Legfrissebb bejegyzések

Hazamennek a legények

(Vízhordó, befejező rész)

A falu szélén két legény várakozott. A telihold fényénél aránylag messzire elláttak, de valahogy nem akart előbukkanni a falu felől a cimborájuk.
- Szerintem induljunk! Már nem látok a fáradtságtól. A hajnali buszt így is lekésem, de a hetesig jó lenne még egy kicsit aludni. – állt fel Zsolt az árokpartról.
- Várjunk még egy kicsit! – mondott ellent Jóska – Azt mondta, hogy hazakíséri a csajt, aztán már jön is.
- Értem én, de meddig várjunk?
Jóska nem válaszolt, inkább rágyújtott immár kitudja hányadik cigijére. Aztán alig szívott bele néhányat, amikor futó léptek zajára figyeltek fel. Nagy lihegve, széles vigyorral megérkezett Miki is.
- Na, ez is megvolt.
- Mi volt meg?
- Hát a kis fekete.
- Megdöntötted?
- Meg én. Igaz, nehezen állt kötélnek, de aztán csak megadta magát.
- Melyik csaj volt? – kérdezte Zsolt – Többel is láttalak táncolni, nem tudom melyikre sikerült rátapadnod.
- Az a kicsi fekete a piros nadrágban. Éppen a nadrággal volt a gond, különben a kapuban állva a hónom alá kapom az egyik lábát, de így le kellett húznom róla. Muszáj volt lefektetni.
- A Julcsit mondod? – kérdezte megdöbbenve Jóska. – Azt én is kivittem a parkba a szobor mögé. Talán egy órája lehetett. Azt mondta, még senkinek nem adta oda magát eddig, de nem hittem el neki. Elég rutinosnak tűnt.
- Nekem is azt mondta, hogy szűz, azért fél annyira. Aztán tényleg nem tűnt félősnek. Azt mondod, hogy egy órája te is megdugtad? Öcsém! Hogy ez a nő mekkora…
A döbbenettől nem is fejezte be a mondatot, csak csalódottan ingatta a fejét. Aztán Zsolt felé fordult.
- Neked?
- Mit nekem?
- Milyen volt az estéd? Összejött valami?

Zsolt egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, mit válaszoljon. A hallottaktól összeszorult a szíve, görcs állt a gyomrába, végtelen keserűség uralkodott el rajta. Talán még szédült is kissé. Ez utóbbi talán az elfogyasztott italtól van, hiszen akkor erősödött a szédülés, ha a nagyon fáradt szemét behunyta. Nem is szívesen eresztette le a szemhéját, mert erősen szúrt ilyenkor a szeme, de már nyitva tartani is nehéz volt.
Átsuhant az agyán az egész éjszaka egy szempillantás alatt. A másik két fiú várt a válaszra, majd miután nem szólt, elindultak hazafelé. Beszélgettek, de Zsolt csak hallotta őket, nem fogta fel miről van szó. Erősen botladozva baktatott utánuk a mély keréknyomokkal szabdalt földúton.

Nyolckor már szólt a zene. Az iskola udvarán egy traktor pótkocsija volt a színpad. Nem volt egy profi zenekar, de táncolni lehetett a zenéjükre, és ez a lényeg. Na meg az, hogy teljesen besötétedjen, át lehessen mászni a kőkerítés tetején úgy, hogy ne vegyék észre a rendezők. Egyszerűbb lenne a kapun bemenni, de ott fizetni kell. Hasonló helyzet adódott már egy másik faluban korábban, de ott ismerték őket, s az ottaniak nem emlékeztek rá, hogy megvették volna a belépőjegyet. Így a kerítésmászás után mégis kénytelenek voltak a pénztárhoz járulni. Most szerencséjük volt. Leporolták magukat, majd elvegyültek a tömegben. Zsolt azt a lányt kereste, akit már délután kinézett magának. Meg is látta a táncolók között.
- Na, nem táncolsz? – kérdezte Miki, de nem várt a válaszra, hanem indult is éppen a kiszemelt kis fekete felé.
- Várok egy lassú számra. – válaszolt, de már csak magának mondta, hiszen egyik társa se volt a közelében.
Irigykedve nézte azt a néhány párt, akik szemlátomást rutinosan táncoltak. A többség viszont valójában egyedül rázta magát a zene ritmusára. Az számított partnernek, aki szemben volt vele. Testi kontaktus inkább csak lassú számoknál volt. Ekkor lehetett beszélgetni is. Ha nem értették egymás szavát, az megindokolta, hogy egész közel simuljanak egymáshoz.
„Rén-en-tirsz hm,hm, hm…” Na, ez jó lesz. Most lekérem.
- Szia. Nem találkoztunk már?
- Ócska duma. – válaszolt a lány
- Na, de komolyan. Már a délután is úgy éreztem, hogy ismerjük egymást. Idevalósi vagy?
- Ezek szerint te nem. Valójában én sem, de sokat járok a nővéremhez, ő pedig ide jött férjhez.
- Hogy hívnak? Ja, bocs. Én Zsolt vagyok.
- Én pedig Julcsi.
- Julcsa?
- Nem, nem Julcsa. Julcsi.
- Ismertem egy ilyen nevű lányt néhány éve…
- Szabad? – tolta finoman odébb egy idegen fiú.
- …itt nem messze a tanyán. – fejezte be a mondatot, de ezt már csak ő maga hallotta.

Félrevonult. Lekérhetett volna egy másik lányt, de ő inkább csak erre - illetve most már tudja a nevét – a Julcsira hajt. Nem akart balhét, így kivárta mindig, hogy cserélődjön a Julcsi táncpartnere. A haverok segítettek volna, de nem akarta. Más fiúk is szemet vetettek ám erre a lányra, így nem nagyon volt lehetőség beszélgetni tánc közben. Nem tudta, hogy oldja meg ezt a gondot, végül a lány segített.
- Menjünk ki – javasolta, amikor éppen egy szám végén sikerült együtt maradniuk.
- Jó ötlet, menjünk!
- Van cigid? – kérdezte Julcsi már kinn az utcán.
- Nem dohányzom.
- Kár. Na, szóval te voltál a tanyán az a fiú? Emlékszem rád.
- Voltunk is együtt lenn a pataknál.
- Igen – nevetett a lány – Aztán meg se csókoltál.
- Én próbálkoztam, de elhúzódtál.
- De nagy marha voltál. Minek hagytad annyiban?
- Nem kellett volna?
- Nem hát.
- Akkor most ezt bepótoljuk – jelentette ki az izgalomtól szinte remegő hangon Zsolt, majd a lány két vállát megfogva, megcsókolta. A lány visszacsókolt. Mi az hogy? Valósággal rátapadt a fiú ajkára. A kezét lefejtette a vállairól, és lefelé irányította. Zsolt egy darabig nem tudott mit kezdeni a kezeivel, majd végül a lány derekára tette. Julcsi újból megfogta a fiú kezeit, és szelíd erőszakkal még lejjebb tolta, de nem engedte el, amíg biztos fogást nem érzett.
- Na, ez eddig jól halad. – gondolta Zsolt magában, miközben heves izgalom közepette hosszasan „nyelveztek.” Eddig már falubeli lányokkal is eljutott. Volt, hogy hárommal is gyors egymásutánban, a patakparton heverészve. Úgy ahogy Julcsival kellett volna három éve.

Erős parfüm illat, büdös dohányfüst, és a nemrég kiköpött rágó íze áradt a lányból, de mindezt ellensúlyozta a kicsi, törékeny test ölelése, ajkainak lágysága, forrósága. A fiún soha nem érzett izgalom uralkodott el. Férfiassága megmerevedett, mint ’14-ben a nyugati front. Ez önmagában nem számít rendkívüli helyzetnek, sokszor a buszon zötykölődve is előfordul, s aztán az okoz gondot, hogy leszállva mivel leplezze, nehogy kicsúfolják miatta. Most nem zavarta, hiszen éppen Julcsi váltotta ki ezt a helyzetet. Nem akarta leplezni, inkább magához szorította a lányt, hagy érezze ő is.
- Találkozhatnánk gyakrabban is ezután. – mondta Zsolt két csókolózás közben.
- Eddig – ha jól számolom – háromévente találkoztunk. Azt hiszem, megoldható. Jövő hétvégén?
- Hol?
- Akár itt is…mennyi az idő? Azt ígértem a nővéremnek, hogy éjfélre hazamegyek.
- Addig még akár vissza is mehetünk ha akarod, de én inkább hazakísérnélek.
- Maradok még egy fél órát. – döntötte el a lány.

A kapuban egy enyhén ittas srác, szinte rátámadt Zsoltra, miközben a befelé igyekvő lányt egyik karjával magához ölelte.
- Téged ismerlek öreg. Jól vagy hugi? – nyomott egy puszit Julcsi arcára.
- Te részeg vagy. – húzódott el tőle a lány.
- Lehet, hogy tán ittam, lehet, hogy tán torgok…- kezdte idézni maga se tudta, hogy mit.
- Honnét is ismerlek? – fordult feltartott mutatóujjal Zsolt felé, jelezvén, hogy erősen gondolkodik.
- Oda jártam nyaranként a tanyára, ahol laktok. – válaszolt Zsolt, miután emlékeiben erősen kutatva rájött, hogy ez a fiú a Julcsi testvére, a Gabi.
- Úgy van, – helyeselt – de már nem ott lakunk. Én meg pláne nem. Együtt jártok a hugival?
- Ez így túlzás – kezdte volna Zsolt, de Julcsi megfogta a kezét, miután kiszabadult a bátyja öleléséből, és húzta maga után befelé az udvarra.
- Vigyázz a tesókámra sógor! – kiáltott utánuk Gabi.

Ahogy visszaemlékezett Zsolt a történtekre, még el is mosolyodott, ezen a „sógor” megszólításon. Nagyon vagány kis csaj ez a Julcsi, reményteljesen kezdődött a kapcsolat, de még az együtt járás sem igaz, hát még a sógorság. Nem lenne ellenére, de ilyeneken nem igazán gondolkodik még. Egyelőre barátnőt keres magának. Persze olyat, aki kizárólag az ő barátnője. Most meg kiderül, hogy egy este két fiúval is lefeküdt, miközben azt remélte, hogy majd ő fogja megkapni ezt a lányt. Nagyot csalódott Julcsiban. Az pedig határozottan dühítette, hogy ez a másik kettő mekkorákat nyerít, miközben nagy hangon dicsekednek egymásnak. Valójában nem is értette, hogy miket mondanak, de nem is volt rá kíváncsi. Azok felfigyeltek rá, hogy mennyire magába roskadt.
- Nagyon el vagy kettyenve Zsoltikám. Bánt valami?
Nem volt vicces a kérdés, mégis kuncogtak rajta.
- Semmi bajom – válaszolt – csak álmos vagyok, meg el vagyok fáradva. Az ötös buszt már biztosan nem érem el. Aludni mindenképpen muszáj egy kicsit.
- Biztos, hogy csak ez a baj? – állt meg Miki, hogy Zsolt utolérje, majd átölelte a vállát.
- Rá se ránts cimbora! Majd legközelebb partiban döntjük le a kiscsajt, és akkor te is sorra kerülsz.
Ezen megint hatalmasat röhögtek. Zsolti nem nevetett. Gusztustalannak tartotta még az említését is. Nem is reagált rá semmit, így továbbra is némán kullogott a vihorászó társai után. Gondolatban megpróbálta összerakni, mi is történhetett, miután a lánnyal elváltak.

Elmúlt már éjfél, amikor látta, hogy Gabit támogatja hazafelé. A hazakísérésből persze nem lett semmi. Nem is beszélték meg biztosra a következő találkozást. Ha esetleg még visszajött Julcsi a bálba, azt észre kellett volna vennie. Persze nem biztos. Az idő lehetett akkor egy óra, most pedig van fél három. Mikivel lefeküdt egy fél órája, a Jóskával pedig amikor visszaért, azonnal. Na, de korábban nem is láttam őket együtt.
- Egy nagy lószart! Ti átvágtok engem. – kiáltott utánuk. Felvidult a felismeréstől. Teljesen mindegy, hogy beismerik, vagy sem. Hazudnak és kész.


Nagyon rövid volt az éjszaka, de a hetes buszon ott kellett lennie, hogy a nyolcas vonatot legalább elérje. A vasútállomáson megváltotta a jegyet, majd leült egy üres padra a váróteremben, hiszen volt még húsz perc a vonat indulásáig. Rajta kívül alig volt néhány várakozó, hiszen aki munkába utazik, már elment korábban. Fejét a falnak támasztotta, s nézte, hogyan ugrál az órának a mutatója rovátkánként odébb, odébb. Nagyon fáradt volt a szeme, minduntalan becsukódott. Nem aludt el, hallotta, amint neszeznek a várakozók, hallotta, hogy halkan beszélgetnek, amiből egy szót sem értett. Aztán egy ismerős női hangra figyelt fel.
- Lajcsika! Az anyád úristenit! Jössz ide rögtön? Mindjárt ráverek a fenekedre, ha nem fogadsz szót.
Lajcsika? Nem ismer senkit, aki így hívná a gyerekét. Bár valaki mégis. A fejét nem mozdította, csak a szemét nyitotta résnyire. Egy hat-hét év körüli fiú vigyorgott egészen közelről az arcába. Nem szólt, de a tekintete azt sugallta, mintha ismernék egymást.
- Ne molesztáld azt a legényt! – lépett oda egy feltűnően ápolatlan kócos fiatal nő, és elkapta a fiú karját. Csak egy pillanatra nézett Zsoltra, aztán húzta is magával Lajcsikát a másik padhoz, ahol egy kicsi leánygyerek térdepelt az ülőlapon, s a háttámlára támaszkodva figyelte az akciót. Amikor odaértek, a nő picit megrázta a fejét, mint akinek rendet kell tenni az agyában, s visszanézett. Mintha emlékeztetné Zsolt valakire, vagy talán ismeri? Aztán úgy döntött, hogy mégse.
- A szép juhászné! - villant át Zsolt agyán a felismerés. – Vagy mégse? Nem így emlékszem rá.
Alvást mímelve, csak a szeme sarkából figyelte, s egyre biztosabb volt, hogy jól ismeri. Ez a nő a Zsuzsa, csak rettentően elhanyagolja magát. Egyáltalán nem kívánatos.
- Na, de mit akarok én egy ilyen asszonytól, mikor ott van nekem a Julcsi. Hét végén találkozunk. Aztán majd megtudja az a két hazudós alak, hogy ki fogja ledönteni – mosolyodott el magában.
- Mi van öcsi, valami szépet álmodtál? – szólt rá egy idős úr
- De szépet ám bátyám. Nagyon szépet.

Ki ez a lány?


- Megjöttünk! – kiáltották kórusban a család hölgy tagjai, ahogy beléptek a bungallow-ba.
Zsolt riadtan kapta fel a fejét az erős hangra. Csodálkozva látta, hogy ott áll előtte két autó is, ő pedig nem vette észre. Pontosabban észlelte a mozgást, hiszen eddig is jártak erre autók, de fel se tűnt, hogy ezek megálltak.
- Piszkosul kicsípted magadat apucikám. – ugrott a nyakába Eszter. A megszólított nagy örömmel ölelte magához a lányát, hiszen van már talán két hónapja is, hogy nem találkoztak. Nem is jutott el azonnal a tudatáig, mire mondja azt a kicsípést, csak akkor, amikor a felesége azzal a kísérőszöveggel nyomott arcára egy csókot, hogy „Jó a gatyád.”
- Meleg van. Különben is úgy jártam, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek. Mindenem a Zafirába lett bepakolva. Egyébként se készültem sehova. Magamnak gatyában is megfelelek.
- Akkor most születésnapod alkalmából segíthetsz bepakolni, hátha közben találunk rád való rongyot is. – nyitotta ki a „családi csomagszállító” hátsó ajtaját Kinga.
Behordtak egy nagy rakás ruhaneműt, dobozt, papírtáskát. Zsolt nem is állta meg szó nélkül, de a felesége megnyugtatta, hogy nem költöznek ide. Az igazán megnyugtató persze az volt, amikor magára vállalta az elpakolást, sőt azt javasolta, menjenek addig a vízbe, amíg végez a rendrakással. Nem volt ellenvetés. Eszter és Zsolt fürdőruhára vetkőzött és lefutottak a partra. Nem csak strandolni, hanem várták a Vaskacsát, hogy befusson. Akkor lesz teljes a család.

A klub strandján nem lubickoltak sokan. Aki kint volt, az vagy a napon, vagy az árnyékban heverészett. Néhányan szörföztek a közelben, távolabb vitorlások szelték a vizet. Néhány száz méterre van a rév, ahol mindig nagy a tömeg, de ezt innét nem is látni a parti fák takarásától. Zsolték nagyon ritkán kelnek át autóval. Ha mégis a déli partra tartja kedvük átmenni, akkor odavitorláznak. Most viszont gyalogosan tapossák a vizet addig, amíg nem elég mély az úszáshoz. Erősen vizslatják a látóhatárt, hátha látják a Vaskacsát közeledni.
- Merre ússzunk?
- Menjünk a tesómék elé!
- Észnél vagy? Nem bírok kilométereket úszni. Na meg azt se tudjuk, merről jönnek.
- Apu! Ne légy kishitű! Bírni fogod. Ja, hogy merre? Arra! – mutatott maga elé a tó közepe felé, s ezzel a mozdulattal el is indult gyorsúszásban.
- Na jó – mondta Zsolt immár önmagának – mehetünk valameddig.
Majd a tőle telhető leglassabb tempóval a lánya után indult. Természetesen mellúszással, mivel más úszásnemet nem tanult meg. Ezt az egyet is elég későn. Már majdnem negyvenéves volt. Addig inkább kerülte a mély vizet. Nem ment olyan helyre, ahol nem ért le a lába. Bár szokott viccelődni azzal, hogy olyan hely nincs is, hiszen a lába mindenhol leér, csak a feje nem ér ki. Eszter, éppen úgy mint csitri korában, körbe úszkál rajta, és olykor-olykor pofánfröcsköli. Jól mulat rajta, bár az apja nem annyira, de hiába tiltakozik. Aztán a lány megunja, és gyors tempóban elhúz dél felé. Olyan messziről integet vissza, hogy alig látni. Az is nehezen érthető, amit kiabál.
- Nézd apu! Azok a tesómék. – mutat nyugati irányba, ahonnét feléjük tart egy hajó. – Elinduljunk eléjük?
- Most hülyéskedsz? - kérdezte ordítva. Nem az indulattól, hanem a távolság miatt, de még így se volt biztos benne, hogy elhallatszik odáig a hangja. Ezért, a part felé vette az irányt, ezzel jelezve, hogy nem támogatja az ötletet. A part felől Kinga integetett hevesen. Amennyire Zsolt képességétől kitelt, sietve úszott felé. Biztos valami fontosat akar mondani.
- Mi van? – kérdezte lihegve, amint szándékosan rájátszva, rogyadozó lábakkal kimászott a vízből.
- Semmi, csak jeleztem, hogy itt vagyok. Jönnek már?
- Jön erre egy hajó. – válaszolta, ami lehetett igen is, meg nem is. – Hoztál törölközőt?
- Képzeld, hoztam. Ott van a padon. – mutatott a pad felé.
Miután Zsolt megtörölközött, elterült az árnyékban. Kinga leült a szomszédos padra. Rágyújtott, majd fogta a magával hozott könyvet és néhány percet olvasott. Aztán mégis inkább letette. Figyelte a lányukat, amint feléjük úszik. Bizonyára neki is elég volt egyelőre.

Zsolt hirtelen megborzongott. Hideg víz fröccsent rá. Eszter vigyorgott felette csuromvizesen dideregve.
- Észnél vagy? – förmed rá bosszúsan, de egy ilyen kérdésre nem lehet válaszolni.
- Kérek egy törölközőt! – mondja, figyelmen kívül hagyva az apja felháborodását. – Jönnek a tesómék. Mindjárt kikötnek.
- Menjünk eléjük? – kérdezte Zsolt feltápászkodva, de nem várt választ, hanem indult is a móló felé. A többiek mentek utána.
A Vaskacsa még csak ekkor fordult irányba. Künn a vízen néhány apró vitorlás vetett horgonyt, köztük kellett átszlalomozni a mólóig, ahol most egyetlen hajó se volt kikötve. Lassan odacsusszantak éppen Zsolt mellé, alig egy méternyire koppantak a deszkapallóhoz. Csupán a lendület hozta őket, a vitorlát már ekkorra fel is csavarták. A lány rádobta a kötelet az egyik cölöpre. Ekkor Zalán is otthagyta a kormányt, s egy másik kötelet dobott egy másik cölöpre, majd mindketten addig húzták, míg szorosan a palló mellé állt be a hajótest. Hurkot vetnek és kész a kikötés. Zsolt, segítő szándékkal nyújtja kezét a menyjelölt felé, de a lány nem tart rá igényt, egyszerűen kiugrik a hajóról. Aztán, hogy nehogy zokon vegye az elutasítást, üdvözlésképpen kap egy puszit. Túlzás lenne pedig azt mondani, hogy közel állnak egymáshoz, (bár fizikailag most megállja a helyét egy ilyen kijelentés) hiszen mindössze kétszer találkoztak eddig, az együtt töltött idő lehetett vagy tíz perc. Ettől persze tudják, ki, kihez tartozik. Mindketten Zalánhoz, s ez már közös bennük. A fiatalok együtt vannak már közel egy éve. A házasság intézménye manapság egyre népszerűtlenebb, csak kevesen merik hivatalosan is elkötelezni magukat. Ennek ellenére nagyon sok példa van arra, hogy a házastársi kapcsolat tartósabb, mint némelyik házasság. Az öregek nem örülnek ennek az irányvonalnak, de nem tehetnek ellene.
Zsolt ösztönösen végiglegelteti szemeit a lányon. Nagyon szemrevaló jelenség. Határozottan szép nőnek tartja, kissé meg is kell fegyelmezni az érzését, hiszen apaként kellene ránézni. Úgy is tetszik. Örül neki, hogy itt van, hiszen annak ellenére, hogy eddig alig találkoztak, ő is a családhoz tartozik. Most legalább lesz alkalom megismerkedni, majd jól kifaggatja a szülei felől is. A fia ugyan nem a szülőkkel él együtt, de azért kíváncsi az öregekre, hogy kifélék.
Miután a család többi tagjával is üdvözlik egymást, elindulnak a szállásuk felé. Zsolt még a mólón odacsapódik Barbara mellé, átkarolja a derekát és hangot ad afeletti örömének, hogy végre alkalma lesz megismerni. Kár is lenne tagadni, hogy felvillanyozza egy ilyen szép nő közelsége. Azt mondják, hogy a vén kecske is megnyalja a sót. A nyalás ez esetben túlzás, hiszen mégiscsak a fia élettársáról van szó. Nagyon tetszik neki a lány, talán azért, mert éppen olyan, mint amilyeneket fiatal korában is kedvelt. Kerek arcú, barna hajú, világoskék szemű. Talán a lába hosszabb, mint a negyedszázaddal ezelőtti lányoknak, de ez csak előnyére válik. Manapság általában magasabbak a fiatalok.
- Majd’ megdöglök éhen. – tájékoztatta Zalán a pillanatnyi állapotáról a családot. – Régen vártok? Mikorra van rendelve az ebéd? No, Apu! Nem a tiéd. – tolta odébb finoman az öreget Barbara mellől, majd ő karolta át a lányt.
- Jól van na, te irigy! Akkor majd én beszólok az étterembe, hogy fél óra múlva tálalhatnak, akkor nem kell sokat várnunk. Vagyis menjen valaki – nézett körül a társaságon – aki fel van öltözve. Így mégse lenne illendő bevonulnom.
A valaki Kinga lett. Mire visszaért a faházba, Eszter és az apja már menetkész volt, Zalánék - akik a szomszédos házat vették ki - még nem jöttek vissza. Le is telt a félóra, mire bevonultak az étterembe.


Ebéd után visszasétáltak a kuckójaikba, hogy szunyókáljanak egy kicsit. A család odabent pihent le, Zsolt ismét kiült a teraszra. Barbara jött oda hozzá. Hozott magával ő is egy nyugágyat, leült, rágyújtott.
- Rá tetszik gyújtani? – kérdezte megkésve. Kissé zavarba is jött a figyelmetlensége miatt.
- Nem, nem. Köszönöm, nem dohányzom, de ne zavartasd magad. Megszoktam, hogy dohányoznak mellettem a lányok.
- Éppen azért jöttem ki, hogy ne füstöljek oda a többiek orra alá, aztán kiválasztottam az egyetlen nemdohányzót.
- Jól tetted, hogy kijöttél, legalább kettesben lehetünk.
- Ejnye, ejnye. Éppen a fia barátnőjének tetszik udvarolni?
- Hol áll még ez az udvarlástól? Na, de ne tetszikelj itt nekem!
- Szólíts Zsoltnak, vagy legfeljebb Zsolti bácsinak, de mindenképpen tegezve! Oké?
- Rendben van Zsolti bácsi. Szevasz.
- Azért érdekes, hogy a fiamnak az ízlése mennyire hasonlít az enyémre. Nagyon hasonlítasz arra a lányra, akit egykor annyira szerettem.
- Nem hiszem, hogy Zalán azért kötött ki nálam, mert úgy nézek ki, ahogy. Lelkileg voltunk azonos hullámhosszon az első pillanattól.
- Hát persze. – mondta szinte csak magának Zsolt, ami jelentheti azt is, hogy természetesnek tartja, meg azt is, hogy nem hiszi.
- Egyébként régebben nem is így néztem ki. Eredetileg vörös a hajam, kiskoromban még göndör is volt. – mosolygott a lány.

„Éppen olyan mint az anyádé.” - vágódott be Zsolt emlékezetébe hirtelen a barátja negyedszázad előtti megjegyzése. Nem volt különösebb oka, nem is tudta, miért jött most ez elő. A vörös haj miatt? Tény, hogy annak a kisbabának ott Póriban vörös volt a haja. Annak az asszonynak a kisbabája, akit épp az imént említett.
- Született pesti lány vagy?
- Ah, dehogy. Igaz, kicsi koromtól ott lakom. Az apám rendőr volt. Akkor költöztünk Pestre, amikor odahelyezték. Nem voltam még négyéves sem akkor. Földiek vagyunk veletek, ott születtem a szomszéd faluban, Póriban. Apám a zsarátnoki kapitányságon szolgált.
- Ezt a véletlent! – akarta mondani Zsolt, de megakadt a torkán a szó. Hirtelen úgy érezte, rögtön agyvérzést kap. Megborzongott, lúdbőrzött a feje, egy pillanatig mintha búra alá tették volna. Kirázta a hideg. A nyugágy mintha süllyedt volna vele lefelé. Egy pillanatra még talán el is sötétedett előtte a világ. Barbarának is feltűnt, hogy valami gond van.
- Rosszul vagy? – kérdezte. – Mi a gond? Tudok segíteni?
- Nem, nem dehogy. Nincs semmi baj. – tiltakozott.
- Pedig azt hittem.
- Néha leesik a vérnyomásom, de azt mások nem szokták meglátni.
- Jó a szemem.
- Meg a lábad is. – vágta rá vigyorogva.
Ezután néhány perc hallgatás következett. A kínos csendet végül Zsolt törte meg.
- Anyádat Zsuzsának hívják? – kérdezte, közben nagyot nyelve, s titkon remélve, hogy nemleges választ kap.
- Igen, úgy hívják. Talán ismered?
- Hm? Nem, nem hiszem. Na, de inkább járok egyet. Lesétálok a partra.
- Elkísérjelek?
- Köszönöm, de nem szükséges. Inkább egyedül mennék, ha nem haragszol.

Kétségbeesett a gondolattól, hogy esetleg Barbara az a lány, akire gondol. A családnevét már meg se merte kérdezni. A bizonyosság miatt meg kellett volna. Bár így sincs kétség. Ennyi véletlen nem lehet. A világ sokmilliárd nője közül éppen vele hozta össze a sors a fiát. Enyhe elmeháborodás környékezte meg. Otthagyta egy szó nélkül a családot, lement a partra, hogy egyedül lehessen. A déli időszakhoz képest sokan ugráltak a vízben, a parton is heverésztek néhány százan, de mivel senkit nem ismert közülük, akár egyedül is érezhette magát. Fejében zavaros gondolatokkal sétálgatott oda-vissza a parti úton, papucsával néha rugdosva a kavicsot. Próbálta összerakni a dolgokat.
- Barbara három évvel idősebb Zalánnál. A mi falunkban született, csak éppen úgy tudja, hogy mi zsarátnokiak vagyunk, ami a család többi tagjára igaz is. Kicsi korában vörös volt és göndör, mint az én anyám. Az apja rendőr volt, az anyját Zsuzsának hívják. Négyéves korában költöztek Pestre. Egybeesésnek ez túl sok. Nem lehet más, csakis az én Zsuzsám lánya, és neadjisten…de lehet…Nane! Ebbe bele kell bolondulni! Remélem tévedek.

*

Zsolt bácsi! – szólította meg Barbara – A többiek keresnek. Te vagy az ünnepelt, bontanák a pezsgőt.
- Miért pont téged küldtek?
- Én akartam jönni. Szeretném megtudni, hogy mi történt veled. A beszélgetésünk miatt jöttél el?
Zsolt nem szólt, csak szaporán bólogatott. Majd kisvártatva mégis.
- Beszélnem kell az anyáddal, mielőtt bármit mondanék.
- Úgy érted, hogy mutassam be a szüleimet?
- Nem. Anyáddal kell beszélnem! Jó lesz egyelőre telefonon.
- Megadom a számát. Most azt hiszem, otthon van. Nem zavarod a munkában, mert ott néha bolondokháza van ám, de csak kettőig dolgozik ma, úgy tudom.
- Nem szívesen szaladgáltatlak, de megtennéd, hogy elhozod nekem a kocsiból a telefonomat? Ott van a kulcs a konyhaszekrényen, a kocsi pedig a nagyparkoló túlsó szegletében. Fekete Calibra. Valami sürgőset meg kell tudnom! Addig nem akarok visszamenni.
- Jobbat mondok. Itt lóg a nyakamban az én telefonom. Már hívom is az anyut, beszélhetsz vele.
Barbara nem várt válaszra, már ki is vette nyakából a vékony kis szalagon lógó készüléket, megnyomta a megfelelő gombot, és várta, amíg kicseng. Mindez csak néhány pillanat. Néha viszont a néhány pillanat is nagyon hosszú tud lenni. Zsolt úgy érezte, reszket a lába, ezért gyorsan le is ült az éppen mellette lévő padra. Munkált az agya, de valami rettenetesen. Fogalma nem volt, mit mondjon majd a telefonba. Mit is kérdezzen? Remélte, nagyon remélte, hogy felesleges az aggodalma, de ha mégsem, az valami szörnyű tragédia. Ezek a gyerekek szeretik egymást. Ha kiderül, hogy testvérek, az tönkreteheti az életüket, és ennek csakis, de legalábbis elsősorban ő az oka. Lehetnek továbbra is baráti viszonyban, de az teljesen más. Akár össze is házasodhatnak, de nem kockáztathatják meg a gyereket. Hogyan lehet ezt közölni velük? Ha tudna, most imádkozna istenhez, hogy ez a lány ne az ő gyereke legyen.
Nem is hallotta, amikor a vonal túlsó végén bejelentkezett Zsuzsa, azt se hogy Barbara mit beszélt vele, pedig ott állt közvetlen mellette. Azt se, hogy „adok valakit”, csak azt látta, amint nyújtotta felé a telefont. Miután átvette, Barbara sarkon fordult, és lassan ballagott a szállásuk felé. Zalán már jött elé.
Zsolt lassan a füléhez emelte a készüléket, de hirtelen teljesen kiürült az agya. Fogalma nem volt, hogy mit mondjon. Legalább húsz éve nem találkoztak, most meg hirtelen a lehető legnagyobb problémát kell megbeszélni. Hallotta a hangot, amint Zsuzsa türelmetlenkedik, hogy végre beleszóljon az a valaki, akiről a lánya nem mondta, hogy kicsoda.
- Tessék. Dunainé. Halló!
- Itt…Parádi. Parádi Zsolt.
- Parázs! Szia! Jaj de örülök. Nem mondta ez a gyerek, hogy te vagy az, csak hogy adok valakit. Mi történt, hogy hívtál? Nahát! El se hiszem. Tudod mikor beszéltünk legutóbb?
- Nagyon régen. Egyszer ugyan kerestelek, de csak a férjedet találtam otthon. Kínos volt, legalábbis nekem. Ő azt hitte, hogy rá vagyok kíváncsi. Elvégre ismertük egymást még hazulról, bár nem álltunk közel egymáshoz. Elfogadta, hogy ott jártam a közelben. Ennek is több már, mint tíz éve.
- Emlékszem. Beszéltünk is akkor, hiszen felhívtatok a munkahelyemen, de nem mehettem haza. Na, és most?
- Van egy közös ügyünk.
- A gyerekek?
- Te tudod?
- Naná! Hát persze. Már egy éve együtt vannak. Gondolod, nem érdekel, hogy ki a fiú? Nagyon helyes srác. Mint az apja.
- Ezek szerint…Ó, hogy mekkora hülye vagyok. Biztosan mondtad volna nekik. Hát…Szóval alaptalan a félelmem?
- Arra gondolsz, hogy netán…
- Igen, arra. Szeretnék biztos lenni abban, hogy Barbara nem az én lányom. Ugye nem az?
- Valójában akár lehetne is, csupán a véletlenen múlott, de egészen biztos vagyok benne. Nyugodt lehetsz, nem lesznek lököttek az unokáink.
- Zsuzsa, Zsuzsa drága! Nagyon boldoggá tettél. Tudod, nem először, de most nagyon nagyon.
- Örülök neki. Ezzel le is zárhatjuk a múltat. Egyébként jól vagytok? A család?
- Igen, igen, hogyne, persze. Ne haragudj Zsuzsikám, de most nem tudnék tovább társalogni. Azt hiszem, sírnom kell. Majd hamarosan újra hívlak. Szeretnék találkozni veled. Na jó, veletek. – mondta nagyokat nyelve, elcsukló hangon.
- Nem vagyunk együtt Rezsővel
- Ez jó hír – gondolta, de csak annyi jött ki belőle, hogy ühm, majd kinyomta a gombot.

Nagy kő esett le a szívéről. Boldogan, szinte futva indult a gyerekek után, akik közben már eltűntek a szeme elől. Na, ez egy igazi születésnapi ajándék. Pezsgő, torta? Kit érdekel az? Nagyon kétségbe volt esve, hogy a múltja tönkreteheti a gyerekei jövőjét, de most végre megnyugodhat. Nincs semmi baj. Hurrá! Már csak azt kell megmagyarázni Barbarának, hogy mi volt ez a látványos rosszullét! Meg kell kérdezni, hogy mit mondott Kingának! Bár, talán lehet őszinte is, hiszen a múltat nem lehet megváltoztatni. Egyébként se hazudott neki, csak elhallgatta az előéletének e fontos részét. A kettő nem ugyanaz. Zsuzsával már nem volt kapcsolata, amikor Kingával összeismerkedtek. Semmit nem vethet a szemére!
- Boldog szülinapot, boldog szülinapot… - énekelte a családi kórus, itt-ott hamiskásan, de igen nagy szeretettel, az ünnepeltre emelve pezsgőspoharaikat. Eszter kezében a torta, égő, 49-est formázó gyertyával. Fújás, koccintás, pezsgőkortyolás, puszi, ölelkezés, különösen nagy boldogság közepette Barbarával. Nagyon szereti a lányát, de ezt a lányt azért szereti nagyon, amiért nem az ő lánya.

*

Gyönyörű reggelre virradt. Az eresz alatt hangosan csiripeltek a fecskék. Háromnegyed hatkor Zsolt már nem tudott aludni. Szíve csordultig telt boldogsággal. Tegnap annyi kellemes dolog történt vele, hogy ma egész nap jókedve lenne még akkor is, ha ólomszürke égből csendesen szitálna az eső, hideg széllel kísérve. Erről persze szó nincs. Magára kap egy pólót, és lesétál a mólóra. A magas, keleti part mögül lassan araszol fölfelé a nap hatalmas, vörös korongja. A kemping felől jön egy horgász, néhány marék kukoricát szór a nádas kicsinyke irtásába, majd belógatja a pecáját. Zsolt néhány szót vált vele a döglött angolnákról, majd odébb sétál, nehogy elriassza a halakat. A tó fölött vadkacsák húznak, majd sorra belecsobbannak a vízbe. Néhány szinte eltűnik a messzeségben, mire végre leszáll. A közelben néhány sirály guberál a teli szeméttartókban. Ilyen korán még kicsit hűvös van, különösen mikor jön fel a nap, elkelne egy vastagabb holmi. Zsolt, a fázós karjait dörzsölgetve, visszaindul a szállására. A faházak között, csendesen beszélgetve, gyűjtik a szemetet a dolgozók. Két köpenyes nő, egy ágyneműs kocsit tol maga előtt. Az arra járó vendégeknek természetesen előre köszönnek, hozzátéve, hogy szép időnk lesz ma.
Zalán éppen kiállt a teraszra. Az apja odakiált neki, hogy menjenek-e úszni. Lehetőleg nem túl hangosan, hogy az alvókat ne zavarja. Zalán igent int, s mire Zsolt felveszi a fürdőnadrágját, már ott vár rá az ajtóban. Irány ismét a móló! A Vaskacsa létráján ereszkednek le a vízbe. Itt elég mély, nem kell harminc métert gyalogolni, mint a strandon, hogy úszni lehessen. Itt azonnal lehet, sőt ajánlatos. Nem csak a mélyvíz, de a hideg miatt is. Zsoltnak azonnal felállt a szőr a karján, amint belemerült a tóba. Az úszás is nehezére esett, nem ment olyan lazán, könnyedén, mint tegnap délben. Talán ötven métert haladhattak, amikor javasolta, hogy forduljanak vissza. A fiának nem volt ellenvetése, már fordult is. Bizonyára ő is hidegnek találta, de legalább felfrissültek. Csak akkor tette szóvá, amikor kimásztak, hogy ő az uszodára gondolt.
- Valóban! – csapott homlokára Zsolt – Erre nem is gondoltam
- Na, majd legközelebb. Egyelőre elég volt a vízből.
Mikor visszaértek, már a lányok is ébredeztek. Kinga, rettenetesen kócos hajjal, éppen a kávét készítette. Elkapva a férje pillantását, gyorsan megelőzte a megjegyzését, és ő maga mondta, hogy
- Jó a hajam. Hol jártatok már ilyen korán így, egy szál gatyában?
- Lementünk, megnézni, rendben van-e a Vaskacsa. Ma lesz a nagy, családi vitorlázás. Na, meg úsztunk egyet a tóban, ha már ott jártunk. Jójó, tudom, hogy mit akarsz mondani. Nem jutott eszembe, hogy az uszodába menjünk. Akkor mi van? Én se vagyok tökéletes, nem juthat eszembe minden. A gyerek se mondta, csak jött utánam. Biztosan nem ébredt fel. Legalábbis amíg a vízbe bele nem toccsant. Brrr, de hideg volt.
- Na, akkor gyere, igyál egy forró kávét!
- Előbb magamra kapok valamit.
Miután felöltözött, kiült a teraszra. Kávéját kavargatva arra gondolt, hogy nem igazán vágyik most a vitorlázásra. Tegnap még nagy kedve volt hozzá, de ma már nincs. Zsuzsára gondolt. Húsz éve egyáltalán nem is találkoztak, és jól elvoltak egymás nélkül. Annak idején nagyon fájdalmas volt az elválás, de miután elköltöztek a faluból, szinte nem is látták egymást, így könnyebb lett valamivel, lassan beletörődött. Mindkettőjüknek családja volt, akiknek szükségük volt rájuk. Évek múltán már csak olyankor gondolt rá, ha Kingával valami gond volt érzelmileg. Úgy mondják, hogy az ember azt keresi egy szeretőben, amit a házastárstól nem kap meg. Valójában nem szenvedett hiányt semmiben. Kinga jó feleség és jó anya volt. Illetve most is az. Csupán annyit róhat fel számára, hogy soha nem volt vele eléggé nyitott. Legalábbis úgy érezte sokszor, mintha valami titka lenne, mintha valamit titkolna előle. Igaz, azt már soha nem tudja meg, hogy Zsuzsa milyen feleség lett volna. Azt se lehet kizárni, hogy már azóta külön élnének, mint ahogy Dunai Rezső is külön él tőle. Mindez az okoskodás persze nem csitította benne azt a kényszert, hogy mielőbb találkozniuk kell. Lehetőleg még ma. Viszont az a ritka helyzet állt elő, hogy együtt a család. Ráadásul az ő tiszteletére jöttek össze. Hogyan teheti meg, hogy lelép? Közös programot terveztek. Nem mehet most el. Vagy ha mégis, mivel indokolja? Mindig igyekezett őszinte lenni, de most kénytelen megejteni egy apró kis hazugságot.
Kinga is kibotorkált a teraszra még mindig álmosan és kócosan, kezében a kávé, szájában a cigaretta. Leült az asztal mellé, Zsolt pedig bement a házba, majd a telefonnal jött vissza.
- Minek a telefon?
- Lajost kellene felhívnom, hogy megkérdezzem, mikor jön az a német fazon. Tudod, akinek az a felújítás lenne.
- Milyen Lajos? Még nem ébredtem fel.
- Milyen Lajos, milyen Lajos, a munkavezetőm. Mondtam, hogy az építkezésen érdeklődött a múltkor egy pasas. Vállalkozót keres a házához.
- Jó reggelt szülők! – nyomott mindkettőjük homlokára egy-egy puszit Eszter, majd leült az asztalhoz ő is.
- Mi van fater, dolgozol? Ma pihenés van, meg család! Kérek én is egy kávét, sok, sok tejszínnel. Mikor indulunk? Ki lesz a kapitány?
Megszólalt Zsolt telefonja. Lajos volt az. Hát ilyen nincs. Ez nem lehet igaz. Nem is kell füllenteni, biztosan ráérzett a főnöke gondjára. Ettől már csak az lett volna jobb alibi, ha Kinga veszi fel a telefont. Na, de most már azt mond, amit akar, az asszony nem hallja a Lajos hangját. Az a legkevesebb, hogy azonnal mennie kelljen. Fokozódik a csoda. Valóban mennie kell Pestre, éppen úgy történt, ahogy szerette volna. Azért igyekszik bús képet vágni a dologhoz, ne lássák, hogy örül neki.
- Ki volt az, mit akart? – kérdezte a neje, miután kiitta a kávéját.
- Ott van az a kuncsaft az építkezésen, akit pont most említettem. Találkozni akar a vállalkozóval, vagyis velem. Délben a szállodájában lesz, ott találkozunk. Sajnálom, de ezt meg kell fognom. A Vaskacsán úgyis szűkösen lennénk. Majd holnap én parancsnokolok a hajón. Oké?

Megreggeliztek, kihajóztak. Egy órával a telefonhívás után Zsolt már a kocsiban ült. A kompra éppen behajóztak, beállt a szokatlanul rövid sorba. Igaz, utolsóként, de még feljutott a fedélzetre.
A túlsó parton az volt az első dolga, hogy felhívja Zsuzsát. Nem is tudja, hogy hozzá indul. Csakhogy tegnap a Barbara készülékéről hívta, tehát a lányt kénytelen bevonni, hiszen nem tudja a számot.
Az üzleti találkozó most éppen kapóra jött, ezzel egy kicsit saját magát is igazolja. Vagy félrevezeti? Azt hazudja magának, hogy azért megy el az egykori szerelméhez, mert éppen arrafelé volt dolga. Tudja, hogy ez nem igaz, de kicsit megnyugszik tőle. Azért egy kicsike görcs ott van a gyomrában. Húsz év nagy idő. Biztosan Zsuzsa is megőszült már. Persze biztos benne, hogy most is egy szép nő, hiszen manapság nem öreg egy negyvenöt éves asszony. Nem olyanok a nők, mint egy-két emberöltő előtt. Adnak magukra, különösen városon.
Barbara megadta a számot, de Zsuzsa ki van kapcsolva. Furcsa, kettős érzés volt Zsoltban. Egyrészt megkönnyebbült, hogy nem kellett semmit mondania, másfelől viszont bosszantotta, amiért nem tudta elérni, így csak elodázta az elkerülhetetlen beszélgetést. Újra próbálkozott, majd harmadszor, negyedszer is.
- Halló! Tessék?
- Szia Zsuzsa. Megint én vagyok az, Zsolti. Találkoznunk kell még ma! Már úton vagyok hozzád.

- …..
- Halló! Ott vagy?
- Igen, hallom…Meglepődtem. Hol vagy most?
- Most Szántódon. Éppen lejöttem a kompról.
- Most én éppen dolgozom, majd csak kettőkor végzek.
- Addig nem várhatunk, majd otthagyod. Ezért nem fognak kirúgni. Hova menjek érted?
- A nagycsarnokban dolgozom. A déli kapun gyere be, majd fel a galériára. Jobbra, a sarokban megtalálsz. Elmenni persze nem tudok. Nem zárhatok be.
- Na, majd megbeszéljük. Rohanok.
- Csak óvatosan rohanj! Vigyázz magadra!

A kérésnek eleget téve, óvatosan indult. Amikor kiért az autópályára, akkor aztán mindent bele! A forgalom nem akadályozta, alig kellett előzgetni, pedig tartotta a 180-at. Fehérvár után kicsit visszavett a tempóból. Érdnél már akár a trafipax is mérhette volna, hiszen a 110-et is alig verte a mutató. Szeretett volna mielőbb odaérni, de félt is a találkozástól. Mit mond majd neki ennyi idő után? Aztán az jutott eszébe, hogy valamikor nagyon régen Zsarátnokon találkozott az utcán egy kismamával. Korábban szeretett volna udvarolni neki, de attól tartott, nem találnak majd közös témát, nem tudnak miről beszélgetni, így nem is próbálkozott nála. Akkor, ott az utcán egy szuszra többet beszéltek, mint korábban évek alatt. Természetesen elsősorban a gyerekekről.
- Na! Ez az! Zsuzsával is jól eldumálunk a gyerekekről, hiszen már szinte nászok vagyunk. Aztán, ha elmúlik a kezdeti feszültség, nem lesz semmi gond. Csak érjek már oda.
Lelki szemeivel maga elé képzelte a találkozás pillanatát, amint – éppen úgy, mint fiatal korukban – jobbról, balról megpuszilja, esetleg közben megfogja a vállát, majd talán meg is öleli. Lehet, hogy szorosan, talán szenvedélyesen.
Miközben ezen tűnődött, annyira lelassult, hogy rávillogtak. A találkozás pillanatától annyira félt, hogy Budán befordult egy mellékutcába kicsit pihenni, vagy inkább megnyugodni. Arra gondolt, hogy biztosan helyrebillenne a lelki nyugalma, ha lemondana erről a találkozásról. Majd kimenti magát azzal, hogy nem volt ideje, mert várt rá az ügyfél. Nane! Ez butaság. Egyszerűen nincs kifogás! Még tíz óra sincs, délig van két órája. A találkozó aligha tart egy óráig. Előtte is, utána is van ideje. Ha nem hívta volna fel Zsuzsát, még meggondolhatná magát, de hát felhívta.
- Na, indulás Parádi úr! – utasította magát. – Zsuzsa is éppen így izgul. Jó lesz úgy, hogy meglátogatom a munkahelyén, kicsit dumálunk, levezetjük a feszültséget, majd amíg a Gellértben üzletelek, megnyugszik a lelkem. A lelkünk. Kettőkor érte megyek és hazaviszem. Addigra teljesen rendben is leszünk. Mintha soha el se váltunk volna.

Saját utasításának eleget téve besorolt a főút forgalmába. Le a Hegyalja úton a Duna partig. A parton a Szabadság hídig, amin átkelve meg is érkezett a csarnokhoz. Mint itt mindig, most is kellett egy kis szerencse ahhoz, hogy parkolóhelyet találjon. Szerencséje volt. Szinte a kapu elől indult ki egy kocsi, aminek gyorsan el is foglalta a helyét. Lezárta a kocsit, remegő térdekkel nekiindult a mozgólépcsőnek. Régebben járatos volt itt, emlékezett rá, hogy a lépcsők menetirányát időnként megváltoztatják. Most éppen úgy működik, hogy szembe megy azzal a sarokkal, ahol Zsuzsát kell megtalálnia. Félúton már nyújtogatja a nyakát, hogy mielőbb odalásson. Nem látta, pedig elképzelte, hogy ott áll vele szemben és várja. Kicsit tülekedni kellett a tömegben, hogy odajusson a sarki üzlethez. Mindenki idegen volt számára.
- Dunainét keresem – szólította meg az egyik eladót, aki nem tudta, hogy ki az, de felajánlotta, hogy megkérdezi a kollégáit.
- Ki az a Dunainé? Az úr őt keresi
- A Zsuzsát keresi? – lépett oda hozzá egy erős testalkatú fiatalasszony – Itt dolgozik mellettem, csak most elszaladt valahová. Tud várni egy kicsit?
Bólint, hogy igen, meg, hogy köszöni, és nagyon melege van, pedig ez egy aránylag hűvös hely volt máskor. Félre áll a tömeg sodrásából, és egy oszlop mellett toporog türelmetlenül. Közben megfordul a fejében, hogy elmegy, de aztán mégis erőt vesz magán, és tovább várakozik. Kicsit dühös is magára, amiért egyáltalán megfordul a fejében, hogy megfutamodjon. Az órát nézi, ami alig mutat többet, mint amikor ideért, pedig úgy érzi, nagyon hosszú idő telt már el azóta.
- Szia. – mondja egy ismerős hang. Zsuzsa ott áll előtte egy méterre, mint egy cövek. Alig láthatóan mosolyog és vár. Zsolt se mozdul.
- Megismersz? – szól ismét a nő, alig hallhatóan. Elég erős a háttérzaj. Zsolt megismeri, hogyne ismerné, de nem jön ki hang a torkán, csak szaporán, alig láthatóan bólogat.
- Mondták, hogy vár rám egy úr. Ez nagy segítség volt a számomra. Te éppen itt álldogálsz, mint aki vár valakire.
A férfi még mindig nem tud szólni, inkább kinyújtja két karját. Zsuzsa gyorsan a kinyújtott karok közé furakodik, s átöleli Zsolt derekát. Szorosan fogják egymást egy darabig, mintha attól félnének, hogy a másik elszalad, pedig dehogy futnának el éppen most. Aztán ismét a nő mozdul. Kibontakozik az ölelésből, de csak egy lépést hátrál. Fogja a férfi mindkét kezét. Most már nem csak mosolyog, hanem hangosan nevet.
- Nem ismertél meg ugye?
- Dehogyisnem. Semmit nem változtál. Ugyanolyan szép vagy, mint húsz évvel ezelőtt.
- Te viszont sokat lehettél a napon, mert a szép fekete hajad teljesen kifakult.
Ezen nagyon jót nevettek. Újra összeölelkeztek és sokáig álltak így szótlanul. Zsolt szeméből még a könny is kicsordult.
- Mit csinálsz te itt? Butikod van? – kérdezte, megtörve a hosszú csendet.
- Jó is volna! Csak alkalmazott vagyok. Nem megy nekem olyan jól, hogy saját üzletem legyen.
- El tudnánk most menni egy kicsit nyugodtabb helyre?
- Mondtam a telefonba is, hogy nem zárhatok be, de azt hiszem, neked is dolgod van. Gyere vissza kettőkor! Most legfeljebb annyi időre tudok elmenni, hogy kikísérlek. Jó így?
Persze, hogy jó volt így. Zsolt is így gondolta. Zsuzsa szólt a szomszéd kereskedőnek, hogy nézzen rá az ő boltjára is egy pár percig, majd átfurakodva a tömegen, kimentek az utcára.
- Ez a tiéd? Nagyon szép kocsid van.
- Szerintem is, bár nem mostanában rakták össze, szinte már matuzsálem. Kevés szaladgál belőle. – válaszolta, majd észrevette, hogy éppen egy olyan kocsi halad el mellettük, de úgy tett, mint aki nem veszi észre. Az asszonynak aligha tűnik fel, hiszen nem olyan a színe. – Kicsit ugyan fiatalos, nem egy ilyen vénembernek való, de szeretem. Ülj be, mutatok valamit! – tárta szélesre a hatalmas ajtót.

A csomagtartóból elővette a laptopját, ölébe tette, kissé Zsuzsa felé fordítva a monitort. Ez volt a mobil irodája. Most éppen úgy tett, mint a nagymamák szokták, hogy mutogatta a családról készült képeket. Közben felvetette azt az ötletet, hogy leviszi Tihanyba, és ott személyesen megismerheti őket. Zsuzsa persze kapásból elhárította a meghívást.
- Ez a fiam és a te lányod. Nagyon szép nő. Éppen, mint az anyja. Nagyon kétségbeestem tegnap, tudod-e? Szörnyű dolog lenne, ha beigazolódik a gyanúm. Ugye biztos, hogy nem az enyém?
- Tudom, hogy megijedtél, hallottam a telefonban, – nevetett az asszony – de legyél nyugodt, biztos vagyok benne. Legalább egy hónappal később lettem terhes, mint amikor utoljára együtt voltunk. Nyugodt lélekkel várhatjuk a közös unokát.
- Mi az, hogy utoljára? – tettette a felháborodást – Ezt komolyan gondolod? Úgy akartad mondani, hogy amikor legutóbb együtt voltunk! Vagy nem?
- Lassabban a testtel nagyapó!
- Mondtad, hogy nem vagytok együtt Durusszal. Van valakid?
- Miért fontos ez most? Már lezártuk a közös múltunkat, mindkettőnknek családja van. – majd halkan még hozzátette - Igaz, nekem csak egy fél.
- Úgy látom, fájlalod. Miért mentetek szét?
- Hosszú. Nem akarok most beszélni róla, majd talán máskor.
- Vagyis lesz még máskor? – kérdezte Zsolt a reménytől felcsillanó szemekkel.
- A feleséged aligha örülne a felújított kapcsolatunknak.
- A régiről nem tud, ez pedig egy új kapcsolat, nászasszony. – tette hozzá vigyorogva az utolsó szót.
- Vissza kell mennem. - nyitotta ki az ajtót – Kettőkor várlak. Addig kicsit megnyugszik a lelkem. Pá.




Kettőkor nem zár be a butik, csak akkor átveszi a tulajdonos, és ő zár be majd este. Zsoltot persze ez egyáltalán nem érdekli. A lényeg, hogy viheti magával az egykor oly szenvedélyesen imádott nőt. Na és persze a két hatalmas szatyrot, amit Zsuzsa a kezébe nyomott.
- Ezeket viheted a kocsihoz, mindjárt megyek én is. Hol parkolsz?
- Majdnem ott, ahol délelőtt, de inkább megvárlak itt, nehogy meglógjál tőlem. – vigyorgott a saját gyenge humorán.
Nem lógott meg. A férfi törte az utat a tömegben a csomagokkal, a nő követte, mint ahogy negyedszázaddal korábban kellett volna. Azért, hogy nem így történt, egyikük se tehet szemrehányást, hiszen mindkettőjükön múlott. A múlt elmúlt. Nincs értelme olyanokon még gondolkozni sem, hogy mi lett volna. ha. Tény, hogy sok minden másképp alakult volna, de egyáltalán nem biztos, hogy úgy lenne jobb. Nem születtek volna meg ezek a nagyszerű gyerekek. Biztosan lennének közös gyerekeik, de azok más gyerekek lennének. Még belegondolni is hátborzongató, hogy mennyire véletlenen múlik az embernek a megszületése. Mindannyiunké.
- Hová parancsolja asszonyom? – kérdezte Zsolt mosolyogva, miután beindította a motort.
- Csillaghegyen lakom egy panelban. Oda kérem.
- Hogy jársz ide? Tömegközlekedel?
- Előfordul az is. Egyébként békávézésnek mondják. Van egy lestrapált Suzukim, többnyire azzal jövök, itt van a parkolóban, de majd holnap hazaviszem.
Zsoltnak megfordult a fejében, hogy mehetnének külön kocsival, de aztán mégse mondta. Amíg úton vannak, addig is együtt lehetnek. Dehogy fosztja meg ettől magát. Ennyi év kihagyás után minden perc számít. Biztosan Zsuzsa is így gondolja, azért hagyja itt a kocsiját. Itt ül mellette, gyakran össze-össze néznek, szótlanul mosolyognak egymásra. A pesti rakparton araszolnak észak felé. Gondolni is rossz, mi lehet most a körúton, ha itt se lehet haladni.
Néha meglódul a sor, aztán elakadnak, mint a két egykori szerető a beszélgetéssel. Valójában semmit nem tudnak egymásról, de az életük történetét mégse kezdhetik el most itt a kocsiban. Majd, ha megérkeznek. Viszont van egy nagyon jó téma. A gyerekek.
- Eddig még nem ismerted a lányomat? - kérdezte Zsuzsa, megelőzve a téma felvetésében Zsoltot.
- Találkoztunk már korábban is, a fiam bemutatta. Ez annyiból állt, hogy mondta a nevét, meg azt, hogy a barátnője, de ebből nem derül ki, hogy kinek a gyereke. Csak néhány perces találkozások voltak. Tegnap történt először, hogy beszélgettünk is. Azonnal ki is derült, hogy kicsoda. Majd még tartozom neki a magyarázattal, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy. Nem kizárt persze az sem, hogy már rá is jött.
- Ne problémázz ezen! Ha valamit nem ért, úgyis megkérdezi. Majd azt hiszem én is szorulok, amiért nem beszéltem neki kettőnkről, de hát miért tettem volna?
- Durusszal mikor váltatok el? – tért mégis a személyes témára.
- Nem régen. Olyan három-négy éve. Várj csak! Utána kell számolnom. – kis szünet – Három. Három éve.
- Mi történt?
- Hosszú. Na jó, összefoglalom pár mondatban. Amikor Pestre költöztünk, először közlekedési volt, de aztán átment nyomozónak. Na, ez betett a családi életnek. Soha nem lehetett tudni mikor jön, mikor megy, egyáltalán azt sem, hogy mit csinál. Néha nagyon feszült volt, kissé tönkrementek az én idegeim is, az övéről nem is beszélve. Gyanítom, hogy nőzött is, de tűrtem. Féltem a változástól, nem akartam a gyerek miatt se elválni. Aztán Rezső belekeveredett valamibe. Hirtelen sok pénze lett. Akkor vettünk egy nagy, kertes házat. Gyanús alakok érdeklődtek utána. Egyszer csak kivágták a rendőrségtől. Elegem volt az egészből, de sajnáltam elhagyni, amikor padlón volt. Azt mondta egyik kollégája, hogy nem mer ugyan semmit elmondani, de örülhetünk, hogy nem csukták le. Aztán inni kezdett, durván bánt velem is, a gyerekkel is. Eladta a házat, akkor jöttünk ki a panelba. Sokáig volt munkanélküli. A rendszerváltozás után már lehetett. Összeállt valami macával, elköltözött Csepelre. Most azt hiszem valahol biztonsági őr. Nem is találkozunk. Ennyi.
- Akkor most egyedül élsz?
- Igen, de jól elvagyok. És te?
- Nekem éppen fordítva alakult. Nekem eleinte volt nehéz, bár elég sokáig tartott ez az eleinte. Az utóbbi tíz évbe helyrerázódtam. Amikor téged elveszítettelek, egy hozzád hasonló nőt kerestem. Kinga, külsőre hasonlít. Nagyon megkedveltem, azt hiszem, belém szeretett. Megdolgozott érte, de viszonoztam a szerelmét. Amikor összeházasodtunk, már nem törődtem azzal, hogy tehetősek a szülei, pedig amikor megismerkedtünk, ez is szempont volt. Terveim voltak, amihez az apósomra is szükség volt, de aztán ez nem úgy alakult. Nem sokra mentem a tehetősségével. Na, de ennyire részletesen most ebbe nem mennék bele.
- Mondjad csak, figyelek. A következő lámpánál majd balra!
- Most van egy építőipari cégem. Van egy munkavezetőm is, én már csak tárgyalok, meg intézkedek. A kőműveskanalat letettem. A fiam a szállítási munkákat intézi, bár az már egy másik cég. A családi járműparkot össze se tudom számolni. Ha anyagi gondjaim lennének, számíthatok a lányomra. Itt fordulj be! Most itt…most egyenesen…most jobbra, itt valahol parkolj le! Nézd! Ott a két piros közt van hely.
- Megérkeztünk?
- Igen. Itt lakom a másodikon.
- Mi ez a rengeteg holmi? – kérdezte Zsolt, amikor a szatyrokat szedte ki a csomagtartóból – Vendégeket vársz?
- Te vagy a vendégem – mondta olyan kedves mosollyal, hogy a férfi meghatódott tőle – Meddig tudsz maradni?
- Szívem szerint reggelig.
- Összeütök valamit vacsorára.
- Ne töltsd ezzel az időt! Nem vagyok éhes, és estére mégiscsak visszamegyek Tihanyba. Ott vár a család, amely az én tiszteletemre gyűlt össze. Már ez se volt szép tőlem, hogy leléptem, de egyszerűen muszáj volt jönnöm.
A nő tekintete, mintha csalódott lett volna, legalábbis a mosoly eltűnt az arcáról. Gyönyörű, világoskék szemében szomorúság tükröződött.
Pedig nem érzett szomorúságot, nem is volt miért, hiszen reggel még nem is sejtette, hogy találkozni fognak. Azt is tudta, hogy sokat nem várhat egy ilyen látogatástól. Nem kizárt, hogy fenekestül felfordul majd mindkettőjük élete, de akkor sem egyetlen pillanat alatt.
Zsolt, amíg bevitte a pakkot a konyhaasztalra, fel is mérte a lakást. Nem túl nagy, sőt jó kicsi, de egyetlen embernek sok is. Arra gondolt, hogy milyen szomorú lehet egyedül élni, és hogy ő milyen szerencsés Kingával. A gyerekek ugyan már nem élnek velük, de nem felejti el azt a napot, amikor mindketten elköltöztek. Olyan üresnek, értelmetlennek érezte akkor az életét, pedig nem volt igaza. Sajnálatot érzett most Zsuzsa iránt. Túl fiatal még az egyedülléthez.
- Csak hagyd ott az asztalon, majd én elrakom. Menjünk be a szobába! Iszol valamit?
- Csak valami szeszmentest.
Italával a kezében, leült a nappaliban. Eszébe jutott, amit kezdő üzletemberként tanult. Nem szabad az asztal túlsó végére ülni, mert az szembenállást jelent. A partner mellé ülni se javasolt, mert az túl bizalmas, éppen úgy visszatetszést válthat ki. Az asztal két szomszédos oldalát ajánlott elfoglalni. Most erre nem kellene ügyelni, mégis ezt a helyzetet választotta ösztönösen, noha a közös múltjuk, és az, hogy most itt vannak, bőven adna okot a bizalmas viselkedésre.
Mindketten, pici mosollyal az arcukon, várakozón figyelték a másik arcát. Zsolt ismét megállapította, hogy ez az asszony még mindig milyen gyönyörű, de hangosan nem mondta ki, csak valami motyogást hallatott. Zsuzsa nem értette, de nem kérdezett rá.
- Akkor jól vagytok. – nem kérdezte, megállapította. – Boldog ember vagy Zsolti. Irigyellek érte, noha örülök is neki. Ennek így semmi értelme. Ugye? – ült egy picit közelebb a férfihoz.
- Nem is tudom, mit kell ezalatt érteni, mármint, hogy boldog vagyok. Azt hiszem, jól érzem magam a bőrömben. Elégedett vagyok a családdal, a munkám is sok örömet okoz, bár sokszor bosszúságot, idegességet is, de ez így teljes.
- Az asszonnyal is jól vagytok. Szeretitek még egymást? Buta kérdés. Felejtsd el! Nem szóltam semmit.
- Nem tudom, mit szeretnél hallani.
- Jól van, jól van. Ne mondj semmit! – tette tenyerét a férfi szájára, aki megfogta a nő csuklóját, majd átcsusszant mellé a kanapéra. Amikor egymás mellé ültek, átkarolta a vállát.
- Tudod… Képtelenség állandóan szerelmesnek lenni, viszont az évek során összecsiszolódtunk. Megszoktuk egymást, szükségünk van egymásra. Voltak persze lelki nehézségek is. Soha nem tudtam megszokni, hogy nem elég őszinte hozzám. Sokáig azt hittem, hogy beteg az elméje, de rá kellett jönnöm, hogy titokban szeszel. Ma sem értem, hogy miért. Én sokat autózom, nem ihatok, csak nagyon ritkán. Akkor is mértékkel. Nem okoz számomra semmi örömöt az alkoholos bódultság. Próbáltam tolerálni a Kinga szenvedélyét. Arra kértem, hogy ha már nem tud leszokni, legalább ne titkon tegye. Elfogadom olyannak amilyen, de ne csapjon be. Megígérte, de nem változott semmi. Még a mai napig előfordul, hogy üres likőrös üvegekre, vagy sörös dobozokra akadok véletlenül a ruhásszekrényben, az ágy alatt, a fürdőszobában a szennyes ruha között, vagy az ágyneműtartóban. Ha ezt figyelmen kívül hagyom, akkor lényegében minden rendben van köztünk. Mielőtt a vállalkozás beindult, voltak filléres gondjaink. Akkoriban többször mondtam neki, hogy ha anyagilag meg tudnám oldani, elhagynám. Komolyan is gondoltam. Azt viszont nem foghatom rá, hogy az ivás miatt bármit elhanyagol. Nem lennék vele igazságos, ha ezt tenném. Viszont soha nem fogom megérteni, honnét van ez az értelmetlen szenvedélye. Ezt is lehet örökölni? A szülei is ittak. Az apósom közvetlen főnököm volt, amikor még cégnél dolgoztam. Ezen felül ő volt a munkahelyi párttitkár, tehát beletartozott az akkori kontraszelekciós elitbe. Micsoda kifejezéseket használok. A társadalmi élethez hozzátartozott olykor-olykor, egy kis ihaj-csuhaj elvtársak. Na, ezt hagyjuk, mert ezen a fonák rendszeren még ma is felhúzom magam, főleg mikor azzal jönnek egyesek, hogy milyen jó világ volt.
- Aztán mégis együtt maradtatok.
- Később, amikor beindult a szekér, kevesebbet voltunk együtt, könnyebb volt szemet hunyni a dolog fölött. Azt hiszem, röviden mindent elmondtam, most te következel.
- Már elmeséltem útközben. Nem emlékszel?
- De….emlékszem. Nehéz lehet egyedül.
- Meg lehet szokni.
- Biztosan meg lehet, de nem kell. Fiatal vagy még ahhoz, hogy egyedül élj. Hosszú még az a negyven év.
- Mennyi? – kérdezte nevetve. – Mit gondolsz, száz évig élek?
- Nem lehet tudni. Te még akkor is kívánatos vénasszony leszel, abban biztos vagyok. Irigylem azt a pasast, aki belopja magát a szívedbe, na meg az ágyadba.
- Százéves koromban? - nevetett újra
- Nem akkor, most. Nagyon szép vagy, különösen, ha nevetsz.

A nevetés elcsendesült. Némán összeölelkeztek. Aztán Zsuzsa szólalt meg halkan, alig hallhatóan.
- Ne mondj nekem ilyeneket! Már a jelenléted is teljesen összezavar.
Zsolt nem szólt semmit, csak szorosan ölelte a nőt. Egész testét valami bizsergés járta át. Mi a csoda ez – gondolta magában – csak nem szexuális izgalom? Attól tartok, igen. Na, de mit vártam? Mi a csodának jöttem ide?
Zsuzsa riadtan állt fel.
- Jobb lenne, ha most elmennél. – mondta, miközben egészen a szekrényig hátrált. A riadtsága még izgatóbbá tette.
- Mitől rémültél meg?
- Attól félek, olyat teszünk, amit nem szabad. Nem szeretném, ha miattam tönkremenne a boldog házaséleted. Az enyém befuccsolt, de neked jól sikerült. Nagyon szépen kérlek, menj most el. Ha a gyerekek miatt találkoznunk kell, akkor is tartsuk a távolságot! – indult az ajtó felé, hogy kiengedje a vendégét. Nem hagyott lehetőséget az ellenkezésre.
Zsolt is zavart volt kissé. Nagyon kívánta Zsuzsát, de nem tudta, mit is akar valójában. Nem hagyta szó nélkül a kitessékelést, de nem volt elég meggyőző az ellenvetése.
- Elküldesz most, amikor ennyi év után végre újból egymásra találtunk?
- Nagyon örülök, amiért megkerestél, nem is tudod mennyire, de lássuk be, már semmi sem olyan, mint régen. Nem szeretnék senkit megcsalni, de még neked sem akarok ebben segíteni. Maradjon a közös múltunk egy szép emlék!
- Ne váljunk el megint! – próbált a férfi ellenkezni – Ha neked fontos, akkor nem csalunk meg senkit. Mit jelent a megcsalás? Csak akkor csalom meg a feleségemet, ha lefekszem veled. Majdnem ötven éves vagyok, vissza tudom fogni magam. Ma már nem olyan mindenek feletti a szex, mint régen volt. – mondta, de magában érezte, hogy nincs erről meggyőződve – Legyünk legalább barátok, találkozzunk lehetőleg minél többet. Most rögtön magammal is vihetlek. Kinga nem ismer, nem tudja, ki voltál nekem, a gyerekek pedig nagyon fognak neked örülni.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy veled menjek. Mit mondunk majd? Azt, hogy véletlenül találkoztunk?
- Azt hiszem, igazad van. Meg kell várni, hogy Barbara mutasson be. Vagy mégse. Tegnap beszélgettünk, kiderült, hogy ismerlek. Miért kellene ezt eltitkolni? Még azt se kell letagadni, hogy szeretők voltunk. Az én családom előtt legalábbis nem kell, hiszen mindez még azelőtt volt, hogy a feleségemmel összejöttünk. Nem akkor születtem, amikor összetalálkoztunk, azelőtt is éltem. Miért kellene letagadni a múltunkat? Lehet, hogy Kinga féltékeny lenne a jelenléted miatt, de ez ellen nincs mit tenni.
- Talán igazad van. Lehet, hogy a világ legtermészetesebb dolga lenne odamennem, csak mi bonyolítjuk túl, a lekifurdalásunkkal. Nem tudom. Biztosan butaság lenne kerülni egymást, de most inkább menj. Adj egy kis időt!
- Azért szerethetjük egymást, legfeljebb kerüljük a szexet. Legalábbis egyelőre – tette hozzá kaján vigyorral.
Zsolt megfogta az ajtókilincset, majd várakozón nézett a nőre.
- Na, jól van. Gyere vissza! – öklözte mellbe barátságosan, jelezvén, hogy felengedett a feszültség.
Mindkettőjük lelki nyugalma helyrebillent. A következő órát kellemes csevegéssel töltötték, kávé és aprósütemény mellett. Olyanokról folyt a diskurzus, mint a szomszédasszony kíváncsisága, a földszinti Kovács képzelt rendkívüli intelligenciája, néhány más ismerős derültségre okot adó esete, közlekedési vészhelyzetek, meg egyéb zagyvaságok. Teljesen mellékes, hogy miről beszéltek, a lényeg, hogy együtt voltak és jól érezték magukat egymás társaságában. A kíváncsi szomszédasszony zavarta meg az idillt. Valami mondvacsinált indokkal becsengetett, hogy megláthassa, ki van Zsuzsánál. Zsolt ekkor pillantott a faliórára, s döbbent rá, hogy mennie kellene, legalább vacsorára érjen vissza.
- Mennem kell Zsuzsikám – mondta, miután becsukódott az ajtó a szomszédasszony után.
- Máris? – majd ő is az órára nézett. – Jól elvoltunk, de már nagyon régen éreztem ilyen jól magam. Remélem, nem húsz év múlva jössz megint.
- Abban biztos lehetsz. Beszélek a lányoddal, lehet, hogy holnap jövök érted.
- Nem kell hitegetned. Majd lesz valahogy.
Egészen a kocsiig kísérte a férfit. Baráti ölelés, puszi jobbról, balról, majd integetés a távozó autó után. Az erkélyről a szomszédasszony tette szóvá, hogy hamar elmegy a vendég, de Zsuzsa nem reagált a megjegyzésre.
Zsolt boldognak érezte magát a találkozástól. Nagyon helyes döntésnek találta, hogy nem feküdtek le, hiszen akkor talán bűntudata lenne. Megjegyezte magában, hogy fantasztikus ez a mai nap. Már reggel is boldogan ébredt, és ez az érzés a nap folyamán csak fokozódott. Minden, de minden nagyon jól megy. Most még az öreg Opel is, noha tele vannak az utak. Egy idő után vissza is vesz a tempóból, hogy ne kelljen olyan sokat előzgetni. Nem azért lassít, mint reggel pest felé, most nem fél semmiféle találkozástól, hiszen túl van rajta. Most inkább az készteti megfontoltságra, hogy nehogy valami baj történjen vele éppen most, amikor minden olyan remek. Gondolatai csaponganak, attól tart, hogy nem figyel eléggé az útra.
A fehérvári benzinkútnál vevő akad a kocsira, bár nem kívánja eladni. Az érdeklődő nagyon rámenős, de csak annyit ér el, hogy ad egy névkártyát. Zsolt elveszi, bár tudja, hogy nem lesz rá szüksége, de elfér a többi közt. Ha netán mégis keresné, valószínűleg nem fogja megtalálni, ha véletlenül akad rá, akkor nem fogja tudni, hogy ki lehet az illető. Na, de kit érdekel, lényeg, hogy lerázta. Hajrá! Gyerünk tovább, vár a család.
Tankolás után kivágódik a pályára, s hipp-hopp, máris túlszaladt a lehetőségen, hogy Akarattyánál letérjen. Marad a komp.
Sebaj, hisz reggel is jól sikerült az átkelés, de most az sem izgatja, ha várni kell. Addig is emészti a nap eseményeit.
Gondolatai természetesen Zsuzsa körül jártak. Az elmúlt évtizedekben is eszébe jutott néha, de csak úgy, mint egy befejezett, lezárt kapcsolat. Most viszont úgy vágyott erre a középkorú nőre, mint fiatal korában. Vagy talán még jobban? Most, hogy a sors ismét összehozta őket, nem akarta többé elengedni. Nem a gyerekek miatt kell kapcsolatot tartani, miattuk nem kellene, de ő akarja.
Aztán Kinga jutott eszébe. Nem úgy, mint szerető anya, feleség, vagy gondos háziasszony, még csak nem is úgy, mint sikeres üzletasszony. Ezek mind pozitív tulajdonságok, de most ő igazolást keres az érzelmeire.
Nem talál. Azt se mondhatja, hogy elhidegültek, hiszen a hosszú évek alatt igazi társakká váltak. Mindkettőjüknek szüksége van a másikra. Nagyon sokat köszönhet Kingának. Mindig támaszkodhatott rá, ott volt mellette, ha segítségre volt szüksége. Jóban, rosszban, mint ahogy a házastársi eskü szövege mondja. Tudja magáról, hogy nem egy bevállalós természetű, a felesége nélkül talán semmibe se mert volna belefogni. Talán még mindig egyszerű mezei kőműves lenne. Az életének pozitív változásaiban döntő szerepet játszott a feleségének bátorsága, néha vakmerősége. Másfelől itt van a két sikeres gyerek. Elsősorban az anyjuk nevelte őket. Nem talál ellene semmi döntő fontosságú negatívumot. Az alkohol iránti szenvedélyét ugyan soha nem tudja elfogadni, de ez ennyi jó év után mégse lehet válóok. Lehetett volna talán az első években, de most már nem hivatkozhat erre. Zsolt maga se tartja helyes dolognak, hogy elhagyja a nejét, de hát szereti Zsuzsát. Azt még kevésbé tartaná helyesnek, hogy bármelyiküket becsapja, de két nővel sem élhet egyszerre. Talán olyan szempontból kellene mérlegelni, hogy melyiküknek van rá nagyobb szüksége? Butaság. Ezt nem tudja eldönteni. Ezt senki nem tudja eldönteni. Lehet, hogy azt kell szem előtt tartani, hogy egyszer élünk? Meg azt, hogy magunknak mi legyünk a legfontosabbak?
Zsuzsát már fiatal korában is szerette, de aztán hagyta, hogy a másé lehessen. Valószínűleg ez nagy hiba volt. Soha nem tudhatja már meg, hogy mi lett volna, ha akkor összekerülnek. Az biztos, hogy nem született volna meg Barbara. Sőt Zalán se, Eszter se. Kár lett volna értük. Hallott már olyan esetekről, amikor ifjúkori szerelmesek megözvegyülve, összeházasodtak. Ebben az esetben ez nem alkalmazható, hiszen mégse várhatnak arra, hogy valaki meghaljon. Egyébként is nagyobb a valószínűsége annak, hogy Kinga fog megözvegyülni. Remélhetőleg még nagyon sokára.
Most kell döntenie, amíg még a szex is számít! Barátok később is lehetnek. Állítólag a férfiak ebben a korban bepánikolnak. Lehet, hogy erről van szó? Fiatal barátnő, sportkocsi. Ezek a látható jelei a kapuzárás előtti kétségbeesésnek. Zsolt még a gondolat ellen is tiltakozott. A barátnője nem is annyira fiatal, korban éppen hozzá illik. Igaz, a lánya is nagyon tetszik, könnyen el tudná csábítani, ha akarná, de hát nem akarja. Miért is akarná? Mégiscsak a fia barátnője. A sportkocsit pedig gyorsan el is adja. Nem a látszat miatt, hanem azért, mert nehezen mászik már ki belőle. Kényelmesebb egy magas építésű autó.
Jó lenne ezeket a dolgokat valakivel megbeszélni. Legalkalmasabb lenne erre egy idegen ember. Van is ilyen „szakma” Valami psziché-dokinak hívják. Na, de az az amcsik dilije. Itt megfelelne egy akármilyen, utca embere. Egy idegen emberhez sokkal könnyebb őszintének lenni, pedig azt egyáltalán nem érdekli, de talán éppen ezért. Akit elhagyni készül, azzal mégse beszélheti meg a vívódását. Nem várhatja el a megértését.


A helyzet Szántódon megfelel a várakozásoknak. Várakozni kell. Lassan halad a sor. Zsolt teljes lelki nyugalommal tűri. Megszólal a telefon. Ekkor veszi csak észre, hogy már három hívása is volt.
- Hol vagy egész nap és minek van neked telefonod? – dörrent rá a hívó fél bemutatkozás helyett, de a felesége hangját természetesen felismerte. A kérdés nem tűnt számonkérésnek.
- Nincs jobb dolgotok, mint engem hívogatni? – vág vissza szintén műfelháborodva. – Tizenhárom hívásom volt. Ezzel töltöttétek a napot? Itt várok egyébként a kompnál. Jöttök elém? Igaz, fogalmam sincs, mikor érek át.
- Hova menjünk eléd? Nem gondolod tán, hogy még most is a vízen vagyunk. A klubból meg minek menjünk ki kétszáz méterre? Magad is odatalálsz. Nem? Várjál egy kicsit!… Azt mondja Barbara, hogy kisétálnak eléd, bár nem tudom minek….Azt mondja, sétálnak. Sétálnak annak örömére, hogy az egész napos himbálózás után végre szilárd talaj van a lábuk alatt. Holnap egyedül vitorlázol, mert nekünk elegünk volt.
- Leteszem – vágott közbe Zsolt – Indul a sor. Azt hiszem, erre már felférek, készíthetitek a vacsorát.
A behajózás nem tart sokáig. Most nem utolsóként állt fel a kompra mint reggel. Igaz, csak egy kocsit engedtek fel utána. Alig indulnak el, a másik hajó már áll is be a helyükre. Három komp van beállítva, mégis alig győzik. Úgy látszik, mindenki a rossz oldalra érkezett.
Zsolt türelmesen ül a kocsiban. Zsong az agya. Az egész napi élmény alig fér meg benne. Arra gondol, hogy most biztosan nem tudna meditálni, hiszen a gondolatok olyan kavarodása van a fejében, amit képtelen lenne uralni. Kár is lenne ezzel próbálkozni. Félútnál mégis kiszáll, hogy mozogjon egy kicsit. A legtöbb jármű üres. Az utasokat még a parton kiszállították, a vezetők többsége pedig a felállás után csatlakozott hozzájuk. Neki most nincs utasa, nincs kihez csatlakozni. Eszébe jut a legelső balatoni hajóútja. Nem itt történt, hanem Badacsonyba kelt át az akkor még kicsi gyerekeivel és Kingával Máriafürdőről. Hosszú, unalmas út volt, el is bókolt közben egy kicsit. Akkor még nem tudott úszni és felmerült benne a gondolat, hogy mi lenne, ha mégis kellene. Ma már nem okozna gondot partra evickélni, főleg ebben a keskeny szorosban. A kocsiját azért sajnálná. Egy ilyen balesetnek persze nem sok esélye van, hiszen nem fordult még elő a történelem során.
Nem tartott sokáig átkelni. Amint közelednek a parthoz, a vezetők beülnek a kocsikba, hogy mielőbb kihajózhassanak. Ezen a parton is akkora a tömeg, mint a délin. Zsolt, mihelyt alkalma van rá, félre áll. Igaz, már egészen a klub kapujánál sikerül, de nem megy be, hiszen valahol itt várnak rá a gyerekek. Kiszáll, körülnéz. Zalán a part felől integet, hogy az apja meglássa, amint igyekeznek felé.
- Nem láttál bennünket? – kérdezte kissé lihegve a sietéstől.
- Anyával találkoztál? – kérdezte Barbara lényegre törően.
- Ezért jöttetek ki? – kérdezett vissza Zsolt, miközben a szeme sarkából a fiát figyelte.
- Elmondtam neki, hogy ismeritek egymást. – kapta el az oldalpillantást a lány. – Ennél többet én sem tudok, csak éreztem, hogy valami titkod van. Nagyon zavart voltál tegnap a beszélgetésünk után. Örülnék, ha elmondanád, mitől rémültél meg.
- Minden a legnagyobb rendben van.
- Lehetne kicsit bővebben? – szólt közbe Zalán. Egy kis ingerültség érződött a hangján.
- Nem kis dologról van szó, nem kellene éppen itt, az út szélén megbeszélni.
- De igen. – mondott ellen a fia – Éppen itt az út szélén és éppen most. Ne kelljen találgatnunk. Tudni akarjuk, miről van szó, lehetőleg azonnal!
- Na, jól van. Zsuzsával, vagyis anyáddal – fordult a lány felé – viszonyunk volt. Inkább úgy kellene mondanom, hogy szerettük egymást. Legalábbis én őrülten szerettem, ő pedig elfogadta. Abból gondolom, hogy az ő szerelme nem volt olyan erős, hogy férjhez ment, miközben még tartott a kapcsolatunk. Titokban később is lefeküdtünk, vagyis megcsaltuk apádat. Tisztességes dolog, vagy sem, tény, hogy így volt. Nem hiszem, hogy tudott róla Rezső, de sok más falubeli legénnyel ellentétben, velem nem haverkodott. Én tudtam, hogy miért nem kedveljük egymást, de ő legfeljebb érezte. A tegnapi rémületem azért volt, mert a fogantatásod idején is tartott még a viszonyunk anyáddal.
- Őrület! – rémült meg Barbara. Zalán is erősen elsápadt.
- Lehet, hogy testvérek vagyunk?
- Nem, nem. Dehogy. – igyekezett Zsolt megnyugtatni őket. - Bár én is ettől féltem. Iszonyatos érzés volt, amikor felsejlett bennem ez a gondolat. Számotokra is borzalmas lenne…
- Nekem mondod? – vágott közbe Zalán
- Mondom, számotokra is borzalmas lenne, de én lennék az oka, ha ezért menne tönkre a kapcsolatotok. Ezzel a tudattal nekem kellene együtt élnem. Nem vagyok hívő, de most azt mondom, hogy isten megsegített bennünket.
- Hú, de megijedtem. – sóhajtott egy nagyot Zalán. – Akkor most adsz egy húszast Szent Antalnak?
- Adok fiam, adok. Bár most már minek?
- Anyának mit mondasz?
- Nem gondolom, hogy bármit mondanom kell. Azt elhallgatom, hogy ma elsősorban ezért mentem Pestre, de azt meg kell mondani, hogy a nászasszonnyal ismerjük egymást. Nincs ebben semmi, hiszen falubeliek voltunk.
- A viszonyotokat is megmondod? – kérdezte a lány.
- Majd később. Előbb-utóbb kiderülne. Soha nem titkolóztam, nem akarom most elkezdeni, úgyse lennék rá képes. Különben se tehet érte szemrehányást, hiszen vele csak később ismerkedtünk meg. Őt nem csaltam meg soha. A múltunkat nem tudjuk egyébként se megváltoztatni. Számotokra is javasolnám a jövőt illetően, hogy ha megesne, hogy félrelépsz akár te fiam, akár te lányom…na, jól van, nem vagy a lányom hál’istennek, de szívesen azzá fogadlak…szóval azt akarom mondani…
- Jól van, jól van apu. – vágott közbe ismét Zalán – Tudjuk, mit akarsz mondani, legyünk őszinték egymáshoz, soha ne titkolózzunk, bízzunk egymásban, meg ilyenek. Igazad van, ehhez fogjuk tartani magunkat. Mehetünk?
- Igen, Mehetünk. Szóval, - folytatta mégis az elkezdett gondolatmenetet – a megcsalás nem kizárólag egy másik személlyel létesített szexuális kapcsolat. A megcsalás az, ha becsapjátok, félrevezetitek egymást. Ha megjelenik a színen egy harmadik személy, az azt jelenti, hogy felül kell vizsgálni a kapcsolatot. Vagy kibírja a félrelépést, vagy nem, de soha ne hazudjatok egymásnak. Nem azért, mert nem illik, vagy, mert ezt kérem, hanem a saját lelki nyugalmatok, lelki harmóniátok érdekében. Nem tudom, de szerintem, nem lehet jó dolog hazugságban élni, állandóan a lebukástól tartva. Akkor persze valamit mondani kell, valószínűleg egy újabb hazugságot. Na, üljünk be! Nem adom itt tovább a bölcset.


Kinga és Eszter a teraszon üldögélt. Az asztalon gőzölgött a kávé az egyik üres széknél.
- Ezt nekem készítettétek ide? Milyen szeletek volt?
- Igen, az a te kávéd. Hallottuk az öreg csotrogányod csühögését és gyorsan megmelegítettük a déli maradékot. – ugratta Eszter.
- Milyen csühögés? Megnézném én a te Mazdádat ilyen idős korában, ennyi kilométer után. Majd az hogy csühög!
- Nem fogod meglátni apukám, mert nálam nem fog húsz évig szolgálni. A hajózás egyébként uncsi volt. Alig volt szél.
- Na, de Pesten se volt valami nagy hátszél. – kapcsolódott be Kinga - Elég lassan fújt vissza. Mi tartott ilyen sokáig?
- Mikor jöttetek vissza? – hagyta figyelmen kívül Zsolt a kérdést.
- Három óra körül. Azóta már aludtunk is egy jót. Mit végeztél?
- Találkoztam az ügyféllel, de semmi lényegeset nem tudok, hiszen csak három hét múlva megyünk el a helyszínre, felmérni a munkát. Viszont felvetette egy csereüzlet lehetőségét, de ahhoz el kell menni Nürnbergbe. Az öreg csotrogánnyal. – tette hozzá kissé megemelt hangon, a lánya felé fordulva.
- Egyébként jól eldumáltunk, de nem tudom, minek kérte ezt a találkozót.
- Vittél tolmácsot is? – csipkelődött Eszter.
- Nem kell a cukkolás! Egész tűrhetően elmotyogok németül, de most nem is volt rá szükség.
- Miért? Magyar volt a német? – tapintott a lényegre Kinga.
- Majdnem. Nem itt született, de jól beszéli a nyelvet.
- Vele töltötted az egész napot?
- Eltelt az idő. – válaszolt semmitmondóan. Az asszony elfogadta a választ, nem firtatta tovább.
- Biztosan csajozott a papa. – mondta Eszter, nagyot kacagva a saját szellemességén. Nem tudhatta, hogy nem is vicces, amit mond. Zsolt úgy érezte, hogy elvörösödött a feje, Zalán és Barbara tekintetét mindenesetre igyekezett elkerülni.
- Van valami kaja? – kérdezte, még mielőtt bárki reagálna a csajozásra, de egyébként is éhes volt kissé.
- Ma étteremben vacsorázunk. – jelentette be Kinga – Ha megfürödtél, mehetünk is.
- Akkor legalább valami nassolni való…
- Nincs. Igyekezz a fürdéssel, mi is éhesek vagyunk.

Enyhe füstszag és néma csend

(Kutyaütők 3.)

Két hónap telt el a baleset óta. Hefti szerencsésen felgyógyult. Nem volt veszélyes a sérülése, csak néhány törést szenvedett. A fogai ki, a feje be, két bordája el. Ezen felül csak zúzódásai voltak, melyek maguktól gyógyulnak, csak rá kell szánni az időt. A kocsi viszont a roncstemetőbe került. Nem is csoda, hiszen a helyéből kitépett kilométerkő leszakította a hátsó hidat, majd ezután úgy hempergett az árokban, mint kiskutya a hóban. Alig maradt ép lemez a karosszérián.

A zenésztársak nem is merték szóba hozni a további terveiket, hiszen sok felnőtt – köztük elsősorban a Hefti apja – a zenélést okolta a balesetért. Éppen az eset kárvallottja bátorította őket. Már a kórházban az volt az első kérdése a látogatóihoz, hogy hoztak-e gitárt. Nem csupán azon múlott, hogy van-e kedvük. Egyik döntő pressziót a hitelezett erősítő tulajdonosa gyakorolta rájuk. Szerette volna megkapni a pénzét. Az összegnek még legalább a fele hiányzott, tehát a fiúk kénytelenek voltak fellépést vállalni. Május elsején elszalasztották a lehetőséget, de lehet bált rendezni bármelyik hétvégén. Azt persze nem merték kockáztatni, hogy gyakorlás nélkül vágjanak bele, hiszen emlékeztek még a húsvéti gyenge szereplésükre. Tartoztak a hazai közönségnek egy jó bulival.

Bepakoltak a kultúrház színpadára és magukra zárták az ajtót. Sokáig tartott, amíg az összekuszálódott kábeleket szétválogatták. Az ikrek készülékével nem volt gond, bedugták a csatlakozót, bekapcsolták és kész. A „házijellegű barkácsgép” – becenevén mézga rádió - egy kicsit komplikáltabb volt. Egy előerősítő, egy végfokozat, két hangfal, mindegyik dobozon csatlakozó aljzattal. A kábelek mindkét végén egyforma villásdugó. Két hangfal, két kábel a végfokozat dobozához. Az előerősítőhöz még egy kábel, onnét még egy a fali csatlakozóhoz, a 220 volthoz. Freddynek volt a legnagyobb rutinja, ő hajtotta végre az összeszerelést. Ez ide, az oda, az amoda, oké. Minden összekötve, következik a fali konnektor. A hangfalak minden korábbinál nagyobb hangerővel megszólaltak, vagy inkább megdörrentek. Enyhe füstszag és néma csend. Hoppá! Freddy azonnal áramtalanította a hangfalakat, de már késő. A feszültség átterjedt a zenekarra egy pillanat alatt. Vibrált a levegő. Egy világ omlott össze egyetlen mozdulattól. Freddy persze minden volt, csak éppen normális nem. Nem is tiltakozott a reá szórt szitkok miatt, egyszerűen meg volt döbbenve. Tény, hogy nem figyelt eléggé. Megmagyarázni lehet a tévedését, de attól még füstbement a jövőjük. Miután a többiek jól kidühöngték magukat, elgondolkodtak azon, hogy bármelyikükkel megtörténhetett volna, hogy a sok dugót összekeverve az erősítő helyett a hangfalakat dugják a 220-ba. Na, de most mi lesz? Ez most kipurcant, pedig még ki sincs fizetve. Ha nem tudnak zenélni, nem is lesz rá esély. Beszélni kell a gazdájával, hogy javítsa meg, elvégre ő a műszaki ember. A javítási költség persze jócskán megnöveli a vételárat, de nincs más választásuk.
Hefti magára vállalta az intézkedést, lévén ő az egyetlen gyakorlatias ember a csapatban. A munkahelyéről telefonon értekezett az illetékessel, aki a következő hétvégén meglehetősen ellenséges hangulatban megjelent és elrakta a Moszkvicsába a zenekar reményét. Megjavítja, és majd megüzeni az árát. Egy hét és vihetik a pénzt.
Következő szombaton megérkezett az üzenet. A javítás alig kerül kevesebbe, mint amennyit húsvétkor három bálban összezenéltek. Nincs sok választás, ezzel tartoznak, ki kell fizetni! A maradék pénzt odaadják, mint a három hónapra járó bérleti díjat, vagy kárpótlást, vagy mindegy minek nevezzük. Mint később kiderült, ezt nem csak ők gondolták így.


Vasárnap reggel útra kelt a „küldöttség”. Hefti, Parázs és Freddy. Nem volt senkinek magántulajdonát képező közlekedési eszköze, (az akkori társadalmi berendezkedés szóhasználatával személyi tulajdon) ezért a tömegközlekedés különböző eszközeit voltak kénytelenek igénybe venni. Nevezetesen autóbusz, vonat, majd ismét autóbusz kétszer, végül autóstopp. Na, most kicsit bővebben, hiszen sora van a történetnek, mint a rétestésztának.
Korán reggel találkozott a három fiú a buszmegállóban. Indulásig volt még annyi idejük, hogy szokásuktól eltérően bedobjanak egy fél vegyest a kocsmában. Ritka alkalom egy ilyen, vasárnap reggeli közös kirándulás, bár az oka sem mindennapi. Meg kell válni a közös pénzüktől, és nem kapnak érte semmit. Nem éppen lelkesítő kilátás. Nem mondták, de mindannyian érezték, hogy ez most megpecsételi a zenekar sorsát. Ez a tudat jelentősen lehangolta őket, ezért kellett egy kis lelket önteni magukba, amit most éppen vegyes pálinkának hívnak. Freddy szemmel láthatóan másnapos volt, de neki éppen ezért kell inni, hiszen úgy mondják, ”kutyaharapást szőrivel”. Amíg Zsarátnokig elzötykölődött velük a busz, alig szóltak egymáshoz. Kevésnek bizonyult a hangulatkeltő. A vonatra várniuk kellett egy fél-, háromnegyed órát. A restiben lecsúszott még egy kupicával. Várakozás közben találkoztak néhány ismerőssel, köztük alakulatukhoz éppen visszainduló katonákkal, akiknek mindig rengeteg a mesélnivalójuk. Kicsit késett a vonat, de mire befutott, már sajnálták, hiszen egészen jó hangulat alakult ki. Különösen hízelgő volt számukra, hogy néhány srác a húsvét vasárnapi (vagyis utolsó) fellépésüket dicsérte, egyikük egy-egy sört is a kezükbe nyomott. A vonathoz már egész jókedvűen rohantak. Igen, rohantak, hiszen majdnem lekésték annak ellenére, hogy már régóta itt társalognak.
A következő állomáson már nyitott ajtóval várt rájuk az autóbusz, így nem volt idő a büfét meglátogatniuk. A buszról a célállomáson éppen a kocsmaajtónál kellett leszállni. Ki van ez találva. A harmadik mellékutcába aligha menne el egy helyismerettel nem rendelkező fáradt utazó, de ez esetben egyszerűbb volt bemenni az ajtón, mint kikerülni azt. Valami alacsony szesztartalmú ital megfelelt volna, hiszen túl vannak már az alapozáson, de a szűkös választék miatt maradtak a már jól bevált vegyes pálinkánál. Hárman voltak, az három kör.
Az üzletben állt egy pénzbedobós rexasztal. Gondolták, játszanak egy kicsit, az idejükbe bőven belefér. Várnak ugyan rájuk, de hagy várjanak. Ritkán játszanak kocsmában, most meg éppen szabad az asztal. Odahaza nincs is ilyen. Az utóbbi időben különben is ritkán kocsmáznak. Freddy talán kivétel, de így együtt, ez egy kivételes alkalom. Ezen a napon minden kivételes. Nem volt egyikük se nagy játékos, valójában azt se tudták, hogy kell számolni az eredményt. A lényeg, hogy ne dőljön a gomba, a golyók pedig kerüljenek be a lyukba! Mindezt úgy lehet elérni, hogy a dákóval megfelelő irányba meglöknek egy golyót. Ennél többet nem is kell tudni! Legalább háromszor újratöltötték a perselyt. A pálinkát csak szürcsölgették, hogy tovább tartson. Közben az asztal peremére, vagy az ablakdeszkára rakták le a poharat. Odakünn gyönyörűen sütött a júniusi nap, melegített is rendesen, de idebenn hűvös volt, füst és homály. Már a golyók is kezdtek elmosódni, beleolvadtak a háttérbe. Legalább egy órája lehettek már itt, vagy ki a fene tudja mennyi ideje, hiszen ha ittas az ember, elveszíti az időérzékét. Vigyorogva nyugtázták, hogy a másikon már látni az alkoholos befolyásoltságot. Igaz, Freddy már reggel is így nézett ki. Most éppen ő a soros a játékban. Nekigörnyed, hunyorít, céloz. Vagy támaszkodik a dákóval az asztal szélén? Cipője orrát egyszerre emelgeti mindkét lábával, de ez csak a koncentrálás miatt van. Igen. Koncentrál. Még mindig, még mindig. Egyszer csak a poharát lesodorva, eltűnik az asztal és a fal közötti résben. Anyám! Micsoda lebőgés. Még szerencse, hogy itt senki nem ismeri őket. Kifizetik az összetört poharat, majd az alélt cimborájukat karon kapva kimenekülnek a vakító napsütésbe. A két enyhén ittas legény értetlenül áll az eset előtt. Nem értik, hogy eshetett össze Freddy ilyen váratlanul, hiszen nem is látszott rajta, hogy a részegsége fokozódna.
Elindultak a megadott cím felé, összekapaszkodva. Freddynek minduntalan összeakadt a lába, erősen kellett tartani, nehogy mindhárman elveszítsék az egyensúlyt. A járda hármuk számára keskenynek bizonyult. Nem az „úttartással” volt a gond, csupán azon egyszerű tény miatt nem fértek, hogy nem volt elég széles.
- Mit csináljunk vele? – tűnődött Hefti - Ilyen állapotban nem vihetjük magunkkal.
- Miért? – háborodott fel Freddy – Nincs nekem semmi bajom. Hát részeg vagyok én? Azt hiszitek… részeg vagyok? Részeg vagyok.
Elértek egy olyan helyre, ahol a patak közelsége miatt megszakadt a házak sora. Ez a közelség azért meg volt legalább 20-30 méter. A területet magas fű borította, csak közvetlen a patak mellett voltak fűzfák.
- Tegyük le ide az árokba! – javasolta Parázs – Jó lesz így öreg?
A kérdezett nem mondott ellent, sőt semmit nem mondott, csak engedelmesen lefeküdt a fűbe. Két társa sietősre vette az út további részét. Szerettek volna mielőbb visszatérni, bár amíg oda vannak, pihen egy kicsit a „beteg”, talán még józanodik is. Talán.

A dolog üzleti részén hamar túljutottak. Az erősítő marad a gazdájánál, meg a zenekar összes pénze a javítási és a bérleti díjra. Ezen nincs mit tárgyalni tovább. Úgy tűnt, hogy a házigazda nem neheztel a fiúkra, vagy csak a fáradt agyuk nem érzékelte. Mindenesetre felkínált egy pohár bort, amit kapásból elutasítottak, viszont a kávét szívesen elfogadták. Kicsit elbeszélgettek a zenéről, lévén mindhárman zenészek, csak annyi volt köztük a különbség, hogy vendéglátójuk főleg lakodalmakban vállalt zeneszolgáltatást. Ott főleg a csárdás dominál. Művészileg nem egy nagy kihívás, viszont emberfeletti kitartást igényel. Bírni kell a gyűrődést! Parázsék nem tartják sokra az ilyen zenészeket, (persze nem mondják a szemébe) ők többre érzik magukat hivatottnak. Ők rock-zenészek. Úgy ám! Igaz, hogy képzetlenek, lusták és a tehetségük se kimagasló, de legalább lelkesek. Általában. Na jó, sokszor. Tervezgetni, vagy inkább álmodozni nagyon tudnak. Beszélni a zenéről semmiképp nem jelent gondot. Nem rögtön, de egyszer csak feltűnt, hogy a háziak ebédhez készülődnek. Elköszöntek, mondván, hogy sietnek, hiszen a dobosukat az árokban hagyták. Indoknak nem rossz, főleg, hogy még igaz is.

Döbbenet lett rajtuk úrrá, amikor hiába keresték társukat ott, ahol lefeküdt. Nézték az órát, ami szerint rögtön itt lesz a busz, ami a vasútállomásra viszi őket. Kétségbeesve keresgéltek a magas fűben.
- Ez elment. Megnézzük a kocsmába?
- Ugyan! Lábra se tudott állni. Összeesett volna útközben, vagy ha mégse, akkor simán kidobják.
- Na jó, de hol keressük? Biztosan elrabolták.
- Hülye vagy? Ki visz el egy totál részeg fazont? Itt kell lennie!
- Megvan! – kiáltott ujjongva Hefti, amikor a fűzfák árnyékából felbukkanni látott egy szőke fejet. Mindketten elé siettek.
- Bazmeg! Jól ránk ijesztettél. Mi a francnak másztál el?
- Nagyon meleg volt, elmentem az árnyékba.
- Oké, igazad volt, de most már igyekezzünk, mert hallom a buszt.
Tanácsos lett volna futni egy kicsit, de ez most nem nagyon megy. Mindenesetre próbálták sietősre venni az iramot. Szerencsére voltak más felszállók is, így időben odaértek.
- Nem fog hányni? –kérdezte a buszvezető, azonnal rátapintva a lényegre.
- Áááá! Nem olyan. – biztosították mindketten, noha egyáltalán nem voltak benne biztosak.
Szerencséjük volt, tényleg nem hányt. Szerencsésen – azt hiszem, ez most helyénvaló - megérkeztek a vasútállomásra. Másfél óra az indulásig. Az nagyon sok. Úgy döntöttek, kiballagnak az országútra, megpróbálnak stoppolni. Ha nem sikerül egy órán belül, visszajönnek.
Nem volt nagy a forgalom, de egy-egy kocsi elhaladt mellettük a megfelelő irányba négy-ötpercenként. Hefti integetett, Parázs pedig fogta Freddy hátán az inget, nehogy kibukjon az úttestre. Rájöttek, hogy szemlátomást részeg társaságnak tűnnek, ráadásul hárman sokan is vannak egy személykocsiba, hacsak nem egyedül van az autós. Akkor viszont azért nem áll meg nekik. Reménytelen próbálkozás. Vagy mégsem? Az állomás felől közeledett egy kocsi.
- Egy Lada. Kék színű, a tetején meg van két …bigyó. Aha! Egy sziréna, meg egy kék villogó. Ajaj! Ez nem fog felvenni. Legalábbis remélem.
- Mi az uraim, stoppolunk, stoppolunk? – kiáltott oda a rendőr, amint kiszállt a kocsiból. – Részegen veszélyeztetjük a közlekedés biztonságát? Na, jöjjenek csak!
- Durusz! – kiáltott örömmel Hefti.
- De jó, hogy jöttök. Hazavisztek?
- Gyertek! Hol állítottatok be ennyire?

Bemutatta járőrtársát, aki segített berakni Freddyt, majd megkérdezte, hogy nem fog-e hányni. A többiek jót röhögtek azon, hogy a buszos is ezt kérdezte. Aztán Durusz érdeklődésére elmesélték a nap eseményeit. Sőt, még az előzményeket is. Egészen attól a pillanattól, amikor a 220 volttól elszálltak a hangfalak. Az őrmester sajnálkozott ugyan, de ettől semmi nem lett jobb. Azért persze hálásak voltak, hogy hazafuvarozta őket. Előbb persze a saját kapujában állt meg.
- Maradjatok – mondta – csak beugrom az asszonyhoz.
- Oda én is beugranék – jegyezte meg éppen a legrészegebb utas.
Aztán minek? – vágott vissza Durusz, fülig érő vigyorral. A többiek is jót röhögtek. Parázs abban bízott, hogy Zsuzsa nem kíséri majd a kapuig a férjét. Nem szerette volna, ha részegnek látja. Hiába reménykedett. Az asszony egészen a kocsiig ment, üdvözölte a díszes társaságot.


*
Hétfő délután ötkor ért haza Parázs a munkából. Legelső útja Heftihez vezetett. Tudta, hogy szabadnapos, de arra nem számított, hogy ágyban találja. Mégis így történt, bármilyen meglepő.
- Hát veled mi van? Tán csak nem vagy beteg?
- Már nem, de majd’ meghaltam. – cihelődött fel ülőhelyzetbe az ágyon – Mint látod, illetve nem látod, a muter elvitte az ágy mellől a lavórt. Reggel óta nem is hánytam. Délután már ettem is egy kicsit. Nagyon kicsit. Ne tudd meg, mennyire elgyengültem! Nem volt erőm, meg kedvem se felkelni. – nyújtózott egy jó nagyot.
- Mit tudtál csinálni az ágyban egész nap? Nézted a Tv-t?
- Hétfő van. Nincs adás. Egyébként nem jelentett gondot csak feküdni, és nem csinálni semmit. Jól elvoltam csak úgy.
- Ebben a gyönyörű napsütésben?
- Behúztam a függönyt. Na és neked hogy telt a nap?
- Nehezen pajtás, nehezen. Szerencsére nem volt áram az építkezésen. A főnök kitalálta, hogy tegyünk rendet magunk körül, na de minek? Teljesen értelmetlen dolog. Amikor magunkra hagyott, a fél brigád azonnal a kocsmában termett. Aztán a másik fele. Talán csak én voltam kivétel. Az árnyékos oldalon papírzsákokra kifeküdtem egy erkélyre. Hú, de jót aludtam. Csak ebédelni keltem fel. Nem kerestük meg ma a busznak az üzemanyagát, ami elvitt és hazahozott. Na, de kit érdekel? A lényeg, hogy hó végén mennyi teljesítményt ír össze a főnök, meg a brigádvezető. Ennek ugyan kevés köze van a valósághoz, de attól függ a fizetés, amit leírnak. Különben is! Mi vagyunk az uralkodó osztály. Jó, hogy még nem nekünk kell dolgozni is.
- Ne politizálj!
- Freddyvel ugyan mi van? Hogy élte túl a napot?
- Miatta nem kell aggódni, ő nem szokott beteg lenni. Szombaton is totál volt, edzésben van a szervezete.
- Meglátogassuk?
- Ah, dehogy. Mindjárt este lesz. – nyújtózott Hefti újból.
- Aha. Mindjárt. Kilenckor sötétedik. Reggelre a fekvéstől leszel beteg. Ugorj, megyünk a csajokhoz.
- Hétfőn?
- Hétfőn. Nem mindegy, milyen nap van? A buszról jövet láttam Sárát. Igaz, veled van valami baja, de ha más nem is jön ki a dologból, legalább dumálunk egy kicsit.
- Úgy látom, rá akarsz hajtani. Nem értem, hogy én minek kellek hozzá, hiszen jól látod, hogy baja van velem. A húgával pedig nem kezdek, nem akarok a hetvenharmadik lenni a sorban. Különben is kiskorú. Úgyhogy, menj, ha akarsz, engem pedig hagyj pihenni!

- Sárával együtt jártatok. Soha nem mondtad, miért mentetek szét.
- Nincs különösebb oka. Megtudta, hogy nem ő az egyetlen. Pedig fontosak voltunk egymásnak. Egyszerre hagytuk ott a szüzességünket a temetőben.
- Hol? – nevetett fel hangosan Parázs.
- A temetőben. Mit röhögsz ezen? Jó csendes hely, nem járkál ott éjszaka senki. Legalábbis éjfél előtt. Hallottad azt a viccet…
- Hallottam. Még hogy a temetőbe. Igaz, néhány csajt én is hívtam, de nem gondoltam komolyan.
- A parkban talán más? Itt is, ott is a fűben fekszik a nő, neked pedig ugyanolyan zöld lesz a térdeden a nadrág. Akkor mi a különbség?
- Na, és milyen volt elsőre?
- Nagyon izgultam, de mivel neki is ez volt az első, nem kellett izgulnom, hogy szóvá teszi, ha valamit nem jól csinálok. Aztán pedig jól kiröhögtem saját magamat, hiszen nem tudom, mit lehet rosszul csinálni, hiszen minden olyan egyértelmű. Azért kicsit meglepett azzal, hogy miután másodszor is megvolt megkérdezte, hogy ennyi volt az egész? Ezt nem tudtam, hogy kell értenem. Aztán másnap a barátnőjével kitárgyaltuk, hogy szegény nem tudta mit beszél. Attól félt, hogy ebbe akár bele is halhat, ahhoz képest persze tényleg kevés volt, amit kapott. Aztán később jól összehangolódtunk, de amikor a munkatársnőim közül is felkínálkozott néhány, azokkal is nagyon jó volt. Aztán Sára gyanút fogott. Megharagudott rám és elhajtott. Hát ennyi. Sokáig nem is volt hajlandó szólni hozzám. Azóta ugyan enyhült a feszültség, de barátok aligha leszünk. Viszont ha neked ő kell, hát áldásom rátok, csak engem hagyjál ki a dologból! Egyébként merem ajánlani. Nagyon tud szeretni. Egyetlen hibája, hogy elvárja a hűséget. Tudom, te a Zsuzsáért voltál nagyon oda, de ő már férjhez ment. El lehet felejteni!
- Van egy nagyon szép lánya a főnökömnek, azt hiszem, inkább az lenne egy jó parti. Nem hiszem, hogy lenne komoly udvarlója. Persze a katonaság előtt nem merek tartós kapcsolatba kezdeni, nem várhatom el egyetlen nőtől sem, hogy két évig várjon rám.
- Szerintem, nem kellene a katonasággal foglalkoznod. Két éve fizeted a katonaadót, háromszor voltál sorozáson, már nem fognak elvinni. Legbiztosabb lenne persze elintézni az alkalmatlanságot, úgy, mint ahogy jobbak teszik. Mint például én. – paskolta meg tenyérrel a mellét, egyértelművé téve, hogy büszke a csalásra. Akkoriban általános volt ez a hozzáállás. Arra voltak büszkék a fiatalemberek, ha nem voltak alkalmasak a katonai szolgálatra. Apáink még azt mesélték, hogy az ő idejükben szégyen volt, ha valaki nem felelt meg. A sorozásról hazafelé, fel se engedték ülni a szekérre. Kiközösítették. Na, de az akkor volt, most meg most van.
- Tudod mit? – indult az ajtó felé Parázs –Megyek inkább hazafelé.
- Ráérsz – marasztalta Hefti – Mesélj arról a zsarátnoki csajról!
- Jól van, maradhatok. Van egy kis szódád?
- Anyúúú! - üvöltötte el magát természetesen még mindig az ágyból.
- Csinálnál szódát?
- Hagyd! Inkább iszok vizet. – mondta vissza a rendelést a vendég.
- Felkelhetnél már fiam – jött be Bözsi néni a szódával – Látod, Zsolti dolgozni is volt, pedig együtt tört benneteket a frász tegnap.
- Hol ittatok annyit gyerekem? – simogatta meg nyájasan Parázs haját.
- Nem ittunk mi sokat Bözsi néni, csak nem vagyunk hozzászokva.
- Jól van. – ült az ágy szélére Hefti – Mehetsz kifelé! Nem látod, hogy beszélgetünk?
Az asszony szó nélkül kiment. Nem háborodott fel a durva viselkedésen, hiszen ez így volt természetes ebben a családban. Mindent megadnak a fiuknak, akitől cserébe szemernyi tiszteletet se kapnak.
Miután magukra maradtak, Parázs hangot adott rosszallásának, de Hefti elbagatelizálta a dolgot.
- Mit les itt? Na, mi van azzal a csajjal?
- Semmi. Valójában nem is ismerem, csak láttam néhányszor. Mindenesetre gyönyörű jelenség. Elfog a bizsergés, ha látom. Nem tiltakoznék ellene, ráadásul a faterjának is jól megy, nem lenne rossz parti. Ha összejönnénk, elmennék maszeknak, majd az öreg felhajtaná az ügyfeleket. Lehetne családi vállalkozás. Na, már túlkombinálom. Az állam nem hagyná, hogy nagyban dolgozzunk. Kellene saját teherautó is, de az már termelőeszköz, nem lehet magántulajdonban. Hol is tartottunk?
- A nőről volt szó öcsém, a nőről. Te már megint politizálsz.
- Az anyja is szépasszony, bár állítólag szeszel. Azt mondják, a vezető beosztású krapekok feleségei közt ez elég gyakori, meg a katonafeleségek közt is. Biztosan a sok szabadidő miatt van. Na és te?
- Mi van velem?
- Nem gondoltál még nősülésre?
- Ajaj, de hányszor! Gyakran vagyok szerelmes, és mindegyiket el akarom venni. Legalábbis ezt mondom nekik, és néha már én is kezdem elhinni. Néhány év múlva úgyis ez lesz a sorsunk, minek siettetni? Éljünk még egy kicsit! Most még itt van a banda…ja, nincs itt. Konyec. Azt hiszem vége van. Szerinted is? - szúrta közbe a kérdést, bár valójában nem várt rá választ, hiszen nem kérdés, mit mondhat erre. Sok pénz kellene, sok szabadidő, sok szorgalom, sőt valami konkrét cél, melyek közül semmi sincs meg.
- Szerintem is vége van. – szólt mégis parázs – Pénz nélkül nem megy. A tanácstól kellene valami támogatást kicsikarni, a falu fiataljai számára! Hallottam, hogy klubot fognak nekünk nyitni, ott pedig kell a zene. A magnó nem megoldás. Meg kellene valami politikai fejest fűzni! Viszont ha egyikünk elmegy katonának, borul minden, akár van erősítő, akár nincs. Aztán majd bevonul a másik, meg a harmadik, utánpótlás meg nincs. Meg kell elégednünk ezzel az egy évvel! Jó volt, de ennyi volt.
- A fater azt mondta amikor a bajort totálra törtem, hogy másik kocsiról ne is álmodjak, de már kezdem puhítani az öreget. Figyeld meg, egy hónapon belül veszek valami szekeret. Akkor majd csavargunk egy kicsit, mindjárt nem látjuk ilyen borúsan a világot. Lehet, hogy még zenélni is lesz kedvünk.
- Milyen kocsira gondolsz?
- Jó lenne egy ezerötös, csak az a baj, hogy nincs megigényelve. A Ladákra legalább öt évet kell várni. Három éves kora előtt nem lehet eladni, de akkor is drágább, mint az új. Annyi előnye van, hogy azonnal hozzájuthatsz. Majd szétnézek a piacon.
Hosszan hallgattak. Úgy tűnik, kifogytak a témából. Előfordul, amikor olyan semmilyen az ember hangulata. Vagy elkalandoztak gondolatban, vagy nem gondolnak semmire. Ez utóbbi elég valószínűtlen, hiszen egy ilyen állapotot tanulni kell, és legtöbb ember nem is alkalmas rá. Végül Hefti törte meg a csendet.
- Szóval nősülésen jár a fejed. – dünnyögte magában. Nem kérdezte, inkább csak megállapította. Nem is várt rá reagálást.
- Azért ez így túlzás. Csak tervezgetek, fantáziálok. Előbb-utóbb el kell mennem hazulról. Ha mindig hazaadom a fizetésemet, soha nem lesz semmim. Az pedig pofátlanság lenne, hogy az öregeim eltartsanak, én pedig félrerakom a suskát. Nem? A főnök lány jó parti lenne. Ott nem kell a nulláról indulnom, bár nem ez a gondolat vezérel. Lehet, hogy majd beleszeretek egy csóró nőbe, és azt veszem el. Nem azonnal, néhány év múlva is ráérek.
- Mégis, hogy néz ki a főnököd lánya? Látásból minden szóba jöhető nőt ismerek Zsarátnokon. Lehet, hogy már meg is volt. Hehe.
- Kingának hívják. Nem egy gyakori név. Százhatvan magas, a súlya, mint egy zsák cement. Egyszer átemeltem egy tócsán. Kellemes fogás esik rajta.
- Mint egy zsák cement.
- Dehogyis! Hülye vagy. Szóval. Félhosszú sötétbarna haja van, kerek arcán apró gödröcskék, a szeme valami fantasztikusan világoskék. Megborzong az ember a gyönyörűségtől, amikor elkapja a tekintetét. Egyébként mindene a helyén van, és pont akkora, amekkorának lennie kell.
- Mint a Zsuzsa. – bukik ki a felismerés Heftiből. – Pontosan olyan, mint a Zsuzsa. Öregem! Te szerelmes vagy. Na de kibe is?
- Na jó. Megöllek, ha elpofázod.
- Mi van?
- Nincs vége a kapcsolatunknak. El ne járjon a szád, mert ezt senki nem tudja!
- Tudtam, tudtam! Na jó, sejtettem. Nem félsz, hogy balhé lesz belőle?
- Nagyon hiányzik. Azt mondta, hogy járjak valakivel. Lehet, hogy igaza van. Kell egy új szerelem, hogy feledtesse a régit. Zsuzsa nem hagyja el Duruszt úgysem, különösen most, amikor megszületett a gyerekük.
- Szép kisbaba, de mitől van az a szép vörös göndör haja? Éppen olyan mint az anyádé… - Heftinek elakadt a szava. Kimeredt szemekkel nézett egyenesen a barátja szemeibe. – Csak nem?

Kutyaütők aranykora

(2. rész)

Szombat este színpadra lépett a banda. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy zenét szolgáltattak, de néhány szám egészen jól sikerült. Hosszú szüneteket tartottak, nem játszottak végig minden számot, viszont néha hosszú időn át csináltak olyanokat, amire a baráti közönség jól tudott táncolni. Freddy jó ritmust ütött, a többiek pedig pengettek hozzá valamit, többnyire azonos hangnemben. Ezek nem voltak ugyan néven nevezhető dalok, vagy – mit ne mondjak – instrumentumok, de a lényeg, hogy a közönség jól szórakozott. Kifejezetten elnézőek voltak a „zenészek” botladozásaiért. Nem fütyültek, inkább tapssal lelkesítették a fiúkat. A pénzüket se kérték vissza, hiszen nem is fizettek be a „koncertre”. Mindent egybevetve, jól sikerült a bemutatkozó fellépés.

Hamar híre ment a környéken, hogy van itt egy ígéretes banda. A siker nagy lendületet adott. Hetekig készültek zárt ajtók mögött a következő fellépésre. Igyekeztek legalább kétórás műsort begyakorolni, lehetőségeikhez képest minél pontosabban másolni az eredeti dalokat. Képességeik is erős korlátot szabtak, de ez senkit nem zavart. A haverok ugyan elfogultak voltak, de egyébként is másodlagos szempont volt a zene minősége a közönség számára. A lényeg, hogy vannak rendezvények, ahová el lehet menni, és együtt lehet a szórakozni vágyó fiatalság. Itt lányok is voltak szép számmal szombat esténként, ami a kocsmára – mint alternatív szórakozási lehetőség - nem volt jellemző.

Hamarosan kiderült, hogy az ikrek erősítője kevés az egész zenekar hangosítására, de a technika fejlesztésének anyagi akadálya volt. Vezetékek összeforrasztásával oldották meg, hogy minden hangszer és mikrofon ráférjen az egyetlen készülékre. Néhány buli azért hiúsult meg, mert Hefti nem tudta magát szabaddá tenni. Parázs – aki nem játszott hangszeren – egy kölcsönkért dobgitáron kezdett tanulgatni, hogy szükség esetén helyettesíteni tudja a hiányzó cimboráját. Mire eljött az ősz, alábbhagyott a lelkesedés. Karácsonykor összejött még egy buli, de márciusig hanyagolták a fellépéseket. Ekkorra Parázs már elfogadhatóan fogta az akkordokat, de a hangosítás hiányosságai miatt nem volt nagy kedvük zenélni. Szerencséjükre, egyikük sem ebből élt, a szórakozást pedig nem lehet erőltetni.
Két héttel húsvét előtt több felkérést is kaptak. Ez a tény, fellelkesítette őket.
Kellene még egy erősítő!

Hefti magára vállalta, hogy szerez. Szerzett is. Hitelbe. Úgy tervezték, hogy a fellépések bevételeiből törlesztik a tartozást, s miután kifizetik, lesz egy közös erősítőjük. A készüléket egy amatőr zenész villanyszerelő építette, saját számára. A gyártó ugyan kiismerte magát a bonyolult szerkezeten, de más számára némi gyakorlást kívánt az összekeverhető csatlakozók miatt a készülék bekapcsolása. Nem erről álmodtak, de jobb híján megfelelt, hiszen működött, ráadásul még pénzbe se került. Egyelőre. Szorgalmas gyakorlás következett. Minden szabadidejüket erre áldozták. Nagypéntek délutánján megjött a teherautó, amit értük küldtek Tiszaböcsüről, ahová estére elszerződtek. (Ezekben az évtizedekben nem volt jelentősége a vallási eredetű hagyománynak. Kispéntek, nagypéntek, egyre megy.) A szervezők ugyan nem lelkesedtek ezért a napért, de a fiúk a következő két napot már korábban lekötötték. Böcsünek ez maradt és kész. Három nap, három bál. A fiúk nagyon fontosnak érezték magukat, természetesen elvállalták mindhárom fellépést. Az egyetlen gond az volt, hogy Heftit nem engedték el a bisztróból, minden nap dolgozott. Parázs nem volt alkalmas a kiváltására. Bár már tűrhetően pengetett, de a számoknak alig a felét tudta. Egy éjszaka legalább 5-6 óra, nem hagyhatták ki a számok felét. Hefti sem akart persze kimaradni. Munkahelyén annyit tudott elérni, hogy nappalra osztották be, így éjszaka zenélhetett amennyit bírt. Tiszaböcsüre a saját kocsijával ment a többiek után, de kezdésre ott volt. Igaz, lemaradt a tsz-autós utazásról, de ezzel nem sokat veszített. Még akkor sem, ha hozzávesszük az integetést, meg a puszilkózást, amit az otthoni lányoktól kaphatott volna.


Megérkeztek a helyszínre. Néhány helybéli önkéntes segítségével bepakoltak a színpadra. Nem tartott sokáig. Beszereltek, behangoltak. Freddy lecsavarozta a padlóhoz a lábdobot, bele tette a kispárnát. Alig telt el tíz perc és már készen is álltak a kezdésre. Ekkor érkezett meg Hefti is. A közönség szép számmal gyülekezett, természetesen túlnyomórészt fiúk. Nem volt még egészen nyolc óra, nem akartak korábban kezdeni, de egy számot bemelegítésnek eljátszottak. A közönség nagy felháborodással fogadta, hogy levonultak a színpadról.
A főrendező meg volt döbbenve.
- Hová mentek? Miért hagytátok abba?
- Átugrunk a kocsmába, megiszunk valamit. Tíz perc és kezdünk.
- Ne menjetek sehová! Van itt ital, mit hozzunk?
- Nem a szesz miatt – hárították el a kínálást. - Jövünk mindjárt.

Valóban nem a szesz miatt mentek, hiszen az ikrek csak üdítőt ittak, de olyan férfias dolognak érezték, hogy ők most kocsmába mennek. Különösen, amiért idegen helyen voltak. Titkon azt remélték, hogy a vendégek közül majd néhányan felismerik őket, a zenészeket. Ez a reményük nem vált valóra, hiszen itt még senki nem is látta őket korábban, nemhogy tudta volna róluk, hogy kicsodák. Az autogramosztás tehát elmaradt, de még egy megszólítás se jutott nekik. Csupán a kocsmáros kérdezte, hogy mit adhatok? Nem sütkérezhettek a népszerűségben. Rá kellet jönni, hogy azért előbb meg kell dolgozni odaát, a kultúrházban. Aki már hallott róluk, az mind ott várt rájuk. Nem is időztek sokáig.
A mi vagyunk a zenészek tudattól büszkén vonultak végig a tánctermen. Gyenge, de mégiscsak taps közepette, felugráltak az alacsony színpadra, bekapcsolták az erősítőt. Minden be van állítva, indulhat a buli!

Az első óra simán lement. A dalok szinte szünet nélkül követték egymást. A közönség tapsolt, és persze ropta a táncot a parketten. Egész pontosan a cementlapos padlón. Még szerencse, hogy legalább a színpad deszkából készült, különben ki kellett volna kötni a dobot valahová. A zenekar el volt magától varázsolva.
Pár perc szünetet tartunk – jelentette be Parázs, amitől néhányan fütyülni kezdtek, majd belenyugodva vonultak a büfé felé.
Jók vagytok gyerekek! – kiáltott oda Bökő, akiről eddig nem is tudták, hogy itt van. Néhány haver együtt jött velük a teherautón, de se Bökő, se pedig a színpadra felugró Dorzé nem volt köztük.
- Ti hogy kerültök ide? – kérdezte Parázs.
- Velem jöttek. – mondta Hefti, miközben a gitár húrjait hangolgatta.
- Akkor hol voltatok eddig?
- Hol voltunk, hol voltunk? Na ugyan hol? – mászott fel hozzájuk Bökő is. – Nincs valami piátok?
A leheletéből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy hol töltötte az előző egy órát. Természetesen a kocsmában.
- Srácok! – ment fel hozzájuk az immár túlzsúfolt színpadra az est főrendezője, aki egy rendkívül szemrevaló hölgy volt. Ezt persze tudta is magáról, vagy ha esetleg mégse, akkor ezután már tudni fogja, hiszen Bökő tudtára adta egy, a fenekére tett enyhe legyintés kíséretében. A válasz is egy legyintés volt a Bökő arcára, bár nem annyira enyhe.
- No némmáe! Micsoda vadmacska, még jó, hogy meg nem karmol.

A nő válaszra se méltatta a megjegyzést. Közvetlenül a zenészekhez fordult.
- Figyeljetek gyerekek! Jancsi – mutatott a terem felé, bele a tömegbe – mindjárt hoz egy láda sört. Igyatok! Vagy hozzon fel konyakot is? A következő szünetben majd átmegyünk a könyvtárba, hozunk nektek vacsorát. Egyébként nagyon jó a buli, hívni fogunk benneteket máskor is.

Jancsi megjött a sörrel, mindenkinek bontott egy üveggel. A fiúk beleittak, majd különböző helyekre mindenki letette a sajátját, többnyire a hátuk mögötti függöny takarásába. Oda, ahol Bökő eltűnt a szemük elől.
- Nézzétek ezt az állatot! – mutatott Dorzé a függöny alól folydogáló habos valami irányába – Nem kiborította a sört! Minek engeditek ott mászkálni? Miért nem külditek le? Be van már szittyózva rendesen.
Aztán benézett a függöny mögé. A haverja ott állt kisterpeszben a fal felé fordulva, és folyt a sör. Nem az üvegből, hanem az, amelyik a veséjén átjutott.
- Mit csinálsz te barom? - kérdezte visszafojtott indulattal.
- Na, ugyan mit? Hugyoznom kell.
Akkor este ez nem került nyilvánosságra. Aki látta a tócsát, sörnek nézte.

Lentről kezdtek türelmetlenkedni, ideje volna kezdeni. Mindenki a helyén, indulhat a második menet. Zenész füllel hallgatva (nem volt ilyen a teremben) hagyott némi kívánnivalót a zene, de a hangulat határozottan emelkedett. A zenekar erőssége a dobos, valamint a Bongó gitárvirtuozitása. Erre épített a csapat. Kétórás műsort már könnyedén leadtak, de ennek a háromszorosát kell végigjátszani. A sok ismétlést talán elnézik otthon a haverok, de itt azért kellemetlen. Még majd azt fogják hinni, (helyesen) hogy nem tudnak több számot. Ezt elkerülendő, nyújtották a számokat, mint a rétestésztát. Előfordult, hogy Bongó úgy belebonyolódott a gitárszólóba, hogy nem tudott kiszállni. Aztán egyszerűen csak abbahagyta és így lett vége annak a számnak. Nem sokkal később elszakadt egy húrja. Ezután csend. Illetve zsongás, majd hosszas hangolás következett. Most újra meg kell dolgozni a hangulatért, hiszen kissé alábbhagyott. Gyorsan visszazökkentek és nyomták a dalokat. Most már főleg a sajátjaikat. A hazulról hozott közönség lelkesen tapsolt, a helyiek nem annyira. Nem voltak ezek olyan nagyon jó számok, de a haverok tudták, hogy sajátok, s ezt külön díjazták. A zenekar nagyon belelkesedett. Jól sikerült improvizációkat szúrtak be a dalaikba. A tervezett szünet időpontja el is csúszott, de ezt senki nem vette zokon.
- Gyertek zenészek! Kaja van. – hívta őket Jancsi, aki korábban a sört hozta.
Remélhetőleg fog még hozni, hiszen csak húsz üveg van egy rekeszben és a haverok is rájárnak. Noha így legalább nem részegednek le a művész urak. A könyvtárban Kati – a főrendező – várta őket saját kezűleg főzött kolbásszal. A helységet most nyilván nem a rendeltetésének megfelelően használták. Nem a tudományt tömték a fejükbe, hanem a kolbászt. Na, persze igaz az a mondás, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Kolbásszal is.(hehe) Vagy ez nem ide érvényes?

Legalább fél óra volt a szünet. A fiúk persze nem bánták volna, ha itt ér véget az este. Különösen Parázs aggódott a hangja miatt. A máskor könnyen kiénekelt magas hangokkal már gondjai voltak. Pihenésről szó nem lehetett, hiszen nélküle nagyon kevés számot tudtak elénekelni. Különösen az a tény adott okot aggodalomra, hogy még a következő két éjszakát is végig kell énekelnie. Szerencsére a tombolával is eltelt egy bő félóra. Fokozta a szerencsét, hogy a szervezőknek nem jutott eszébe, hogy ezt a vacsoraidőben tartsák meg. A zenészek éjfél után már csak szenvedtek. Eredetileg saját szórakozásukra álltak össze, de ez már bármi más inkább volt, mint szórakoztató. Viszont a közönség nem tágított. A gitárosok is tornáztatták a kezeiket, amikor alkalom volt rá. A dobos bírta legjobban, noha szakadt róla az izzadtság. A vékony szálú haját a legcsekélyebb fuvallat is meglebbenti máskor, de most csapzottan tapadt a tarkójára. Egy óra után néhány perccel Kati megkönyörült rajtuk és bejelentette a még mindig nagyszámú közönségnek, hogy a táncmulatságot tekintsék befejezettnek.

Véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények. Na, meg még előbb a leányok. Ezután már csak fel kellett ébreszteni a teherautó sofőrjét, aki visszaszállítja őket. Eltelt néhány óra a várakozással. Ezalatt, aki tudott a játszótér hintáin, vagy a park padjain aludni, az megtehette. A felszerelés a lépcsőn, a kultúrház bezárva. Mire megvirradt, mégis sikerült hazajutniuk. Gyorsan alvás, mert este újabb fellépés, ráadásul hazai közönség előtt!
Hefti ekkorra már munkába állt. Hatkor nyitott a bisztró ahol dolgozott. Este hatkor végez, mehet szórakozni. Nohiszen.


Nyolckor kezdődött a következő bál. Parázsnak egy óra múlva már kapart a torka, a gitárosok sokat hibáztak. A közönség tudta, hogy tegnap is játszottak, hamar megérezték, hogy fáradt a banda. A pénzükért ennek ellenére jó bulit akartak. Egy kis alkohol később megtette a hatását, csak előbb bele kellett önteni a zenészekbe. Játszottak egy jó hangulatú blokkot, vagyis egy bő órát. Ezután újból erőt vett rajtuk a fáradtság. Éjfél körül alig néhányan lézengtek a teremben.
- Hagyjuk a fenébe! – javasolták a rendezők.
A zenekarnak nem volt ellenvetése. Egy óra múlva mindannyian mélyen aludtak.

Most Heftinek is jutott néhány óra alvás, de reggel újból munkába állt. Este hétkor már a felszerelést tömködte a kocsijába, hogy átvigye Üsztögre, a következő fellépés helyszínére. Ott ugyanis nem sikerült olyan jó szerződést kötni mint Tiszaböcsün. Se szállítás, se kaja. Nem nagy gond, lényeg a szereplés, na meg a pénz az erősítőre. Akadt azért egy más faluból való haver, aki segített a szállításban a Zsigulijával.

Fél nyolckor már az üsztögi kultúrházban hangoltak. Néhány forrasztás, szigetelőszalagos rögzítés, a dob lecsavarozása, kispárna a lábdobba és már készen is vannak. A kispárna – ha valaki nem tudná – a hangolás része. Tompább hangot ad tőle a dob, nem csattog. Az elülső bőr természetesen hiányzik, így nem jelent gondot, bármit belepakolni. Jól jön ez, a szállításnál is.
Na, akkor csapjunk bele! – javasolta Stupli nagyot sóhajtva
Hajnalra túl is leszünk rajta.
- Nem addig van az öcsém! – mondott ellent a testvére – Előbb átmegyünk a kocsmába, bedobunk egy felest.
- Mi a csuda? – néztek össze a többiek. Bongó talán még életében nem ivott meg egy felest, most meg ő lett a kezdeményező.
Nem volt ellenvetés. Szóltak a rendezőnek, hogy még tíz perc a kezdésig, majd testületileg átvonultak a szomszédos épületben lévő vendéglátó egységbe, forgalom fellendítés céljából. Benyomtak egy fél konyakot, lekísérték egy-egy üveg sörrel, megismerkedtek néhány olyan úrral, akik rossz nyelvek szerint leltári számmal rendelkeznek az üzletben, magyarán kocsmabútorok. A tíz perces időkeretet kissé túllépték, de ezért még nem jár levonás a bérükből. Elfoglalták a helyüket, de úgy tűnt, mintha Bongónak az indokoltnál jobb lenne a hangulata. Nehéz volt elfogadni a tényt, de ettől még tagadhatatlan, hogy berúgott.

- Úristen! Mi lesz ebből? Nélküle megbuktunk. – fogalmazódott meg mindőjükben a kétségbeesés.
Aggasztó volt, hogy már a színpadra is segítséggel ment fel. Bekapcsolták az erősítőt, nyakába akasztották a gitárt és reménykedtek. Bongó mindenekelőtt keresett egy széket és leült. Nem osztozott a kétségbeesésen a többiekkel, bizakodva vigyorgott. Néhány pengetés, kapcsolgatás, ujjgyakorlat a gitár nyakán, majd magabiztosan hátrabólintott a dobosnak. Freddi csak remélte, hogy ugyanarra a számra gondolnak. Négyszer összeütötte a dobverőt.

Fergeteges kezdés sikeredett. Minden egyes hang a helyén volt, talán csak a ritmus lett egy árnyalattal gyorsabb a szokásosnál. Bongó hamarosan felállt a székről, de vigyázni kellett rá, nehogy elessen. Erre a feladatra mindig volt szabad ember. Na, nem a zenekarból, hanem a haverok közül, akik - ki tudja mi okból - néhányan rendszerint ott üldögéltek a hátuk mögött. Többnyire terhes volt a jelenlétük, kivéve persze a mostani esetet. Mindenkitől azonban nem lehetett óvni a berendezést, így hamarosan Parázs és Hefti széttáncolt néhány kábelt. A saját villanyszerelőjük (mert volt ám velük ilyen szakember is) beüzemelte a forrasztópákát, és üzem alatt, vagyis szám közben kijavította a hibát. Parázs torka ha nem is jött rendbe, de kezdte megszokni a strapát. A keményebb ordításokat úgyis Hefti vállalta magára mindig, így most is. A közönség ámult-bámult. Az idegeneknek egyszerűen csak tetszett, de a törzsközönség, amely nyilván itt is jelen volt, alig tért magához a csodálkozástól, különösen a tegnapi gyengélkedés után.
- Sokszor voltatok már jók, de ez most valami fantasztikus! Ez eddig a csúcs. – hangzott az első vélemény a szünetben.
- Szerintem is nagyon jó a buli. – fogadta Parázs az elismerést, miközben a verítéket törölte magáról.
A többiek is jól leizzadtak. Bongó kezdett magához térni, de Bökő, aki természetesen itt is jelen volt, ezt nem engedhette. Stupli hiába is tiltakozott, hogy ne itassák az öccsét. A jó indítás, a jó közönség még a következő órában is tartotta a lelket a fiúkban, noha az alkohol is besegített kissé. Bongó – akinek új volt ez az érzés – tíz óra körül eljutott a minden mindegy állapotba. Vagyis nem egészen, mert azt határozottan érezte, hogy éhes. A körülötte állókkal ezt közölte is. Bökő intézkedett. Egy helybeli ismerősét hazaküldte, hogy hozzon zsíros kenyeret. A következő szünetre meghozták a vacsorát. Zsíros kenyér sörrel. Ezután már nagyon nehezen álltak fel újra. Fáradtak voltak, de valami rettenetesen. Bongót sokáig pihentették, talán aludt is egy kicsit. Valaki hozott egy nagy bögre kávét, de semmit nem használt. Sok lassú számot játszottak, amit Parázs is el tudott pengetni. A táncolók nem nagyon reklamáltak miatta. Éjfélkor már Hefti is ülve gitározott, s közben iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ébren tudjon maradni. Néhány szám erejéig még a gitárvirtuózt is sikerült aktivizálni, de már nem nagyon remekelt. Nem is lehet tőle csodát várni, hiszen most debütált részegségből. Meglehetősen nehezen bírták ki az utolsó blokkot. Akik nem ismerték az elmúlt napok eseményeit, azok is látták, hogy piszkosul ki vannak ütve.

Éjjel egykor csomagolni kezdtek.
A földijeik közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nem volt messze Üsztög, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a bajorba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig a fiúk ölében, az utastérben. Hefti vezetett, hiszen övé a kocsi. Igaz, a többieknek nem is volt jogosítványa. Elindultak. Bekapcsolták a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirakja a srácokat meg a cuccot, aztán megy egyenesen Zsarátnokra. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Parázs az anyósülésről aggódva figyeli, hogy barátja milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.
- Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Heftikém! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?
- Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

Hazaértek. Az ikrek megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután Parázs leszedte róluk az állványokat. A felszerelést berakták a kapu mögé, majd hárman Freddyvel beviszik a házba, ha akarják. Parázs felajánlotta Heftinek, elkíséri Zsarátnokra, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában nem nagyon erőltette a dolgot, így a házuk előtt ő is kiszállt a kocsiból. Becsapta az ajtót maga után, majd aggódva figyelte, ahogy imbolyogva távolodnak a vörös fények. Aztán bement és úgy mocskosan, ahogy volt, belezuhant az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájult.

Hefti egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal biztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne.
Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.
- Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.
- Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!
Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Zsarátnok fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Zsarátnok felé.

Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje.
Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.
Jön a hajnali busz.

Kutyaütők


Hefti padlóig taposta a bajor gázpedálját, miután kiértek a faluból. A rozsdás karosszéria majd’ széthullott az eszement száguldástól. Enyhébb kanyaroknál nem is lassítottak, az öreg jószág annyival ment, amennyivel bírt. Nem az idő szűkössége sarkallta a fiúkat, csupán a lelkesedés hajtotta őket. Rettentően fel voltak villanyozva, hiszen a Hefti gitárjáért indultak Zsarátnokra, a hangszerboltba. Délután már zenélni szeretnének.
Fogjál rajta te őrült! - emelte fel hangját Parázs, miután biztosra vette, hogy teljes sebességgel megy bele a kanyarba a barátja.
Nem nagyon díjaznám, ha elszállnánk.
- Ne izgulj! Van ezen fék is. - vigyorgott magabiztosan oldalra, s erősen lefogta a kocsi lendületét, amitől Parázs két karjával szinte kitolta a szélvédő alól a műszerfalat.
- Nem vagyok egy félős krapek, de még terveim vannak a jövőben. Vezess normálisan, vagy kiveszem a volánt a kezedből. Elég lesz ezen a rossz úton ha csak százzal ballagunk. Tíz percet kibírhatsz, míg odaérünk. Keresek neked valami andalító zenét, hogy megnyugodj.
Válogatni kezdett a kesztyűtartóba bezsúfolt kazetták között. Szinte mindegyiken úgynevezett vegyes saláta felvétel volt, vagyis rádióból felvett, az éppen soros műsorszerkesztő ízlésének megfelelően összeválogatva. Nem voltak ráírva a címek, de a borítóról már tudták, hogy milyen számokat tartalmaz a kazetta, hiszen mindet végighallgatták már számtalanszor. A nagy turkálás közepette felfigyelt egy címke nélkülire.
- Ezen mi van?
- Hallgassd meg!
Ezt tette. Egyetlen gitárt pengetett valaki, és lalalázta hozzá a dallamot. Parázs dobolni kezdte hozzá a ritmust a combjain. Nem ismerte a dalt, de láthatóan tetszett neki.
- Ezt te csinálod?
- Aha. Na. milyen?
- Egész jó. Szövege nincs?
- Az a feladat terád vár. Valami szerelmeset alkoss, ha lehet!
- Ez egy jó lendületes szám. Inkább valami bulisat! Lehetne ez a nyitószámunk?

Az egyik kanyar után feltűnt a távolban egy kék-fehér Lada az út szélén, szemben a menetiránynak. Mellette egy tányérsapkás alak intett parancsolóan megálljt, a fiúk előtt haladó Trabantnak, majd nekik is, amikor közelebb értek. A sárvédők szinte súrolták a kerekeket, ahogy a kocsi előre billent az erős fékezéstől.
- Hová ilyen sietősen pajtikáim? - lépett oda hozzájuk vigyorogva Durusz, a fiatal rendőr, aki egyébként havernak számított szinte mindenkinek a faluban. Más vidék szülöttje az őrmester, csak beházasodott ide, és talán éppen ezért törekszik annyira, hogy maguk közé fogadják az őslakos fiatalok. A foglalkozása persze nem nagy segítség ebben. A nagy többség előítélettel viseltetik a rendőrökkel szemben.
- Csak ide megyünk Zsarátnokra. Megveszem végre a lapgitárt.
- Nagyon sürgős lehet. Látom, téptek mint a tepsi. Mi ez a nyekergés? - intett fejével a kocsi belseje felé.
Hefti egy gyors mozdulattal kikapcsolta a magnót. Erősen sértette a megjegyzés, de túltette magát rajta rögtön.
- Ez egy készülő saját szám. Majd meghallod, ha kész lesz. A hétvégén bulizunk. Hozd az asszonyt is!
- Be van már jelentve a rendezvény? Szombaton szolgálatban leszek. Lehet, hogy engem küldenek majd oda.
- Csak úgy mellesleg. Miért állítottál meg? Valami balhé van?
- Aha, az van. A kanyar után van egy csúnya baleset. Éppen itt vannak a mentők. Várni kell vagy tíz percet.
- Hű, az nagyon sok. Mi nem érünk ám rá!
- Akkor próbáld meg a lucernaföldön! Itt egészen sekély az árok. Na cső. - indult a következő autó elé.

Elindultak. Óvatosan átaraszoltak az árkon, rozsdaleveleket hagyva maguk után, amint végigtörölték a fenéklemezzel az árokpartot. A magas fű legalább valami keveset ledörzsölt a több hete odaszáradt sárból. Eldöcögtek a baleset mellett. Egy Zsiguli orrát vélték felismerni a roncsból. A többit takarta a mentő, és egy rendőrségi ponyvás Uaz.
Megnézzük mi történt? - kérdezte Hefti, de Parázs nemet intett.
Igaz, majd Durusz elmeséli este.
Elértek egy földutat, amely csatlakozott az aszfaltúthoz, így nem kellett újból átkínozni a bajort az árkon. Hefti ismét beletaposott a gázba. Sokáig nem szólt egyikük sem, csak a motor bömbölése hallatszott, s az üvöltő menetszél, a lehajtott ablakokon át. Hefti az imént kikerült baleseten gondolkodott, bár nem lehet mondani, hogy túl nagy hatással lett volna rá. Parázs egész máshol járt gondolatban. Néhány nappal ezelőtti eset járt a fejében, amit a rendőr haver látványa hozott elő. Egyébként is sokszor eszébe jutott, de az iménti találkozás okán újból felidézte a történteket.


Szerda este volt. Késő este. Durusz éppen szolgálatban. Valahol vidéken, vagy éppen a kapitányságon? Mindegy. A lényeg, hogy nem volt otthon. Parázs halkan kopogott, bár talán a szívdobogása is áthallatszott az ajtón. Fordult a kulcs a zárban, nyílt, majd miután beosont, zárult az ajtó, majd újból fordult a kulcs. Az előszobában Durusz gyönyörű felesége, Zsuzsa ölelte magához erősen a látogatót.
- Te őrült! Megláthatnak.
- Ne félj, nem látott senki. Késő van, szinte üres az utca.
- Szinte?
- Na jó, senki nincs az utcán.
- Már a múlt héten megmondtam, hogy…
Hosszú csók következett, így félbe maradt a dorgálás. Aztán Zsuzsa eltolta magától a fiút, és elindult előtte a szoba felé.
- Mondtam, hogy nem szabad jönnöd többé. Egyszer még baj lesz belőle. Most például nem jött meg.
- Kicsoda?
- Hogyhogy kicsoda? Talán micsoda. Lehet, hogy terhes vagyok. Na, de kitől? Nem szabad jönnöd többé, nem szabad…nem…nem. Nem szabad. – mondta egyre halkabban, fejét lassan ingatva.
- Zsuzsika drágám! Lehetetlent kérsz. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Mindig is szeretni foglak, és…és rettenetesen kívánlak. Meg fogok őrülni, ha nem találkozhatunk többé.
- Én is nagyon szeretlek, de ezt mégse… Ne légy már ilyen türelmetlen! Nem hagysz beszélni. – próbált szabadulni az újabb öleléstől, inkább leült az ágy szélére.

Parázs nem szólt többet, inkább leült az asszony mellé. Félig felé fordult, mutatóujját előbb a saját, majd a Zsuzsa ajkára tette, jelezvén, hogy ő se beszéljen. Majd lecsusszant a padlóra. Olyan közel térdelt, amennyire a nő térdeitől csak lehetett, fejét az ölébe hajtotta, két karjával átölelte a derekát, vagy inkább a csípőjét. Sokáig ültek így csendben, csak az óra ketyegését lehetett hallani. Végül Zsuzsa törte meg a csendet.
- Nem kemény a padló? Na, most jól elcsesztem a romantikát – kacagott egy jót, s ezzel alkalmat adott arra, hogy játékosra vegyék a szenvedő hangulatot.
A fiú anélkül állt fel, hogy egy pillanatra is elengedte volna a nőt, majd ebből a mozdulatból indulva belebirkózta az ágyba. Ekkor mindketten megfeledkeztek arról, hogy mit szabad, mit nem, egyszerűen csak boldogok akartak lenni egymással, más nem számított.

- Tudod, – kezdte Zsuzsa a beteljesedés után, amikor egymás mellett fekve bámulták a falilámpa gyér fényében alig megvilágított mennyezetet. – ezt mégse lenne szabad. Nekem férjem van, aki szeret engem. Voltaképpen én hűséget …hm…hűséget esküdtem neki.

Mindezt inkább csak magának mondta, nem várt rá sem választ, sem semmiféle megjegyzést.
Sokáig nem is kapott. Parázs lelkében persze forrt az indulat, azért nem szólt, hogy kissé lenyugodjon.
- Férjed van aki szeret?
Nem kérdés volt ez, csak úgy megjegyezte magában.
- Úgy érzem, te nem is szeretted. Miért mentél hozzá? Mert megkért? Szó se róla, rendes srác, de nem kell mindenkihez feleségül menni, aki rendes! A Józsi bácsi, a mozigépész is rendes, mégse mentél hozzá. Tizenkilenc évesen még nem kell attól félned, hogy vénlány maradsz! Amikor megtudtam, hogy eljegyeztétek, egymást, szerettem volna közbeavatkozni. Gondolkoztam a kettőnk közös jövőjén, de még legalább három évet kellett volna várnunk a házassággal. Te, viszont férjhez akartál menni. Az esküvőd napján, kis híján megőrültem a fájdalomtól. Ráadásul valami összejövetel volt akkor nálunk, de én egyedül akartam lenni a fájdalmammal. A szüleim azt hitték, valami kurvánál töltöttem az éjszakát, pedig dehogy.
- Hallgass! - tette tenyerét Zsuzsa a fiú szájára. - Miért bántasz? Ezt a témát inkább hagyjuk! Már sokszor megbeszéltük.
- Bocsáss meg! Nem hozom fel többé.
- Mesélj inkább! – húzta fel párnáját a falhoz, majd felült. – Mi újság?
- Hm. Mi volna? Semmi.
- Hallom, szervezitek a bandát. Ja! Nem is kérdeztem, hogy innál-e valamit. Van egy kis konyak azt hiszem.
- Nem, nem kell. Maradj itt mellettem. – nyúlt a keze után. – Nem eresztelek még a bárszekrényig sem. Ha mesélnem kell, hát mesélek. Elmesélem neked, hogy nehezen telnek a napjaim. Nehezen tudok bármire odafigyelni. Minden figyelmemet leköti a vágyakozás, amit irántad érzek. A zenekar? A fiúk intézik, de most azért se tudok igazán lelkesedni. Napközben rakom a téglákat egymásra rendületlenül. Közben folyton arra gondolok, mikor láthatlak legközelebb. Volt, hogy befalaztam az ablak helyét, mert akkor is te jártál az eszemben. Azóta is cukkolnak a brigádban, amiért vissza kellett bontanom a falat. Na, de legalább gondolatban együtt vagyunk.
- Nem beszéltük meg. Most sem vártalak. Már lefeküdtem.
- Akkor azt mondod, nem kellett volna jönnöm?
- Jaj, dehogyis! De nagyon lüke vagy.
- Lüke?
- Na jó, lükécske – mondta csücsörítve, majd odacuppantott egy csókocskát Parázs ajkára.



- Halló! Van itt valaki? – kopogtatott vigyorogva Hefti Parázs fején.
- Hol jár az eszed öcsém? Mi volt szombat este? Nem mondtál róla semmit azon kívül, hogy voltatok Dorzéval a kégliben.
- Semmi különös. Jól berúgtunk.
- Csajok?
- Ők is.
- Úgy értem, hogy kik voltak?
- Sára, meg a hugicája.
- Ki kivel? Na! Ne kelljen már minden szót harapófogóval kihúzni belőled!
- Hát… én voltam Sárával.
- Ledöntötted?
- Próbálkoztam, de nem akarta. Valójában nem nagyon erőltettem. Szerintem nehéz napjai voltak éppen.
- Na és! De nagy marha vagy. A többiek?
- A többiek a kiskorúval voltak.
- Mindegyikük?
- Ühm. Mind a hárman.

*

A hangszerüzletekre nem az a jellemző, hogy a város legfrekventáltabb helyén csillognak-villognak. Még a legnagyobb városainkban is félreeső helyen, szerényen meghúzódik egy kapualjban, vagy jó esetben egy üzletsoron, de mindenképpen mellékutcában. Általában az ilyen üzlet mérete is szerény. Így van ez Zsarátnokon is, de mivel Hefti bejáratos ide, már behunyt szemmel is megtalálná. Hétfő reggel – na jó – hétfő délelőtt van. A forgalom se nagy, a parkolással nincs gond. Közvetlenül a bejáratnál állítja le ütött-kopott, kissé koros, de mégiscsak nyugati kocsiját. Néhány tíz év körüli gyerek mindjárt ott terem és körbecsodálják.
- Hű, haver! – mondja egyikük, miközben kezével árnyékolva beles az ablakon – Kétszázzal megy. Mennyit eszik? – kérdi immár a kocsi gazdájától.
Egy másik fiú a sárvédőt nyomkodva ellenőrzi a rúgózást.
- Ne hagyd, hogy piszkálják! - szól vissza Parázs már a boltajtóból.
- Na, most már el lehet húzni innét! – legyint feléjük, mint aki a tyúkokat akarja elkergeti.
- Mért nem vagytok az iskolában?
- Szünet van te okostojás! – kiáltja vissza már biztonságos távolságból aki a sárvédőt nyomogatta, s közben halántékán csavarozó mozdulatokat tesz mutatóujjával, jelezvén, hogy valami gond van a fogaskerekekkel. Hefti legyint, majd belép az üzletbe.
- Szia. – köszönti ismerősként az eladónőt. – Jöttem a gitáromért.
- Tudom, félretetetted, de pénteken eladta a főnök.
- Hogyaza… Kinek?
- Mi van velem? – jött elő a főnök a raktárból. – Ja, tudom melyikről van szó. A vevő ragaszkodott hozzá. Kapunk még a jövő hónapban remélem – tette hozzá biztatóan, de nem volt elég meggyőző.
- Emlékszik, hogy nézett ki az illető? – támadt fel benne egy gyanú.
- Két szőke srác volt az apjukkal. Erősítőt is vettek. Egy bilikék Moszkviccsal jöttek.
- Tudtam, tudtam! Na megállj Bongó, az anyád…

Egy darabig tanácstalanul állt, majd elkért a falra akasztott gitárok közül egy fehéret. Annyi volt ráírva, hogy solo.
- Kipróbálhatom?
- Hát persze, csak ne túl hangosan. – nyújtotta oda a főnök a gitárt, rákötötte egy erősítőre.
Közben Hefti körbeforgatta, szemrevételezte a hangszert, majd a nyakába akasztotta. A sarokból egy potenciális vevő figyelt, aki egy NDK gyártmányú, jazz-orgonának csúfolt, meglehetősen rossz hangú, de kedvező árú hangszert pötyögtetett. Amikor Hefti, felismerhetően egy Deep Purple számot kezdett pengetni, fogott hozzá néhány akkordot. Parázs sóvárogva nézett a polcokon bezsúfolt dobokra. Ahhoz nem volt itt elég hely, hogy összeállítsanak egy dobfelszerelést. Tíz perc után a főnök megunta és kikapcsolta az erősítőt.
- Na? Jó lesz?
- Elviszem. Alkudni lehet? - kérdezte, miután megnézte az árát.
Választ persze nem kapott, csak egy mosollyal jelezte az eladólány, hogy hülyeséget kérdezett, hiszen ez nem a bazár, ez egy állami bolt, itt rögzített árakkal dolgoznak. Az eladó fizetése is fix, nem érdekelt a forgalomban. Ha viszik, ha nem, neki mindegy.

Az új gitártulajdonos megszabadult az összes pénzétől, tokot már nem is tudott venni, de majd varrat az anyjával. Valami heveder is kellene, amivel a nyakába akassza, mert ami eddig a gitáron volt, az nem tartozék, azt is külön meg kellett volna vennie. Na, de majd valamelyik haverról leveszi a derékszíjat. Ez már részletkérdés, lényeg, hogy meg van a gitár. Még egy garnitúra póthúrra összekapart egy kis aprópénzt.

Beröffentette repedtfazék hangú járgányát, majd aszfaltkaparással indulva, elszáguldott a helyszínről. Már kiértek a városból, amikor felfigyelt a benzinszintre. A mutató erősen verte a nullát. Parázs attól félve, hogy nem tart ki hazáig, felajánlotta, hogy kifizet néhány liter benzint. A kút persze a város túlsó végén volt, de így is csak az utolsó száz méteren kellett tolni a kocsit. A kútkezelő ismerős volt, így megengedte magának, hogy még viccelődjön is velük. Tankolás után pedig segített betolni, mert már az önindító sem a régi. Vagyis éppen az a baj, hogy régi. Jó lenne bele egy új, vagy legalább egy megbízható. Na, majd Bökő kezelésbe veszi, elvégre ő az autószerelő. Legalábbis kijárta a három évet. Igaz, a pótvizsgára nem ment el, de attól még tudja, amit tud. Vagy nem. Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy szóljon végre a zene!

Fél óra múlva már az ikreknél hangoltak. Természetesen kihangosítva, ha már van erősítő. Szándékuk szerint próbáról volt szó, de eltelt azzal a nap, hogy különböző hangzásokat próbáltak ki. Színpadképes számot, egyetlen egyet se tanultak meg estig.
- Na, majd holnap. – odázta el a tanulást Bongó.
- Holnap már melózni is kellene. – mondta Parázs - Öt órára tudok jönni, de ti ketten tanulhattok!
- Na és te? - fordult Bongó Hefti felé.
- Sajnos egyáltalán nem tudok jönni. Délbe megyek melózni. Szerda reggel jöhetek, ha nektek jó. Freddy is csak szombaton ér rá. Addig dob nélkül kell gyakorolni. Nem kellene lefújni a szombati bulit?
- Ne csináljunk nagy reklámot, de elintézem, hogy beszerelhessünk a kultúrházba. Nem lesz semmilyen rendezvény bejelentve, csak kinyitjuk az ajtót a közönség előtt - javasolta Bongó öccse Stupli, aki azzal a tulajdonságával tűnik ki a mindenkori társaságból, hogy mindig ő a legpesszimistább. Vagy mint ahogy mondja, a leg pepsimiskább. A mostani megnyilvánulása éppen ellentmond ennek. Most éppen hogy bizakodó.
Bízik abban, hogy a zajongásukra bemegy majd a közönség. Igaz, nem kell ezért túlságosan strapálni magukat, hiszen a haverok tuti, hogy ott lesznek, és már ez sem kevés ember.

Vízhordó


A fiatalasszony két vödörrel igyekezett az artézi kútra. A másik irányból a vízhordó fiú ugyancsak oda tartott, de már biztos volt benne, hogy az asszony hamarabb fog odaérni. Nincs mit tenni, várnia kell a sorára. Gondot jelentett számára, hogy majd ott kell állni, amíg megtelik a két vödör. Viszont semmilyen indokkal nem állhatott meg, hiszen nyilvánvaló, hogy kezében lengetve az üres ceglédi kannát, csakis vízért mehet. Tapasztalatból tudja, hogy zavarba hozza a nő közelsége. Főleg, hogy az még beszél is hozzá. Mit beszél! Kérdezgeti. Nincs mit tenni, most így járt. Legfeljebb köszön neki. Na, de mit mondjon? Csókolom? Dehogyis. Elvégre nem kisgyerek már.
- Jó napot – böki ki kurtán, amikor odaér.
- Megszomjaztak az emberek? – kérdezte az asszony, köszönés helyett. Aztán nem is szólt többet, csak fogta lehajolva a vödör fülét. Haját teljesen eltakarta a tarkóján megkötött piros babos kendő. Nagy kivágású ujjatlan kartonruhája elállt a nyakánál, de a vakító napsütéstől csak az árnyékot lehetett látni. Kebleit csak a ruha domborulatai sejttették. A fiú csak lopva merte nézni. Ne vegye észre a nő, hogy bámulja!
- Nincs rajta melltartó – nyugtázta magában. Igaz, attól, hogy nem villan ki a ruha kivágásán, még lehet, de Kálmán, a fiatal traktoros mondta, hogy nem hord. Minek is hordana ebben a melegben.
- Lassan jön ez a víz – nyugtalankodott az asszony, miközben a ház felé pillantott, hogy ugyan mit csinálnak a gyerekei. A nagyobbik, az árnyékban, a székre tett mosóteknőben matatott. Láthatóan magas neki a teknő, mert erősen nyújtózkodott, lábujjra állva, hogy elérje a vizet.
- Lajcsika! – kiáltott az asszony olyan hangosan, hogy a vízhordó fiú megriadt tőle – le ne borítsd, mert agyon ütlek.
Lajcsika kikapta a kezét a teknőből, és hátrahúzódott a fal mellé, de láthatóan a következő alkalomra várt, hogy az anyja ne figyeljen oda. A gyalogúton egy fekete szőrcsomó közeledett, csak a lihegő nyelve árulta el, hogy csakis egy kutya lehet. Utána totyogott egy járni alig tudó pici gyerek, rettenetesen mocskos arcáról nem lehetett megállapítani, hogy fiú, vagy lány. A pici széttárt karjaival egyensúlyozott, néha meg-meg szaladt, ahogy a nagy feje vitte előre. Az egyenetlen talajon olykor megbotlott, de sikerült talpon maradni. A Kálmán talán még fogadást is kötne rá, hogy hányszor esik el, amíg odaér az anyjához.
- Te meg minek jössz ide? – kiáltott az asszony.
- Nem lehet őket egy percre se magukra hagyni. - nézett a fiúra, hogy megindokolja a kiabálását.
Na, de erre mit lehet mondani? A felnőttek biztosan mondanának valamit, hogy az ő gyerekük, amikor ilyen idős volt…vagy valami hasonlót, ami persze senkit nem érdekel. Csak úgy, a beszélgetés kedvéért mondják.
A fiú nem szólt semmit. Talán zavartan mosolygott, de inkább még azt se. Közben megtelt az egyik vödör. Az asszony nagy lendülettel félretette, hogy ne a sárba kerüljön. A fiút megcsapta a nő izzadtságszaga. Egyértelműen izzad, de nagyon különös szaga van. Nem olyan, mint az embereké, amikor lejönnek a szalmakazal tetejéről. Azok nagyon büdösek tudnak lenni, főleg aki nem szandálban dolgozik, hanem gumicsizmában, hogy a szalma ne szúrja a lábát. Ebédnél leveszi a lábáról, az elázott kapcát kiteríti a tetejére száradni. Na, az már annyira büdös, hogy a többiek is rászólnak, hogy vigye messzebbre.
A nőnek nem is szaga van, inkább illata. Ez egy kicsit talán túlzás, de a nővérét juttatja eszébe. Amikor ellentmondást nem tűrve az ölébe fekteti, hogy az arcán kinyomkodja a mitesszereket. Fájdalmas művelet, de a női illat miatt inkább hagyja magát gyötörni.
Megtelik a másik vödör is, amit az előbbi mellé lendít. Beáll a két vödör közé, arccal a ház felé, s lehajol értük. Gömbölyded fenekén megfeszül a ruha. A fiú vágyakozva végigsimítja tekintetével a derekától lassan lefelé. Még a száját is végignyalja a gondolattól. A nő megérzi a tekintetét, s két lépés után visszaszól.
- Nem kell a víz?
- De. – válaszol riadtan, majd gyorsan a vízsugár alá tolja a nagy lapos kövön a kannát. Olyan érzése támad, mintha rajtakapták volna valami tiltott dolgon.
Közben odaér a kutya, de azonnal fordul is vissza a gazdája után. Aki közben odaér a pici gyerekhez, de ügyet se vet rá. Majd visszamegy magától. A Lajcsikát figyeli, aki már megint a teknőben matat.
A vízhordó fiú ezt már nem látja, erősen koncentrál a vízre, hogy mikor telik meg a kanna. A tetejét rácsapja, majd nagy iramban indul a kazlazók felé. Siet, hogy ne sokáig húzza karját a teher.
A hideg alumínium nekidörzsölődik a lába szárának, ahogy erősen a másik oldalra dől, hogy egyensúlyban maradjon. Akármennyire siet, meg kell állnia, mert nem bírja elég erősen markolni a kanna fülét. Csúszik kifelé a kezéből, le kell tenni a földre, mielőtt elejtené. Egy darabig bal kézzel cipeli, de hamarosan újra váltania kell, mert így még inkább nekiverődik a lábának. Ahogy közeledik a nagy akácfához, feltűnik, hogy Kálmán figyeli.
- Kár, hogy nem én mentem helyetted – mondta, mikor odaért a fiú. - Szép asszony ez a juhászné. Szívesen megdöngetném.
- Majd megdöngetne tégedet a juhász a kampós botjával – jött oda nevetve Laci bácsi, a villanyszerelő
- Na, öntsél fiú egy féllel abból a friss vízből! – Nyújtotta felfelé fordított hatalmas tenyerét, mintha már tartaná vele a kannatetőt.
A fiú kimérte a féltetőnyi vizet. Ha annyit kér, annyit kap. A többit úgyis kiöntené. Így tesznek majd a többiek is, aztán mehet megint vissza.
- Tán sajnálod? – elégedetlenkedett a Laci bácsi, amikor látta, hogy tényleg csak félig van.
- Ez meleg, mint a pisi – vágott grimaszt, miután megitta a vizet.
- Pedig ez állandóan folyik – védekezett a fiú. Ilyen jön a csövön. A hajtós kútban hidegebb van, de azt mondták az emberek, abból ne hozzak, nehogy hasmenésük legyen tőle. Én megkóstoltam. Hideg, de nem oltja a szomjat, mert édes.
- Na, még ezt feladják – mondta Kálmán, az elevátor mellett álló pótkocsin lévő szalmára mutatva – aztán leállítom a szalagot, mindjárt dél van.
Ő nem kért vizet, hanem töltött magának. A maradékot kilöttyintette a földre, majd csörömpölve a helyére tette a kannatetőt.
- Ez tényleg meleg. Meginnék inkább egy hideg sört. Neked szokott lenni a táskádban Lacibá.
- Moziba ne vigyelek? Ha lenne is, mitől lenne hideg? Arról nem is beszélve, hogy inkább én innám meg.
A két férfi leült a fa tövébe. Amíg a többiek végeznek a szalmával, legalább tíz perc.
- Gyere ide fiú! – paskolta meg tenyérrel Laci bácsi a füvet maga mellett. - Ne állj a napon!
Nem ment oda, csak finoman megrázta a fejét, s elballagott, hogy inkább a Kálmán traktorját nézegesse. Nem szereti ennek a hórihorgas, félszemű embernek a közelségét. Azt beszélik, hogy ’56-ban, a forradalomkor kilőtték neki, azért nem lát az egyik szemére. Nehezen hihető, de ezt beszélik. Néha akkorákat vág rá állítólag barátságból, hogy fáj. Egyszer még az állánál fogva fel is emelte. Aztán meg olyanokat kérdez, hogy „hogy állsz a lányokkal?” Ugyan, hogy állna 14 évesen? Na jó, már majdnem 15, de akkor is. Sehogy. Az emberek beszélgetéseiből hall dolgokat, de ez kevés ahhoz, hogy valahogy álljon a lányokkal. A vele egyidősek ugyanolyan ügyetlenek szerelmi téren, mint ő. Jó lenne – a felnőtt férfiak is ezt javasolják – ha egy idősebb nő beavatná. Mondjuk, ez a szép juhászné. Ez nem is öreg, tőle talán öt-hat évvel lehet idősebb, de bizonyára tapasztalt, hiszen már két gyereke is van. Mindez persze csak álom. Ugyan miért tenné egy idegen gyerekkel? Ráadásul nem is tudhatja, hogy neki ilyen gondjai vannak. Pedig vannak. Igaz, nem csak ezért elégedetlen magával. Irigykedve nézi a fedetlen felsőtestű, vagy atlétatrikóban dolgozó embereket, hogy milyen izmosak. Némelyiküknek olyan vastag a karja, hogy ő két kézzel sem tudná átfogni. Az övé pedig nyeszlett, vézna. Nem is veszi le egész nap a hosszú ujjú ingét, nehogy kicsúfolják a vékony karja miatt.
Most inkább elhessegeti ezeket a bántó gondolatokat, s a traktort szemléli, igaz, már nem első alkalommal. Jó lenne egyszer vezetni, de nem meri mondani. A Kálmán biztosan megengedné neki. Elméletben már tudja, mert sokszor utazott már a pótülésen, látta mivel kell beindítani, tudja melyik a kuplung – bár azt elég nehéz benyomni, álló helyzetben már próbálgatta – a sebességváltón is eligazodik. A kormányt, meg a gázt kezelni pedig egyszerű. Szereti a gépeket nézegetni. Sokat ismer is. Ez például egy U28-as Dutra. Aztán van még a Szuper Zetor, meg a Hoffer traktor, de ez utóbbiból már keveset látni. A személyautókat is szívesen nézegeti. Otthon a faluban is van legalább négy, vagy öt. A többi gyerekkel szoktak belesni az ablakán, hogy mennyivel megy. Ez abból derül ki, hogy mennyi van írva a sebességmérőjére. Egyszer egy autótulajdonos nagyon sértően szólt rá. Azt mondta, hogy „Mi van gyerek? Tetszik? Mondjad apádnak, hogy vegyen!” Na hiszen! Mondani lehet, csak venni nem. Az ő apja – aki itt dolgozik a kazal tetején – csak motort tudott venni, azt is valami nagyon ócskát. Az egy dolog, hogy büszke rá, fel is vág vele, hogy biztosabban beindul, mint egy új, de azért mégis egy ócskaság, egy lemezvillás Jawa, 1938-ból. Inkább már múzeumba való. Emlékszik arra a pillanatra, amikor először meglátta. Éppen a köves út mellett, a mezsgyekút közelében eszegettek az egyik eperfán.
Akkor még végig volt az út két oldala eperfákkal, sok levelet kellett róluk szedni a selyemhernyók számára, amikor éppen a hernyótartás volt divatban. Most csak csavarogtak a szomszéd gyerekkel.
A fa tetejéről hallották a motorzúgást, látták a nagy port, hát az apja jött hazafelé az „új” motorral. Persze a földúton, mert akkor még nem volt jogosítványa. Csak később vizsgázott le. A tanulásba bevonta az egész családot, de így legalább a gyerekek is ismerik a Kreszt. Ez nem árthat, talán egyszer még hasznukra válik.

- Állítsd le a szalagot fiú! – kiáltott oda az egyik ember az üres pótkocsiról, amikor látta, hogy az utolsó nyaláb szalma is felért a kazalra.
Örömmel tett eleget a kérésnek, amiért a Laci bácsi rá is szólt, hogy nem szabad lett volna hozzányúlni, nem az ő dolga.
- Dél van sógor, oszt dél van. - kiáltotta el magát valaki a kazal tetején. Utalva ezzel egy megbízhatatlan eredetű esetre, amikor a létrát kellett volna a kazalhoz támasztani, de a sógor nem volt hajlandó ebédidőben ennyit se dolgozni.
Most erre nem volt szükség, hiszen nem is érne fel a létra, olyan magasan járnak. Néhány óra múlva készen is lesznek. Sokkal kényelmesebb megoldás volt az elevátor gumiszalagján lemászni, ami bármilyen meredeken áll, biztonságosan járható. Hiszen a gumifogak megtartják a lábukat. Sokkal jobb volt már ez a szalag, mint a hagyományos láncos, tüskés. Hosszabb is, meg csendesebb is, hiszen áram hajtja, nem traktor. Ezért van itt a villanyszerelő ügyeletbe. A kapcsolót nyomkodni persze nem kell szakmunkás bizonyítvány, de biztosan nem tudnak most neki más munkát adni. Estére persze szét kell bontani az ideiglenesen ide épített felső vezetéket is, hiszen a továbbiakban nem lesz rá szükség.
A villanymotor ugyan nem hangos, de ahogy megállt a szalag, hirtelen nagy csend támadt. Tavaly nyáron, amikor a központi telep szérűskertjében nézelődött a fiú, még Hoffer traktor hajtotta lapos szíjjal a láncos elevátort. Azt, néha nem is állították le ebédidőben. Akkor ő még nem vízhordó volt, csak az apjánál töltött egy hetet a nyári szünetből, a tehenészetben. Unaloműzésképp segített a teheneknek az abrakot kimérni, néha kitakarította az önitatókat, vagy a frissen a szalmára pottyantott tehénlepényt vasvillával félrerakni, mielőtt a tehén széttaposta, netán belefeküdt volna. Néhány napig ezek a dolgok is elfoglalták, de sokkal érdekesebb volt a kazlazókat figyelni. Reggel a traktoros szivart gyúrt a gépnek. Valami olajos gyurmaféleséget rakott a traktor orrán erre a célra kialakított kosárkába, amit meggyújtott. Nem égett lánggal, csak izzott. Ez volt ennek a kezdetleges dízelmotornak az izzító gyertyája. Szó se volt még itt elektromos izzításról, vagy indítómotorról. A gép törzsének két oldalán hatalmas lendítőkerekek biztosították az egyhengeres motor egyenletes járását. Ezek oldalából kis csapokat lehetett kihúzni, amit ha elengedtek rúgó rántott vissza. Ezeknél fogva a gépész meglengette jobbra, balra néhányszor a lendkereket, majd amikor érezte, hogy elegendő lendületet vett, hajtani kezdte. Többnyire egy-két fordulat elég volt, s nagy füstfelhőt pöfékelve berobbant a motor. Ha nem, akkor újrakezdte. A hajtószíjat már a forgó lendkerékre kellett rádobni. Nem volt veszélytelen feladat. Ha laza volt a szíj, akkor a traktorral kellett picit hátrálni, hogy megfeszüljön. Ezeknek a kezdetleges gépeknek távol állt az égése a tökéletestől. Olykor szikraesőt szórt a kályhacső vastagságú kipufogóján. Azoknál a változatoknál, ahol nem a hátsó kerék mögé vezették a füstöt, nem is kipufogónak, hanem kéménynek nevezték. Ezen a tűzveszélyes helyen persze ez nem volt megengedhető, ezért szikrafogót, sűrű szitahálót kötöttek rá. Előírás volt, hogy a közvetlen közelben legyen egy betonkád, tele vízzel. Ezt nevezték kapitányvíznek. A kád mellett egy pirosra festett állványon lógott a hosszú, keskeny tűzoltó vödör, mellékötve egy csáklya és egy szikracsapó. Mivel jó esetben ezt a vizet soha nem használták, iszonyatosan büdös volt, amikor már bealgásodott.
A kazalról lemászó emberek mind szomjasak voltak. Néhányan közülük is megjegyezték, hogy nem elég hideg a víz. Szinte ki is ürült a kanna, mire mindenki ivott. Ebéd után majd megint inni akarnak, a fiúnak ismét mennie kellett a kútra. Na de ezért kapja a fizetését. Legalábbis megígérték, hogy majd fizetnek.

Menjél fiam – mondta Gyula bácsi – hozz egy kannával, úgyse jött még az ebéd. Majd félre teszem a részedet. – tette még hozzá, amikor a távolban megpillantott egy porfelhőt közeledni.
A fiú kissé morcosan engedelmeskedett az apjának, de nem mondhatott ellen, hiszen belátta, nem foghatnak hozzá ebédelni víz nélkül. Ennek ellenére persze jólesett egy kicsit duzzogni magában. Orrát lógatva rugdosta az út vastag porát, ami ettől bement a szandáljába, s az apró szemcsék szúrták a talpát. Levetni nem akarózott, inkább elviselte a kellemetlenséget. Ettől még inkább szenvedésnek érezhette a feladatot. Már félúton járt, amikor felnézett. Dél felől, amerről most a nap sütött – habár a fene se tudja, merről süt, hiszen fenn van az ég tetején – jött a juhnyáj. A három mudi, csaholva rohangált körülöttük, a juhász füttyentgetve vezényelt nekik. Egyenesen a kerekes kút felé tartottak. Ott volt a hosszú vályú, amiből ihatnak az állatok. Ezután a juhász majd betereli őket az akolba, s csak késő délután hajt ki megint. Legalábbis így szokta. Közben hazamegy ebédelni a szép fiatal feleségéhez.
Igazis! Az meg hová lett? A fateknő még ott állt a széken, a ruhák kiteregetve a kötélen, de az asszony nem volt sehol. A gyerekek se.
- Hamar összecsapta a mosást. Jöhetne megint vízért! – gondolta a fiú, és elképzelte, amint a nő kér tőle egy kannatető vizet, aztán mohón issza, issza. A szája sarkán folyik lefelé, végig a szép hosszú nyakán, becsurog a mellei közé, amitől még csak meg se borzong, hiszen jólesik a hűsítő artézi víz ott is.
Azon kapja magát, hogy mosolyog. Nagyot nyel, körülnéz, nem látta-e valaki, mert még hülyének néznék, hogy magában vigyorog. Megérkezett. A vízsugár alá tolja a kannát, s amíg várakozik, visszanéz a nagy akácfa felé, ahová megérkezett a főnök ponyvás autója, az ebéddel. Fehér köpenyes kövér asszony kászálódik ki a kocsiból, meg utána egy gyereklány. Na, ez meg ki a csuda? A Péter bácsi – így nevezik az emberek is a főnököt – hátra megy, lenyitja a hátsó ajtót, de a kövér asszony nem fér oda, mert két ember is ott áll, hogy segítsen kivenni az edényeket.
- Siess fiú! – kiált neki a juhász, aki közben megérkezett a juhokkal – mert neked nem hagynak.
- Dehogynem. – válaszolt olyan halkan, hogy még ő se igazán hallotta. A víz már kifelé folyt a kannából. Felkapta a kőről, rávágta a tetőt, s amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett visszafelé.

A legközelebb ülő ember mellé letette a vizet, és gyorsan leült az apjához, aki ekkorra már odakészítette a katonáktól kapott mély alumínium tálat a levessel a fűbe. Azt a tálat, aminek az aljába a nővére monogramja volt írva. HM. Úgy is lehet mondani, hogy Honvédelmi Minisztérium. Jaj, de nagyon régi már ez az edény. Van legalább tíz éves. Ő még egészen pici volt, amikor híradós katonák táboroztak a tanyában, ahol akkor laktak. Sokat lábatlankodott körülöttük, míg az egyikük megelégelte, hogy bemászkált a műhelykocsiba, s egy hegesztőpajzzsal – akkor még nem tudta mi az – megijesztette. Szegény katonán ezután rajta maradt a Mumó Berci gúnynév. Ez az emlék most csak úgy bevillant az edény láttán.

A lebbencsleves elég forró volt, pedig van ide legalább tíz kilométer a konyha, ha nem több. A lebbencs kicsit szétázott benne, de éhes ember nem válogat. Fújni kellett, hogy meg ne égesse a száját. Ahogy felnézett, észrevette, hogy a kocsi árnyékából a lány őt figyeli. Gondolta, hogy szemez vele, de a lány elkapta a tekintetét. Tőle fiatalabb lehetett talán egy-két évvel. Persze nem lehet tudni. Ebben a korban akkora különbség van már az egykorú lányok között, hogy na. Némelyik olyan, mint egy piszkafa, míg a másik meghízik, megint másik akkora, mint egy pózna, de akad olyan, aki kigömbölyödik, és kezd hasonlítani az alakja az Erzsi tanár nénire, aki olyan kis bögyös, hogy öröm ránézni. A szája pedig mindig ragyog, mintha folyton nyalogatná. Szája sarkában gyakran bujkál egy pici mosoly, ha észreveszi a fiúk sóvár tekintetét. Abból pedig nincs hiány. Ujjatlan ruhában, külön izgalmat jelent amint kilátszik a hónaljszőre. Na, ez a lány nem hasonlít a tanár nénire. Kicsi is, vékony is, hatalmasak a térdkalácsai, virágos ruhácskája olyan az elején, mintha tüske lenne alatta. Nagy jóindulattal lehet ráfogni, hogy nőnek a mellei. Két ágba kötött – erős túlzással szőkének mondható seszínű haja – még inkább gyereknek láttatja.
- Na Zoli, ez jó lenne neked. – bökte oldalba Kálmán.
Bizonyára ezt mondta, érteni nehezen lehetett, mert tele volt a szája kenyérrel. Kenyeret evett a leveshez. Micsoda szokás!
- Zsolti. – morogta bosszankodva, amiért nem képes megtanulni a nevét.
- Ugyan má’ – hárította kisvártatva az ajánlást, s közben érezte, hogy elvörösödik. – Gyerekkel nem kezdünk.

- Na emberek! – szólt a társasághoz emelt hangon a főnök. Ma itt végzés van. Igaz?
Várt egy kicsit, hogy legyen idejük bólogatni a kérdésre.
- Jó lenne, - tudom, nagyon meleg van - de jó lenne, ha nem tartanának nagyon hosszú ebédidőt. Amikor végeznek, Laci – fordult a villanyszerelő felé – maga leszedi a kábelt. Majd Kálmán segít. Igaz? Be is hozzák a központba. Reggel legyen ott mindenki az eligazításon, aztán úgy néz ki, hogy jönnek mindnyájan ide, elkezdik a hodályból kiszedni a trágyát. Addigra majd én intézek kazalvágót, mert másképpen nem boldogulnak vele.
Miután elmondta a rendelkezését, elment, körbejárni a kazlat. A lány ment vele. Ezek szerint nem az asszony hozta magával, hanem a főnöknek valakije.
- Hát fiam, - szólt Zsoltihoz az apja - ide már lehet, hogy neked nem is kellene jönni. Ott van rögtön a hodály mellett a víz, magunk is kimehetünk. De ha Péter bácsinak ez nem jut eszébe, akkor hozunk reggel magunkkal.

Összeszorult a szíve e szavak hallatán. Csak eszébe ne jusson a főnöknek, hogy ő nem kell ide! Nem nagyon vágyott ugyan rá, hogy egész nap a trágyát szagolja, viszont nagyon sajnálta volna, ha nem láthatja többé a szép juhásznét. Ha már szólnak is egymáshoz, akkor teljesen másként viszonyul hozzá, mint amíg csak titkon bámulja. Ma pedig már beszélgettek is. Bizony! Mit is mondott? Megszomjaztak az emberek?
Na ez aztán a beszélgetés. Én meg nem is mertem hozzá szólni. Na, majd holnap. Ha a kútnál nem találkozunk, majd oda megyek valamiért a házhoz. Biztos elkószál a csepp kölyök, majd hazaviszem. Na, ez jó lesz.

Magasan járt még a nap, amikor felült a brigád a Kálmán traktorjának a pótkocsijára. Raktak maguk alá egy kis szalmát, hogy valamicskét javítson a komfortérzetükön, mert iszonyatosan nagyot bírt ütni, amikor bele zakkantak egy-egy kátyúba. Abból pedig van bőven. Nem személyszállításra tervezték, nagyon kemény a rugózása. Hat-nyolc ember meg se kottyant neki. Kálmán pedig nem is vezetett olyan óvatosan, mint az idősebb traktorosok. Hiába kiáltottak oda neki néha, hogy „Nem szart viszel öcsém!”
Hosszú volt az út a központig. Meg volt talán egy óra is, amíg odaértek. Az egész napos forróság, s a fárasztó munka kitikkasztja az embert. Hiába volt annyira kényelmetlen az utazás, egy kis időre többen is elaludtak a pótkocsin. Furcsa módon éppen arra ébredtek fel, amikor az aszfaltos útra értek. Egészen rövid szakasz volt ez, de Kálmán még rövidített is rajta. Nem ment el az országúton a gazdaság főkapujáig, hanem befordult a repülőtér melletti földútra.

Az emberek ügyet se vetettek az út mellett parkoló két műtrágyaszóróra, látták már sokszor. Meg aztán mit lessenek rajta? Amikor repülnek vele, az érdekes, de most csak ott állnak, nincs is senki a közelükben. A fiúnak persze így is lekötik a figyelmét. Sóvárogva nézi a két sárga, kissé bumfordi gépmadarat. Jó lenne egyszer beleülni!
- Azt hallottátok – kérdezte Gyula bácsi a többiektől – amikor a fiatal Takácstól érdeklődtek a repülők felől?
Mindenki ismerte a Takácsékat. Az öreget is, meg a fiát is. Az öreg kondás volt, a fia pedig a repülőknek a feltöltésén dolgozott, amikor permetezett, vagy a műtrágyát szórta. Érdeklődve figyelték, hogy ugyan mit mondhatott a gépekről az egyébként nem éppen éles eszéről ismert fiatalember.
- Kérdezték, hogy mennyit fogyaszt? Azt mondta, hogy egy ilyen kupicával – mutatta a hüvelyk és a mutató ujjával a kupica méretét – beleöntenek hétfőn, és egész héten elmegy vele.
Az emberek jót nevettek rajta. Egyértelmű, hogy ez nem igaz. Viszont a Takácsnak meg se fordul a fejében, hogy nem hisznek neki. Szinte látják maguk előtt, hogy teljes komolysággal állít ekkora sületlenséget.

Megérkeznek a tanyára. Elhaladnak a soha le nem zárt sorompó mellett, s befordulnak a legelső keresztútra. Három épület áll itt egymás után sorban. A középső előtt áll meg a traktor. Két ember fogja a kerékpárját, s azzal megy tovább a közeli faluba, a többiek itt laknak a munkásszálláson. Van mindig néhány üres vaságy, így Zsoltinak jutott hely akkor is, amikor csak nyaralni járt ide. Most pedig ő is munkás, teljes joggal lakik a munkásszálláson.
Szinte sötét van a folyosón, amikor a vakító késődélutáni napról belépnek az épületbe. Olyan érzésük támad, mintha hűvös lenne benn, pedig közel áll a 30 fokhoz a szobában is a hőmérséklet. A melegtől még inkább csavarja az orrát a büdös annak, aki nincs hozzászokva az istállószaghoz. Noha elég messze van ide az istálló, de a tehenészek ruhája átveszi a szagot, és megtölti a hálószobát is.
Kezdődik a szabadfoglalkozás. Némelyikük, úgy ahogy van, végigdől az ágyon. Más, újságot vesz elő, vagy mosakodni indul. Valakinek hozzá kell fogni a vacsorafőzéshez is, mert egy főzőlapon kell osztozniuk, s ne kelljen egymásra sokat várni. Megjön Fügedi bácsi is, akinek első dolga, hogy bekapcsolja a rádiót.
Meg kell hallgatni a híreket! Néhányukat viszont nem érdekli mi újság a világban, ezért az öreget „hírek királynak” csúfolják a háta mögött.
A fiú felmászik a felső vaságyra, ledől egy kicsit. Hallgatja a rádiót. Bombáznak Vietnamban. Minden nap ez van a hírekben, de nagyon messze van szerencsére az a Vietnam. Amerikában tüntetnek a háború ellen, de az is épp olyan messze van. A hazai hírekben pártunk és kormányunk….a fene se tudja, mi van vele…hazafias népfront…na, ez már eszébe juttatja, hogy ennek a jelöltje volt kiplakátolva. Ő meg elszakította csupán azért, mert már el volt szakadva egy kicsit. Éppen rosszkor, mert meglátták. Szegény osztályfőnökének kellett kinyomozni az indítékát. De hát nem is volt indíték, csak az, hogy el volt szakadva.
Ahogy visszaemlékezett erre a partizánakcióra, már nem is hallotta, mi van a rádióban. Elaludt. Álmában érezte, ahogy a tehénszagot elnyomja a sült hagyma illata, majd arra riadt, hogy az apja nagyon óvatosan megrázza.
- Menjél fiam, mosakodjál meg! Addigra elkészítem a vacsorát. Szedtem friss borsót, megcsinálom pörköltnek nokedlivel.

*

A reggeli eligazításon a főnöknek túl sok dolga volt ahhoz, hogy eszébe jusson, kell-e vízhordó a trágyázáshoz, vagy sem. Így, a tegnap még kazalrakó brigád felült a pótkocsira vízhordóstul, és nekivágtak az egyórás zötykölődésnek. Kicsit borongós volt a reggel, vittek magukkal viharkabátot, de aztán mégse volt rá szükség. Napközben akár eshetett is, hiszen Kálmán odatolatott a hodály ajtajához, az emberek tető alatt dolgoztak. Aki még nem látott birkahodályt, ugyancsak elcsodálkozik a takarításán. Az ajtón szinte kúszva lehet bejutni. Legalább egy méter a trágya magassága. Kőkeményre taposva. A vasvilla nem képes megbontani. Na, ezért kellett a kazalvágó. Érdekes szerszám. Egy kétágú penge, a belső élei, akár a borotva. „L” alakba hajlított a nyele, hogy jól meg lehessen markolni. Van rajta tapodó is, mint az ásón. Ezzel vágnak előbb egy keskeny sávot. Nem lehet vele gyorsan haladni, megtart ez a munka legalább egy hétig, lehet, hogy tovább.

- Erőt kell gyűjteni a kezdéshez! Reggelizzünk meg előbb! – javasolja a legidősebb, aki tegnap még kazalmester volt, s nem várva senkire, le is ül a fal tövében a fűre.
Terpeszben kinyújtott lábai, közé lefekteti a csatos bőrtáskáját, és elkezdi kipakolni az elemózsiát. Étvágygerjesztőnek egy fél decis üvegből nyel egy kicsi pálinkát, a maradékot átnyújtja Gyula bácsinak. Ezután még egy üveg bort is elővarázsol a táskából, és talpára állítja maga mellé.
- Te fiú! Reggeli után ugye elviszed ezt a juhásznak? Megígértem neki, hogy hozok.
- Elvihetem. – válaszol rá olyan egykedvűen, mint akinek minden mindegy.

Csak aztán eszmél rá, hogy mi is a feladat. Naná, hogy elviszi. És ha nincs is otthon a juhász? Biztosan kihajtott már, hiszen nincs már olyan korán reggel. A tanyasi ember korán kél.
Ezt persze nem mondja, mert még visszavonná az öreg a megbízatást. Jó lesz az üveget az asszonynak is odaadni. Ettől a gondolattól olyan izgalom lett úrrá rajta, hogy elment az evéstől a kedve. Hirtelen akkora gombócot érzett a torkában, hogy éppen elég lesz azt lenyelni, nem még a szalonnát.
- Te nem eszel? – kérdezte az apja.
- Nem vagyok még éhes, majd eszek később.
- Hát akkor – mondta az öreg, teli szájal – akár el is viheted. Az egyértelműség kedvéért, a bicskát tartó kezével mutatta is a bort.
- Várjál! – emelte fel a földről a teljesen kiürített táskát, miután a kenyérkendőre kipakolt ennivalót le vette róla. – Ebbe tedd bele, nem kell mindenkinek látni.
A fiúnak erőt kellett venni magán, hogy palástolja az örömét, amikor elindult a ház felé.
- Elvihettem volna én is. – kiáltott utána Kálmán.
- Nem kell.
- Hogyisne! - gondolta magában. - Erre volna eszed.

Lajcsika állt az ajtóban. Egyik kezével kapaszkodott az ajtófélfába, és kíváncsian nézte a jövevényt.
- Apukád itthon van? – kérdezte a fiú, bár szíve szerint azt kérdezte volna, hogy ugye nincs itthon?
Persze teljesen mindegy mit kérdez, mert Lajcsika csak némán bámul rá továbbra is, mintha nem is szólt volna hozzá senki. Na, akkor most megkérdezze még egyszer? Inkább bekiált, mert ez a gyerek megkukult.
- Jó reggelt! – kiált jó hangosan.
- Gyere be fiú! Mi járatban vagy? – hallotta a nő hangját a szobából.

Oldalazva volt kénytelen belépni az ajtón, hogy a gyerektől elférjen.
- A gazda itthon van? – kérdezte, megállva az előszobában.
- Gyere be a konyhába, éppen etetem a kicsit.
- Az uram nincs itthon, már korán kihajtott. Miért keresed?
A fiú megállt a konyhaajtóban. Az asszony, kicsi kenyérdarabot próbált beleerőltetni a kisgyerekbe, de folyton kitúrta a szájából. Az asztalon nem volt abrosz. A zöldre festett deszkára volt letéve a kenyér és egy fél gomolya. A középen álló köcsögben tej lehetett, bár csak az látszott, hogy végigcsurgott az oldalán. Na, meg az, hogy többször is töltöttek belőle, mert tej karikák voltak több helyen is. Az üres poharat bizonyára Lajcsika hagyhatta ott. Az asszony erősen koncentrált, még azt is mutatta a kicsinek, hogyan tátsa ki a száját.
- Hm? – nézett fel a fiúra, miután nem hallotta, mit válaszolt a kérdésre.
Persze, hogy nem hallotta, hiszen nem szólt az egy árva szót se. Megakadt a tekintete a nő lazán befont hosszú, sötétbarna haján. Néhány szál szabadon lógott az arcába. Így még sokkal szebb volt, mint bekötött fejjel. Nagy, világos szürke szemeit tágra meresztette, amint a válaszra várt.
- Ja! – ocsúdott fel a bámulásból a fiú – A Józsi bácsi küldi a bort, mert azt mondta, hogy megígérte.
A táskából előkotorta az üveget, az asztalra tette, majd egyet hátra lépett.
- Mondta, mennyibe kerül? – kérdezte a nő, majd odébb tette az asztalon az üveget, mert a kicsi már nyúlt is utána.
- Nem mondta. Majd elrendezik. – babrált közben az üres táska becsatolásával.
- Szereted a tejet?
- Ühm.
- Birkatej – hívta fel a figyelmét, miközben már emelte a köcsögöt.
- Ja, azt nem.
- Hát a gomolyát? Azt ettél már? Ugye nem reggeliztél még?

Na, most ez így sok kérdés volt egyszerre. Nem is tudta, mire válaszoljon hirtelen.
- Ülj le, vágok egy darabot. Nagyon finom. – vette kézbe az asszony a kést, s mielőtt a fiú bármit kinyögött volna, már nyújtotta is felé a gomolyát.
- Na, üljél hát le, ne kéresd magad, mint egy menyasszony!
Engedelmesen leült a hokedlire, kézbe vette, megszagolgatta, nemet intett a kérdésre, hogy kenyér kell-e hozzá, majd beleharapott. Fogai alatt nyifogott, mint a gumi, kicsit kesernyés volt az íze, de leküzdötte az idegen íztől való viszolygását. Csak nem csinál olyan csúfságot, hogy nem eszi meg, mikor olyan szívesen adta a háziasszony.
- Nem ízlik? – nevetett a nő, amikor látta, milyen nehezen nyeli le.
- De.
- Elég száraz így magába, mégis igyál egy kis tejet! – mondta, majd a kicsire kiáltott rá, amikor az, lecsusszant a székről – Hova mész már? Még nem végeztél az evéssel.
A fiú hevesen tiltakozott a tejivás ellen, majd kihasználva a pillanatnyi figyelemelterelést, kezében a maradék gomolyával felállt, és kifelé indult, a futva távozó kisgyerek után.

Pár pillanat múltán mind kívül voltak a házon.
- Hát akkor csókolom. Köszönöm a sajtot. A bort meg majd elrendezik az emberek.
- Még hogy csókolom? Olyan öregnek nézek én ki? Szervusz!
- Dehogyis – pirult el a fiú, és zavarában ugyancsak sietősre vette, mintha nagyon várnának már rá a munkások.
- Holnap kenyeret sütünk! – kiáltott utána az asszony – majd gyere, adok egy kis friss cipót.
- Jó! – válaszolt, de nem is állt meg, csak menet közben bólogatott hátrafelé.

- Jaj, de hülye vagyok, jaj, de hülye vagyok – mondogatta magában – Még maradhattam volna. Ezt most nagyon elcsesztem. Inkább ittam volna a tejből! Nem haltam volna bele.

- Mi van Zoli? – vágta hátba Kálmán vigyorogva, mert odáig hallatszott a holnapra szóló meghívás. – Udvarolsz a juhásznénak?
Most kivételesen fel se tűnt, hogy már megint rosszul mondta a nevét. Nem szólt, csak szélesen vigyorgott, így legalább megláthatta Kálmán a fogai közt a gomolya maradványait.
- Nocsak! Már enni is adott?

Unalmas volt a délelőtt. Abból állt a munka korábban is, hogy 3-4 kanna vizet odacipelt napjában a munkásoknak, de ma elég lesz eggyel is talán. Egy darabig nézte, hogy vágják, villázzák a trágyát, hiszen ilyet se látott még korábban.
Persze ezzel a látvánnyal hamar eltelik az ember, így – más dolga nem lévén – körbejárta a tanyát. Ilyet tett már máskor is, semmi új dologra nem számíthatott. Úgy mondják, nem messze van itt egy falu, de hiába teljesen sík a táj, a magasra nőtt kukoricától nem látni el messzire. Beszélték, hogy árvíz idején egészen idáig kijött a Tisza, pedig van amúgy legalább 10 kilométerre. Szívesen elmenne a folyóig, hiszen még nem látta, de ugyancsak nagy séta lenne.

Na, de még amott, azoknál a domboknál nem járt. Egy romos, használaton kívüli istálló volt arrafelé, de abban már járt korábban. Van benne kétoldalt hosszú betonvályú, oldalában karikák, ahová a teheneket kötötték. Nem mostanában lehetett, hiszen magas gaz nőtt az ajtók előtt, egy részen már a tető is beszakadt.

A dombra felmászva, egy nagy betonkád előtt találta magát. Mit nagy? Hatalmas. Akkora, mint egy ház, csak éppen a földbe van süllyesztve. Csupán a pereme emelkedett a felszín fölé néhány centivel. Teljesen üres volt. Esős időben víz lehetett az alján, mert a föld cserepesre száradt. Nocsak! A túloldalán van egy ajtónyílás. A teljes magasságnak kb. a felénél. Lement a dombról, majd megkerülte. Egy keskeny részen hiányzott a rézsű, itt volt az ajtónyílás. Erősen megmarkolta a betonfalat, amint lenézett a mélységbe. Nem volna jó beleesni, aligha tudna egyedül kimászni. Megnézte a másik betonkádat is, ami semmiben nem különbözött az előbbitől. Bár, ebben talált egy rozoga falétrát, de nem mert lemenni. Inkább felmászott erre a dombra is. Na! Innét legalább ellát a kukoricás fölött. Sokra nem ment ugyan vele, mert csak a vibráló levegőt látta a messzeségben.

Kíváncsi volt, mik lehetnek ezek a betongödrök, s mivel magától nem jött rá, meg kellett kérdeznie. Silógödör. Aha! Hasonló, mint odahaza a csalamádé, csak ez sokkal nagyobb adag. Apróra vágott zöldtakarmányt, például kései vetésű kukoricát - aminek már nem lenne ideje beérni – beletömörítik, majd légmentesen lezárják. Mivel ezen a tanyán már nincs ami megenné, nem is használják a gödröket.

Délben megjött a főnök. Egyedül érkezett. Nem jött vele a lány, nem jött a fehér köpenyes kövér asszony, ebédet se hozott. Vége a kazalrakásnak, a trágyázáshoz nem jár a meleg ebéd. Oldja meg mindenki a saját élelmezését! Hoznak hazulról főtt ételt, vagy esznek hideget, vagy süthetnek szalonnát. Csupán leleményesség kérdése a változatos étkezés.

- A gyerek minek van itt? – kérdezte, amikor meglátta Zsoltot. – Nehogy má’ ne tudjanak maguknak vizet hozni száz méterről!
- Nem tetszett mondani, hogy nem kell. – próbálta Gyula bácsi kidumálni a helyzetet.
- Na jól van, de holnap már ne hozzák! Majd tizedikén megkapja a fizetését.

A fiú sérelmezte, hogy nem hozzá beszélt, holott ő is jelen volt. Úgy beszélt róla, mintha egy tárgy lenne, vagy egy kutya, vagy mit tudom én micsoda. Noha ez volt a kisebb baj. Az már sokkal súlyosabban érintette, hogy a holnap reggeli friss cipóra keresztet vethet. Nem is a cipó miatt aggódott, hiszen arra lesz még alkalom odahaza is. Úgy érezte, hogy a juhásznéval lassan kezd összebarátkozni. Igaz, reggel is gyorsan elmenekült, de legközelebb már biztosan másképp lenne. Nagyon lesújtották a főnök szavai, pedig erre számítania kellett. Keserűségében a sírás kerülgette. Aztán eszébe jutott, hogy ha már így alakult, ki kell használni az utolsó lehetőséget. Mint jó ismerőstől…ugyan má’, hisz még a nevét se tudja az asszonynak….szóval oda mehetne elköszönni, meg azt is megmondani, hogy mennyire sajnálja, amiért nem jöhet többé. Ez jó. Ráadásul még igaz is. Ettől a gondolattól kissé helyrebillent a lelki békéje. Még javított a helyzeten, hogy nem jött itatni a juhász. Biztosan messzire hajtotta a nyájat, talált ettől közelebbi kutat. Ha így tette, jól tette. Nem lenne jó, ha a délután itthon enné a fene.

Ebéd után kiöntötte a maradék vizet, hogy hozhasson frisset. Nem érzett magában elég bátorságot, hogy csak úgy, minden indok nélkül odamenjen a juhász házához, de a kút is arrafelé van, akár még össze is találkozhatnak „véletlenül” az asszonnyal. Sokáig nem időzhet, mert mindig olyankor innának az emberek, amikor éppen nincs ott mellettük a kanna. Később ismét a kút felé ballagott, csupán unaloműzés képen. Két markát a vízsugár alá tartotta, hogy inni tudjon, majd az arcát, a nyakát is megmosta. Ott, a tűző napon leült a fűbe. Nézte az artézi kútból szakadatlan ömlő vizet, a kis tócsát, a patakocskát, ami a magasra nőtt gaz közt néhány méter után eltűnt. Szélein méhek zsongtak, a kövérre nőt a papsajt levelein katicabogár mászkált.

Aztán csoda történt.
- Hé fiú! – hallotta a ház felől az asszony hangját – Ráérsz?
Mi az hogy? Még szép, hogy ráér. Hát hogyne? Még ha leszidnák az elcsavargásért, még akkor is ráérne. Attól se kell tartani, hogy kirúgják, hiszen úgyse kell már holnap jönnie. Nem is válaszolt a kérdésre, csak felugrott, és sietve elindult. A nő csak ezután intett, hogy menjen oda. Na, de ugyan mi másért kérdezte volna?
- Segítesz nekem? – kérdezte, amikor a fiú odaért.
- Persze. Mit kell csinálni?
- Néhány kéve kukoricaszárat hoznánk onnét – mutatott a ház végébe – a kemencéhez, hogy hajnalban fel tudjam fűteni a kenyérsütéshez. Bírnám egyedül is, csak láttam, hogy unatkozol.
Egy kötény volt az asszony kezében, amit a nyakába akasztott, majd a derekánál hátrahúzta a megkötőjét. A kötény megfeszült a domborodó hasán. A sovány testalkatához valahogy nem illett ez a kicsi pocak.
- A hasamat nézed? Karácsonyra jön a baba. – fogta meg a fiú kezét, majd a gömbölyödő hasához tette.
A női test érintésétől a fiúnak egy pillanat alatt lángvörös lett a feje, amire az asszony csak egy mosollyal reagált. Nem mondta, hogy „de elpirultál”. Inkább - ha lehet - fokozta a helyzetet.
- Megkötöd nekem? - fordított hátat a fiúnak, de a köténymadzagot nem húzta hátra, hogy segítsen. Hagyta, hogy lógjon a két oldalán. Így Zsoltnak kellett érte nyúlni, s ezzel a mozdulattal, már majdnem átölelte az asszony derekát. Legalábbis nagyon közel járt hozzá. Kár lenne tagadni, hogy enyhén remegett a keze. Alig tudta megkötni a csomót.
- Ez így túl laza. Kösd meg újra! Na, így már jó lesz, mehetünk. – indult el a sátorszerűen összetámasztott kukoricaszár-kévék felé.
- Még a nevedet se tudom.
- Zsoltnak hívnak. – nyögte ki a nevét, de az iménti izgalom hatására ez se volt egyszerű.
- Én Zsuzsa vagyok.
- A gyerekek hol vannak? – kérdezte Zsolt, de magában még hozzátette, hogy tulajdonképpen nem érdekel.
- A kicsit lefektettem, Lajcsika pedig itt kóricál valahol. Majd előkerül, ha megéhezik.

Fogtak egy-egy kévét, és vitték az udvar közepén álló kemencéhez. Nem is jó kifejezés az udvar, hiszen itt nem úgy van mint egy falusi portán. Nem kell takarékoskodni a hellyel, itt minden messze van egymástól. Az udvarnak nincs is vége, egybefolyik a legelővel. Másik irányból pedig a kukoricaföldig tart. Kerítés sehol nincs, a tyúkok is szabadon kapirgálhatnak, csupán a disznónak van egy kis karám. Azt csak akkor engedik ki onnét, ha közben vigyáznak is rá.

Már a negyedik kévét cipelték oda, amikor Zsuzsa úgy döntött, hogy elég lesz ennyi.
- Nem vagy szomjas?
- Nem. – válaszolt a fiú, pedig ez nem volt igaz.
- Hát, akkor köszönöm a segítséget. – markolta meg egy pillanatra a fiú karját, amikor a ház sarkánál előtűnt egy fejkendős asszony. A hátára kötött batyuról látszott, hogy éppen most érkezett.
- A francba! Máris megjött? – motyogta magában Zsuzsa.
- Az anyósom az – mondta a fiúnak - megbeszéltük, hogy jön, de későbbre vártam. Segít a kenyeret dagasztani. Itt is alszik az éjszaka, reggel majd együtt sütünk. Nekem nem nagy gyakorlatom van még benne.
- Hát ez a legény meg mit keres itt? – mondta a jövevény, köszönés helyett.
Zsolt meglepődött a megnevezésen, hiszen eddig még mindenki gyereknek, vagy fiúnak mondta, aki nem tudta a nevét, most pedig egyszerre legény lett belőle. Volt egy olyan érzése, hogy mennie kell innét.
- Akkor én megyek is.
- Köszönöm a segítséget – szólt utána Zsuzsa – Majd reggel gyere, adok a cipóból!
- Holnap én már nem jövök – dünnyögte keserűen, de az asszonyok ezt talán már nem is hallották.

*

Jó reggelt hétalvó! - köszönt rá Zsoltra a nagybátyja, amikor benyitott a nyikorgó szobaajtón.
- Apu? – kérdezte köszönés helyett, miközben nagyot nyújtózkodva a szemeit dörzsölgette.
- Apád elment dolgozni. Szólt nekem, hogy nézzek rád. Nem volt szíve felébreszteni, így inkább itt hagyott. Mondta, hogy neked nem kell már menned. Én meg már azóta végeztem a tehenek körül. Gyere, hoztam friss tejet. Még meleg.
- Nem szeretem melegen - húzta el a száját.
- Ha nem, hát nem. – nyugodott bele Jóska bácsi, majd leült az asztalhoz, kenyeret, szalonnát reggelizni.

Zsolt elmosolyodott a látványon, mert amint szaporán mozgott az öregnek a kefebajsza, olyan volt, mint egy nyúl. Az evése is olyan kapkodó volt, mint a beszéde. Sokszor nem is lehetett érteni, mit hadar. Nem nagyon zárta szívébe, mert olyan magának való ember volt. A rokoni kapcsolat se jelentett semmit. Tavaly ment férjhez a lánya, de annak ellenére, hogy a Zsolt apjával, vagyis a tulajdon testvérével egy helyen dolgoztak, egy szállón, sőt egy szobában laktak, csak annyi volt a meghívás, hogy "Gyöttök tán?" Hát, nem mentek. Ezt a kérdést nem tartották meghívásnak. Nem volt miatta harag, hamar túlléptek a dolgon.

Fügedi bácsi lépett be a szobába. Sapkáját ledobta az ágyra, majd azonnal bekapcsolta a rádiót.
- Na! Mi újság van a nagyvilágban? – kérdezte csak úgy saját magától, majd a reggelizőhöz fordult.
- Jóska te! A gyerek nem reggelizik? Hagyod éhezni az öcsikédet?
- Azt mondta, nem szereti a meleg tejet. – válaszolt, miközben két pofára tömte magába a szalonnát.
- Azt is mondta, hogy nem éhes? Mit ennél fiam?
- Sült szalonna jó lenne.
- Akkor süssé’ magadnak – vágta oda a bácsikája.
- Majd sütök én mindjárt mind a kettőnknek – mondta Fügedi bácsi – csak megmosom a kezem.
Odalépett az ajtó mögött álló mosdóállványhoz, a mellette lévő zománcos ceglédi kannából vizet öntött a lavórba, majd szappanozni kezdte a kezét. A szőrös kézfején csak úgy habzott a szúrós szagú mosószappan.
- Na, öntsd ki a piszkos vizet, majd addig én felvágom a szalonnát.

Zsolt még csak ekkor mászott le az ágyról. Fogta a lavórt, végigvonult vele a folyosón, majd a bejárati ajtóval szemben, az árokba zúdította a vizet. Közben azon gondolkozott, miért süt neki szalonnát ez az ember, hiszen semmi közük egymáshoz. Talán a bátyját akarja ezzel megszégyeníteni? Az ugyan aligha veszi a lapot.
Éppen ekkor jött az öreg Takács, a kondás, aki egyenesen vonult befelé az ő szobájukba. Kissé le kellett lassítani Zsoltnak a lépteit, nehogy a sarkára lépjen az öregnek. Aztán várakoznia kellett a folyosón, mert a vendég elállta az ajtót.
- Jó reggelt emberek. Mennyi az idő?
- Ott van az óra a falon – bökött Fügedi bácsi a kezében lévő késsel az óra irányába – Nézze meg, higgyen a saját szemének!
- Ühm – dünnyögött magában, s egy szó nélkül elment.
Talán még hallotta a folyosóról az emberek röhögését, akik jót mulattak azon, hogy az öreg Takács nem ismeri az órát, de nem meri beismerni.
- Liszt uram, liszt. – mondta röhögve, fennhangon Jóska bácsi.
Ezen sokáig nevettek az emberek, csak Zsolt nem értette, mi olyan vicces.
- Nem hallottad még? – kérdezte Fügedi bácsi, amikor látta rajta az értetlen csodálkozást.
- Mit?
- Amikor katona volt az öreg, egy eltávozásról elfelejtett visszamenni a kaszárnyába. Jöttek keresni a csendőrök. Tudod, ez még a háború előtt volt. Felforgatták a lakást, de ő elbújt a lisztes ládába.
- Hát ebben a ládában mi van mama? – kopogtatta meg a láda tetejét az egyik csendőr. Na erre kiáltott ki az anyját megelőzve, nehogy megtalálják.
- Liszt uram, liszt – kurjantotta el magát megint a Jóska bácsi.
Zsolt mosolygott a történeten, de továbbra se tartotta annyira jónak, hogy ennyit lehessen rajta röhögni. Közben elkészült a reggeli. Asztalhoz ültek. Mindketten a lábosból tunkolták a szalonnazsírt, bicskára szúrva vették ki majd a kenyérhez harapták a szalonnaszeleteket. Volt mellé erős paprika, de Zsolt abból nem kért, nehogy rájöjjön tőle a csuklás.

- Te miért maradtál bent ma? – kérdezte Fügedi bácsi.
- Elaludtam. Meg azt mondta a Péter bácsi, hogy nem kell mennem.
- Mit csinálsz itt egész nap?
- Majd elcsavargok valamerre. Este biztosan hazavisz apu motorral. Úgyis szombat van.

- Na, jó volt a reggeli?
- Jó. – válaszolt kurtán, miközben szaporán bólogatott.

Már kinn járt a ház előtt, amikor eszébe jutott, hogy még azt is mondani kellett volna, hogy köszönöm. Átballagott az út túloldalán lévő parkba, keresett egy árnyékban lévő padot, mert már most is nagyon melegen sütött a nap.

Bosszantotta, hogy itt maradt a központban, nem mehetett a többiekkel. Ha úgyse jár a mai napra fizetés, akkor teljesen mindegy, hol unatkozik. Vagyis nem egészen. Ráéhezett a friss cipóra, amit a Zsuzsa ígért neki. Legalább egy kézsimítást remélt mellé. Többre nem számíthatott, hiszen ott eszi a fene a vénasszonyt. Ez ugyan nem biztos, hiszen lehet annak dolga odahaza. Na, de ez már nem fog kiderülni. Nagyon bíztatóan alakultak a dolgok, hiszen az már jelent valamit, hogy a hasát is megfoghatta a menyecskének. Igaz, ezen a tanyán is vannak fiatal nők. Itt laknak a szomszédos épületben legalább tízen, de azok csak az agronómus gyakornok Jancsival incselkednek, meg egymáson vihorásznak. Jobb, ha őt nem is veszik észre, hiszen csak kicsúfolnák a bátortalan viselkedéséért.

Megint unalmas napnak néz elébe. Ezt a tanyát már jól ismeri, nincs mit felfedezni. Korábban találkozott már gyerekekkel is, hiszen van itt négy, vagy öt családi ház. Most senkit nem lát sehol. Esténként szoktak a szállón lakók tekézni a park túlsó sarkában, de most se bábu, se golyó nincs a pályán. Emberek meg főleg nincsenek, hiszen ilyenkor mindenki dolgozik. Azaz mégsem.

Az utolsó házból jön valaki egy kicsi gyerekkel egyenesen errefelé. Van itt hinta, meg homokozó, biztosan hozza a gyereket homokozni az a valaki. Amint közelebb érnek, megismeri. Az a lány jön, akit tegnapelőtt látott a kazalnál a Péter bácsival. A haja most nincs összekötve. Nem ruha van rajta, hanem rövidnadrág. Nocsak! Egész formás a feneke. Nem is annyira gyerek már ez, mint gondolta.

- Szia! – köszönt rá a lányra.
- Szia. Ismerlek téged? – méregette a fiút, s közben erősen keresgélt az emlékeiben.
- Azt hiszem. Én voltam a vízhordó a kazlazásnál a…
- Tudom. Emlékszem. Már nem vagy ott?
- Látod. Tiéd a gyerek?
- Hülye vagy? Az öcsém. – vágott vissza felháborodva.
- Na, ezt megkaptam. Te itt laksz?
- Aha.
- Régóta? Én már évek óta járok ide nyaranként, de még nem láttalak.
- Ott lakom, abban a házban – mutatta, ahonnét most is jött.
- A Gabiéknál?
- Gabi a testvérem. Ismered?
- Már nagyon régen. Egyidősek vagyunk, de a legelső találkozásunkkor azt hittem, két évvel idősebb. Megkérdezte, hogy hányadikos vagyok. Azt mondtam, hogy elsős, hiszen még csak ősszel mentem másodikba. Ő viszont már harmadikosnak mondta magát. Csak néhány hónap van köztünk.

Sokáig beszélgettek hasonló, lényegtelen dolgokról. Nem is figyeltek rá, hogy miről, csak beszélgettek, mintha már régóta barátok lennének. Zsolt egyre szebbnek találta ezt a tegnapelőtt még csúnyácskának látott lányt. Eltelt közben talán egy óra is, de nem észlelték az idő múlását. A kiskölyök kezdett már nyűgös lenni, így vége szakadt a társalgásnak, mert haza kellett vinni.
- Nem is tudom a nevedet! – kiáltott utána Zsolt a távozó lánynak.
- Julcsi!
- Később kijössz?
- Nem tudom. Talán.
- Vagyis igen. – vigyorgott magában elégedetten a fiú.

Jóska bácsi jött a bolt felől egy kenyérrel. Amikor meglátta Zsoltot a parkban, odakiáltott neki.
- Gyere csak gyerek! Merre csavarogsz? El akartalak küldeni a boltba.
- Minek? – kiáltott vissza, kissé sértődötten a megszólítás miatt – Maga már épp onnét jön.
- No, gyere csak! Ismered a Lacit?
- Melyiket?
- Aki velem van egy istállóban. Máma ő hajtotta le a teheneket legelni, de nem vitt magának enni. Nem volt még nyitva a bolt. Azt mondta, vigyek neki két karaj zsíros kenyeret. Vidd má’ el!
- Merre ment?
- Lent van a pataknál. Arra, a kútház felé menjél!

- Na, ezzel is eltelik az idő. – gondolta magában, miközben a bátyja után ment a szállóra. - Arrafelé úgyse járt még.

A Jóska bácsi benn a szobában kézbe vette a szokatlanul kicsi kenyeret. Nem gyakran látott még egy kilósat, hiszen ennek duplája volt a szokásos. A Laci két szeletet mondott, de ez annyira kicsi, hogy biztosan kevés lesz. Nagyon jó étvágyú egyébként is ez a fiatalember. Aztán nagy ötlete támadt. Nincs az sehol előírva, hogy a kenyeret nem lehet hosszában kettévágni. Ez a megoldás. Így már akkora, mint egy házi kenyér.

Az ám! A házi kenyér. Milyen jóízűt ehetett volna a friss, ropogós cipóból ma reggel. Még birkatejet is ihatott volna hozzá. Na, de ez már így alakult, nincs mit tenni. Figyelte az öreget, amint keni rá a zsírt a kenyérre, s közben nevethetnékje támadt, mert eszébe jutott, amit az apja mesélt.

Látott a boltban egy félliteres üveget, valami sárga, krémszerű tartalommal. A többi konzervhez képest olcsó volt, így meg is vette. Az volt ráírva, hogy mustár. Nem találta nagyon finomnak, nagyon szívesen megosztotta a testvérével. A Jóska bácsi imádja a potyát, így kapott a lehetőségen, s jó vastagon megkente a kenyeret.
- Kicsit savanyú – mondta, miközben fancsali képpel tömte magába a mustáros kenyeret – de jó ízű.
- Mit nevetsz? – kérdezte, ahogy meglátta, hogy Zsolt minden ok nélkül mosolyog.
- Semmit. – válaszolt, komolyságot erőltetve az arcára.
- Na, odaadom a táskámat, de aztán vigyázz rá! – nyújtotta át a Lacinak szánt csomagot. – Siess vele, biztosan éhes már. Tedd fel a kalapomat! Nagyon süt a nap.

Dehogy teszi a fejére azt a büdös, zsíros kalapot. Majd úgy néz ki benne, mint a saját nagyapja. Nem számít a napsütés. Ha süt, hát hadd süssön. Elindult keresztül a tanyán, a víztorony irányába. Aztán hirtelen meggondolta magát, és a lakóházak felé fordult. A Julcsi kinn volt az udvaron, ruhákat teregetett a kötélre.
- Hé! – kiáltott oda, hogy a lány észrevegye.
- Mi van?
- Eljössz velem a patakhoz?
- Minek?
- Hát, csak. Vagy vigyázni kell az öcsédre?
- Mamám itthon van, akár el is mehetek, ha kiraktam a ruhát.

Julcsi nem is szólt senkinek, csak ment Zsolttal a patakhoz. Mintha régi pajtások lennének. Laci szóvá is tette, hogy „ Mi van gyerek, Nőt is hoztál?”
- Na, elég lesz? – kérdezte Lacitól, amikor az, elővette a kenyeret a táskából. A nőre vonatkozó megjegyzést figyelmen kívül hagyta.
- Hát, küldhetett volna vöröshagymát mellé. Na, majd iszok hozzá bort. Az van nálam. Megkóstolod?
Zsolt határozott fejrázással jelezte, hogy nem kér a borból.

Julcsi otthagyta őket, lement a vízhez. A leszakadt part el is takarta előlük. A Laci kihasználta, hogy hallótávolságon kívül volt a lány, s érdeklődni kezdett felőle.
- Régóta ismered? – intett arrafelé, amerre eltűnt a szemük elől.
- Egyszer láttam korábban, de még csak ma beszéltem vele először.
- Akkor még nem is…
Félbe hagyta a kérdést. Biztosan rájött, hogy nagyon nagy butaságot akar mondani. A fiú viszont kíváncsian várta, hogy mit akar megtudni, így valamit mégis kérdeznie kellett.
- Megcsókoltad már?
- Mondom, hogy ma beszéltünk először.
- Na és? Azért csak eljött veled. Biztosan tetszel neki. Menj le hozzá a patakhoz, hogy magatokban legyetek, aztán támadd le! Ha nem tiltakozik, akkor benyúlhatsz a szoknyája alá – vigyorgott a jónak hitt ötleten.
- Nem is szoknyában van.
- Az mindegy. Csak nyúlj oda neki.

Zsolt elgondolkozott a hallottakon. Szívesen megtette volna, amit javasolt ez a tehénpásztor, de fogalma sem volt, hogy kerülne alkalmas helyzetbe ehhez. Azt nem mondhatja, hogy nincs szándékában hozzányúlni a lányhoz, hiszen mégis férfi volna, vagy mi. Úgy érezte, ezt bizonyítania kell ez előtt a korábban nem is látott ember előtt. Még szerencse, hogy a patakmeder mélyen van, nem lehet odalátni. Aztán majd azt mond, amit akar.
- Merre vagy? – kiáltott, amikor megállt a magas partfal tetején.
- Gyere csak le, nézd mit találtam!

A lány egy bokor árnyékában guggolt a víz mellett, s erősen figyelt.
- Érdekes. Mik ezek?
- Kis békák. Ebihalak.
- Rengeteg van belőlük. Ott meg halak! De aprók! Meg átlátszóak. Csak a szemük feketlik.

Nagy fekete darázs döngött a fejük fölött, a vízfelszíntől arasznyira szitakötők lebegtek. A lány leveleket tépett a bokorról, aztán figyelték, hogyan sodorja a víz.

Kicsi volt ez a patak, akár át is lehetett ugrani a túlsó partjára. Zsolt elgondolkodott azon, hogy lehetett ebbe a patakba belefulladni. Márpedig megtörtént tavaly nyáron a tragédia, hogy egy tanyasi gyerek – akivel sokat lógtak együtt – fürdés közben elmerült, és holtan húzták ki. Akkor biztosan nagyobb víz volt benne, nem harminc centi, mint most. Vagy nem is ezen a részen fürdött. Talán van mélyebb része is valahol a közelben. Nem járt még korábban errefelé. Az eset után az apja fel is hívta a figyelmét rá többször is, hogy ne jöjjön le a patakhoz. Egyedül semmiképp. Most mégis lejött. Igaz, nincs egyedül.

- Nézd milyen érdekes! – mutatott a lány az ég felé.
- Micsoda? – emelte magasra Zsolt a tekintetét.
- Az ott olyan, mint egy kutya. – mutatott az egyik apró, fehér felhőpamacsra.
- Melyik? Ja, az? Inkább ló. Az meg egy emberfej. – mutatott egy másikra.
- Nekem így ám kitörik a nyakam – feküdt hanyatt a lány a fűben. Majd hirtelen újból felült, levetette a szandálját, lábát belelógatta a vízbe, s újból lefeküdt.
Zsolt is ezt tette. Nevettek. Nézték a tiszta kék égen a bárányfelhőket, vitatkoztak azon, melyik mire hasonlít.
Na, de hogyan lesz ebből csókolózás? Odafordul, lebirkózza. Aztán majd kap egy hatalmas pofont. Na, és akkor mi van? Legalább meg kellene próbálni! És ha nem kap pofont? Akkor hogyan tovább?

Óvatosan megfogta a lány kezét, de az elkapta. Na, akkor ez ennyi volt. A lelke legalább megnyugodott, hogy próbálkozott. Majd legfeljebb elköszönéskor ad neki váratlanul egy puszit. Semmitől az is több.

A lány talán megérezte Zsolt gondolatait, mert hirtelen eszébe jutott, hogy menni kellene, mert agyonüti a nagyanyja, amiért szó nélkül elcsavargott. Agyonütésre nem került sor, de hangos veszekedéssel fogadta, amikor a kapuhoz közeledtek. Így a puszi is elmaradt.


*


Közel három év telt el a vízhordás óta. Zsolt városi legény lett. Ipari tanuló. Hamarosan segéd úr. Ritkán engedték haza, csak havonta volt erre lehetőség. Nem szerette meg a várost. A sírás környékezte vasárnap esténként, amint a majdnem üres buszon zötykölődött a vasútállomásról a kollégium felé.

Ezen a vasárnapon úgy döntött, nem utazik vissza. Búcsú volt a szomszéd faluban. Nem vonzotta túlságosan sem a faszárú nyalóka, sem a játék puska, de este bált tartanak az iskolaudvaron. Délután gyalogoltak át Üsztögre legalább hatan, heten. Az utolsó busz fél nyolckor indult. Nem onnét, hanem hazulról. Nyilvánvaló, hogy azzal nem utazhat el, ha a bálban ott szeretne lenni. Majd a hajnali busszal inkább. Hétfőn iskola, nyolcra ott is lehet. A nevelőtanár talán meg se tudja, hogy nem ment vissza este.

A presszóban keserű cseresznyepálinkát ittak, sörrel kísérték. Üveges sörrel, ami nem volt mindennapos, hiszen vagy csapoltat lehetett kapni, vagy az is előfordult, hogy semilyet. Bár ünnepi alkalmakon azért többnyire megoldották az italellátást. Igen szemrevaló lányok korzóztak a sátrak között, jártak be fagyizni a presszóba. Remélhetőleg sokan közülük ott lesznek este a bálban. Zsolt ki is nézte magának a legcsinosabbat. Aligha találkoztak korábban, mégis mintha ismerősnek érezné. A lány is észrevette, hogy ő a kiválasztott, de kacér pillantásokon túl nem teremtettek kontaktust.
Na, majd a bálban!

 

 

A falu szélén két legény várakozott. A telihold fényénél aránylag messzire elláttak, de valahogy nem akart előbukkanni a falu felől a cimborájuk.

- Szerintem induljunk! Már nem látok a fáradtságtól. A hajnali buszt így is lekésem, de a hetesig jó lenne még egy kicsit aludni. – állt fel Zsolt az árokpartról.

- Várjunk még egy kicsit! – mondott ellent Jóska – Azt mondta, hogy hazakíséri a csajt, aztán már jön is.

-          Értem én, de meddig várjunk?

 

Jóska nem válaszolt, inkább rágyújtott immár kitudja hányadik cigijére. Aztán alig szívott bele néhányat, amikor futó léptek zajára figyeltek fel. Nagy lihegve, széles vigyorral megérkezett Miki is.

- Na, ez is megvolt.

- Mi volt meg?

- Hát a kis fekete.

- Megdöntötted?

- Meg én. Igaz, nehezen állt kötélnek, de aztán csak megadta magát.

- Melyik csaj volt? – kérdezte Zsolt – Többel is láttalak táncolni, nem tudom melyikre sikerült rátapadnod.

- Az a kicsi fekete a piros nadrágban. Éppen a nadrággal volt a gond, különben a kapuban állva a hónom alá kapom az egyik lábát, de így le kellett húznom róla. Muszáj volt lefektetni.

- A Julcsit mondod? – kérdezte megdöbbenve Jóska. – Azt én is kivittem a parkba a szobor mögé. Talán egy órája lehetett. Azt mondta, még senkinek nem adta oda magát eddig, de nem hittem el neki. Elég rutinosnak tűnt.

- Nekem is azt mondta, hogy szűz, azért fél annyira. Aztán tényleg nem tűnt félősnek. Azt mondod, hogy egy órája te is megdugtad? Öcsém! Hogy ez a nő mekkora…

 

A döbbenettől nem is fejezte be a mondatot, csak csalódottan ingatta a fejét. Aztán Zsolt felé fordult.

- Neked?

- Mit nekem?

- Milyen volt az estéd? Összejött valami?

 

Zsolt egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, mit válaszoljon. A hallottaktól összeszorult a szíve, görcs állt a gyomrába, végtelen keserűség uralkodott el rajta. Talán még szédült is kissé. Ez utóbbi talán az elfogyasztott italtól van, hiszen akkor erősödött a szédülés, ha a nagyon fáradt szemét behunyta. Nem is szívesen eresztette le a szemhéját, mert erősen szúrt ilyenkor a szeme, de már nyitva tartani is nehéz volt.

 

Átsuhant az agyán az egész éjszaka egy szempillantás alatt. A másik két fiú várt a válaszra, majd miután nem szólt, elindultak hazafelé. Beszélgettek, de Zsolt csak hallotta őket, nem fogta fel miről van szó. Erősen botladozva baktatott utánuk a mély keréknyomokkal szabdalt földúton.

 

***

 

Nyolckor már szólt a zene. Az iskola udvarán egy traktor pótkocsija volt a színpad. Nem volt egy profi zenekar, de táncolni lehetett a zenéjükre, és ez a lényeg. Na meg az, hogy teljesen besötétedjen, át lehessen mászni a kőkerítés tetején úgy, hogy ne vegyék észre a rendezők. Egyszerűbb lenne a kapun bemenni, de ott fizetni kell. Hasonló helyzet adódott már egy másik faluban korábban, de ott ismerték őket, s az ottaniak nem emlékeztek rá, hogy megvették volna a belépőjegyet.

Így a kerítésmászás után mégis kénytelenek voltak a pénztárhoz járulni. Most szerencséjük volt. Leporolták magukat, majd elvegyültek a tömegben. Zsolt azt a lányt kereste, akit már délután kinézett magának. Meg is látta a táncolók között.

 

- Na, nem táncolsz? – kérdezte Miki, de nem várt a válaszra, hanem indult is éppen a kiszemelt kis fekete felé.

- Várok egy lassú számra. – válaszolt, de már csak magának mondta, hiszen egyik társa se volt a közelében.

 

Irigykedve nézte azt a néhány párt, akik szemlátomást rutinosan táncoltak. A többség viszont valójában egyedül rázta magát a zene ritmusára. Az számított partnernek, aki szemben volt vele. Testi kontaktus inkább csak lassú számoknál volt. Ekkor lehetett beszélgetni is. Ha nem értették egymás szavát, az megindokolta, hogy egész közel simuljanak egymáshoz.

 

„Rén-en-tirsz hm,hm, hm…” Na, ez jó lesz. Most lekérem.

 

- Szia. Nem találkoztunk már?

- Ócska duma. – válaszolt a lány

- Na, de komolyan. Már a délután is úgy éreztem, hogy ismerjük egymást. Idevalósi vagy?

- Ezek szerint te nem. Valójában én sem, de sokat járok a nővéremhez, ő pedig ide jött férjhez.

- Hogy hívnak? Ja, bocs. Én Zsolt vagyok.

- Én pedig Julcsi.

- Julcsa?

- Nem, nem Julcsa. Julcsi.

- Ismertem egy ilyen nevű lányt néhány éve…

- Szabad? – tolta finoman odébb egy idegen fiú.

- …itt nem messze a tanyán. – fejezte be a mondatot, de ezt már csak ő maga hallotta.

 

***

 

Félrevonult. Lekérhetett volna egy másik lányt, de ő inkább csak erre - illetve most már tudja a nevét – a Julcsira hajt. Nem akart balhét, így kivárta mindig, hogy cserélődjön a Julcsi táncpartnere. A haverok segítettek volna, de nem akarta. Más fiúk is szemet vetettek ám erre a lányra, így nem nagyon volt lehetőség beszélgetni tánc közben. Nem tudta, hogy oldja meg ezt a gondot, végül a lány segített.

 

- Menjünk ki – javasolta, amikor éppen egy szám végén sikerült együtt maradniuk.

- Jó ötlet, menjünk!

- Van cigid? – kérdezte Julcsi már kinn az utcán.

- Nem dohányzom.

- Kár. Na, szóval te voltál a tanyán az a fiú? Emlékszem rád.

- Voltunk is együtt lenn a pataknál.

- Igen – nevetett a lány – Aztán meg se csókoltál.

- Én próbálkoztam, de elhúzódtál.

- De nagy marha voltál. Minek hagytad annyiban?

- Nem kellett volna?

- Nem hát.

- Akkor most ezt bepótoljuk – jelentette ki az izgalomtól szinte remegő hangon Zsolt, majd a lány két vállát megfogva, megcsókolta. A lány visszacsókolt. Mi az hogy? Valósággal rátapadt a fiú ajkára. A kezét lefejtette a vállairól, és lefelé irányította. Zsolt egy darabig nem tudott mit kezdeni a kezeivel, majd végül a lány derekára tette. Julcsi újból megfogta a fiú kezeit, és szelíd erőszakkal még lejjebb tolta, de nem engedte el, amíg biztos fogást nem érzett.

-          Na, ez eddig jól halad. – gondolta Zsolt magában, miközben heves izgalom közepette hosszasan „nyelveztek.” Eddig már falubeli lányokkal is eljutott. Volt, hogy hárommal is gyors egymásutánban, a patakparton heverészve. Úgy ahogy Julcsival kellett volna három éve.

 

Erős parfüm illat, büdös dohányfüst, és a nemrég kiköpött rágó íze áradt a lányból, de mindezt ellensúlyozta a kicsi, törékeny test ölelése, ajkainak lágysága, forrósága. A fiún soha nem érzett izgalom uralkodott el. Férfiassága megmerevedett, mint ’14-ben a nyugati front. Ez önmagában nem számít rendkívüli helyzetnek, sokszor a buszon zötykölődve is előfordul, s aztán az okoz gondot, hogy leszállva mivel leplezze, nehogy kicsúfolják miatta. Most nem zavarta, hiszen éppen Julcsi váltotta ki ezt a helyzetet. Nem akarta leplezni, inkább magához szorította a lányt, hagy érezze ő is.

 

- Találkozhatnánk gyakrabban is ezután. – mondta Zsolt két csókolózás közben.

- Eddig – ha jól számolom – háromévente találkoztunk. Azt hiszem, megoldható. Jövő hétvégén?

- Hol?

- Akár itt is…mennyi az idő? Azt ígértem a nővéremnek, hogy éjfélre hazamegyek.

- Addig még akár vissza is mehetünk ha akarod, de én inkább hazakísérnélek.

- Maradok még egy fél órát. – döntötte el a lány.

 

A kapuban egy enyhén ittas srác, szinte rátámadt Zsoltra, miközben a befelé igyekvő lányt egyik karjával magához ölelte.

 

- Téged ismerlek öreg. Jól vagy hugi? – nyomott egy puszit Julcsi arcára.

- Te részeg vagy. – húzódott el tőle a lány.

- Lehet, hogy tán ittam, lehet, hogy tán torgok…- kezdte idézni maga se tudta, hogy mit.

- Honnét is ismerlek? – fordult feltartott mutatóujjal Zsolt felé, jelezvén, hogy erősen gondolkodik.

- Oda jártam nyaranként a tanyára, ahol laktok. – válaszolt Zsolt, miután emlékeiben erősen kutatva rájött, hogy ez a fiú a Julcsi testvére, a Gabi.

- Úgy van, – helyeselt – de már nem ott lakunk. Én meg pláne nem. Együtt jártok a hugival?

- Ez így túlzás – kezdte volna Zsolt, de Julcsi megfogta a kezét, miután kiszabadult a bátyja öleléséből, és húzta maga után befelé az udvarra.

- Vigyázz a tesókámra sógor! – kiáltott utánuk Gabi.

 

***

 

Ahogy visszaemlékezett Zsolt a történtekre, még el is mosolyodott, ezen a „sógor” megszólításon. Nagyon vagány kis csaj ez a Julcsi, reményteljesen kezdődött a kapcsolat, de még az együtt járás sem igaz, hát még a sógorság. Nem lenne ellenére, de ilyeneken nem igazán gondolkodik még. Egyelőre barátnőt keres magának. Persze olyat, aki kizárólag az ő barátnője.

Most meg kiderül, hogy egy este két fiúval is lefeküdt, miközben azt remélte, hogy majd ő fogja megkapni ezt a lányt. Nagyot csalódott Julcsiban. Az pedig határozottan dühítette, hogy ez a másik kettő mekkorákat nyerít, miközben nagy hangon dicsekednek egymásnak. Valójában nem is értette, hogy miket mondanak, de nem is volt rá kíváncsi. Azok felfigyeltek rá, hogy mennyire magába roskadt.

 

- Nagyon el vagy kettyenve Zsoltikám. Bánt valami?

Nem volt vicces a kérdés, mégis kuncogtak rajta.

 

- Semmi bajom – válaszolt – csak álmos vagyok, meg el vagyok fáradva. Az ötös buszt már biztosan nem érem el. Aludni mindenképpen muszáj egy kicsit.

- Biztos, hogy csak ez a baj? – állt meg Miki, hogy Zsolt utolérje, majd átölelte a vállát.

- Rá se ránts cimbora! Majd legközelebb partiban döntjük le a kiscsajt, és akkor te is sorra kerülsz.

 

Ezen megint hatalmasat röhögtek. Zsolti nem nevetett. Gusztustalannak tartotta még az említését is. Nem is reagált rá semmit, így továbbra is némán kullogott a vihorászó társai után. Gondolatban megpróbálta összerakni, mi is történhetett, miután a lánnyal elváltak.

 

***

 

Elmúlt már éjfél, amikor látta, hogy Gabit támogatja hazafelé. A hazakísérésből persze nem lett semmi. Nem is beszélték meg biztosra a következő találkozást. Ha esetleg még visszajött Julcsi a bálba, azt észre kellett volna vennie. Persze nem biztos. Az idő lehetett akkor egy óra, most pedig van fél három. Mikivel lefeküdt egy fél órája, a Jóskával pedig amikor visszaért, azonnal. Na, de korábban nem is láttam őket együtt.

 

- Egy nagy lószart! Ti átvágtok engem. – kiáltott utánuk. Felvidult a felismeréstől. Teljesen mindegy, hogy beismerik, vagy sem. Hazudnak és kész.

 

***

 

Nagyon rövid volt az éjszaka, de a hetes buszon ott kellett lennie, hogy a nyolcas vonatot legalább elérje. A vasútállomáson megváltotta a jegyet, majd leült egy üres padra a váróteremben, hiszen volt még húsz perc a vonat indulásáig.

 

Rajta kívül alig volt néhány várakozó, hiszen aki munkába utazik, már elment korábban. Fejét a falnak támasztotta, s nézte, hogyan ugrál az órának a mutatója rovátkánként odébb, odébb. Nagyon fáradt volt a szeme, minduntalan becsukódott. Nem aludt el, hallotta, amint neszeznek a várakozók, hallotta, hogy halkan beszélgetnek, amiből egy szót sem értett. Aztán egy ismerős női hangra figyelt fel.

 

- Lajcsika! Az anyád úristenit! Jössz ide rögtön? Mindjárt ráverek a fenekedre, ha nem fogadsz szót.

Lajcsika? Nem ismer senkit, aki így hívná a gyerekét. Bár valaki mégis. A fejét nem mozdította, csak a szemét nyitotta résnyire. Egy hat-hét év körüli fiú vigyorgott egészen közelről az arcába. Nem szólt, de a tekintete azt sugallta, mintha ismernék egymást.

- Ne molesztáld azt a legényt! – lépett oda egy feltűnően ápolatlan kócos fiatal nő, és elkapta a fiú karját. Csak egy pillanatra nézett Zsoltra, aztán húzta is magával Lajcsikát a másik padhoz, ahol egy kicsi leánygyerek térdepelt az ülőlapon, s a háttámlára támaszkodva figyelte az akciót. Amikor odaértek, a nő picit megrázta a fejét, mint akinek rendet kell tenni az agyában, s visszanézett. Mintha emlékeztetné Zsolt valakire, vagy talán ismeri? Aztán úgy döntött, hogy mégse.

- A szép juhászné! - villant át Zsolt agyán a felismerés. – Vagy mégse? Nem így emlékszem rá.

 

Alvást mímelve, csak a szeme sarkából figyelte, s egyre biztosabb volt, hogy jól ismeri. Ez a nő a Zsuzsa, csak rettentően elhanyagolja magát. Egyáltalán nem kívánatos.

- Na, de mit akarok én egy ilyen asszonytól, mikor ott van nekem a Julcsi. Hét végén találkozunk. Aztán majd megtudja az a két hazudós alak, hogy ki fogja ledönteni – mosolyodott el magában.

- Mi van öcsi, valami szépet álmodtál? – szólt rá egy idős úr

-          De szépet ám bátyám. Nagyon szépet.

***