Legfrissebb bejegyzések

Egy nehéz nap éjszakája

...Késő délután volt, amikor megálltak a tankok az út szélén Tapolca közelében. A nap hamarosan lebukott a nyugati égbolton, de itt kellett várni a következő feladatra addig, míg teljesen besötétedett. Éjszakai támadást imitáltak, feltételezett ellenséggel szemben. A dolog lényege a sötétség. Nem szabad látható fényt használni, csak éjjellátó készüléket. Szárnyra kapott a hír, hogy Sanyika rosszul lett. Hihető, hogy kikészült, hiszen szokatlanul kemény nap van mögötte. Nagyobb azonban a valószínűsége, hogy fél a feladattól. Ez is érthető lenne, bár ilyen indokkal aligha kapna felmentést.
Mint később kiderült, nem működőképes a nagy sugárvetője. Nem egy különleges eset, hiszen legtöbb kocsin legalább egy sugárvető rossz, van, ahol több is. A többi vezetőnek viszont nem jelent gondot, hiszen feljött a telihold, gyönyörűen lehet látni mindenféle berendezés nélkül. Egymásnak adták a tippet, hogy nyitott réssel vezessenek. Azt persze nehezen lehet megérteni, hogy ezeken az alig használt, három-négyéves gépeken mitől romlik el bármi. Az ütközések okozta sérüléseket nem számítva. A tavasszal gyári szerelők jöttek Csehszlovákiából a laktanyába garanciális javítás okán, ugyanis akadnak szerkezeti meghibásodások is. A fiúk nem tudtak velük közvetlenül beszélni, de azért izgalmas dolognak találták, hogy olyan szerelőkkel találkozhattak, akik innét közvetlenül a Közel – Keletre mennek javítani. Hatalmas üzletet köthetett Egyiptommal a cseh hadiipar, hiszen hat éve szinte az egész harckocsiállományt kilőtték az izraeliek. Volt mit pótolniuk. Ezt persze a baráti sajtó nem nagyon reklámozza, de attól még igaz, hogy Izrael három fronton verte el egyszerre a szocialista tábor által felfegyverzett arab országokat.
Itt persze nem kell félni, nem fog lőni senki. Most már vaklőszerrel sem. Egyetlen veszély az lehet, hogy valami gödörbe belebuknak. Sanyikáék ott maradtak az úton. Nem komoly a rosszullét, nem kellett orvost hívni hozzá. A többiek nekivágtak a holdfényes legelőnek. Parancs szerint minden rést le kell zárni. Elindult a roham. – Mosikám! Nyisd ki a rést! Gyönyörű telihold van – szólt Zsolt, miközben a mikádóját kiterítette a toronyra, hogy ne a hideg páncélon kelljen ülnie.
Mit képzelsz péká? Be se csuktam. Jó irányba megyünk így?
Jó. Majd szólok, ha változtatni kell az irányon. Tartsd a sebességet! Egyébként jól látod a többieket. Ne maradj le, ne siess előre! Ennyi. Na nézd má’! Mindenki kint ül a toronyban.
Nem hülyék a többiek se, mászott ki Béla is.
Szótlanul mentek előre. A rádióba valaki beleszólt néha, de ezt csak a parancsnok hallotta. Volt olyan is, hogy oroszul mondtak valamit, de az oroszok egész nap belezavartak a rádióforgalmazásba, már megszokott volt, hogy ugyanazon a frekvencián beszélnek. Mivel nem értették, nem zavart senkit.
Melyik ez a barom? Hogy kerültek ide? – kérdezte megdöbbenve Zsolt csupán önmagától, de hangosan.
Az egymás mellett haladó kocsikról még át is integettek, olyan jól lehetett látni, de ez az egy itt jön mögöttük lezárt résekkel, és nyilvánvalóan nem lát semmit. Amikor felfedezte őket, már olyan közel jártak, hogy nem mert szólni a vezetőnek, hogy húzódjon balra. Attól félt, hogy alá fordítja a kocsi farát a mögöttük vakon csörtetőnek. Lelki szemeivel már látta, ahogy a hernyótalpak felkapaszkodnak rájuk. Készült, hogy beugrik és magára zárja a tetőt. Mellette Béla meg is tette. Mosi hallotta az önkéntelen kérdést és derékig kibújt a vezetőnyílásból, hogy szétnézzen. Miután látta a veszélyt, gyorsan visszahuppant a helyére és finoman rábotozott balra. Így ha ugyan centimétereken múlt is, de az egyetlen, parancs szerint rohamozó tank elhaladt mellettük. A toronyszámból kiderült, hogy az alakzat bal szélén kellene haladnia. A jobbszárnyon Pumpa kocsija volt a szélső, de rajtuk is jóval túljutott ez a „vakegér”, mire Lajos leállította a támadást.
Sikeresen legyőzték a képzeletbeli ellenséget. Felkapcsolták a fényszórókat és megközelítették a vasutat. A küzdőterek ismét átalakultak hálófülkékké, s a zászlóalj nyugovóra tért. Mindenki fáradt volt, de a kényelmetlen fekhelyen nehezen tudtak elaludni. Zsongott a fejük az egész napos zajtól. Furcsállották is, hogy élőszóban tudnak beszélgetni. Ekkorra Radu is visszatért hozzájuk, aki nem vett részt a gyakorlaton, mert Lajos kölcsön adta a törzshöz. A többiek morogtak is a visszatérése miatt, de vigyorogva közölte, hogy azért jött vissza, mert mégiscsak ide tartozik, nem is tudja, hogy lehettek meg a raj esze nélkül egész nap.
Kényelmesen fekszel Béla? – szólt le Zsolt a toronykoszorúból.
Nem mondhatnám. Csak oldalt férek el, de legalább az előmelegítő melegen tartja a hátamat. Néhány órán át biztosan.
Vigyázz Mosira, nehogy fejen rúgd!
Aztán arra gondolt, hogy Radu jobban elférne azon a szűk helyen, de nem tette szóvá, hiszen mégis az öreg katona a legmagasabb rang. Elfogadott, hogy neki jár a legkényelmesebb fekvőhely, ami egyébként a kopasznak a szolgálati helye. Tulajdonképpen hárman vannak öregek a kocsiban, de nem fekhet mindenki a töltő helyére.
Mosi már biztosan elaludt, különben szólna, hogy büdös a lábam. – jegyezte meg Béla egy kis kacajjal kísérve a megszólalását.
Tudjátok mi jutott eszembe? Azért nagy szerencsénk van az időjárással. Emlékszel Radu, amikor a Dunától visszatértünk? Napokig mostuk a sarat a kocsikról. Igaz, te honnét tudnád? Elsumákoltad azt is. Addig pedáloztál, amíg hazaengedtek, mialatt nekem, a főnöknek ott kellett piszkálni azt az utálatos vastag, puha sarat a görgők közül. Csak szurkálni lehet, de nem akar kijönni. Sokkal könnyebb lenne, ha megszáradna, de azt nem engedik, hogy megvárjuk.
Ne erről beszélj főnök. Azt meséld el a fűtőnek, amikor a lőteret takarítottuk. Ott is volt sár annyi, hogy ott is hagytuk.
Az is egy nagy kaland volt, csak ott buktunk meg, hogy éppen Lajos volt aznap a napos tiszt.
Berúgtatok? – tapintott rá a lényegre a töltő.
De be ám. – mondta röviden, majd hosszan hallgatott.
No! Mondod?
Nem mondtam még neked?
Hallottam valamit róla, de mondd el az egészet! Úgyis ráérek meghallgatni. Nem vagyok álmos.
Németh őrmesterrel, a saját hivatásos szakasz pékánkkal mentünk – kezdte Zsolt a mesélést. – Lajos már ezt rossz ómennek tartotta, de valakire rá kellett bízni a feladatot. Tudod, az előző néhány napban lövészet volt és a kifutón, a forgókra rengeteg sarat hordtak fel a tankok. Ezeket a betonplaccokat kellett, kellett volna letakarítani. Azért mondom így, mert elkezdtük ugyan, de nem végeztünk vele. Már útban a lőtér felé megálltunk egy kocsmánál. Mi, Raduval, benyomtunk egy-egy deci rumot. Igaz, Misikém?
Ühüm.
Vettünk egy üveg kékfrankost, és vittük magunkkal a munkába. A többiek nem tudom mit ittak, de valamit mindenki bekapott. Jómagam civilben se piáltam, hamar fejbe vágott az ital. Mire sárkaparás közben megittuk a bort – bár adtunk belőle másnak is – egész jókedvem lett. Az őrmi közben bement a lőtér melletti faluba, hozott néhány üveg sört. Nem nagyon haladtunk a takarítással. Megettük a magunkkal hozott kaját, majd Radunak támadt egy jó ötlete. Igaz Misikém? Mi van alszol?

A lövegfar alól halk hortyogás hallatszott. Elől csattant a vezetőrés ajtaja. Felébredt Mosi és kimászott vizelni. Odakint cigaretták parázslottak a sötétben a tankok tetején. Halk beszélgetés hallatszott minden irányból. A hold elbújt a felhők mögé.
Most kellene csinálni az éjszakai vezetést – gondolta, de azért nem bánta, hogy túl vannak rajta. Kicsit ő is tartott az éjjellátó készüléktől. Lehet ugyan látni vele, csak a távolságbecslés eléggé becsapós.
Nem bánnám már, ha visszamennénk a laktanyába. – gondolta magában – Jó lenne végre megfürödni. Beviszem a stokit (ülőke, támla nélküli szék) a zuhany alá, és ki se jövök onnét egész nap. Aztán végigterülök a vaságyon, még a lábaimat is kinyújtom.
Majd hazagondolt, arra az utolsó estére, amit a barátaival töltött a bevonulás előtt. Nagyon részegre itta magát. A barátai már kezdtek elszállingózni, de ő nem akarta, hogy vége legyen a bulinak. Amikor az utolsó vendég is elment, felkapott egy fél üveg vermutot és utána szaladt. Két háztömbbel odébb érte utol, és csak ott vette észre, hogy zokniban áll a járdán. Ez azért volt érdekes, mert mindez februárban történt, mégse vette észre, hogy fázik a lába.
Mosi te vagy az? – kérdezett rá egy alak. A hangja alapján Sanyika volt az.
Én. Van egy cigid? Mi volt veled? Kibuktál?
Elég volt a mai nap. Ne mond el senkinek, de féltem az éjszakai vezetéstől.
Kár volt. Nagyon jól lehetett látni. Egyedül ezek a hülye Ciklonék jöttek infrával, de úgy eltévedtek, hogy az egész vonalon keresztülvágtak. Gondolhatod, mikor a harmadik szakaszból a jobbszárnyon kötött ki. Még Pumpáéktól is jobbra álltak meg. Nem is olyan mindjárt, mert még a rádiójukkal is gond volt. Miránk majdnem felmásztak. Ha nem húzódom félre, simán nekünk jönnek. A péká nem is mert rámszólni amikor észrevette őket, már olyan közel jártak, hogy csak a szerencsében bízott.
Szívták a cigit és hallgattak. Nagyon el voltak fáradva, de nem bánták volna, ha már reggel lenne és nem kellene a hideg páncélosban kuporogni, pedig most még ez várt rájuk.

Meséld tovább fönök, figyelek. – mondta Béla, miközben nagyokat nyögve a másik oldalára fordult. A tartály jó meleg volt ugyan, de nagyon nyomta a derekát. Azt remélte, hogy kényelmesebb lesz, ha a hasát fordítja arra. Reménye nem vált valóra. Most valami éles lemez nyomta a hátát. Ez már ilyen kényelmetlen éjszaka lesz. Jó hosszú éjszaka.
Szóval. Azt mondta a Radu ott a lőtéren kissé spicces állapotban, amikor annyira áhítoztunk mindannyian az alkoholra, hogy két faluval odébb, – mondta a nevét is, de valami megjegyezhetetlen – szóval ott lakik egy volt munkatársa. Úgy emlékszik, nagyon jó bora van az öregnek, biztosan otthon is van ilyenkor szombaton. Nem vagyok már benne biztos, hogy szombat volt, mindenesetre a munkatársat otthon találtuk. Az őrmesterünk természetesen nem ellenezte az ötletet. Miért is ellenezte volna. Belevaló gyerek. Most is valami alkoholos eredetű baleset miatt van tőlünk távol.
Némethet mondod? – fészkelődött Mosi, miután magára zárta ismét a fedelet. – Rosszul lépett le a buszról és becsípődött a tüdeje. Ezt mondják. Na, de így legalább te lettél a főnökünk. Akárhogy utál téged Lajos, most el kell ismernie, hogy jól vezetted a szakaszt. Ráadásul mi voltunk a felderítők. Nem csak úgy mentünk a többi után.
Azért a Pumpáé volt a főszerep. – próbálta hárítani Zsolt a dicséretet.
Milyen főszerep? Csak hantázni kellett a rádióba. Neki az semmi. A beásottakot igaz, hogy ő vette észre, de elég volt a dombot felismerni, meg volt mondva, hogy ott lesznek. Nem nagy dolog. Te viszont szuper voltál péká. Jenőéket is helyre kellett azért tenned néha. Nem kell a szerénykedés!
Fogd má’be! – förmedt rá Béla. – Mondjad főnök! A jó bornál tartottál. – hallani lehetett, amint nagyot nyelt.
Na. Elmentünk a munkatárshoz. A sofőr kicsit ellenkezett, biztosan irigyelte a bandát, mivel neki nem lehetett inni. Aztán mégis azt mondta, hogy neki kitelik az idejéből, oda visz bennünket, ahova mondjuk. Heten ittunk meg öt liter bort. Ha az előzményeket figyelembe vesszük, nem csekély mennyiség. Jól elvoltunk. Én, és a házigazda gyereke játszottunk valami társasjátékkal. A sofőr sürgetett bennünket, különben úgy lehet, ott is alszunk. Útközben megálltunk még egy kocsmánál. Nekem konyakot hozott azt se tudom ki. Zámbóval elcseréltem kevertre, aztán észrevettem, hogy neki is mércén felül van már. Legalábbis erre gondoltam, amikor láttam, hogy titkon kiönti a padlóra, majd mutatóujját a szája elé téve mutatta, hogy ne szóljak. Nem tudom, mennyit időzhettünk, de egyszercsak Radu… Hallod? Ja, alszik. Szóval Radu, meg Sanyika izgatottan súgta, hogy induljunk azonnal, van egy rekesz sörünk. Nem értettük, de mentünk. Az udvaron a mi Mancink (Rába MAN) mellett állt a sörös Zil. Ez a két fazon kiment csövelni, és közben átemeltek egy láda sört a mi kocsinkra. Aztán a körletbe úgy vonultunk be, hogy lóbáltuk a kezünkben, mint egy virágos kosarat. Ebből a sörből persze már nem jutott, de nem is kellett. Odaadtuk a bentieknek. Én már úgy tele voltam, hogy az ablakon kihajolva rókáztam. A Lajos káromkodására és üvegcsörömpölésre eszméltem. Egy hosszadalmas letolás lett csak belőle. Fel volt rá készülve, hogy részegen jövünk be, de azt már nehezen viselte, hogy még egy rekesz sört is becsempésztünk a laktanyába. Ennyi volt a sztori. Aludjunk!

Fent a toronykoszorú. A rádiók helyén a "parancsnoki" fekhely.

Alsó képen a két botkormány között "terpeszkedhet" a vezető (felhúzott térddel fér csak el) Középen az a két gumikeret az "ablakot" szegélyezi.

Rozsdástalpúak ütközetben


A tankokban a kezelőszemélyzet erősen kapaszkodik. Meglepően jó rúgózásuk van ezeknek a böhöm nagy gépeknek, de a rossz út, és a nagy sebesség megteszi a magáét. Az utazás komfortját mindezen túl még az óriási zaj is erősen lerontja. A kilátás is hagy némi kívánnivalót maga után. A sokszor derékszögű kanyarokba a vezető vakon fordul bele, kénytelen a parancsnokra hagyatkozni, akinek körkörös a kilátása. Legalábbis szemmagasságban. Fölfelé semmit nem lát, de ha közelre, a kocsi elé kell nézni, akkor is inkább csak a töltőkezelőnek van erre némi esélye.
Egy derékszögű kanyar után az addig sík terep erősen lejt, egy széles völgy felé. Valami sötétlik a szemközti dombon, de túl messze van ahhoz, hogy ki lehessen találni, hogy mi is az. A terv szerint, ott kell lenni az „ellenségnek”.
- Szemközt három beásott harckocsi!
- Harchoz! – üvölti egy rekedt hang.
A század legyezőként szétnyílik. Pumpa marad az úton, Zsolt balra, a harcfelderítő szakasz harmadik kocsija jobbra, nem túl közel sorakozik fel mellé. Az őket követő első szakasz balra, a harmadik szakasz jobbra. Lajos mögöttük marad, onnét vezényli a támadást.
- Első és harmadik szakasz tűz!
Félelmetes látvány a hat ágyúból felvillanó torkolattűz, és a felszálló füst. Még szerencse, hogy nem igazi gránátok. A további tűzparancsok már a küzdőtérben hangzanak. Addig tüzelnek, amíg tart a muníció. A zárat minden lövés után fel kell húzni, hiszen a vaklőszer esetében nem működik az automatika, és természetesen a füstelszívás sem. A katonák erősen köhécselnek a záptojás szagú lőporfüstben. A kinti fülsiketítő ágyúdörgés bentről csak tompa puffanás, majd a felcsattanó zárszerkezet nyomán a padlóra, füstölögve lehulló rövid gránáthüvely csörömpölése.
- Töltve!
- Tűz!
Újabb csattanás, újabb csörömpölés. A töltő előkapja a polctartályból a következő vaklőszert, a csőbe löki, majd hüvelykujját ökölbe szorítva bekíséri, hogy a rácsapódó zár sérülés nélkül, oldalra kilökhesse a karját.

Zsolt kissé irigykedve hallgatja az ágyúdörgést, s közben távcsövén erősen figyeli a szemközti domboldalt, vagyis a célterületet.
- Nahát! Hogy vette ezeket észre Pumpa? Alig látni, hogy van ott valami…és milyen kicsi a tornyuk…ezek úszó harckocsik, ráadásul nem is három, hanem csak kettő. Ezek a felderítőket állították elénk. Hallod, Mosi?
- Mi van péká?
- Ezek nem is tankok. A felderítők konzerves dobozait ásták be.
- Biztos vagy benne? Én nem látok el odáig. Akkor viszont hol van az ellenséges harckocsi század?
- Tüzet szüntess, tüzet szüntess! – üvöltötte a félreismerhetetlen rekedt hang. – Az egész század hátra arc!
Az egész század megzavarodott. Néhányan kis kivárás után végrehajtották a parancsot, volt aki csupán keresztbefordult, de legtöbben csak álltak egyhelyben. Ilyen parancs nem volt megbeszélve. Senki nem értette, mi történt.
- Hülye ez a Lajos? Azt mondja, hogy hátra arc.
- Akkor most mi van péká? Megforduljak?
- Mit tudom én? Ütközet közben?
- A harmadik szakasz már megy – szólt Béla, aki oldalra kukucskált a periszkópján. – Nem értem, mi van.
- Én sem.
- Húszas, hátra arc! – a hang nem a Lajosé, de a parancs nekik szólt. Szegény Lajos. Mi lesz még vele estig, ha már most kiment a hangja.
- Fordulj meg Mosi!
- A kurva életbe! – ordít megint a hadnagy – Állj az egész! Ezt jól bekaptuk. Motort állíts!

Leállt minden mozgás, mintha fényképezésre várnának. Siralmas látvány volt a nagy összevisszaság.
- Maradjunk, ahol vagyunk! Ne fordulj meg! Motort állíts!
- Ezek meg kik? – kérdezett bele Mosi a hirtelen támadt csendbe.
- Jobbról. Figyeled péká?

A völgy alján jobbról, egy kis fenyőerdő takarásából harckocsioszlop vonult feléjük, majd átvágott a kusza harcvonal között. A parancsnokok büszkén feszítettek a toronyban, a vezetőrések is mind nyitva voltak.
- Úgy tűnik, vége van a csatának. Ezek idegen tankok. Nézd a toronyszámukat! Azt hittem, meg van beszélve, hogy mi nyerünk.
- Kikaptunk péká?
- Nagyon úgy néz ki. Sokkal izgalmasabb lett volna, ha tudjuk, hogy tétre megy a játék. Mondták ugyan, hogy nincs előre eldöntve, de nem hittük el.

Rozsdástalpúak

1. nap

Hatalmas diesel motorok dübörgése, lánctalpak csikorgása verte fel az esti külváros csendjét. A sápadt lámpafénynél egy páncélos zászlóalj dagasztotta a sarat, útban a teherpályaudvar felé. Fura látványt keltettek a hátrafordított lövegtornyaikkal. Fura, de praktikus. Így kevéssé nyúlik túl a harckocsin az ágyúcső, nem kell attól tartani, hogy a szűk utcákban beakad egy fába, vagy egy oszlopba. Amikorra a menetoszlop megérkezett, a vasutasok már a homlokrámpához tolták a tizenöt pőrekocsit. A zászlóalj kerekes járművei félrehúzódva vártak a sorukra. Azok a katonák, akiknek nem volt dolga a bevagonírozásnál, a sínek mellett elméletileg felsorakoztak, gyakorlatilag csoportba verődve várakoztak. A sötétben néhány kíváncsiskodó civil jött-ment. A tisztek intézkedtek. Utasításokat adtak, kiabáltak, veszekedtek a katonákra. Mindenki tisztában volt vele, hogy eltelik még pár óra az indulásig, és elég nehéz fegyelmezetten, tétlenül várni. A veszteglő harckocsikból kimásztak a vezetők, az őrmesterek pedig kiabáltak, hogy menjenek vissza, mindjárt indulnak. Na hiszen. Majd mindjárt. A kocsiparancsnokok is kimásztak a toronyból, némelyikük átment a haverhoz a másik tankra. Érdekes szokásuk van ezeknek a tankistáknak. Amikor várakozni kell, ilyen pedig sokszor előfordul, mindig a tank hátulján álldogálnak. Ez egy viszonylag nagy síkfelület a motor fölött. Ha a löveg le van engedve egészen a kocsi farán lévő hordók közé, azon üldögélnek, mint fecskék a villanydróton.

A 311-es toronyszámú tank vezetője helybéli srác. Itt lakik néhány utcányira. Odahaza is tudják, hogy most indulnak, pedig titok, így kijött az anyja meg a húga megnézni Sanyikát, hogy áll fel majd a vasúti kocsira. Amikor meglátta őket, integetett nekik, de nem volt egy vagány csávó, nem mert kiszállni, csak kiült a vezetőrés peremére. Parádi tizedes leszólt a toronyból, hogy menjen oda hozzájuk, de a hadnagy visszaparancsolta mondván, hogy indulnak.
- Na persze - morgott magában a tizedes - Ahogy szoktuk. Tuti, hogy egy óra múlva se leszünk fent a vonaton, ez meg itt pattog. Sanyika persze majrézik.
- Menj már! Most nem figyel ide. Majd én odébb viszem a kocsit, ha megindul a sor. A felállásra majd visszaérsz.
- Ah, minek. Tegnap voltam otthon. - leplezte a bátortalanságát. Úgy állította be a dolgot, mintha nem is akarna odamenni.
- Te tudod. - mondta Parádi (vagy ahogy a többiek hívják a Zsolti tizedest lerövidítve, hogy Zsoltíz) szinte csak magában.
Aztán azon kezdett el méltatlankodni, hogy miért nem hívta még meg soha őt a beosztottja az otthonába. Igaz, nem köti őket valami túl nagy barátság, de idejük nagy részét együtt töltik, és jól megértik egymást. A körletben egymás mellett van az ágyuk, esténként is sokat beszélgetnek. Nagyon sokat tudnak egymás családjáról is, de Sanyikának még soha nem jutott eszébe, hogy hazavigye a pékáját. (vagyis a parancsnokát) Kíváncsi lett volna a Marikára, bár ha a testvérére hasonlít, nem lehet valami jó bőr. Na, de mégiscsak nő.

Aztán az otthoni barátnőjére gondolt, akinek gyűrött fényképe most is ott van a zubbonya zsebében.
- Jó nő. - mondták a szakaszbeli srácok, amikor mutatta nekik a képet - Biztos nem fog megvárni.
Volt, aki érvekkel támogatta a véleményét. A többiek előtt mutatta, hogy mennyire biztos a dolgában, de be kellett látnia, hogy nagyon kevés az esélye. Nem lehet tudni, hogy a néhány hetes együttlét emléke mire lesz elég. Ki tudja, hű marad-e hozzá? Azt elhatározta, hogy ő, mindenképpen hűséges lesz. A laktanyában, ezt egyáltalán nem nehéz megtartani. Ez persze nem jelenti azt, hogy el kell zárkózni a női társaságtól, ezt senki nem várja el tőle. Sanyikára mégsem akaszkodhat rá a húga miatt, az utcán pedig nem akar ismerkedni.


- Indulás!
Most tényleg megmozdult a sor. Nagy fehér füstfelhő szállt fel amint beröffentek a gépek. Alapjáraton rettenetesen csörömpölnek a méternyi malomkerékszerű ventillátorok. Talán ezért hívják ezeket a fiúkat többek között csörömpösöknek is. Na meg rozsdástalpúaknak, de az egyértelmű. Meglódult az első kocsi. A 40 centi széles kipufogórésen ömlik a füst. Az 550 LE úgy ugrik a 36 tonnával, mint egy kiscsikó. A rámpára 180 fokban kell visszafordulni. Fülsértő csikorgással kaparja a lánctalp a macskakövet A vasúti kocsik oldalán kis tábla,"RAKMINTÁN TÚLÉRŐ " Ez azt jelenti, hogy a tank 20cm-el szélesebb. A vezető nem látja a lánctalpat, még világosban is kockázatos lenne egyedül felállni. A parancsnok felugrik a platóra és a tank előtt hátrálva mutogat, irányít. Egy kocsira két tank fér, de itt kell feljönni mind a harmincnak, így az elsőnek végig kell menni az egész szerelvényen úgy, hogy mindkét oldalon a levegőben megy a fél lánctalp. A parancsnoknak közben a háta mögé is kell figyelni, nehogy beessen két vagon közé.
- Ügyes légy Sanyika! Figyelnek a csajok. – kiáltotta Zsolt az enyhén szólva fakezű vezetőjének, amikor rájuk kerül a sor. A nagy dübörgéstől bizonyára mindenki jobban hallotta, mint éppen a megszólított. Sanyika gyakran rángatta "fakezével" a botkormányt, mégis volt, hogy Zsoltnak a hátán is felállt a szőr, amikor az 50cm-es lánctalpból 35-40 is lelógott az egyik oldalon. Mindketten megkönnyebbültek mikor végre a helyükre értek.

A törzs katonái a teherautóról átdobálták a faékeket, ácskapcsokat, hogy a tankisták rögzíthessék a tankot. Kenderkötéllel szorosan lekötik a lövegcsövet a farpáncél vonóhorgaihoz, ezután elől - hátul 6mm-es huzallal kipányvázzák, hogy véletlenül se tudjon menet közben megmozdulni a vonaton. Miután rögzítették mind a 31 páncélost, kihúzzák a szerelvényt. Helyére tolják a kerekeseknek szánt vagonokat, köztük a boci - pullmanokat, melyekben majd a sorállomány fog utazni.
Nem valami vonzó látvány a vagon belseje, de a célnak jobban megfelel, mint a személykocsi, amiben a tiszteket helyezik majd el. Egész éjszaka megy majd a vonat. Ilyenkor természetes, hogy alszik az ember, de ülve nem igazán kényelmes. A marha-vagonok szélesen be vannak polcozva, itt kényelmesen ki lehet nyújtózni. Csak az ajtók szélességében van egy kis szabad tér, középen vaskályhával. A polcok szélén üldögélhet, aki fázik.
- Zsoltíz! Merre vagy? - mászott fel Sanyika utolsóként.
- Balra alul. - jött a válasz a sötétből. - Gyere, még szorítunk helyet. Hol mászkáltál? Már kerestelek.
- Csukd be az ajtót! - szólt valaki a másik oldalról.
- Hagyd nyitva! - jött egy ellenkező felszólítás. Ezen kisebb vita alakult ki, végül megszavazták, hogy nyitva marad indulásig. Legfeljebb kintről becsukja az őrmester.
- Hoztam valamit főnök.
Nem szerette Zsolt, ha főnöknek szólította, de hiába szólt rá már számtalanszor. Kénytelen volt elfogadni, pedig igen messze állt az ő beosztása attól, hogy főnök legyen. Sanyika a kezébe nyomott egy hideg, henger alakú valamit, amiben a hangja alapján valami folyékony lehetett. Legalábbis úgy hallatszott, mintha lötyögne.
- Mi ez. Pia?
- Naná, majd befőtt. Végül csak oda lopakodtam a muterhoz.
- Valami házi jellegű?
- Hova gondolsz? Vodka.
- Az jó, az nem büdös. Meséltem, hogy jártam a zászlóssal?
- Mesélted. Húzd meg!
- A zászlóst?
- Hülye vagy. - öklözte mellbe barátságosan.
- Azt a tökfejet mondod, akinek őrmester az öccse? - szólt közbe valaki a sötétből - Adsz egy kortyot?
A hangjáról felismerték Radut, a lövegirányzójukat. Teljes nevén Radulovics Mihály, de úgy már túl hosszú, ráadásul feltűnően szerb hangzású. Nem ritka név a dél - Dunántúlon, bár mindenfelé vannak vics végződésű nevek, melyeknek nem kutatjuk az eredetét. Nem a nevétől magyar az ember.
Nyeltek egy- egy kortyot mind a hárman, majd elrejtették az érdeklődők elől, hiszen egész hétre ennyi az italuk.
- Figyelj péká! Hogy volt a zászlóssal?
- Mondtam már. Én voltam az alegység ügyeletes, az a bunkó meg a napos tiszt. Az öccse, az őrmester is szolgálatban volt a konyhán, de kevés volt az embere. Mit tesz ilyenkor egy jó testvér? Telefonált nekem, hogy küldjek le öt kopaszt. Felháborodtam az ötletén, hiszen nem mi voltunk a konyhára vezényelve. Semmi közünk hozzá, hogy boldogulnak a konyha-malacok. Később megint telefonált, de megint nem küldtem le senkit. A kopasz is a mi katonánk, minek szívassam őket feleslegesen? Aztán ráérésemben bementem a 3. szakaszhoz. Balog megkínált jó büdös kisüstivel. Nem volt annyira jó, mint amennyire büdös. Alig volt időm lenyelni, amikor kiabált a napos a folyosón, hogy - Ügyeletes! - Megyek ki, hát ott áll személyesen a zászlós. Ki volt kissé akadva, amiért nem hajtottam végre a parancsát. Felindultságában, egész közelről kiabált velem. Szagot fogott.
- Maga ivott. - állapította meg találóan.
- Igen, ittam. - Felesleges lett volna tagadnom.
- Van még? - Persze, hogy volt még, de az a Balogé. Ha a saját tulajdonom lett volna, akkor is letagadom természetesen.
- Na, most baszott rá. Sorakoztassa a kopaszokat!
- Aztán? - kérdezett közbe Radu.
- Ennyi a történet. Továbbra is ellenálltam az ötletének, így kénytelen volt személyesen összeszedni az embereket. Ez ellen már nem tehettem semmit. Fenyegetőzött, hogy jelenti a parancsnokomnak, persze nem jelentette. Tudta, hogy nekem volt igazam. Nem akarta égetni magát a hadnagy előtt.

Sanyika is eligazította a fekhelyét. Maga alá terítette az egyik plédet, a másikkal takarózott. A feje alá hajtotta a mikádót. A vagon falánál, a fejüknél volt még hely a málhazsáknak. A bakancsok a fekhely végénél, a padlón sorakoztak. Remélhetőleg megismerik majd reggel a sajátjukat.

Nincs még nagyon késő, de ilyenkor télen hamar sötétedik, és a tétlen várakozás is elálmosítja az embert. Néhányan gyorsan elalszanak, de miközben összekapcsolják a szerelvényt, csapódnak az ütközők, nagyokat rándul, majd hirtelen megáll a vagonsor. Ilyenkor az alvók is felriadnak. Még eltelik legalább egy óra, mikorra szabad utat kap a vonat. Mitagadás, egy csendes szobában, puha ágyban összehasonlíthatatlanul kényelmesebben lehetne aludni. A kerekek csattogása, a csikorgó hangok és a kocsi oldalirányú kilengései a váltóknál, néha a szomszédos vágányokon elszáguldó másik vonat zaja, a megállások, az elindulások, mind - mind zavaró tényezők. Na de éjszaka van, aki felébred, majd visszaalszik.
Valami nagyváros közelében nem messze az állomástól megáll a vonat, várva a szabad jelzésre. Az egyik legénységi vagonból már elfogyott a tüzelő. Néhányan leugrálnak, hogy a közeli raktár-épületnél valami deszka, netán igazi tűzifa után nézzenek, megkockáztatva ezzel, hogy esetleg lemaradnak. Minden megálláskor leszállnak néhányan, de most messzire elmerészkedtek. Végül sikerrel járnak. Tüzelő is került, és vissza is értek időben.
Zötykölődhettek tovább az éjszakában. …

2. nap


Még semmi jelét nem mutatta a reggel, csupán az órára nézve derült ki, hogy közeleg a hajnal, amikor a sokadik megállás után kívülről felrántották az ajtót, és kitessékelték a legénységet. A szokásoktól eltérően most egy igazi vasútállomásra terelték be a feladat nélküli állományt, hogy ott várják a következő parancsot. A kerekesek, miután lejöttek a vonatról, beálltak konvojba és elvonultak valahová, de még a sorállomány nem tudta a célállomást. Na de nem mindegy?

A tankok elindítása már kissé körülményesebben ment. Nem volt ugyan semmi különös oka, talán csak a gyakorlás, de az állomásépület előtt egy szállítójárműre, úgynevezett trélerre kellett felállni, amely elvitte néhány száz méterre, a főutca túloldalára, ahol letette, majd jött vissza a következőért. Talán a fél zászlóaljat is elhordták már így, amikor az egyik vezető oldalt lelépett a trélerről. Nem volt ez egyébként könnyű feladat egy gyakorlatlan traktorosnak, hiszen a gyenge világításnál nehéz volt követni a vontatón integető őrmester mutogatását. Itt nem is lehetett olyan óvatosan indulni, mint amikor a kiépített vasúti homlokrámpáról átaraszoltak a vagonra. A tréler meredek rámpájáról csak a sötét eget láthatta, amikor lendületből nekirugaszkodott. Ha az úttesten nem állt be a pontos irányba, nem volt mód, később korrigálni. A hatalmas tömeg irtózatosat csattant, amint egyik talpa lecsúszott, és a súly félrebillentette a trélert is, melynek az eleje a levegőbe emelkedett. A gyakorlatlan vezető érthetően nagyon megijedt. Talán szerencse, hogy lefulladt a motor. A hírre kicsődült szinte az egész állomány a váróteremből. Akkora tömeg lett a helyszínen, mintha fényes nappal történt volna az eset. Miután felmérték a helyzetet, egy rutinosabb "vén róka" bújt be a vezetőrésen. Berobbantotta a motort. Meglehet, hogy nem ússza meg a kihajtómű sérülés nélkül, de másképp nem lehet lehozni. A kocsi jobb hátsó sarka, pontosabban a lánctalp éle leért a talajra. A kihajtómű fogaskerekére támaszkodott szinte az egész súly. Ennek a szerkezetnek az a feladata, hogy igyekezzen kihúzni a tank alól a lánctalpat, s ez által halad előre, viszont nincs rá garancia, hogy ekkora terhet elbír. Felbőg a hatalmas motor. Az acélkerék szikrázva kapart a vizes macskakövön. Néhány pillanat az egész. A tréler nagyot csapódva talpra álli. A vontató parancsnoka körbejárta a gépet. Nehéz megállapítani, de a rengeteg gumikerék közül néhány biztosan kidurrant. Úgy döntött, nem vállalja a további szállításokat.

Fél óra várakozás után a hátramaradottak saját talpon elhagyják a vasútállomást. Sanyika is megnyugodhatott, hiszen nagyon félt a feladattól, különösen a történtek után. A főutcán úgy kelnek át, mint a későbbiek során az összes többi aszfaltúton. A zászlóaljtörzs fiataljai gumiszőnyeget terítenek alájuk. Gusztustalan munka összetekerni, miután rengeteg sarat felhordanak rá.
Mire megvirrad, a faluszélen sorakozik az összes tank. Összehívják a parancsnokokat. Kiosztják a reggelit, aztán irány a Duna-part. Árkon-bokron át nagyjából 50km. Az első kocsi tornyában feszít a nagyfőnök, Pipás őrnagy. Rettentően boldog, hiszen évente egyszer, vagy még ritkábban van alkalma "harcba vezetni a fiait". Részt vesz ugyan a legtöbb kiképzési gyakorlaton,
de csak gyalogosan, vagy legjobb esetben terepjárón. Most szinte ragyog az arca a büszkeségtől amint végignéz a hosszú tankoszlopon. Kopasz, vörös fejét eltakarja a szovjet mintájú hurkás fejvédő, átláthatatlan, foncsolozott szemüvegén megcsillan a bágyadt téli nap. Úgy dönt, ideje indulni. Estére el kell foglalni a tábort az ártérben, nem lehet tudni mennyi ideig tart majd az út. Feláll a kakasülőn, hogy jobban lásson.
- Motort indíts! - szól bele a rádióba, amit csak a három századparancsnok hall, akik adják tovább a parancsot. Nem érnek el mindenkit, hiszen néhány rádió be sincs kapcsolva, vagy éppen a Petőfit hallgatják rajta. Nincs jelentősége a dolognak, hiszen nem lehet nem észrevenni amint nagy csattanások után, berobbannak a hatalmas 12 hengeresek.
Attól van a csattanás, hogy mivel iszonyatos erő szükséges egy ekkora diesel motor megmozdításához, sűrített levegőt robbantanak rá, hiszen nincs az az akkumulátor, amely sokáig kibírna ekkora terhelést. Füstgomolyagok szállnak fel. Van, aki játékból rákapcsolja a ködösítőt is. Ez percenként 12 liter gázolaj árán olyan füstöt csinál, hogy nem látni tőle a tankot.
A 31 páncélos csörömpöl, mint egy rossz terménydaráló. Szakaszparancsnokig bezáróan kint ülnek a torony tetején. A többieknek parancs szerint bent kell kuksolni a zárt kocsiban, még jó, hogy legalább a vezetők mehetnek nyitott réssel. Pipás magasra emeli a karját, majd int, hogy nyomás előre. Nekivágnak a határnak. Néhány perc múlva sorra nyílnak fel a toronyfedők, és máris kint ül minden katona a kocsik tetején. Rosszul vannak nevelve. Látják, hogy a tisztek is megragadnak minden alkalmat, hogy hacsak egy mód van rá, elszabotálják a parancsot. A katonák csupán követik a példát.
Később mesélte az egyik tiszt, hogy erre a gyakorlatra Pipás le akarta festetni fehérre a sötétzöld kocsikat, az álcázás miatt. Nem találtak elfogadható kifogást, de szerencsére elolvadt a hó, így megoldódott a gond.
Az első néhány kilométeren szépen együtt ment az oszlop. A mezőgazdasági "üzemutak" többnyire kemények, még kissé fagyosak voltak. A mélyedésekben összegyűlt tócsák vize csupán hártyavékonyan volt befagyva. Ha járnának erre gyerekek, milyen jól szórakoznának a jég összetörésével. Ezek a monstrumok amint belegázolnak a tócsába, kétoldalt magasra csapják a sáros vizet. Néha tengelyig süppednek a habarékban, de nincs akadály a számukra. Ezek a járművek arra lettek tervezve, hogy bármilyen terepet leküzdjenek. Azért vannak, hogy a 6m hosszú, 100mm kaliberű löveget bárhová elvigyék. Ez a gép tulajdonképpen egy önjáró tüzérségi állás.
Bármennyire együtt vonult a zászlóalj, a 31 kocsi több mint fél kilométer hosszan kanyargott a szántóföldek között. Néhányan nem bírták az iramot, így hamarosan szétszóródott az alakzat. Pipás úgy döntött, hogy századonkénti alakzatban folytatják az utat. Ezzel persze nem csinált semmit, csak mivel várakozásokat iktatott közbe, húzta az időt. Megállította a menetoszlopot. Az első századdal elindult, elment egy kilométernyire, ott megállt. Néhány száz méterrel mögöttük felzárkózott a második, kissé hátrébb a harmadik század. Három külön menetoszlop folytatta az utat.
Elérték az első falut. A törzs már leterítette a gumiszőnyeget az aszfaltra. A parancsnoki tank kiállt oldalra, hogy az őrnagy gyönyörködhessen az átkelésben.
- Réseket lezárni! - mondta valaki a rádióba - Pipás les.
Néhányan ennek ellenére kint maradtak, hiszen itt a faluszélen inkább van látnivaló, mint a határban, Ezzel kivívták a parancsnok haragját, aki bosszúsan mutogatott, hogy tessék bebújni. Miután mindenki átvonult, meg kellett állni, hogy a főnök ismét az élre állhasson. Ez a mutatvány megismétlődött még néhányszor.
Egész nap mentek, megálltak, mentek, megálltak. Délután négy óra felé járt az idő, amikor egy mélyedésben elakadt a 2. század 3-ik szakasza. A zászlóalj fele tovább vonult. Az első kocsit, ami megfeneklett, mondanom se kell, hogy Sanyika vezette. Civilben kisteherkocsit vezetett, többnyire városi forgalomban. Nem sokat terepezett. Egy traktoros hasonló helyzetben nyilván jobban feltalálná magát.
Az út itt meglehetősen szélesre volt kijárva, hiszen a tsz MTZ-jei is kerülgetik a sarat a lehetőségekhez mérten. A 311-es a pocsolya közepén indult neki az akadálynak és kis híján túljutott rajta, de felfeküdt a tank hasa a sűrű, ragacsos sárban. A következő kocsi az akácos felől elment mellette és beállt elé. Leakasztották a sárvédőn kétoldalt végigfutó vontatókötelet és rákötötték a Sanyika gépét. Nekiveselkedtek. Dübörögtek a lóerők. A hernyótalpak helyben forogtak körbe, majd nagy nehezen megindultak. Sanyika kemény talajra került, viszont miután levették a kötelet, az imént még vontató jármű akadt el. Megindult az eddig még várakozó harmadik kocsi, de a 311-es mellé érve ez is elakadt. A szakasz egyetlen mozgásképes kocsija most az volt, amelyiket egyszer már kimentettek. Sikerült beállnia a 313-as mögé és ráakasztott. Elkezdte húzni hátra. Az akció vége az lett, hogy mindhárman mélyen elsüllyedtek. A lánctalpak teljesen eltűntek a sárban. A sárvédő került a talajszintre.
Még jó, hogy legalább a kipufogó szabadon maradt, így legalább volt hol szárítgatni az elázott bakancsokat. Ennek a műveletnek az a technikája, hogy egy katona két lábbal beleáll a résbe, egy másik bedugja az egyik lábát, és a kiáramló füst melegíti az elfagyott lábaikat.
Immáron az út teljes szélességében el lett zárva. A 3. század egy ideig türelmesen várakozott, majd Lajos hadnagy nekivágott a vetésnek. Ostoba ötlet, hiszen ha az út felázott, mit akar a vetésen, amely az ősszel fel volt szántva. Természetesen elakadt. Indult a következő, a következő, s így tovább.
Végül az egész század szinte harcvonalba fejlődve beásta magát az őszi árpa közé. Siralmas látvány volt a 13 magatehetetlen, elméletileg minden akadályon átgázoló tank, derékig a sárban.

Ezután következett a csoda. Még nem említettem, de volt a vonaton egy felderítő század is, három úszó harckocsival. Ezek lényegesen könnyebb páncélosok, a hökisek (harckocsizók) meg is szokták kérdezni, amikor körbecsodálják, hogy adnak-e hozzá konzervbontót. A lánctalpak elég keskenyek ugyan, de a gép súlya csak 15 tonna. A korai szürkületben az útról már alig látszottak amint a 3. századon túl, széles hasukon végigcsúsztak a vetésen.

Besötétedett. Lajos hadnagy volt az egyetlen a szerencsétlenül jártak közül, aki rádión el tudta érni a parancsnokot. Nem volt már messze a Duna. A műszakiak küldtek egy kétéltű csapatszállítót, amivel Lajost elvitték a táborba. A sorállomány magára maradt, ha nem vesszük figyelembe a két őrmestert, akik egyidősek a legutóbb bevonultakkal. Az ötven katona itt fogja tölteni az éjszakát a hideg páncélosokban. Majd ha megvirrad küldenek értük menteni egy "bikát", vagyis harckocsi - vontatót.
Az egész napos zaj után furcsa volt ez a nagy csend és a teljes sötétség. A tankok belsejében volt ugyan világítás, de kívül csak néha villant fel egy-egy zseblámpa. Jó lett volna tüzet rakni, de sehol nincs egy darab száraz gally a közelben, de ha lenne se találnának rá. Hideg van, már megint kezd fagyni. Egyelőre a kocsik belseje ad némi meleget, de nem sokáig. Kelet felől szokatlanul magas motorhang hallatszik. Mi a csuda lehet?
A két, egymáshoz közeli lámpa gyorsan közeledik. Mi jöhet ilyen gyorsan? Egy MTZ traktor. Úgy rohangál a lebénult haditechnika között, mintha betonúton járna. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt ugyancsak kelet felé. Biztos csak kíváncsi volt valaki a faluból, de lehet, hogy a katonákat jött bosszantani. Miután elment, újra teljes lett a sötétség.

A belső világítás gyér fényénél tarisznyából megvacsoráztak, majd ki-ki elvackolta magát. Mitagadás, nem egy luxus hotel. Mint már említettem, ez a gép arra van kitalálva, hogy az ágyút kiszolgálja. A küzdőtér is ennek megfelelően van kialakítva. A páncéltest elülső részét középen és jobboldalt a polctartály foglalja el. Ez lőszertartó csövekből áll, a köztes teret az üzemanyag tölti ki. Baloldalon egy keskeny, folyosó, vagy inkább alagútszerű sáv a vezetőnek van kihagyva. Feje fölött a búvónyílás, háta mögött a padlón a vészkijárat. Fölötte ül a lövegirányzó, annak szinte a nyakában a "kakasülőn" a kocsiparancsnok.
Ha az üléseket le, illetve felcsukják, ezen az oldalon van két fekvőhely. A vezető marad az ülésében, csak egyszerűen hátradől. Igaz, a lábát a pedáloknál nem tudja kinyújtani, de nem is nagyon kívánja, hiszen az arasznyi vastagságú homlokpáncél iszonyatos hideget sugároz. A vezető fejénél nyújtózhat végig egy másik katona, de csak oldalt fekve fér el. Ennek a fekhelynek van egy jelentős vonzereje. Itt van az előmelegítő tartály, melyben indítás előtt a hűtővizet lehet felmelegíteni. Olyan, mint egy radiátor, bár néhány óra múlva ez is kihűl. A jobboldal a legkényelmesebb. Ez a töltőkezelő munkahelye, és az ágyú betöltéséhez aránylag nagy helyre van szükség. Talán másfél méter is megvan a polctartály mögötti rész. Nem igazán lehet kinyújtózni, de elég széles a padló, lehet forgolódni. Már csak jó puha derékalj hiányzik és meleg takaró. Ez utóbbi részben megoldott, bár egyetlen pléd nem túl meleg fagypont alatti "szobahőmérsékleten". A padlószint ezzel be is telt, de még egy személyt el kell helyezni. Vagy a parancsnoki ülőkén, a kakasülőn kuporogva tölti az éjszakát, miközben akaratlanul is rátapos az alatta fekvőre, vagy kicsit alakítanak a berendezésen. Le kell engedni az ágyúcsövet annyira, hogy a lövegfar egymagaságba kerüljön a toronykoszorúval. A védőkeretet ki kell hajtani, a közte lévő nyílást be kell tömni málhazsákokkal, de be lehet hozni kintről a torony oldaláról az álcahálót is erre a célra. Ez az "építkezés" azt a célt szolgálja, hogy a toronykoszorúba, oldalán fekve behajtott katona ne essen le a 30 centis ágyáról. Amikor a másik oldalára akar fordulni, nemcsak felébrednie, de kelnie is fel kell. Ez egy bonyolult művelet. Csak így oldható meg, hogy a lábát a másik oldalra nyújtsa ki. Hacsak nem tud homorítva, hátratett kézzel, arccal a falnak fordulva aludni.
Ha sikerül álmodni, bizonyára jó meleg, puha ágyról álmodnak.

3.nap

Virradatkor fegyverropogásra ébredtek. Kihasználva, hogy nincs tiszt közel, s távol, az öreg katonák különböző alkalmakkor begyűjtött vaktöltényeiket elpufogtatták. Tették ezt nyugodt lélekkel, annak ellenére, hogy a vak lőszer rettenetesen kormol. Viszont nem a saját fegyverüket piszkították be, lévén a géppisztoly a harckocsi tartozéka, s mint ilyen, a töltőkezelő, vagyis a kopasz feladata a tisztán tartása. Akadt olyan, aki éles lőszert használt, de ez általános felháborodást váltott ki a többiekből. Akinek még volt kajája az megreggelizett unalmában. Akadt, aki beindította az előmelegítőt, de ennek az volt a feltétele, hogy a" kályhacső" a szabadba nyíljon. Ez a feltétel a 2/3-as szakasz esetében nem volt meg.
- Hol van Lóri? - kiáltott át Radu a szomszédos tankon álldogáló kopasznak. A katona nem válaszolt, csak lefelé mutatott, a kocsi belsejébe, majd fejét a tenyerébe billentve jelezte, hogy alszik az őrmester. Radulovics fogta a géppisztolyt és átmászott. Az őrmester fölött nyitva volt a csapóajtó, de valóban úgy tűnt, mint aki alszik. Belógatta a fegyvert a nyíláson és elsütötte. A zárt térben iszonyatosan nagyot szólt a lövés a Lóri fülétől néhány centire. Nem volt nagyon vicces. Valószínűleg nem aludt már, mindenesetre meglepő volt a reakciója.
- Hülye vagy? - kérdezte olyan hangon, mint akit megböktek. Semmi izgatottság nem volt a hangjában, pedig legkevesebb, amit elvártak volna tőle, hogy riadtan felugrik.
- Jó reggelt őrmester elvtárs. - vigyorgott Radu - Várjuk a mai programra vonatkozó parancsot.
- Te vagy az a normálatlan? Jól szórakozol? - aztán a lehető leghangosabban elkiáltotta magát, hogy a vetésen "parkoló" 3. század is hallja - Lövöldözést abbahagyni! Lajos leharapja a fejeteket, ha visszajön!
Pusztába kiáltott szó. Ez itt a helyes kifejezés. Fel is adta a további próbálkozást, úgyse hallgatnak rá. Ő is épp olyan gyerek, mint a többiek. A tiszthelyettesi vállaptól még nem lesz tekintélye. Megnyugtatta magát azzal, hogy van még két őrmester rajta kívül, tegyenek rendet azok. Az ő szakaszában csak ez az egy hülye van, de ennek sincs több vaktölténye. Kibontott egy húskonzervet, kimászott a kocsi tetejére és elkezdett reggelizni. Nem volt ugyan éhes, de ezzel is telik az idő. Kicsit toporgott közben, hogy átfagyott lábait megmozgassa.
- Siralmas látvány mi? - tette szóvá Radu, mikor látta az őrmi szemlélődését. - Azt hiszem, a parasztok elsírják magukat, ha meglátják a vetést. Az a legkevesebb, hogy kártérítést kérnek a seregtől. Személyesen persze senkit nem fognak elmarasztalni, pedig szívesen látnám Lajost is meg Pipást is, amint lekapják őket a tíz körmükről. Vagy ne ábrándozzak?
- Hát, nem hittem volna, hogy így leragadunk. Az egész ezen a béna Sanyikán múlott. Ha ő átjutott volna, akkor mindenki átjut. Alhattunk volna fűtött sátorban. Bele van fagyva a lábam a surciba. A tiétek ráadásul még el is van ázva.
- Íme a leggyengébb láncszem elmélete.


Szifi kapaszkodott fel a szakaszparancsnoki kocsira. Hozzájuk tartozik, de a másik kocsi vezetője. Alig több mint másfél méter, súlya is ennek megfelelő. Vagyis helyes kis kölyök, ráadásul mosolygós, lányos arca van. Természete is barátságos, nem fecseg sokat, de jól el lehet vele dumálni. Szeretetre méltó figura. Senki nem tudja, hogyan ragadt rá a beceneve. Igaz, kedves kis név a Szifi, ha nem tudjuk hogy ez a szifilisznek a rövidítése. Mindenesetre, elfogadta a nevét.
- Muszáj neked is az én kocsimat összekenni? - szólt rá az őrmi, amint bakancsáról vakarta a sarat a sárvédő felhajlított peremén.
- Mit vagy úgy oda? Nem mindegy már ennek? Különben se neked kell lemosnod, Megengedem, hogy te is összesározd az én kocsimat. Van egy cigid?
- Leszakad a pofám. Nem elég, hogy szemtelen, még kunyerál is.
- Van cigid, vagy nincs? Ha nincs, nem kapsz pálinkát. - húzta elő nadrágzsebéből a majdnem üres üveget.
- Megegyeztünk.
- Meddig dekkolunk itt? - kérdezte Szifi
- Mit tudom én. Majd jönnek értünk. Fűtő! Kapcsold be a rádiót!
Nem sok értelme volt a rádiózásnak, mert senkit nem tudott elérni. Közben az akácosból vágtak száraz ágat és tüzet rakott néhány öreg, a Lajos századából. Mind a három tiszthelyettes odatolakodott melegedni.
- Jól itt hagytak bennünket. - mondta Lóri - Nem tudom elérni Jóskát, hiába próbálom a rádión.
- Jóska legalább csak egy szakaszt hagyott itt, de Lajos az egész századot hátrahagyta. - panaszkodott főnökére Máté, a 3/3-as szakaszparancsnok.
- Na de mit tudott volna tenni sötét éjszaka ő is? - vette pártfogásába a harmadik őrmester. Attól még itt ragadtunk, hogy ő is a tankban alszik. Szolidalításból maradt volna?
- Az ősszel persze nem hagyott ott a patakban. - kapcsolódott a beszélgetésbe Bringa, az egyik öreg katona. Volt neki rendes neve is, de a pedálozás miatt ragadt rá ez a gúnynév. Hűséges embere volt a hadnagynak, pedig bárkinél több büntetést szabott ki rá.

A többiek bólogattak. Mindenki ismerte az esetet. Még az ősszel történt. A kiképzési feladat befejeztével minden század kivonult az úgynevezett "B" körletbe. Háború esetén el kell hagyni a laktanyát és ezt a körletet kell elfoglalni, tehát jó, ha ismerik az utat. Minden századnak külön kell végrehajtani a feladatot, mivel a kiképzésre csak ugyanaz a kilenc kocsi használható. A másik két század már sikeresen túl volt rajta, következett a harmadik. Kétséges volt a siker, hiszen nagy esőzések voltak az előző napokban. Lajos persze mindenáron bizonyítani akarta, hogy az ő csapata van olyan jó, ha nem még jobb, mint a másik kettő. A harcelmélet szerint ez csak tartalék század. A lövészeti eredményeik is gyengébbek. Az persze senkit nem érdekel, hogy a 3. század eredményei valósak, míg a másik két tiszt csak a mindenképpen szükséges mennyiséget löveti le, aztán pedig meghamisítja az eredményt.
A konkrét esetben csupán végig kellett menni oda- vissza egy kb. 20 km-es terepszakaszon. Felázott talajon nem volt könnyű. Talán 2 km lehetett hátra még a célig, amikor egy aszfaltúton való átkelés után száz méterre, egy kis patakocska keresztezte az útjukat. Nem volt rajta híd, hiszen jó időben akár át is lehetett ugrani. Nem gondolták volna, hogy kifog rajtuk ez a kis vizesárok. Két kocsi át is jutott könnyedén, de a harmadik elakadt. Az út ezzel le lett zárva. A józanész azt diktálná hasonló esetben, hogy az előtte álló tank kivontassa. Lajos ehelyett nekiküldte a következő kocsit a pataknak. Azt remélve, hogy el tud menni mellette. Nem sikerült. Ekkor még mindig nem a mentésről intézkedett, hanem a várakozókat akarta valahogy átjuttatni. Személyesen vette irányítása alá a következő járművet. kiszállította a vezetőt és ő ült a helyére. Elindult a réten, a folyásiránnyal szemben. Legalább ötven méterre eltávolodott, amikor nekifordult a pataknak és a lehető legnagyobb lendülettel neki iramodott. Kicsi volt a meder, de túlsó part meredeken le volt szakadva. A tank orra beletúrt a földbe és megállt. A hadnagy, mint aki jól végezte dolgát kiszállt, beült a következő kocsiba és odahajtott nagy nehezen az imént otthagyott mögé. A hernyótalpak úgy gyúrták a sarat, mint a rétestésztát. Csak ekkor mondta el a tervét. Mivel a vontatásra odakészített kocsinak se volt elég biztos a talajfogása, mögé sorakoztatta a maradék hármat. Az aszfaltút ezen a részen már olyan közel volt, hogy a vontatókat nem lehetett egyenes sorba beállítani, csak ívesen. Vontatókötelekkel egybefűzték a járműoszlopot, s megadott jelre elindultak hátrafelé. A lánctalpaslánc meglódult és úgy kirántotta a patakból az elakadt monstrumot, mint valami papírdobozt.
A körletbe nem sikerült kijutni, de hazavitte a századot. A hazaúton volt még egy elakadás. Félelmetes látvány volt amint a vontatott tank vezetője felállt a helyén és kinyújtott karjával akarta visszatartani a homlokpáncélra feltornyosuló sárhegyet. Szerencsére nem volt akkora mennyiség, hogy őt odaszorítsa a toronyhoz, de megtartott egy darabig, amíg megnyugodott.
A tiszttársak cikizték ugyan a hadnagyot, amiért nem jutott ki a körletbe, de ez senkit nem érdekel.

Már órák óta világos volt, amikor megjött egy teherautó a törzstől a reggelivel. Mire kiosztották, megérkezett a bika, vagyis a harckocsi vontató. Az alapgép ugyanaz, mint a tank, csak nincs rajta lövegtorony. Viszont egy kis műhelykocsi van rajta berendezve daruval és egy kicsi rakfelülettel. A farpáncélon egy támasztóeke, fölötte a lényeg, egy erős csörlő, 200méter drótkötéllel. Iszonyatos vonóereje van, de sajnos tolni nem tudja a kötelet.
Egy kis magaslaton leengedte az ekéjét, a legközelebbi tanktól nagyjából 50 méterre. A fiatalok, vagyis a kopaszok vállukra vették az egyelőre még csak zsíros kötelet, a nagy sárban ténferegve, mint a volgai hajóvontatók húzták-vonták, rángatták egymást. Miután létrejött az összeköttetés, megindult a csörlő. Megpróbált a tank is segíteni magán, de nem volt rá szükség. A bika néha még keresztben is húzta, amint csúszott ide-oda. Egy perc alig telt el mire kiszabadult az első. A kopaszok ismét vállukra vették a most már sáros, csúszós kötelet és irány a következő tank. Ezzel már szüneteltetni kellett a vontatást, amíg a kötélről a ráragadt sarat lekaparták. Van ugyan egy gyorsan pörgő drótkefe pár közvetlen a csörlőnél, de az nem győzte takarítani, be kellett segíteni. Ez a munka megtartott egészen délig. Akkor végre minden kocsi az úton sorakozott.

Rádión kapott parancs alapján elindította Lajos a századját. Egyébként ő a teherautóval jött vissza. A második század parancsnoka nem jött vissza, nem is üzent. Lóri őrmi tanácstalan volt, hiszen nem kapott parancsot, de nyilván neki is oda kell menni, ahová a többieknek. Elindultak Lajosék után.

Alig várták már, hogy megérkezzenek valahová, de 3-4 km után megállt a sor. Valahol már voltak, elhagyták a síkságot, beértek a lösz dombok közé. Az utat nagy nyárfák szegélyezték, távolabb fűzfabokrok tarkították az ingoványos rétet, a dombokon akácosok takarták többé-kevésbé a szántóföldeket. Szemközt a dombon egy tanya, úgy nagyjából 6 - 800méterre. A kocsisor állt, senki nem tudott semmit. Az a parancs, hogy várni kell. Valaki tudni vélte, hogy már egész közel vannak a Dunához.
- Itt várjuk meg a tartálykocsit, meg kell tankolni, mielőtt tovább megyünk. - hozta a hírt Lóri, Lajostól. Hamarosan meg is hozták a gázolajat. A tartálykocsi sorba járta a sort. Közben látogató érkezett. Pipás jött, a törzsfőnök GAZ-69-esével, hogy megnézze az elveszett fél csapatát. Végigjárta a kocsikat, és mindenkinek mondott valami marhaságot. Lényeges információt persze nem adott a továbbiakra vonatkozóan.
- Megtankoltak már tizedes elvtárs?
- Igen őrnagy elvtárs.
- Nagyon helyes. Minden tartály legyen feltöltve. Az olaj tartály is tele legyen, nehogy ne tartson ki a Lajta síkságig.
Szegény ember, mindig ilyen ökörségekkel jött, és úgy tűnt, komolyan is gondolja, amit mond. Azt hiszem, nem az ő hibája. Kissé sántított az uralkodó ideológia. A mi hadseregünk védelemre rendezkedett be, de a hazánkat konkrétan ennek az ezrednek a Lajta-síkságon kell védeni, ami köztudottan soha nem volt magyar terület. A harcok okozta rombolásokat kellett volna ezzel elkerülni. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy az osztrák 4-ik hegyivadász zászlóalj hogyan támadná meg Magyarországot odahaza. A történelem produkált már hasonló helyzetet. A II-ik világháborúban is a Donnál védekezett a magyar hadsereg. Na de ezek a gondok csak a Pipás agyában léteznek, az osztrákok is csak ott ellenségek. A katonák szerencsére ezeket a gondolatokat nem veszik át, sőt még a tisztek sem. Mutatják a főnökre a háta mögött, hogy furkó.
Negyedóra talán a látogatás, aztán anélkül, hogy valami parancsot adott volna, visszament a táborba az őrnagy elvtárs. Ez alatt, folytatódott a tankok tankjainak a feltöltése. Ezeknek a tankoknak elméletileg 270 liter a fogyasztása országúton, 350 liter terepen. Most, 50 km megtétele után átlag 300 liter fért a tartályaikba.
- Akkor mi megyünk - mondta Lajos Lórinak miután megtankoltak. - Ti azt csináltok, amit akartok, nektek Jóska a főnökötök. Kérdezd meg tőle! Ezzel elindult a saját tankja felé, miközben hosszasan igazgatta fején a tányérsapkát, amit azonnal lecserélt fejvédőre, amikor felült a toronyba.


A 3-ik század elvonult. Az árván maradt szakasz várta a parancsot. A tartálykocsis törzsbeliek megnyugtatták őket, hogy talán 2 km a táborig.
- Arra viszont készüljetek fel, hogy nem lesz helyetek a sátorban. Pipás úgy rendelkezett, hogy egy századnak harckészültségben kell lennie. Aki bevette magát a sátorba, biztos nem adja át a helyét. Na cső! Mentünk.
- Lórikám intézkedj! - támadtak rá többen is.
- Mit tudok tenni? Jóska nem ül a rádió mellett, nem tudok vele beszélni. Várunk.
Jól benne voltak már a délutánban. Unatkoztak rettenetesen. Volt, aki a rádiót tekergette, de többnyire oroszul beszéltek benne. Ha találtak magyar beszélgetést, azzal se tudtak mit kezdeni. Ki tudja, ki beszél kinek? Zsolt a parancsnoki periszkópon át figyelte a szemközti tanyát. Mozgást észlelt, bár szabad szemmel is el lehetett odáig látni. Lassan kezdett alkonyodni.
- Lóri! - kiáltott át a másik kocsihoz az őrmesternek- Figyeled a csajokat? Ott leskelődnek a ház előtt.
- Van egy jó ötletem. - ugrott át az őrmester a másik kocsira- Világítsunk rájuk a nagy sugárvetővel!
- Hülye vagy? A fekete üveggel?
- Dehogyis, csavarozzuk le róla, csak vigyázz nehogy eltörjön! Már csináltam ilyet. Kurva erős fénye van.
Rendeltetés szerint a nagy sugárvető az éjjellátó infra készülék része, melynek a fénye szabad szemmel nem látható, de a fekete üveg leszerelése után valóban soha nem látott fényerővel világította be a tanyát. A katonák szinte nyerítettek örömükben amint távcsövön át látták a tanyasiakat, ahogy az öklüket rázzák.
- Ugye milyen jó vicc? Milyen mérgesek mi? El se tudják képzelni mi ez a nagy fény.
- Még jó, hogy nem hallani miket mondanak.
- Elég már! Hagyjátok abba! - kiabálta túl Sanyika a vihorászókat.
- Tényleg hagyjuk abba. - adott neki igazat Lóri, aki az egészet kitalálta.
Közben megint este lett, de nem olyan sötét, mint tegnap, most feljött a hold. Lóri a rádióhoz ült, és várt.

Végre megjött a parancs. Csatlakozzanak a többiekhez. Nem lehet eltévedni, csak mindig egyenesen az úton.
Hosszú lejtőn ereszkedtek lefelé, a mélyen bevágott úton. Mikor leértek a sík területre, ismerős árnyak tűntek fel az út mentén. Rátaláltak a többi tankra. Lóri elment megkeresni Jóska főhadnagyot, mutassa meg, hová álljanak le. Rövid időn belül visszajött, és a három elveszettet beirányította a part menti nyárfasor alá, néhány méterre az áradó folyótól.
Néhányan megpróbáltak helyet keresni a sátrakban, de mint ahogy megmondta a tartálykocsi-sofőr, reménytelen próbálkozás volt. Az ellátó főtörzstől szereztek néhány konzervet, amire túlzás lenne azt mondani, hogy jóízűen elfogyasztották. Jól esett volna valami meleg étel. Akik előbb jöttek, azok már délben meleget ettek, de a Lóri szakasza lekéste a vacsorát is. A hideg időre való tekintettel meleg teához hozzá lehetett jutni és azért már az is valami. Kissé javít legalább a közérzetükön, főleg az újszerű íze miatt. Azt hihetné az ember, hogy rumot öntöttek bele, de ez csak illúzió, illetve rum aroma. Annyival javultak a körülmények, hogy a kocsikban alvóknak nem kellett fagyoskodni éjszaka. Aki igényelte, kapott hálózsákot. Nagyon jó hálózsákok voltak. Néhányuknak meg is fordult a fejében, milyen jó lenne hazavinni. Csábító volt az a szokásostól eltérő eljárás is, hogy nem tartották nyilván, kinél van. Nem lehet kideríteni, ki lopta el. Persze az lenne az egyetlen jó megoldás, ha a környéken lenne egy ismerős, akinél ideiglenesen el lehetne rejteni. A többségnek persze még a földrajzi helymeghatározás is gondot jelent. Honnét lenne ismerősük, amikor azt se tudják, hol vannak. Na jó, a Dunánál.

A sátrakon túl tűz világít. Kopaszok ülik körbe keseregve a fölött, hogy mindig velük szúrnak ki. A sátorban egyiküknek se jut hely, ráadásul még az őrséget is nekik kell adni. Az újonnan érkezők kopaszai hamar megtalálják sorstársaikat. A tűz mellett áll egy 10 literes ételhordó, benne merőkanál.
- Igyatok! - kínálják a most jötteket.

- Mi van benne? Tea? - kérdi egyikük amint belenéz az edénybe, s folyadék színe alapján beazonosítja.
- Aha.
Nagyot kortyol a merőkanálból, s kis híján kiköpi a meglepetéstől a jóféle száraz homoki fehéret.
- Ebben bor van - állapítja meg nagyot nyelve, miután visszateszi a kanalat.
- Miért? Mit gondoltál?
- Na jó, de ilyen sok? Honnét van?
- Van itt fent a dombon egy ház. - int bele a sötétbe az egyik "vendéglátó".
- Jó forgalmuk lehet. - mondja egy másik - A műszakiakat is beleszámolva több százan vagyunk a közelben.
- Arra lefelé nyulak (lövészek) is vannak, - mutatott dél felé egyikük egy izzó végű bottal, amivel a tüzet piszkálta - azok is lehetnek legalább ennyien, ha nem többen.
- Jó kis gyakorlat lesz, ha ennyi népet idecsődítettek. - állapította meg az újonnan érkezettek egyike.
- Szerintem is - vette át a szót Pista, az első szakasz egyik kopasza, miután felhörpintett egy merőkanál bort. - Azt mondják, komoly csatát fognak imitálni. Jönnek harci helikopterek, meg vadászrepülők is. A tüzérségi előkészítést robbantásokkal helyettesítik. Aztán átkelünk a hídon, a nyulak meg mellette úsznak majd. Azt mondta az őrmester, hogy a kiképző kocsik vakkal lőni is fognak. Jó, hogy a miénk nem az.
- Megint velem tolnak ki – mondta, akinél a tüzes bot volt - Azt mondják, a vaklőszer iszonyatosan kormol. Lehet pucolni. Annyi jó azért van benne, hogy egyedül nem tudom. Segíteniük kell az öregeknek is.
- Legalább kefélhetsz egy jót. - Erre harsány röhögés tört ki az imént még kesergőkből.
A 2-ik század kopaszai késő estig együtt ültek a tűz körül. Néhányan el is aludtak pokrócaikba bebugyolálva. Meséltek egymásnak az otthoni dolgokról, beszéltek terveikről, vágyaikról a jövőt illetőleg. Azt, hogy két évig katonának kell lenniük, kivétel nélkül mind büntetésként élték meg. Irigyelték azokat, akik megúszták a bevonulást egészségügyi okokra hivatkozva, különösen, akik egyébként teljesen egészségesek voltak.

4.nap

Szabadnapos volt az egész zászlóalj. A kopaszok persze elméletileg őrszolgálatot adtak, de gyakorlatilag ennek semmi jelentősége nem volt. Abból állt a szolgálat, hogy figyelték, ahogy árad a folyó. A víz mellé közvetlenül leszúrtak egy botot, majd egy óra múlva egy másikat. Mivel itt nagyon csekély a part emelkedése, a két bot közötti távolság elérte a fél métert. Ebből megállapíthatták, hogy a következő éjszakát valószínűleg nem tölthetik itt, hiszen ha továbbra is ilyen ütemben emelkedik a víz, estére eléri a sátrakat. A kopaszok tehát szolgálatban voltak. A többiek heverésztek, egyesek iszogattak, mások járkáltak a parton le, s fel. Figyelték, ahogy a műszakiak dolgoztak a pontonhíddal.
Az öregek megbeszélték az idegen alakulat öregjeivel, hogy hány nap van még hátra a leszerelésig. Persze senki nem tudta a pontos napot, pedig ezt a katonák nagyon fontosnak tartják. Ha valaki korábbi időpontot mondott, azt szívesen elfogadták tényként, bár gondolnivaló az is, hogy amíg a gyakorlatnak vége nem lesz, addig szó nem lehet leszerelésről. Mi olyan sürgős? Hiszen itt nagyon jó dolguk van. Február elejéhez képest az idő is kegyes hozzájuk. Gyönyörűen süt a nap, szinte kitavaszodott. Már majdnem úgy érezhetik magukat, mintha nyaralnának a Duna-parton. Igaz, nyaralni lányokat is visznek, és vitathatatlan, hogy itt azok nincsenek, de hát semmi sem tökéletes.

A műszaki alakulat a hökisekkel ellentétben, keményen dolgozott. Szokatlanul nagy kerekű KrAZ teherautók sorakoztak a parton, ugyancsak szokatlan felépítménnyel, illetve mint később kiderült, rakománnyal érkeztek. Hasonlított a műhelykocsi bódéjára, csak lényegesen nagyobb volt. Az első odafarolt közvetlen a vízhez, vagy talán bele is ereszkedett egy kissé. Saját csörlőjével ezt a nagy dobozt letolta magáról, amely, amikor beletoccsant a vízbe, középen kettényílt, mint egy mesekönyv. Ez volt egy hídelem. Kisméretű motorcsónakok fogták közre, majd tologatni kezdték, az avatatlan nézelődő számára össze-vissza. Mozgott a folyón egy komp is, amely teherautókat, sőt harckocsit is átvitt, majd visszahozott. Egy soron következő KrAZ tolatott az előbbi helyére, majd sorban a többi, és legalább tíz hídelemet tologáltak, majd kapcsoltak egymáshoz a motorosok. Az építkezéstől kissé lejjebb, lövészpáncélosok úsztak át a túlsó oldalára. A hökiseket megcsúfoló felderítők a "konzervdobozaikkal" hosszában úszkáltak a folyón. A műszakiak kétéltű csapatszállítója is meglehetősen sokat pancsikált. Nagy volt a nyüzsgés, volt mit nézniük a szabadnaposoknak. A parti nyárfák között valakik álcahálókat feszítettek ki, mely tettükkel nagy örömöt szereztek a kopaszoknak, akik most minden következmény nélkül beszerezhették álcaháló-zsinór szükségletüket. A saját hálóról nem volt ajánlatos levagdosni, hiszen az hiányozna egy esetleges álcázási feladatnál. Ha valaki nem tudná, a zsinórra feltétlenül szükség lesz majd a későbbiek során, hiszen köztudott dolog, hogy ezen kell pörgetni a hátralévő szolgálati napokat jelző szabómércét, a centit.

1977-et írtunk ekkor. A kötelező katonai szolgálat két év, amit három időszakra, vagyis háromszor nyolc hónapra osztottak el. Nyolchónaponként volt a bevonulás. Az első időszakos katona természetesen a kopasz, a nyolc hónapos katona lett a gumi. Talán azért, mert ezek pattogtak, amikor a kopaszt kellett megszívatni. A szívatás lényege, hogy ezzel kapjanak némi elégtételt az őket ért előző időszakbeli sérelmekért. Ehhez persze eredendően bunkónak kellett lenni. Igaz, aki tisztességesen viselkedett a fiatalabb időszakosokkal szemben, annak fel kellett készülni társai megvetésére. Kellően intelligens emberek ennek ellenére megkockáztatták a szemétkedés mellőzését.
A gumi katonának már joga volt derékszíjra kötve összetekert centit viselni, s azt tradicionális koreográfia szerint a kopaszok előtt pörgetni. Nem volt megengedett viszont jojózni vele, az csak az öregek kiváltsága volt. Ez, abból állt, hogy az összetekerve rögzített szalagot a belső végére kötött zsinóron rángatták, amely kellő gyakorlás után ettől úgy lengett, mint egy spirálrúgó. A hátralévő napokat persze már 700-nál elkezdték számolni, de ennek akkor volt igazán jelentősége, amikor a harmadik időszakból is eltelt legalább 100 nap, és a másfél méteres szabómércét elkezdték centiméterenként vagdosni. A napok számát büntetés terhe mellett a kopaszoknak is tudniuk kellett. Itt és most már az öregek képtelenek voltak nemhogy pörgetni, de rángatni is a centit, hiszen amelyikről még nem kopott le a sok tekergetéstől, a sok fogdosástól a kalibrálás, az is egyszámjegyet mutatott, persze alegységenként eltérőt. Minden nap, a kiképzési idő (polgári környezetben munkaidőnek neveznék) után következett a szertartásos centi vágás. Kivételes esetekben a kopaszt érhette az a megtiszteltetés, hogy ezt a műveletet saját kezűleg végezheti el.

Tétlenséggel telt el a nap. Jól benne jártak már a délutánban, amikor az egyik kopasz kitalálta, hogy el kellene menni a hídig. Nem az épülő pontonhídig, hanem kb. 2 km-re tőlük északra volt egy valódi közúti híd a Dunán. Társai attól tartva, hogy közben kereshetik őket, vagy lustaságból, vagy csak a kíváncsiság hiánya miatt, nem vállalkoztak a kirándulásra. Pista honvéd végül mégis talált egy társat az első századból. Elindultak a parti fövenyen sétálva. Lehetett volna talán ez egy kellemes sétaút, ha nincs áradás, de ha volt is itt gyalogösvény, azt most ellepte a víz. Eleinte csak a kavicsokon bukdácsoltak, később bokrok között kellett átbújni, fákat kerülgetni. Néhol egész magasra kellett a domboldalon felkapaszkodniuk, hogy találjanak átjárót a sűrű bozótosban. Közben jól elbeszélgettek az otthoni dolgokról, pontosabban arról, amit fél éve otthon hagytak, s ami reményeik szerint majd másfél év múlva várni fogja őket. Derekukat félre húzta a nehéz önvédelmi fegyver, amihez természetesen csak üres tárat kaptak. Kényelmetlen viselet volt, nemcsak felesleges. A rövid derekú páncélos mikádó nem ért le a pisztolytáska alá, ha fölé húzták a derékpántot, fázott a derekuk. Ha a pisztolytáska is a derékpánt alá került, úgy szorított. A kinyitott mikádó minden ágba beleakadt. Bosszankodtak is a fegyver miatt. Állítólag a 3-ik századnál nem osztották ki, mert a Lajos hadnagy egyik katonája egy másik gyakorlat alkalmával, amikor leguggolt a dolgát végezni, kiejtette a pisztolyt, és az egész századnak azt kellett keresni, amíg meg nem találták. Na de nekik ideadták, viselniük kell. Támadt egy, ha nem is mentő, de mindenesetre könnyítő ötletük. A fegyvert betették a belső zsebbe, ami pont erre a célra volt kialakítva. S így, az üres pisztolytáska, lényegesen kevesebb kellemetlenséget okozott.
Már kezdett sötétedni, amikor kiértek egy nagy nyílt térre. A Dunából kitermelt kavicsot deponálták, és osztályozták itt. Persze ilyenkor már senki nem tartózkodott a területen, hiszen a munkaidőnek rég vége. A híd viszont még mindig messze volt. Úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. Hamarabb kellett volna, mert hamarosan teljesen sötét lett. Az egyetlen támpont az volt, hogy a folyótól nem szabad eltávolodni. Nem is lett volna persze ez olyan egyszerű, hiszen a magas löszfalat még világosban is képtelenség lett volna megmászni, nemhogy ebben a korom sötétben. Botorkáltak egymás mögött szinte vakon. Már ott kellene lenni a tábornál, úgy gondolták, de nem láttak semmit. Egyszer csak riadtan fedezték fel, hogy szalmán taposnak.
- Úristen! Ez a sátor helye
- Ezek elmentek. Gondolom, már kerestek bennünket.
- Most hol keressük őket?
- Hm? Menjünk tovább! Valakit csak találunk.

Találtak is. Alig 100 méterre, belebotlottak az első tankba. Menetkészen várakozott a zászlóalj, felszedték a tábort, de még nem mentek el az ártérről. Várakoztak. Senki nem tudta, mikor indulnak, vagy egyáltalán el kell-e vonulniuk innét még az éjjel. Ez a bizonytalan állapot egészen hajnalig tartott.
A két csavargó megkereste a saját raját, és behúzott nyakkal várták a szidalmakat, amit persze meg is kaptak.
Pista parancsnoka, Lóri őrmester, rövidre fogta a fejmosást. Azt szabta ki büntetésül, hogy a közeli dombon lévő házból bort hozzon az öregeknek. Tudta, hogy ez kellemetlen feladat a katonája számára, lévén antialkoholista, tehát egy enyhe büntetésnek éppen megfelel.

Szifi látta a fiún, hogy bántja a dolog. Próbálta vigasztalni.
- Ne csinálj ebből nagy ügyet fűtőkém! Velem is történt hasonló eset. Lövészeten voltunk, számomra idegen helyen. Gondoltam, szétnézek a környéken. Csak éppen közben volt egy sorakozó és én hiányoztam. Az volt a büntetés, hogy vasárnap nem mehettem Tatára a strandra, hanem őrséget kellett adnom a táborban. Persze nem is bántam. Kérdezd csak meg Zsoltit, hogy miért?
- Mi van? - kérdezte a tizedes, amikor a nevét hallotta.
- Mondd el a fűtőnek, hogy volt a Fényesen, Tatán!
- Ja! Elhajtott a vápos a strandról, aztán panaszt tettek Pipásnál, hogy koszosak voltak a katonák. Nem tudom, honnét vette. Egyikünknek se nézte meg, hogy retkes-e a füle. Az se tetszett neki, hogy álcahálóból font keresztet viselt néhányunk. Azt mondta erre a század pékánk, hogy vallásszabadság van. Persze csak nekünk mondta. Miért kérded?
- A büntetésről beszélek neki.
- Ne izgulj Pista! Jó gyerek a Lóri, nem tol ki veled. - társult be Zsolt is a vigasztalásba. - Ennél sokkal komolyabb dolgot is elsimítanak. Tudod miért nincs most Szifinek irányzója?
Tudta, persze. Nem volt titok, hogy fogdában van. Azt is tudta miért, csak azt nem, hogy mi köze van most ide a Tóth esetének.
- Tudod, hogy amikor lövészeten biztonsági őr volt… - kezdte el Szifi mesélni.
- Tudom, berúgott, de valami istentelenül. - vette át a szót Pista - Aztán amikor felült sötét este a zsúfolt teherautóra, a hátán lévő géppisztoly beakadt a oldaldeszkába. Azt hitte, hogy a haverja lekötözte kitolásból, és bicskával levágta magáról. Egész éjszaka nyomozták az esetet. Reggel találta meg az ügyal az úton heverő fegyvert. Végül csak nem veszett el, de nem Tóthon múlott. Miért jött most elő ez a téma?
- Hát csak azért, mert Tóthnak már volt egyszer egy 30 napos fogda büntetése, amit nem lehetne kétszer kiszabni. A fegyver elvesztéséért már hadbíróság és nyilván futkosó járt volna. Ennek ellenére megkapta a második 30 napját, hogy ne rontsa az egység statisztikáját. Vagyis, nem kell aggódnod egy ilyen kis jelentéktelen csavargásért, inkább hozzad azt a bort, mert sose rúgunk be.



5. nap


Az átkelés

Még alig derengett a hajnal, amikor felbőgtek a hatalmas motorok. Sokan erre ébredtek, pedig legalább tíz percig tartott, amíg minden kocsiban felkiabáltak valakit a tisztek. A lámpákat még fel kellett kapcsolni, hogy megtalálják azt a mélyen a löszdombba bevágott utat, amelyen tegnapelőtt lejöttek a folyóhoz. Aki az élen haladt, bizonyára tudta, hogy hová mennek, a többi pedig követte. Valójában megint nem mentek sehová, csak elfoglaltak egy kiindulási pontot, ahol várták a harc-imitáció kezdetét.
Egy nyílt terepen, fenn a dombtetőn, menetoszlopban várakoztak. Valaki tudni vélte, hogy 8-kor kezdődik a gyakorlat. Akkor jönnek majd Szolnokról, vagy Kecskemétről a repülők. A katonák a tiltás ellenére kimásztak a kocsikból, hogy jobb híján futkározással melegítsék fel magukat, bár most a tank sem volt túl hideg, hiszen a motor felmelegítette kissé. Aki nem mászott le, az a toronyban kuporgott, s dideregve csodálta a napfelkeltét.

Az ég borult volt. A fejük fölött mintha szürke vattapaplant terítettek volna ki. A szél gyengén fújt, fokozva ezzel a fiúk hidegérzetét. A látóhatár peremén nem volt nyoma sem a felhőknek. A távoli hegyek kontúrja, erősen kirajzolódott. Mélykék színük szinte feketébe hajlott, míg a szélfútta ég, a peremén szinte fehéren világított. A vattaszerű felhő szegélye, kelet felől szinte izzott, ahogy a felkelő nap erős sugarai megtörtek rajta. Valójában nem volt hideg, legalábbis téli viszonylatban nem. A hőmérséklet fagypont körüli, de amikor jön fel a nap, mintha sokkal hidegebb lenne. Amint feltűnik a napkorong, vakítóan hasít az ember szemébe. Nem olyan bágyadt vörös, mint az elmúlt napokban volt. Szép idő lesz az átkeléshez. A meghívott fejesek gyönyörködhetnek majd a tribünről. Akkorra, bizonyára kitisztul teljesen az ég.

Nyolc órára valóban gyönyörű idő lett. Az akció viszont nem kezdődött el. Nem kezdődött 9-kor sem. Fél tíz körül beparancsoltak mindenkit a helyére, mondván, tízkor kezdik. A kijelölt harckocsik, megkapták az egy darab vak lőszert. Ritkán látnak ilyet a katonák, csodálkoznak is rajta, hiszen alig hasonlít az igazira. A valódi gránátnál jelentősen rövidebb, hiszen ez csak egy hüvely, sőt, még az is el van vágva. A lőpor le van fojtva viasszal, vagy valami hasonló anyaggal. Ennek az eszköznek, csupán az a rendeltetése, hogy nagyot durranjon. Egyelőre a polctartályba kell berakni, az ágyúba csak induláskor tölthetik be.
Tíz órakor megjönnek a repülők, de ezt a hökisek csak hallják, hiszen a lezárt résekből nem látnak fölfelé. Titokban azért itt-ott kissé felemelkednek a tetők, bár így is csak véletlenül láthatnak egy-egy gépet a távolban. Ezalatt, a tűzszerészek elkezdik a korábban telepített tölteteket robbantgatni, mintha azok, tüzérségi lövedékek becsapódásai lennének. Talán negyedóráig tart a tüzérségi előkészítés. Szabad a pálya, indulhat az átkelés.
- Gránátot tölts!
Azt beszélik, hogy majd a pontonon kell tüzelni. Azt is beszélik, hogy a vaklőszert, csak elsütéssel szabad üríteni.
Mindebből semmi sem igaz. Legalábbis itt és most.
Szakaszparancsnokig bezárólag nyitott réssel vonultak a hídon keresztül. Lassan, csak egyessel. Ezres fordulaton, ötven méteres távközökkel. A sodrásban apró motorcsónakok, járó motorral tartották a hidat. Egy 100mm-es ágyú elsütéséért nem merte senki vállalni a felelősséget.
Na de akkor legalább a túlsó parton.
Ott sem.

A fejesek felállva tapsoltak, amikor a tankok átvonultak. Miután mindenki átért, megfordultak, és mentek vissza, de ez már a hazaút kezdete. A gyakorlatnak sikeresen vége.

A vendégek, és a szemlélődő főelvtársak bizonyára elégedettek voltak. A résztvevő katonák már kevésbé. Nem vágytak ők igazi csatára. Ah dehogyis. Szó sincs erről, de ennyi volt az egész?

A zászlóalj menetoszlopba rendeződött, a reggeli kiindulás helyén és várták az indulási parancsot. A törzs biztosította az útvonalat. Nem oda kellett visszamenni, ahol kivagoníroztak néhány napja, csak ide a legközelebbi állomásra. Talán egy félóra az út. A törzsbeliek hozták a hírt, hogy meghalt egy műszaki katona.
- Itt van a közelben a táboruk. - kezdte el mesélni egyikük - Javították a Mancit (Rába MAN teherautó beceneve) és elment próbaútra. Sokáig nem ért vissza, illetve soha - javította ki magát könnyes szemmel. Láthatóan felzaklatta az eset. - és mentek keresni. Ott találták meg az úton. A kocsi átment rajta, aztán az árkon túl állt meg. Senki nem látta az esetet, de valószínűleg nem volt jól biztosítva a fülke. Menet közben felbillenhetett. Kiszállt, hogy visszabillentse. A motor járt, véletlenül sebességbe tette és saját magát elgázolta. Öreg katona volt. A gyakorlat végén leszerelés, de ő már nem érte meg.

Elindult a tankoszlop a kanyargós dűlőutakon. Egy ligetes réten, az egyik völgy aljában látták az árkon átballagott teherautót egy bokor előtt, leszakadt fülkével. Valahogy nem nagyon volt nevethetnékük a fiúknak egész nap.

Az ezred lánya


A három kimenős katona céltalanul lődörgött a városban. Járták az utcákat, nyalták a fagyit. Beültek sörözni egy presszóba, majd sétáltak tovább. Elhaladtak a strand kerítése mellett. Bekukucskáltak a betonpalánk résein, de nem éreztek indíttatást arra, hogy bemenjenek. Nem is volt fürdőnadrágjuk, aztán az is eszükbe jutott, hogy a tatai Fényesről is kihajtották őket a váposok. (katonai rendészet)
A csónakázókat figyelték a tó fölötti híd korlátján könyökölve.
- Nézzétek csak! - mutatott egyikük, az alattuk alig haladó csónak felé. Három lány ült benne és hallhatóan szórakoztatónak találták, hogy nem tudnak evezni.
- Helló srácok! Nem jöttök? - integetett egyikük. A másik kettő nagyon mulatságosnak találhatta a meghívásnak hangzó kérdést, mindenesetre nagyokat nevettek. Igaz, azelőtt is egyfolytában nevetgéltek.
A három katona kissé meglepetten összenézett. Nem találtak semmi indokot arra, hogy ne menjenek. Akármi jön ki belőle, izgalmas délután lesz. Volt persze elképzelésük arról, hogy mit szeretnének a lányokkal, de jobb híján már az is megéri, hogy a közelükben lehetnek. Már az is rendkívüli eseménynek számít. Ezek a nyiharászó fruskák a puszta jelenlétükkel többet nyújthatnak attól, amit a laktanyában kaphatnak. Van odabent egy jó testű kisebbségi felcsernő. Ezer ember fordul utána sóvárogva, de egy mosolynál többet nem remélhetnek. Egy alkalommal Zsolt kitüntető élményben részesült, amikor a fenekén lévő furunkulusra ez a nő ragasztott dunct-kötést. Többre értékelte volna persze, ha fordított a helyzet és nem ő hasal csupasz fenékkel az asztalra. Sokszor még az ilyen hiú ábrándok is jólesnek, most pedig hívták őket a lányok.
- Megyünk csónakázni. - jelentette ki egyikük. Nem kérdezte, kijelentette. Nyilván nincs az az épeszű férfi, aki ellenezné az ötletet.
A csónaknak sok volt a három személy. Túl mélyre merült. A két Hernád - menti fiú élvezte a helyzetet, de Zsolt aggódva markolta a peremet. Ujjai beleértek a vízbe. A többiek, látva a félelmét, még ringatták is kissé a csónakot. Persze csak óvatosan, hiszen néhány erősebb billenésnél befolyt a víz. Elsüllyedni ők sem akartak. Megközelítették a lányok csónakját, de nem igazán tudták, mit lehet ilyen helyzetben beszélgetni. Semmit. A köszönésen túl csak annyi közös téma volt, hogy kinevették a tizedest. Nem tartott sokáig a közös evezés. A lányok elmentek, vagy elmenekültek. Talán nem volt komoly a meghívás. Nem hitték, hogy tényleg lejönnek a fiúk. Így persze már nem is volt olyan érdekes a csónakázás. A következő célpont a tóparti vendéglő terasza. Ideje már megebédelni. Örömmel látták az iménti ismerősöket. Mellettük volt egy üres asztal, a két újonc leült oda.
- Ez így nem lesz jó. Üljünk oda hozzájuk! - javasolta Zsolt. A másik kettő elbizonytalanodva, de tiltakozott.
- Ide ülhetünk hozzátok?
- Persze. - válaszolt a legkisebb. Ő volt, aki rájuk szólt a csónakból. A másik kettő szebb volt nála, de kissé visszafogottabban viselkedtek. Úgy látszik, a kicsi lesz a húzóerő a társalgásban.
- Jöttök? - kérdezte Zsolt a társait, majd székét átvitte a lányok közé. Mentek. Persze, hogy mentek. Igaz, hogy bátortalanok, de nem hülyék.
A kicsi és a tizedes szembe ültek egymással. Többnyire ők ketten vitték a szót. Indításnak nyilván olyan kérdések hangzottak el, hogy kinek mi a neve, hol laktok, mit csináltok. A fiúk nyilvánvalóan katonák, a lányok középiskolások. A kicsinek katonatiszt az apja. Hoppá!

Jött a pincér. A társaságra való tekintettel elmaradt az ebéd, csak italt rendeltek.
Anélkül, hogy külön szóba került volna, kialakultak a párok. Természetesen a két szóvivő, egy pár. Ennek ellenére, amikor a társalgás megengedte, Zsolt a mellette szótlanul ülő lányon legeltette a szemét. Lopva nézte kicsit vastag, nap barnította combját, amiből alig takart valamit a rövid szoknya. Meztelen karján szinte világítottak az apró szőke pihék. A bő szabású ujjatlan blúz jól álcázta gömbölyű, kicsi melleit. Amint könyökölt az asztalon, csupán az elálló dekoltázs vonzotta magára a fiúk figyelmét. Őt hívták Zsuzsának. Vagy a másikat? Na, mindegy. Meglátta Zsolt ujján a gyűrűt. Nem tette szóvá, csak cinkosan mosolygott. Alig szóltak egymáshoz, nem tudtak egymásról szinte semmit, de már volt egy közös titkuk. Nem egy nagy dolog, csupán a másik két lánynak nem mondták meg. Ilyen mélységű kapcsolatnál nincs semmi jelentősége, de kicsit izgalmasabbá teszi a dolgot. A gyűrű egy jelkép. Azt jelképezi, hogy a viselője már elkötelezte magát. Egy ilyen ártatlan kis flört semmit nem számít, de mégis mintha valami tilalmat szegnének meg.

A kellemes társalgásnak hamarosan vége szakadt. Egy magas, középkorú férfi közeledett. A kicsi háttal ült neki, ő nem láthatta, de a másik két lány nagyon húzta a nyakát. Érezni lehetett, hogy valami kellemetlen van készülőben. A férfi, hangosan káromkodva odaért hozzájuk. A katonák számára ismerősnek tűnt. Az ezredtörzs alezredese volt, csak most civilben. Az egész vendéglő figyelmét magára vonta az ordítozásával.
- Takarodj hazafelé, te katonák kurvája! - ordította, s nyomatékul lekevert egy pofont a lányának. Az nem volt kétséges egy pillanatra sem, hogy ez a nagy marha, a kedves papa. A kicsi azonnal eltűnt, de a másik két lány is szedelőzködött. Nekik ma még tanulni kell. Ilyen botrány után ez érthető.
A laktanyában elmesélve kiderült, hogy nem egyedi esetről van szó. Elég sok katonának volt már hasonló kalandja az alezredes lányával.