Legfrissebb bejegyzések

Kísértek Lublón

(2. lengyelországi utam)

Korábban soha nem vágytam Lengyelországba. Ha megtehetem, hogy külföldre utazzak, csakis tengerpart jöhet szóba, azok közül is kizárólag ahol meleg van. Viszont úgy hozta sorsom, hogy másodszor is mehettem Ogrodzieniecbe. Nem hagyhattam ki. Most nem volt nagyrendezvény mint augusztusi ott jártunkkor. Nem voltak olaszok, nem voltak szlovákok, csak velünk foglalkoztak a vendéglátóink. Más volt az időjárás, más – könnyebben járható – útvonalat választottunk. Nagyon szép helyen léptük át a szlovák-lengyel határt. Igazi turistaparadicsom mindkét oldal. Krakkóból kifelé egy utat tévesztettünk, így szerencsénk volt átutazni egy csodaszép nemzeti parkon. Az Ogrodzieniec környéki táj nem lett szebb, a települések házai se lettek igényesebbek, mint alig négy hónappal korábban, most mégis más hatással volt rám. Már nem volt idegen. Ez olyan, mint a nő. Egy idegen nő vagy szép, vagy csúnya. Legfeljebb egyik se, de ez esetben nincs mit nézni rajta. Ha ismerem, akármilyen felületesen is, akkor már nem ilyen feketén-fehéren egyértelmű. A csúnya is lehet kedvesen rokonszenves, és a szép is lehet kiábrándító.
Na, de térjünk vissza Lengyelországba, a Jura-vidékre!
Nyáron még azt mondtam, hogy nincs a váron kívül semmijük, mindenért messzire kell utazni. Térképek, reklámanyagok segítségével informálódtam. Van a szomszéd teleülésen – Pilicán – is vár, van tavuk, ami jó időben strandnak használható. Érdekes a főterük. Noha egy lengyel faluról van szó, mégis egy mediterrán városra emlékeztet. Ide akár gyalogtúrán is el lehet menni Podzamczéből.
Barátaink ugyan még említést se tettek erről a településről, de hát mi se reklámozzuk a szomszéd falut.
Autóval nincs messze a Klucze melletti mini sivatag se. Olyan, mint nálunk a puszta. Lehet nézni a semmit. Nekünk viszont nincs ilyenünk, egy kirándulást megér. Aki tud, vagy mer, az lovagolhat is a dűnék közt. Nincs messze a fentebb említett nemzeti park, Skala településnél. Ezt nem szabad kihagyni. Vitorlázásért se kell messzire utazni. Egyszóval, sokkal érdekesebb vidék, mint elsőre gondoltam. Néhány helyen persze Szlovákiában is megéri megállni.

A naptárt meghazudtolta az időjárás. Hidasnémeti környékén és a Szepességben ugyan csúszott kissé az út, hazafelé Krakkó térségében esett az eső, Eperjes környékén köd volt, de ettől eltekintve a 460-460 km-t 9-9 óra alatt tettük meg, ami 60km/óra. Ez, nyáron se számít rossz eredménynek. Ezt persze nem lehetett előre tudni. Benne volt a pakliban a több száz kilométeren át tartó ónos eső, vagy akár a hóakadály is. Szerencsénk volt.
Szóba került autóbusz bérlése, de a takarékosság jegyében letettünk erről a lehetősségről. A delegáció-törzs a polgármester Mercedesében utazott, a kíséret – amit a hivatal dolgozói alkottak – a hivatali Opel Vivaróban. Az elosztás annyira egyértelmű volt, hogy azóta sem értem, miért volt induláskor e miatt feszültség. Mindkét autó összes ülőhelye foglalt volt, a tolmácsunk sajnálatára (aki most is a helyszínen csatlakozott hozzánk) hiszen így a helyi közlekedéséről önmagának kellett gondoskodnia. Ezt a gondot később a vendéglátóink megoldották. Több alkalommal, nekünk is lengyel fuvarosunk volt.

Az út első kellemetlensége akkor ért, amikor Hidasnémetinél kiderült, hogy a 3-as út határ-közeli szakaszán nincs benzinkút. Ezért el kellett menni Göncre tankolni. Ezen a szakaszon viszont már csúszós volt az út, a szerpentines emelkedőn az Opel csak nehezen küzdötte fel magát.
Csak ilyen esetekben tűnik fel, hogy mit jelent a hátsó meghajtás és az automata differenciálzár. Egy összkerekes meghajtás még előnyösebb lenne, de ne legyünk telhetetlenek.
A tankolás apropóján megtartottuk az első pihenőt. A lányok kiszálltak rágyújtani, de a benzinkút területén tilos a dohányzás. A tető alól kisétálva viszont a szemerkélő esőt kellett elviselniük. Néhányan a telefonfülkébe zsúfolódtak be, hogy ne ázzanak.

Már két órája úton voltunk, mikor átléptük a szlovák határt. Alig néhány percet időztünk. Józsinak jelzett a telefonja, üdvözölte Szlovákiában. (az enyém be se volt kapcsolva) meglepően hamar értük el Kassát, ahol rákanyarodtunk az Eperjesig tartó 30km-es autópályára. Negyedóra elteltével már e város utcáin kerestük a következő támpontot adó Stara L’ubovna táblát. Csak jóval később vált számomra világossá, hogy ez Lubló. Láttuk is a várat, de nem tudtuk, hogy ott lakott a kísértet. Kísértet Lublón. Kísértet…kísértek Lublón. Mi mentünk elől a Mercivel, a csajok a Vivaróban pedig kísértek bennünket. Polgármesterünk nemrég járt erre magánúton, de néha elbizonytalanodott. Erősen kellett figyelnünk. A következő rágyújtásra valahol az „isten háta mögött” álltunk meg, a semmi közepén. Bizonyára könnyebben tájékozódtunk volna a fő úton mint erre, de a lengyel barátaink ajánlották ezt, ők is erre járnak. Abban nem lehet vita, hogy ők jobban tudják, melyik az előnyösebb választás.

Egy egészen pici átkelőnél értük el a határt. A sorompónál ugyanaz a román rendszámú Mitsubitshi állt előttünk, amelyik egy országgal előbb, Tornyosnémetinél. Most viszont a pihenő ellenére is megelőztük. Valamiért félre állították. A bevezetőben már említettem, mennyire szépnek találtam a környéket. Ebbe még a Dunajecre épített, dupla gátas vízierőművet is beleértem. A fölé magasodó vár szépségét még jobban kiemelték ezek a mesterséges tavak.
A térképen pirossal jelölt főutat Novy Targ-nál értük el. Innét már akár ismerős is lehettem, hiszen a nyáron oda-vissza itt jártunk. Következő támpont Krakkó. Előnyösebbnek tartottam volna a hosszabb út ellenére is, ha az autópályán elkerüljük a várost, de Csaba betervezett egy rövid városnézést a királyi vár környékén, így nem is javasoltam. Az egyik „érett sárga” lámpánál a szoros kötelékben haladó konvojunk a vezérgép nem egyértelmű szándéka miatt koppanásig összetorlódott. (összekoccant) Igen nagy hatással volt ez az eset a hangulatunkra, így el is maradt a városnézés. Az út figyelése ugyan nem maradt el, mégis túlfutottunk az egyik csomópontnál, ezért nem a megfelelő irányban hagytuk el a várost.
Mivel két kocsival voltunk, nem mertük megkocc-káztatni, hogy visszamenjünk a sűrű forgalomba, inkább kerestünk a térképen egy vidéki átkelő szakaszt. Jól tettük. Így, véletlenül találtunk egy gyönyörű vidéket. Későbbi térképnézegetés során derült ki, hogy ez egy nemzeti park.
Közben Csaba kapta a telefonhívásokat. A beszédéből feltételeztük, hogy nem hazulról hívják. Nagyon vegyes nyelvű mondatokat rakott össze, még mutogatott is hozzá. Marija, az elsőszámú vendéglátónk érdeklődött, hogy hol járunk, mikor érünk oda. Öt hónapja járt nálunk először, akkor még semmit nem tudott magyarul, most pedig már telefonon is kommunikál. Le a kalappal! Ezután már gyakran telefonált. Olkusznál járunk, most hagytuk el Olkuszt, öt perc múlva ott leszünk, már Ogrodzieniecben vagyunk az aqua-parknál, (minden vessző külön hívás) aztán pontosan a megbeszélt időpontban, vagyis délután két órakor begördültünk a hivatal épülete elé. Helyi szokás szerint a fogadóbizottsággal körbecsókolgattuk egymást. Az ő polgármesterük késett öt percet. Aztán befutott ő is. Üdvözölt bennünket és irány Podzamcze, ahol megebédeltünk, majd elfoglaltuk a szállásunkat.

A szálloda száz méteren belül volt a Karczma Jurajsky-tól. Most is itt volt az alapbázisunk, éppen úgy, mint a nyáron. Csak a téren kellett keresztülvágnunk, máris a szállásunkon voltunk. A szobák elosztásában Marija segített. Ő mutatta meg, hová költözzön be „ferfi” és hova nő. Az épületbelső lengyel szokás szerint korszerű anyagok felhasználásával, de trehány, igénytelen kivitelezésben készült. A folyosó, a lépcsők, a szobák padlója mind-mind padlószőnyeg borítású. Nem éppen praktikus, nem tudom miért szeretik. A lépcsőkorlát krómozott csövekből, csuklós sarokelemekkel készült. Határozottan szép. A szőnyegborítás és a faltő lábazat szegélye erre a célra készült sínekkel van rögzítve, a rettenetesen görbe falon kellemes kék színű (mondom ezt annak ellenére, hogy nem szeretem a kéket) nemesvakolatot alkalmaztak. Harmóniáról nem beszélhetünk, a részletek ellentmondásosak. A mi szobánkhoz tartozó WC és zuhanyfülke a lépcsőházból nyílik, mérete erősen korlátozott. Praktikumról ez esetben szó sincs. Olyan szükségmegoldásnak tűnik. Nem éppen luxus hotel, de két éjszakára megteszi, főleg, ha az egyébként már meleg radiátor valamelyest felfűti a szobát. Érkezésünkkor ugyanis még határázottan hideg volt.
Miközben pakolásztunk, legtöbben azzal voltak elfoglalva, hogy megpróbáltak hazatelefonálni. Mitagadás, én is próbálkoztam, de nem is nagyon bíztam hozzá, hogy sikerrel járok. A nyáron se volt a kártyámon elég pénz, és most sem. A Józsi telefonját sikerült átállítani. Hamarosan meg is jött hazulról az első hívása. Kivonult a folyosóra, de behallatszott a szobába amit beszélt. A nem sokkal korábban feltálalt ebédre utalva mondta, hogy „a kaja szar”. Úgy látszik, nem szereti sem a paradicsomlevest, sem a töltött káposztára emlékeztető, de valójában teljesen idegen ízű főételt. A továbbiakban viszont nem hallottam tőle panaszt az ellátásra. Nem is volt rá oka, hiszen vendéglátóink most is alaposan kitettek magukért. Nemhogy méltatlankodni, de inkább szégyenkezni lett volna okunk miatta.
Vacsoráig aludtunk egy keveset. Fázósan bebújtunk a takarónk alá és reménykedtünk, hogy legalább éjszakára már barátságosabb lesz a szoba hőfoka. A vacsorához öltönyt öltöttem, miután láttam, hogy a lányok alaposan kirittyentették magukat. A vacsora nem a szomszédos karczmában volt, hanem a Gmina egyik „tanyáján” Kielkowicében, egy rendezvény-pajtában. Nem a Mercivel, hanem lengyel fuvarossal jutottunk oda.

A bejáratnál zenészek fogadtak, és Iwona, a zamek, vagyis a vár igazgatója, az esti program főszervezője. Régi ismerős, jogos a három puszi. A teremben is szívélyesen fogadtak. Persze úgy lett volna igazi a bevonulás, ha az egész delegáció egyszerre érkezik, de a mi sofőrünk átvágott a mezőn, így a többiek a busszal lemaradtak.

A Tesco-s kandallóban lobogott a tűz, ontotta a meleget. Előtte várakoztam, amíg a kíséretünk megérkezett. A táncparkett barkácsáruházi laminált padló, a mennyezet háncslap, a galéria korlátja is barkácsáruházi, de összességében jól mutat a terem. A zenészeknek épített karzattal már szinte templomszerű hatást kelt. A hosszú asztalon egymást érték a csipegetnivaló ételek, sütemények. A nyári vendéglátáshoz képest változás, hogy most bort is tettek az asztalra. Bolgár származású Cabernet Savignon. Elfoglaltuk helyünket az ablak felőli oldalt választva, így a sorra érkező ismerősökkel elmaradt az ölelkezés. Mariánnal (ez férfinév) is csak az asztalon keresztül fogtunk kezet. Megérkeztek a polgármestereink is. Ekkorra már felszolgálták a vacsorát, amihez hozzá is láttunk, még mielőtt Andrzej pohárköszöntőt mondott. Bemutatta az asztalnál ülő munkatársait. Csaba viszonozta a bemutatást és ő is emelte a poharát, amitől egy kis zavar támadt, hiszen a mieinket senki nem töltötte újra. Mire befejezte a bemutatást, kihűlt a félbehagyott vacsora, megmeredt a krumpli. Vacsora után a zenészeké lett a főszerep. Körbejárták az asztalt, egy-egy hölgynek ajánlva a számokat. A felállás tangóharmonika, hegedű, két gitár és tamburin. Na és persze sokszólamú ének. Csak néhány klasszikust említenék a műsorból: Love Story, A Duna hullámain, Brahms: V. Magyar tánc, Bach: Air, Monti: Csárdás. Később kifejezetten tánczenei blokkot is játszottak, majd cigány, mexikói, sziléziai zenék következtek. Táncolni persze kötelező volt. Marijának nem lehetett nemet mondani. Hiába tiltakoztam, hogy nem tudok táncolni, nem volt rám tekintettel, pedig értette, amit mondtam. Ha jól értettem azt mondta, hogy táncoljak, majd ő követ. Nahiszen! Később megkönyörült rajtam és Mariannal folytatta a táncot. A cserepartnerrel (saját delegáció-béli) azonnal le is ültünk. Másnak se volt könyörület, mindenkinek táncolni kellett. Különösen tetszett az össznépi görög tánc. Józsit Iwona vette pártfogásába. Figyelmeztettem képviselőtársamat, hogy ne kombinálja túl a dolgot, ez csak egyszerű baráti figyelmesség. Ezzel nem árt tisztában lenni, mielőtt beindul a fantáziánk. Határozottan jól éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, táncoltunk folyamatosan. Nem tudom, mikor lett vége a mulatságnak, csak rémlik, mintha fél egy, vagy egy óra lett volna. Amikor ágyba kerültem, kissé alacsonynak találtam a párnát, de miután magasabbra raktam, elmúlt a szédülésem. Nem rúgtam be, de ez már határeset.

Korán ébredtem, majd órákon át lustiztam, míg a többiek is fel nem keltek. Kiránduló ruhába öltöztünk, hiszen a program szerint reggeli után megyünk Czestochowába.
Remek találmány a svédasztalos reggeli. Kell ugyan hozzá egy kis rutin, de ha tudjuk, mit hol keressünk, kedvünkre bekajálhatunk. Már mindenki végzett az evéssel, sőt a dohányosok is túl voltak a rágyújtáson, de a polgármesterünk csak nem került elő. Aztán kiderült, hogy a külső helységben kávézik, nem is akar reggelizni. Később persze meggondolta magát. Némi türelmetlen toporgás után útra keltünk. Négy egységből állt a konvoj és most nem mi haladtunk elől. Ezt azért jegyzem meg, mert Csaba telefonált a vezérgépbe, hogy menjenek gyorsabban, de nem hallgattak rá. Az eredeti utaslistán annyi változott, hogy hozzánk az egyik pedagógusunk helyett Marija ült be. Így legalább gyakorolhatta a magyar nyelvet. Sokszor elő is vette a szótárt. Olyan szavakat keresett, hogy csökönyös, makacs, szamár. Derűsen végigcsevegtük az utat.
Czestochowában a város fölé emelkedett egy szokatlanul nagy, kéttornyú tégla templom, de csak messziről láttuk, nem volt vele dolgunk. Csak én hittem, hogy oda megyünk. Valójában egy, még ennél is nagyobbat kerestünk. Hamar meg is láttuk. Egyetlen óriási tűként meredt az ég felé a Jasna Gora tetején. Előbb még a közeli házak takarták előlünk a toronyhoz tartozó templomokat, kolostor épületeket. Az erőd fala csak akkor tűnt elénk, amikor felértünk a hegyre. A főkapuval szemben egy szinte végeláthatatlanul nagy parkolóba hajtottunk be. Szikrázóan sütött a nap, viszont erősen fújt a szél. Eddig nem jelentett gondot a kabátom hiánya, de most kénytelen voltam előkeríteni és a legfelső gombig begombolni. Jó lett volna még sapka is, de a szálláson hagytam.
Hosszú téglafalak között közelítettük meg a vatikáni címerrel ékesített kaput. Magyar vonatkozása ennek az erődtemplom együttesnek, (több templom van egybeépítve) hogy a magyar Pálos-rend alapította.

Az udvarban gyengébb volt a szél, de azért jól esett a fűtött múzeumba belépni. Meglepett, hogy egy szent hely múzeumának a legelső termében fegyvereket és katonai érdemrendeket láthattunk. Később még láthattunk szokatlanabb dolgokat is. A szent ikont (fekete Madonna) is őrző belső kápolnában az egyik falat mankók százai borítják. Felbecsülhetetlen értékű színarany ékszerektől a New York-i World Trade Center romjai közül idehozott acélgerenda darabig nagyon sokféle tárgyat őriznek a tárlókban. Minden tárgynak külön története van. Csupán annyi bennük a közös, hogy mindegyik vallásos indíttatásból került ide. Vagy az ajándékozástól várták az égiek segítségét, vagy hálából hozták ide kincseiket a gyógyulás, vagy csodaként megélt megmenekülés után. Hívő ember számára felejthetetlen élmény megfordulni egy ilyen szent helyen, különösen zarándoklatok idején, amikor több millióan gyűlnek itt össze. Ilyen események alkalmával az objektumon kívül, a hegyoldalban fogadják a zarándokokat. Erre a célra az erődfal fölé építettek egy szabadtéri misézés célját szolgáló hatalmas emelvényt.
Benn a templomban kora reggeltől késő estig óránként miséznek minden nap. Mindig sokan vannak az évszázados falak között. Sokan jönnek bámészkodó turisták, de a látogatók túlnyomó többségét a hite hozza ide, hogy imádkozhasson a Madonnához.

Közel három órát időztünk a hegyen. Ogrodzieniec felé megálltunk egy „madaras Teszkónál”, hogy beszerezzük az elmaradhatatlan lengyel karamellát az otthoniak, s nem utolsó sorban a magunk számára. Közben egyéb árukat is szemrevételeztünk, de úgy tűnt, nincs értelme vásárolni, hiszen hasonlóak az árak, mint az otthoni multi-cégeknél. Egy ilyen helyen nehéz sietni, mégis törekednünk kellett rá, hiszen fél háromra vártak bennünket ebédre Zawierczében.

Ebben a városban Czestochowa felé menet is megálltunk. A lányok zloty-t váltottak, mi pedig Józsival addig az utcán nézelődtünk. Ha még nem említettem volna, Józsi cigány, kisebbségi képviselő. Korábban kérdezte tőlem, hogy merre vannak itt a cigányok.
- Itt, öcsém nincsenek.
- Nem létezik. – mondott ellent – olyan nincs, hogy nincsenek cigányok. Azok mindenhol vannak.
- Hidd, el, hogy itt nincsenek!
Nem mondtam igazat, vagy legalábbis tévedtem, mert miközben itt nézelődtünk az utcán, a járókelők között megláttunk két cigányasszonyt. Józsi nem szólt semmit, csak diadalittas vigyorgással, fejjel intett az asszonyok felé.
- Ezek nem idevalósiak – próbáltam védeni az igazamat. – Külföldiek.
- Ugyan má’!
- Miért? Te is külföldi vagy, mégis itt látnak a lengyelek. Rólad is hihetik, hogy idevalósi vagy, pedig nem.
Akár igazam is lehetett volna, de nagyobb a valószínűsége, hogy tévedtem, amikor azt mondtam, hogy errefelé nem élnek cigányok.

Az év majd’ legrövidebb napja lévén, hamar kezdett alkonyodni. Mire végeztünk az ebéddel, „öreg este” lett. Mialatt próbáltunk megbirkózni a túlméretezett adagokkal, volt idő körülnézni az étteremben. Az épület külseje alapján üzemi étkezdére tippeltem volna, de belül kellemesen csalódtam. Jókora előtér, bár, bokszok, nagyterem, hangulatvilágítás, a zenekarnak üvegpadlós dobogó. A padlóval viszont itt se voltam elragadtatva. Itt is szőnyegpadló volt mindenütt, legalább száz négyzetméter. A szállóban is azt mondtam, hogy nem praktikus. Ide, ez a véleményem fokozottan érvényes. Ahhoz persze nem volt elég világos, hogy láthassam a kiégetett, és mocskos részeket. Lehet persze, hogy nincsenek rajta ilyenek, bár nehezen tudom elképzelni. A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy nem bírtunk a kajával. Nem ellenőriztem, de azt hiszem, senki elől nem vittek vissza teljesen üres tányért. Sütemény után kávét, vagy teát (kava,vagy herbata) kérhettünk, mint minden étkezéskor, közben vodkát, vagy a már ismert bolgár Cabernet Savignon-t. Ekkor legtöbben már azon aggódtunk, hogyan bírjuk megenni majd a vacsorát, hiszen nem lesz időnk megéhezni.

A következő program Ogrodzieniecben, a tanácsteremben várt ránk. Tizenkilenc órakor kezdődött a protokolláris fogadás vendégekkel, iskolaigazgatókkal, újságíróval. Bemutatás…szónoklat…taps. Az idő rövidsége miatt a munkamegbeszélés is mostanra lett tervezve, csak azt nem tudtuk, hogyan lehet ebből a nagyon hivatalos formából átváltani. Végül a mi polgármesterünk oldotta meg a kérdést. Azt hiszem, most van itt a helye a hasonlatnak: mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. (Mint az köztudott, szétvágta a kardjával.) Nem nagyon szíveli egyébként sem a formaságokat, és mint korábban utaltam rá, meglehetősen gyakorlatias. Egyszerűen bejelentette, hogy térjünk a lényegre. Az iskolaigazgatók üljenek össze és kezdjék el az érdemi munkát. Tiszta sor. Nem? Igaz, egy kis zavarodottságot okozott, de ez volt a célravezető eljárás.

Kielkovicében most is bulit rendeztek nekünk. A tegnapi sofőrünket nem is tudom ki volt, a mostani Stanislav. Októberben úgy hallottam, hogy kohász, legújabban vállalkozónak mondták. Szerszámgépeket, pontosabban osztályozó berendezéseket gyárt. Egyébként rokonszenves, víg kedélyű pasas. A szemerkélő esőben igencsak sportosan vezetett, így most is mi érkeztünk elsőként a pajtába. A bejáratnál most is Iwona üdvözölt, háta mögött a zenekarral. A teremben a tulajdonos köszöntött. A hosszú asztal most is tele volt, épp úgy, mint tegnap. Mitöbb, még kancsós borral is bővítették a választékot. Feltűnő változás volt a terem végébe beállított hangtechnikai berendezés. Elektromos dob, szintetizátor, gitár. Sejtetni engedte a látvány, hogy noha a zenekar ugyanaz mint tegnap, alighanem másféle zenére kell számítanunk. Lengyel részről a társaság túlnyomó része is lecserélődött. Több volt a nő. Nem is csoda, hiszen a nyolc iskolaigazgató között is csupán egy férfi van. Ennek a változásnak nincs jelentősége számomra, hiszen tegnap is találhattam volna táncpartnert, ha keresek, sőt talán a mi lányaink se utasítottak volna vissza. Na, de 50 évesen nehéz már új szokásokat felvenni. Józsi noszogatott, hogy a szemközt ülő tanárnőket kérjük fel, no de mindhiába. A sofőrünk és a kameramanunk is ritkán mutatkozott a teremben. Nem vagyunk valami táncos lábú gyerekek. A lengyel fiúkkal úgyse vehetnénk fel a versenyt. Ezek nagyon bírják a bulizást. Nekünk azt hiszem, két nap egymás után kicsit sok a jóból. Csaba meg is beszélte valakivel, hogy csak éjfélig leszünk. A zenekarnak persze erről senki nem szólt. Nekik háromig volt műsoruk, de mivel mi leléptünk, a magyar zenei blokk el is maradt. Számunkra ez csak vasárnap délelőtt, a karczmai (kocsmai) beszélgetéskor derült ki.
Józsi – vagy ahogy Stanislav a vodkás üveggel integetve kiabálta – Jozef, még ekkor lendült volna bele a mulatásba, éppen amikor a többiek már a kocsiban ültek. Nem is nyugodott bele, hogy vége a bulinak, így Csaba még egy órára visszament vele. A lányoknak persze azt lódítottuk, hogy reggelig voltak.
- Itt voltam egyedül egész éjjel – mondtam a számomra leginkább kívánatos fiatalasszonynak – úgy féltem, hogy bejön valamelyikőtök.
- Nem vagyunk mi olyanok.
- Kár.

Lehettek volna akár reggelig is, mert csak kilencre volt rendelve a reggelink. Csaba pihenőt tervezett evés helyett, de mivel Andrzej is jött, nem maradhatott el. A ráérős reggeli után felöltöztünk amennyire csak lehetett, mert erősen fújt a szél. Éjszaka jelentős mennyiségű eső esett, de reggelre abba maradt. A program szerint fel kellett sétálnunk a várba. Most már az én fejemre is felkerült a sapka. Ez a szó jelenthet valamit lengyelül, mert Iwonának feltűnt. Lehet, hogy ők is így hívják a fejfedőt? Odafent viszont nekünk tűnt fel a nyelvi hasonlóság, mert a bástyát ők is bástá-nak mondják, viszont a felírat közepére, odatesznek egy z-t. (BASZTA)
Lányaink le is fotózták. Az ilyen nyelvi áthallásokról Mirek is szívesen mesél.

A delegáció nagy része nem először járt itt, de engedelmesen végigjárták a várat. Annyi változás történt a nyár óta, hogy a belső udvar nyugati oldalán elbontották a díszlet-falat, amit egy filmforgatás miatt építettek oda évekkel korábban. A nyári sétánktól eltérően most magyarul is hallhattuk, hogy a vár különböző részeit mire használták. Talán én voltam a leginkább érdeklődő. Iwona, mint idegenvezető, örült minden kérdésnek. Mesélt valami horrorisztikus rendezvényről is, amit egyesek elborzadva hallgattak, pedig a hely szelleméhez közel álló téma, nincs benne semmi borzalmas. A tornyok megmászása után lementünk a pincébe, pontosabban a borozóba, forralt bort inni. Lehet, hogy miattunk nyitottak ki, mert más alig járt itt rajtunk kívül. Itt került szóba, hogy milyen télisport lehetőségek vannak a közelben, és talán a mi gyerekeink szívesebben jönnének a téli szünetben, mint nyáron. Nem gondoltam, hogy ez tegnap nem került szóba, hiszen a lengyel pedagógusokkal már augusztusban is erről beszéltünk. Kifelé menet a pultnál megálltunk még egy forralt borra. Mirekkel, Iwonával és a kétfős személyzettel kedélyesen elbeszélgettünk, főleg nyelvi témáról.
A hegyről lefelé sétálva pedig a lovag és a lovas közti különbségből kiindulva történelmi tudásomat csillogtattam, belekeverve még a gyerekeim ausztriai túráit is. Kissé csodálkoztam, hogy Mirkó nem tudja ki volt az Oroszlánszívű Richard.
Visszaemlékezve korábbi beszélgetéseinkre, tapasztalhattam, hogy még a lengyel történelemmel kapcsolatos ismeretei is hiányosak. Na, de nem ezért szeretjük, hanem amiért olyan nagy svihák, amilyen.

Józsi lent várt bennünket a Jurajsky előtt, mivel a szobakulcs nálam volt. A többiek ekkor már a szállásukon pihentek és rólunk is ezt hitték. Amikor összecsomagolás után már útra készen ebédelni jöttek, meglepve látták, hogy mi kocsmázunk. A mi ruháink természetesen a szekrényben lógtak, de öt perc alatt össze lehet rámolni. Ezért a pár percért kár lett volna elszalasztani egy órás, rumos tea melletti kedélyes csevelyt. Néhány félreértést helyreraktunk, megbeszéltük a programmal kapcsolatos fontos és kevéssé fontos dolgokat. Jókat derültünk a nyelvi nehézségekből adandó anekdotákon, vagy például a hugary és a hungry hasonlóságából adódó félreértésen.

A ráérős, bár a tervezettnél előrébb hozott ebéd után ajándékokat cseréltünk, körbecsókolgattuk egymást, majd a szürkületbe hajló délutánban útra keltünk. Most is - éppen úgy, mint a nyáron - azon aggódtunk, hogy Csaba nem pihent eleget. Igaz, hogy az autójában ülő minden utasnak van jogosítványa, de sötétben, kiszámíthatatlan, de legalábbis változékony útviszonyok között, teljesen idegen területen, szokatlanul nagyméretű, soha nem próbált automataváltós autót egyikünk se vezette volna szívesen. Főleg, hogy az egyik utas a tulajdonos, aki közben úgyse tudna pihenni.

Krakkót az én javaslatomra kerültük ki. Így hosszabb az út, de az autópályán gyorsabban lehet haladni, mint a zsúfolt városban. Az eső esni kezdett. A meglehetősen erős tempó miatt a kitaposott, vízzel teli nyomvályúk néha megbillentették még ezt az egyébként nagyon jó útfekvésű kocsit is. Nem rég sötétedett be, ilyenkor rosszabbul is lát az ember, mint amikor már megszokja a sötétséget. A kísérő kocsi utasai – saját bevallásuk szerint – féltek. Kérték, hogy kicsit fogjuk vissza magunkat. Meg is fogadtuk, csak előbb átértünk Szlovákiába, ahol erős köd volt helyenként és zúzmara. Eperjesen tartottunk rövid pihenőt, majd a magyar határnál. Fél tizenegykor értünk haza. A kapu előtt kipakoltam a cuccot. Bal karomon a már sokszor elhagyott kabátom, kezemben a nagy táskám, két reklámszatyor – egyik közülük a még meg se nézett ajándékcsomag – jobb tenyeremen egy kartondobozban öt kiló lengyel karamella, könyökömmel nyitnám az ajtót. A Tv szól odabenn, még bizonyára ébren van valaki. Megyek a másik ajtóhoz, az is zárva.
Az ablakdeszkára kissé lelógva odacsúsztatom a dobozt, megzörgetem az ablakot. Miután Ibolya ajtót nyit, újra a tenyeremre tornászom, bemegyek, az ebédlőpadra leteszem a bal kezemben tartott összes holmit, és puff! Valami nagyot csattan a padlón. Úgy jártam, mint a Mátyás király mesében. Hoztam is vodkát, meg nem is.

Búcsú a Jura vidéktől

(Karczma Jurajsky folytatás)

Vasárnap 10-kor kezdődött a mise. Nekünk ez még túl korán volt, így inkább kihagytuk, csak a 11 órai orgonakoncertre mentünk. Szép hangú orgonájuk van. A művész ismert darabokat adott elő. Nem hibátlanul ugyan, de elég jól játszott. Gouno Ave Mariáját kétszer is hallhattuk. A második alkalom persze csak a hosszú taps után, mint ráadás hangzott el. Javasoltam Csabának, hogy gratuláljon a művésznek. Nem kerül semmibe, de egy kedves gesztus. Nem hallgatott rám. Sőt, amikor elkezdtek mozgolódni az öregasszonyok, elsőként indult kifelé a templomból. Én meg utána. Aztán hallom, hogy valaki beszél az oltárnál. Arra figyeltem fel, hogy „wegry”.
- Bazmeg! – szóltam utána, miután visszanézve megláttam a mikrofon mögött Andrzejt – Ez nekünk beszél. Gyere vissza gyorsan!
Visszaosontunk és a lehető legközelebbi helyre leültünk. Néhány sorral előttünk Mirkó tolmácsolt a lányoknak. Mi ugyan nem értettük, de biztosan nem mondott semmit, csak eldicsekedett a hallgatóságnak a sok külföldi vendégével.

Kinn a templom előtt bemutattak egy öregembert, aki korábban polgármester volt. Azt nem tudom, hogy Jarek és Andrzej között, vagy még korábban, de teljesen mindegy. Úgy tudom, náluk nincs ráadás. Csak egy ciklust tölthetnek le. Na, erről eszembe jutott, hogy tegnap délután kinn a várudvaron olyan fontos személyek lettünk, hogy több újságíró is érdeklődött felőlünk. Számomra bosszantó módon az volt nekik a legfontosabb, hogy nálunk ki a főnöke az önkormányzatnak. Szerencsére nem értettek magyarul, mert egymással is vitába szálltunk a megyei közigazgatási hivatal szerepéről. Gondolom ez lett a helyi újságokba leírva. Mármint, hogy a közig. hivatal az önkormányzat felettese, pedig nem így van. Az a jegyzőnek főnöke, nem a testületnek.

Szokott helyen ebéd, ajándékcsere, majd búcsúzkodás. A sok helyi prospektus mellé kaptunk reklámfeliratos esernyőt is. (Ideadhatták volna korábban) A polgármesterek kicsit szónokoltak. Csaba olyasmit, hogy csütörtökön a kollégáival találkozott, most pedig a barátaitól búcsúzik. Nem rossz duma, de még egy kis humorral meg lehetett volna fejelni. Súgtam neki, de nem mondta. Olyan jónak találtam a poénomat, hogy nem hagyhattam ki. Szóltam Sergiónak, hogy mondani akarok valamit. Kicsit körülményes volt a nekikészülés, mivel két tolmács kellett. Az alapgondolat abból indult, hogy majd jönnek hozzánk a melissanoiak.
- Kezdhettek aggódni, hogy mi lesz a borotokkal, mert ha megkóstoljátok a miénket, azután csak azt isszátok majd.
A mieink azonnal, a többiek két fázisban röhögtek egy jót.

A szlovákok már utazáshoz voltak öltözve, mi még visszamentünk átöltözni a szállásra, az olaszok pedig maradtak még egy napot. Azt ki is felejtettem, hogy már második nap honvágyunk volt mindannyiunknak. Jól éreztük magunkat, (Nóri azt mondta, hogy: Gyerekek! Életemben nem nevettem ennyit.) de örültünk, hogy indulhatunk haza. Mirkótól Olkuszban köszöntünk el.
Krakkót megkerültük az autópályán, ami kicsit hosszabb, de nem kell a városon átkelni. Az idő is, a kedvünk is nagyon jó volt.

Összegeztük az élményeket. Megegyeztünk abban, hogy a tagadhatatlanul feszült, tehát szellemileg megerőltető önkormányzati munka ellensúlyozására megérdemlünk ennyi szórakozást. Nagyon jót nevettünk az összeesküvés elméletünkön. Azon, amikor Mariját azzal gyanúsítottuk, hogy önkormányzati megbízásból el akarja csábítani valami tisztességtelen előnyszerzés céljából Csabát.
- A testület kiadta neki a feladatot – próbáltam védeni Marija tisztességét.
- Ezek még aláíratnak vele valamit – aggódott Nóri - Még szerencse, hogy otthon felejtettük a bélyegzőt.
- Nem mondjátok komolyan. – hitetlenkedett Mari
- Dehogyis nem. – védtem az igazunkat. – Minek menne éjszaka oda?
- Ennyire naiv lennék?
- Ennyire! – vágtuk rá Nórival egyszerre.

Most meg azon röhögtünk, hogy milyen határozottan állítottuk ezt, noha a mi fantáziánk szabadult el kissé. Mentségünkre szolgáljon, hogy azt hittük, egyedül megy oda, nem harmadmagával.
A spagetti turkálás után, amikor mi is „hazamentünk”, a két magyar asszony a fal mellett hallgatózott. Ez úgy derült ki, hogy most, azon derültek, hogy Csaba miket mondott az éjjel. Marija ugyan intenzíven kezdett magyarul tanulni, de még nagyon az elején jár. Mit lehet beszélni, amikor nem értik egymást? Teljesen mindegy.

Tény, hogy ez a lengyel asszony, noha mindenkihez nagyon barátságosan viszonyult, Csabával szemben volt a legfigyelmesebb. Na, de ez érthető, hiszen mégis csak ő a főnök köztünk. Aztán Mirkó is erősítette a gyanakvásunkat, amikor közölte velünk, hogy Csaba nem jön velünk a spagetti-vacsorára, mert Marija megy hozzá a szállására. Beindult a fantáziánk. Sergió se neheztelt, amikor közölték vele, pedig napok óta készült a tésztafőzésre. Még biztatta is a polgármesterünket. Olyasmit mondhatott neki, hogy hajrá, mindent bele! Noha egyikünk sem ért olaszul, de erre lehetett következtetni. Mirkó később magyarázkodott, hogy ő bezzeg tudta, hogy miről van szó, pedig ugyanarra gondolt, mint mi. Érthető, hiszen egy kicsit már ő is magyarul gondolkodik. Egyszer mondta is, hogy ő nem lengyel, hanem tolmács. A „magyarok föl!” vezényszóra is ő maga ugrott fel elsőnek. Igaz, sok időt tölt Magyarországon. Ismeretségünk már legalább 10 éves múltra tekint vissza. Ki is neveztem, községünk tiszteletbeli lengyel konzuljának.

- Mi ez a büdös? – kérdezte Nóri azon a harsány hangján, ami van neki.
- Ez lábszag. – állapította meg – Kinek büdös a lába?
Mivel én ültem a háta mögött a tegnapi zoknival és papuccsal a lábamon, én jöhettem számításba elsősorban. Meg, aztán már én is éreztem a zoknim bukéját.
- Biztosan az enyém. – vállaltam el, majd levetettem a zoknit, begyűrtem a táskámba, a mezítlábamat meg magam alá húztam az ülésen.

A hegyek közé érve megálltunk egy kávézóban. A sofőrnek most is dupla csésze kávé járt. Amíg vártunk, kimentem a mosdóba lábat mosni, mivel szükségét éreztem. Persze ezt el is mondtam. Ezen is jót derültek.
- Tényleg megmostad? Ne haragudj már, hogy szóvá tettem!
- Semmi haragudás. Ami büdös, az büdös.

Már Krakkónál a Zakopane táblát követtük. Egy idő után viszont már nem ez volt a helyes irány. Erősen figyeltük, hol kell letérni, de egyszer csak elértük Zakopane-t. Közben beesteledett, de még látni lehetett a város fölé magasodó csipkés hegyvonulat kontúrját. Elővettük a térképet, ami szerint vissza kell menni húsz kilométert. Van viszont egy mellékút a határ felé, csak azt kell itt a városban megtalálni. Több járókelőt megszólítottunk, de azt se értették, hogy „Vics véj to Szlovakáj” Ez olyan, mint a „kava”. Ha Szlovákiát mondok, az jobb? Vagy Szlovenszkot? Lengyelül hogy mondják? A Krakkót se értették. Volt olyan, aki futott utánunk, amikor elindultunk. Biztosan menetrend szerinti járatnak hitt. Végül útbaigazítottak. Még a menetlevél hátára le is rajzolta útbaigazítónk a kanyart, az elágazást.

Szokás szerint gyorsan mentünk még a kanyargós, keskeny és meredek erdei úton is. Egy idő után már kezdtünk elbizonytalanodni. Az átkelő völgyben van, de mi még mindig felfelé kapaszkodtunk. Elértünk egy szállodáig. Aggódtunk, hogy nincs tovább út, de végül mégse kellett visszafordulnunk. Kiértünk a főútra.

A határőr az útlevelekből felolvasta a neveket, és már mehettünk is. Csaba fáradt volt, de túl vitte a kocsit Poprádon. Éppen a legnehezebb szakaszon vette át Nóri a még soha nem vezetett, számára szokatlanul nagy kocsit. Az még csak nehezítette a helyzetet, hogy éjszaka volt. Egy idegen kocsin nem árt, ha látjuk a kezelőszerveket. Mindannyian rendelkeztünk jogosítvánnyal, de nem tolongtunk, hogy átvehessük a volánt. Csaba természetesen nem mert elaludni. Utolértünk egy pick-upot, ami elég lassan ment, de nem akadt annyi egyenes szakasz, hogy Nóri kockáztatni merte volna az előzést. Folyton a veszélyes kanyarokat jelző piros nyilakat láttuk magunk előtt.
- Most menj, most menj! – biztatta Csaba sokszor, de Nóri nem mert. Én se mertem volna.
Egy idő után Csaba visszaült a volán mögé és lejött egészen Dobsináig. Onnét már könnyebb volt az út és megint cseréltek. Mire Magyarországra értünk, már Nóri is úgy ment, mint a rakéta. Lakott területen is százzal. Ugyancsak benne voltunk az éjszakába mire hazaértünk.

Október közepén delegáció érkezett Ogrodzieniecből. December 12-re meghívtak bennünket. A képviselők közül csak ketten vállaltuk az utat. Ők októberben tizennégyen jöttek, mi, ha viszünk még két pedagógust, (az iskolások csereüdültetéséről kívántunk tárgyalni) akkor is csak öten vagyunk. A Polgármesteri Hivatal kollektívája parancsba kapta, hogy menni kell Lengyelországba, és jól kell érezni magukat.

Az átlagember fél a nagy szavaktól. Kissé félve írom le, pedig tény, hogy 2003. december 12-én történelmet írtunk. Na nem világtörténelmet, csak lokális szinten. Ezt megelőzően a mi falunkból cigány még nem járt külföldön. Ráadásul nem is politikai menekültként beállítva Strasbourg-ba vagy Kanadába, hanem Lengyelországba, egy hivatalos önkormányzati delegáció tagjaként. Én ugyan nem számítok mércének, de mégis magamhoz hasonlítom. Korban engem kielőzött, mert én 35 évesen léptem át először az országhatárt. Józsi ekkor még csak 29 éves volt. Korábbi beszélgetésünk során a házépítéssel kapcsolatban hasonlítottam össze magunkat és nem találtam jelentős különbséget. Mindketten kevés pénzzel gazdálkodtunk, amit csak lehet, saját kezűleg végeztünk el, még annak árán is, hogy ez a minőség rovására ment. Erre mondaná egyik paraszti származású vállalkozó, hogy: Biztosan te is közülük való vagy. Szó nincs róla. Nemhogy a rokonaim, de korábban még az ismerőseim közt se volt cigány, de ettől még nem érzem magam felsőbbrendűnek. Alapvetően minden ember egyforma, csupán a környezete, az ősöktől megörökölt hagyomány, a mentalitás eltérő.
Na, de ez már egy másik történet.

Karczma Jurajsky



2004-es úti élményeim az önkormányzati munkához kötődtek. Nevezetesen a külföldi kapcsolatokhoz. Nem beszélek egyetlen idegen nyelvet sem, így külön kihívás számomra kommunikálni a külföldiekkel. Augusztus végén negyedmagammal jártam Ogrodzieniecben. Ez a város a testvértelepülésünk. A meghívás maximum öt főre szólt, mivel egy olyan nemzetközi találkozót szerveztek a lengyelek, amelyre két német, (ezek végül nem mentek el) egy olasz, egy szlovák és egy magyar (ezek mi vagyunk) testvértelepülés delegációja kapott meghívást. Érthető, hiszen több száz fő hivatalos vendég kezelhetetlen. Így is volt elegük, hiszen az ilyenkor szokásos nagyrendezvényükkel lett összevonva a három - terv szerint öt - delegáció vendégül látása. A kommunikáció nehézségeiről nem is szólva, hiszen például az olaszokkal úgy tudtunk beszélni, hogy Mirek fordította a magyart lengyelre, Jurek, vagy Jerry – a lengyel származású olasz tolmács – lengyelről olaszra. Ugyanez működött fordítva is. A szlovákoknak már könnyebb volt, mert ők a házigazdákkal meg tudták magukat értetni.
A küldöttségünk összeállítása nem volt nehéz. Csabával, a polgármesterrel nem kívánt egy úton menni a testület fele. Józsinak nem volt útlevele, Géza talán csak a közpénzen kirándulásból akart kimaradni, Attilának a borozóját kellett működtetni. Maradtunk négyen. Csaba, mint polgármester, Nóri, mint alpolgármester, valamint Mari és én. Sokan jártak már korábban Ogrodzieniecben a falunkból, de négyünk közül senki. Az előző polgármester már előre kárörvendve dörzsölte a tenyerét, hogy majd milyen jól el fogunk tévedni. (Ezt azért gondolta, mert az ő delegációi mindig megszenvedték a krakkói átkelést. A 12 órás út hosszabb volt a kelleténél nagyjából 100 kilométerrel.) Tett is egy olyan megjegyzést, hogy: Vak vezet világtalant. Nem tudtuk, miért mondja, hogy majd meglátjátok, milyen ellátásban lesz részetek. Aztán megtudtuk. Kitettek magukért a vendéglátóink. Erősen eltúlozták a traktát, de állítólag ezt mindig így teszik. Meglepett bennünket, hogy a polgármesterrel együtt mulatnak az elődei. Nálunk ez elképzelhetetlen lett volna, bár az ő eljárásuk a rokonszenvesebb.
Augusztus 28-án hajnali ötkor összeszedtük a csapatot. Az új Opel Vivaróban négyünknek sok is volt a hely. Szinte végig Csaba vezetett, de valami őrült lendülettel. (Mondtam is neki, hogy ha ilyen lendülettel vezetné a falut, nem lenne semmi gondunk.) Térképről már ismertem az útvonalat. Hegyi szakaszból bőven kijut. Szóvá is tettem, hogy miért Eger felé indulunk. Aztán Bánrévétől visszafordultunk Miskolc felé, hogy Putnokon megtankoljunk. Innét még hazatelefonáltam, majd átléptünk Szlovákiába. Ezt a mobil telefonom is jelezte. Üdvözölt a területileg illetékes mobil szolgáltató. Áthaladtunk Tornalján, amely városról nem tudok semmit azon kívül, hogy a Sláger Rádióból szokták felhívni a polgármesterét, „Ahoj Dubcsek” üdvözléssel. Van neki valódi magyar neve is, de elfelejtettem. A városon csak keresztülszáguldottunk. Visszafelé volt egy kis megtorpanás, mivel a főút nem Magyarország felé vezet. Odafelé ez nem tűnt fel. Enyhe emelkedésű, aránylag egyenes, jól autózható völgyön haladtunk, melyet mindkét oldalon magas hegyek határoltak. Nagyon tetszett a gömöri táj. Rozsnyónál egy leheletnyit túlszaladtunk, mert nem akartak nekem hinni, hogy balra kell menni Poprád felé.
- Erre majd legközelebb jön, aki akar, erre van Hárskút. – mondtam.
- No, hát én biztosan nem jövök – jelentette ki Csaba.
- Dehogynem – ellenkeztem. – Te vagy a polgármester. Ki fogja vezetni a küldöttséget? Megígértük Marikának, hogy jövünk. Nem?
- No, én se jövök az biztos. – mondta Nóri. – Összevesztem vele.
- Ne mond má’!
- Isten bizony. Tudjátok mit olvasott a strandon? A vesztes polgármester jelölt magánújságát.
- Ráadásul meg van győződve arról, hogy igaz, ami benne van. Na ne má’! Összevesztem vele. A fürdőbelépő miatt is meg van sértődve. Valaki megsúgta, hogy neheztelünk érte.
- Milyen belépő?
- Nem tudod? – lepődött meg Csaba a kérdésemen. – Ő csinálta. Fél Szlovákia olyan ingyen belépővel ment be a fürdőbe, hogy rá volt írva, hogy Hárskút. Nem tudtad? Pedig a feleséged ott dolgozik.
- Nem nála mentek be, legfeljebb a kapun, de a dolgozókat valaki utasította, hogy el kell fogadni. Maguktól honnét tudták volna, hogy az érvényes belépő? Szerezni kell belőle, aztán a nyilvános ülésen szóvá tenni, hogy ki ezért a felelős! (azóta se láttam ilyen belépőt)

Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy egyikünk se megy Hárskútra a delegációval. A két lány végül mégis meggondolta magát. Nóri vezette a delegációt. Akkor felháborított, de tulajdonképpen helyesen döntött, hiszen ő volt az alpolgármester. Csaba éppen akkor ment el Kalocsára, ezzel indokolta távolmaradását. Valakinek helyettesíteni kellett. Ez egy községszintű kapcsolat, nem kezelhetjük magánügyként.

Elértük Dobsinát, elkezdtünk kapaszkodni felfelé a hegyekbe. Na, az egy csodaszép vidék. Eltévedésről szó nem lehetett, hiszen valaki mindig nézte a térképet. (Az 1918-as térképen itt még nincs is út.) Az Alacsony-Tátra szerpentinjein már a rosszullét környékezett. Talán az éhség is hozzájárult, hogy nehezen viseltem az erős kapaszkodásra késztető kanyarokat. Erősen figyeltem, mikor látom majd meg a távolban az Alacsony-Tátra legmagasabb pontját. Fel akartam vele vágni, hogy én azt is tudom, hiszen egyszer már jártam erre.
Poprádon megálltunk reggelizni, de nem esett jól. Kifelé kívánkozott belőlem, úgy hogy nem is erőltettem inkább.
A városból nem a megfelelő úton mentünk ki észak felé. Egy mezőőrtől megkérdeztük, merre menjünk Ótátrafüred felé. Megmutatta. Ahol megálltunk, onnét látni lehetett a főutat. A térkép azért kellett, hogy ne forduljunk vissza, hanem inkább egy félreeső falun keresztül jutottunk vissza az ajánlott útvonalra. Ezután még erősebben figyeltük a térképet, a Mirek által készített itinert és az útszámozást. (Mirek a majdani tolmácsunk)
Csak megkerültük a fél Magas-Tátrát, máris a határnál voltunk. Előbb még nem is gondoltuk, miért áll a forgalom, csak később tudatosult bennünk, hogy mindjárt Lengyelhonba érünk.
Talán egy fél óra telhetett el, amíg sorra kerültünk. Közben, amíg Csaba a sorban csurgott lefelé a völgybe, ráértem málnázni az erdőben. (jó ólmozott málnából) Viccelődtünk is, hogy lelegelem a medvék elől. A szűk völgy túlsó oldalán már lengyel sziklákon kapaszkodtak a fenyők. Átkeltünk a folyó hídján, át a sorompón, megmutattuk az útleveleket, majd a túloldalon kapaszkodhattunk fölfelé. Az út mentén itt már sajtot és szőrmét kínáltak, míg a szlovák oldalon az áfonyás kosarakat fordították felénk, hogy a kocsiból is bele láthassunk. Nem álltunk meg vásárolni, mivel akkor még nem is tudtuk, mit mutatnak. A gerendaházak itt, Zakopane környékén ugyanolyanok, mint a Tátra déli oldalán. Ahogy haladunk észak felé, az alacsonyabb hegyekben jelennek meg a jellegzetes, dupla ereszes lengyel házak. A tetőhéjazat többnyire bádog, elvétve látni néhány romos deszka, vagy gerendaházon zsindelyt. Az új épületeken a nálunk is divatba jött cserepes lemezeket, vagy bitumenes borítást alkalmazzák. Igazi cseréptető alig akad.

A térkép állandóan kézben van. Mind a négyen a táblákat figyeljük, aztán a térképről visszaigazoljuk magunkat. Néha elhúzzuk az ablakot, megkérdezni, hogy erre van-e Krakkó. Nem értik, mit mondunk. Krakow! - Aha! Krakow. Aztán mutatnak arra, amerre egyébként is mennénk. Valahol egy út menti presszóban megállunk kávézni. Csaba a legnagyobb, neki dupla adag jár. A személyzet húzza a száját, de aztán elveszi az eurót. A parkolóban megejtem a reggelit. Ideje, hiszen nemsokára dél lesz. Döngetünk tovább. Az öveket kénytelenek vagyunk bekapcsolni, hogy ne kelljen annyira kapaszkodni. Nagyon megy az Opel.
Krakkóról van külön térképünk. Ketten a táblákat olvassuk harmadikunk a térképet.
- Csaba te csak a forgalomra figyelj! Itt még mindig egyenesen, nézd milyen érdekes templom. Mehetünk tovább, vigyázz, sárga… mehetünk… na, majd amott megyünk el balra.
Olkusz a következő támpont. Amikor elhagyjuk a várost, felhívjuk Mireket. Terv szerint négy órakor találkozunk majd vele Ogrodzieniecben, de még csak fél egy. Javasolja, hogy álljunk meg valahol ebédelni, pihenjünk egy kicsit, ne érjünk oda korán. Nóri hazatelefonál a jegyzőnek.
- Azt mondtátok, hogy 12 óra az út. Elhagytuk Krakkót, van még vagy 40 kilométer és ott is vagyunk.
- Ja, hát úgy könnyű, ha el se tévedtetek.
Ezen nagyon jót derültünk. Elkezdtük nézni a következő településeket olyan szemmel, hogy hol tudnánk ebédelni. Ez a vidék már nem tetszett annyira, mint Krakkótól délre. Füves dombok közt haladunk észak-nyugat felé, Szilézia peremén. Megművelt földet alig látni, erdő is csak imitt-amott. A falvak házai többnyire befejezetlennek tűnnek. Nem divat bevakolni a téglafalat. Nagy, két-háromszintes kockaházak, bádogtetővel. Alig van másféle. Az új építkezéseken használják a korszerű anyagokat, de ritka az igényes kivitelezés.
Kezdünk türelmetlenek lenni. Három, de inkább négy település van Olkuszig. Ott kell észak felé elkanyarodni. Átkelünk az első vasúti átjárón. Eddig nem is tűnt fel, hogy nem találkoztunk vasúttal. Rég túl vagyunk már Krakkó óta a 40 kilométeren, de még mindig van két falu. Nem láttunk eddig éttermet se, félő, hogy korán érkezünk meg. Aztán megegyezünk abban, hogy keressük meg hova kell mennünk, majd utána elmegyünk valahová kajálni.
Megérkeztünk. A város már megvan. A központban jobbra fordulunk. Na, itt a templom, menjünk erre tovább. Kiérünk a városból. Most hová? Menjünk tovább! Nini! Ott a vár. Egész jól néz ki. Már meg nem látni a házaktól. Aszongyahogy: Podzamcze. Itt leszünk valahol – mondja Csaba, majd egy központnak látszó térre bekanyarodunk. Karczma Jurajsky. Itt kajálhatnánk, de itt leszünk egész hétvégén, menjünk máshová.
Aki tud, hazatelefonál, hogy megérkeztünk. Két óra van. Az én telefonomon nincs elég fedezet a híváshoz. Visszaülünk a kocsiba, irány Pilica. Kétszer körbejárjuk a főteret, de nem látunk éttermet. Vissza Ogrodzieniecbe. Megyünk tovább. A benzinkút közelében kés-villa tábla.
Megfordulunk, de nem találjuk, amire a tábla utal. Megint megfordulunk, aztán megyünk tovább. Elágazásnál jobbra. Megyünk, míg ki nem érünk a házak közül. Gyerünk vissza! Az előbbi elágazásnál, ha egyenesen mennénk tovább, két kilométeren belül elérjük Zawierczét. Eléggé nagy város, ha ott nincs étterem, akkor sehol. Ezt persze akkor még nem tudtuk. Ugyancsak éhesek voltunk már, úgyhogy visszamentünk Podzamczébe. Közben azon nevettünk, hogy az még hagyján, hogy kaját nem tudunk rendelni, de hogy kérünk étlapot?
Aztán megoldódott a gondunk, mert épp úgy, mint magyarországi éttermekben szokás, kérés nélkül megkaptuk. Ez persze még csak részeredmény, hiszen magyarul semmi nem volt leírva. Annak örömére, hogy felismertem a pulykát, akár azt is kérhettem volna, csak éppen halvány fogalmam nem volt, miféle ételben tálalják fel a pulykahúst. Végül Csabával mindketten bifszteket kértünk. A Nóri rendelésére nem emlékszem, de Mari lenyűgözött a leleményével. Az asztal fölött tett kalapáló mozdulatokat, s megkapta a Bécsi szeletet hasábburgonyával. Ebéd után már csak egy kérdés adódott, amit a pultnál meg is kérdeztem a pincérnőtől. Sajnálatomra nemet intett az euróra. Csaba telefonált Mireknek, aki úton volt hozzánk, majd átadta a készüléket, hogy a lengyelek egymás közt megbeszéljék a gondunkat. Megvártuk Mirkót, aki kifizette a számlánkat. Később forinttal egyenlítettük ki. Meglepett, amikor megtudtuk, hogy a rendelésünk egyetlen értelmezhetetlen tétele a kávé volt. Ők úgy mondják, kava. Nem hasonlít?
Az ogrodzienieciekkel persze nem Podzamczében volt tervezve a találkozó, hanem a városi hivatal előtt. Mirkó ment előttünk a felemás kerekű öreg Mercijével, mutatta az utat. A téren már a többi vendég minket várt. Több tucat ember bemutatkozott egymásnak két perc alatt. Gondolnivaló, hány nevet jegyeztünk meg. Tudta ezt a melissanói polgármester, ezért járta újból végig a társaságot, hogy megjegyezzük: Sergio
A konferencia-teremben Andrzej Mikulsky polgármester hosszasan köszöntötte a delegációkat, elmondta a hosszú hétvége programját, amit természetesen senki nem tudott megjegyezni. Ezután visszamentünk Podzamczébe, ahol elfoglalhattuk a szállásainkat, és felkészülhettünk az éjfélig tartó vacsorára.
Spagetti a Jurajsky-ban


Podzamcze. Mirek váraljának fordította. Egy egészen kicsi település.

Falunak túl kicsi, tanyának túl nagy. Szám szerint nem tudom pontosan, de kb. úgy öt-hat ilyen tartozik a Gminához (Ogrodzieniec település közigazgatási besorolása) Mindegyiknek külön iskolája van, így hét iskolaigazgató volt jelen a pénteki találkozón, de még a gimnázium igazgatója nem is tudott jönni. A vár miatt néhány lakos már ráállt a szálláshelyek kialakítására. Úgy tudom, többnyire belföldiek jönnek. A szállások kialakítása is a lengyelek igényéhez van alakítva. Egy nagy parasztportának tűnt, ahol mi laktunk. A kapu mellett jobbra állt egy gazdasági épület. Az nem derült ki, mire használják. A végében a kempingeseknek volt kialakítva valami mosogató, vagy talán főzőhely.

Az udvar egy távoli pontján állt egy olyan jellemzően jellegtelen nagy kockaház, amilyet korábban már említettem. Ott lakott a tulajdonos. A tulajdonképpeni főépület a kapu bal oldalánál kezdődött. Három építési ciklust lehetett rajta felismerni. Az elsőnek nagy része be is volt vakolva. A mi szakaszunk fala blokktéglából készült. A színén látszott, hogy elég régen. Az egymáshoz közel beépített nagyméretű ablakok felső sarkánál fél méter hosszan vastag műanyag cső meredt ki a falból. Mint később kitaláltuk, ez a vizes blokk (blokkocska) szellőzője. Az épület végében volt még egy toldalék, ahová a közös folyosóról lépcsőn kellett lemenni. Ezt már nem emelték a régebbi rész szintjére. A falak belső borítása a szobákban laminált-, a folyosón OSB, azaz háncslap. A szegőket nem tartották szükségesnek felrakni. Az igényesség csak sokad rendű kérdés első a praktikum, illetve a vizesblokk esetében a szükség. Pontosabban a szűkség. A mi lakrészünk – Mirekkel voltunk egy szobában. A polgármester egy másik ugyanilyenben egyedül. A két lány a lépcső aljából nyíló részben kapott elhelyezést. Nekik még előszobájuk is volt. – szóval a mi lakrészünk egy ágy és egy kisasztal hosszú, és ugyanilyen széles, vagyis 3x3m. ebből a területből választották le a fürdőszobát. Nyílószárnyas ajtónak természetesen nem volt hely, így harmonikaajtóval oldották meg. Az ajtó bal sarkánál kissé ferdén beépítve volt a WC, szemben a mosdó, jobbra elfüggönyözve a zuhanykabin. Középen lehetett törölközni. Mindez 2m2. Fürödni, mosakodni (akinek szükséges még borotválkozni is) nem jelentett gondot. Másnap reggel viszont jött a gond, mert a WC-n nem lehet elférni. A térdem beleér az ajtóba, nyilván előrehajolni se lehet. A papírtartó a hátam mögött van, azt képtelenség elérni. Oldalt kell ülni, a papírt pedig előre kézbe venni. Akinek már van helyismerete, az megoldja. Bő vízzel és kefével. A továbbiakban inkább a Karczma Jurajsky mellékhelységét használtam.

A vacsoránál kb. huszonöten ültünk az asztalhoz. A gmina polgármestere hosszasan köszöntött bennünket, amire válaszoltak a vendég polgármesterek is valamit. (a miénk egész röviden) Aztán a roskadásig terített asztalra hozták még a meleg vacsorát. Természetesen vodkával kezdtünk. Egészen apró pohárkába öntötték, de mint később tapasztaltam, igen gyakran. A vacsora befejeztével következett a nassolás.
A szemközt ülő olasz vendég a harmadszor teliszedett tányérját (első lendületből) nem bírta letakarítani. Na erről beszélhetett a mi régi bürgermajszterünk. Ha asztalnál ültünk, az állandóan tele volt étellel.

Hosszú volt az asztal, sok a vendég és kevés a tolmács. A mellettem ülő szlovák, és a vele szemközt ülő olasz, angolul beszélgetett. Egy lengyel is beleszólt néha, én pedig mint igazi magyar, csak erősen figyeltem, de alig értettem belőle valamit. A szlovák persze ezt nem tudta és azt képzelte – szombat este mondta is nekem – hogy értek angolul. Valamennyit biztosan, különben nem tudnám, hogy ezt mondta.

Péntek délelőtt kirándultunk valahová. Egy ősember által is használt barlangot néztünk meg. Nem volt egy nagy élmény. Ráadásul odabenn a rosszullét környékezett. Fájt a fejem, kicsit szédültem is, a gyomrom se volt az igazi. Nem tudom, mi lehetett az oka. Arra emlékszem, hogy rettentő meleg volt, a nap hétágra sütött.(nem a barlangban) A Jura vidék rácáfolt a rossz hírére, már ami az esős időt illeti. Odahaza minálunk az a hír járja, hogy itt mindig esik. Az iskolabusz kicsi és kemény ülésein, szörnyen hosszúnak tűnt az út. A táj se volt olyan, hogy érdemes lett volna nézelődni. Most se találtam szebbnek, mint első látásra. Igaz, nem ugyanazon az úton jártunk – csak részben – mint tegnap, de erre is ugyanolyan sivár. Kísérőink jól feltankoltak ásványvízzel, de szükség is volt rá. Akinek kellett, ihatott vodkát is, ez legalább kicsit javított a hangulaton.

Csaba szinte állandóan telefonált. Odahaza nagyon feszült volt a politikai hangulat. A hatalomból kibillentett balosok keményen fúrták a „rendszerváltókat” Csaba több fenyegető hívást is kapott, hogy meg ne merje lépni, amit ők elleneznek. Végül nem merte.

Mindettől függetlenül próbáltuk jól érezni magunkat. Az olaszokkal nagyon jól elvoltunk, már restelkedtünk is, amiért a vendéglátóink helyett a vendégtársainkkal voltunk többnyire elfoglalva. A taljánok nagyon tudták magukat reklámozni. Nem is értem, honnét került elő a városukat propagáló kiadvány itt, az ősember barlangja előtt. Mondták, hogy menjünk hozzájuk, de nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget. Ott, az olasz csizma sarkán nem ritka a negyvenöt fok.

Délután a Gmina központjában volt a protokoll-találkozó. A helybeliek vettek részt a szokottnál nagyobb létszámmal. Mi, vendégek már ismertük egymást. A karczmai találkozótól csak annyiban különbözött, hogy ünneplőbe öltöztünk. Az olaszok kiaknázták a lehetősséget és hazai áruikból termékbemutatót tartottak.
Meg is zavart bennünket kissé az ajándékosztogatásuk, hiszen mi nem úgy készültünk, hogy ezt viszonozni tudnánk. A konferencia szünetében konzultáltunk magunk között, hogy ha muszáj, miket ígérhet Csaba.
Aztán rájöttünk, hogy semmi konkrétumot nem várnak tőlünk. Ez inkább csak ismerkedési találkozó. Nem annyira direktek ezek a lengyelek. Ekkor még nem tudtuk, de a legelső kézzel fogható eredményhez öt találkozóra volt szükség.
Andrzej mentegetőzve elköszönt, hiszen neki kinn a téren meg kell nyitni a gmina ünnepét. Minket is kitereltek a térre sörözni.
A vendég polgármesterek is felmentek a színpadra, hogy bemutathassa őket Andrzej. Mirek is felment, de nem kellett tolmács. Itt találkoztunk Jarekkel, a két ciklussal ezelőtti polgármesterrel, akinek háza van nálunk. (azóta már egy díszpolgári oklevele is) A gasztronómia került szóba annak apropóján, hogy szombat délután vasfazékos főzőversenyen kell majd bíráskodni a várnál. Jarek kiadta Csabának a feladatot, hogy jövő nyáron neki kell főzni. (erre nem került sor, mert akkorra Csaba megbukott.)

Késő este felvittek bennünket a várba, ahol lakomát és persze táncos mulatságot rendeztek számunkra. A reneszánsz ruhákba öltözött lányok papírtörölközőt osztogattak. Nem értettem, mire kell, de aztán megláttam a lengyeleket táncolni. A köves udvar erősen lejtett, a lócák annyira ferdén voltak, hogy kényelmetlen volt emiatt ülni rajta. Különösen, amikor összekapaszkodva, a zene ritmusára jobbra-balra ringattuk magunkat. Mindig vissza kellett ugrani a helyünkre, mert csúsztunk lefelé. Azért nem egyenesítették ki az udvart, hogy az esővizet levezessék. Úgy látszik, felhőszakadásra tervezték. Ekkorra már időszakosan kissé szemerkélt az eső. Később aztán a táncosok is beszorultak a sátor alá. A cipőnk, a nadrágunk a felverődő esőtől így is elázott. Ez persze nem rontotta el a hangulatot. Itt tárgyaltuk ki a WC okozta nehézségeket is, ami olyan derültséget okozott, hogy úgymond, majd’ leestünk a lócáról. Sergio érdeklődött a derültségünk oka felől. Csaba a röhögéssel küszködve mondta, hogy a toalett kicsi. Az övék meg nagy – mondta az olasz, de nem értette továbbra sem, hogy mit nevetünk. Ez a tény még rátett egy lapáttal. Csaba már alig kapott levegőt a röhögéstől, mi úgyszintén. Közben az eső annyira esett, hogy a sátrakat az összerogyás fenyegette az összegyűlt víz súlya miatt. Időközönként le kellett önteni róla. A korábban itt járt delegációkhoz hasonlóan mi se úsztuk meg eső nélkül. Egy óra lehetett, amikor majdnem elállt. Kihasználva az alkalmat, elindultunk a kocsihoz. Sergio gyalog jött fel a várba, ezért hozzánk csapódott, hogy nehogy megázzon. Kétszáz méter is lehetett talán az út, közben erősödött az eső, sietősre vettük az iramot. A végén már futottunk, aztán ott áztunk a kocsi mellett, ugyanis Csaba a kulccsal lemaradt. Aztán előbukkant a sötétségből. Az a nagydarab ember, mint a golyó, száguldott lefelé a hegyoldalon, alig tudott megállni. Röptében nyitotta az ajtókat, szinte lendületből ült be a sofőrülésre.

Piciny szobánkban kiteregettük a ruháinkat, de fűtés híján nem sok reményünk volt, hogy megszáradjon. Különösen a cipő volt reménytelen. Több ruhát kellett volna hozni. Még egy megázást nem engedhetünk meg magunknak. Mirek bekapcsolta a falikarra szerelt TV-t, és fordította nekem, hogy miről van szó, pedig nagyon nem érdekelt.

Szombaton kilenckor volt a reggeli, aztán irány Szilézia. A Tarnowskie Gory-i bányamúzeumot jártuk végig. Nem lelkesedtünk az ötletért, hogy megint a föld alá hoznak. Nem kérdezték, hogy szeretnénk-e, persze úgyse mernénk őszintén válaszolni. Nekik ilyenjük is van, meg akarják mutatni. Mielőtt lementünk a bányába, fejünkbe nyomták a kobakot. Szükség is volt rá. A szűk és alacsony folyosókon elég gyakran hallottuk a koppanásokat. Ez egy ércbánya volt sok száz éven át. Egykor Európában a legnagyobb. Az idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy az érc fészekszerűen van a kőzet között. Ahol találtak, ott nagy termeket vájtak ki, aztán pedig feltáró járatokat ástak a sziklában. Ahol nem találtak semmit, ott értelmetlen lett volna a feltétlenül szükségesnél több követ kitermelni.
Egy szakaszon még csónakba is ültettek bennünket, de azért el tudtam volna kellemesebb szórakozást képzelni. Viszont tanulságos kirándulás volt. Nem véletlenül mondják, hogy nehéz a bányászok élete. Örülök, hogy nem ezt a szakmát választottam.
A visszaúton elvesztettük a konvojt. Mirek se volt ismerős a környéken, hiába nézegette a térképet, nem tudtuk hol járunk. Attól persze mentünk előre, ráadásul gyorsan. Volt még három lengyel is a kocsiban, de ők se szóltak semmit, bár egy idő után látni véltem rajtuk, mintha észrevették volna, hogy eltévedtünk. Nóri fel is háborodott, hogy nem szólnak. Csak később tudtuk meg, hogy ők is vendégek, innét 300 km-re laknak. Egyszer aztán mégis ismerős környékre értünk. Az egyik benzinkútnál felismertük az olaszokat. Zawierczétől újra együtt volt a csapat.

Délután bemutatták a várat. Néhány fiatal tartott nekünk egy kis kosztümös bemutatót. Táncoltak, viaskodtak. Aztán kaptunk egy idegenvezetőt, aki végig vezetett a romokon. A szlovákoknak beszélt közben valamit. Mi, a taljánokkal csak mentünk utánuk, nézelődtünk, de nem értettünk semmit. A konyhától ugyanis nem volt tolmácsunk. Elmentek a polgármesterekkel főzőversenyt zsűrizni. A séta után a számunkra lefoglalt padoknál ettünk-ittunk. Kaptunk jegyet, amit több helyen beváltottak.
El is felejtettem mondani, hogy a vár külső udvarában össznépi piknik volt. A kapu mellett felállítottak egy nagy színpadot, ahol különböző műsorokat nézhetett a nagyszámú közönség. Az oszlopokként álló mészkősziklákon hegymászók lógtak. A belső vár kapujától az egyik sziklára húztak át kötelet, amin le lehetett siklani. Alattuk íjászok tartottak bemutatót. Néhány lovas nekihajtotta gyönyörű állatait a hegyoldalnak. Egyszóval szórakoztak a lengyelek. Amikor kezdett sötétedni, bennünket becsaltak a vár pinceborozójába. Pontosabban az egyetlen fedett helyre, ahol kisebb társaságoknak van lehetősség megteríteni. Az asztal természetesen most is roskadozott, a vodkás pohárnak mindig tele kellett lenni, noha gyakran ránk is szóltak, hogy igyunk. Én ugyan nagyon szeretek enni, de ami sok, az sok.
Ráadásul este 11-kor Sergio a Jurajskyban várt bennünket a spagettival. Napok óta emlegeti, de eddig nem volt rá alkalom. Tízkor megnéztük a tűzijátékot. Fergeteges volt. Azt hiszem ez a megfelelő kifejezés. Nem találtam benne semmi rendszert, olyan volt, mintha mindent el akarnának lőni.

A spagettit a polgármesterünk megúszta. A szállására vendégek jelentkeztek be, őket kellett fogadnia. A protokoll megkívánta ezt a látogatást. A vendégek vezetője vendégül látja a meghívóit.
Többek között erre is figyelmeztethettek volna az elődeink. Nem voltunk erre felkészülve. Még jó, hogy a látogatók vittek magukkal italt. Igaz, már akkor gyanítani kellett volna ezt a szokást, amikor ők voltak vendégségben nálunk, s meghívták Csabát a szállásukra, aki persze nem ment el. Nem látta értelmét, hiszen napközben is együtt voltak. Arra nem is gondolt, hogy ezzel megbánthatja őket. Valaki szólhatott volna, hiszen viselkedésével mindannyiunkat minősít.
Nem láttam, hogy a spagettis tányért bárki kitörölte volna. Volt olyan, aki csak összetúrta. Mindenki túlette már magát. Meg kellett még kóstolni Melissano iszonyatosan rossz borát, de ez se hozta meg az étvágyamat.
Éjfélkor már mindenki kókadozott, de senki nem mert felállni. Tanácstalanul kérdezgettük egymást, hogyan lehetne ezt megoldani.
- Semmi probléma – mondta Mirek –felállunk és megyünk. Háromra! Magyarok föl! – kurjantotta el magát, és megoldódott a dilemma, a többiek megkönnyebbülve szedelőzködtek.
„Hazaérve”, Mirek hallgatózott a Csaba ajtajánál. Te! - mondta kissé riadtan - Lengyel beszédet hallok. Gyorsan lefekszem, nehogy még tolmácsolni kelljen.
Mire megmostam a lábam, már horkolt.