
- Menjünk! – mondta – Nemsokára virrad, én nem tudok aludni.
Már 24 órája vagyunk úton, aludtam két szakaszban 2 órát, legfeljebb hármat, de attól semmiképpen nem többet. S még nincs vége a napnak. Erősen emelkedő szerpentinen, kettes fokozatba visszakapcsolva kínoztam a Wartburgot. A sötétben is észlelni lehetett, hogy épül egy hatalmas völgyhíd mellettünk. Hatalmas betonpillérek meredtek bele a sötétségbe, néhol toronydarut is látni véltem. Építik az autópályát, Csupán néhány kilométer volt ez a nehéz szakasz, majd ismét autópálya következett. Ekkor már kezdett világosodni. Miután vége lett a pályának, akkor is rendkívül jó minőségű úton haladhattunk, de már a fáradtságtól egyre lassabban. Széles völgyön vezetett az utunk. Az alacsony hegyek mögül fel kelt a nap. Éhes voltam. A család is felébredt lassan, kerestem az alkalmas pihenőt, ahol megállhatunk reggelizni. Csaba villogni kezdett, nyilván azért, hogy álljak meg. Egy buszmegállónyi öbölbe félreálltam.
- Azért jeleztem, hogy állj meg, mert én már nem látok. Nincs valami a közelben?
- Nem tudom, hol járhatunk, de valahol ezen a részen – mutattam a térképen. Veliko Tarnovo útba esik, az egy aránylag nagy város. Írja az útikönyv, hogy van kempingje a Sveta Gorán. Elég jól felszerelt. Legalábbis a könyv szerint.
- Mennyire van?
- Nyolcvan kilométer legfeljebb.
- Annyi még elmegy.
Kiraktam a kocsi mögé a kempingasztalt. Állva reggeliztünk, meg járkálva, mert ennyi ülés után a járkálás is pihentető. Kelet felől jött egy autó. Jött több is, mert ha nem is nagy, de azért volt forgalom. Ez viszont amikor megláttak bennünket, visszafordult. Jöttek vásárolni. A nagy pakkot látva nem akarták elhinni, hogy nincs semmink eladó. Tőlük megkérdezhettük volna, hol járunk éppen, de nem ismertük egymás nyelvét. Jó lett volna az iskolában megtanulni az oroszt, ha már úgyis kötelező volt, azt megértenék a bolgárok.
A tárnovói kempinget mire megtaláltuk, éppen dél volt. Kivettünk két bungallow-t, s azonnal el is aludtam.

*
Csaba nyitotta rám az ajtót.
- Alszol?
- Dehogyis.
- Gyere nézzük meg, mi van ott elől!
Mentem. A kis mellékutcából egyre többen jöttek rosszarcú csencselők. A sorba nem tudtak befurakodni. Láthatóan az volt az elképzelésük, de amíg nincs mozgás, nem tudnak beállni. Egy fehér inges, segédmotoros finánc végigjárta oda-vissza a sort. Megközelítettük a sorompót. Szó nem volt semmiféle ellenőrzésről, mindenki csak várt. Az egyik egyenruhás megkérdezte, hogy hol van az autó? Mutattuk, hogy ott van hátul. Akkor menjünk oda vissza – utasított, de azt nem tudom, hogy értettük meg mindezt. Ekkor számoltam végig az előttünk állókat. Az egész sorban csak a mi négy autónk volt külföldi. Parancs az parancs, vissza kellett mennünk a kocsinkhoz.
- Mi van? – jött oda Sanyi.
- Visszaküldtek – válaszolt Csaba - Nincs semmi mozgás. Pedig még hat óra is soká lesz.
- Mentünk volna inkább Románia felé.
- Idefelé is rengeteget vártunk, tudod. – szólt közbe a felesége.
Az asszonyok is körénk gyülekeztek, sajnálkoztak az értelmetlen korai kelés miatt.
Sok beszélnivaló nem akadt, mindenki ingerült volt már a várakozástól. Azt már tegnap megbeszéltük, hogy ők Albenán voltak, ahol sok a medúza, mi meg az Aranyhomokon, ahol viszont nincs medúza. Igaz, egyszer a két család elment hajókázni, én pedig őriztem a parton a ruhákat. Akkor láttak medúzát ők is, de a strand tiszta volt.
Jobbról hatalmas vörös korongként kelt fel a nap. Mint mindig, most is volt egy elképzelésem az égtájakról, de nem jól gondoltam. A nap egész biztosan keleten kél. Tegnap este a Dunánál se tudtam helyretenni az irányt. Látom magam előtt a térképet, miszerint délen van Bulgária, északon Románia. Csakhogy ebben a kis csücsökben akkorát fordul a folyó, hogy a román rév van délen. Valójában teljesen mindegy, az a lényeg, hogy átjussunk Jugóba, de már jó volna mielőbb. Ha hatkor indulunk, akkor is délután négyre érünk Szabadkára. Azt hiszem, a piac kimarad. Sőt, mivel én vezetem a konvojt, Szabadkát is elkerülöm, meg Belgrádot is, hogy ne kelljen fizetős utat használnunk. A hat órai indulás persze hiú ábránd, hiszen 36 kocsi van előttem most. A csencselők közül biztosan befurakodik legalább 5-6 autó. Beültem a kocsiba, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, s rápihenni a várhatóan fárasztó napra. Persze, ha sötétben nem tudtam elaludni, most már teljesen reménytelen próbálkozás. Jobb híján az elmúlt hét élményeit dolgoztam fel magamban.

A Sveta Gora kemping nem volt annyira rendben, mint ahogy az útikönyv alapján gondoltuk. Találó kifejezés rá, hogy lepusztult. A sátorhelyek elhanyagoltak voltak, nem is állt egyetlen sátor sem. A faházakat is jó régen állíthatták fel. Az ágy sodronya annyira ki volt nyúlva, hogy képtelenség volt a teknőben oldalra fordulni. Annyival volt jobb egy függőágytól, hogy legalább stabilan állt. Elméletileg el lehetett volna férni 1-1 gyerekkel, de éjszakára inkább a padlóra feküdtem. Délben persze senkivel nem kellett osztoznom a házon, hiszen a többiek aludtak éjjel. Ibolya és testvére Marika, ebédet főztek, a gyerekek felderítették a területet. A kerítés alatt találtak egy törött vízvezetéket, ami gyakorlatilag ugyanaz volt, mintha forrásra leltek volna. A lényeg, hogy jól összesározhatták magukat.
Három óra körül ébredtem fel. Megkerestem a WC-t, ami meglepően jó állapotban volt, a környezethez képest. Sárga csempés vizesblokk zuhanyfülkékkel, mosdók sorával, tükrökkel és hideg vízzel.
A WC is rendben volt. Igaz, nem a mi kultúránknak megfelelő, hanem úgynevezett pottyantós. Zománcozott vastálca, kiemelt lábhelyekkel. Elől a betonba árkot véstek, hogy a kicsapódó víz visszafolyhasson a tálcára. A sarokba odakészített vesszőseprő lehetett a WC-kefe. A használt papírt nem a lyukba, hanem az odakészített papírkosárba kellett rakni. Csupán a nadrágra kellett vigyázni, nehogy vizes legyen. Csaba nem volt hajlandó használni, inkább kiment az erdőbe. Ezt nehezen értem, hiszen ott is guggolni kell, ráadásul nem lehet leöblíteni.
Délutánra beiktattunk egy városnézést. A hegy tetején állt egy tetőteraszos étterem, ami ekkor nem volt nyitva, de mellőle is szép kilátás nyílt a völgyre. Vagy mondhatnám inkább szakadéknak, ahová a város épült. A szemközti sziklafal lehetett tőlünk legalább 5 kilométerre, a magassága legalább 100 méter, de inkább több. Az óváros keleti szélén magasodott a várhegy, a Caravec. Hozzánk képest a vár legmagasabb tornya is mélyen volt. A hozzánk legközelebbi részen állt egy árkádos múzeum-épület, előtte egy hatalmas vastű (vagy kard)két lovas alakkal. Valamilyen bojárok emlékműve. A múzeumot szinte körülölelte a Jantra folyó. A túlpartján apró sikátorok mentén, sok-sok szinten régi házak tornyosultak. Mint partifecskék a löszfalban. Mediterrán vidékeken gyakori a hasonló elrendezésű város, de a valóságban nem láttam még ilyet. A szintkülönbségek döbbenetesek. A zöld vizű Jantra szinte áll. Nagyon lassú a folyása, ezért összevissza tekereg. Szinte mindenütt ott van a városban. Az észak-déli főútvonal, s mellette a vasút úgy halad át a városon, hogy híd, alagút, megint híd, megint alagút, megint híd. A város északi részén egy kicsit még kanyarognak a folyó mentén, majd egy bevágáson felkapaszkodik (az út legalábbis) a szemközti fennsíkra. A folyó keletre hagyja el a várost, mert arrafelé nyitott a völgy.
Lesétáltunk a hegyről, bementünk a múzeumhoz, majd egy gyaloghídon átkeltünk a folyó fölött. A vízparti nyárfák csúcsa nem ért fel a hídig. A parti szálloda egyik oldalát oszlopokra építették. Nagyon sok szint volt alattunk, de az utca fölött is volt még…azt hiszem három, vagy négy.
Ez volt a sétánk végpontja, mert szemerkélni kezdett az eső. Siettünk vissza a kempingbe, de nagyon messze volt, nagyon sok volt a lépcső, hiába volt erdő is a hegyen, mire megérkeztünk, rendesen eláztunk. Ekkorra persze el is állt az eső, és hamarosan újra kisütött a nap.
Reggel hatkor volt ébresztő, fél hétkor indulás. Jól kipihentem magam ekkorra. A cél már csak 200km. Nagyon lazán teljesítjük délig. Félúton beiktattunk még egy városnézést Sumenben. Járt itt Kossuth Lajos is. (korábban) Nem esett ugyan útba, de tettünk egy kb. 10km-es kitérőt. Az egyik zebránál nem engedtem el a gyalogosokat, amiért hallottam, hogy jól lerománoztak. Nem figyelték a hátsó ablakon lévő MDF-es H betűt, csak azt látták, hogy nem cirill betűs a rendszámom. Csaba kapott egy piros lámpát, ezért még külön feladat volt, hogy megtaláljuk egymást. Bementünk egy visszataszító üzletbe, hogy valami kaját vegyünk. Valami túróstáska féleséget sikerült beszerezni, de rettentően sósra sikerült. Nem nyerte el a család tetszését. Én is erőszakkal ettem meg.
A parkban leültünk egy presszó teraszára kólát inni. Kólát persze nem kaptunk, mint ahogy az országban sehol. Az egyetlen üdítő egy világoszöld folyadék volt, ami még a nagyon elsózott süteményre se volt elég édes. A gyerekek nem is voltak hajlandóak meginni. Városnézés előtt még kinn az országúton lebonyolítottuk második bulgáriai tankolást. Előző este a határátlépés után, az első adandó alkalommal megtankoltunk, de már ott jelentkezett az a probléma, hogy nem adtak keveréket. Mivel náluk lényegesen kevesebb a kétütemű autó, nincsenek ilyen kútoszlopok. A saját olajomat kellett a tankba töltenem. A második tankolásnál viszont már nem volt készletem. Hosszas rimánkodás után voltak hajlandóak adni 3 leváért háromnegyed litert. Közben Ibolya lebonyolított egy pénzváltást. Nem volt ugyan szükségünk levára, de az „ügyfél” kedvező ajánlatot tett. Tíz forintért adott 1 levát, ami a hivatalos 17=1-hez képest nagyon jó váltás volt. Később viszont korrigált, mert rájött, hogy számára így kedvezőtlen. A végeredmény 20=1 lett, így pedig mi jártunk rosszul. Vigasztaljon az a tudat, hogy ő járt közben, hogy olajat kapjunk.

Várnába érve egy pillanatra megláttuk a tengert. Az utcákban liba nagyságú sirályok repkedtek. Egyet széttaposva is láttam az aszfalton. Felfokozott izgalmi állapotba kerültem, ezért különösen bosszantott, hogy a várost nem megfelelő irányban hagytuk el, s így legalább 10-15km-el többet mentünk a szükségesnél, mielőtt a tengerpartra értünk volna.
Megérkeztünk. Zlatni Pjasaci, Hotel Kopristvica, első emelet. Két egymás melletti, és egy távolabbi szoba. A kettő a tengerre nézett, ahová azonnal le is siettünk, mert nem volt víz a szállodában. Azt ígérték, reggelre lesz. Az üdülőtelep a hegyoldalba épült, s a mi szállodánk elég messze esett a víztől. A rengeteg lépcső különösen felfelé okozott bosszúságot. A társaság legifjabb tagja, a négyéves Ervin nem is bírt felmászni, az apja volt kénytelen a nyakába venni. Amikor a lépcsősor tetejére értünk, lemászott, és futás!

*
Nagy élmény volt ez a hét, de már szívesen elhagynám Bulgáriát. Hat órakor nem történt semmi. Hétkor se. Fél nyolckor megérkezett a vidini kempingből a Trabantos német és jól kiröhögött bennünket. Mutatta az óráján, - gondolom – hogy mióta vársz itt hülye magyar? Mondom neki, hogy éppen most érkeztünk (ezt nem érti) „cén minute.” Nyolckor néhányan kifordultak előttünk a sorból és elmentek. Felzárkóztunk. Egy rosszarcú be akart elém furakodni, de nem engedtem. Csak utána gondoltam bele, hogy akár még erőszakosan is felléphettek volna. Szerencsére nem tették. Újabb kocsik mentek el előlünk, majd a soron kívül állók közül mindegyik. Csak találgattunk, mi lehet ennek az oka. Bizonyára nem az a szolgálattevő a határon, akire számítottak, így inkább másik átkelőn próbálkoznak. Kicsit előrébb jutottunk a sorban, de így is eltelt legalább még egy óra, mire sorra kerültünk. A nap ekkor már határozottan ontotta a meleget. Na, ennyit a korai indulásról.
Leadtam pecsételésre a négy útlevelet, jött a finánc, mondta a csomagtartóra mutatva, hogy „bagázs”. Láthatóan sokallotta a holminkat. Mondtam, hogy kemping. Bólintott, hogy megértette, majd intett, hogy mehetünk. Bejutottunk tehát a senki földjére, ahol megint várni kellett. A környezet határozottan gusztustalan, szemetes volt. Erősen emlékeztetett arra a pihenőre, ahol Belgrád után megálltunk az autópályán. Nem nagyon túlzom el a dolgot, ha azt mondom, alig volt a pihenőben hely, ahol leheverhettünk volna. Iszonyatos embertömeg időzött ott. Rengeteg német rendszámú kocsi, de a németeket nem láttam sehol. Na jó, nem ismerem fel ránézésre, hogy ki milyen nációból való, de ilyen sötét bőrű németeket nem sokszor lehet látni.
A sógorom azonnal rájuk fogta a nagy orruk miatt, hogy muzulmánok. Nem tudtam meggyőzni, hogy nem attól muzulmán valaki, hogy nagy az orra.
A pihenőben volt egy téglaépület, ami a legkevésbé sem nevezhető korszerű toalettnek. Nem mi voltunk az elsők, akik nem voltunk hajlandóak bemenni a bűz, és annak okozója miatt, ezért a környékén is nagyon figyelni kellett, hova lépünk. Na itt, a két határellenőrzési pont között, csak lent, az árokban voltak odapottyantott „taposóaknák.” Sajnos természetes az ilyen környezet ott, ahol sok embernek, hosszú ideig kell várakozni. Előttünk két kocsit is visszafordítottak. Ez még egy lapáttal rátett a feszültségre. Ennek ellenére hozzá fogtam enni, pedig nem esett jól, de már órák óta éhes voltam.
- Jó étvágyat! – szólt oda Lajos.
- Nem nagyon van, – szóltam vissza megköszönés helyett - de már nagyon éhes vagyok.
- Meddig váratnak még itt is? Mikorra érünk így haza? - sétált oda hozzám.
- Nyolcszáz kilométer, az 16 óra. Ennél gyorsabban nem megy. A kamionosoknak is így számolnak. Óránként 50km. Idefelé nekünk is így jött ki Szófiáig.
- A Wartburg hogy bírja?
- Jól. Indulás után 10 perccel elkezdett rángatózni, de megrugdostam a pedált, kicsit bömböltettem a motort, aztán meggyógyult. Gondolhatod, milyen görcs állt azonnal a gyomromba. Tegnap reggel megint rájött a rángatózás, de le is állt. Újraindítottam, azóta jó. Inkább a Csaba Daciájával van gond. Elszakadt az ékszíja, a hűtőventillátort is direktre kellett kötni…
- A fűtést meg nem tudjuk kikapcsolni – fejezte be a mondatot Csaba, majd témát váltott.
- Mikorra érünk Szabadkára?
- Szerintem add fel a piacozási tervedet! Éppen néztem a térképen, hogy nem is kell a fizetős úton mennünk.
- Mehetünk Pancsova, Kikinda és Zenta vonalon. Szabadka nem esik útba. Úgyis késő este lenne, mire oda érünk.
- Tízre otthon leszünk, ha nem sokáig kell itt várni.
- Szerintem legjobb esetben is éjfél lesz, de inkább több.
- Mi van a fűtéseddel? – kérdezett rá Lajos az előbbi témára.
- Nem lehet lekapcsolni. Hiába húzogatom, tologatom. Fordul is a csap, mégse zárja el. Ruhát kell az ablakba rakni, hogy legalább onnét ne jöjjön ránk a forróság.
- Én meg a benzin miatt aggódom. Vagy már mondtam?
- Majd a sógorod vontat, ha kifogy. Nekem van egy tízliteres kannával, de kell is, hogy tankolás nélkül elérjem a magyar határt. Nem tudom, majd itt, a Szerb érchegységen átkelve milyen fogyasztásom lesz. Kétszáz kilométer kemény hegymenet.
- Azt beszéltük a sógorékkal, hogy amikor átérünk Magyarországra, megállunk a legelső helyen és eszünk valami igazi magyar kaját. Hosszú volt ez a hét, elegem van a salátából. – mondta Lajos kicsit mosolyogva azon, hogy milyen erőltetve eszem a konzervet.

- Nekem nem volt semmi bajom a kajával. Igaz, nem volt töltött káposzta, meg babgulyás, se rántott csirke, de otthon is elvagyunk ezek nélkül egy hétig. – válaszoltam nagyot nyelve a babgulyás emlegetésétől, na meg a szikkadt kenyértől.
- Tegnap délben is milyen finomat ettünk, azt is mondjad! – szólt ki Ibolya a kocsiból, kissé eldőlve a vezetőülés felé, hogy lásson bennünket.
- Nem igazán tudom mi lehetett, - nyalta körbe Csaba a száját – de olyan csülökféle volt, jó porhanyósra sütve, csak a krumplit sajnálták mellőle nagyon.
- Ja. Képzeld! - kezdtem részletezni a tegnapi ebédet. – már nagyon ki voltunk tikkadva a melegtől, sehol nem láttunk árnyékot, és egyszer csak ott van ez a kis tanya. Nem igazi étterem, inkább magánház, egy terasszal. A konyha egy különálló bódé volt csupán. Kértünk mindjárt üdítőt, meg mondtuk, hogy ennénk valamit.
- Oroszul értekeztetek?
- Dehogyis! Egyikünk se tud. Mutattuk. – s összezárt ujjaimat a szám felé közelítve demonstráltam a jelenetet.
- Azt persze nem tudtuk megmondani, hogy mit kérünk, de a bolgár csaj feltalálta magát. Felkapott egy tepsit és felénk mutatta a sült húst. Mondtuk, hogy jó lesz, és tényleg jó lett. Valami isteni. Csak a két pohár üdítő volt kevés.
- Hol volt ez?
- Mihajlovgrád előtt. (ma Montana)
- Na, visszamegyek a kocsihoz, hátha engednek már lassan.

Evés után még bőven volt időm emészteni is, nem nagyon kapkodták el a dolgukat a jugók sem. Nagyon meleg volt már az idő, de a kocsiban legalább a nap nem sütött. Az ajtókat mind kinyitottuk, hátha kevésbé melegszik fel az utastér. Az ülést hátratoltam, s amennyire Zsófitól elfért, hátradöntöttem a támlát, hogy jól kinyújtózhassak. Még egy félórát simán alhattam volna. Vagy legszívesebben fürödtem volna egyet a tengerben, de azt már magunk mögött hagytuk 600km-el.

*

A szállodai szobánk sajnos nem volt alkalmas társasági életre. Volt benne 2 rendes ágy, meg egy pótágy. Volt hozzá egy pici fürdőszoba, csodálatosan kicsiszolt, nagyszemcsés műkőpadlóval. Főzési lehetőség sem volt, na de ez nem apartman, hanem hotel.
A harmadik szobába a két „nagy fiút” küldtük át első éjjel, de aztán nem voltak hajlandóak átmenni, ezért mi, Ibolyával használtuk hálószobának. Ez így nekem tökéletesen megfelelt Ha a sógorékkal akartunk beszélni, vagy iszogatni, az erkélyre ültünk ki, mert ott csak egy korlát választott el bennünket. A szomszédos szállodaépületek között ráláttunk a tengerre.
A parti sáv takarásban volt, így csak a távolabbi vizet láttuk, s néha egy-egy teherhajót a horizonton. A sirályok folyton ott rikácsoltak a közelünkben. A halról átszoktak a hulladékra.
Megérkezésünkkor a szálloda halljában az utazási iroda munkatársa várt bennünket, megbeszéltük az elhelyezésünket, ellátott néhány jó tanáccsal, mint például…ne menjünk a telep északi részére, mert ott minden sokkal drágább, (ami nem volt igaz) inkább Ivánnál vásároljunk a közeli strandon, mert ő egy kicsit magyarul is ért. Ja és, hogy a tengerben mossuk le az út porát, mert nincs egyelőre más lehetőségünk.
Vigyázzunk a tengervízzel, mert sós, még a strandon mossuk le magunkról az ottani tusolóknál. Ha kirándulunk Várnába, számítsunk rá, hogy az üzletek üresek. Az üdülőtelepen viszont mindent megvehetünk.
Lementünk a rengeteg lépcsőn a strandra. A legalsó út mellett kőkerítés van, amelyeken nem kapuk, csak átjárók vannak. Az alkalmi strandolóknak azt hiszem fizetni is kellett, de nekünk volt szállodai bilétánk. A kőfalon túl homok nagyjából 50m szélesen.
Nagyon laza, nehezen járható, finomszemcsés homok, közte rengeteg törött kagylóhéj. Az emberi lábnyomoktól nem volt egy tenyérnyi sima felület. Kivéve persze azt a keskeny sávot, amelyet a hullámzás állandóan mosott. Maga a látvány nem mondható lenyűgözőnek. Valójában csalódtam benne. Egy nagy víz, ami a semmibe vész. Van egy 3 km hosszú strand, meg a végtelen víz. Dél felől egy hullámtörő gát zárja el a kilátást. Se sziget, se távoli sziklapart, csak a semmibe vesző víztömeg. Kicsit lötyög, még azt se mondanám, hogy hullámzik. Első érintkezéskor hideg, de hamar hozzá lehet szokni. Csak akkor észlelhető a só, ha a szánkhoz ér a víz. Ha elmulasztjuk a zuhanyozást, akkor sem fehéredik ki tőle a bőr, mint ahogy mondták. Azonnal elkezdtünk homokvárat építeni. Nem is olyan egyszerű. El kell találni a homok nedvességét. Ha sok benne a víz, akkor szétfolyik, ha túl száraz, akkor leomlik. Agyag nincs benne, ami összefogná. A strandon bizonyos távolságokba – tőlünk hármat lehetett látni – figyelő tornyok vannak felállítva, tetejükön zászló, aminek a színe tájékoztatja a fürdőzőket, de nem tudom, milyen szín mit jelent. A hotelben az iroda munkatársa azt mondta, hogy azért nevezik ezt a tengert Fekete tengernek, mert alattomos áramlásai vannak.

(Erről, azóta mást hallottam. A felső 300 láb csupán, amiben van élet. A mélyebb részeken teljesen holt. Semmi nem marad életben 100 méter alatt. Ennek csupán annyi előnye van, hogy konzerválódnak a hajóroncsok, de ezt nem tarom annyira fontos dolognak)
A számunkra nem ajánlott északi részen van jacht kikötő, és lehet motorcsónak által vontatott ejtőernyővel repülni. Mindezt persze csak messziről láttuk. Mint ahogy a Balcsik-Várna közt menetrend szerint közlekedő kishajót is. Fontolgattuk ugyan, hogy hajókázni kellene, de inkább kocsival kirándultunk.
Az egy, vízi kirándulás – amin én nem vettem részt – inkább mondható csónakázásnak. A strandon, derékig a vízben gázolt egy ember, kötélen húzta maga után a csónakját, s különböző nyelven kiabált a strandolóknak. Magyarul azt mondta, hogy „Ita haja” Gondolom, azt akarta mondani, hogy itt a hajó.
A csónakázástól izgalmasabb volt a strandoló hölgyek látványa, akiknek közel harmada nem viselte a bikini felső részét.
Kevés volt ugyan köztük igazán szép, és harmadnapra már megszoktam. Az Iván büféjének a közelében töltöttük a napokat. Délben már foglalni kellett az asztalt, hogy jusson hely az ebédhez. Hamburgert, makarónit, sört, almalét vettünk. Néhány nap után már nem tartottunk ebédidőt, mindenki akkor evett, amikor akart. Zsófi élvezte a vásárlást, nekem nem is kellett a büféhez mennem, helybe kaptam a kaját a plédemre. A tenger látványa csak első nap volt csalódás. Vasárnap reggelre felszállt a pára, kisütött a nap, szikrázott a hatalmas vízfelületen. A távoli hajók mozgásán érzékelni lehetett a föld görbületét. Északkelet felé tekintve, látni lehetett a Kaliakra fok fehér szikláit, ami lehetett tőlünk 50 kilométerre. Ez igen! Így már tetszik. Kár, hogy dél felé nincs kilátásunk a strandról.



Gondoltam, besétálok a gát végéig, hátha onnét ellátok majd Várna felé. Ekkor viszont elég erős volt a hullámzás. Óvatosan lépdeltem. Vízben nem is lehet másképp. Nem értem még el a gát közepéig sem, amikor már a számig ért a víz. Jött a hullám, átcsapott a fejem fölött. Rögtön utána jött a következő. Na, ez már nem annyira vicces, menjünk innét kifelé! Igen ám! Csak éppen nem arra megyek, amerre akarok. Kicsit meg kell dőlni a kívánt irányba, de akkor ellep a víz, nem kapok levegőt. Rémülten próbáltam a segítséget keresni. Senki nem volt hozzám 50 méteren belül.
Ha kiabálok, talán meghallják, de nem értik. Mire rájön valaki, hogy bajban vagyok, és feltéve, ha vállalkozik mentésre…Ajaj! A figyelőtorony legalább 200 méter ide. Egy pillanatra bepánikoltam. Amikor harmadszor is átcsapott fejem fölött a hullám, felugrottam, majd még egyszer. Mielőtt visszasüllyedtem volna a fenékre, meglendítettem magam előre, a part irányába. Sikerrel jártam. Néhány lépés után már csak a nyakamig ért a víz. Ettől megnyugodtam, de erős indíttatást éreztem arra, hogy megtanuljak úszni. A család észre se vette, hogy elcsavarogtam. Ezután nem is mentem csak addig, ahol derékig ért a víz.
Ott is többnyire gumimatracon fekve napoztam. Ebben az volt az érdekes, hogy evezni kellett befelé, különben a hullámverés kisodort a partra, s amikor már leért a matrac, felborított. Na, de ezzel a heverészéssel nem lehetett egy egész hetet eltölteni. Zsófi lányom ugyan nagyon jól érezte magát a szállodában is, miután felfedezte a liftet.
Talált magának bolgár barátnőket, s egy csepeli fiú is ránk ragadt. Esténként nagyokat sétáltunk a 20 000 fő kapacitású üdülőtelepen, de ez is legfeljebb két alkalommal érdekes.
Nagy élmény volt egy délutáni lakoma az Akácia étteremben. Elhatároztuk, hogy most beruházunk egy hatalmas ebédre. A szokásosnak a dupláját költöttük rá, de elegünk volt már a hamburgerből, meg a makaróniból. Gyanítom, hogy meg akartak szabadulni az ebédre készített ételektől, mert határozottan nagy adagot kaptunk mindenből. Desszertnek akkora fagylaltkölteményt raktak elénk talpas kehelyben, hogy Ervinnek fel kellett állni a székre, hogy magasabb legyen a fagyinál. A többi vendég is nagyot derült a váratlan nehézségen.
Egyszer nagyot sétáltunk a közeli erdőben. Majdnem úgy jártunk, mint Veliko Tarnovóban, de itt hamar elállt az eső. Megtekintettünk egy kolostorromot, ami valójában egy a homokkőbe vájt barlangrendszer volt. Az erózió leszakította a sziklát, így a kerítésen kívülről is megtekinthettük a vájatokat. Olyan volt, mintha egy keresztmetszetet akartak volna bemutatni. Egy Kikeri nevű erdei vendéglő udvarán már égett a máglya, húzta a cigányzenekar, bár vendégek még alig voltak. A kifüggesztett plakát szerint este műsor lesz. Csaba sajnálkozott, hogy nem tudjuk kire bízni a gyerekeket, mert szeretett volna este visszajönni. Engem valahogy nem vonzott a rendezvény. Talán még hálás is voltam az apró gyerkőcöknek, hogy létükkel akadályt gördítettek a részvétel elé.
Egész nyaralásunkon központi kérdés volt a sör. Az üvegekre 50-60 sztotinka volt ráírva, de általában 2 leváért vettük itt Zlatny Pjasaci-n Kinéztünk egy várost a térképen, ami aránylag messze esett a tengerparttól. Az 50 km persze nem volt olyan sok, főleg úgy, hogy a fele utat a tengerparton tettük meg, csak utána fordult az út keletnek, Tolbuhin felé. (azóta ez a város visszakapta a régi nevét. Ma, Dobrics-nak hívják) A tengerszinthez képest magasan van a város, s a szintkülönbséget rövid szakaszon kell leküzdeni.
Az erős emelkedőn utolértem egy teherautót, de a sűrű kanyarok miatt nem mertem megelőzni. Utánunk hosszú sor gyűlt össze. Csaba elfelejtette induláskor bekapcsolni a hűtőventillátort, így a lassú, megerőltető menettől felforrt a hűtővize. Félreállni nem volt lehetőség, így kénytelen volt zubogó vízzel felmászni a fenti pihenőig. Ott, szerencsére volt vízvételi lehetőség. Egy öreg paraszt éppen akkor ért oda szamaras fogatával. A pihenőben gyűjtötte a szénát.
Mint minden hasonló járművön, ezen is volt rendszám, ami egy helységnévből és sorszámból állt. Ilyen volt a kismotorokon is. Nem olvastam el, tehát nem tudom, hogy a bácsi melyik faluból jött ide.
Az az ötletünk támadt. Hogy a gyerekeket lefotózzuk a szamárral. Mutogatással megérttettük, mi a szándékunk. Az öreg készségesen segített a művelet lebonyolításában.
- Adni kéne neki valami ajándékot! – javasolta Csaba, de nem volt ötlete, hogy mégis mit.
Visszafelé már lett volna sörünk, de most semmi nem volt, amit feláldozhattunk volna. Annyi jutott eszünkbe, hogy az egyik felvételen ő is legyen rajta. Megtiszteltetésnek vette a kérést, s nagy izgatottan lekapta fejéről a svájcisapkát, amint a szamár gyeplőjét megragadta. Kopasz homloka csak úgy világított. Természetesen soha nem találkoztunk azelőtt, de ez a viselkedés annyira ismerős volt. Ezek szerint teljesen mindegy, hogy a világ melyik táján fotózunk ehhez nem szokott idős embert, mindenhol ugyanúgy viselkednek szokatlan helyzetben. Feltöltöttük a Dacia hűtőjét, s a diófákkal szegélyezett országúton begurultunk Dél-Dobrudzsa székhelyére Dobricsba, illetve akkori nevén Tolbuhinba. Egy buszpályaudvar közelében parkoltunk le. Egy üzlet kirakatában láttam kisméretű szekeret. Egy szamárhoz valót. Olyat, mint amivel nemrég fényképezkedtünk. Ezek szerint ezeket üzletben is meg lehet venni. Legalább ezt lehet, mert élelmiszerből ugyancsak szűkös a választék. A piacon konyakra alkudoztunk, de nem volt komoly a vásárlási szándékunk. A dinnye erősen elgondolkoztatott, de előbb még meg akartuk nézni a várost. Sok látnivaló nem akadt. Semmire nem emlékszem, pedig a szép épületeket meg szoktam jegyezni. Annyi maradt meg bennem, hogy egy hatalmas betonburkolatú téren állt egy nagy, szögletes szocreál „stílusú” áruház, amibe csak a két asszony ment be, s vettek egy-egy táskát, amibe az utcai árusoktól (két helyen is) vásárolt sört cipeltük.

Nem vettünk sokat, de súlyra a 10 üveg is éppen elég volt a táskának is, a vállamnak is. Üzletben nem volt sör, bár sokszor megtévesztett az a szokás, hogy sörösüvegben tartják többek között a gyümölcsecetet is. Tíz évvel korábban még nálunk se volt mindennapos a sör. Még május elsején is előfordult, hogy nem lehetett kapni a faluban. Ha volt, akkor is inkább csapolt sör, az üvegeset sokszor pult alól adták, vagy titokban korsóba áttöltve. Nem értem, mi volt ebben a lényeg, de így működött Bort tudtunk volna venni, de azt hozott Csaba otthonról.
Egy bódésornál lehetett felvágottat és csapolt sört kapni, de túl hosszú volt a sor. Egy tehetős turista mégsem áll be a helybeliek közé. Mert igenis, tehetősnek számítottunk ebben a szegény országban.
A várnai kirakatokat nézegetve feltűnt, hogy a bolgár sarokcsiszoló – amiből nekem is van egy – itt drágább, mint Magyarországon. Érdekes árpolitika. Egyszer persze betévedtünk egy valutás boltba, ahonnét gyorsan kifordultunk, mert ott már nem számítottunk annyira tehetősnek. Az élelmiszerboltok üres, drótkosaras gondolái rossz érzést keltettek bennünk, pedig minket ez, csupán látványszinten érintett. A cigarettavásárlást is korlátozták. Ibolyának a kosarából kivett a pénztáros egy dobozzal, mert – ezek szerint – egy vásárló csak két dobozzal vehet. Ez a várnai kirándulás egy másik napra esett. Szerettük volna megnézni a kikötőt. Az útikönyv várostérképe nagy segítség volt, bár inkább gyalogosan segített. Kocsival gyorsabban haladtunk, mint ahogy a térképet olvastuk. A vasútállomásnál sikerült leparkolni, de ezt is csak leparkolás után ismertük fel. Az állomás közvetlen a kikötőnél volt, de nekünk sokat kellett gyalogolni, hogy a hosszú móló végén eljussunk a hajóállomásig. Ezen a városon se volt mit nézni. A főtéren áll ugyan egy nagy, hagymakupolás székesegyház, de elég romosan. Ablakai bedeszkázva. Aligha használják. A pályaudvar melletti élelmiszerbolt kivételével egyetlen boltba se sikerült bemenni, mert éppen dél volt, amikor ezzel próbálkoztunk a belvárosban. Nem egyszerre zártak, hanem sorban, amikor éppen odaértünk. Az első boltból kiküldtek, a következőbe már be sem engedtek, aztán még néhány ajtaját láttuk amint éppen bezárják. Csodálkoztam, hiszen ez egy nagy város, ráadásul tengerparti üdülőközpont. Ennek ellenére délben minden bezár. A kikötő érdekes volt. Különösen a szovjet felségjelzésű személyszállító hajó. Megdöbbentőek voltak a méretei.
Bizonyára vannak tőle sokkal nagyobbak is, de én még nem láttam ekkorát sem. A kikötő távolabbi része nem volt éppen hangulatos, a rozsdás daruk látványa nem sokat dob a bámészkodó hangulatán, de érdekes, mert még nem láttam tengeri kikötőt. A móló északi része várfalszerűen volt megépítve. Ezen haladt fenn a járda, így a gépjárműforgalom nem zavarta a bámészkodásunkat. Lenn a köveken horgászok áztatták a zsinórt. A távoli strandon csak lézengtek az emberek. Igaz, a park, amely mentén végig lehet fürödni, 2 kilométer hosszú.
Ekkora területen néhány ezer ember se tűnik soknak. A parkban van akvárium, delfinárium és haditengerészeti múzeum.
Ezek megtekintésére egy másik alkalommal kellett visszajönnünk, mert a delfinek délelőtti bemutatóját lekéstük. A kör alakú épület úgy volt kiképezve, mint egy cirkusz, csak éppen nem fűrészpor volt a porondon, hanem medence. Meglepően kicsi medence. Gondolom elég mély lehetett, hiszen a delfinnek valahol lendületet kell venni a hatalmas ugrásokhoz. Az első sorokban jól jött az esőkabát. Szerencsére mi jó magasan kaptunk helyet. A fotózáshoz kevés volt ugyan a fény, de azért próbálkoztunk. Az előadás végén a parkban egy akkora katicabogár-felhőbe kerültünk, hogy alig kaptunk tőlük levegőt. A gyerekek ordítva rohantak a kocsi felé. Soha nem tapasztaltam még hasonlót, de nem is hallottam róla. A szállodába visszaérve a recepciónál rendőröket láttunk. Sajnálkozva nyugtáztuk, hogy valakit biztosan megloptak, azért vannak itt a rendőrök. Csak szombat délután derült ki Veliko Tarnovoban, hogy a Csaba Daciáját is kinyitották, elvittek egy (kölcsön kapott) hálózsákot, és a turista gázpalackot.
Na, de ez már tegnap volt. Reggel, a kiköltözés után még terveztük, hogy fürdünk egyet a tengerben, de nem úgy van az. Ha bepakoltunk, akkor menjünk hazafelé!

*

Úgy is van. Menjünk hazafelé! Elindult a sor. A jugó vámos nem is nyittatta fel a kombi ajtót, csak benézett az ablakon. Tíz óra volt, mire átjutottunk. Hat és fél órája indultunk, eddig megtettünk 43 kilométert. Nem nagy eredmény. Egy órát visszaállítottunk ugyan, de attól még eltelt az idő.



Elugrottam a postára

(2.bécsi út)

Pista már a lépcsőn elmondta, hogy biztosítást ajánl. Mivel rossz tapasztalatom volt a megbízhatóságával kapcsolatban, eleve eldöntöttem, hogy nem érdekel a lehetőség.
- Jöjjön be! – invitálta Ibolya, s ezzel megtörte az ellenállásomat.
Próbáltam elhárítani, de végül megkötöttük a szerződést. Volt egy kis illegális része az üzletnek, ugyanis a grazi székhelyű Finanz Forum szervező iroda nem volt Magyarországon bejegyezve, sem a biztosító, a Sparkasse Versicherungs A.G. Azzal, hogy schillingben fizetem ki a biztosítási díjat, deviza-bűncselekményt követek el. Igaz, egy kis telefonálgatás után befizethettem az éppen aktuális árfolyamon a 2000schillinget forintban is. Egy évre ez kb. 15 000 Ft. Azt hiszem az volt benne a legcsábítóbb, hogy kemény valutában gyűjthetem a pénzemet. Akkoriban nem volt még elterjedt a megtakarításos biztosítás, ez pedig az volt. 10 éves futamidőre szerződtem, 3 év után indult a visszavásárlási garancia. Kifizettem az első évet, s ezzel le is tudtam a teendőket egy évre.

Akkor viszont levelet kaptam a biztosítótól, hogy esedékes a következő évi díj. Próbáltam megkeresni az ügynököt, de a felesége azt mondta, nem tudja hol lakik. Megkaptam Grazból a következő (természetesen német nyelvű) levelet. Mellékeltek hozzá egy postai csekket, amin befizethetem. A gond ott kezdődött, hogy a Magyar Posta ezt nem fogadta be. Megérdeklődtem az Ibusz-nál, hogy át tudják-e utalni? Ez a cég eredetileg állami utazási iroda volt, de korlátozott banki tevékenységet is folytathatott.
- Igen, megoldható – biztatott az ügyintéző – húsz dollárba kerül.
- Még utána kell nézni, hogy kell ezt csinálni, de az biztos, hogy ebben a hónapban nem fog odaérni. Van schillingje, vagy…
- A valutaellátmányom terhére gondoltam.
Noha már vége volt ekkor a „létező” szocializmusnak, de még létezett a turistaellátmány. Vagyis az állam biztosított minden polgárának egy limitet, amivel külföldre utazhatott. Az útlevelet kellett bemutatni az Ibusznál, arra kiadták a kért valutában a keretet, vagy egy részét. Nyilván ha nem volt az egészre szükség, akkor nem váltottuk ki, bár ezzel is lehetett volna üzletelni, hiszen feketén el lehetett volna adni egy kis felárral. Annyi nehézséget okozott számomra az ilyen seft, hogy soha nem volt befektetni való forintom, erre pedig először költeni kellett volna. A pénzváltás nem volt újdonság, hiszen ekkor túl voltunk már az első külföldi nyaraláson. Igaz, Bulgáriába leva kellett, de Jugoszláviában vagy dinárral kellett fizetni, vagy német márkával, vagy az út menti pénzváltónál váltatták fel azt. Ugyanebben az irodában váltottuk ki akkor is. Sőt, már a’88-as bécsi úthoz is itt váltottunk pénzt.
Akkoriban elég gyenge volt a dollárárfolyam, de 20 dollárért akár háromszor is kimehetek Bécsbe, hogy az osztrák postán befizessem a 2000 schillinget. Egy retúr buszjegy ezer forint alatt volt. Kiváltottam tehát a turistaellátmányomat, és jegyet vettem egy Bécsbe induló „turista” járatra, egy sheftline-ra

A busz éjfélkor indult Egerből. Valahogy oda kellett jutnom, tehát a család Lada Samaráját kellett igénybe vennem. Egy fél éve vettük ezt az autót. Az egész család imádta. Egészen eddig én is. Emlékszem, hogy amikor hazahoztuk Miskolcról, majdnem benne is aludtunk. Ezen az éjszakán valami szokatlant tapasztaltam. Az út havas, kissé latyakos volt. Ennek tudtam be az első jelet. Menet közben egy pillanatra megtorpant. Azt hittem, megcsúsztam, vagy a latyakos úton helyben pördült a kerék, vagy valami hasonló. Nem sokkal később megint volt egy rándulása, mintha darabos lenne a benzin. E két apró rándulás után panaszmentes volt tovább az út. Hazafelé viszont már többször tett ilyeneket. A későbbiek során ez a probléma odáig súlyosbodott, hogy nem lehetett normálisan adagolni a gázt, mert folyamatosan rángatott a motor. Egyszer úgy mentem Pestre, hogy padlógáz, kuplung, gurulás. Megint padlógáz, megint gurulás. A hazaúton pedig tökéletesen működött. Kiszámíthatatlan volt ez a hiba, sőt elháríthatatlan. Üzemanyag-ellátási hibára gyanakodtam, de nem az volt, hanem elektromos. Ezt állapította meg egybehangzóan több szerelő is. Az összes szóba jöhető alkatrészt kicserélték, de hasztalan volt minden kísérletezés. Többször előfordult, hogy menet közben leállt a motor. Megállítottam az autót, újra indítottam, s mehettem tovább, míg megint meg nem ismétlődött ugyanez. Olykor viszont sokáig nem volt semmi baja. Ezt a kiszámíthatatlanságot nem tudtam neki megbocsátani. Négy év után – ekkor volt hat éves – lecseréltem egy kilenc éves Opel Kadettre. Jó döntés volt. Az Opellal meg voltam elégedve. A család viszont azóta is a Samarára emlékszik az autóink közül leginkább szeretettel. Ki érti ezt?

A buszpályaudvar mellett gyülekezett a csoport. Beálltam közéjük. A beszélgetésből kikövetkeztettem, hogy ezek ismerik egymást. Kíváncsian méregettek, hiszen én idegen voltam köztük. A téli viszonyoknak megfelelően öltöztem, de kezdtem fázni. Különösen a lábam. Nagy megkönnyebbülés volt mikor végre megérkezett a busz. A társaság leghangosabb tagja elővette az utaslistát, olvasta a neveket, s mi, annak alapján szálltunk fel.
- Horváth Gyula! Maga az? – nézett fel a papírlapról.
- Hmm - nézte ismét a lapot aggodalmas tekintettel. – Egy jegyet vett?
- Igen, egyet. –válaszoltam. Nem tudtam mire vélni a kérdést.
- Akkor majd valaki maga mellé ül.
- Jól van. – fogadtam el a döntését, de nem értettem, miért közli ezt velem. Én csak egy ülésen ülök, s mivel a buszon kettesével vannak az ülések, természetes, hogy mellém ül valaki.
Aztán amikor mindenki feljött a buszra, odajött a hölgy hozzám.
- Gyöngyösön megállunk, majd ott száll fel egy fiatalember, aki ide fog ülni. Addig egyedül lesz. Maga jön velünk vissza is?
- Igen, jövök. Csak a postára megyek, öt perc alatt el is intézem a dolgomat.
- Tudja, – tájékoztatott – legtöbben két jegyet váltottak, hogy ne üljön senki melléjük.
Értettem a szavait, de még nem tudatosult bennem, hova kerültem. Az útitársak takarót, kispárnát szedtek elő, berendezkedtek az alvásra. Még ekkor is azt hittem, azért vettek két-két jegyet, hogy kényelmesebben utazzanak. A fűtés ontotta a meleget. Hosszú kabátomat azonnal, kicsit később a csizmámat is levettem. Azt reméltem, kihasználom Gyöngyösig, hogy nincs szomszédom, és aránylag kényelmesen alszok egy jót. Na, ebből nem lett semmi. Meleg volt, hangos volt a motor, s az is zavarta az elalvásomat, hogy a kanyarokban dülöngélni voltam kénytelen. Belső világítás természetesen nem volt, hogy aki képes rá az alhasson. Kifelé se bámulhattam, hiszen éjszaka nincs mit nézni az országút mentén.
- Együtt fogunk utazni? – jött fel a gyöngyösi útitárs. Ő szállt fel itt egyedül. Néhányan ismerősként üdvözölték, mások aludtak.
Bemutatkoztunk. Sem a nevére nem emlékszem, sem arra amiket beszélt. Viszont néhány dolgot sikerült helyrerakni magamban. Ez egy seftelős járat. Ha nem lenne egyértelmű, a „seft” tisztességtelen kereskedelmet jelent, s nagyon jól kifejezi ezeknek az embereknek a tevékenységét. Az egymás felesleges hülyítésétől persze felfordul a tisztességes ember gyomra. Ha nekem mondja, hogy nem piacozik a behozott áruval, hanem rokonoknak, barátoknak hozza megrendelésre, talán még el is hiszem. Talán! Na, de egymást is ezzel etetik, holott ismerik egymást. Tudják, hogy szombaton is együtt voltak Bécsben, az előző szombaton is, meg azelőtt is olajsütővel, videójátékkal, meg nagy csomag kávéval megpakolva jöttek haza. Sőt, már szervezik a jövő heti bevásárló utat Szabadkára. Képtelenség, hogy valakinek ennyi rokona legyen. Bizonyára hallgatólagos egyezség van köztük. „Én nem szólok, hogy hazudsz nekem, cserében te se tedd szóvá, ha én hazudok!” Ma kedd van, a szombati behozatallal tuti, hogy kint áll egy-egy családtag a piacon. Na, nem most, majd reggel.

A gyöngyösi útitársam jóvoltából megértem, mire kell az üres ülés. Oda rakják a motyót.
Tatabánya térségében megállunk pisilni. Jót tesz a fejemnek a hideg levegő, mert annyira melegem van, hogy már a pulóvert is kénytelen voltam levenni.
- Nem lehetne lejjebb venni a fűtést? – kérdem a sofőrtől.
- Hátul azt mondják, hogy fáznak.
Tehát nem lehet lejjebb venni. Valahogy majd kibírom. Miután tovább indultunk, kicsit sikerült aludnom. Akkor ébredtem fel, amikor Győrnél vége lett a pályának. Nem volt valami sok alvás, de ennyit sikerült. Elővettem a táskámat, megreggeliztem, bámultam a kinti fényeket. A határ közelében már inkább volt mit látni, mint korábban.
A határnál félreállítottak.

Rutinos utazók (rajtam kívül mindenki) elővették az útlevelüket, de biztos ami biztos alapon a „csoportfőnök” is felhívta erre a figyelmünket. Kinyitva, magunk előtt kellett tartani, amikor a határőr végigsétált a buszon. Nyilván meg tudta állapítani, hogy mindenkinek van a kezében útlevél, de ettől többre nem is volt kíváncsi. Mindez még a közlekedő sávban történt, csak ezután kellett a busznak félreállnia, a „vámvizsgálathoz”. A főnök leszállt, bement a vámra, majd talán 10 perc is eltelt, amikor visszatért. Közben befutott egy „testvér” turistabusz Bükkszékről. A többiek örvendeztek neki, tehát bizonyára ezek is ismerősök.
- Visszafelé hozni kell sört! – mondta a képviseletünkben intézkedő hölgy, amikor visszatért, majd szólt a sofőrnek, hogy mehetünk.
Ekkorra már felébredt egy bőbeszédű útitárs közvetlen mögöttem. Az illendőség úgy kívánta, hogy néha hátrapillantsak, esetleg mondjam, hogy „ühüm”, jelezvén, hogy figyelek rá. Egy idő után már kezdett számomra terhes lenni, de ez az alak folyamatosan dumált mindenféléről. Többnyire, számomra teljesen érdektelen dolgokról. Csupán a Wartburg rally-autóra emlékszem, aminek szerinte 60 cm szélesek voltak a kerekei. Talán be kellett volna szólni, hogy ezt már nem hiszem el, hátha visszafogta volna magát, de nem reagáltam erre se, mint ahogy egyéb képtelen állítására sem.
- A Mexiko platz-on leszállunk – tájékoztatott bennünket a „főnök” – a busz pedig átmegy a hídon, leparkolni. Aki akar menni a Máriára (Mariahilfer strasse), az majd 9-kor bemehet a bükkszéki busszal. Nem lehet ott megállni sehol, de a Józsi megoldja. Pont délben indul vissza. Aki nem lesz a kijelölt helyen, az ott marad, nem fog várni senkire. Egy órakor indul ez a busz is a Humába, majd ott találkozunk és visszaszállhat mindenki a saját buszára.

Hat órakor megérkeztünk a Mexiko platzra. A társaság szétszéledt. Ilyenkor még nem volt nyitva semmi. Lődörögtem az utcán, cipeltem magammal a diplomata táskámat, tele kajával. Nem hittem volna, hogy ekkora súlya van. Megkerestem a postát. Egészen közel volt, de természetesen csak nyolckor nyitott. Járkáltam a hideg utcán fel, s alá. Néhány üzletben már mozgolódtak fél hétkor. Az útitársaim jöttek-mentek, megbeszélték, hogy ki mennyi pénzt váltott át itt helyben, s mennyi az árfolyam.
Jöttek közben a kukások, akikkel kapcsolatban a nagydumás felvilágosított, hogy havi húszezret keresnek, ha osztrákok, tízet, ha külföldiek. Az annyi, mint…7,50-el átváltva…kb. 75 000Ft. Nem rossz pénz. Az osztrák ennek a dupláját….egy hónap alatt a kukás megkeresi egy autó árát. Na nem egy VW-re gondolok, számoljunk csak egy Daciát, vagy Wartburgot. (következő évben a Dacia pickup-om 156eFt lesz.) Sírkövesként nagyjából nekem is egy külföldről ideszakadt kukás fizetése a havi bevételem, de ebből még le kell vonnom a kiadásaimat, ami még legalább a harmada, ha a munkáim nagy részét eltitkolom. Teljesen becsületesen már akkor se lehetett megélni, de ez az állapot később még rosszabbodott. Igaz, a komám, aki lakatos kisiparos volt, már akkor úgy számolta, hogy a bevételének a 17%-a marad a zsebében. Már az is elég elkeserítő arány. Nekem, ha feketén dolgoztam épületen, a munkadíjam kb. 80% volt. Sírkőnél 50-60. Leadózva persze meg se közelítette ezt. Panaszra ugyan semmi okom nem volt, hiszen egy éves bevételem 20%-át be mertem fektetni üzemi gépjárműbe. Akkor még úgy működött az autóvásárlás, hogy mielőtt átvettem a debreceni telepen, be kellett mutatnom a csekket, amire kifizettem a teljes vételárat. Szó nem volt még akkor hitelről, meg lízingről.

Két óra nagyon hosszú idő, ha tétlenül kell várakozni. Kezemben az élelmiszer ellátmányommal végigjártam a környező utcákat. Messzire nem mertem elmenni, féltem, hogy eltévedek. A Duna nem volt messze, de oda nem mentem le, pedig talán érdekesebb lett volna, mint a seftelők rohangászását nézni. A posta előtt 7.55-ig nem volt senki. Nyitásra viszont legalább húszan tódultunk be az ajtón. Rajtam kívül mindenki tudta, merre kell mennie. Nekem előbb kicsit tájékozódnom kellett, de végül feltaláltam magamat. Megkérdezhettem volna az előtérben álldogáló biztonsági őrt, de kicsi volt rá az esély, hogy ért magyarul. Igaz, ha mutatom a csekket, ő mutatta volna a megfelelő ablakot.
- „Cvájtózend und fünf”- mondja a hivatalnok a kisablakon túlról, miután benyújtottam a csekket. Betoltam a kétezret.
- „und fünf siling”
- Mi van? Kétezerről volt szó, annyi van a csekkre írva. Kell még 5?

Erről a családban most, 17 év elteltével vitába keveredtem, hiszen nekem szent meggyőződésem, hogy nálunk nem kértek akkor a postán ügyintézési költséget. Annyi pénzt kellett fizetni, amennyi rá volt írva a rózsaszín csekkre. Azóta már ez megváltozott nálunk is. A kedvezőtlen változás mindig „begyűrűzik”.

Szerencsére volt nálam pénz, beadtam még egy tízest, amiből kifogták a hiányzó összeget.
Mindezt néhány perc alatt elintéztem, akár indulhatnék is haza. Eszembe jut, hogy megkérdezték, hogy jövök-e velük vissza. Micsoda kérdés! Ugyan mit kezdenék magammal egyedül itt, a nagy idegenben? Hova mennék, na meg aztán hogy jutnék haza?
Tovább lődörögtem a környező utcákon. Nem volt egy nagy forgalmú környék. Csendes kis tér a Mexiko platz. Közel van ugyan a Duna hídra való felhajtó, amin elég nagy a forgalom, de itt már magasan felettünk vezet az út, nem nagyon hallani ide a forgalom zaját. A gyalogos forgalom jelentős részét a magyarok teszik ki, akik a majdani buszálláshoz gyűjtik a csomagjaikat. Kézi targoncával tologatják a környékbeli üzletekből a kartondobozokat. A felesleges csomagolóanyagot rakják a kukák környékére. Lehetne vinni megint a szemetet. Gondolom, milyen boldogok lehetnek ettől a környékbeli lakók. Közben újabb busz közeledik Szabolcs Volán felirattal. Mielőtt felülök a „Máriás” járatra, 60db olajsütőt számolok össze. Kávéból is rengeteg gyűjtővel, holott éppen azon mérgelődtek a turistatársaim, hogy januártól – ami éppen ekkor volt – megszigorították a kávé és a cigaretta behozatalát. Gondolom, bíztak a vámosok sör rendelésében. Mertek kockáztatni.

A „Máriára” unaloműzés okán kívántam elsősorban bemenni, de a család azt is meghagyta nekem, hogy vigyek TV-játékot. (videó játék, de mivel nem volt még számítógép – hacsak az akkor elérhető Commodore 64-et nem tekintjük annak – a TV-re lehetett csatlakoztatni) A Mexikó tér környéki üzletekben nem is láttam ilyet.
Felszálltam a bükkszéki buszra, cipeltem magammal a kajás táskámat. Nem tudom, hány napra volt ellátmányom, de nagyon nehéznek találtam. Nem voltam éhes, így nem is nagyon tudtam könnyíteni rajta. A nagydumás megint mellém került, nem elég, hogy az utcán téblábolásom nagy részében is a nyakamon lógott.
Szépen sütött a nap, de nem sokat láttam a városból, hiszen folyton erre az erőszakos beszélgető, illetve beszélőtársra kellett figyelnem. Valamelyest javított volna a helyzeten, ha ő ül az ablak mellett, de nem így volt. Aztán, amikor leszálltunk a buszról, mégis megsegített Mária. Egy időre elvesztettük egymást. Igaz, délben megint összetalálkoztunk, de azért sikerült egy kis nyugalomra szert tenni.
A bevásárlást hamar letudtam. A Getreidermarkt strasse-n bementem ugyanabba a boltba, ahol 1988-ban vásároltam. Kinéztem a játékot.
- Mennyi?- kérdeztem az árát. Nem tudom mennyit mondott, de az nekem túl sok volt.
- Akkor nem kell, mert nincs annyi pénzem.
- Mennyije van?- kérdezte a kereskedő. Mondtam, az összeget, ami alig volt kevesebb.
- Akkor vigye el annyiért!
Megvettem. Kellemetlenül éreztem magam, noha biztos lehettem abban, hogy ez itt gyakori eset, hiszen mások szoktak alkudni is. De tőlem ez idegen. Igaz, nem is én alkudtam, hanem az eladó magától tett ajánlatot.

A városnézés most is elmaradt. Időm ugyan volt rá, de most még több csomagom lett, cipekedve pedig nem annyira hangulatos. Kedvem ugyan lett volna hozzá, gyönyörű, napfényes idő volt. Mintha legalább április lett volna, nem január eleje. A „Mária” és a Getreidemarkt strasse sarkáról rá lehet látni a körútra, látni a városházát, meg azt hiszem, a parlamentet is, de csak messziről. Ennyit képeslapon is meg lehet nézni. Az utca forgatagában annyi változást láttam a korábbi bécsi utammal szemben, hogy most nem a Citroen BX volt a feltűnően sok autó, hanem a Volvo 740 lett a sláger. Nem hinném persze, hogy több volt belőle mint a német autók bármelyikéből, de nekem feltűnt, hogy milyen sok van belőlük.
A lábam már nagyon elfáradt a céltalan sétálgatástól, mire eljött a dél. A nagypofájúval megint összetalálkoztunk. Megérdeklődte, hogy mit vásároltam, és mennyiért. Ennyi figyelmesség kitelt belőle is, de aztán kezdett ismét fárasztó lenni. Enyhült rajtam a szellemi nyomás, amikor a többi seftelő is befutott.

A Huma jó messze volt a várostól. Ma már nálunk is teljesen hétköznapiak a hatalmas bevásárló központok, de akkor még nem láttam ilyeneket. Óriási parkolóban szinte elveszett az a néhány száz autó, ami ott várakozott. Az útitársaim akcióba lendültek. Talán csak én maradtam a buszon. Illetve én is leszálltam, kicsit járkáltam a parkolóban, fürödtem a tavaszias verőfényben. A távolban láthattam a Bécs fölötti hegyeket, de a városból innét már semmi nem látszott. Türelmetlenül vártam az egri buszt, amire azonnal át is költöztem, amikor befutott. Jöttek sorra a bevásárlók, telerakták az utasteret csomagokkal, még az én lábam alá is jutott az olajsütőkből, noha az alattunk lévő csomagtartó is megtelt, még benn a városban. Úgy látom, ki van már ez próbálva. Ha minden jegyet más-más ember vett volna meg, nem férnének be a csomagok. Hozhatnak itt bármiféle vámkorlátozást, mind csak annyit ér, amit betartanak belőle. Iszonyatos mennyiségű kávét leszedhettek volna a határnál csak a mi buszunkról, legalább annyit a bükkszékiektől, meg a szabolcsiaktól, meg még akiket én nem láttam, de nem hinném, hogy csak ez a három busz járt aznap Bécsben bevásárolni.

A vásárlás izgalmait egymás közt beszélték meg a többiek, így engem már a nagypofájú se terhelt a dumájával, nyugodtan leskelődhettem kifelé az ablakon.
A sofőrünk sietősre vette a tempót. Senki nem biztatta erre, de azért nem bántuk. Jó lenne mielőbb haza érni! Noha 370km mindenképpen nagy távolság, nem sokat lehet nyerni gyorshajtással. Főleg, hogy van közben egy határátlépés is.
Bruck-ban előttünk termett egy nagy csapat rendőr. Megállítottak. Nem számoltam, de legalább tízen lehettek. A sofőr kinyitotta az ajtót. Amennyi rendőr befért a lépcsőre, annyi fel is jött. Nem tudok németül, nem értettem mit beszélnek, csak az utas társak beszélték meg egymás közt, hogy gyorsan jöttünk. A „főnök” megpróbált beavatkozni. A rendőrök olyan indulatosan hajtották el, hogy azt hittem, mindjárt meg is verik. Nem hagyták, hogy megdumálja a tényállást. Nem engedtek tovább, amíg nem fizetünk. Ki kellett fizetni a helyszíni bírságot, amit aztán a „főnök” össze kalapolt. Nekem ugyan már a vásárláshoz is kedvezményt kellett igénybe vennem, de néhány schillingem maradt a zseb sarkában. Tényleg csak néhány, nem is tudtam volna sehol hasznát venni,de azért nem szívesen adtam oda. Mondtam én a sofőrnek, hogy gyorshajtson? Mindenesetre izgalmas jelenet volt.

Néztem a tájat. A Lajta síkság, amit oly sokat emlegetett katonáéknál a zászlóalj parancsnokom. Itt kellett volna védenünk a hazát az osztrák hegyivadászok ellen. Így azért sokkal kellemesebb, mint harckocsival. A szántóföldek nagyon szépen el voltak dolgozva. Az autópálya mellett végig kerítés húzódott, a túlsó oldalán keskeny aszfaltos üzemi út, közvetlenül mellette, néhány arasznyival kezdődött a szántás. Szép fekete föld, egészen finoman, rögmentesen elboronázva várja a tavaszt, hogy kikelhessen a vetés. A határ közelében már mintha szélesebbek lettek volna a mezsgyék. A magyar oldalon megszűnt a kerítés, eltűnt az aszfaltos üzemút, helyette földúton közlekedhettek a traktorok, az út menti füves sáv egyre szélesebb lett, a szántás egyre durvább, egyre „szemetesebb”. Előbb csak fűcsomók, majd nagyobb száraz gazok, hevertek az egyre nagyobb rögök tetején. A Kisalföld keleti részén már egész kukoricaszárakat is láthattam a szántáson. Közben lebukott a nap, vörösen izzott a dél-nyugat égbolt, majd hamar be is sötétedett. A hófoltokat már villanyfénynél láttam Tatabánya fölött a hegyen. Kifutottunk a tavaszból. Errefelé is csak nyomokban volt hó, de azért a táj – már amit láthattam belőle – egyre fehérebb, egyre téliesebb lett, amint haladtunk kelet felé. Az igazi télbe Gödöllőnél futottunk bele. Itt már összefüggő volt a hótakaró azt hiszem. Látni egyre kevesebbet lehetett, mert sűrű ködbe futottunk bele. Nem ködfoltba, hanem sűrű, makacs és kiterjedt, mindent elfedő ködbe. Aggódva figyeltem előre. A felezővonalakból csupán kettőt lehetett látni. A sebességmérő 100-at mutatott. Ilyen körülmények között nagyon gyors. Még szerencse, hogy az autópályán nincs szembejövő forgalom. Csak arra kell ügyelni, nehogy belefussunk valakibe. Előzni is nyugodtan lehetett, legfeljebb útba leszünk a gyorsabban haladóknak. Bár ilyen körülmények között minden normális ember visszább veszi a sebességet. Gyöngyös után. Véget ért a pálya, de a sebességünk nem csökkent. Nagyon aggódtam. Veszélyesnek találtam nagyon ezt a tempót.
- Csak egyszer érjünk Egerbe! Átülök a Samarába, és úgy vezetek, ahogy jónak látom.

Szerencsésen megérkeztünk. Átültem, s hazaóvatoskodtam. Közben megbizonyosodhattam, hogy előző este nem a kerék csúszott meg kétszer is, hanem valami baja van a kocsinak. Később, - mint már a beszámolóm elején említettem – kénytelen voltam ehhez az állapothoz hozzászokni.
Bécsben azóta nem jártam se nyáron, se télen, sem semmikor. Bár kijutott nekem az a szerencse, hogy Kovács Sanyi barátom magával vitt kamionozni 2008 januárjában, decemberében, 2009 januárjában, valamint júliusában is. Többször is jártunk Bécs közelében. Egyszer még Wienerneudorfba is volt fuvarunk, de ez a közelség nem jelenti azt, hogy láttam Bécset.
Ma már nem is igazán érdekel.

Az még hozzátartozik a történethez, hogy év végén megint jött a felhívás, ismét mehettem volna a postára, de inkább úgy döntöttem, felszámolom a biztosításomat. A visszavásárlási garancia eredetileg csak 3 év után lett volna érvényben, de mivel országos szintű botránnyá dagadtak az illegális voltuk miatt ezek a fajta biztosítások, - gondolom méltányosságból - hajlandóak voltak visszafizetni korábban. Mérlegeltem a helyzetet. Vagy 4 ezer schillingem veszik, vagy 6. Kellemes meglepetésként ért, amikor levélben kérték a devizaszámlám számát. Persze nekem nem volt ilyenem, készpénzben viszont nem fizettek. Bár az se lett volna egyszerű, hiszen aligha volt a közelemben kifizetőhelyük. Az OTP bankba mentem most is Mezőkövesden.
- Be kellene fizetni valamennyi valutát, amivel meg tudnánk nyitni a számlát! – mondta az ügyintéző.
Belepirultam a feladatba, hiszen honnét lenne nekem valutám?
- Valamennyit kiveszek a turistaellátmányból, mert legfeljebb két kanadai dollárom lenne. – mondtam. Azt már nem meséltem el, hogy ajándékba kaptam egy harsányi megrendelőtől, aki Kanadából látogatott haza. Ennyire nem voltam felszabadult. Sőt semennyire nem voltam felszabadult, hiszen számomra szokatlan szituációban eléggé szorongó tudok lenni.
- Elég lesz az. – jött a válasz, s már intézte is a hölgy a számlanyitást. Egy hónapon belül rajta volt a pénz. Természetesen nem négyezer schilling, hanem csak 1800, ha jól emlékszem. Nem volt egy jó üzlet, de a teljes buktához képest mégis sikert jelentett.

Első külföldi utam

 

A Wartburg egyhangú kerregését, nagyjából 10 kilométerenként kissé elnyomja az ütközésig le-, majd feltekert ablakon beáramló hideg menetszél. Kénytelen vagyok időnként friss levegőt beengedni, nehogy elaludjak. Lehetne lejjebb venni a fűtést, de nem ezzel van a baj, inkább csak a fejemnek van melege, s ez ugyancsak álmosító, így éjjel 3 óra környékén. Éjfél óta vagyunk úton. Közben ugyan volt egy kis izgalom, mivel az előttünk haladó Dacia bekavart a pesti átkelésnél. Nem választhattam más útvonalat, nehogy elveszítsük egymást. Abban az időben nem volt még mobil telefon, nem tudtuk megkérdezni egymástól, hogy éppen hol van. Annyira nem ismertem a várost, hogy felajánljam a konvoj vezetését, így követtem a komámék kocsiját. Azt a Daciát, amit néhány nappal korábban vettek. Mondták, de nem hittem el nekik, mivel korábban nem beszéltek a vásárlási szándékukról. Meg voltam győződve róla, hogy valakitől kölcsön kérték, mert az öreg 850-es Fiat-ot szűkösnek találták négyüknek. Ők ugyanis magukkal hoztak egy baráti házaspárt. Mi ketten utaztunk Ibolyával.
- Ismerkedem a várossal – kiáltott át zavart vigyorgással a koma, amikor megfordult egy dél-budai lakótelepen.
- Azt gondoltam, van itt valami dolgod. – válaszoltam, noha egyértelmű volt, hogy eltévedtünk.
Úgy tudtam, hogy az Erzsébet híd a jó választás, de mi a Szabadság hídon keltünk át. Valahol túl mentünk, ez egyértelmű. Ha lett volna helyismeretünk, még könnyen lehetett volna korrigálni a tévedést, de a budai oldalon is rossz irányba mentünk. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor elértük az Osztyapenkót. Itt már táblák jelzik, merre menjünk Bécs felé. Az autópályán egyszer jártam korábban, de ellenkező irányban, utasként, ködben és sötét este. A tájat nézni most se volt alkalmam. Többnyire szép tiszta éjszaka volt, csak ritkán szaladtunk bele kis ködfoltokba. Megbeszéltük, hogy majd felváltva vezetünk. Ugyanis korábban Budapestnél messzebbre még soha nem vezettem. Az a távolság nagyjából 300km, oda-vissza. A bécsi út 800km. Azért ez jelentős különbség.


Reggelre persze rájöttem, hogy nincs értelme a váltott vezetésnek, hiszen az anyós ülésen erőltetett alvástól inkább még fáradtabb lesz az ember. Ibolya is sokat forgolódott. Nem lehet kényelmesre állítani az ülést. A menetzaj is erős, a rugózás is elég egyenetlen, bár nem rándul akkorákat az ember feje, mint vonaton, amikor a váltóhoz ér. Ez utóbbit is volt szerencsém kitapasztalni. Talán megtehettük volna, hogy ledöntjük a hátsó ülést. Mivel ez egy kombi autó, ki lehet benne nyújtózni. Fél évvel később ezt majd kipróbálom, de álló kocsiban is annyira kényelmetlen, hogy az éjszaka közepén inkább előremászok az ülésbe, s ott kuporgok majd virradatig. Ez majd egy másik kaland lesz, most egyelőre úton vagyunk Bécs felé. Se térkép, se nyelvtudás, se helyismeret. Viszont komaék már áprilisban tettek egy kirándulást. Azt hittem, ez elég ahhoz, hogy ne tévedjen el. Erre persze már Pesten rácáfolt.
Ha nem is tartjuk a megengedett legnagyobb sebességet, de azért közel járunk hozzá. Általában 110 körüli a tempó. Nem mondanám nagynak a forgalmat, de a napszakhoz képest, elég sokan vannak úton. Az autók jelentős hányada szintén Bécsbe megy.
Már legalább egy éve tart a bevásárló-turizmus. Az állam biztosít mindenkinek egy valutakeretet, amit az Ibusznál, az útlevél bemutatásával lehet kiváltani. Egyébként nem tarthatunk magunknál külföldi fizetőeszközt. A határon ellenőrzik, mennyi van nálunk. Ha sok, akkor elveszik. Ezért terjedt el az a szokás, hogy a családban mindenkinek váltanak ki útlevelet, s a mozgáskorlátozott nagymamát is berakják a Trabantba, s irány Bécs, mert az ő valutája is kell, hogy a hűtőládát, vagy a videót meg tudják venni. A média persze tele van az állampolgárok hazafiatlan hozzáállásának az ostorozásával. Kiviszik a valutát külföldre, s ezzel kárt okoznak a népgazdaságnak. Annyira persze nem rugalmasak a döntéshozók, hogy a szlovén hűtőládát – vagy mondhatnék más népszerű fogyasztási cikket – behozzák az országba, s akkor a lakosság itthon költené a pénzét. Bár szerintem sok olyan cikket hoznak be, amit itthon nem vennének meg. Én, nem is indultam volna el szórakoztató elektronika beszerzéséért. Szerszámgépet kívántam vásárolni. Jobbat és kedvezőbb árút, mint amit itthon kapni lehet. Ibolya persze azt mondta, hogy ha nem veszünk videót, ő nem is jön velem.
Ez ugyan kimeríti a zsarolás tényállását, de inkább engedtem a követelésének. Nem jártam még külföldön, noha betöltöttem a harmincötödik életévemet.
A többségtől gyorsabbak vagyunk. Kevesen előznek bennünket, de azok viszont villámgyorsan elsuhannak mellettünk. Többnyire csak remélem, hogy a koma Daciájának a fényeit követem. Itt persze nem lehet eltévedni. Majd Győrnél lesz vége a pályának, de ott sincs gond, csupán a fő úton kell maradni. Mosonmagyaróvárnál megállunk tankolni, így van megbeszélve.
- Nézd má’! – hallom a csodálkozást, a Daciából kikászálódó, nagykabátban is didergő útitársaktól. - Ez meg egy szál pulóverban van.
- Kabátban kényelmetlen vezetni, meg nálunk van fűtés.
- Ez nem melegít. Majd’ megfagyunk benne. Nem tudom, hogy lehetne rávenni a fűtést.

Na, ez nem is fog kiderülni egy jó ideig, mert az elkövetkező nyáron már működik, akkor viszont lekapcsolni nem fogják tudni. Miután fűtött utastérben, kánikulában végigszenvednek egy 3000km-es utat, csak akkor jönnek rá, hogy a radiátor csapjának nem fordul a tengelye. A kar elfordul, de attól a tengely marad, ahogy volt. Azon az úton lesz még egyéb gond is, de messze vagyunk még attól. Most megyünk Bécsbe. Veszünk nekem sarokcsiszolót, kettőt is. Egyik száraz, másik vizes csiszoláshoz kell. Arra persze nem gondoltam, hogy a Mariahilfer strasse-n nincsenek szerszám-szaküzletek. Ott csupán barkácsgépeket árulnak. Bizonyára találhattunk volna ipari gépet is, de nem ott, s nem annyiért. Az anyagi lehetőségeink erősen korlátozottak voltak (akkor is) Ezekkel a gondokkal majd később fogunk szembesülni. Egyelőre még életem első határátlépésének izgalmait élem át.
Mire elértük az országhatárt, már eléggé nagy volt a forgalom. A sorompó előtt négy kocsioszlop közül választhattunk. Volt idő kiválasztani, hiszen csak lassan araszoltunk előre. Pedig nem tartott sokáig az ellenőrzés. Jött a határőr, megnézte az útlevelet, beleütötte a pecsétet, a finánc megkérdezte, van-e elvámolnivalónk, s már mehettünk is. Visszafelé nem megy ilyen gyorsan, de azon ráérünk még bosszankodni. Most azon örvendezek, hogy elhagytam a hazámat, külföldön vagyok. Bécs még 70km, de itt már folyamatos a kocsisor. Elég lassan, többnyire csak 70-el haladunk. Néha elszáguld mellettünk egy-egy helybéli autó. Ők már munkába mennek, nem érnek rá a magyarok között cammogni.

A falvak nagyon rendezettek, szépen ki vannak világítva. Nagyon sok az üzlet, némelyikre piros-fehér-zöld színek vannak festve, s kiírva nagy betűkkel, hogy „magyarul beszélünk”. Több faluban is van autókereskedés, benzinkút talán mindegyikben. Bécs közelében már autópályán haladunk. Óriási a forgalom. Egyik felhajtónál próbálok előzékeny lenni, ezért behúzódom a belső sávba. Ott viszont feltartom a forgalmat, kénytelen vagyok lehagyni komáékat. Ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire el vagyok veszve, hiszen nem tudom hová megyek, de még azt se, hogy hol vagyok. Nagy nehezen sikerül csak visszacserélni a sorrendet. A helybeliek nagyon jönnek mindenfelől. Szinte rátapadok a Dacia lökhárítójára, nehogy közénk kerüljön valaki. A Wartburg szabadonfutója miatt gyakran kapkodom a lábamat hol a fékre, hol a gázpedálra. Azért az is kellemetlen lenne, ha nekimennék. Nagyon stresszes a helyzet. Elérjük a Duna-csatornát. Egy híd, két híd, három híd. A negyediken átmegyünk. A harmadikon kellett volna, de ezt akkor még nem tudtam. A híd túloldalán az első adandó alkalommal befordulunk jobbra. Egy kis térre érkezünk, ami zsúfolt a parkoló autóktól. Ki van írva, hogy ein strasse. Nem ez a neve, hanem egyirányú. Körbemegyünk a téren, nem találunk szabad parkolóhelyet. Azt gondoltam, itt akarunk leparkolni, de újra kifordulunk a korábbi útra, bele a reggeli forgatagba. Széles, 2x2 sávos út, szorosan követem a Daciát. Rákanyarodunk egy még szélesebb útra, amin villamos is jár. Láttam egy pályaudvart, ami később fontos támpont lesz. Erről a széles útról ismét letérünk balra. Gondoltam, már a közelben lehetünk, azért tekergünk itt, össze-vissza. Egy zsákutca torkolatában megáll a Dacia, betolat.
- Na, azt hiszem találtak parkolóhelyet. Mi már nem férünk be, befordulunk a következő utcába, leparkolunk, s majd visszasétálunk. – mondtam, miközben vitt a forgalom, s be is fordultam ismét balra, immár harmadszor.
Jobbra kis utcák sorakoztak, de mind végigparkolva. A harmadik elejét találtam helyet. Leparkoltam, gyorsan visszasiettünk a zsákutcához, de a Dacia nem volt ott. Na, ekkor kellett volna a mobil telefon, de az még akkor nem volt divatban. Még kb 10 évet kell várnom egy ilyen lehetőségre. Ledöbbentem. El vagyunk veszve. Ezt a helyzetet nekem kell megoldanom, senki segítségére nem számíthatok.

- Menjünk vissza a kocsihoz! – javasolta Ibolya – reggelizzünk meg! Aztán majd megkeressük Mariékat.
Mindketten abban a hitben ringattuk magunkat, hogy valamelyik szomszédos utca a cél, tehát könnyen rábukkanunk az elveszettekre.
A reggelizéshez túl izgatott voltam, ezért csak egy kávét ittam a termoszból, s elindultunk gyalog, megkeresni a Mariahilfer strasse-t. Nagy segítség lett volna egy térkép, de eltévedésre nem készültük. Nekivágtunk a környéknek. A széles út nem tudom milyen strasse, de nem Mariahilfer. Amibe leparkoltunk, az valamilyen gasse, a szomszédos utcácska is gasse.
- A kis utcákat ne is nézzük, csak a nagyokat hívják strasszénak!
- Ezen a kis utcán azért menjünk végig, amott van egy nagy utca, lehet, hogy az az.
Nem az volt. Ráadásul a túlsó oldalán volt a Duna, nem is ebben az irányban kell keresnünk. Visszagyalogoltunk a Wartburghoz, mert onnét is láttunk egy széles utat, sőt még a vasútállomást is. Lehet, hogy az előtte lévő utat keressük.
- Mondták is, hogy a keleti pályaudvar közelében van a „Mária”
- Akkor menjünk, nézzük meg!
- Franz Josef Banhof – olvastam a feliratot. – Na, ez nem az.
Az utca neve se az volt, amit reméltünk. Gyalogoltunk még egy kört, útba ejtve azt a helyet, ahol a Daciát legutóbb láttuk. Titkon reméltük, hogy visszajönnek arra a helyre, ahol elveszítettük egymást. Nem jöttek vissza.
Csak másnap találkoztunk, amikor elmentünk hozzájuk megnézni, hogy hazaértek-e. Ekkor történt egy kellemetlen eset. Félúton elfolyt a hűtőfolyadék. Csupán az volt az oka, hogy nemrég az autószerelő felrakott egy olyan sima műanyag csövet a hűtőrendszerhez, amit nem lehet rendesen megszorítani. Legalábbis egy nyomás alatt lévő rendszerbe nem javasolt hőre lágyuló csövet berakni. A kellemetlenséget még tetézte, hogy a fagyállót kölcsön kaptuk egy ismerőstől, ugyanis kereskedelmi forgalomban nem lehetett hozzájutni ekkortájt. Mivel novembert írtunk már, nem volt ajánlott tiszta vizet tölteni a rendszerbe. Szükségképpen persze ideiglenesen megfelelt. Szerencsénkre volt is a közelben egy utcai kút. Természetesen rögtön az jutott eszembe, hogy mekkora szerencsénk van, mert ez megtörténhetett volna velünk Bécsben is.

Kellemetlenségből persze pont elég volt az, hogy el voltunk veszve. Ahhoz, hogy a nagyobb utcák neveit elolvasgassuk, rengeteget kell gyalogolni. Nem volt más választásunk. Nem nagyon remélhettük már, hogy közel járunk, mivel kicsi az esélye annak, hogy két vasútállomást építettek egymás mellé. A „Mária” pedig egy másik pályaudvar közelében van. Mentünk, mentünk. Ez az utca sem az, ezt sem úgy hívják. Fáradtak a lábaim, éhes is voltam de szerettem volna valahová eljutni. Beszélni se nagyon beszéltünk, túl nagy volt az utcazaj. Elkeserítő volt az a tény, hogy még csak egyetlen magyar kocsit sem láttunk.
Egyébként maga a város, nem nagyon különbözött Pesttől, de az autópark teljesen más volt. Olyan kocsik szaladgáltak itt, mint amiket az autós újságokból, meg a filmekből ismerek. Nálunk ugye akkor még a Lada volt „az” autó. Trabantok, Wartburgok, Skodák rótták a magyar utakat. Itt pedig Volkswagen, Mercedes (teherautók is) meg minden egyéb nyugati, és Japán kocsi. Nagyon sok kis terepjárót (gondolom Suzuki Samuraj) lehetett látni a városban tető nélkül. Nem találtam normális dolognak, hiszen fagypont körüli volt a hőmérséklet. Dél körül még a hó is szállingózott. Feltűnően sok volt a Citroen BX. Néhány évvel később nálunk is átalakult a járműpark. Tíz évvel később ebből a szempontból el is tűnt a különbség.
A távolban megláttunk egy kéttornyú, templomot. A mészkőcsipkékről azt gondoltam, valami központi hely lehet. Még azt is bemeséltem magamnak, hogy az a Stephans dóm. Noha azt tudnom kellett volna, hogy annak egy főtornya van, de az hatalmas. Igaz, ez se volt kicsi. Odaérve olvastam a táblát a házak falán, hogy Roosevelt platz. Na, erről még nem is hallottam. Viszont az aluljáróban találtunk falitérképet. Ennek alapján betájoltuk a helyes irányt. Elgyalogoltunk a városházáig. Közben már jó lett volna WC-re is menni. Nagyon elfáradtunk, de még nem voltunk sehol. Abban se lehettünk biztosak, hogy jó irányba megyünk. Attól nem tartottunk, hogy a kocsinkhoz nem találunk vissza, mert a Franz Josef Banhof jó támpont volt.
A kényszerű „sétánk” során rengeteg kirakat előtt elhaladtunk. Sokért nem adtam volna, ha megengedhettem volna magamnak, hogy beüljek egy igazi bécsi kávéházba.

Az élelmiszerboltok, hentesüzletek kirakatai is szemet gyönyörködtetőek voltak. Nem tudom, idehaza miért nem lehetett hasonlóakat kreálni. Műszaki üzletek ablakaiban nézegettem a videó rekordereket.
Gondoltam, ha nem találjuk meg a keresett utcát, vásárolhatunk máshol is. Viszont az árak úgy kb.14 000 schilling körüliek voltak. A mi 6000 scillingünk erre bizony nem elég. Komáék áprilisban 4200-ért vették. Nekünk még az is drága. Elsődleges a sarokcsiszoló, ami 1400 körül lehet, ha jól emlékszem. Mit mondjak, nem voltam boldog a külföldi kirándulásomtól. Reggel hatkor tettük le a kocsit. Eltelt négy óra, de hiába jártuk le a lábunkat, nem jutottunk el sehová. Utolsó reménységünk a taxi. Ibolya unszolására megkocogtattam az ablakot. A sofőr letette az újságot, majd letekerte az ablakot, s kérdően nézett rám.
- Froj? – böktem ki a kérdést, de ezt az egy szót is rosszul mondtam.
Ettől persze még nyilvánvaló volt, hogy mit kérdeztem. Kilökte az ajtót, s mutatta, hogy üljek be. Beültem mellé, Ibolya pedig mögém. Most megint mondanom kellett valamit.
- Mariahilfer strasse. – mondtam az úti célt, csak így tisztán.
Semmi olyasmit nem tettem hozzá, hogy kérem vigyen a…, vagy ilyesmi, pedig ennyit még összekaparhattam volna a német tudásomból. Vagy nem? Azt hiszem mégsem. Talán angolul úgy, hogy szeretnék menni a …na, de itt németül kellene. Sok évvel később hallottam, hogy annyira más dialektust használnak, mint az észak-németek, hogy nyugodtan rá lehet fogni, hogy osztrákul beszélnek. Ennek persze az én szintemen nincs semmi jelentősége. A taxis mindenesetre felcsapta a taxiórát, megfordult, megkerült egy háztömböt, felhajtott a körútra, majd a következő nagyobb kereszteződésnél kihajtott jobbra. Figyeltem az utcatáblát. Megérkeztünk.
- Wohin? – kérdezte hozzám hasonlóan kurtára fogva a kérdést.
- Jó lesz itt. – mutattam két kézzel, tenyeremet lefelé fordítva.
Nem is tudtam volna megmondani a házszámot, de nem is tudtam címet. Az utca megvan, ez a lényeg. Valójában már gyalog se lett volna messze, de ezt előre nem tudhattam. Kifizettem a 45 schillinget, s elkezdtünk olyan üzletet keresni, amiben megvehetjük a sarokcsiszolót. Na, itt már láttunk bőven magyar rendszámú kocsit. Ezek az üzletek kevésbé voltak hívogatóak, mint a város más részén. Többnyire túlzsúfolt kicsi helyiségek, nagy részük vásárlóval is, de áruval mindegyik tele volt. Végül mégsem ebben az utcában vásároltunk, hanem elkanyarodtunk a piac felé.
Ma sem tudom, miből gondoltam, hogy arra van, de arra van. Getreidemark strasse. Ez gabonapiac utcát jelent. Talán ebből gondoltam.
Az üzlet semmiben nem különbözött a többitől. Talán azért ezt választottam, mert nem volt benn tömeg. Nem is fért volna az eladótér közepén felhalmozott kartondobozoktól. Elképesztően nagy forgalmat bonyolítottak ezek a boltok. Meglovagolták a Magyarországról ide áramló vásárlóerőt. Nekünk szinte bármit el tudtak adni. A kínai gagyira garanciát is vállaltak. Bátran felajánlották, hogy a hibás terméket visszacserélik, hiszen nagyon kicsi esélye volt annak, hogy a vevő visszamegy. Ha mégis, azt elbírta a nyereség. A forgalmi adót elengedték, csak a határon le kellett igazoltatni, hogy az árut kivittük Ausztriából. Arra már nem emlékszem így 21 év távlatából, hogy a határon fizették vissza, vagy már ki se fizettük a boltban. Ez utóbbi lenne logikus, de akkor mi garantálja, hogy leigazoltatjuk? Vagy meg kell ezt érdeklődnöm, vagy… végülis mindegy. Az eladó kicsit tudott magyarul. Itt, ebben az egy üzletben megvettünk mindent. Egy darab Black & Decker sarokcsiszoló, egy Funai videó player, valamilyen autórádió, egy darab műsoros és három üres WHS kazetta. Ezzel szinte el is költöttük a pénzünket. Valami nagyon kevés maradt, na meg még amit a banánra adott az Ibolya munkatársa.
- Akkor még menjünk el a piacra banánért, mert anélkül nem mehetünk haza, ha már megígértem Anikónak!
Amikor felmálházva kiléptünk az utcára, esni kezdett a hó. Elindultunk lefelé, amerre a piacot gondoltuk, de kb. 200 méter után meggondoltuk.
- Majd veszünk valahol hazafelé. Biztosan találunk útközben.
Csak üdvözölni tudtam ezt az ötletet, s már fordultam is vissza. A vásárlást kevesebb, mint fél óra alatt elintéztük, már csak vissza kellett jutnunk a kocsihoz. Azt nem tudom, miért nem üresen mentem vissza érte, és megpróbáltam volna ismét idejutni, immár kocsival. Bizonyára attól féltem, hogy eltévedek. A pakkunk viszont elég nehéz volt a több kilométeres gyalogláshoz. Lementünk a metróba. A fali térképen kiválasztottuk a célállomást. A körút alatt körbe jár a metró.
Szinte mindegy, melyik irányba indulunk, csak meg kell számolni az állomásokat. Azt hiszem, a szándékunk szerinti iránnyal pont szembe mentünk. Amikor feljöttünk a felszínre, a Roosevelt téren találtuk magunkat. Na, itt legalább már jártunk.
Érzésre elindultunk a Duna felé. Még innét is nagyon messze volt. Közben néhány utcát elmentünk balra, mert azt tartottam a helyes iránynak. Szerencsére a hóesés abbamaradt. Most már kezem-lábam majd leszakadt. Amikor elértük a Duna-csatornát, semmit nem láttunk ismerősnek. Lehetett választani, hogy jobbra, vagy balra megyünk tovább. Megláttuk a villamost. Felszálltunk, de vesztünkre átment a hídon. Na, ez egészen biztos, hogy rossz irány. A túloldalon leszálltunk, visszagyalogoltunk, s gyalogosan indultunk észak-nyugat felé, amerre a Wartburgot hagytuk. Reményt vesztve ültünk be ismét egy taxiba, pedig már csak 2 gasse távolságra voltunk a céltól.
- Franz Josef Banhof!
Pillanatok alatt odaértünk. A taxi megkerülte az állomást, s a távolabbik végén rakott ki. Harmincvalahány, borravalóval 40schilling. A két taxizás ára annyi, mint egy videó kazettáé.
Éppen dél volt, amikor megérkeztünk a kocsinkhoz. Talán azt is mondhattam volna a taxisnak, hogy Wartburg tourist, hiszen az egész városban nem láttam másikat. A lényeg, hogy visszajutottunk.
- Nem kellene már ennünk?
- Kellene, de előbb jussunk ki a városból! Majd megállunk valahol.
Nagyon éhes voltam már, na meg fáradt is, de az izgalom elvette az étvágyamat. Megittuk a maradék kávét, s beröffentettem a motort.
- Tudod merre kell menni?
- Persze. Láttam itt nem messze egy Budapest táblát. Elkanyarodunk itt balra az állomás előtt, aztán pedig az első úton jobbra.
Így is tettem, de nem találtam több táblát, csak azt az egyet. Mentünk, amerre vitt a forgalom. Elértük az Öreg Dunát, annak mentén haladtunk tovább. Nyugtalanított ugyan, hogy jobb kéz felől van a folyó. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy a túloldalon, vagyis az északi parton vagyunk. Nagyon kellett figyelni, hogy észrevegyük a víz mozgásának az irányát. Különben is nehezen hihető, hogy nem vettük észre, hogy átkeltünk egy ilyen nagy folyón. Nem is keltünk át. A haladási irányunkkal szembe folyt a víz.


Tehát rossz az irány. Már nagyon külvárosi volt a környezet. Annak biztos tudatában sem álltam meg, hogy Németország felé haladunk. Teljesen kiértünk a városból, amikor visszafordultam. Az út hamarosan autópálya szerűre szélesedett, követte a folyót, de immár lefelé.
Rengeteg tábla van kirakva, mindenféle városnévvel, hiszen attól függően, hogy merre kanyarodunk le, szinte bárhová el lehet innét jutni. A sok név között felfedeztem Budapestet. Nagy megkönnyebbülés volt ez számomra. Immár meg is állhatnánk ebédelni, de nem mertem letérni a pályáról. Egy csomópontban ugyan elnéztem a sávot, de az útépítők számítottak erre, s építettek egy korrekciós sávot is, a hozzám hasonlók számára. Későbbi utazásaim során figyeltem fel rá, főleg Németországban, hogy ezt milyen egyszerűen oldották meg. Csupán összekötötték a le és felhajtó ágakat. Így ha elég korán rájövök a tévedésemre, van mód visszatérni a pályára. Nem tudom, miért nem alkalmazzák ezt mifelénk.
Meg sem álltunk Bruck am Leute-ig. Nagyon gyorsak voltunk, még csak egy óra telt el az indulás óta. A bolt, amit banánvásárlásra szemeltünk ki, csak fél háromkor nyit. Megvárjuk? Vártunk egy félórát, talán többet is. Abban biztosak lehettünk, hogy a határnál sokat kell időzni, a délután pedig már nagyon rövid. Azt hiszem, kicsit sikerült aludnom is. Aztán hozzáfogtam megreggelizni. Ibolya úgy döntött, nem várunk tovább, s elindultunk. Én még nem végeztem az evéssel, így ő vezetett. Egészen Nickeldorf keleti végéig, ahol a járdán asztali árusnál láttunk banánt. Megálltunk, megvettük. Na, mégis teljesítettük a rendelést, pedig már kezdtünk beletörődni, hogy nem veszünk. Azért volt ez olyan fontos, mert idehaza ritkán lehetett hozzájutni.
Itt már én ültem vissza a volánhoz, de nem mentünk messzire. A banánostól már láttuk a sor végét, amely a határátlépésre várt. Nem volt mit tenni, türelmesen kivártuk a sorunkat. Láthattunk közben néhányat ennek az időszaknak a szimbólumából, a Trabant tetőre kötözött Gorenje fagyasztóládából is. Az utókor ezt az időszakot Gorenje-korszaknak nevezte el. 1987-89 volt a bevásárló turizmus csúcsa. Azok a magyarok, akik Ausztriában éltek, inkább nem is mertek magyarul megszólalni. Nem nagyon szerettek akkoriban bennünket a „sógorék”. Nem is csodálom.
Három évvel később jártam ismét Bécsben egy csencselős buszjárattal. Na, ekkor én is szégyelltem a fajtámat.

Ahogy kiszélesedett az aszfalt, az autóáradat legyező-szerűen szétterült, kitöltve a rendelkezésre álló teret. Ajánlott volt már messziről kiválasztani a megfelelő sávot, mert később nagyon nehezen lehetett ezen módosítani, hiszen senki nem akarta a másikat maga elé engedni. Olykor, ha mégis muszáj volt, csak hivatalos személy közbenjárása tette ezt lehetővé. Reménytelenül lassan haladtunk. Egy lemezkonténer lépcsőjén tolongók közé kellett először befurakodni. Nem volt sor. Az jutott be előbb, akinek előrébb volt a cipője orra. Az osztrák finánc aláírt, pecsételt, számlák példányait vette el, hogy azt visszaküldhesse a kereskedőnek, amivel igazolja, hogy mentesül a forgalmi adó befizetése alól. Mivel az áru kikerült az országból.
Visszaültünk a kocsiba, ismét araszolgattunk a határ felé. Osztrák határőrre nem is emlékszem. A magyar járkált a kocsik között, dobozszerű táskáját asztalként használva pecsételte az útleveleket. Szinte menet közben letudtuk a határátlépést. Akinek nem kellett vámolni, az mehetett is, de mi nem voltunk ilyen szerencsések. Sorbaállás a vámáru-nyilatkozatért, majd leparkoltunk, hogy kitöltsük az űrlapot. A mi rutinunkkal – illetve rutintalanságunkkal – ez nem ment túl gyorsan. Miután elkészült, egy lángossütőre emlékeztető irodánál kellett kivárni a sorunkat, hogy kifizethessük a vámot. A feladatot Ibolya vállalta magára. Szemerkélt az eső, fújt a szél. Mindez engem nem érintett, mivel bent ültem a kocsiban. Órákon át persze nem járathattam a motort, így természetesen nem volt fűtés. A lábam majd’ lefagyott, olykor még reszkettem is a hidegtől. Sok éves tapasztalat, hogy nem kell ahhoz fagypont alatti hőmérséklet, hogy nagyon fázzak. Különösen ősszel van ez így, amikor még nem vagyunk hozzá szokva. És még így is én jártam jobban.
Öreg este lett, mire beléphettünk Magyarországra. Nem volt még nagyon késő, hiszen Győrben éppen elkaptuk a délutáni csúcsforgalmat, de mire végeztünk a vámnál, már teljes volt a sötétség. Ezen felül, még az eső is rontotta a kilátásainkat. Különösen rosszak voltak a látási viszonyok a kerekek által felcsapott vízfüggönytől. Erre nagyon gyakran lehetett számítani, hiszen úgy tűnt, mintha mindenki gyorsabb lenne nálunk.
Biztosan része volt ebben a nagy sietségben a hosszas várakozásnak is. A mostani eszeveszett rohanás, köszönő viszonyban nem volt a hajnali nyugodt tempóval. Az autópályát teljes hosszában zsúfoltnak éreztem. Nagyon igyekeztem elkerülni az olyan helyzeteket, hogy másokat feltartsak, de ennek ellenére alig sikerült úgy előznöm – néha erre is sort kellett kerítenem – hogy rám ne villogtak volna.

Tatabányánál kiálltam a pihenőbe, de az eső miatt nem szándékoztam elhagyni a kocsit. Talán, ha bemegyünk az étterembe megvacsorázni, az jelentett volna némi pihenést, kikapcsolódást, de erre se pénzt, sem időt nem szántunk.
Budapest közelében, ahol egybefésülik a két autópálya forgalmát, már az volt számomra a legnagyobb feladat, hogy a saját sávomat kövessem. Bent Budán van néhány hely, ahol akár el is véthetem az irányt. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor Az Őrs vezér téren megálltam tankolni.
- Na, már majdnem otthon vagyunk. – állapítottam meg.
Ebben a kijelentésben az volt a vicces, hogy ezt a napot leszámítva, Budától messzebb még soha nem jártam. Úgy értve, hogy én vezettem az autót. Persze a távolság viszonylagos. Bécshez képest már tényleg nincs messze, főleg, ha az otthoni indulástól mérjük. Csupán 140km, ami időben (akkor még csak Gyöngyösig volt kész az M3) kb. 2 óra.
Fél tíz lehetett, amikor hazaértünk. Eljött az éjfél is, mire feladtuk a video player beüzemelésére tett kísérletezéseinket. Csak másnap nézhettük a német nyelvű rajzfilmeket, a „miccekacce” és társait. Délután elmentünk megnézni, hogy komáék hazaértek-e Bécsből. Mint kiderült, ők azonnal feladták a keresésünket. Igaz, úgyse lett volna esélyük arra, hogy megtaláljanak. A lényeg, hogy senki nem veszett el. A látottak alapján eldöntöttem, hogy megnézem ezt a szép várost egyszer majd nyáron is. Mind a mai napig erre még nem kerítettem sort.