Legfrissebb bejegyzések

Potyautas 2.

Olajág

A hosszú karácsonyi pihenőnek akár örülhet is az ember, csak azért erősen rányomja bélyegét közérzetünkre a pénzhiány. Nem újdonság ez egyikünk számára sem, volt már hasonló helyzet, és megvan rá az esély, hogy lesz ez így még máskor is.

A 2009-es év jól kezdődött. Nekem regisztrált álláskereső státuszt hozott, Sanyinak pedig munkát. Ez utóbbi rendjén van így, hiszen ha már munkahelye van, akkor legyen hozzá munka is. Tartálykocsit kapott, amivel egy irányba szállít, haza pedig üresen jön. Egy célállomás, egy felrakó. Itt ugyan helyesebb a töltés-ürítés kifejezést használni. Nincs rá ugyan semmi garancia, hogy sokáig fut ez a vonal, de most folyamatos fuvarja van. Talán az ad egy kissé rossz szájízt az egésznek, hogy egyik kolléga kezét törte, és őt helyettesíti. Mi lesz, ha meggyógyul?

Nagy előnye az eddigi megbízásokhoz képest, hogy kiszámítható. Nem kell napokig várni visszfuvarra a La Manche partján, hanem jön haza, veszi fel a következő fuvart. Többnyire hétfőn megy, pénteken jön. Éppen úgy, mint egy rendes munkahelyen. A távolság 3400km. Folyamatos járat esetén a fizetés is kielégítő.

Az én meghívásom a kamiontúrákra folyamatos. Ezt nemrég beszéltük meg, s most élek a lehetőséggel, újra elfogadom a meghívást. Az út túlnyomó része már nem idegen nekem sem, csupán 300 – illetve a visszaúttal együtt – 600km az ismeretlen szakasz. Nem kizárt még az sem, hogy kellemes lesz az időjárás Dél-Olaszországban.

Na, máris ellentmondásba keveredtem, mert holnap indulunk, s holnap szombat lesz. Az itthon töltött hétvégék rendszere csupán két hétig tartott. Most azon izgulok, hogy hol fogjuk tölteni a hétvégét. Egy nap talán 800km is összejöhet, ami már közel van Velencéhez. Nagyobb esélye van azt hiszem inkább egy ljubjanai vikendnek. Jó volt a megérzésem. 
Az újabb lehetőség pénteken jött, Ibolya éppen dolgozott. MSN-ben írtam neki, hogy Sanyi megy Bariba. Menjél, ha van kedved – reagált a hírre. Erre én azt válaszoltam, hogy – Jól van na, nem bánom.

Péntek este felvette Sanyi a rakományt, és hazajött vele. Küldött SMS-t, hogy 9-10 óra között indulunk, legyek kész. Reggel nem győztem kivárni, hogy Ibolya felébredjen, elkezdtem becsomagolni. Nem szólt semmit, de magában biztosan jól megmosolyogta a türelmetlenségemet. Most már a saját fényképezőmet vittem magammal. Megfogadtam, hogy egész úton készenlétben fogom tartani, mindent fotózok. Aztán ez mégse lett így, de azért elég sok képet készítettem.

- Most is lesz egy társunk. – utalt Sanyi a korábbi út konvojozására.? Jön velünk egy céges kolléga, de csak Velencéig, mert ő Firenzébe megy.

- Nagyon jó! Akkor én átülök hozzá.

- Menjél, de ő onnét aligha hazafelé jön.

- Akkor maradok.

A kolléga a hatvani parkolóban várakozott. Az M0-s keleti szektorában jártunk, amikor ránk telefonált. Ekkor bizonyosodtunk meg, hogy őt láttuk. Megbeszélték, hogy Csepelnél utolér bennünket. Szokás szerint most is megálltunk egy Csepel-szigeti hipermarketnél, feltölteni az élelmiszer készletet. Most már én is megtervezve válogattam, nem voltam olyan bizonytalan, sőt zavarodott, mint első alkalommal. A kocsiba visszaülve, megebédeltünk. Nagyon finom volt a sajtos stangli falusi tejjel, csak a gyulladt ínyem miatt fájdalmas volt a lógó fogam, így megkínlódtam az evéssel. A cégtárs ott parkolt már ekkor, de mégse jött velünk, mert neki már nem maradt annyi vezetési ideje, hogy leérjen velünk együtt Ljubljanáig.

Még annyit kellett elintézni, hogy egy céges csomagot leadjunk Székesfehérváron. Ez nem volt olyan egyszerű. Többszöri telefonálás, időpont egyeztetés után, az autópályán kellett egy kollégának átadni, mert nem győzte kivárni, hogy odaérjünk. Mi dél felé haladtunk, ő északnak tartott. Leállósáv, vészvillogó, aztán kihasználva azt a néhány pillanatot, amikor éppen nem jön autó, futás keresztül a pályán a kerítésig, majd vissza. Nem volt veszélytelen akció. Közben én, kihasználva, hogy nem mozog a kocsi, megittam a maradék tejet. Ezután néhány órán át az foglalkoztatott leginkább, hogyan viselem el majd gyógyszer nélkül, ha fájni fog a fogam.

Másra alig figyeltem, így észre se vettem, mikor értük el a Balatont, nem is találtam ki azonnal, hol járunk, amikor Siófok házait láttam. A nap szépen sütött, a fűtött fülkében még melegnek is gondoltuk. Alig volt hihető, hogy január van. A befagyott Balatont ennek ellenére a viaduktról nem is láttam volna, ha nem tudom, hogy ott van. Nagykanizsa messzebb volt, mint emlékeztem rá. Ez persze csak érzésre van így, hiszen a sebesség és a távolság adatainak összevetésével egyértelműen kiszámítható. Aztán a lehajtón mégis túlszaladtunk, de ez nem okozott nagy kerülőt, hiszen a következőnél még bejuthattunk a városba. Be kellett mennünk tankolni. A mostani út nem sokkal több a korábbiak felénél, az üzemanyagtartályunk viszont lényegesen kisebb, hiszen ezen a vontatón elfoglalja az egyik oldal nagy részét a kompresszor, ami a tartály ürítéséhez kell.

A fülke belsejében is van némi változás. Egyszer már utaztam ilyenben. Feltűnően magasabban van a tető. Nincs felnyitható szellőző, helyette légkondicionáló berendezés van beépítve, bár most nem volt rá szükség. A felső ágy is magasabban van, kihajtható létra segítségével lehet feljutni, de azt majd csak este fogom észrevenni, hogy egy arasszal szélesebb is. Lényegesen tágasabb, mint az előző Scania. Mindezen túl, még a motor is erősebb. A hazaúton, teher nélkül utasként is érzékelem majd, hogy milyen jól gyorsul.

- Miért van ilyen sok töltő nyílás a tartályon? – kérdeztem, amikor alaposan szemügyre vettem a tankolás végén a vontatmányunkat. – külön rekeszek vannak benne?

- Nem. Egyben van az egész siló, de mivel port töltenek bele, az nem terül szét, mint a folyadék. A nyílásnál feltelne, a szélein pedig üres maradna.

- Aha! Logikus.

Arra ügyet se vetek, hogy amit én tartálynak nevezek, ő silónak mondja. Gondolom, ez éppen olyan, mint a nyerges vontatót én vontatónak mondok, ő meg traktornak. Ez utóbbi esetben nekem van igazam, hiszen a mezőgazdasági erőgépet nevezik traktornak. Ettől függetlenül, a szakmában a traktor kifejezés használatos, csak éppen én nem vagyok szakmabeli.
- Na, fel vagyunk tankolva, ennek ki kell tartani, amíg ide vissza nem érünk. Ki szokott tartani, de majdnem határeset. Nem sok biztonsági tartalék van benne.

Azért van bennem egy kis csalódás, hiszen a benzinkutas nem ad ajándékot, mint ahogy Luxemburgban szokás. Na, de itthon már az is jól esik, ha tiszta a WC. Arra viszont nem lehet panasz. Az egy kicsit feszélyezett, hogy amint keresztül vonultam az üres bolton, rám köszönt a dolgozó, hogy „jó napot kívánok”. Még jó, hogy azt meg nem kérdezte, hogy miben segíthetek. Mondtam volna, hogy tartsa a slagot?

Nemrég volt hasonlóan kényelmetlen érzésem, amikor a mezőkövesdi munkaügyi hivatalnál kellett várakoznom szinte egy egész napig. A recepciós mondta, hogy délig nem kerül rám a sor. Elmentem sétálni, de hideg volt, meg latyak. 
Bementem az áruházba melegedni. Az persze nem úgy működik, hogy toporogva, kezeimet összedörzsölgetve odaállok a kályha mellé. Úgy kell tenni, mintha keresnék valamit. Felballagtam az emeletre, végigsétáltam a bútorok között. A lépcsőn felérve rögtön hárman köszöntek rám. Aztán azt figyeltem, hogy amerre elmentem – talán még kifelé jövet is – mindenhol otthagytam a lábnyomaimat. Távozáskor az egyik dolgozó megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Nem segíthetett. Nem értem, miért csinálok az ilyenekből gondot. Egy sok évvel ezelőtti alkalommal egy Toyota kisteherautót csodáltam körbe. Az eladó felajánlotta a próbautat, de nem mertem elfogadni, hiszen tisztában voltam vele, hogy nincs pénzem. Ha tetszik az autó, akkor se veszem meg. Biztosan látszott is ez rajtam. Ettől függetlenül az a példány azért volt odaállítva, hogy kipróbálhassam. Ha vevő vagyok rá, ha nem. Ma már vannak olyan ismerőseim, akik járnak a kereskedések nyílt napjaira tesztvezetésre. Én még idegenkedem tőle. Nem szeretek egyébként sem idegen autót vezetni. Kíváncsi lennék, hogy például ezzel a kamionnal is mit tudnék kezdeni szükség esetén, pedig bizonyára úgy kell vezetni, mint más autókat. Nyílván a méreteit szokni kellene. Valamikor – már nagyon belemerültem a mesélésbe, de ezt az egyet még leírom – az újonnan vásárolt Barkasommal kis híján elhúzattam a kereskedés kapuját, pedig az nem is nagy kocsi, csak az addig ismertekkel ellentétben a kormányzott kerék nem előttem volt, hanem alattam. Más íven kellett kanyarodni, mint ahogy megszoktam. 
Most nincs ilyen gond, csupán kényelmesen el kell helyezkedni az ülésben, és bámulni a tájat. Élvezni a kifogástalan aszfalton való suhanást. Figyelni a táblát, merre van Horvátország, merre van Szlovénia. Ezt se muszáj persze, hiszen a” kocsis dolga a lóhajtás”
A Kerkán átkelve már bizonytalan voltam abban, hogy átléptük-e a határt, de ezután nem sokkal megláttam a „Slovenija” táblát. Itt nem láthattam a határállomás maradványait, hiszen ez egy teljesen új út, itt soha nem is volt. 
A lendvai várat látván a dombtetőn, már a táblától függetlenül is tudtam, hogy megint külföldön vagyok. Érzelmileg már semmilyen hatással nincs rám. Talán ezt is az Unió javára írhatom. Mást egyelőre nem is nagyon tudnék mondani.

A napot már itt nem láttuk egy ideje. Előbb csak a felhők miatt, de közeledett az alkonyat is. Úgy 40km-t haladhattunk még, mielőtt besötétedett. Így már megint villanyfénynél láthattam csak Maribort, immár harmadszor, de nem utoljára.
A sötétben nem nagyon volt mit nézni. A táblákat figyeltem. Például a Radomlja folyó tábláját, amit legalább tízszer láttam. Azt kell gondolnom, hogy hullámvonalban folyik a pálya alatt. Ismerős volt Celjénél (a Cilleiek városánál) a háromsarkas templomtorony, viszont most fedeztem fel a város fölött a kivilágított sípályát. Azt mondta rá Sanyi, hogy lehet, hogy csak erdőtűz.
Alagutak során haladtunk át. Eddig még nem figyeltem fel, hogy a hossza is ki van írva. A leghosszabb 2840m. Majd Olaszországban lesz olyan, ami 48m csupán. 
Az új felfedezésekre azt mondta Sanyi, hogy el kell jönnöm még máskor is, ha még mindig látok új dolgokat. Nincs kizárva.

Kicsi ország, kicsi főváros

Ahogy magamtól is gondoltam, Ljubljanánál álltunk meg víkendezni. Előzőleg tanulmányoztam a térképet, volt elképzelésem, hogy hol járunk éppen. Este 7 óra volt már, alig akadt parkolóhely. Csak a közlekedő szélén tudtunk megállni egy kamionnyi helyet elfoglaló szerb furgon mögött úgy, hogy a mögülünk kikanyarodóknak ügyesen kellett manőverezni, hogy elférjenek. Szóba jöhetett volna még az olasz határ, de ott nincs hová csavarogni. Talán Lipica, vagy inkább Trieszt ami gyalog elérhető, de nem kívántuk felülmúlni a calais-i 16km-es sétát. A jelentős szintkülönbségről még nem is beszélve. Tehát Ljubljana. Beüzemeltük a TV-t, ami most úgy történt, hogy az antennát az ablakra kellett tapadókoronggal rögzíteni, mert a magas tetőt nem lehet az ajtóból elérni. Apró kellemetlenség, hogy ajtónyitáskor, vagy ha elmegy mellettünk egy kamion, akkor megszűnik a vétel. A jobb oldali ajtót körülményesen tudtuk használni, mert az út mellett egy sávban süppedős sár volt.  Mivel nagyon lehúzódtunk, a szegélyen nem lehetett megállni kapaszkodás nélkül. Így a sofőrajtót használtuk mindketten. Az antenna is erre került, mivel a karácsonyra kapott iránytű erre mutatta a déli irányt. Nem tudom mi volt a műsor, de ez otthon is így szokott lenni. Többnyire azért nézem a TV-t, hogy ne unatkozzak. Közben persze meg is vacsoráztunk. Ekkor még csak hideg kaját, majd inkább vasárnap sütünk-főzünk kétszer. A kolléga küldött egy SMS-t, hogy az előző parkolóban állt meg, és jó hétvégét kívánt. Egy métert se mentünk együtt, de ezután is tartotta a kapcsolatot látatlanban. Jaj! Tudom. Eszembe jutott a műsor. Valami katasztrófa film ment, amit én nagyon nem szeretek. Londont öntötte el az ár. A következő filmben a fáraó kincsét keresték. Ezt már ágyból néztük, amíg el nem aludtunk. Arra ébredtem, hogy már a Heti hetes megy. Nem láttam, csak hallottam. Sanyi is felébredt és kikapcsolta. Na, most ezt jól eltévesztettem, mert ez akár a vasárnapi műsor is lehetett, na de mindegy. 
Éjjel többször is felzavartak a motort járató, vagy parkolóhelyet nem találó kamionok. 
Amikor varjúkárogásra ébredtem, már gondoltam, hogy reggel van, de hiába hajoltam le az ágyról, csak a távirányító zöld fényét láttam, azt nem, hogy hány órát mutat. Lehetett talán nyolc, amikor felkeltünk. Nem volt igazán szép idő. 
Az eső ugyan nem esett, de el volt borulva az ég. A nap ki se sütött egész vasárnap, bár reggel még reménykedtünk. Nekikészültünk a túrának, ami alapos reggelivel indult. Tojást sütöttünk hagymával, kolbásszal. A mosogatást hanyagoltuk, legfeljebb délután majd azzal kezdjük a konyhai munkát.
A parkoló szemetes edényeiben dolmányos varjak tucatja guberált. A legközelebbi utcához egy csapás vezetett, mellette sörös dobozok, üdítős,- ásványvizes flakonok, s egyéb, el nem bomló anyagok jelezték, hogy itt közlekednek a szabadidős kamionosok. Szemközt éppen egy tetőt ácsoltak. Alacsony lejtésszöggel, és jó nagy eresszel. Nem is értem, hogy nálunk, a 60-as években elkezdett nyaralóépítések során miért nevezték a magasra húzott csúcsos tetőket alpesinek, amikor az alpesi tető laposabb, mint a nálunk általános 36°-os. Az utca itt, valójában csak sor, hiszen az egyik oldalon vannak házak. Járda nincs, kénytelenek vagyunk az aszfalt szélén, vagy a hepehupás, tócsákkal tarkított kőzúzalékon menni. Meg is jegyeztem, hogy úgy közlekedem, mint a lovak, hogy nem megyek fel a kemény aszfaltra. A sor végén van egy éles kanyar, de nem fordul az út akkorát, mint gondoltam, így már el is vesztettem a tájékozódásomat, hiszen nem látom a várhegyet, az elképzelt irányban. Sanyi mutatja, hogy merre keressem. Neki volt igaza, de innét még nem látszott. Itt már mindkét oldalon voltak házak. Köztük egy olyan is, aminek az építése láthatólag évekkel ezelőtt abbamaradt. Otthonosan érzem magamat. A házak fazonja eltér ugyan a Magyarországiak átlagától, de a lakóövezet rendezettségi foka, igényessége nagyon hasonló. Még egy autóbontó is megfér a lakóházak között. Aztán valami céges telephely, ahol túlméretezett munkagépek állnak. A belváros felőli oldalon véget érnek a házak, mert túl közel kerül az úthoz a folyó. Egy nagy, öreg fa előtt áll egy kicsi emlékmű. A szabálytalan kőoszlop felső részébe egy ötágú csillag van vésve. Az oszlop előtt egy külön táblán felirat. Nem is próbáljuk elolvasni, hiszen úgyse értenénk. Biztosan itt álltak meg a partizánok, ennél a fánál…pihenni. 
A kereszteződésnél már közlekedési lámpa világít. Ez már a főutca, csak még nagyon a külváros. Zöld színű, alacsony padlós csuklós busz közlekedik ezen a vonalon. Csak úgy mondom. Nekünk nincs rá szükségünk, hiszen „fél óra séta jót tesz a szívnek”.
Jó hosszú utca, de semmi említésre méltó épület nincs itt, olyan, mintha bármelyik magyar városban gyalogolnánk. Illetve van, amit nem lehet nem észrevenni. 
Egy egyszerű, téglatestforma, üveghomlokzatú ház, ami elsősorban a méretével tűnik ki a környezetéből, illetve azzal kelti fel érdeklődésemet, hogy a földszint kissé keskenyebb a felső emeleteknél, de nagyon magas. Az egész homlokzatot borító üveg mögött látni, hogy valójában ez két szint. Irodák vannak benne, persze mind zárva, hiszen vasárnap délelőtt van. A felső részen azt hiszem, lakások lehetnek. Áthaladunk egy hídon, mely alatt egy kibetonozott mederben feltűnően tiszta víz folyik. Nem is csodálkoznék ezen ilyen hegyes vidéken, csak azért furcsa, mert az összes többi folyónak olyan a vize, mintha szappanos lenne. Az aránylag gyenge forgalomban résztvevő autóállomány összetétele is hasonló, mint nálunk. Mivel nálam a Hyundai különös figyelmet érdemel, nem tudom nem észrevenni, hogy milyen sok a 10 év körüli alsóközép kategóriás, úgynevezett „gömbi” Accent. Ezek bizonyára használtan kerültek be a szomszédos Ausztriából. Gondolom ezeket lehetett olcsón megvenni. Itt ezek voltak népszerűek, mint ahogy nálunk a régi, hosszú orrú szögletes VW Passatok.

Innét már látom a várhegyet. A térképen úgy néztem ki, hogy éppen ebből az irányból kell felmászni a hegyre, mert itt kevésbé meredek, de aztán mégis tovább haladunk a főutcán. Pedig még a legelső templom se itt van hanem két utcával arrébb, a fő haladási irányunktól. Van olyan érzésem, mintha képről ismerős lenne. Kéttornyú, nagyon hegyes – olyan tirolias – toronysüveggel, vakolt, dísztelen falakkal. Nincs miért közelebb menni.

Elérjük a belvárost. Eger jut róla eszembe. Ez a meglátásom olyannyira megállja a helyét, hogy később, amikor a fellegvárból nézünk körül, akkor is Egerhez hasonlítom a várost, még a mérete alapján is. Az autósoknak a gyalogosokhoz való viszonyát nem tapasztalom meg, mert mindenhol lámpa szabályozza az átkelést. Sok helyen nyomógombos. A főutcán való átkeléskor éppen egy busz áll előttünk, kiírva rá, hogy Zelena…a másik szót elfelejtettem. A zelena jelentése zöld. A busz színe szintén. 
Azt juttatja eszembe, hogy hajdanán éppen Sanyi poénkodott egy sírfeliraton, hogy ha a keresztnévből kiderül, hogy nő volt az illető, minek írják még azt is oda, hogy Hüvelyes? A zöld buszra minek írják rá, hogy zöld?

Egy kis térre jutunk. Körbefényképezzük. Látni fenn a hegy tetején a várat, ellenkező irányban egy templomot, a tér keleti szegleténél kissé hátrébb egy feltűnően kellemes összhatású épület, előtte szoborral. Innét a folyópartra megyünk, ahol mindkét parton, és a hídon is használtcikk-piac van. Nem veszünk semmit, de körül nézünk. A távolban látok egy templomot, aminek a vörös színe azt juttatja eszembe, hogy hajdanán még a legelső szükséglakásunkban az előszoba „olajlábazatát” éppen ilyen színűre festettem tiszta – úgy értve, hogy minden más adalékot mellőzve – oxidfestékkel. Nem volt szép, de még a megérintése sem volt ajánlott, mert azonnal szükségessé vált a kézmosás. 
Sanyi mindenféle háttér elé odaállít, hogy fényképezhessen. Ha nagyon ellenkezem, akkor ideadja a gépet, hogy csináljam, ahogy én akarom. Nagyon sokszor fotóz engem, mert közben én nézelődök, forgatom a fejem. Egy közös kép is készül, egy díszes keretű tükör segítségével. Botladozunk a macskaköves korzón, az üres vendéglői teraszok mellett.

- Nyáron itt annyian vannak, hogy tolakodni kell, másképpen nem lehet haladni. Most azért a teraszon se ülnek kinn.

- Nézd meg, ott is kávézik egy pofa! – mutatom az egyetlen kivételt.

Azért azt nem tartom nagyon patinásnak, hogy faragott terméskövek helyett műkövet alkalmaznak itt, az ország reprezentatív közterületén. A hidak korlátjai is mind műkőből vannak. Nekem, mint műkövesnek érdekes, de azért felteszem a kérdést, hogy nincsenek itt kőfaragók? A város jelképe a sárkányos híd, ugyancsak műkőkorlátos, de még a bronz sárkányok talapzata is műkő. Egyébként úgy összhatásában kellemes egy város, egyáltalán nem hivalkodó, de nem mondhatok rá rosszat se. Viszont nehezen tudom összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy ez egy főváros. Igaz, maga az ország is kicsi, a főváros se lehet nagy. Nem lehet Budapestet venni alapul, hiszen az már erősen túlméretezett. Még az egykori birodalmi fővárostól – Bécstől – is sokkal nagyobb. 

Macskaköves utcán ballagunk a vár felé. Egy középület lépcsőjén (nem néztem meg mi lehetett) egy kis csoportnak beszélt egy nő angolul. Erősen figyeltem, de alig értettem néhány szót, összefüggésében persze semmit. Aztán egy kisvendéglő ajtaja mellett figyeltünk fel egy fantázialény gumiszobrára. Valami emberszabású állat, nyakában sállal, a két vállához törött sílécek támasztva. A következő kanyar után Sanyi lefényképezett egy erősen megkopott homlokzati festményt, mert ez már a sokadik volt, amit láttunk, és eddig még egyet se örökítettünk meg az archívumunk számára. Erős emelkedő következett, ahol már ki kellett gombolkozni, sapkát zsebre tenni.

- Ezen a meredeken, hogy hozták fel az építkezéshez a köveket? Megkapart a lovak patkója.

- Lehet, hogy gyalogosan, kézben.

- Görögországban is, amikor ilyen, meg ennél szűkebb helyeken sétáltunk, azon elmélkedtem, hogy a tüzelőt hogy viszik fel az egymás fölé épített házakba. Vagy ott nem kell tüzelni?

- Valahogy biztosan megoldják.

Ahogy haladtunk egyre följebb a hegyoldalon, meg-megálltunk, hogy a panorámát csodáljuk. Nyugat felől látszottak a Juliai-Alpok havas csúcsai, de nem reméltem, hogy a fotón is látni lehet majd. A nap pedig nem akart előbújni, hogy javítson az esélyeimen. A hegy tetején körbejártunk egy antennát, Sanyi felállt szobornak egy kő talapzatra. Aztán igencsak meglepődtem, amikor lentről, a városból meghallottam a Family Frost „tilinkóját”

- Nocsak! Ilyen hamar ideért? Tegnap még Bogácson volt.

- Mi is.

- Igaz.

Megpróbáltam a telefonomra felvenni a hangot, de nem sikerült.

- Majd felveszed otthon, oszt azt mondod, hogy itt vetted fel.

- Képet honnét veszek hozzá?

A várhoz már lefelé kellett innét menni. Közben körbejártuk a kútházat, ahová három oldalról is beleshettünk, de a kúthoz nem lehetett bemenni, mert nagy üvegtáblákkal elzárták. Érdekesen oldották meg a vízhúzást. Taposókerékkel működtették. Mint a mókuskerék, csak ezt emberek taposták. Robusztus egy szerkezet, nehezen tudom elképzelni, hogy két ember súlya elég volt a megforgatásához. Többen pedig nem fértek bele. A kútház mellett állt néhány autó, de azt nem sikerült kiderítenem, hol jöttek fel. Igaz, nem is nagyon kerestem. Kell lennie útnak, hiszen a vár felújítását is megoldották, nem hiszem, hogy kézi erővel oldották meg az anyagok szállítását. A várkapuhoz egy hídon lehetett bejutni. A korlát vékony acélsodronyokkal volt megoldva, hogy minél kevesebbet takarjon. Ugyanezt a megoldást alkalmazták a váron belüli korlátoknál, sőt, maga a várkapu is csak egy keret, acélsodronyokkal. Bent van egy kávézó, a turistáknak, de ezt a szolgáltatást nem vettük igénybe, mint ahogy a körbeállványozott toronyban is csak a pénztárig mentünk fel, aztán visszafordultunk az alagsorban lévő kápolnához. Közben lefotóztuk, elolvastuk Batthyány Lajos emléktábláját. Az első felelős magyar kormány miniszterelnökét itt tartották fogva a császáriak 1849 májusától. A magyar vonatkozás miatt, magyar nyelven is belevésték a vörös márványtáblába. A kápolnában, a falakon és a mennyezeten címerfreskók sorakoztak. Néhánynak a feliratát próbáltam elolvasni. Mind német név volt.

Majd utána nézek Szlovénia keletkezésének, mert úgy tudom, hogy ilyen ország korábban nem is volt. Közel van Karintia, ami egyike a Habsburgok örökös tartományának, a másik oldalon Horvátország, meg Szlavónia. Ez utóbbi szintén nem volt önálló ország, hanem Magyarország része, többnyire szláv lakossággal.
Valóban nem volt ilyen ország 1991 előtt. A lakosság morva származású, de hol Róma, hol Velence, hol a Habsburgok uralták a területet. A századforduló környékén 300 000 ember vándorolt ki, ami a lakosságnak több mint a fele volt akkor. A Szerb-Horvát-Szlovén királyság, később Jugoszlávia megalakulásával lettek kijelölve a határai, mint szövetségi államnak. Jugoszlávia széthullása a két hetes háborúval kezdődött. Ettől az időtől beszélhetünk itt önálló államról. A kápolnában működött a padlófűtés, de az egyre erősebb zene mégis sürgette a távozásunkat. Az udvarról lifttel mentünk le a nulladik szintre, aztán pedig azonnal vissza, mert nem vezetett sehova. 
Mint később kiderült, a városból feljövő siklóhoz lehetett ezen az úton eljutni, de mi a falra akartunk kimenni, az pedig nem lent, hanem fentebb volt. Oda csigalépcsőn lehetett feljutni.

- Tudod miért ebbe az irányba fordul a csigalépcső? Azért, - folytattam, mivel nem tudta – hogy a támadók amikor jönnek felfelé, a belső oldalon ne férjenek a kardjukkal. Akkor van szívás, ha balkezesek.

- Vagy ha fentről támadnak lefelé.

Fentről láthattuk a távoli, hófödte hegycsúcsokat, és az alattunk kanyargó Ljubljana folyó partján, szinte az egész medencét kitöltő várost. Bizonyára nincs is a közelben más, ekkora sík terület, ahová a várost építhették volna. Ráadásul itt áll a közepén ez az egyetlen hegy, ami tökéletes hely egy várnak. Kiváló körkörös kilátás nyílik, a meredek hegyoldal miatt pedig jól védhető. Ma már persze ezek nem szempontok. Most az idegenek idecsábítása a cél, nem a távol tartásuk. Közvetlen a hegy lábánál, egy kis térnél, ahonnét a sikló indul, egész órakor harangjáték szól. Egy másik alkalommal Sanyi már hallotta, innét tudjuk. Van még addig 40perc, ráérünk leballagni. Arra persze nem gondoltam, hogy hiába igyekeztek a helybeliek a rengeteg oda-vissza kanyarral aránylag kis lejtésű gyalogösvényt kiépíteni, nem sikerült nekik. Az erős lejtmenettől ugyancsak fájdalmasan túlterhelődtek a térdeim. Ajánlott volt néha megpihenni. Leérve, egy alagútra figyeltem fel. A várhegy, hosszában át van fúrva. A térképet tanulmányozva nem értem, mi szükség volt erre, aztán tapasztalatom alapján a forgalom se indokolja. Nem kizárt, hogy ebben tévedek, hiszen tél is van, meg vasárnap is. Máskor lehetnek ettől többen is az utakon. A térre még korán odaértünk. Várnunk kellett egy negyedórát. Addig legalább ráértünk kitalálni, hogy mi lehet a kerek mészkőlábazaton az a ronda lemezkupola. Nem lehet más, mint szökőkút, csak ezzel a borítással óvják a téli időjárástól. Közben mutatok Sanyinak néhány Hyundait, olyanokat, amit még nem ismert. Kipróbálom a fényképezőgépet mozgókép üzemmódban. Működik. Még hangot is vesz fel, bár ezt akkor még nem tudtam. A harangjáték csalódást okozott, mivel nem harangjáték volt, csak valami trombitálós gépzene. Látványnak is eléggé felejthető. 
A toronyóra alatt volt egy kétszárnyú kisablak, ami mögött becsukott állapotban is látszott egyik felén egy ló, másikon egy emberalak. Egy órakor kivágódott az üvegablak, a két alak kissé előrejött, szólt a zene, majd vissza az egész. Ráadásul valamit nem jó helyen nyomhattam mag, mert nincs meg a felvétel. Na, ezért kár volt itt várni.

Megkerestük a sárkányos hidat. Nem kellett nagyon keresni, könnyen megtaláltuk. Kicsit tébláboltunk még a főtéren, majd rájöttünk, hogy elfogyott a látványosság. A főutcára kiérve, még kicsit mentünk nyugat, azaz a vasútállomás felé. Hamar ráakadtunk, mert annyira közel van az úthoz, hogy az állomáson várakozó vonat eleje a felüljárón áll. Legalább látják akik mennek a busszal, hogy még nem késtek el. Valami bank előtti téren van egy akrobatikus kerékpárosoknak létesített kőrámpa. Összesen kettő darab gránitból. Eszméletlenül nagy kövek. El nem tudom képzelni, mekkora autóval hozták ide. 
Már négy órája tartott a „félóra séta”, amikor visszafordultunk. Az épülő Operaház került még utunkba, majd a diplomata negyeden át, néha elbizonytalanodva visszaértünk immár ismerős útszakaszokra. Egyetlen utcában van legalább három minisztérium, meg legalább 6-7 követség. Úgy fel van lobogózva az utca, mintha ünnep lenne. Ezekben a villákban 1991 előtt is lakhattak. Ugyan hova lettek a lakói? Magyar követséget nem láttunk, de feltételezem, hogy van.  
Rövidebb séta volt, mint a calais-i, de legalább annyira elfáradtam. Vacsorafőzés előtt jól esett egy szelet vajas kenyér. A reggeli mosogatást most kellett elvégeznünk, de legalább frissen mosott edényben főzhettünk. A menü kovbojpörkölt csirkemell filével. Kibontottam a húst, aztán úgy véltem, hogy sok lesz egyszerre.

- Nehogy ne bírjunk má’ ketten megenni fél kilo csirkemellet!

- Ez attól több. Van egy kiló is. Kár, hogy kidobtam a csomagolását.

Sanyi előkotorta a címkét a szemetesből

- Hetven deka.

- Na? Mondom én, hogy sok lesz.

- Ezeket az izéket szedd le róla!

- Miért? A babba jó a szalonna.

- De nem a csirkeszalonna.

A húst kicsit megkapattuk olajon, rávágtunk egy nagy fej vöröshagymát, beleborítottunk két doboz vörös babot, chili porral ízesítettük. Szóba került még a krumpli, de már így is tele volt az edény. Már a vörös bor se fért bele, azt külön, pohárból voltunk kénytelenek meginni.

A ferde parkolóban az egyik hűtőkocsi éppen úgy állt. Hogy végig láttunk az üres raktéren. Az ajtó egyik szárnya ugyanis nyitva volt. Két támasztórúd volt kifeszítve a két oldalfalhoz, ráfűzve egy raklap. Ez volt az asztal, körülötte összecsukható gyerekeknek méretezett székek, mellette üres sörös üvegek. Nem tudom, milyen náció volt, nem láttam a rendszámtábláját, de sokan voltak itt honfitársai, nagy volt a vendégforgalom. Odabenn főztek is valamit. Amikor elbontották a „bútorzatot”, akkor láttam, hogy van benn egy válaszfal, amit sínen lehet tologatni. Addig fel se tűnt, hogy a kocsibelső csak akkora, mint amit egy IFA-ra is feltehettek volna.
Azt még majdnem elfelejtettem, hogy amikor szombat este leparkoltunk, legelső, ami szemet szúrt, hogy két, autószállító tréler parkol a parkoló másik szélén. A sofőrajtó ablakán át odaláttam. Kia Soul-ok voltak rajtuk. Ez annyira új autó, hogy úton még nem láttam. Igaz, nem Hyundai, de ugyanaz a cég, tehát testvérmárka. Ezt a „testvériséget” megerősítendően, volt fenn egy Getz, és egy i10-is. Vasárnap reggel az volt az első teendőm, hogy ezeket lefotózzam. Mondta ugyan Sanyi, hogy várjam meg amíg kisüt a nap, de mint utólag kiderült, arra hiába vártam volna.
A kolléga küldött SMS-t. „Mikor indultok?”A válaszban továbbra is elvetettük a konvojozás lehetőségét, mert nem szükséges korán indulnunk. Illetve határozottan hátrányos lenne, mert nem érhetünk a határra, mielőtt kinyit a bolt, ahol a hazaiaknak szánt csokit kívánjuk beszerezni. Meg van itt kérem mindennek az ideje. Nem úgy van, hogy csak megyünk bele a vak világba. Reggel, 7 körül indultunk. Még rendesen sötét volt. A napfordulóhoz olyan távol vagyunk időben, mint az előző, december eleji úton voltunk. Akkor odahaza ilyenkor virradt. Csakhogy most hazulról legalább 400km-el vagyunk nyugatra. Ez már érzékelhető különbség. Legelső dolgom volt, hogy elmenjek a WC-re. Két fülke foglalt volt, a harmadik pedig az úgynevezett „pottyantós”. Nincs más választás, jó lesz ez is. Aztán mégis visszakoztam, mert nem volt papír. A takarítónő éppen dolgozott már, de nem várhattam meg, amíg pótolja. Tudom, szólhattam volna neki. Azt persze nem tudom, hogyan értette volna meg. Ja, megmutatom az üres tartót. Na, most már mindegy, akkor ez nem jutott eszembe. Viszont érdekes felfedezést tettem. A pottyantósba is be volt készítve a WC-kefe. Egy cirokseprő. Na, ne szarozzunk, menjünk olaszba!

A szokott hely és környéke

A „nagy hegy” 70km-re van, akkorra kivilágosodik talán. Háát, határeset. Éppenhogy. A déli oldalon mélyebb a völgy, jobban lehet érzékelni, hogy mekkora nagy hegy, de ekkor már hátrafelé kell nézni, nem ideális fotósállás. Az ablakon nem merem kilógatni a gépet, nehogy kiejtsem. Na, de erre jövünk visszafelé. Érdekes, ahogy elneveztük ezt a hegyet. Van neki pedig neve – majd utána is nézek – ráadásul vannak tőle nagyobb hegyek is, de nekünk kettőnknek, ez a név, ezt a helyet jelenti. 1200m a tengerszinthez, az úttól 600. Azért egy 600m-es csúcs már elég nagy, nem? 
A sziklába mélyen bevágott elágazás szintén ismerős. Tudom, hogy hamarosan elérjük a Lipicára vezető utat – ahová most se megyünk – aztán hamarosan átlépjük a határt, s megérkezünk a mai első megállónkhoz.

Most, hogy írom, érdekes felfedezést tettem. Úgy emlékeztem a határállomás nevére, hogy Fornetti. Megnéztem a térképen, és tényleg Fornetti. Aztán, hogy a leírására kerül a sor, mondom magamban, hogy Fornetti. Nahát! Ez ismerős név! Na! Mit vettünk itt? Jójó, hogy csokit, de még mit? Hát persze, hogy süteményt. Pontosabban kalácsot. Így már be is azonosítottam a nevet. Hogy én milyen okos vagyok. Na, ugye? A francba! Mégse vagyok olyan okos. Egy betűt tévesztettem. Nem Fornetti, hanem Fernetti. Nem nagy eltérés, csupán mást jelent. Egyetlen betű nagy különbség lehet. Ott van például, az a helységnév, hogy San Benedetto. Tudom, hogy az Adria mentén van Ancona-tól délre, Pescara-tól északra. Viszont legutóbb, a Garda tó mentén találkoztam ezzel a névvel. Minden országban vannak azonos nevű helységek. Ez esetben hozzátesznek egy jelzőt, ami az elhelyezkedésére utal, mint mondjuk valamilyen folyó menti…valami. Utána néztem. Az Adria menti város… del Tronto. Jól körbemagyaráztam a témát, mi? A lényeg, hogy a Tronto, nagyon hasonlít a Trento-ra, ami ugye teljesen máshol, az ország északi részén, Dél-Tirolban van. Valójában már nem is esik messze a másik San Benedettóhoz.
Na, akkor haladjunk tovább. A határt átlépve, azonnal kanyarodik az út, befordul a határátlépési pont alá, vagyis az alatt vagyunk, ahol az előbb még mi voltunk, mondhatnám, magunk alatt vagyunk. Hehe.  Ez persze így hülyeség, hiszen egész jó a hangulatunk. A kanyarban félreállunk. Nemrég még útakadályok voltak ide kirakva, de most itt parkol már egy másik kamion, előtte egy furgon, mindkettő vészvillog. Nekünk még marad előttük hely. Gyalog visszasietünk egészen a Slovenia tábláig. Itt, az úttól picit lejjebb van egy bolt. Olyan bodega-szerű. Odabenn toronymagasan állnak a szépen bedobozolt kalácsok. Sanyi javasolja nekem azt a fajtát, amilyet ő máskor már vitt haza. Vonakodom. Nekem csak csoki kell. Aztán, amikor ő kiválaszt egy csokival leöntött kakaós kalácsot, (idehaza lagzis kalácsnak mondanák) én is leveszek egyet. Mást nem is keresünk. Szóba kerül még a bor, hiszen tegnap megittunk egyet, s már csak egy üveggel van. Ezt kell beosztanunk három napra. Megoldjuk, nem pocsékolunk. Valójában az első utamon se költöttünk sokat azt hiszem, de a következőn felére szorítottuk le a költséget, most ennek is csak a felét költjük, igaz, az idő is 13-ról 6 napra csökken. Mégis talán ez az út volt számomra a legkellemesebb, noha látványban talán a legkevesebbet nyújtotta. Nincs tehát ésszerű magyarázat, mégis így érzem.

A kocsiba visszaülve kivárjuk, hogy leteljen a 45 perc, így már legalább a pihenő is meg lesz. Hallgatjuk a rádiót, nézzük az előttünk lévő fákon, köveken, a madarakat. Cinke, szajkó, meg, ha jól ismerem, egy csapat veréb. Ilyet már régen láttam, hiszen odahaza alig akad belőlük néhány, noha gyerekkoromban rengeteg volt. Ezek ugyan elég kicsik, de biztos, hogy verebek. Leszállnak az aszfaltra, csipegetnek, aztán felröppennek, hol a fára, hol a sziklákra. Állandóan mozgásban vannak, ha jön éppen autó ami elkergeti őket, ha nem. Úgy rémlik, reggeliztem is, mégis lassan telt az idő. Aztán nekivágtunk Olaszországnak. Néhány helyen már ráláttam a tengerre. Monfalcone fölött – a várost nem is látni a pályáról, csak a táblák jelzik, hogy ott járunk – az ellenkező irányban van Doberdo. Ezt se látni, csak tudom, hogy ott van. Tőlünk kissé távolabb, de jól látható helyen a hegyoldalban van egy olyan objektum, mintha egy lépcsősor lenne. Két oldalán magas tuják sorakoznak, a tetején kereszt. Temető lenne? Aztán átkelünk az Isonzón. 
Elénk tárulnak a havas hegycsúcsok, hamarosan leérünk a síkságra. Ez már egy unalmas rész, hiszen harmadszor megyek itt végig, de túl kell rajta esni, másképp nem juthatunk el Velencéig, illetve Mestre-ig, ahol letérünk a pályáról, s a lagúnák mentén ballaghatunk tovább dél felé Ravennáig. A ballagás kifejezés nem véletlen, hiszen errefelé sok a lakott terület, meg egyébként is sok helyen van sebességkorlátozás. Rendőröket mindig látni néhány helyen. Sok erre a kamion, hiszen olcsóbb is, rövidebb is ez az útvonal, mint az autósztráda.  A helyi lakosság aligha boldog ettől, de erről nincs infóm, csak feltételezem. Én biztosan ellenezném a helyükben ezt a nagy teherforgalmat. Az idő gyönyörű. Hétágra süt a nap. Jó lett volna ilyen tegnap Ljubljanában, de ez nem kívánságműsor. Errefelé kertészkednek az emberek. Sok növény – úgy látom káposzta, zöldség – kinn van a földeken. Fagyás ellen fóliával takarják, éppen úgy mint a még ki nem kelt, de már elvetett magokat is. Nem most, csak majd a visszaúton tűnik fel – akkor ugyanis majd esni fog az eső – hogy a víz nem áll meg tócsákban a takarón, mint ahogy azt természetesnek gondolnánk. Ezek szerint ez valami általam ismeretlen anyag, ami a csapadékot átengedi magán. Nincs lehetőség közelről megfigyelni.

- Mekkora fóliák! – álmélkodom. – Megéri ennyit rákölteni?

- Kifizeted te azt Gabinál, mikor megveszed a zöldséget.

Itt már a korábban hitetlenkedve felismert gömb fenyő az általános az út mentén. Két oldalt olyan erdő kíséri az utunkat, mintha ártéri lenne. Az aljnövényzet között sok helyen csillog a víz. Néhol vannak olyan cégek, ahol zászlók sorával díszítik a bejáratot. Magyar zászlót sehol nem látni, pedig szerintem túl sokféle van ahhoz, hogy mindegyiknek köze legyen a céghez. Egyszerűen csak sokfélét raknak ki. Magyart véletlenül se. Pedig örülnénk neki. Noha teszek olyan „savanyú a szőlő-szerű” megjegyzést, hogy ilyen kifakult, tépett zászlók között jobb is, hogy nincs a miénk. Nem égetnek vele bennünket.

Chioggia-nál nagyon tetszik, hogy egy gáton vezet az út. Mindkét oldalon víz, de a tengerrel átellenes oldalon is akkora területen, hogy nem látom a partját. Nagyon sekély egyébként, a csónakok kikötésére botok vannak leszúrva. Csupán a város előtti keskeny sáv van annyira kimélyítve, hogy hajók is kiköthessenek. Azt hiszem, ha már a gát egyébként is megvan, itt nem lenne nehéz a belső részt kiszivattyúzni, mint ahogy a hollandok teszik, csak éppen itt nincs rá szükség, hiszen van bőven szántóföldjük. Nem szükséges a természetet megerőszakolni. Nem sokkal ezután érjük el egy folyónál azt az építés alatt álló tengerjáró hajót, amit egy évvel korábban háznak néztem. Most már annyit haladtak az építéssel, hogy kívül le is van festve. Nem kizárt, hogy jövő ilyenkorra már nem fog itt állni. Már elkezdték építeni a következő hajót. 
A Pó folyót már Sanyi tudja kilométerszelvény alapján is, hogy hol van. Rákészülök, hogy videót csináljak róla, hiszen képtelenség egy széles víznél elkapni a megfelelő pillanatot. Legalább kipróbálom a fényképezésnek ezt a módját is. Ez meg is marad, nem úgy, mint a ljubljanai „harangjáték”. A folyók szélén, cölöpökre épített bódék sorakoznak. Hosszú gémeken lógnak a víz fölött a merítőhálók, mint valami óriási rosta. Biztosan sok hal lehet benne, ha ennyi halász települt ide.

Éppen itt jártam a leírással, amikor találkoztam az előző út leírásában már említett egykori bukott polgármesteremmel. Megemlítettem neki, hol jártam. Ahol a haltenyésztés van? Arra jártál? – kérdezte. Aztán mindjárt mondott is valami rosszat az olaszokra, meg a környéken érezhető bűzről. Csalódtam volna benne, ha valami pozitív élményt említ. Viszont abban lehet igaza, hogy a lagúnákban látott botok ráktenyészetek helyei. Vagy valami „tenger gyümölcse.” A haltenyészet, azt hiszem kicsit északabbra van, a térkép alapján úgy gondolom. Magam nem is láttam, azt hiszem.  A félsziget teljes hosszában rengeteg kisebb, nagyobb folyó, patak ömlik az Adriába, csak délebbre már nem annyira figyelek rá, hiszen akad egyéb látnivaló is, de itt még a víz a legfőbb látványosság.

Nem messze van már Ravenna, ahol eltávolodunk majd a tengertől. Hamarosan meg is kellene állni. Vagy a benzinkútnál, ahol máskor is tettük még az autópálya elérése előtt, vagy itt valahol, még a tenger közelében. Comaccio falunál járunk éppen. Egy magasra épített hídon kelünk át a folyón, amin rengeteg jacht és mindenféle kicsi hajó horgonyoz. A helységnevet persze utólag néztem meg a térképen.

- Na? Elég közel van itt a tenger? – kérdi Sanyi.

Nyilván közel van, de nem igazán tudom, miért kérdi. A híd után balra van egy nagy parkoló. Igaz, záróvonalunk van, de attól még be lehet oda fordulni. Aztán majd ki kell logikázni, hogyan lehet szabályosan visszamenni az útra. Hazafelé egyszerűbb lenne, de aztán megfigyeljük amíg eszünk, hogy mások honnét hová kanyarodnak. Ezek után már egyszerű lesz a dolog. Meg van ez rendesen szervezve, csak figyelni kell. Majd visszafelé is megállunk itt, s mivel már többször is (kettő már több. Nem?) megálltunk, ez lesz a „szokott hely”. Az úttól a tenger felé üdülőövezet van. Itt egymás mellett szorosan három telep is épült. Úgy néz ki mint valami város, csak éppen alig lakik itt valaki. Nyáron bizonyára zsúfolt, de most tél van. Ahol megálltunk, a kikötő mögött, az a rész Lido Degli Estensi. A folyó északi partján ugyan nem jártunk, de azt könnyebb megjegyezni, mert az a neve, hogy Porto Garibaldi.

Ha autóval nincs is messze a part, azért egy alapos sétára fel kell készülni, ha le akarunk menni a vízhez. Egyébként is dél van, tehát mindenképpen meg kell előbb ebédelnünk. Sanyi stílszerűen halat választ, nekem kefir, és tej a lehetőség, ha nem akarok készételkonzervet bontani. A kenyér már nem igazán friss, pedig még három napig ebből a készletből kell gazdálkodnunk. Kabátot, bakancsot fel, aztán mehetünk is! Nem kell nagyon felöltözni, hiszen szép az idő. Sapkát nem is viszünk, amit Sanyi később nagyon bánni fog, mert a tengernél hideg szél fúj. Engem nem zavar, nem értem, ő mitől ilyen érzékeny. Mindenesetre megfogadja, hogy máskor nem indul el sapka nélkül, legfeljebb ha nem kell, majd zsebre teszi.
Szívem szerint a hajók felé indulnék, de nagy az esélye annak, hogy ott nem jutunk le a tengerhez, így a másik irányba, a lakó- illetve üdülő övezet felé vesszük az irányt. Ez volt a jó választás. A házakon nincs mit nézni, semmi különös, olyan, mint hasonló rendeltetésű helyen bárhol. Közben megbizonyosodunk arról, hogy mennyire helyes volt ezt az irányt választani, hiszen a kikötő bekanyarodik a parkolónk és a tenger közötti részre, tehát ha a másik irányba indulunk, vissza kellet volna fordulni. Most is elkanyarodunk az egyenes utcáról, mert egy tábla mutat balra, hogy „mare”. 
A másik utcában a legelső épület a csendőrőrs. (nem tudom pontosan, hogy írják, de az áthallás miatt hegyi rendőröknek mondjuk, szándékos hülyeség okán. Mármint a karabiner-hez való hasonló hangzás miatt.) Legalább tudjuk, hová kell fordulni, ha valami gondunk akad. Persze abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy értenek magyarul, mi meg persze olyanok vagyunk, mint a franciák, hogy nem vagyunk hajlandóak más nyelven megszólalni.;)
Ha tudnánk, azért azt hiszem, hajlandóak lennénk.

Elértük a strandot. Az utolsó kerítést elhagyva, előttünk magasodott egy homokdomb, a tetején gyéren nőtt fűvel. Tehát nem ezen a télen hordta össze a szél. Jobbra egy kurtakocsma, azaz szezonális vendéglő. A dombot megkerülve lépdeltünk a süppedő homokban. A víz még legalább 200m. Mély keréknyomot követünk. A buckák közt próbálunk a csapások közt válogatni, de mind egyirányba vezet. Egy lapos részen betonlapok vannak lerakva. Egy kábel áll ki közülük. Ez egy nyári büfé helye lehet. Most viszont semmi nincs itt, sőt rajtunk kívül senki. A távolból közeledik 2-3 halászhajó. 
A folyón túl, Porto Garibaldinál látni hasonló bódékat, mint korábban a folyók szélében láttam. Valamivel erősebbnek látszó darugémekkel, de ahhoz túl kecsesek, hogy hajót emeljenek ki vele, noha első látásra, erre gondoltam. Igaza lehet Sanyinak, hogy a halászzsákmányt emelik ki vele. Ha elég időt rászánunk, talán meg is láthattuk volna működés közben, hiszen a tengerről közeledő hajók valószínűleg hoznak halat is. Nem vártuk meg, de ennek több oka is van. Elsőként említeném, hogy akkor nem jutott eszünkbe. Ez elég nyomós indok azt hiszem. Aztán Sanyinak nagyon fázott a füle, meg nem is nagyon bűvölte el ez a partszakasz. Sőt. Egyáltalán nem bűvölte el. Közvetlen az éppen csak mozgó – hullámzónak semmi esetre nem mondanám – víznél az apró kagylóhéjak akkora tömegben voltak összegyűlve kupacokba, hogy lapátolni lehetett volna. Arról készült is néhány fotó, ahogy ezekkel játszom, de amikor a mélyen a homokba ágyazódott kötél végébe kapaszkodtam, a gép beadta a kulcsot. Pontosabban az áramellátása megszűnt. Így tehát nem volt miért maradnunk tovább. A kötelező pihenőt bőven kitöltöttük. A kocsihoz visszaérve még elsétáltunk a kikötőhöz, ahol a szárazra tett hajók közül még válogattunk, hogy melyiket szeretnénk. Vitorlások voltak, de mindegyiken volt hajócsavar, sőt néhányon még orr-propeller is, ami a fordulásnál segít. Ilyennel már könnyű vitorlázni.  Gondolom én.

Nekivágtunk a következő szakasznak. Jó lenne Pescaráig lejutni, akkor holnap reggelre már csak 300km marad a célig. Nem is érhetünk oda túl későn, hiszen estére mindig megtelnek a pihenők. Ráadásul reggel nagyon korán kell indulni, mert ha a lefejtésnél nem mi leszünk az elsők, akkor egész nap is eltarthat, amire leadjuk a PVC-port. Utazhatunk éjszaka, pedig nappal sokkal élvezetesebb. Eddig még aránylag jól sikerült. Igaz, Szlovénia nagy részén sötétben keltünk át. Maribor kivételével, a többi részt már láttam.
Ravenna csak tájékozódási pont, nincs dolgunk vele. A part menti úton mehetnénk tovább Rimini felé, de a várost akkor is kikerüljük. Erről az útról letérünk délnyugati irányba, ahol 2x2 sávos, középen dupla korláttal elválasztott az út. Ismerősnek tűnik. Aztán erről is lekanyarodunk.

- Hol volt a benzinkút, ahol máskor megálltunk?

- Az még később lesz.

Aztán megint ismerős volt az út, messziről megláttam a táblát.

- Na, ott van a kút.

- Ez lesz az, vagy a következő?

- Ha van három gömbfenyő egymás mellett, a jobbszélső erősen megdőlve és dróttal a középsőhöz kipányvázva, akkor ez az. Na, ott van. Ez volt az a kút.

Baloldalt, jó messze láttunk egy óriáskereket. Nem tudnám semelyik városhoz kötni, máskor is csak ennyit láttunk. Egy hatalmas kerék, a mezőn. A földközeli részen semmit nem láttunk, ahhoz túl messze volt.

- Na, azt hiszem, San Marino-t megint nem fogjuk látni.-

Nem baj. A lényeg a tudat, hogy ott jártunk - idéztem magunkat korábbról.

Elszáguldott mellettünk egy olasz kamion. Ez eddig nem jelentett volna különösebb izgalmat, hiszen nem első eset, csakhogy ez ugyanolyan silót húzott maga után, mint mi. Ugyanabba az irányba ment, csak gyorsabban. Nem kizárt, hogy egy célállomásra megyünk. Márpedig jó lenne, ha nem előzne meg. Az A-14-es autósztrádára felhajtani még láttuk, ott is egyezett az irány, aztán úgy lehagyott, hogy azóta se láttuk. Abban még reménykedtünk, hogy reggel mi indulunk korábban, s akkor lesz esélyünk elsőnek lenni. Ahhoz túl nagy még a távolság, hogy ne kelljen neki is kivenni egy 9 órás pihenőt. Aztán persze nem tartott fel, mert szerencsére máshová ment.

San Marinót tényleg nem láttuk, de még a többi hegyet se ezen a részen. A nap elbújt, a hegyek párába burkolóztak. Az este még messze volt, Rimini után a tengert is újból megpillanthattam. Errefelé már hegyeken vezet a sztráda. Hidakon, alagutakon át, a tengerparton üdülővárosok végtelen sora, a kicsi városok a hegyeken és a többnyire egészen szűk völgyekben. A pálya és a tenger közötti sávon folyik földművelés. Néhol egészen meredek dombokon. Akad olyan kerek magaslat, hogy a tetején van egy tanya, kicsi terasszal kibővítve, hogy a lakók autója elférjen, a meredek domboldalon pedig szép sorjában zöldellik a vetés. Nehezen tudom elképzelni, hogy képesek itt a traktorral közlekedni, bár az kizárt, hogy kézi erővel művelnék a földet. Az úthoz közel eső építkezéseken, vagy útépítéseken látni ugyan gyalogmunkásokat, de többnyire mindent gépesítenek. Majd a visszaúton fogunk látni olyat, hogy a zöldséget szedik ki gépekkel, és ládákban, targoncával rakodják egyenesen a kamionra. A ládába rakáshoz bizonyára kell némi kézi munka is, bár ez is csak feltételezés, mert nem láttam ilyet se. Errefelé egyre több már az olajfa, de még nem ültetvényszerű, inkább olyan hobbikerteknek látom. Szőlő is csak elvétve van. 

- Na, ezen a csomóponton mentünk el Fabriánó felé. – hívtam fel a Sanyi figyelmét, amikor az Ancona nord-hoz értünk. Először a hajót ábrázoló tábla keltette fel a figyelmemet, hiszen arra emlékeztem, hogy innét jár át komp az Adria túlsó partjára.

- Fabriánóra emlékszem, de erre a helyre nem. Erről jöttünk volna?

- Ellenkező irányból, de itt.

- Akkor azért nem ismerős.

Nagyon tájékozottnak érzem már magam olyan szinten, hogy van róla elképzelésem, hol járhatunk. Várom már, hogy mikor érjük el San Benedettót. Azt a várost, amit a komám szokott emlegetni tájékozódási pontként. Ugyanis ő még attól is délebbre járt a viharvert Nissanjával, ami ellenben a baráti szlovákiai család Mercedes Vito-jával, nem romlott el. Másfelől nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet az a város, ahol igaz, csak esti kivilágításban, azt a nagy kupolás templomot láttam, ami a körülötte lévő városhoz képest illetlenül nagy volt. Ugyanis első ittjártamkor azt gondoltam San Benedettónak, de nem az.  Nem az, hanem Loreto.

Vallási téren ugyancsak műveletlen vagyok, ezért kellett utánajárnom, hogy mi ez a város. Gondolhattam volna, hogy kegyhely. Mária szülőházát őrzik itt, amit ezerkétszáz…valahányban szállítottak ide Nazaretből. Láttam róla videót. Nem tudom milyen házak lehettek Nazaretben az időszámítás előtt, de ez nagyon is középkori palotának néz ki.

Na ezután már hamar sötétedett. A cél, hogy Pescaráig elérjünk. Ötven kilométer ide, vagy oda nem számít, de jó lenne reggel pihenő nélkül, leérni a kábelgyárba. Egy kúttal hamarabb állunk meg.

- Nem ez az, - állapítja meg Sanyi azonnal – mert itt domb van mellettünk, ott pedig gödör volt. Menjünk tovább!

Támogatom az indítványát, hiszen itt nem látok már szabad helyet, bár talán még akadna, ha nagyon keresnénk. 
Továbbmegyünk. Talán negyven kilométer lehetett a két kút közötti távolság, de egyáltalán nem biztos. Nem néztem sem a térképet, sem a számlálót, érzésre pedig képtelenség megállapítani. Amikor letért a lassító sávba, azonnal mondtam, hogy ez sem az, de nem hallgatott rám. Jobb is, mert a gödröt azonnal felismertem, amikor odaértünk. Az is ismerős volt, hogy a másik kút, a sztráda túloldalán ezzel pontosan szemközt van. A mellette álló nagy, kockaépület ugyancsak ismerősnek tűnt. Szerencsénkre még szabad parkolóhelyet is találtunk. Igaz, hogy az úthoz  nagyon közel, de mégiscsak rendesen benn a sorban, nem a többi kamion végében keresztbe kellett leparkolni. Sanyi azonnal megnézte, hogy mi a helyzet a fürdési lehetőséggel, mert már ugyancsak itt lenne az ideje. Ljubljanában még sajnáltunk 3 eurót rákölteni két nappal az otthoni indulás után.

- Oké, lehet fürödni, nem kell fizetni se.

Előbb azért még megvacsorázunk. Most valami ismeretlen ételport próbálunk ki. Bauer…valami. Krumpli kell hozzá. Na, meg csirkemell filé, mert az maradt tegnapról, meg hagyma, mert nálunk minden étel azzal kezdődik, meg aztán tegyünk rá egy doboz babot is, mert van bőven. Nagyon finomra sikerült, ráadásul nem is volt olyan íze, mint a tegnapi kovbojpörköltnek, pedig talán csak a krumpli volt a különbség.
A fürdés valami fantasztikusan jól esett. A zuhanyzót tavaly óta felújították. Most is csak egy kabin van, de ketten beosztottuk, más meg nem akart fürödni. Gyorsan alvás, mert háromkor ébresztő!

Fák, virágok, fény

Szokás szerint, most is hamarabb felébredtem, mint ahogy az ébresztő megszólalt. Nem tudom mennyi idővel, de elég sokkal. Úgy látszik teljesen mindegy, mikor fekszünk, két óra körül megébredek. Legalább nem riaszt fel a telefon csipogása. Megvárom, amíg Sanyi kimegy, lemászok, felcsukom a létrát, az ablakba rakott ruháimat magamra szedem. Felteszem az ágyra a táskákat, a parabolaantennát (most nem volt kirakva, nem TV-ztünk.) elhúzom a függönyt, felhajtom az üléstámlát, s már kész is vagyok. Megvárom Sanyit amíg visszaér, aztán sietek a WC-re, mert éppen most érkezett egy turistabusz, csődülnek befelé a boltba. 
Máskor tetszett, hogy a személyzet úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást, hogy végigvonulok az üzleten oda-vissza, de most kifelé jövet rám köszönt a pénztárból a hölgy. Azt mondta, hogy „bon dzsornó” Illedelmesen, bár kissé meglepetten bólintottam, majd elmotyogtam egy jó reggeltet. Amikor kiértem a parkolóba, beröffent a motor, rövid melegítés után nekivágtunk a hátralévő 300km-nek.

Jaj! Jut eszembe. A pihenő tavaly ilyenkor építés alatt állt. Most már készen van. Számomra szokatlan módon két különböző cég kútja egy pihenőben. Mi az étterem mögötti kúton keresztül jöttünk ki, és ott láttam meg egy boltot. Ugyanolyat, mint előző utamon Milánó felé haladva. Amiről csak arra emlékeztem, hogy gyorsan lehet benne vásárolni, szinte futva. Most már tudom a nevét is: „On the run”
Tegnap este, küldtem haza SMS-t. Sanyi emlékezett rá, hogy máskor is mit összebénáztam a telefonjával, ezért előkészítette, hogy nekem csak a szöveget kelljen bepötyögnöm. Aztán visszavette a készüléket, én diktáltam az Ibolya számát ő pedig beírta. Aztán visszaadta, hogy nyomjam meg, az elküld gombot. Elsőre még ezt is eltévesztettem. Nem kellett újraírni, mert ami az én telefonomon az „oké” gomb, az az övén nem csinál semmit. A szöveg az volt, hogy: Holnap fordulunk vissza. Puszpusz. A reggel szó biztosan nem volt benne, de otthon már az a változat maradt meg a „köztudatban.” Vasárnap próbáltam hazatelefonálni Szlovéniából, de németül beszélt bele valaki, amit nem értettem, csupán a nyelvet ismertem fel. Na jó, annyit értettem, hogy „kájne”. Ennyi pont elég, mert ez a lényeg. Nincsen. Azt már magamtól is kitaláltam, hogy mi nincsen. Fedezet a hívásra, vagyis pénz. Otthon se, de ezzel most nem foglalkozom, azzal nem jobb, ha emésztem magam miatta. Ezt már mintha írtam volna a decemberi úttal kapcsolatban is. Ugye? Azért jól elintézem a gondjaimat. Nem foglalkozom vele. Jó lesz akkor, majd ha esély lesz a jobbításra.

A Pescarát megkerülő pályaszakaszon jó sok alagutat fúrtak. Helyenként olyan közel egymáshoz, hogy arra gondoltam, csupán azért van megszakítás, hogy a kivájt követ tudják hová kitermelni az építők. Végre olyan szakaszra értünk, ahol még nem jártam. Az egyetlen probléma az volt, hogy a sötétség miatt alig láttam mást, mint amit a lámpáink megvilágítottak. Na, meg a közvilágítás fényeit. Úgy tűnt, mintha csak kitolásból tették volna a sztrádát a hegyre, hiszen a tenger felé is lehetett (gondolom)volna közelíteni, és a másik irányban is sík területen láttam a fényeket. Visszafelé persze szembesülhettem a valósággal, hogy ez a sík terület egyáltalán nem volt sík, és egyébként is be volt építve. Korábban már többször is említettem, hogy vannak olyan házak, amiket csupán egy kerítés választ el az autósztrádától, de azért nem gondolnám, hogy keresik az ilyen megoldásokat. Az alagutak, a hidak szaporasága ellenére is nagy szintkülönbségek vannak az útban. Ilyenkor sötétben ez még feltűnőbb. Hosszabb alagutak esetén tapasztalok olyat, hogy a közepe van magasan, de többnyire a kürtőhatás miatt egy oldalra ferdék. Nem is emlékszem szellőző berendezésre, pedig sok esetben 7-800m hosszúak, de van azért ennél hosszabb is néhány. A motor olykor ugyancsak erőlködik, gyakran kell Sanyinak a váltó után nyúlni. Egyszer meg is kérdeztem, hogy van-e még fokozat visszafelé? Volt még vagy tíz. Azért én is megkönnyebbültem, amikor kiértünk a hegyek közül.

- Most járunk a sarkantyúnál. – tudatta velem Sanyi a pozíciónkat. Szükség is volt rá, hiszen nehezen tudtam mihez tájolni magamat. Térképpel a kezemben, a táblák alapján lehetett volna, de ahhoz belső világítás kell, meg szemüveg. Egyébként eszembe se jutott ez a lehetőség. A „sarkantyú” elnevezést onnét vettük, hogy mivel a félszigetet csizmához szokták hasonlítani, aminek van sarka is – az Otrantói szorosnál – így adja magát, hogy a Foggia-hoz mért szélességi körtől kissé északra, az Adriába benyúló hegyek, alkotják a sarkantyút. 
Ebből a hegyből most csak a települések fényei látszanak. Egy lámpasor egész magasan jelzi a hegy tetejét. Ezt ekkor még nem tudom, de visszafelé csodálatos rálátásunk lesz a félszigetre. Kár volna tagadnom, hogy a korai indulás, és az aránylag ingerszegény környezet álmossá tesz. Kicsit talán bóbiskolok is néha.

Nagyon hosszúnak érzem az utat. Néha behajlok középre, hogy a műszerfalon lássam, mennyi az idő. Kiszámítható, hogy 7 óra után fogunk megérkezni, vagyis nagyjából virradatkor. Aztán ebben tévedek. Na nem az érkezés időpontjában, hanem a virradatban. Hat óra húsz perckor hasad a hajnal. Pontosan előttünk kezd világosodni az ég. Azt el is felejtettem említeni, hogy szemerkél az eső. Előbb csak a felhő kezd világosodni egy kicsi résen, majd kirajzolódnak a dombok kontúrjai. Ez idő tájt látjuk a táblát, amin az áll, hogy Napoli. Tehát már Nápolytól is délebbre megyünk. Valójában ez becsapós érzés, hiszen a két tengert összekötő út nem kelet-nyugati, hanem északkelet-délnyugati. Valójában a célállomás van ugyanazon a szélességi körön, mint Nápoly. Kicsit talán még északabbra is. Azért már az is eléggé dél. Az otthoni kiindulástól hat és fél fokkal vagyunk délebbre. Ez már időjárásban jelentős különbség.

Ahogy lassan világosodik, rácsodálkozok a környezetre. Ameddig a szem ellát, olajfa, meg olajfa. Minden csupa zöld. Az út menti sövény leander, a fák nagy része a már ismert gömbfenyő, eukaliptuszfa, meg még néhány számomra ismeretlen fajta. Természetesen mind lombos. Csupasz faágat sehol nem látok. Ami mégis az, ki van száradva, de az élő fák mind csupa zöldben pompáznak. Az ültetvények alján sűrű fű, köztük vadvirágok nyílnak. Január 27-e van. Hallottam róla, hogy itt ilyen a tél, de egészen más érzés mindezt megtapasztalni. Amint teljesen kivilágosodik, már a köveket is látom az ültetvények között. Néhol kerítésnek összehordva, máshol kupacokba rakva. Felfedezek mészégető boksákhoz hasonló építményeket. Mint később rájövök, ezek a kunyhók, menedékek helyi megfelelői. Itt kő és kő van mindenfelé, adja magát, mint építőanyag. Ha elég ügyesen rakják össze, nem ázik be. Ha nem sajnálnak egy kis földet is rátakarni, kinő benne a fű, úgy még biztosabban szigetel. Már hajnalban is láttam az olajfák közt tüzeket. Világosban se tudtam sokáig rájönni, hogy miért tüzelnek. Talán a hideg miatt? Igaz 12 fok meleg van, de a helybeliek bizonyára másképpen viszonyulnak a hőmérséklethez, mint mi „északiak”. Világosban már azt is látni, hogy elég rosszul ég a tüzelőjük, felmerül egy pillanatra, hogy fagyás ellen védik a fákat. Na, de 12 fokban? Aztán pedig akkora területeket kellene védeni, amit képtelenség megoldani. Csak ahol mi jártunk összefüggő olajültetvény között, az is van legalább 200km.

A „csizma” sarkáig van még legalább 100km. A szélessége bizonyára a hegyekig tart. Mint ahogy minálunk, itt is most van a metszés ideje, metszik az olajfákat. Az egészben az a nagyon szokatlan, hogy lombos ágakat nyesnek le. Aztán ezeket elégetik, ezért látunk helyenként erősen füstölő tüzeket. Ezek szerint az olajfa is örökzöld, mint ahogy a fenyő. A leveleik ezeknek sem örök életűek, de folyamatosan cserélődnek. Maga az olajfa őszibarackra emlékeztet a méretük is hasonló, és a levelük is, bár inkább ez utóbbi jobban hasonlít a fűzfáéra. Néhol hatalmas gödröket mélyítenek, hogy a márványhoz közelítő, jó minőségű halványsárga mészkövet kibányásszák. Csak annyi területen hiányzik az olajfa, amennyi a bányához feltétlen szükséges. Nem hagynak kihasználatlan területeket.

Az üde zöld környezettől kizöldül a hangulatom is. A nap is igyekszik előbújni, néha már sikerül is, de az enyhe szél, mindig hoz nyugat felől felhőket, amiből többnyire szitáló eső hullik. Mondok Sanyinak ötletet, hogy merre egyszerűbb megközelíteni a gyárat, mert ugye én tanulmányoztam előzőleg a térképet. Aztán kiderült, hogy ő is rátalált már erre az útvonalra, tehát nincs szükség az ötletemre. A lélekemelő környezeten túl, bizonyára az is hasznára válik a közérzetemnek, hogy hamarosan célhoz érünk. Ebből következik, hogy hamarosan indulunk hazafelé. Azt hiszem, ezekben az utakban – talán már korábban le is írtam – az a legjobb, hogy utána jó érzés hazamenni. Egyébként nem győzök eléggé hálás lenni, hogy lehetőséget kaptam ezekre az utakra. Önerőből soha nem értem volna el. Azt mondta Sanyi, a mostani indulásunkkor, hogy én meg vihetném a másik kocsit, hogy valami haszna is lenne az utazásomnak. Nagyon igaza van, csak ehhez (is) alulképzett vagyok.

Nagyon keskeny sávban ismét rálátunk a tengerre Bari irányában, amikor letérünk a sztrádáról. A fizetőkapu automatikus.

- Mindig félek ezektől az automatáktól – adott hangot aggodalmának Sanyi – mert mi van, ha nem ad vissza a 100 euróból? Vagy, ha nem ad blokkot? Mondjuk éppen akkor romlik el, amikor én ki akarok menni, és nem nyílik fel a sorompó.

Felesleges volt az aggodalom, a gép kinyíló „zsebébe” beleszórta a visszajárót, kiadta a nyugtát, felnyitotta a sorompót, és már mehettünk is. Na, de tényleg mi van, ha elromlik? Mert elromolhat. Na, ilyenkor jó lenne a nyelvtudás, hogy reklamálni lehessen, mert ugye kicsi az esély, hogy itt bárki is tudna magyarul. Ha valaki lenne a helyszínen, akkor lehetne mutogatni, de a telefonba hiába mutogatunk, azt nem hallani. 
A sorompó után rögtön rákanyarodunk a Giovinazzo-ból Bitonto-ba tartó útra, amin talán 100m-t haladunk a körforgalomig. Itt egy hatalmas, szabályos kör alakú körgyűrűre hajtunk rá, ami utóbbi várost kerüli körbe. Ezt a kört is a térképről ismerem, mert a valóságban érzékelhető ugyan az út egyenletes görbülete, de az olajfáktól semmit nem látni. Na, talán túlzás volt méretükben az őszibarackhoz hasonlítani, mert a kamionban elfoglalt magas üléspozícióból se látok el a fák fölött. Viszont érdekes felfedezést teszek. Az úttal párhuzamosan a földön, fekete műanyag csövek futnak, aztán befordul a fák során, amikre fel van kötözve. Nahát! Ezek öntözik az ültetvényt. Érthető, hiszen itt nyáron nem ritka a 40 fok meleg, az pedig mindent kiszárít. Termőföld itt nagyon kevés van, hiszen a felszínt is kőtörmelék borítja, nem véletlen, hogy szántóföld kialakításával nem is próbálkoznak. Biztosan oka van annak is, hogy a talajt összefüggő fű borítja. Az út menti kőkupacokban hatalmas – általában másfél méter magas – fügekaktuszok nőnek. Itt nem dísz-, hanem gyomnövény. Egy levelet (vagy mi a pontos meghatározása?) csak viszünk belőle haza. Bár nem tudom, majd hol fogjuk tartani, mert a szoba tele lesz vele, a szabadban pedig megfagy. Ide-oda hurcolászni se lehet, mert ahhoz túl nagy. Na, de várjuk ki a végét! Lehet, hogy meg se fog fakadni. Ha mégis, akkor majd ráérünk ezt a problémát megoldani.

Az út elég keskeny, bár nem is nagy forgalom van rajta. Olyan dűlőútszerű ez. A fák közé sok-sok leágazás vezet. Az első út során a GPS sokszor be akarta fordítani valamelyik leágazásba a kamiont. Most nem szól semmit, hiszen még be se volt kapcsolva. Bejáratott, egyértelmű útvonal esetén nincs rá szükség. Legfeljebb az én szórakoztatásomra be lehetett volna kapcsolni, de csak ezért nem kell. Az első igazi leágazást fel lehetett ismerni, mert itt már - nem tudom ugyan mifélék – voltak táblák. A keskeny úton még előzött is néhány személykocsi. Nagy valószínűséggel ők is oda tartottak, ahová mi, csak nekik hamarabb kezdődött a munkaidő, mint ahogy minket beengednek. Fél nyolckor parkoltunk le a kapunál. A tegnapi olasz kolléga nem volt itt. Később se jött.

Volt egy óránk megreggelizni. Körbecsodáltam a környezetet. A zöld lombokkal, a fű között nyíló vadvirágokkal nem tudtam betelni. Az útnak a gyárral átellenes oldalán egy magas kőfal mögött állt egy vár. Alapterületre kicsi, viszont elég magas. Előtte pálmafa, a tetején TV-antenna. Ez egy lakóház. Láttam még a lagúnák vidékén egy téglából épült várkastélyt, ami szállodának nézett ki, de ez itt, minden lakott helytől távol, egy magánlakásszerű kővár. Ablakai egészen picik. Két helyen is látni mozaikszerűen kialakított – nem átlátszó – világító ablakokat. Ott bizonyára lépcsőház van. Az épület tetején azt hiszem, mellvédfal fut körbe. Az egész csupán két szintre van elosztva. Az alacsonyabb bizonyára terasz, a magasabbikon, ha én építem, világítóablakot alakítok ki. Ezen a klímán nem előnyös a nagy ablak, de azért odabenn világosnak kell lenni szerintem. Ezzel meg is néztem a környék látnivalóit. Majd később, ha végzünk a lefejtéssel, Sanyi javasolja, hogy sétáljunk el valamerre, de itt nincs hová. Most is rövidre fogom a nézelődést, mert a szitáló eső előbb utóbb átáztatja a ruhámat. Olyan „esik az eső, süt a nap” idő van. Ülünk a kocsiban, hallgatjuk a rádiót. Mondja a válságot, a történelmi mélypontra süllyedt forintot. Talán jobb lenne nem is tudni. Azért van válság, mert mondják a médiák. Vagy attól még lenne ha nem tudnánk róla? Mindkettőnknek van hitele, aminek törlesztése egyre nagyobb terhet ró a háztartásra. Nekem azért is jók ezek a kamiontúrák, mert addig se emésztem magam az otthoni nehézségek miatt. Ettől ugyan nem oldódnak meg, de ha otthon agyalok tehetetlenül, várva a tavaszt, amikor talán javul a helyzet? Hát az se jó semmire. Ma van kedd, a fiam holnap megy egy állásinterjú harmadik fordulójára. Nagyon reménykedünk benne, hogy végre lesz munkahelye, de semmi se biztos. Én egyelőre várom az álláskereső támogatást. Már ez is nagy eredmény, hogy egyáltalán jogosult vagyok rá. Jobb lenne, ha nem kellene, de bizonyára mégis valóságos a válság, azért fogytak el a megrendeléseim. Még szerencse, hogy az olaszok dolgoznak, mert így legalább ide el tudtam jönni „nyaralni”.

Fél kilenckor kiabál a portás, integet, hogy menjünk befelé. Karjával mutatja, hogy álljunk rá a mérlegre. Na, ezt a mutogatást értem én is, pedig nem tudok olaszul. Mérlegelés után végig gördülünk az udvaron, hátra a “szilo-hoz”. Valami “madam” is elhangzik, bizonyára az így megnevezett hölgy az ügyintéző.
Óvatosan kell közlekedni, mert targoncák rohangálnak a területen, kábeldobokat hordoznak villáikon. Két sor polcrenszeren, s a közlekedő út mentén rengeteg, különböző méretű kábeldob sorakozik többé-kevésbé rendezetten. Mindegyik be van csomagova, noha a PVC szigetelésnek nem árt a víz. (lehet, hogy a nap ellen?) A csarnok végében 6-8 siló is magasodik. (nem számoltam meg) Sanyi már tudja, melyikhez kell leparkolni. Leállítja a motort, majd elmegy intézkedni. Jön egy fazon, mintát vesz az anyagból, s mondja, hogy “csintve minute” Az öt perc bőven letelik, mire visszaér. Akkorra a csövek rá vannak csatlakoztatva a csonkra, a kompresszor nyomja a levegőt, aminek az az ára, hogy úgy zúg a motor, mintha úton lennénk. Nem szállok ki, hiszen szitál az eső, bent viszont nagyon zavaró a zúgás. Érdekes, hogy menet közben ez a zaj teljesen rendben van. Eőttem egy hatalmas – nem tudom milyen – fa áll, gyönyörű zöld lombja eltakarja a mügötte álló nyárfákat, ami a környezethez képest feltűnően csupasz. Ezt későbbi, unalmi sétám során fedezem fel. Mégiscsak van itt lombhullató fa is. Nem egészen olyan, mint amiket ismerek, de néhány levél még maradt rajta, egyértelműen nyárfa. Az udvar sarkában megmaradt a gyárépítés előtti időkből egy kőkunyhó, valamint néhány olajfa. Ezeken – mivel nincs gazdájuk – a termés is rajta maradt. Fogok egy nylon zacskót, s elindulok bogyót szedni, meg török egy ágat is, hogy otthon megmutathassam, milyen az olajág. Ez a szó nagyon ismerősen cseng, de nem tudom, mihez kapcsolódik. Nem is hagy ez nyugodni, míg ki nem derítem. Erre várni kell még egy napot, majd a Trieszti-öbölnél teszem szóvá a magyar kamionosokkal folytatott beszélgetés során. Békegalamb, csőrében olajág. Vagyis a béke szimbólumához kapcsolódik. Magamtól nem jöttem rá. Meg kellett volna nézni az Interneten, de ezt a szolgáltatást még most se tudjuk igénybe venni. Nem értünk hozzá. Kellene valami kompúter guru a brigádba.

Na, szóval olajbogyót akarok szedni. Igen ám, de magas a fű, ráadásul vizes. Zoknit zsebbe, nadrágszárat felhajtani! Na, így már semmi akadálya. Egy bogyóba bele is harapok, de annyira keserű, hogy azonnal ki is köpöm. Még azt se sikerült megállapítanom, hogy van-e magja. Visszaültem a fülkébe, s amit onnét láttam, azt lefényképeztem. Nem is vettem észre, mikor Sanyi felbillentette a silót. Mármint amit magunk után húztunk. Nem is gondoltam, hogy ez így működik. Én tartálynak neveztem, nem értettem, ő miért mondja silónak. Hát ezért. Úgy állt a hatalmas henger hátrabillentve, mint valami kövér rakéta. Amikor megjött az olasz fazon, aki a mintát elvitte, engedélyezte a lefejtés megkezdését. Ha jól sikerül, és közben nem akad el, másfél óra múlva készen is lehetünk. A gépről, és nyílván magunkról készítettünk néhány felvételt, de a gyár távolabbi pontjain már nem mertem megkockáztatni a fotózást. Nem hinném, hogy kint az udvaron van bármi titkolni valójuk, de azért jobb a békesség. Annyira nem érdekes. Talán a ceruzavastagságú, több tonnányi csupasz vörösrézhuzal megért volna egy kattintást. Ha másért nem, hát azért, hogy otthon megmutathassam a hulladékhasznosító népcsoport néhány tagjának. Szívfájdításul.

Az eső elállt, szikrázóan sütött a januári nap. Ennek ellenére nem volt mit tennem, amíg a lefejtés tartott, ültem a kocsiban és vártam. Az erős zúgástól persze a rádió hallgatás is reménytelen volt. Lefeküdtem, elaludtam. Az ajtónyitásra ébredtem, amikor Sanyi benyitott, hogy leállítsa a motort.

- Na, mehetünk. Jól sikerült. Igaz, szétesett a végén a cső, de már csak a levegőt fújta. Mennyi az idő? – fordított ismét egyet a kulcson, hogy az órát láthassa. – egészen jól állunk.

Bedobta a szállítólevelet (vagy nem tudom mi volt az a dokument) majd még valamit matatott odakint. Felemelte a félpótkocsi hat kereke közül az első kettőt, amitől kisebb a gördülési ellenállás, meg nyílván az a két gumi nem is kopik. Elolvasgattam a papírt. Kissé csodálkoztam a telephely címén, mert nem a legközelebbi városhoz tartozott. A cég központja Milánóban van, ott ahol a szomszédom lánya éppen ezen a területen dolgozik. Na, majd írok is neki, hogy van-e valami köze ehhez a fuvarhoz?

A kapunál ismét ráálltunk a mérlegre. Ekkor derült ki, hogy mennyi port fejtettünk le egész pontosan. Kiálltunk a kapun kívülre, majd ismét vissza kellett menni az irodára leigazolni a fuvart. Ezután már húzhattunk is haza.

- Elmenjünk valamerre? – kérdezte Sanyi, de nem mondta egyértelműen, hogy gyalogtúrára gondol itt, a környéken. Én így értettem.

- Nincs itt semmi, csak olajfák. A várat láttuk, más nincs.

- Akkor menjünk?

- Mehetünk.

Rákanyarodtunk Bitonto tökéletesen szabályos körgyűrűjére. A terep enyhén dimbes dombos. De a gyűrűben egy pincurka  elkanyarodás nem sok, annyi sincs. Ezt azért tudom, mert a műhold szeme mindent lát. Nem kizárt, hogy a területi viták elkerülésére rajzolták meg így a nyomvonalat. Senkinek a földje miatt nem kanyarodtak se közelebb, se messzebb. Mindez persze kitaláció, de ez is van olyan jó indok, mint bármi más.
Néhány perc, és máris az automata kapunál jártunk. Most csak jegyet adott, majd a kilépésnél kézbe kell fizetni, nem kell aggódni az esetleges meghibásodás miatt.

- Készítsd a gépet, ott van Bari.

A felüljáróról átláttunk az olajfák fölött, egészen a tengerig. Egy keskeny sávon lehetett házakat látni, az volt Bari. Lehetett talán 10km is a távolság, de ha nem, akkor se sokkal kevesebb. Odahaza ezt a várost neveztük meg célállomásnak, de csak ennyire közelítettük meg. A valódi címet persze hiába mondanánk, hiszen akinek nem volt dolga ebben a kisvárosban, pontosabban ennek a külterületén, annak halvány lila segéd fogalma sincs róla, hogy hol lehet. Bari mégis csak egy, aránylag ismert város. Ha máshonnat nem, hát a hírekből. Ide hajóztak be többnyire az albán menekültek. Nem sokkal ezután egy albán kamionnal is fogunk találkozni, ebben a térségben. Ezt csak azért említem, mert korábban még nem láttam ilyet. Valószínűleg az is itt jött át komppal.

- Jé! – csodálkoztam rá – Ezeknek kamionjuk is van?

- Még az, hogy van, de hol fordul meg?

Na, ezért a megjegyzésért akár már rasszistának is kikiálthatnának a liberálisok. Tényleg nem szép dolog egy népet kicsúfolni a pici országa és a szegénysége miatt. Akkor ugyan nem gondoltam ebbe bele, csak úgy jöttek maguktól ezek a…mit ne mondjak, csúfolódások. Nehéz ezeket kihagyni, mint ahogy egykori kisebbségi politikus kollégámra tett megjegyzésemet se hagyhattam ki, hiszen olyan jó poénnak találtam. Éppen a lakását alakította át. Falat bontott. Mondom a feleségének, hogy : “Ez a Józsi egy mocskos cigány.” Mosolyogtam is hozzá, érzékeltetve, hogy nem haragból, nem indulatból mondom. A cigányasszony vette is a lapot, mert azt válaszolta, hogy “Majd megmosakodik.”
Hátat fordítottunk Barinak, rákanyarodtunk az A14-re, és suhantunk hazafelé. Ez a szerelvény üresen is megközelíti a 20 tonnát, de olyan fürgén szökellt, mint egy őzike. A következő 200km volt talán eddigi kamiontúráim legszebb szakasza. Ez persze annyira szubjektív, hogy bizonyára nem is igaz. Ez valójában csak egy érzés. Elfogott az a boldog bizsergés, amit előző utamon Balástya térségében éreztem abból a tudatból indíttatva, hogy most már megyünk hazafelé. Akkor 300km-re voltam hazulról, most pedig 1700-ra, de ez lényegtelen. A szikrázó napsütésben csodálatosan élénk zöld környezetben haladtunk hazafelé. Néhol láttunk kicsi kőbányákat, amiben ugyan semmi szépség nincs, de mivel hozzám szakmailag közel áll, örömöt okozott a látványuk. A naptár mintha előre ugrott volna négy hónapot. Odahaza május végén láthatok hasonló tájat. Minden mást figyelmen kívül hagyva, már ez a látvány is jó érzéssel tölt el. 
Sokszor eszembe jut, amikor a tágabb családdal temetésre utaztunk jó messzire, nem emlékszem melyik évben, de május 5-én. Kissé morbid gondolat, de határozottan kellemes kirándulásként éltem meg, noha maga a temetés nagyon megviselt lelkileg. Nem állt közel hozzám a halott, csak annyira, hogy nagyon kedves, szimpatikus személy volt számomra, de maradt utána két kicsi gyerek. A temetés végén, az autóba beülve, várnom kellett egy percet, hogy el tudjak indulni. Aztán a falu határából visszanézve, magamban még elköszöntem… (most kicsi szünetet kellett tartanom, mert kicsordult a könnyem) …Ibolya látta az arcomat a tükörből, és felajánlotta, hogy vezet helyettem. Aztán összekaptam magam. A lényeg, hogy mindennek ellenére egy nagyon jót kirándultunk. Nagyon jót derültünk anyun, aki nemrégóta tudta, hogy cukorbeteg. Nem nagyon súlyos, de ő ezt másként élte meg. A fagyit, a jégkrémet imádja.

- Na, a mama most adott a cukornak - mondogattuk a visszaemlékezések során.

Az autósztráda vonalvezetése elég változatos. Sokszor halad magaslaton, ahol a panoráma csodálatos. Baloldalt messze, látni a hegyeket, a szél esőfelhőket sodor Nápoly felől. Közvetlen körülöttünk mindenütt olajfák, néha közéjük ékelődve egy kis szőlő, amit szintén most metszenek. Látom a munkásokat, amint nyújtózkodnak a vesszők után. Jobboldalt a sötétkék tenger. Anyám örökbecsű negatív megnyilvánulésa jut eszembe: “A tenger is csak víz, a TV-ben is láthatsz elég marhaságot.” Ha reálisan mérlegeljük, igaza van, de ezzel rögtön szembeállítom, amit Sanyival mondunk néha, mint legutóbb éppen San Marinó kapcsán. “Lényeg a tudat, hogy ott jártam.” Igaz, nem is jártam ott, de ez is lényegtelen. Tudom, hogy ott volt aránylag közel. Tavaly legalább a hegyet láttam. Ehhez hasonlóan éltem meg a párizsi Eiffel–torony, és a Brüsszeli totál-panoráma látványát. Lényeg a tudat, a jó érzés. Nem?
A lelket is jól kell lakatni, nem csak a testet! Hiszen ki vagyok én? Egy átlagos öregember. (na jó, akkor inkább öregecskedő) Olyan, mint pici különbséggel talán, de mégis van a világon rengeteg. A lélek, a tudatom, én vagyok egyedül. Még egy érzést megemlítek, aztán befejezem a filozófálást. Amikor mindkét gyerekem elköltözött a háztól, azt úgy éltem meg, mint valami sorscsapást. Valójában a világ legtermészetesebb dolga történt, hiszen ha egy gyerek felnő, normális esetben önálló életet akar élni, kirepül a fészekből, elhagyja a szülői házat. A szülőnek ez fájdalmas változás, de be kell látnia, hogy ez így van rendjén. S mégis. Egycsapásra úgy éreztem, hogy teljesen értelmetlen az életem. Aztán a fiam hazaköltözött, most meg arra vágyom, hogy minden szeretetem mellett, elmehetne már itthonról!

Na! Hol is tartottunk? Északon feltűnt egy hegyvonulat. Talán túlzás a vonulat, de eléggé széles sávot töltött ki a látómezőmből. A sarkantyú. Amiről úgy tudtam, hogy a déli részén annyira meredek, hogy megközelíthetetlen a part. Ezzel szemben, mintha a hegy és a tenger találkozásánál települést látnék. Ilyen messziről még az sem kizárt, hogy az öbölnek a hozzánk közelebb eső oldalán van. Na, majd közelebbről elválik. Van rá legalább egy órám, hogy megfigyeljem. Akkor érünk egyvonalba ezekkel a hegyekkel. Sanyi tudja, hogy imádom a tárképet nézegetni, különösen akkor, ha közben be is azonosíthatom a valóságban látottakkal.

- Ott van fent az Olaszország térkép a polcon, ha nézegetni akarod.

Természetesen akartam. Nahát, mégis vannak települések a benyúlás déli oldalán! Nem jól tudtam. Az pedig ott egy nagy kőbánya. Ez itt van, a másik pedig kicsit nyugatra. Micsoda kanyargós utak vannak a hegy lábánál! Fentebb már nem annyira. Ez a szent-valami pedig…még ilyet! A hegy tetején van egy kis plató. A város közvetlen a szirt széléig ki van építve. Micsoda szédítő mélység fölé építkeztek! Na, majd egyszer oda is jó lenne felmenni a lakóautómmal. Ennek a városnak a fényeit láttam hajnalban olyan magasan, mintha a levegőben lenne a lámpasor. Erről jut eszembe, hogy amikor Bari térségébe értünk, s már szinte világos volt, az egybefüggő felhők között, láttam ragyogni az esthajnal csillagot. Ami persze nem az volt, hanem egy repülőgép lámpája. Előfordulnak ilyen tévedések. Bal felől a medencét egy ismerős nevű város uralja. Foggia. Soha nem totóztam, de sokszor hallottam a totóeredményekben a város nevét. Ebből a forrásból nagyon sok olasz városnevet ismerek, de most éppen itt vezet az utunk. A táblák alapján beazonosítom a pillanatnyi pozíciónkat. Imádom ezt a játékot. 
Foggiát elhagyva, elérjük a keleti hegysor vonalát. A tenger innét már nem látszik, lassan a kőfejtők se látszanak. Ahogy közel kerülünk a hegyhez, egyre inkább hasonlít az Adria túlsó partján lévő hegyekre. Gyér növényzet közül kivilágló mészkősziklák, és erdőnek nem is nevezhető ritka bozótos. Talán fák, de inkább bozótnak tűnik. A hegy nyugati folytatása egy hosszan elnyúló domb. A gerincen kőbányák végtelen sora. Hatalmas törmelékhegyek jelzik, hogy hol mekkora mennyiséget termeltek már ki a hatalmas tömbökből. Sok sok híddaru van beállítva a bányagödrökbe, amivel a kifejtett sziklákat kiemelik. Néhány őrlőüzemet is telepítettek a bányák közelébe. Vihetnénk haza nekem kőzúzalékot, ha már úgyis üres a silónk. Ez csak egy ötlet, sőt még az se, csak úgy mondtam. Pénz nélkül itt se adnak semmit, pénzem pedig nincs se itt, se sehol.


Nyugat felől egyre sötétebbek az esőfelhők. Pontosabban délnyugat lehet az az irány, mivel arról süt a nap. Érdekes fényjáték alakul ki, ahogy átsütnek a napsugarak a felhők között. Előttünk, fehér felhőgomoly jelöli, merre kell keresnünk az Adriát. Amit először meglátok, abban az irányban, az egy tó. 
Innet nézve nem egyértelmű, de a térkép az ölemben van, ott látom, hogy a tó és a tenger között van egy keskeny földnyelv, ami a két vizet elválasztkja egymástól. Na, majd ha ezen a tavon túljutunk, akkor leszünk igazán közel a tengerhez. Hajnalmban fel is jegyeztem a település nevét, hol kell majd fotóznom. Aztán rájövök, hogy szükségtelen volt, hiszen látom most is. Most nem fog ránk esteledni mielőtt letelik a vezetési idő, tehát ma már nem is távolodunk el a tengertől. Na, Pescaránál egy kicsit, de aztán megint visszakanyarodik az út, s még egy benzinkút-közti távolság belefér. Délután négy órakor állunk meg Pescara és San Bernedetto között félúton, Tortoreto-nál.
Szokatlan parkoló. Egymás mögé állhat be 2-2 kamion. Aztán a hátsó hogy jön ki, ha ő indul elsőnek? Persze megoldható. Azért inkább előre állunk néhány perc múlva, amikor erre lehetőség nyílik. A tengerre nagyon jó a rálátás. Jó magasan vegyunk, bár aránylag könnyen leküzdhető a színtkülönbség. Más kérdés, hogy akarjuk-e legyőzni. Alattunk egy semennyire sem izgalmas üdűlő város, néhány építkezéssel “színesítve”. A víz talán két kilométerre is van tőlünk. Az ég el van borulva, kissé szitál az eső, bár ez is abbamarad hamar. A szél azért elég kellemetlen. A nemrég még csodálatosan szép idő eléggé lehangolóvá vált. Körbesétálom a parkolót, a benzinkutat, a restorante-t. Találok két helyet is, ahol át tudnánk menni a városba. Persze ha lenne kedvem,se lenne sok értelme, hiszen mire leérünk a partra, már alkonyodni fog. Az eső is rákezdhet bármikor. Aztán a vacsorát is elszúrom, mert megérkezéskor annyira éhes voltam, hogy azonnal enni kezdtem, s amikor Sanyi a főzést említette, már nem volt kedvem. Gondoltam, majd később. Próbálkoztunk a TV-antennával, de olyan pontosan eltaláltuk a kamionnal az észak-déli irányt, hogy egyik ablakon se tudtuk eléggé magunk mögé fordítani a parabolát. A tető viszont nagyon magas ahhoz, hogy oda felszereljük. Nagyon korán van még, nem tudjuk mivel tölteni az estét. Marad a film a laptopról.

- Szereted a magyar filmet?

- Nem az a lényeg, hogy magyar vagy sem, nem attól jó.

Ez viszont nem volt jó. Azért végigszenvedtem. Sanyi belealudt, hiszen nagyon régen volt már reggel három óra. 
A film végére felébredt, közölte, hogy most már nincs kedve főzni, és elindította a következő filmet. Ez már jobban lekötött. A főzés nekem se hiányzott. Azért magamnak megmagyaráztam, hogy miért. Nincs a közelben hová kiönteni a mosogatólét. Az aszfaltra mégsem illik. Na, és borunk sincs már hozzá. Nem hiányzik, de megszoktam, hogy ha főzünk, iszunk bort is. Tegnap este Pescaránál megittuk az utolsó chilei vöröset. Nem is tudom honnét maradt meg az is. Azt már kitapasztaltam, hogy kettőnknek egy üveg bor, éppen a megfelelő mennyiség. Nem túl sok, de olykor-olykor beszédessé tesz. Néha ez nem is árt, legalább jobban telik a várakozási idő.

A tegnapi bor hatására voltam olyan bátor, hogy megkérdeztem, hogyan készül a polyvinilclorid. Mivel Sanyinak eredeti végzettsége vegyipari szakmunkás, el is mondta. Azt megértettem, hogy konyhasó az egyik alapanyag, de a többi része éppen olyan megfoghatatlan számomra, mint az elektromosság. Kémiából egyébként is gyenge voltam. Még azt mondja, hogy “polimerizálják.” Jójó, de mit csinálnak mivel? Feladom. A beszélgetésnek azt a részét már jobban értékeltem, amikor a régesrégi bulgáriai nyaralásainkat emlegettük fel újra. Én is elmeséltem már neki a mi nyaralásunkat, ő is nekem az övét, de szívesen éltük át most megint. Arra azt hiszem nem is emlékeztem, hogy a kempingben olyan sok üres üveg volt a sátruknál, hogy mások azt hitték, oda kell gyűjteni. Nagy buli lehetett. 
Na, de ez tegnap este történt. Most már a holnapi napot kell megtervezni, sőt a holnaputánit, mert még délelőtt, amikor beálltunk a gyárudvarra, megjött az SMS. Lehet hozni a következő fordulót. Pénteken töltés, de talán már csütörtökön.

- Azt találtam ki, hogy lejövök veled majd a karneválkor Velencéig, két napot koldulok, ha nem járok sikerrel, két napot akkor is kibírok, visszafelé jövet pedig felveszel, és megyek haza.

- Akkor most ki is tegyelek, ha úgyis jövök még a héten?

Lehet, hogy beválna az ötlet, de azért ennyire nem vagyok kalandvágyó.

Rakom ide-oda a kispárnát, tekergetem magamat hol erre, hol arra, nézem a filmet. Sanyi is, de később (vagy talán másnap?) megkérdezi, hogy mi volt.

- Azt tudom. – szól közbe, amikor magyaráztam a végkifejletet – Úgy, a háromnegyed résztől nem láttam. A végére felébredtem. - Na, de most aludjunk, mert megint korán kelünk.

Laptop a táskába, a kalácsok és csokik az asztalra, létra lenyitva, aztán lehet mászni fel a polcra. Nehezen tudok betelni a tágas hellyel. Olyannyira bőséges a helykínálat, hogy a táskámat ott is hagyom a lábamnál, hiszen elférek tőle. 

Hajnalban most is felébredtem. Erős szelet hallottam, meg esőkopogást. Az időközönként felhangzó erős motorzúgás már természetes velejárója a parkolói éjszakázásnak. Hat órakor szólt az ébresztő. Amíg Sanyi készülődött leteszteltem, hogyan sikerült tegnap kiiktatni a fényképezőn a villanófényt. Megcéloztam ablakon keresztül a pálmafákat és katt. A térvilágítás volt olyan erős, hogy akár jó felvétel is lehetett volna, de nem lett az, mert a vaku belevillant az ablaküvegbe, így csak ez a villanás látszott a felvételen. Még jó, hogy tegnap délután nem mulasztottam el a fotózást. 
Az eső esett is, meg nem is. Éppen úgy, mint tenap délután. Anconánál csak a kompot jelölő táblára emlékszem, most én se vettem figyelembe az északi csomópontot, de nem is volt semmi okom rá, hogy figyeljem. Mire kivilágosodott, már távolodtunk a tengertől, Bologna felé tartott az utunk. Addig persze nem mentünk el, hanem a szokott útra kanyarodtunk rá. -

Érdekes – mondta Sanyi a fizetőkapunál – pont annyit kell fizetni mint odafefé. Nyilván csak “diliből” mondta, hiszen ugyanarra az útra talán természetes, hogy mindkét irányban egy a tarifa. A Ravenna felé vezető szakaszon még járt az ablaktörlő, de mire a parti útra kanyarodtunk, már szépen kisütött a nap. A szokott helyen megtartottuk a pihenőt. Reggeli után még elsétálhattunk volna a hajókat nézegetni, de már a múltkor láttuk őket. Inkább eljárkáltunk a kocsi körül, üldögéltünk, amíg letelt a háromnegyed óra. Aztán hajrá! A folyó fölött átívelő magas hídról kattintottam párat Porto Garibaldira. Az ártérszerű részen láttunk egy beborult teherautót, alját az út felé mutatva. Nagyon keskeny itt a töltés. Az aszfalt melletti füves rész talán egy méter sincs. Ha erre lekap a kerék, nem sok esély van visszakormányozni. Láthatólag elég süppedékeny, hiszen közvetlen mellette végig csillog a víz a fű között.. A Pó fotózására már nincs hajlandóságom. Semmi érdekes, csak egy nagy víz. Abból errefelé úgyis van bőven. 
A Chioggia utáni gát tövében csak most fedezem fel a sok szemetet. Eddig a tenger felőli oldalt sose láttam. Erre van a város is, a túloldalon nincs aki szemeteljen. Még egy hűtőszekrényt is felismerek. Azt nem gondolom, hogy a tenger sodorta ide, itt dobhatták le az útról. A rádióban mondták, hogy az olaszok rendetlenek, de eddig nem tapasztaltam.
Ja, a rádió! Mondják benne, hogy az olaszoknál csak abban az esetben használják a “szenyor-t…”nem így van olaszul, mert a végén magánhangzónak kell lenni…szóval csak akkor mondják, hogy uram, ha az illetőről a nemén kívül semmit nem lehet tudni. Ha tudjuk legalább a foglalkozását, akkor már azt kell alkalmazni megszólításképpen. A külföldiekkel persze nagyon elnézőek.

- Lehet, hogy rám is neheztelnek, mert én azt használom, hogy főnök.

- Mondja, hogy a külföldiekkel elnézőek!

A rádió mondja tovább a témát. Ha megtanulunk 2-3 mondatot, akkor azt az olaszok nagyon tudják értékelni. Nem mulasztják el, hogy meg ne dícsérjenek, milyen jól beszélsz olaszul. Erről jut eszembe, hogy nálunk, Magyarországon, ha mondjuk egy építkezésen a lapátra támaszkodó segédmunkást úgy szólítom, hogy főnök, nem biztos, hogy jónéven veszi. Azt gondolja, hogy csúfolódok, hiszen látszik, hogy nem ő a főnök. A külföldinek persze lehet, hogy itt is megbocsájtják.

Mestre-hez közeledve már látni az Alpok havas csúcsait. Szép, szép, de fotózáshoz messze van. Aztán megint jön az unalmas szakasz, itt is sok kicsi folyó fölött haladunk át. A vizei elég gusztustalan színűek, pedig néhol a széles ártér jelzi, hogy ettől sokkal magasabb vízállás szokott lenni. Ezzel arra utalok, hogy nem lehet az áradás miatt ilyen zavaros, biztosan ez a szokásos állapot. Sok benne a hordalék. A környéken még kavics se sok van, ha valamit visz a víz, az termőtalaj. Megint felfigyeltem a fiume Piave táblára. Az I Világháború kapcsán ismerős e név. Piave, Isonzó, Doberdó. Így együtt. A két utóbbi közel, vagyis egymás mellett van, de ez a folyó messze. Később majd utánanézek, s kiokosodom, hogy igen, itt is voltak csaták, meg ott is. Az állóháború is mozgott azért közel 100km-t. Az udinei csomópont után, Sanyi feljegyezte, hogy a 99, és a 100-as tábla közötti SOS parkolóban kell majd megállni, mert ott lehet bambuszt kiásni, csak kell hozzá szerezni egy ásót.

 

A Trieszti öbölnél

Az Isonzót elérve most ebből az irányból, na meg főleg a napsütés miatt, egész jó volt a rálátás a „lépcsősorra” Egyre erősödik bennem, hogy ez csakis temető lehet. Nem kizárt, hogy az első világháborús emlékmű. (Azóta megnéztem a műholdképen, már biztos vagyok benne.)Még néhány kilométer, és megérkeztünk a benzinkúthoz. Két kamion is állt a kihajtó szélén. Nofene! Nem fogunk tudni megállni? Bentebb a kút mögött egymás mellett még kettő. Itt ilyen kicsi a hely? Na, szerencsénk van, éppen a mi helyünk van kihagyva. Itt négy kocsi fér el egymás mellett úgy, hogy még át lehessen haladni mellettük. Sanyi mindenekelőtt bemegy dolgát végezni az épületbe, én meg kiszállok kicsit megmozgatni tagjaimat. Erősen fontolgatom, hogy felvegyem-e a poláromat, vagy elég lesz az egy szál póló. Köztes megoldást választok. Kiveszem a kocsiból, de csak a kezemben tartom. Mellőlünk elmegy egy kamion, de máris érkezik helyére egy másik, ami magyar rendszámos. A sofőr int, majd amikor kiszáll, újból köszön. Felhívom a figyelmét a csöpögő vízre.

- Kondenzvíz – mondja, de azért felnyitja a hűtőrácsot, hogy ellenőrizze, hol szivárog.

- Meddig lehet eljutni egy négy és félben? – kérdi tőlem, hiszen nem tudja, hogy én csak turista vagyok. Természetesen tudom a választ. Azért azon csodálkozok, hogy megkérdi. Nem járt még erre?

- Átérsz Magyarországra. Lehet, hogy a havat is eltúrják akkorra.

- Ja. Hallgatom éppen a rádióban, hogy milyen idő van. Amikor volt a lejegesedés, már napokkal előtte azt beszélték, mégse volt annyi eszük, hogy alásózzanak. Aztán a kerekek szétvágták volna, mire leesik. A havat is akkor akarják túrni, mikor már le van taposva. Persze, hogy nem bírnak vele.

- Egyik ismerősöm mondja, hogy Ausztriában mínusz 14 foknál vizes az út. Azok tudhatnak valamit.

- Estére csak letakarítják tán.

- Mi lentről jövünk Baritól. Hihetetlen, milyen szép idő van arrafelé. Metszik az olajfákat, de minden csupa zöld, nyílnak a virágok. Januárban – teszem még hozzá, hogy jobban lehessen csodálkozni.

- Megyünk haza a télbe. Ti meddig jöttök?

- Már csak két óránk van, valahol még Maribor előtt meg kell állni.

- Nekem még most is lett volna 20 percem.

- Azzal még elértél volna a határig.

- Hacsak, elém nem akad valami román. Inkább nem kockáztatom meg. Legyen inkább 20 perccel kevesebb, mint hárommal több. Volt már, hogy a finánc mindenhogy meg akart fogni. Elkérte a papírokat, számolt nagyon, de csak nem akart kijönni a büntetésre feljogosító idő. Akárhogy számolt, mindig csak négy óra 28-ra jött ki. Sehogy nem akart 31 lenni belőle.

A mellette, kissé hátrább parkoló sárga DAF, szintén magyar kocsi. Abból is kiszállt a „kolléga” és odajött hozzánk. Az előbbi sofőr ott is hagyott bennünket, beült a fülkébe ebédelni. Én közben figyeltem, jön-e már Sanyi, de nem láttam. Kicsit fújt a szél, meg nem is tudtam mit kezdeni a polárral a kezemben, inkább magamra vettem, de nyitva hagytam az elejét.

- András – mutatkozott be a negyven körüli, erősen borostás, cingár srác.

Fekete haja kezdett már deresedni, de azt hiszem jól saccoltam a korát. Nem emlékszem, mi volt a belépő téma, de egyszer csak azon kaptam magamat, hogy az ashfordi sétánkat mesélem, amikor Szabolcsnak éppen elég volt a sétából a piacig, meg vissza. A városba nem jött velünk, hiába rémisztgettem a mozgáshiány okozta lenyomorodással. András felhúzta a nadrágszárát a jobb lábán.

- Ez lesz a nem menésből. Én már megjártam amiért csak ülök, nem is iszok eleget, hogy ne kelljen megállnom brunyálni. Besűrűsödik a vér. Lába szárán erős szorító harisnya volt, de annyira nem áttetsző, hogy látnám alatta a trombózisos lábát. Be is fektettek vele a kórházba, mert ha a vérrög eléri a tüdőt, vagy a szívet…

- Akkor neked annyi – fejeztem be a mondatot. – Adjak egy névkártyát? Én sírköves vagyok. Mióta ülsz? Mármint a volán mögött? - érdeklődtem.

Nem nevetett nagyot a poénomon.

- Szeptembertől vagyok a cégnél.

- Nem úgy értettem. Azelőtt is sofőr voltál. Nem?

- Dehogyis. Villanyszerelő voltam, de nem volt már munkám. Most kezdtem a sofőrködést.

- Ennyi idő alatt nem mehettél tönkre, ha egyfolytában ültél, akkor sem. Egyébként én most adtam vissza a vállalkozást – váltottam témát - 27 év után lettem munkanélküli.

- Ne mond már, hogy abból nem tudsz megélni!

- Úgy, hogy én dolgozok, cipekedek egyedül, úgy nem.

Na, mindegy. Abban azért egyetértünk, hogy kell a mozgás, ha nem akarunk lenyomorodni. Jut eszembe! Még azt is elmondhattam volna, hogy nekem a karom háromheti sínbetételtől nyomorodott el. Na, majd legközelebb. Habár jobb is így, mert ezzel éppen az ő igazát bizonyítottam volna. Közben odajött hozzánk az olasz kamiontól is a sofőr, de vesztére csak olaszul tudott. András azt értette ki a beszédéből, hogy „influenza”.

- Te értesz belőle valamit?

- Egy szavát se. Valami spay-t mutat. (Úgy tesz, mintha fújná az orrába. Biztosan asztmás.)

- Biztosan látta ahogy mutatom a lábam, aztán jött mondani, hogy neki mi baja van.

- Nem hinném, ez nem magyar, hogy panaszkodjon.

A talján srác hol rám, hol Andrásra nézett, s közben mosolygott, meg egyfolytában beszélt.Te érted? – kérdezte tőlem ismét a kolléga.

- A helységneveket. Udine, meg Trieszt.

- Azt én is, de mást semmit. Nekem lett volna egy jó meló itt olaszban. Konténereket kellett volna hordani Lübekből. Beleöltem egy csomó pénzt, aztán azt mondta az ügyintéző, hogy ne haragudjak, de nagyon kevés a nyelvtudás.

Elmesélte még, hogy elvált, a mostani élettársával meg azért nincs értelme együtt maradni, mert alig van otthon, amióta kamionozik. Ráadásul nem is keres jól. Az olasz fiú egy darabig figyelt, hátha ért valamit a magyar szóból, aztán feladta. Búcsút intett, és visszaült a kocsijába. Ezután még a fuvar bizonytalan voltáról, a 21Ft-os kilométerpénzről esett szó. Elmeséltem, hogy előző utamon – mert én csak turista vagyok – ahány magyar sofőrrel találkoztam, mindenki másik munkahelyet keresett.

Közben megérkezett Sanyi is. Nem vettem észre korábban, pedig már a kocsiban tanulmányozta Duino térképét, hogy tudja, merre sétáljunk.

- Volt olyan, – mondta András, miközben Sanyinak is bemutatkozott – hogy 68 órát vártam a fuvarra.

- Az nem semmi – bólintottam rá „elismerően”. Nekünk mennyi volt Calaisban? Három nap? Kedd, szerda, meg csütörtök délig – számoltam utána. – Kettő és fél. Meg még add hozzá, amit Swindonban vártunk!Igaz, ott már reggel lerakodtunk. Hétfőn kilenctől…az 75óra. Akkor mi győztünk, nekünk rosszabb volt.

- Volt, hogy elindított a főnök, aztán rám telefonált, hogy álljak le, mert mégse jó az a fuvar amit mondott.

- Mehetünk? – fordult felém Sanyi – Hozod a gépet?

- Itt van a zsebemben.

- Telefon, igazolvány? Ne hagyj itt semmit! Olaszban vagyunk.

- Na, sziasztok, kajálok valamit - indult a kocsija felé András, miután észlelte, hogy ott hagytuk.
Kis kerülővel kijutottunk a parkolóból. A letaposott kerítésen átléptünk a hotel udvarára, majd innét egy másik benzinkút mellett elhaladva, egy lépcsőn felmászva elértük az utcát, ami levezetett a kikötőhöz. Közben a járdán szembejött velünk egy sötét bőrű szép fiatal nő. Arcán ázsiai jegyek voltak felismerhetők. Olyan, mint akire azt mondják, hogy sárga. Mi tagadás, megbámultam. Köszönt.

- Azt mondta, hogy csókolom?

- Inkább, csaó.

- Attól hosszabb volt egy szótaggal.

- Bármit is mondott, csókolomot biztosan nem.

A kikötő egy egészen picike öböl volt csupán. Ki is volt írva egy táblára, hogy „no docking”. Vagyis ez egy magán kikötő. 
Egy 10m-es vitorlás horgonyzott benne, egy alig kisebb polizzia feliratú motoros, amihez egy ugyancsak rendőrségi gumicsónak volt kikötve. Talán még egy hajó befért volna, de akkor a többiek nem tudnak tőle kifutni. A móló hatalmas kövekkel volt körbeszórva. Aligha találtam volna köztük egy tonnánál kisebbet. A fotózás kedvéért lemásztunk a köveken a vízhez. Természetesen össze is csaptam a nadrágomat, s közben azon izgultunk, nehogy elejtsük a gépet, mert aztán forgathatjuk a köveket, hogy kiszedjük közüle. Esélyünk nem lett volna rá. 
A kikötőtől megcéloztuk a castello-t, azaz a várat. Megint megbámultam egy szép fiatal, de immár olasznak látszó, sötét bőrű, sötétszőke nőt. Azt mondja erre, hogy „Bondzsornó” Na, persze. Ez itt egy idegenforgalomból élő városka, mi pedig ugye, idegenek vagyunk. Neki legalábbis.

A hegyre kapaszkodó út kanyarulatán belül ki volt bontva egy gödör, ahol a szerelőbetonra éppen a zsalut próbálta összeállítani két férfi. A nő oda tartott. Biztosan építik a panziót.

- Szóljak nekik, hogy én lenni maestro betonozó? Beállnék hozzájuk dolgozni. Van-e már ugyan műkövesük?Erre a felvetésre nyilván nem kell reagálni, Sanyi nem is tette, inkább azon fantáziált, hogy el tudna itt lakni. Úgy hallotta, hogy Olaszországon belül is itt a legkellemesebb a klíma.

Kerestük a várhoz vezető utat, de előbb egy zsákutcába jutottunk, második próbálkozásra megtaláltuk ugyan a castello bejáratát, de ki volt írva, hogy private. Megint vissza kellett fordulnunk, s az út szélén baktattunk felfelé a hegyre, hogy megkerüljük a várat, hiszen innét még fotózni se lehet, mivel éppen arról süt a nap. Ezen az úton, már az autóforgalom miatt, néha le kellett húzódni a kerítés mellé. Aztán bekanyarodtunk egy erdőbe, amin elég trehány kivitelezésű, de mégiscsak beton gyalogút vezetett feljebb a hegyre. Ez az irány egyben a tenger felé is vezetett, csak éppen itt nem értük el a vizet, mivel legalább hatvan méterrel voltunk fölötte, a sziklaszirt tetején.

- Na, ez igen! Ezt nevezem panorámának!

Ezt a hatalmas sziklafalat lentről nem is láttuk, mert takarta a kissé beljebb lévő szikla, amelyiken a vár áll. 
A várnak ezen az oldalán állványozók dolgoztak. Nem lehetett nem észrevenni őket, mert a fémcsövek kalapálásával elég nagy zajt csaptak. Szédítő volt maga a látvány is. A fal is a szikla peremén állt, nem sok hely maradt az állvány lábainak. Az állvány tetején nyilván korlát sincs, hiszen még ezután fogják felszerelni. Kikötni se tudják magukat a munkások, hiszen egyrészt nincs is hová, másfelől erősen korlátozná a mozgásukat. Pedig onnét leesve, még ha a sziklához nem ér, akkor is hatalmas ütés érné a vízben is.

- Na, én nem igen mennék ki oda.

- Hát én se, de nekik nem annyira félelmetes, ezt is meg lehet szokni. – adtam az okosat. 
Aztán kicsit beszéltünk az állványozásról, az építkezésről, miszerint a korlát nem azért van, hogy azon támaszkodjunk. Csak egy-egy szöggel ütik fel, sokszor a létra külső oldalára. Ez persze még akkor volt, amikor falétrát használtak. Mint amikor még mi is építkeztünk. A szomszédom le is esett, amikor kidőlt vele a korlát. Sőt nekem is volt még tanuló koromban olyan kalandom, hogy a falétrának a foka leszakadt, engem pedig az andrásdeszka fogott meg. Alattam volt egy beton akna, nem lett volna jó beleesni. Igaz, így se volt jó, de a balesetek nem is azért vannak, hogy jó legyen. 
Ebben a megszokás dologban is van valami. Emlékszem, amikor először jártam egy kilencedik emeleti erkélyen. Kinyújtott karral kapaszkodtam a korlátba, s csak úgy mertem kinézni. Lefelé persze így nem is lehet. Egy évvel később az építkezésen már lábamat lógatva ültem ki hasonló magasságban a korlát nélküli erkélyre. Aztán évekkel később, megint visszajött a félelemérzetem. Katona koromban, egy rakamazi tanyán másztam fel egy siló tetejére, hogy onnét láthassam a Tiszát. A vashágcsón lendületesen indultam felfelé, majd ahogy magasabbra jutottam, egyre lassabban lépkedtem. A tetejéhez közeledve már gondot jelentett a hágcsóvas elengedése, pedig másként nem tudtam a következőbe kapaszkodni. A táj csodálása közben azzal voltam elfoglalva, hogy hogyan fogok innét lemászni?

Sanyi négy órás pihenővel számolt, de nekem ennyi is elég lett volna. Igaz, nincs miért sietni, hiszen két óra út után úgyis meg kell állni. Akkor pedig ésszerűbb dolog itt bóklászni a parti sziklákon, mint egy autópálya menti parkolóban várni, hogy este legyen. Olyan volt már, s még lehet is. A fotózást egyelőre befejeztük, mert ismét lemerült az akku. Két képet azért még sikerült a szikla tetejéről készítenem. Egyet kifejezetten a sziklafalról, egyet pedig a távolban látható Triesztről. A további látványosság már nincs dokumentálva. 
A szomszédos település alatt volt egy öböl, de azt innét nem láttuk, csak a kőbányát, s azon túl egy nagy épületet a szikla oldalában. Bizonyára szálloda, hiszen nyáron itt óriási idegenforgalom van, kell a hely a vendégeknek. Az öbölből vitorlások úsznak kifelé. Igaz, nagyon messze vannak tőlünk, mégis elbizonytalanít, hogy mik lehetnek, hiszen nem lehetnek ennyire aprók. Aztán beazonosítjuk, hiszen egy csónak halad előttük, ahhoz lehet arányítani a méretüket. Tanulóvitorlások lehetnek. Pici, egyszemélyes csónakok, apró vitorlával. Azt hiszem, kalóznak nevezik ezt a hajótípust. Később kifut néhány nagyobb vitorlás, de ezek is csoportban haladnak. Vitorlás iskola lehet. Valamikor álmodtam ilyenről, de most már erre se vágyom igazán. Leszoktam róla, mint a zenéről. Fiatal énemtől eltérően alig fordul elő, hogy azért kapcsolom be a rádiót, hogy zenét hallgassak. Munka közben háttérzajnak igen, de zenehallgatási szándékkal nagyon ritkán.
Körbecsodáljuk a kilátást. Mélyen alattunk, kötelekkel összekötött bóják ringanak a vízen, több sorban. Biztosan itt termesztik a „tenger gyümölcsét”. Ott jobbra az a víztorony, ismerős. Nem tudom, hol is lehet, de emlékszem rá, nemrég jöttünk el a közelében. Arra lehet Velence, amerről a nap süt. Mivel az a part nagyon alacsony, nincs semmi, amit innét látni lehetne. Épületeket semmiképp, ahhoz túl nagy a távolság. Balra, annál inkább van mit látni. Az előbb említett szálloda fölött a szírt tetején áll egy nagy, ronda, henger alakú torony. Nem tudom, mi lehet a rendeltetése, bizonyára az, hogy a tetejéből jó messzire el lehessen látni. Lenn a parton, a bánya után már van egy pici párkány, látni távolabb házakat is. Ahol a hegy dél felé fordul, ott van Trieszt. Ha ismerném a várost, akkor se tudnék semmit beazonosítani ilyen messziről. Előtte a tengeren horgonyoz egy nagy, teherhajó. Elsőre tankernek gondoltam, de a sziluettje ugyanolyan a többi hajónak is, ami az öbölben horgonyoz, távol a kikötőktől. Mind nem lehet tanker. A hegyek, öblök soráról be lehet azonosítani, hol melyik országnak van a kikötője. Trieszt ugye egyértelmű? Olaszország. Kikötője előtt várakozik kettő teherhajó. A következő öbölnél áll egy hajó, az lehet Kóper, ami Szlovénia kikötője. Az azt követő öböl Portoroz, ez még mindig Szlovénia, bár ezen az öblön már vitájuk van a szomszédos Horvátországgal. A negyedik teherhajó ott, a legtávolabbi hegynyúlványnál, már horvát kikötőnél várakozik. Nahát! Egyetlen pontról három országot is látunk. Trieszt fölött a távoli hegyeken már látni egy kis havat.

- Nézd csak! – mutat arrafelé Sanyi – Az ott nem a patkó hegy? (A patkóhegy, a szomszédos falu, Bükkzsérc  fölött van)

- Nem hiszem, az a patkó nincs ennyire közel a hegy tetejéhez.

Egy fényvisszaverődés okán meglátunk egy viaduktot is. Az Istriára tartó autópálya lehet rajta. Fogalmam sincs hány kilométerre van tőlünk, de szerintem baromi messze.

A sziklafal permén van egy turistaösvény, veszélyesen közeli helyeken korláttal. Sanyi elindul rajta, majd a következő korlátnál ismét kiáll nézelődni. Ugyanolyan, mint tíz méterrel előbb volt. Szerintem nincs értelme tovább menni, arra már nincs semmi. Persze ezt nem mondtam, mert akkor javasolni kellene helyette egyéb időtöltést. Az ösvény ismét bekanyarodik az erdőbe, majd újabb korlát, újabb nézelődés a szikla tetejéről. Érdekes megfigyelés, a kő rétegződése. Mivel az egyértelmű, hogy mészkő, nyilvánvaló, hogy eredetileg vízszintes üledékként rakódott le. Itt viszont a rétegződés inkább a függőlegeshez közelít. Bizonyára beleborult a tengerbe a hegy, földtörténeti …nagyon régen. A dél – olaszországi mészkőre nem is hasonlít. Az tömör, és halvány sárga. Ez pedig erősen porózus, a felszíne iszapszínű, de a törési felület is világos szürke. Nagyon nagy jóindulat kellene ahhoz, hogy fehérnek mondjuk.

- Nagyon vigyázz! – mondom – Nehogy leess, mert ki viszi haza a kamiont?

- Majd te.

- Nálad van a kulcs.

- Ja!

- Az előbb azon aggódtunk, hogy a fényképezőt nehogy elejtsük, de akkor mi van, ha a kulcs esik be egy repedésbe?

- Meg kell várni, amíg otthonról elhozzák a pótkulcsot!

- Legalább elfogy a kenyerünk. – utaltam korábbi aggódásomra, miszerint sok kenyeret vettünk.

- A kocsiba se tudunk bemenni, nem az a gond, hogy nem indul.

- Akkor kitart a kenyér. Inkább fogd erősen a kulcsot!

Más turisták is járkáltak az ösvényen. Senki nem mondta, hogy jó napot, csak csendben elmentek mellettünk, vagy éppen egymáshoz beszélgettek ismeretlen nyelven. Azért volt olyan, hogy olasznak ismertem fel. Néhányan nyugdíjas korúak, de főleg fiatalok. Parfümöt mindenkin éreztem. Erdőben, hegymászáskor is szokás a parfüm? Csak nekünk van kamionos szagunk? Ahány nézelődő terasz került utunkba, mindegyikre kimentünk. Az egyik ilyen, le is volt betonozva, volt a szélén egy falmaradvány, alatta pedig volt egy kicsi barlang. Lépcső vezetett lefelé. Megfordult a fejünkben, hogy le lehet menni a vízhez. A lépcső viszont talán 3-4 méterrel lentebbi szintre vezetett. Betonozott ajtókeretet találtunk néhányat, a tengerre nyíló rés elé mellvédfal volt rakva. Nem tudtam mire vélni ezt a mélyedést. Amikor visszamásztunk a felszínre, akkor láttam egy tájékoztató táblát, ami szerint (nem volt magyar szöveg) tengerészeti megfigyelő pont volt mindkét háború során. Na, már ettől is okosabb lettem. Könnyítésül kép is volt odafestve, ahogy a tengerészek lesnek bele a távcsőbe. Gondolom, gyengébbek kedvéért. Ránk is gondoltak.

A fák között mobil faházakat láttunk. Nocsak! Itt egy kemping. Itt már lejtős volt az ösvény. A kíváncsiság vezetett bennünket, hátha már nemsokára belátunk az öbölbe, ahonnét a tanuló vitorlások kifutottak. Így is történt. Az öbölben egy kőgát mögött vitorlás hajók voltak kikötve. Nem is gondoltam rá, hogy megszámoljam, de úgy nagyságrendileg lehetett talán félszáz hajó is. A duinói kikötőhöz képest nagy. Alattunk, a szikla tövében szép zöld, füves terület, a vízparton pedig táblák, útakadályok, miszerint oda nem szabad bemenni. Nyáron itt van a strand, de most épeszű ember nem akar bele menni a tengerbe. A városka fenn van a magaslaton, velünk egy magasságban, de látom az autókat, amint a kanyargós, meredek úton járnak le a kikötőbe és vissza. Nekünk viszont nem volt túl sok választásunk. Vagy megpróbálunk a kempingbe bejutni, vagy visszamegyünk az ösvényen, amerről jöttünk.

Visszafordultunk. Nem voltunk messze, hiszen az autópálya zaja állandóan hallatszott. Ezt néha még megfejelte a vasúti forgalom. Nem szeretnék itt lakni. Persze lent, a sziklák takarásában bizonyára nem is hallatszik. Ott csak a tenger morajlik. A mostanihoz hasonló időben egészen csendes. A tengerészeti megfigyelőpont barlangjából is alig hallottam. Ebbe persze belejátszik az is, hogy nem az igazi már a hallásom. Mindenesetre egy-két hétig el tudnám viselni ezeket a zajokat. Különösen elnéző lennék a hullámok csapkodásával. 

Na, de egyelőre erre nincs gondom, hiszen ha hazaérek, annyi dolgom lesz, hogy várjam a munkanélküli segélyt. Adriai nyaralásra azt hiszem, nem költök egy darabig. Félek, hogy talán soha. Meg kell elégednem ezekkel a kamiontúrákkal, amikben már harmadszor van részem. Ez is nagyon sokat jelent a számomra, nem győzök eléggé hálás lenni, amiért részem lehetett bennük.

Jó idő, rossz idő

Délután három óra, amikor visszaérünk a parkolóba. A korábbi kollégák már rég úton vannak, de van helyettük két másik magyar kamionos. Egyikük valamit szerel a homlokfalon, néha le-leugrik a villáskulcs. A közvetlen szomszédunk egy sérült orrú román furgon, mögötte egy tréler, rajta egy Daewoo…nem is tudom mi, olyan, ami eredetileg Opel Kadett volt. Nem mostanában gördült le a szalagról, biztosan olcsón adták. A maradék pénzen még jól teletömték az utasteret ruhaneművel, egészen a tetőig. 
Még kielemezzük, hogy ha magánúton jövünk erre, hol lehet lejönni a pályáról, majd nekivágunk a következő szakasznak. Nyugat-Magyarországra havat ígér a meteorológia, nem tudhatjuk, Szlovéniában mi vár ránk, hiszen ott a hegyek között, 5-600m magasan, nagyobb esély van a havazásra. Igaz, azt hallottam, hogy ott rögtön takarítanak, nem várják meg, hogy a forgalom letapossa a havat. Van is olyan táblájuk, (értelmezéséhez segítséget kértem) hogy hóeséskor a nyerges vontatóknak le kell állniuk. Két óránk maradt a mai műszakból, Maribor előtt kell megállnunk, mert az újonnan épült északi szakaszon még elég körülményes a parkolás. Magyarországra pedig ennyi idő alatt nem tudunk átérni.

Most még van egy kicsi rész olaszban, egy fizetőkapu, aztán áthaladunk három, boltíves vasúti híd alatt. Mindegyik vonal Triesztbe tart. Ez egy nagy forgalmú város, csak semmire nincs elég helyük. A rendező-pályaudvarok is itt vannak fenn a hegyek között. Az útról persze ezt nem látom, máshonnét tudom. Még a határ elérése előtt meglátom a „nagy hegyet”. Sanyi rábeszél, hogy vegyem le az aksit a töltőről, mert a hegyet le kell fényképezni. Vonakodom, hiszen még nagyon messze van, nem lehet érzékeltetni, hogy milyen nagy.

- Mire a közelébe érünk, már este lesz.

Aztán mégis engedek az unszolásnak, és kattintgatni kezdek. Készül olyan felvétel, amin csak a mozgást lehet érzékelni, de egy idegen nézőnek fogalma nem lenne, hogy miről készült. Ezért inkább mozgóképpel próbálkozom. Mire túljutunk a hegyen, már sötét van. Járatni kell az ablaktörlőt a havas eső miatt. Az út szélén látni a letúrt havat. Nem sok, de látni, hogy már takarítottak. Az erdő csupa fehér. Januárban, 600m magasan, ezen nem kell csodálkozni!

Aztán amikor Ljubljanához érünk, már nyoma sincs a hónak. Felismerem a parkolót, ahol a hétvégét töltöttük. Ezen az oldalon is van parkoló, de semmi épületet nem látok, csak a placcot, a sok kamionnal. Nem tudok róla, hogy lenne átjáró a túlsó oldalra, pedig valahogy csak át kellene jutni, ha éppen itt állnánk le. Ezzel nem kell foglalkoznom, mert most megyünk tovább. Át az alagutakon, a Száván, aztán ismét szemet szúr a Radomlja tábla, amit idefelé is oly sokszor láttam, de a folyót, amit jelöl, egyszer sem. Aztán elérjük Celjét, látom a háromsarkas templomtornyot, a fényeket a hegy tetején, majd újra télies táj következik. Persze csak annyit látok belőle, amit a lámpa megvilágít. Jó támpont a korláthoz túrt hó. A szemközti pályán jönnek hótúró munkagépek, számomra szokatlanul széles tolólappal, utánuk hosszú tömött sorban az autók. 
Nézem az órát, amikor a fizetőkapuhoz érünk, de még túl korainak találom. Persze azért, mert ez még nem az a kapu, amelyik után közvetlenül megállunk. Ebben a pici országban nagyon sok ilyen kapu van. Nem tudom miért, biztosan így alakult ki. Lehet, hogy kicsi szakaszokban épült a pálya, s a végeinél kapu kellett, aztán pedig meghagyták. 
Lélekben már készülök a főzésre, mert nem csak Sanyi, de én se szeretnék úgy járni, mint tegnap, hogy elmaradt a főzés. Elég éhes is vagyok már. Türelmetlenül várom, hogy megálljunk. A szokott hellyel szemközt, kiállunk a pályáról. Benne van a pakliban, hogy nem lesz helyünk. A benzinkút mögött közvetlenül, betonbóják osztják ketté a területet. A túlsó rész üres. A mi oldalunkon két sorban állnak végig a kamionok, köztük annyi hely, hogy aki nem tud leparkolni, az ott ki tudjon menni. Elől van nagyobb terület, de ha már itt is sor van, akkor nincs értelme előrébb menni. A kanyar belső ívére még bepasszírozzuk magunkat. Aki utánunk jön, annak nagyon kell centizni, hogy elférjen tőlünk. A havas eső inkább már hóba fordul. Egészen apró szemű, de nagyon sűrűen esik. A kapunál láttam a hőmérőt. +1 fok. Az aszfalton nem marad meg, csak a füvön. Mire Sanyi körbejárja a kocsit, leellenőrizendő, hogy mennyire vagyunk útba, én már hámozom a krumplit. Paprikás krumpli lesz a vacsora baconnal és természetesen sok hagymával. Na és természetesen kell bele fokhagyma, mert az mindenbe kell. Távol tartja a vámpírokat. Semmi kétség ennek valóságtartama felől, hiszen annyira büdös, hogy mindenkit távol tart. Miért lenne pont a vámpír kivétel? Na, ezt csak úgy mondom, mert valójában nem éreztem soha fokhagyma szagot. Annak ellenére, hogy tényleg sokat elhasználtunk. 
A vacsora jól sikerült. Nem mondhatom, hogy ez természetes, mert tudom, hogy a paprikás krumplit is el lehet rontani, az egyszerűsége ellenére. Én már csak tudom. Odahaza egyszer sikerült. Persze abból is sokat megettem, mert nem akartam elhinni, hogy annyira rossz. Bizonyára az arányokkal volt a hiba. A mostani viszont tökéletes. Kicsit ugyan túlméreteztük az adagot, de nem akartunk 3 szem krumplit meghagyni. Aztán persze a mosogatás miatt mégis meg kellett enni a maradékot is. Mint ahogy egykor apám mondta, hogy: ”Erővel is, ha jólesik.” Még a kaktuszt kellett behozni a szerszámosból, hogy odakinn nehogy megfázzon. Korábban szó volt róla, de attól tartva, hogy elfelejtjük, Sanyi emlékeztetőt írt a telefonba, amire aztán mégse volt szükség.
A nagy forgalom miatt nehezen aludtam el, de aztán olyan jól sikerült, hogy amikor gondolatom szerint az éjszaka közepén kimentem a WC-re, visszatértemkor meglepve láttam, hogy Sanyi is felkelt. Előbb még viccesre vettem a dolgot, mivel azt gondoltam, ő is csak a WC-re megy, és megkérdeztem, hogy „Mész valahová?

- Reggel van.

- Komolyan? Akkor tényleg kérdezted, hogy hány óra van?

- Aha, de nem mondtad, így felkeltem megnézni.

- Olyan halkan kérdezted, hogy inkább csak gondoltam, mint hallottam. Attól féltél, hogy felkeltesz valakit?

Na, ennek örültem. Nem kell ébren forgolódni az ágyon. Az apró szemű hó változatlanul esett, de épp úgy mint este, el is olvadt az aszfalton. Kihajtottunk a pályára. Tegnap ugyan azt írtam haza, hogy Maribornál vagyunk, de még 20 perc, amíg odaérünk. 
Valójában nem volt ilyen részletes az SMS. Azt írtam, hogy: Poz.Maribor Reggel hívlak Puszpusz.
Egy órán belül Magyarországra érünk. A hó errefelé már jobban megmaradt, de az utat takarították. Noha nincs országhatár, a havas útról mégis ki lehetett találni, hogy átértünk. Az előttünk haladó nyomán volt ajánlott haladni. A hó egyre sűrűbben esett, erősödött a szél. Nagykanizsánál, amikor a tankolás miatt lekanyarodtunk a pályáról, már meg is csúsztunk a körforgalomnál. Megálltunk, Sanyi kiszállt a pótkocsi két első kerekét leengedni, hogy jobb legyen a talajfogása a szerelvénynek. A benzinkútnál eszembe se jutott kiszállni a fülkéből. 
Csak néztem bentről, hogy milyen komisz idő van. Az előttem lévő autókereskedés reklámzászlóit erősen tépte a szél. Ráláttam az önkiszolgáló autómosóra. Ugyancsak csodálkoztam azon, hogy akad, aki ilyen időben mossa a kocsiját. A nagynyomású vízsugárral túrta le a havat a tetőről. Egy magyarázatot tudok erre elfogadni. Ha itt lakik az illető a közelben., és hamarosan beáll a fűtött garázsba. Aztán jött még egy másik kocsi is. Ezen meg azért csodálkoztam el, mert csak a bal oldalt mosta le, aztán ment is tovább. Mindent persze nekem se kell érteni!

Éppen fizetni volt Sanyi, amikor megszólalt a telefonja. Nem emlékszem pontosan, hogyan volt írva a hívónak a neve, de feltételeztem, hogy Ildi az, a felesége. Felvenni persze nem voltam hajlandó. Ezért jelezni kellett, hogy most már hívhatja megint. Hosszasan elbeszélgettek. Aztán én is hazatelefonáltam. Már a határ előtt is nézegettem, hogy hívhatom-e már Ibolyát. Úgy tudtam, hogy szabadnapos, akkor pedig nem kel fel korán. Ha mégis dolgozik, akkor 8 előtt elindul, tehát előtte kell hívnom. Kicsit elmúlt fél nyolc.

- Felköltöttelek?

- Hááát….Fel.

Így persze érthető, hogy nem volt nagyon beszédes. Egy pillanatra én se tudtam, mit mondjak. Aztán megkértem, hogy a Suzukival jöjjön értem majd Kövesdre, mert Sanyi nem jön most haza, hanem megy egyenesen tölteni. Holnap indul vissza megint. Egy órakor leszünk ott, de majd még hívom, mert az se kizárt, hogy hazamegyünk a kamionnal. Még nincs pontosítva.
Nagykanizsán a régi hetesen láttam hótúró gépet, de nem engedte le az ekéjét. A pályát megtúrták mire visszaértünk. A rádió mondta, hogy nyugat-Dunántúlon mekkora gondot okoz a havazás, nagyon sok településen megszűnt az áramellátás (napokig nem is állt helyre) A Balaton vonalán túlérve, a hó el is tűnt, de amikor a viadukthoz értünk, megint havas volt nemcsak a táj, de az út is.
Székesfehérvárnál már megint nem volt nyoma se. Ismét olyan csodás napsütéses időnk lett, mint Dél-Itáliában volt.

- Magyarországon nem fényképezel?

- Erre majd járhatok még máskor.

Ibolya tizenegy körül visszahívott, de még az M0-n jártunk akkor. Bejelentette, hogy mit főz. Jó ötlet volt, legalább ráhangolódtam a töltött paprikára. Persze ha babot főz, annak is tudtam volna örülni, noha az elmúlt héten egyszer ettem lencsét és háromszor babot. Már számolgattam, mikor kell telefonálnom, hogy egyszerre érjünk a találkozási pontra, de még ráértem, mert a vezetési idő hamarabb lejárt, mint haza értünk volna. Gyöngyös vonalában álltunk meg. A pihenő kellemes meglepetést okozott. Ugyanolyan WC van, mint Németországban. Arra gondolok, ami automatikusan eltakarítja önmagát. Mindez 100Ft-ért, ami a shopban le is vásárolható. Még olcsóbb is, mint 50 cent! Biztosan a fizetőképes kereslethez igazították az árat. Na jó, ez csak vicc.

A csatlakozás percre pontosan sikerült. Sanyi ment tovább a következő rakományért, én pedig átültem a Suzukiba, elkezdtem mesélni, s egyszer csak otthon is voltunk.
*
E-mail Sanyinak, másnap reggel:
Nem gondolom, hogy netezéssel kezded a napot, akkor pedig sokára ér el hozzád ez az üzenet, de ennek ellenére közlöm most veled apró örömeimet. A kalácsnak - amitől vonakodtam - nagy sikere volt. Nagyon örültek neki. Ibolya szét is barmolta rögtön a dobozát. A kaktusznak, az olajbogyónak szintén örültek. Az olajág bele van téve vízbe, hátha kihajt. :) Tamás, kéretlenül felvette az újonnan vásárolt nadrágját, hogy nekem megmutassa. Ez azért érdekes, mert korábban ilyen még soha nem történt. Ma, talán értesítik a Pannontól, hogy kell-e mennie szerdán az ügyfélszolgálatos tanfolyamra (amiért már fizetés is jár) Ha ez nem jön össze, akkor talán megy Pestre valami konyhára "kézilánynak". Közel áll hozzá a konyhai munka, de azért meglep, hogy - noha már bőven itt van az ideje - ilyen intenzitással nekiindult az álláskeresésnek. Szóval az elutazásom elérte a célját. Nagyon jó volt hazajönni. Köszönöm a lehetőséget! (Tényleg! Eddig még soha nem köszöntem meg. Akkor most ezt bepótoltam.)



Folytatás

Nekem ezzel véget ért a sorozat, de Sanyinak ez a munkája. Másnap már indult megint a kábelgyárba. Nem kellett egyedül menni, mert feleségének a lánya, Ági, elkísérte. Gondolatban én is végig kísértem az útjukat, s amikor úgy gondoltam, már Magyarországra értek, hívtam volna telefonon. Bátran csengettem, mert tudtam, külföldöt nem kapcsolják, mert kevés pénz van a kártyámon. Ha tartják az általam elképzelt menetidőt, akkor szerda reggel nyolckor, már Nagykanizsán kellett volna járniuk. Még délben se tudtam felhívni. Elmentem Ildihez, megkérdezni, mi van velük. ”Már jönnek hazafelé”. Hm? Műszaki probléma akadt. Egy napot ott kellett rostokolni, a majdnem, de mégsem üres silóval, megvárni, amíg a következő magyar kocsi odaér, hogy az segíthessen. Így már kicsit felborult a rend. Kárpótlásul bementek Velencébe. 
Szerda helyett ismét csütörtökön ért haza. Pénteken javítás, hétfőn ismét indul. Lehet, hogy ismét beáll a hétfőtől péntekig dolgozás? Ez így rendben is lenne, azt hiszem.

Részemről egy kellemes élmény…illetve három élmény volt. Hogy is mondja a TV-ben Csintalan a műsor végén? „Egy élmény volt, már most hiányoznak” Azt hiszem, egyelőre kiéltem a kalandvágyamat, de sose lehet tudni, mit hoz a holnap. Jobban szeretném persze, ha saját költségen is megengedhetnék hasonló utazásokat, de ennek is nagyon örültem.
Figyelemmel kísérem a további utakat is, amíg nincs más dolgom. A normális heti munkarend mégse tért vissza. A fentebb említett hétfő helyett elindult vasárnap délután, hiszen az euró 5-ös környezetvédelmi osztályba sorolt autókra nem vonatkozik a kamionstop Magyarországon. Legalábbis télen. Az árut szerdán kell leadni, de volt már rá példa, hogy hamarabb fogadták, és most is ezt remélte. Aztán elszállt a remény. Közölték vele, hogy csak pénteken mehet be a gyárba. Ehhez képest már az is nagy örömnek számított, hogy szerdán mégis beengedték. Ürítés közben ismét elszállt a kompresszor ékszíja. A múlt heti megoldás most nem is jöhetett szóba, hiszen a következő magyarországi szállítmányt csak hétfőre várták. 


Segíteniük kellett az olaszoknak, hiszen egy félig leürített silót mégse kerülgethettek a gyárudvaron öt napig. Másnapra hoztak Bariból ékszíjat, így egy nap csúszással, megoldódott a gond. Jöhetett hazafelé. Már csak annyi hiba csúszott a számításba, hogy a céges kártyáról lefogyott a pénz. A korábbi (kamiontúra 2) út során alkalmazott megoldást alkalmazták. Találkozó a cég képviselőjével a gonarsi pihenőben, ahol készpénzzel kisegítette. Nagykanizsán kihagyta a tankolást, így szinte üres tankkal ért haza szombaton. Így lett a jó esetben 5 napos útból…végül is csak egy napot húzott rá. Nem tragédia. Hétfőn elindult tölteni, aztán lefújták a megrendelést. Akadozik a gazdaság. Korábban azt mondta Sanyi, hogy ha nem néznénk a TV-t nem is lenne válság. Már olyan, mintha személyesen is megtapasztalnánk. Nyolc nap várakozás után kapott egy csehországi fuvart.

 

Villámnyaralás

(kivételesen nyáron)

A munkáim mennyisége, sajnos nem tart vissza attól, hogy főszezonban kivegyek egy hét szabadságot.
Igaza volt az apámnak, aki jobban szerette a telet, mint a nyarat. Ezzel én másként vagyok, de igaza volt. Azt mondta, ha hideg van, felveszek magamra még valamit, de a meleg ellen nincs mit tenni. Csupaszon már nincs mit levenni. Ez jutott eszembe, a kamion felső ágyán, egy Linz-közeli parkolóban, 2009 június 9 délelőttjén. A függöny ugyan be volt húzva, de ettől a nap még úgy sütötte a fülkét, ahogy bírta. Mintha kemencébe dugtam volna a fejemet. Reggel fél 7-kor volt a takarodó, mivel egész éjjel utaztunk. Amikor felébredtem, úgy gondoltam, hogy talán egy óra körül lehet az idő. A nagy melegtől esély se volt arra, hogy újra elaludjak. Sanyi is felébredt, ekkor nyitotta fel a tetőszellőzőt, lehúzta az ablakokat, majd visszafeküdt.

- Mennyi az idő? – kérdezte, amikor lemásztam a polcról.

- Mennyii? – kérdeztem én is, illetve inkább csak hangot adtam elképedésemnek, amikor megnéztem a telefonom kijelzőjén.

- 10 óra.

- Nem sokat aludtunk.

Ezzel a megállapítással nem is szálltam vitába. Tényleg hamar felébredtünk. Ebben csak az a kellemetlen, hogy estére belefáradunk a pihenésbe, aztán amikor beesteledik, akkor indulunk megint neki az útnak. Éppen úgy, mint tegnap.

A terv az volt, hogy reggel 9-kor indulunk hazulról. Sanyi elment Miskolcra a kocsiért. Az anyag már szombaton bele volt töltve a tartályba, azt hitte, hogy fogja és viszi. Korábbi értesülése szerint, a vámolás is el van intézve. 
Eddigi útjaimtól eltérően, most külföldre megyünk. Úgy értve, hogy az Unión kívülre. Decemberben az angolok ugyan kérték az útlevelet, a rakományt is megröntgenezték, de ennyi kellett az átkeléshez. Most ugyan nincs személyellenőrzés, viszont az áruért vámot kell fizetni. Az úti cél Svájc. Nyolc órakor kaptam egy SMS-t, hogy vámoltatni kell, kicsit késünk. Nem örültem a hírnek, hiszen már reggel 6-kor szinte indulásra kész voltam. Na, de nincs mit tenni, várni kell. Tizenegykor jött egy újabb üzenet, hogy nincs pénz, nem tudnak elindítani, várni kell. Eltölthettem volna valami hasznos tevékenységgel is a napot, de nem ezt tettem, csak jöttem-mentem le, s fel. Két órakor rácsörögtem Sanyira.

- Na, mi újság van? Elindulunk még ma?

- Még nem szóltak. Benn kószálok a városban. Szerintem, lehet, hogy csak estére lesz pénz.

- Mehetnék a szomszédnak fuvarba. Egerből kell csempét hozni.

- Ha jössz is mindjárt vissza, akkor még belefér.

Megnéztem, hogy esedékes-e még a fuvar, de a szomszédban nem voltak otthon. Négy körül láttam, hogy megjött az egyik egri fuvaros a cuccal. Na, ezt elszalasztottam.  Ibolya, kicsit korábban jött haza a műszakból, hátha még itthon talál. Délután meg is lepődött, amikor a számítógép előtt felfedezte, hogy fenn vagyok a kedvenc fórumunkon. Ez a korábban hazajövés este, negyedkilenckor történt. Talán tíz perc telt el, amikor hallottam a kamion hangját. Becuccoltunk a Suzukiba, s mentünk Sanyiékhoz. Neki még fürdés, vacsora, aztán mehettünk is. Összejött a 9 órai indulás, csak nem reggel, hanem este. Ekkor persze már elmaradt a szokásos csepeli élelmiszer-bevásárlás. Némi kaját vett Miskolcon, valami volt raktáron is, én is összeszedtem, amit otthon találtam. Napközben elmehettem volna bevásárolni, de nem is gondoltam rá, hogy a szokásos boltolást most kihagyjuk. 
Még a cégnek egy másik telephelyére is el kellett mennünk tankolni, s mivel az nem az autópálya mellett van, újabb idővesztéssel járt a kitérő. Nem is mentünk vissza a pályára, hanem a „kertek alatt” közelítettük meg az M0-s autóutat. (egyesek szerint emhullás)

- Eddig még itt se jártam. – jegyeztem meg valamelyik faluban, még a jászberényi út elérése előtt.

- Akkor most jól nézz körül! – javasolta huncut mosollyal, utalva ezzel arra, hogy a sötét éjszakában szinte semmit nem lehet látni.

Hosszú éjszaka állt előttünk, mert a nappal elvesztegetett időt be kell hozni.

- Jó lenne elérni reggelre Subenig! ( ez az osztrák-német határ)

- Az még egy kicsit odébb van. – jegyeztem meg, mire ő egyetértően bólogatott.

- Nem szeretem a bagoly-műszakot, mert nappal nem lehet aludni.

- Vigasztaljon az a könnyítés, hogy fél négykor már virrad!



Az útvonal, ismerős volt. A forgalom csekély, nem nagyon volt mit nézni. Az első említésre méltó látvány a Tatabánya fölötti hegyen álló Turul-szobor. Nem tudom, láttam-e már megvilágítva korábban. Szép látvány.

- Még nem voltam odafönn – kezdte mesélni Sanyi azokat az időket, amikor itt dolgozott a városban. Akkor itt is lakott - Amikor jó idő volt, akkor hétvégén is dolgoztunk. Ha esett az eső, akkor meg azért nem mentünk fel a szoborhoz.

Még az új telepítésű szélerőművek keltették fel a figyelmemet, aztán csak bámultam bele a sötétségbe. Vártam, hogy hajnalodjon. Mire ez elérkezett, már Bécsnél jártunk. Természetesen semmit nem láttam a városból, de ez nappal se lett volna másként, hiszen az autópálya nagyívben elkerüli. Igaz, csukott szemmel is beazonosíthattam volna, hol járunk, hiszen a kőolaj-finomítóból áradó kátrányszag jelezte. Türelmetlenül vártam, hogy elegendő fény legyen a fotózáshoz. Az első felvételeken a hold a „főszereplő”, s a szélvédőn szétkenődött rovarok lenyomata. Ez utóbbi végig belezavart a fotózásba, hiszen hiába esett az eső, hiába sikálta az ablaktörlő, nem lehetett letisztítani. A lecsutakoláshoz túl nagy ez az autó. Azt már csak akkor láttam, hogy a kocsi teljes homlokfelülete telített rovartetemekkel, amikor megálltunk. Volt olyan madár, amelyik ki is használta a lehetőséget, s nem a repülő rovarokkal fárasztotta magát, hanem a hűtőrácsról szerezte be az élelmet.

A távolban feltűntek az Alpok csúcsai. Tőlünk délre, vagy nyugatra, vagy a kettő közötti irányban. Most jut eszembe, hogy ezt akár le is lehetett volna ellenőrizni, hiszen Sanyinál van iránytű, ami a TV antenna beállításához kell. Erre a célra ezen az úton nem fog kelleni, hiszen nem hoztunk készüléket sem. Erre a 4-5 napra tudjuk nélkülözni. Legfeljebb ha nagyon unatkozunk, majd nézünk filmet a laptopon. 
Persze nem szeretném, ha úgy járnánk, mint tavaly Angliában, hogy egyvégtében három filmet is volt alkalmunk végignézni. Most ugyan nem kell fuvarra várni, hiszen üres tartállyal megyünk haza. A bizonytalanság elsősorban abból adódik, hogy a hazaútra még nincs pénzünk.

Jobbról elénk tárul Melk. Nem kell a fülkén keresztül fotózni, mint máskor, hiszen ez most az én oldalamon van. Kattintgatok is szorgalmasan, ahogy csak győzi a fényképező. Közben az előttünk lévő szép felhőalakzatot is megörökítem, sőt az egyik legszebb felvétel is itt készül, amihez szinte hátrafelé kell irányítani a gépet. Bécs felől jön fel a nap, s gyönyörűen megvilágítja a felhőket. Na! A végén még természetfotós leszek. A tavasszal odahaza, a kertben is fotóztam a virágzó gyümölcsfákat, s magam is elcsodálkoztam, hogy milyen szép képek lettek. Az ugyancsak Melknél, a szélkerekekről készült képek viszont nagyon rondák lettek, nem is tartottam meg belőlük csak egyet, azt is erősen retusálva. Az éjszaka összeszedett rovartetemek itt voltak leginkább zavaróak az ablakon. Később valamelyest lekoptak. Ybbs-nél még megörökítettem, ahogy ráláttunk a Dunára, aztán azt hiszem, kicsit aludtam. Semmi okom nem volt arra, hogy ellenálljak az álmosságnak. Hosszú volt az éjszaka, reggel 5 után már akár bókolhatok is egy kicsit. Az üléstámlát hátradöntöm, ameddig az ágytól ez lehetséges, kispárnát az ablakba, amire a lábaimat teszem keresztbefonva. Egészen kényelmes póz. Amikor megébredek, látom, hogy Sanyi időnként megrázza a fejét, hogy a szeme le ne csukódjon. Mint máskor mondta, szabad neki álmosnak lenni, csak elaludni nem. Most éppen ez ellen küzd. Ideje lenne megállni, hiszen Suben még messze van. Nem is tervezi már, hogy elérjük, de Linzig legalább el kell jutnunk, ott van egy jó nagy parkoló, ahol eltölthetjük a napot.

Negyed hétkor befutottunk a benzinkúthoz. Csalódás volt számomra, hogy a néhány kilométerrel előbb még olyan szépen látható magashegyek, itt takarásban voltak. Dél felől az Ansfelden fölötti magaslat takarta el. Áll rajta egy TV(?) torony, a faluban pedig egy ferde templomtorony. Nem olyan híres, mint a pisai, de tény, hogy ferde. Érdekes módon, maga a templom egyenesen áll, csupán a torony ferde. Előbb még azt hittem, hogy az előtérben erre-arra elbillenő lámpaoszlopok csapják be a szememet, de aztán a képeken is leellenőriztem. Ferde.

A tíz órai ébredés után – noha a szellőző felnyitásával enyhült a forróság – nem tudtam visszaaludni. Kicsit erőltettem, de dél se volt még, amikor úgy döntöttem, sétálok egy kicsit. Egy városban jót lehetett volna csavarogni, de ez itt egy külterület. Benzinkút, jó nagy parkoló, vendéglő az utazóknak, kicsit távolabb többféle hipermarket, divatáruház, ott is parkoló, meg parkoló. A nap erősen sütött, de a szél miatt az árnyékban hűvös volt, de a kellemetlenebb fajtából. Egyszer azt hittem, helikopter közeledik, majd rájöttem, hogy a széles reklámzászlókat veri a szél. A környék iránti kíváncsiságomat hamar kielégíthettem. Talán még a pálya túloldalán lévő Ansfeldenben lehetett volna kicsit csavarogni, de nem fedeztem fel, hogy van egy gyalogos aluljáró. Ez csak akkor derült ki, amikor Sanyi olyan pontot keresett a fényképezéshez, ahol a templomtorony dőlését egybe lehet vetni a hotel függőleges falával. Ekkor viszont már nem szántunk rá időt, mivel Sanyinak óriási ötlete támadt. Letelt a 9 óra pihenőidő. Négykor elindulunk, megyünk egy fél műszakot. Este fél 9-kor megállunk valahol a lehető legutolsó benzinkútnál, éjszaka pedig alszunk. Így visszaállunk a nappali műszakra. Korán reggel ott lehetünk a vámnál. Éjszakára nem érdemes lemenni, mert meg van rá az esély, hogy ott már nem találunk parkolóhelyet.

Én úgy voltam most, mint polgármester a polgármesteri hivatal dolgaival. Egyetértési jogom volt az útitervhez, éltem is a jogommal. Nem utolsó szempont volt számomra az se, hogy noha már kétszer is végigutaztam Felső-Ausztria autópályáján, még semmit nem láttam a környékből. Most végre nappal járhattam erre. Sanyi bekapcsolta a GPS-t. Kedvenc játékomnak élhettem. Néztem a térképet, majd a látottakat beazonosíthattam a valósággal. Egy folyó közelében vezetett az út. Azt hittem, a Duna. Amikor egy helyen ráláttam a vízre, már gyanúsan kicsinek találtam. A hídnál olvashattam is a táblán, hogy ez a Krems.   Na, ezen ugyancsak elcsodálkoztam, mivel ezt a nevet egy városnak tudtam eddig, ráadásul innét jó messze, a Dunának az északi partján. Csak már odahaza jártam utána. Az a város a Duna menti Krems. Tehát mint más országokban is szokás, ugyanazon a néven létezik több település, csak valami egyéb földrajzi névhez - többnyire folyóhoz – kötik. (Mint például nálunk a Földvár. Létezik Duna és Balaton előtaggal. Vagy vehetnénk példának a Füredet, vagy sok egyéb nevet.) 
A táj erősen tagolt. Nem tudom, dimbes-dombosnak, vagy hegyesnek mondjam. Eszembe jut, amit hallottam az osztrákokról, hogy nem tudják, mi az a horizont. Tény, hogy vízszintes, vagy legalább ahhoz közeli terepet sehol nem láttam. Viszont megműveletlen területet sem. Elképesztően meredek domboldalak, és gazdaságosan (meglátásom szerint) nem művelhető pici területek is be voltak vetve, ha mégsem, akkor azt kaszálóként hasznosították. Meg kell hagyni, bátor parasztok vezetik errefelé a traktorokat. Mert az ugye nem is kérdés, hogy mindent géppel csinálnak. Ahol már veszélyesen meredek a föld lejtése, ott kicsi teraszokat alakítanak ki. Az én szempontomból nagyon előnyös az út vonalvezetése, hiszen ellátni a tizedik faluig is. Tehát hiába jártam már erre harmadszor, nem bántam, hogy az ajánlott útvonal nem Salzburg felé vezet, mint eredetileg szó volt róla. Tudtam ugyan, hogy errefelé nem csak a falvak, városok rendezettek, de még a határ is, mégse győzök rajta eleget csodálkozni.
Elértünk egy nagy folyót. Inn-ét (bocsi, ezt nem hagyhattam ki) észak felé haladtunk az Inn mentén Subenig. Ez volt a vágyott cél az előző műszakban, de nem is bántam, hogy csak most értünk ide. Ez a német határ. Természetesen nincs ellenőrzés, de az útvonalengedély kiváltása miatt mégis meg kell állni. Aztán kicsit vonakodtam kézbe venni a fényképezőt, mégis kiprovokálta belőlem Sanyi, hogy több képet is készítsek a folyóról, mint ahogy a Dunán is, amit meglepően hamar elértünk. Pedig még viccesnek is találtam előtte a táblát, hogy „Donautal”. Mit utal a Duna? Vagy utál? Egyszer csak a hídon jártunk. Lassú a gépem. Egy ekkora folyón átkelve csak három képet tudok vele készíteni. Lehetne videót, de azoknak a visszanézése nehézkesebb, mint az állóképeké. 
A következő tájegység a Sommerwald. Ligetes erdőség, ahol szépen süt a nap. Így igaz. Ismerős hely következett, amikor ismét a Dunához értünk, majd átkelvén rajta, Deggensdorfnál délre fordultunk, Így nem a bajor erdő felé, hanem a bajor mező felé haladtunk.

- Na, ezen az úton még én se jártam, jegyezte meg Sanyi.

- Még ilyen is létezik? – csodálkoztam el magamban, de nem mondtam rá semmit.

- Ezzel eltüzelhetnék otthon egy darabig – utalt az út menti fatüzelésű erőmű hatalmas készletére. Rengeteg rúdfa volt felhalmozva az udvaron. Meglátásom szerint négyméteresekre lehettek vágva. Ollós karmokkal felszerelt gépek csipegették, s gondolom, vitték a tűzre.

 

A táj teljesen olyan volt, mint egy alföld. A látóhatárt mindkét oldalon hegyek szegélyezték, de nem túl nagyok, s azok is nagyon távol, sőt egyre távolabb voltak. A tengerszint fölötti magasságunk 300m körüli és emelkedik. Amikor véget ért ez a hatalmas mező, csak akkor fedeztem fel, – gondolom valamelyik helységnévből – hogy az Isaar völgyén járunk. Egy rövid hegyes szakaszon átkelve tovább folytatódott az alföldies környezet, de már nem volt annyira végeláthatatlanul széles. 
Szokásom szerint most is volt egy határozott elképzelésem az égtájakról, amiről sokszor bebizonyosodik, hogy téves. A GPS léptéke úgy volt beállítva, hogy csak a közeli részeket mutatta, ezért meghagyott abban a tévedésemben, hogy Münchent keltről közelítjük meg. Csak az keltett bennem gyanút, amikor repülőgépeket láttam, meglepően mélyen repülni. A reptér, tudtommal 40km északi irányba a várostól. Na, itt kellett helyretenni a fejemben a navigációt. Északról közelítettünk. Ez viszont jó hír volt abból a szempontból, hogy a körgyűrűt csak egy rövid szakaszon kellett igénybe vennünk. Tehát München elkerülése nem okozott többlet kilométereket. 
Vagyis továbbra is tartottuk a délnyugati irányt egészen addig, amíg el nem értük a Lech folyót. Itt ért véget a keddi napunk, Landsberg am Lech-nél. A parkoló ugyan tele volt, de sikerült a többi kamion mögött keresztben, az útról eléggé lehúzódva megállnunk. Sanyi felmászott a pótkocsira, bekapcsolta az aggregátot, ami a tartály fűtésének adta az áramot. Hát, mit mondjak – elég hangos. A pihenő kollégák aligha örültek nekünk.
A szállítmány hőmérsékletét 40-45°C között kellett tartani. Most értettem meg, mire volt jó hajnalban az a két rövid megállás, amikor kiszállt Sanyi a kocsiból, hátrament, majd hamarosan indultunk is tovább. A fűtést kapcsolta be, majd ki. Nem lenne rossz megoldás mindezt a fülkéből vezérelni, de ez még nincs megoldva. A kinti hőmérséklet elég magas, ha tele lenne a tartály, nehezen hűlne ki, de most a szállítási kapacitásnak csak 3/8 része van kihasználva. Ennyit kért a vevő. Gondolom, a fuvar ettől nem olcsóbb, de a svájciak megengedhetik maguknak, hogy kifizessék. Az egy más gazdaság. Mint ahogy más világ Németország is. A pihenő éttermén csak a WC-re vonultam keresztül. Ha tehetném, ezen is megspórolnám az 50 centet. Irigykedve láttam, hogy más – feltehetően - sofőrök   a pultnál iszogatnak, némelyek az asztaloknál ülve étkeznek. Hogyan engedhetik meg maguknak? Talán kapnak rendes és rendszeres fizetést? Igaz, magyar szót nem hallottam. Egyébként ezek az egységek nem luxus éttermek, az átlag utazó számára létesültek. S mivel nem mentek tönkre, valószínűleg van is forgalmuk. Lehet, hogy nálunk nincs rendben valami?

A parkoló térképén megnéztem, hol vagyunk. A város nevét korábban nem is hallottam, így nem is tudtam megjegyezni. Pedig ez is olyan név, amiből több is van, ezért teszik hozzá, hogy …am Lech. A folyó neve már ismerős, bár nem tudom honnét. Talán volt olyan, hogy Lech mezei csata? Igen, azt hiszem. Utánanéztem. Volt. Sőt! Most már emlékszem, hogy az A8-as autobahn-on kétszer is áthaladtam ezen a folyón Augsburg közelében. Nincs is innét messze, bár akár lehetne is, hiszen nem egy pontról van szó, hanem egy folyóról, amit akár egy úton is többször érinthetünk. Mint ahogy történt ez a Dunával, vagy a Majnával korábban. Előbbit már ezen az úton is háromszor kereszteztük. (lehet, hogy négyszer)
Megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Azt hiszem, elindított Sanyi egy filmet, de mindketten elaludtunk rajta. Fürdésre még nem költöttünk, hiszen még csak 24 órája vagyunk úton. 
Számomra meglepő módon a későbbiekben sem éreztem annyira koszosnak magam, mint téli utazásaim során.

Reggel 5-kor indulás. Akkor már itt is virrad, noha hazulról most is jócskán nyugatra vagyunk, de közeledünk a nyári napfordulóhoz. Nem kell a hajnalhasadásra negyedkilencig várni, mint december nyolcadikán Angliában, a nyugati hosszúság 2 foknál.

 

A lila tehenek országa

 

Szerda reggel háromnegyed öt. A mai út nem lesz hosszú. Valójában most az egész út se számít hosszúnak, hiszen kb 1200km. Oda-vissza 2400. Előző – dél olaszországi – utam 3700km, az angliai 5400, a legelső pedig 6000km volt. Legközelebb már el se indulok.  Ez a megjegyzésem nem komoly, hiszen nem a megtett út hossza számít, hanem a közben megélt élmény. Abból pedig akadt bőven, hiába röhög rajtam egykori (bukott) polgármesterem. „Höhö! Oszt nem is látsz semmit, csak ülsz a kocsiban."

Igaz, különbözőek vagyunk. Nem mindenkire hatnak egyformán ugyanazok az élmények. Megkérdezték már tőlem többen is, hogy melyik út, melyik ország tetszett legjobban. Itt a leírásban még csak az elején vagyok a svájci útnak, de nyilván túl vagyok rajta, amikor ezeket a sorokat írom, tehát össze tudom vetni a korábbiakkal. Nem is lehet őket reálisan összemérni, hiszen a legfrissebb élmény éppen az időbeni közelsége miatt előnyt élvez a régebbiekkel szemben. Noha a kellemetlenségeivel együtt - vagy talán éppen annak köszönhetően - jól sikerült utazás volt, de azért a legkedvesebb emlék a dél–olasz kirándulás volt. Nem tudnám meggyőzően megindokolni, hiszen semmivel nem láttam többet, mint akár előtte, akár utána tett túráimon, de talán az hatott rám legmélyebben, hogy nyíló virágokat láttam januárban. Mélyebb nyomot hagyott bennem ez a látvány, mintha Európa legszebb városát néztem volna meg. (a komám szerint ez Split. Én még nem jártam ott, tehát akár az is lehet, noha mástól még nem hallottam.) A meglátogatott országok közül Olaszország a legszimpatikusabb. Talán a változatossága miatt. Német nyelvterületen nagyobb a rend, de talán ez is közelebb hozza az olaszokat. Valójában az emberekkel sehol nem kerültem kapcsolatba, így csak a látottak alapján tudok összehasonlítani.

Valamikor hajnalban már felébredtem az egyik kamion tolatásjelzőjének csipogására. A motorzúgás már megszokott éjszaka, de ez a csipogás nagyon zavart, ráadásul nagyon sokáig lehetett hallani. Csak amikor felkeltünk, akkor láttam a hosszú csipogás okát. Egy későn jött kolléga hozzánk hasonlóan parkolt le. Csak hasonlóan, ugyanis tőle már nem fértek el. Ráadásul egészen a parkoló végéig ment, így aki megkísérli, hogy elcentizzen mellette, aztán mégse mer kockáztatni, egészen végig kell tolatnia a parkolón, hogy a másik úton próbálkozzon. Öt órakor már láttam olyan kocsit, ami mégis elment mellette, így mi is nekibátorodtunk. Ha valaki még nem lett volna ébren, akkor most tettünk róla, hogy legalább a közelben lévők felébredjenek. A szállítmány hőfoka a minimálistól csupán 1 fokkal volt magasabb, így ajánlott volt a fűtést, tehát az áramfejlesztőt beindítani. Ezután gyorsan el is tűntünk a helyszínről.

A következő célpont 130km, kb másfél óra odáig. Nincs még teljesen világos, fotózni csak Lindau közelében fogok majd, amikor egy pillanatra megcsillan a Bodensee vize, de még ott is látni a képeken, hogy kora reggel van. A víz valóban csak egy pillanatra csillant meg, hiú ábránd volt azt hinni, hogy majd végég fotózom a keleti partot. Miután átléptük a német-osztrák (bajor-vorarlbergi) határt, egy 6km-es alagút következett, amit a Bregenz fölötti hegybe fúrtak. Van ugyan parti út is, de aligha állnák meg szó nélkül, ha ott akarnánk végig kamionozni. A túloldalon, egy teljesen sík völgy fogadott, köröskörül magas hegyekkel. Nem ám, hogy kicsi dombok, aztán nagyobbak, hanem síkság, és magas hegy. A réten tehenek legelésztek.

- Na ugye, hogy egy kicsit mintha lilásak lennének? – akarta Sanyi belém beszélni.

- Dehogy lila. Különben se svájci tehenek, ez még Ausztria.

- De az ott…nézd! Szerintem lila. Nem nagyon, de egy picit lilába hajló. Csak egy árnyalatnyit. Nem? – erőltette továbbra is. – Nem svájci, nem svájci! De már majdnem.

A fényképezőt bekapcsolva tartottam a kezemben, de a csipkés szirtek elé minden helyzetben oda került legalább egy hatalmas vastraverz. Nem lehetett a megfelelő pillanatra várni, főleg, hogy a digitális gép egy picit lassú. Nemrég sikerült egy autóklubos cimborámat úgy lefotózni, hogy amikor eldöntöttem, hogy lekapom, éppen fordult oldalra. Amikor megnyomtam a gombot, már háttal állt. A képen pedig már le is volt hajolva.
Letértünk az autópályáról, megérkeztünk Wolfurtba. Innét még 13km a határátkelő, de itt van elegendő hely a vámudvarnak. A terület eléggé zsúfolt volt, nehezen találtunk szabad parkolót. Reggel fél hét volt ekkor. A speditőrök 7-kor kezdik a munkát, a vámosok fél nyolckor. Már csak azt volna jó tudni, hogy kihez tartozunk. Nem számoltam, hány konténeriroda volt az udvarban, de tíznél több. Eszméletlen nyüzsgés kezdődik. Az érkező és induló kamionok alig tudják kerülgetni egymást. Figyelem az egyik lengyelt, amint próbál úgy beparkolni, hogy ne legyen másoknak útban. Látva, hogy figyelem, csak annyit szól nagy fejcsóválások közepette, hogy „tragédia”. Nem olyan nagy tragédia ez, hiszen gyorsan cserélődnek a járművek. Az ügyintézés gyorsan megy, csak hát reggel van, az éjszaka nagyon összegyűltünk. Telefon haza! A garázsmester mond egy nevet, akiről gondolja, hogy a mi ügyintézőnk.

- Megvárom a 8 órát – mondja Sanyi amikor visszajön az ügyintézőtől. - Van nála legalább 100 papír, és ráadásul fizetni kell nála 60 eurót. Szerintem, nem hozzá kell mennünk. Azt hiszem, itt nem is kell fizetnünk. 
Kivárjuk a 8 órát, s tényleg másik nevet mondanak az otthoni irodából. Viszont így se teljes az öröm, ugyanis fizetni kell itt is. Igaz nem 60, hanem 50 eurót. Nem jelentős a különbség, de majd délután szembesülünk vele, hogy micsoda mázlink van a 10 euró megtakarítással.

- Na, mehetünk, irány Svájc!

Visszamegyünk az autópályára, amely Liechtenstein felé vezet. Három kilométer után újra letérünk, bemegyünk egy kicsi városkába Lustenauba, ahol erősen figyeljük, látunk-e valahol bankot, mert itt jó lenne felvenni a hazaútra átutalt pénzt. Az aránylag szűk főutca miatt kétségeim támadnak, hogy ez a helyes irány, de látok más kamionokat is, tehát nem tévedtünk el. Egy piros lámpánál megállunk. A felettünk lévő tábla mutatja, hogy balra van Swiss. Bizonyára volt más jelzés is, mert a személykocsik ugyan itt kanyarodnak el, de mi egy háztömbbel odébb, amint a GPS javasolja, „a következő lehetőségnél forduljon balra.” A megkerült épület túloldalán látok szürke egyenruhásokat. Bármilyen furcsa, ez a határ. Benn a városban. A ház mögött rákanyarodunk arra az útra, amelyre a személykocsik kanyarodtak. Nekünk talán szűk lett volna a kanyar, ezért kellett kerülni. Kicsit állnunk kell a lámpánál. Svájcot innét nem látom, mert takarja egy palánk a kilátást. Ahogy a forgalom engedi, megyünk is tovább, nem várunk itt talán egy percet sem.

Kiérünk a városból. Na, itt van valójában a határállomás. Sanyi kiszáll, hogy elintézze a szükséges papírmunkát. Beviszik az autó adatait a computerbe, beírják a kilométeróra-állást, hogy kilépéskor tudni lehessen, mennyit kell fizetnünk az úthasználatért. 
A nyelvi nehézségek miatt úgy a legegyszerűbb, ha a teljes útszakaszra 40 tonnás tömeggel számolnak, ami jelentős összeg. 
Majdnem 1 frank/km. Ez közel a duplája annak, amennyiért én otthon a kisteherautómmal elmegyek fuvarba, és ez csak az útdíj. Teljesen mindegy, hogy autópálya, vagy alsórendű út.

- Nagyon drága ország ez a Svájc.

- Nem mondta senki, hogy olcsó. Aki sokallja, annak nem muszáj idejönni.

Ezzel egyet lehet érteni. Ekkor még nem tudtam, csak kb két héttel később hallottam, hogy megszűnik Svájc és az EU között a vám. Ez már jelentős könnyítés, de ennek ellenére még drága ország. Ráadásul miránk még nem vonatkozik. Na, de ez már egyébként el van intézve, most már csak az útdíjat kell beszorozni 70-el. Nem most, majd ha ide visszaérünk. Itt megint megállít bennünket egy piros lámpa. Van egy kiegészítő tábla fölötte: ”NUR LKW” Vagyis csak a kamionokra érvényes. Mögötte látok egy hidat, mellette a tábla: Rhein. Na, a túloldal már Svájc. Itt a Rajna folyó a határ. Később a képek nézegetése során mondta a fiam, hogy ez a Rajna patak. Valóban nem emlékeztet arra a hatalmas folyamra, mint amit például decemberben láttam Kölnnél, de ez akkor is a Rajna. Még mielőtt keresztül folyik a Bodensee-n.
A túlparton egy darabig követjük a folyót, majd nekifordulunk a domboknak. Az Alpok hegyeit innét nem látni, de ezt ellensúlyozza, hogy gyönyörű panoráma nyílik a tóra. Azt hallottam, hogy innét nem is szép, hiszen a német oldalon nincsenek hegyek. Nos, ez nem igaz, bár biztosan szebb a kép, ha nyár közepén is a havas csúcsok adják a hátteret. 
Hajnalban nem sikerült az első alkalommal lefotózni a vizet, de most ezt bepótolhatom. Még az útjelző táblát is megörökítem, amin az áll, hogy St.Gallen. Ezt minden magyar tudja, hogy Svájcban van. Legalábbis az én korosztályom. A kalandozások idején itt imádkozták a szerzetesek, hogy: „ A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Ugyancsak ezekre az időkre emlékeztetett tegnap este a Lech folyó. Na, ezeket az élményeket nem tudja értékelni, aki azon röhög, hogy „Hehe, oszt nem is látsz semmit, csak ülsz a kocsiban.” Nem minden a látvány. Jelentős élmény maga a tudat, hogy ott jártam. Ilyen megfontolásból szeretne Sanyi elmenni Liechtensteinbe, ami már nincs is ide messze, de nincs ott dolgunk. A következő két napban sokszor felemlegeti. 
Az időnk futná, de kellene hozzá kerékpár, mert legkevesebb 70km az út oda-vissza. S ez még nem is Vadúz, éppencsak a legelső liechtensteini település. A kamionon lett volna hely a két bringának, de nem hoztunk magunkkal.
Na, de ez még csak a holnapi gondunk, most haladunk a tó fölött Romanshorn felé. Az út minősége tökéletes. Itt nem ismerik a kátyút, de még a repedezett aszfaltot sem. Hiába próbálok benne hibát keresni, nem találok. Aztán felfigyelek messze előttünk egy foltozásra. Nocsak!

Tévedtem. Nem javítás, hanem csatornafedél. Nem kiemelkedve, nem besüllyedve, hanem pontosan a burkolat szintjén. Nem véletlenül, hiszen az összes többi így van elhelyezve.  Nem is érzékelhető, amint rámegy a kerék. Azért tudok róluk, mert látom.

- Fotó? - kérdi Sanyi röviden, hogy nem gondoltam-e élni a fotózás lehetőségével, hiszen látott valami érdekeset. Nem kérdezem, mire gondolt, hiszen én is látom a réten legelésző teheneket, amik ugyan nem lilák, hiába szeretne Sanyi egy pici árnyalatot is belelátni. Odahaza a képeket nézegetve viszont bennem is felmerül a gyanú, hogy mintha tényleg kicsit lilás lenne az egyik. Ránagyítva kiderül, a huncutság. Egy vizes lajt áll ott, ami ugyan nem lila, hanem kék, de elüt a környezet színétől, s egy pillanatra megtévesztett.
Néhány kicsi településen haladunk át, mielőtt elérnénk a célállomást. Rend, és tisztaság mindenfelé. Egyetlen szalmaszál nincs elszórva sehol. Látok az úton néha régi autókat, de azok is újszerű állapotban vannak. A vonaton is csodálkozom egy kissé. Kicsi. Inkább városi villamos méretű. Igaz, kicsi ország, kicsi vonat. Később majd azon is elámulok, hogy a vasúti pályának mennyire kicsi helyet vesznek el a környezetből. Csak annyit, amit feltétlen szükséges. Ekkor még nem is figyeltem fel rá, csak miután hazautaztam, hogy van erre példa nálunk is. Például Egerben, a Szilvásvárad felé vezető vonal. Vagyis Magyarországon is vannak ésszerű megoldások, csak nem figyelünk fel rá. Régi beidegződés, hogy minden jobb, ami külföldi. Sokszor bebizonyosodik, hogy ez nem igaz, de valahogy ez a hozzáállás nagyon belénk ivódott még gyerekkorunkban.

Megérkeztünk. Vegyianyagot hozunk, ha nem is vegyi üzemet, de legalább valami ipartelepet kell keresni – gondoltam. A főútról le kell kanyarodni, de itt is lakóházak sorakoznak az út mindkét oldalán. Akad egy üres telek, ki van írva, hogy eladó, lovak legelnek rajta. Utána megint lakóházak. Az üzem kissé távolabb van az úttól, van előtte legalább 50m kaszáló. A kapu előtt kialakítottak LKW-parkolót, de csak egy kamion fér el ott. Megvárjuk, hogy az ott (szabálytalanul) parkoló személykocsi elmenjen. Amikor megpróbálunk bejutni a kapun, az éppen csukódik befelé. Azt gondolva, hogy csak a szél miatt, kiugrom, és megpróbálom kinyitni. Sanyi jól ki is röhög, amikor minden igyekezetem ellenére becsukja az automatika. Neki kell kiszállni, hogy megnyomja a gombot. Egy dolgozó útmutatása alapján megtaláljuk a lefejtés helyét. Nem látunk semmit, nem derül ki az sem, hogy mit gyártanak itt. Csak egy csőcsonkkal találkozunk, amire rá kell csatlakozni. Kiszállok, de Sanyi szól, hogy inkább ne tegyem. Ő felveszi a fejvédőt, a védőszemüveget, mielőtt külön figyelmeztetnék erre. Én ülök a fülkében, nézelődöm. Nem sok látnivaló van innét. A dupla kerítésen túl van egy fatelep. Nem látok semmi mozgást, de ettől még akár dolgozhatnak is ott. A nagy fáktól nem lehet messzire ellátni. Jobbról a csarnok takarja a kilátást, baloldalt is van egy épület, csak előre bámészkodhatok, de amit láthatok, már leírtam. A két kerítés között suhan el néha a vonat. 
Sokáig kell várni. Másfél óra is eltelik a lefejtéssel. Talán aludtam is közben. Az is csak akkor jut eszembe, hogy ennem kellene, amikor Sanyi már végzett. Kenek magamnak egy szelet vajas kenyeret. Ma már ez a második, hiszen reggel már ettem egyet. Majd még este is kenek egy szeletet, s erre a napra ennyi az étkezésem. Magam is csodálkozom rajta, de egész nap nem voltam éhes. Ennyire keveset régen ettem már. Mire kiállunk a telepről, már dél van. Vissza kell menni, mert elfelejtettek pecsételni, de már elmentek ebédelni a dolgozók. Na, nem baj, hiszen úgyis lesétálunk a tóhoz, hogy valami szórakozás is jusson az útra. Tulajdonképpen végeztünk, mehetnénk is hazafelé. Csupán 1200km. Két műszak és otthon is vagyunk. Elméletileg oda és vissza, mindössze 72 órás út. Elméletileg. Persze csak akkor, ha minden szálán megy. Ilyen persze még nem volt a fuvarozás történetében. 

Séta a parton

Sanyi az elmúlt másfél órában kint állt a napon, felügyelt a lefejtésre. Szükségét érezte, hogy megmosakodjon. Az 5 literes műanyag kannát kivette az ülés alól, felrakta az üzemanyag tartály tetejére, majd a kanna alján lévő pici csapot megnyitva, máris adva volt a lehetőség a mosakodásra. Nem tudom miért tette ezt most, hiszen a tóhoz megyünk, kizárt dolog, hogy bele ne menjünk a vízbe. Télen se hagynánk ki, most viszont gyönyörű nyárelő van. 
Mielőtt elindulnánk, ki nem hagyom, a szomszédos családi ház kertjének a fotózását. Nincs rajta semmi különös, csupán annyi, hogy ott leng a négyzet alakú vörös zászló, benne a fehér kereszttel. Nem közintézmény, hanem egy családi ház kertje. Nálunk, hasonló esetben már megkapná az illető – aki kitenné a nemzeti zászlót – hogy magyarkodik. Ez akkor most mit csinál? Svájcikodik?
Sanyi rövidnadrágot vesz magára. Én is fontolgatom a dolgot, de végül mégis marad a hosszú. Jobb is, mert a nyakamat nagyon elhúzza a fényképező, jobbnak tartom zsebre tenni. A rövidnadrág esetén ez már nem lenne olyan jó ötlet. A séta iránya nem kérdéses. Arra kell menni, amerre lejt az út! A tó nem a hegyen van. (azt hiszem) Egy útirányjelző tábla azért kissé megzavar, mert a tavat jobbra, a strandot balra, a domb felé mutatja. Közben elsuhan mellettünk a vonat. A suhanás szó szerint értendő, hiszen alig hallani. A vasút megadja az irányt, hiszen a kikötőhöz vezet. Nem is tudjuk keresztezni. Noha már előttünk a tó, kénytelenek vagyunk az állomásig elsétálni. Megfordul a fejembe, hogy átvágjunk az aluljárón, de nem mondom, így elmegyünk az állomáson túl lévő sorompóig. Innét rálátunk a vasútállomás másik oldalára. Egy kis öböl egészen odáig benyúlik. A vasúthoz közvetlen hajó csatlakozás van. Sok kicsi hajó ringatózik ebben az öbölben is. Nem tudunk közel menni, mert egy jókora üres telek van itt elkerítve. Nem érdekes, mert a széles korzó levezet a tóhoz. Itt még vannak előttünk házak, de hamarosan elénk tárul egy csodaszép panoráma. 
Mint már említettem, a túlpart is hegyes. Itt állunk Svájcban, előttünk Németország, tőlünk jobbra Ausztria. A három ország között pedig közép-Európa második legnagyobb tava, a Bodensee. Területre a Plattensee, vagyis a Balaton nagyobb, de a vízmennyiség szempontjából már kérdéses a magyar tenger elsősége. Érdekesnek találom a környező országok, illetve a balatonparti megyék elhelyezkedésének hasonlóságát. Igaz, tükörképük egymásnak. Északon Veszprém-, délen Somogy-, a tó elején, ahol táplálja a folyó, pedig Zala megye. Ez persze ugyanaz az ország, minden partmenti lakó magyarul beszél. A Bodensee partján ugyan három ország osztozik, de itt is értik egymást, hiszen mindenkinek német az anyanyelve. Irigykedünk is rájuk, hiszen ritka kivételes nép vagyunk mi, a saját nyelvi elszigeteltségünkkel. Büszkék vagyunk rá, hogy noha nagyon nehéznek mondják, de mégis a világ talán legszebb, legkifejezőbb nyelvét beszéljük. (idegen anyanyelvűek állítják ezt) Más kérdés, hogy senki nem érti rajtunk, magyarokon kívül. Van ugyan nyelvi rokonság állítólag a finnekkel, de a rokonság ellenére egy kukkot sem értünk egymás beszédéből. Volt ugyan egy olyan eset, amikor a TV-ben hallottam beszélni a finn miniszterelnököt. Először az volt a gyanúm, hogy magyarul beszél, csak nem figyeltem oda, azért nem értettem egy szavát sem. Később hallottam ugyanennek a beszédnek az ismétlését, s akkor figyeltem fel rá, hogy angolul beszél. Angolul, de magyar akcentussal. Mégis van valami abban a rokonságban. 
A part nagyon rendezett. Na, persze mit vártam, mikor itt az egész ország rendezett. Milyen legyen egy idegenforgalmi csomópont. A Friedrichshafenbe induló komp éppen kifutott, amikor ide értünk. A parton áll egy félköríves…nem is tudom, minek mondjam…olyan, mint egy pult, de inkább tabló. Mutatja a túlparti városok irányát. Jobbról balra, sorra beazonosítom: Lindau, Kressbronn, Friedrichshafen, Hagnau, Mersburg. A továbbiak már túl messze vannak. Sanyi nemrégen járt azon az oldalon, de azt mondja, nem is látni a tavat. 
Jó, hogy most jöttem. Készítünk néhány „húittisjártam” fotót. Lelibegek a köveken a vízhez kezet mosni, leülök a (éppen nem működő) szökőkút peremére, Sanyi egy nagy kőre, fotózunk vitorlásokat a mólóknál, s kinn a vízen. Személyhajókat, sőt még egy léghajót is.
Sanyi átadja a gépemet egy tökidegennek, hogy mindketten rajta legyünk egy képen. Mutogatással kommunikálunk. Az idegen még azt is megérdeklődi, hogy mi legyen a háttér, amire tudatjuk, hogy mindegy. Aztán készít egy olyan közelit, hogy szinte nincs is háttér. Azért látni, hogy vízparton vagyunk. 

Egyébként nagyon tetszik a park. Olyan déli növényzet is van, amire nem mertem volna gondolni ezen a vidéken.  Például pálma kinn a szabadban. A bambuszt Sanyi azonnal észreveszi, le is kell vele fotózni. Fenn a dombon éppen nyírják a füvet. Azonnal az jut eszembe, hogy Tiszaújvárosban ezt hogyan teszik. Motorbömböléssel jön három fűnyíró traktor, a nehezen hozzáférhető helyek levágásához legalább fél tucat – ugyancsak robbanómotoros – bozótvágó. A traktorokon van fűgyűjtő, de maga a gép is kicsi, nem sok fér bele, az út mellé ürítenek kupacokba. Később jön egy teherautó egy porszívószerű utánfutóval, s a hatalmas gégecsövön felszívja a füvet a kocsi platójára. Ja, és közben még jár arra egy szemétcsipegetős brigád, meg gereblyés. Ez úgy hozzávetőlegesen 15 fő lehet. Ezt a munkát itt, egy ember végzi. Nagyobb traktor, nagyobb fűgyűjtő, nagyobb pótkocsi, de ember csak egy. Na, az persze igaz, hogy a rózsát egy másik kertész metszette. Ő egy Piaggo mini-teherautón szállítja a szerszámokat. Nem egy tipikusan svájci jármű, inkább olasz. Mint ahogy a román stílusú templomot is jobban el tudtam volna képzelni akár Itáliában, akár az Adria túlpartján, Dalmáciában. Persze nem tudom, milyen egy igazi svájci templom. Van itt a közelben egy németes, nyeregtetős torony is, azt nem néztük meg közelről. A román templom vagy nagyon új, vagy nemrég tették rendbe, de a kövei olyan hófehérek, mintha éppen most esett volna ki a kőfaragók kezéből a szerszám. A belsejét eszünkbe se jutott megnézni, pedig bizonyára nyitva volt, hiszen volt néhány kerékpár a falhoz támasztva. Feltételezem, hogy a hívek jöttek velük.

A strandra nem jutottunk el, pedig azt hiszem jó irányban kerestük, csak találtunk hamarabb olyan helyet, ahol belemehettem a vízbe. Azóta utána néztem. A strand nem a tó vizében van, csak közel a parthoz, de medencében lehet fürödni. Természetesen nem szabad strand. Már abban az értelemben, hogy fizetni kell. Úgy hallottam, a németeknél – na jó, ezek svájciak – azt jelenti a freibad, hogy nincs fedve.
Nem húzta görcsbe a talpamat a hideg, de nem állt tőle messze. Ez itt fenn, a tengerszint fölött 400m-el, egy hatalmas víztömeg, nehezen melegszik fel. A tó területe megközelíti a Balatonét, de a mélysége több mint 200m. Nem 3, még csak nem is 11, hanem több mint 200. Kagylót nem találtam a mederben, csak kavicsokat. Egy fehéret vettem előbb kézbe. Furcsa, lapos kavics volt, szemmel láthatóan puha anyagból, egyik oldala kagylós mélyedéssel. Aztán találtam egy hasonló alakút, de téglavörös színűt. Ebben felismerni véltem egy tetőcserép darabját, aminek éleit a víz lekerekítette. Na, a fehér is valami hasonló lehet. Majd odahaza jól kiröhögnek, hogy hoztam a Bodensee-ből építési törmeléket. Végül egy igazi kavicsot tettem zsebre, aminek fele sötétszürke, másik fele fehér. Majd ha megkérdezik – akik vásárolni járnak külföldre – hogy mit hoztam Svájcból, ezt fogom megmutatni. Mint ahogy őrzök odahaza néhány kavicsot, amit Görögországból hoztam. A bolgár kagyló már egy kicsi csalás, mert azt vásároltuk a várnai vasútállomásnál. Van olyan ismerősöm, aki buszos nyaralásból bútort hozott. Na, az ilyenektől kell hánynom, meg azoktól, akiket még a csencselős buszról is kiutáltak.

A parti sétánk éppen egy átkelésnyi idő volt. Amikor visszasétáltunk a vasútállomáshoz, éppen akkor kötött ki ott a sínek mellett a friedrichshafeni komp. Nem tudok betelni ezzel a nagyszerű megoldással, hogy a hajóról szinte átlépnek az utasok a vonatra.
A visszasétálásunk során a legutolsó mellékutcánál láttunk egy furcsa táblát. Élére állított sárga négyszög, benne egy futó fekete macska, két szélén felfelé mutató nyilak. Vigyázz a macskámra az út mindkét szélén, vagy valami ilyesmi lehet a jelentése. Aligha szabvány-tábla, biztosan az egyik itt lakó macska-gazdi rakhatta ki.

- Fotózd csak le – javasolta Sanyi – rakd fel a fórumra, hogy találják ki mit jelent!

Egy autó kanyarodott be ebbe az utcába szinte a sarkunknál. Megállt, és érdeklődtek tőlünk valamit. A gesztusból, a hangsúlyból, meg egyáltalán a helyzetből következtettük ki, de egy szavukat se értettük. Sanyi visszalépett, s valamit próbált nekik mondani, de semmi olyat nem ismertem fel, hogy sajnálom, nem tudom, vagy valami hasonlót. Annyit értettem belőle, hogy „ungar”. Na, legalább tudják, hogy magyarok vagyunk, ha mást nem is.

- Na! Nem fényképezed le a támlát?

- Most menjek vissza?

- Miért ne? Nincs messze. Az előbb is komolyan gondoltam, csak ezek az eltévedt turisták elvették a figyelmünket.

Mire a kamionhoz visszaértünk, már bőven letelt az üzem dolgozóinak az ebédideje. Egyikük rá is ütötte az okmányunkra a pecsétet, s már indulhattunk is hazafelé. Nem haza, csak hazafelé. Nem volt ugyan már semmi dolgunk, de pénzünk se. Elkezdtük számolgatni, hogy ugyan elég lesz-e 50 euró az úthasználati díjra. Talán. Svájcot el tudjuk hagyni, az osztrák utakra érvényes csipogón még van annyi pénz, hogy a kb 25km-es vorarlbergi szakaszon átkelhetünk, de Németországba már nem tudunk belépni, arra nincs fedezet.

Megérkeztünk a Junge Rhein hídjához, leparkoltunk, hogy kifizessük a megtett 70km tarifáját. Közben telefon haza, hogy küldjék a pénzt, a hazatéréshez. Az üzemanyag kitart, de az útdíjat nem tudjuk kifizetni. Németországban az útvonalengedélyt kell kiváltani, Ausztriában a csipogót kell feltölteni, sőt még Magyarországra is kell váltani egy egynapos matricát. 
Nem lett elég az 50euró. Kellett még három. A fémpénzt nem akarták elvenni, de mivel nem volt más megoldás, így kénytelenek voltak elfogadni. Csak később gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha nem az 50-es, hanem a 60eurós speditőr intézi a beléptetésünket? Nem tudunk kijönni Svájcból. A határállomás parkolójából biztosan elhajtanak éjszakára, ami további kilométereket jelent, vagyis további költségekkel jár. Ekkor már 4 óra volt, vagyis csekély a reményünk arra, hogy még ma átutalják a pénzt.

Átléptünk Lustenaunál Ausztriába. Svájci tartózkodásom 7 óra. Ennél kevesebbet talán csak Belgiumban tartózkodtam. Bár ha utánaszámolok, ennyit ott is voltam, annak ellenére, hogy talán másfél óra állásidő volt ott összesen. Viszont négy alkalommal utaztam át rajta.
Olyan helyet kellett keresnünk, ahol van az a szolgáltatás, amin keresztül át tudják küldeni a pénzt. Jó, ha találunk kamionparkolót, hiszen nem tudhatjuk, mennyit kell várnunk. A legpraktikusabb választásnak az kínálkozott, hogy visszamegyünk a wolfurti vámudvarba, ahonnét 10perc sétával elérhető a posta, ami este 6-ig van nyitva. Ekkor még reménykedtünk. A parkoló, szinte üres volt. Talán 10 kamion lehetett ott összesen. Beálltunk a kapuval szembe, hogy reggel könnyen kijuthassunk a területről. 
A kapu állandóan nyitva volt. Talán csak azért, mert egyik szárnyának valaki nekihajtott, így a sérülése miatt nem lehetett becsukni. Néhány lépéssel balra állt két zászlórúd. A baloldalin lengett egy nagyméretű piros-fehér-piros osztrák zászló, a jobboldalin lógott – mivel csak egy ponton volt rögzítve – a fehér keresztes svájci zászló. A kerítésen túl a vasúti terminálhoz vezető út volt, a fasoron túl, futott vele párhuzamosan egy másik út. 
Mint később alkalmam volt megbizonyosodni róla, néhány száz méter után egy körforgalomnál a két út egybefut. A látóhatáron előttünk magasodtak a svájci Alpok havas hegycsúcsai. Szívem szerint indultam volna hazafelé, de még egy ideig ezekben a hegyekben kell gyönyörködnöm. Természetesen a postát megkerestük még az este beállta előtt, telefon haza (a céghez) ahonnét megígérték, hogy reggel intézik az utalást.

- Azt hiszem, nem kell korán kelnünk – állapította meg Sanyi. Nem először került hasonló helyzetbe, tudta, hogy nem a mi dolgunk elintézése lesz a legelső holnap reggel.
Próbáltam hazatelefonálni, de természetesen most se volt rá anyagi fedezetem. A készülék ugyan nem ezt írta, de egyértelmű, hogy ezért nem támogatja a hálózat a kezdeményezésemet. SMS-t valamiért nem tudok küldeni. Marad a megszokott megoldás, hogy megvárom, amíg Sanyi felajánlja az ő telefonját, aztán közös erőfeszítéssel megoldjuk a problémát. Kivételes eset volt tavaly december, amikor még Angliából is tudtam hívást kezdeményezni. Most nem pocsékolta Ibolya feltöltő kártyára a konyhapénzt. Legfeljebb nem beszélünk 5 napig.

Sanyi több telefonhívást is lebonyolított, SMS-eket váltott. Valójában túl kicsi a fülke ahhoz, hogy privát szférát alakíthassunk ki magunknak, de azért annyit megteszek, hogy ha az otthoniakkal beszél, igyekszem nem odafigyelni. Sokszor persze hallom azt is, amit a másik fél mond, hiszen ha nincs is kihangosítva a telefon, de a lehető legerősebb hangerőre van állítva, hogy ha járó motornál kell beszélgetni, a motorzaj ne tegye ezt lehetetlenné.
Nem tudtam éppen kivel beszélt. Azt hittem céges, vagyis munkahelyi téma, így megkérdeztem, hogy mi újság.

- Őszintén? – kérdezte, ami a világ legfeleslegesebb kérdése, hiszen senki nem azt várja, hogy hazudjanak neki valamit. Bizonyára nem is azért kérdezett vissza, hogy eldöntsem, milyen választ akarok hallani. Őszintét, vagy valami lódítást? Dehogyis. Csupán időhúzás. Nem akarta azt mondani, hogy ööö… tartott egy kicsi hatásszünetet, majd kimondta a lényeget

- Kispapa leszek.

- Mármint, nagypapa. – igazítottam helyre hitem szerint a kijelentését.

- Nem. A nagypapa, az az öreg.

- Na jól van, éretem én - gondoltam – Nem tartja magát öregnek, hiszen még nem töltötte be az 50-et, de nem is az évek száma, ami számít. A státus ettől független. Aztán átgondoltam gyorsan a családi viszonyokat, hogy ki is várhat gyereket. Először Ágira gondoltam, aki biológiailag számításba jöhet. Vagy Tamás, de nem tudom, van-e tartós (vagy bármilyen) kapcsolata. Ott van még Sanyinak a Sándor nevű fia, akiről az égvilágon semmit nem tudok. Ráadásul továbbra is erősködik, hogy nem nagypapa lesz, hanem kispapa.
- Na, akkor várjunk csak! Kinek lesz gyereke? – kérdeztem rá közvetlenül. Na, ha most humoránál van, akkor azt válaszolja, hogy „nekem”, és akkor további kérdésre kényszerít.

- Ildinek - válaszolta, egyértelművé téve a dolgot. Akkor így már tényleg nem nagypapa, hanem kispapa.

- Ildi hány éves? – kérdeztem rá azonnal, hogy megértse, miért fogom fel a helyzetet olyan nehezen.

- 45

- Hm. Nem sok már az gyerekszüléshez?

- Akkor most üssük agyon?

- Dehogyis! – tiltakoztam a gondolat ellen – De 40 fölött már elég kockázatos.

Akartunk mi, amikor összekerültünk. Most jött össze. Az orvos szerint nem lesz gond.

Azt hiszem, még egy kis ideig elemeztük tovább a helyzetet. Aztán pedig emésztettük. Én csak a meglepetés miatt. Sanyinak ugyan nem látok bele a lelkébe, de mégiscsak ő lesz a kispapa. Lélekbizsergető érzés lehet, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag akarták-e ezt a terhességet, vagy nem. 50 éves apuka. Hm… Ha kegyes hozzá a sors, simán felnevelheti. Kell hozzá 20 év? Annyi még azt hiszem, jár.

- Valamikor régen – hoztam elő megint a témát – Ibolyával mérlegeltük, hogy mivel a mi két gyerekünk már felnőtt, vehetnénk magunkhoz idegen gyerekeket. Lehetnénk hivatásos nevelőszülők. A házban elférnének legalább hárman. Aztán maradt az egész csupán a gondolat szintjén. Most már azt hiszem, nem is kapnánk gyerekeket, hiszen mindketten túl vagyunk az 50-en.

Az időnkből kitelt volna még a vacsorafőzés, de nem voltunk ráhangolódva. Valahogy én éhes se voltam. Amin ugyan csodálkoztam, de ha nem kell a kaja, akkor nem kell. Majd főzünk holnap.
Azzal a reménnyel tértünk nyugovóra, hogy ha nem is reggel, de valamikor a holnapi nap folyamán elindulhatunk haza.

 

Kamionstop

Éjjel fújt a szél, és kicsit az eső is esett. Más zaj nem zavarta az alvásunkat. Már ez is szokatlan volt, hiszen néhány kocsi mindig mozog éjszaka is egy kamionparkolóban.

Megvirradt. Még mindig csend van. Se kocsimozgás, se a dolgozók nem jönnek. Pedig már 7 óra. 
Baljós sejtésem támad.

- Mi ez a nagy csend? Sehol senki. Lehet, hogy ünnep van?

- Június 11. Hm? Tényleg gyanús ez a nagy nyugi.

-Tegnap mekkora nyüzsgés volt már ilyenkor.

- Viszont ha ünnep van, akkor hiába utalják a pénzt, mert a posta sincs nyitva.

- Ezt meg kellene tudni! Nézd meg az Interneten!

- Na ez még most se járható út, de hazaszólok, hogy nézzék meg. Nem a céghez, mert ha megtudják, hogy úgyse tudnánk felvenni a pénzt, akkor biztosan nem fogják utalni. Inkább majd Áginak szólok, hogy nézzen utána.

Megjött az igazolás a sejtésemre. Ausztriában ma, kamionstop.

- Akkor most ráérünk. Sétáljunk le a tóhoz.

Sanyi elővette a laptopot. Nem vagyunk messze. Bregenz 6-8km. Több útvonalat is leellenőrzött. Nem vészes a távolság, ettől többet, de ennyit mindenképpen legyalogoltunk decemberben Calais-ban. Megnézte a másik irányt is. Liechtenstein legkevesebb 40km. Aligha találnánk ott olyan különleges látnivalót, ami Svájcban, vagy itt Vorarlbergben ne lenne, de az már egy másik ország. Egy olyan ország, amelyben még egyiken sem jártunk. Gyalog nagyon messze van, még bicajjal se lenne egy sétagalopp. Marad az előbbi, tehát irány Bregenz. Semmit nem tudok erről a városról azon túl, hogy a tó partján van. A neve nem hangzik idegenül, de mindössze ennyi.

Esni kezd az eső. Nem nagyon, de a séta meggondolandó. Az előttünk magasodó hegyeken már vakítóan csillog a hó a napsütésben, de a Rajna völgy fölött haragosan gomolyognak a felhők. A szél elég gyorsan kergeti őket, nincs egyenletesen elborulva, néhol még tiszta kék eget is látunk. Nincs kizárva, hogy szép időnk lesz, csak várni kell türelemmel. Az Alpok felől újabb felhők jönnek, időnként a hegyet is eltakarják. Amíg várjuk, hogy kividuljon, elmehetnénk fürödni, ha lenne hol. Az udvar végében van egy sofőrpihenő, asztalokkal, székekkel, ital automatákkal. Megfordul a fejemben, hogy bemehetnénk oda kajálni, de amikor benyitottam a helyiségbe, azonnal le is mondtam az ötletemről, mert annyira erős volt benn a cigarettabűz. Ebben az épületben volt a WC, de fürdőt nem építettek. A mosdó nyújtott tisztálkodási lehetőséget. Jól szét is pancsoltam a vizet, de nem okozott gondot, idővel felszáradt. Rajtunk kívül 4 lengyel és egy szlovák kamionos volt az udvarban. A többi kocsi osztrák volt, főleg vorarlbergi. A sofőrök haza mentek az ünnepre. Mi itt ünnepeltünk Wolfurtban, bár azóta se tudom, miféle ünnep volt. A helymeghatározásban persze van egy kis csúsztatás, hiszen magát a várost nem is láttam. Ez egy külterületi rész volt, ami közigazgatásilag oda tartozott. Alapjában egy vasúti terminál, vagy mondhatnám rendező-pályaudvarnak. Ehhez telepítettek mindenféle telephelyeket. Buszgarázs, postai elosztó központ, raktárak, valamint egy nagy munkagép kereskedés. Ezen agyaltunk is kissé, hogy miféle gépeket kínálnak itt megvételre. Hernyótalpas alapgépekre szereltek különböző berendezéseket. Volt köztük daru, meg olyan is, ami vízszintesen tudja mozgatni a terhet (mondjuk hídelemet tolni) Legtöbbre függőlegesen állított sínek voltak rakva, a tetején nagyon rövid gémen csiga. Sokadik alkalommal rájöttünk, hogy hídépítő gép. Ilyenekkel fúrják a lyukakat a hídpilléreknek, vagy lehet cölöpverőnek is kialakítani. Ilyenekkel építhették Szlovéniában azokat a támfalakat is, amik sűrű oszlopokból állnak. Előbb kifúrták a lyukakat, telebetonozták, s azután bontották csak el mellőlük a talajt. 
Azon tűnődtünk el, hogy itt meg lehet élni abból is, hogy tárolják ezeket a hatalmas gépeket. Mert eladni ugyancsak ritkán lehet belőlük, legyen bármilyen gazdag is egy ország. Egyszerűen kicsi rájuk a kereslet. Na, de ez legyen az ő gondjuk! Minket inkább az aggaszt, hogy mivel töltjük el a napot, ha nem áll el az eső. 
Megreggeliztünk. Az élelmiszerkészletünk nem volt túl nagy, nem sok napot húznánk ki vele. Kerestem szemetes konténert, de nem találtam. A konténer-irodáknál egy ital automata mellett találtam elég nagy méretű szemetes edényt, oda helyeztem el a felgyülemlett csomagolóanyagot. Aztán szinte elállt az eső. Nem teljesen, de már alig szemerkélt.

- Nézd csak! – mutatta Sanyi a felhőket – Ott van egy lyuk. Éppen arra megyünk. Siessünk, hogy kiérjünk az eső alól!

Magához vette a nagyobbik hátizsákját, amibe belerakott egy egy pulóvert, s egy flakon ásványvizet. Ez utóbbi nagyon jó ötlet volt. Igaz, Sanyi egész úton nem ivott belőle, de nekem sokszor volt rá szükségem. Ő még egy mellényt is magára vett, holott a hátát a hátizsák is melegítette. Nekem elég volt az egyszál póló. Az útjelző tábla balra mutatta Lustenaut, de arra már jártunk. Jobbra Lauterach, és Bregenz. Errefelé volt járda is, nem úgy, mint az ellenkező irányba. 
Talán egy kilométert sétálhattunk, amikor az autópálya, majd a vasútvonal alatt áthaladva, elértük Lauterach-ot. Ezt a települést csak a folyó választja el Bregenz-től, tehát teljes utunkon lakott területen mentünk ettől a ponttól. Az eső elkezdte szaporázni. Hiába néztük az eget, valahogy a lyuk most se felettünk volt. Kénytelenek voltunk behúzódni egy kirakat elé, hogy ne ázzunk. Jobbnak láttam, ha én is felveszem a pulcsimat. Néhány percig kellett csak várakoznunk, de ilyen rövid megállás lesz még a következő egy órában néhány. A következő kirakatnál nem az eső miatt időztünk, hanem régi autók voltak az üveg mögött. Sanyi természetesen a Ferrarira izgult rá, nekem megfelelt volna a Fiat 124 kabrió is. Az ára persze még ennek is (mind közül a legolcsóbb) 6 millió forintnak megfelelő volt. Nem azért nem vettünk semmit, amiért zárva volt az üzlet, bár ez is éppen elég ok.

Elértünk a templomig, amikor már harmadszor kezdett ráerősíteni az eső. Arra nem is gondoltunk, hogy bemenjünk, pedig biztos vagyok benne, hogy nem volt bezárva. A külső üvegajtó egészen biztos nyílt volna, de nem is próbálkoztunk. Csak lefotóztuk a keskeny kis sikátor bejáratánál lévő “veterán autóval behajtani tilos” táblát, s már szaporáztuk is lépteinket a szemközti temetőbe. Szakmai ártalom, hogy a temetőt meg kell nézni. A talaj fekete zúzott kővel volt meghintve, a sírok szoros sorokba voltak rendezve. Maga a sírláda nagyon rövid, a sorközök is rövidek, valószínűleg ide nem temetnek koporsóval, hiszen nem férne. A fejkövek viszont szokatlanul nagyok. Természetesen kivétel nélkül mind gránit. Egy ugyan messziről műkőnek tűnt, de csupán a durván faragott felület miatt látszott úgy. Nagyon zsúfolt volt az egész terület. Szóvá is tettem, hogy olyan, mintha egy kőfaragó üzem kiállító udvara lenne. A temetőt két oldalról galéria szegélyezte. Itt tető alatt voltak a sírkövek. Ettől viszont  múzeum hatása volt. Ennek a galériának - vagy talán helyesebb lenne árkádnak mondani – meg volt az az előnye, hogy mi sem áztunk. Padok persze nem voltak, nem üldögélhettünk itt, amíg kividul az idő.

Néhány házzal odébb egy újszerű állapotban kiállított Lanz Buldog traktor várta a vevőjét a járdán. Lehetett legalább 60 éves. Az ára kb. 3 millió forint. Ha másra már nem kellene költenem, meg is venném. Milyen buli lenne már ezzel szántani a kiskerteket.  Talán nem említettem, de a település főutcáján gyalogoltunk végig, és határozottan városias volt a környezet. Egy kis mellékutcánál beláttunk a következő ház mögé. Egy igazi paraszt porta. A faltól-falig aszfaltozott főutca felé az alagsorban kicsi muskátlis ablakok, majd egy nagy ólajtó. Trágya és tehén illat. A kissé nyitott bukóablakon át be is bámultam, hogy meggyőződjek róla. Tényleg ott volt a tehén. Itt a városban (még ha csak előváros is) a főutcára nyílik az istálló. Talán 200méterrel odébb járhattunk, amikor egy másik ugyanilyen házat találtunk. A kapualjban ki volt írva, hogy pékség. Közvetlen az istálló mellett.

- Lehet, hogy még átadó ablak is van – mondta Sanyi, hogy ha a vevőnek friss tej kellene a kiflijéhez.

- Hanyatt vágná magát az ÁNTSZ, ha ezt látná. Azért nem normális dolog, hogy nálunk valami görcsös megfelelési kényszertől hajtva, mindent túlszabályoznak. Ha az élelmiszertől megbetegszik a vevő, akkor a kereskedőt - vagy ez esetben a termelőt – szigorúan meg kell büntetni, majd ez ösztönzi arra, hogy ne ismétlődjön meg az eset, de addig hagyják má’békén! Nálunk nem lehet malacot tartani, mert üdülőövezet lassan az egész falu. Itt meg senkit nem zavar a tehénszag.

A következő meglepetés egy, az úttól kissé távolabb álló épület felirata volt. “Türkish consulate”. Itt, ebben a nagyon vidéki városban? Török konzulátus? Na jó, januárban is egy kisvárosban sétálva láttunk nem is konzulátusokat, hanem követtségeket, de az mégis egy ország fővárosa volt. Bregenz pedig nagyon messze áll attól…na, de mittudomén. Bécs messze van. Talán éppen azért kell ide konzul. Vagyis nagy valószínűséggel sok errefelé a török. 
A buszmegállóknál itt is, mint ahogy Calaisban tapasztaltuk, van várostérkép. Nagyon egyszerű volt egyébként az útvonaltervünk. Megyünk a főutcán egészen addig, amíg el nem érjük a városközpontot, ami nem mellesleg ott van a tóparton. Vagy pedig….amikor elérjük a folyót…innét a második útkereszteződés…akkor a vele párhuzamos utcán lemegyünk balra, át a vasúton, s a következő közúti hídon átkelünk, s máris ott vagyunk a tónál. Egyébként eléggé sűrű volt a buszjárat. Annyira persze nem siettünk, hogy igénybe vegyük. Voltak sárga és zöld buszok. Ha valaki a színek alapján nem tudná megkülönböztetni, akkor csak el kellett olvasni a nagybetűs feliratot, miszerint városi, illetve távolsági busz. (Természetesen ezt már én magyarítottam, az eredeti felirat szerint a távolsági “landbus”, a városi “stadtbus”…azt hiszem)
Azon kaptuk magunkat, hogy már a hídon járunk. Vissza nem fordulunk, akkor átkelünk itt. A túlparton nem vezet út közvetlen a folyó mentén a tóhoz, de akkor majd megyünk tovább a főúton. A folyó sekély vizű, de széles, nagy sodrású, különösen egy kis mellékága. Néhány száz méterrel föntebb egy mesterséges zúgóval duzzasztották fel a vizet. Bizonyára ez tette lehetővé az oldalág vízellátását. A fáktól nem lehetett látni, de bizonyára van ott valami malom, nem ok nélkül alakították ki ezt az ágat, ami a híd után közvetlenül vissza is van vezetve a főmederbe. Arrafelé is hatalmas kövek között bukdácsol a víz. Nem lenne ajánlatos csónakot tenni erre a folyóra. A vasúti híd után elkanyarodik, nem látni el a torkolatig, pedig már nincs messze. A híd északi végén áll a Bregenz tábla. Kissé emelkedik az út, majd nem annyira kissé. Nem látunk más lehetőséget, kénytelenek vagyunk megmászni az emelkedőt, de amikor az út még el is kanyarodik a tóval ellentétes irányba, nem követjük tovább. Lemegyünk egy parkon át a mélyebben fekvő városrészbe. A vasút sorompójánál sokáig várakoztatnak. Néhány autó közben vissza is fordul. A vonat meglepő csendességgel közeledett, az átjáróban viszont hangos zakatolással suhant el előttünk. A következő útelágazásnál csak megérzésre választottunk irányt. Nem a központ felé mentünk, de így legalább hosszabban sétálhattunk a parton. 
Egy vitorlásklub kikötőjénél értünk le a vízhez. Az ég erősen felhős volt, a szél gyorsan repítette kelet felé a haragos gomolyagokat. Ebből lesz holnap odahaza egy jó nagy felhőszakadás. Itt viszont szerencsénk van, hiszen elállt az eső. A szél vadul csapkodja a hullámokat a parti lépcsőkhöz.

- Nem gondoltam, hogy ekkora hullámok vannak – adott hangot csodálkozásának Sanyi.- Olyan, mint a tenger. Az lehet ott a határ? – mutatta a közeli cölöpsort a tóban.

- Biztosan, mert piros-fehér-piros.

- Az valami hajózási jelzés. – mosolyodott el a magyarázatomon.

- Valahol a közelben lehet a határ, mert az ott szemben már Lindau, az pedig Németország.

- Azt hittem, hogy az egy nagyobb város.

- Nem olyan nagy az, csak az ország csücske, ide vezetnek az utak, azért látod sok helyen kiírva a nevét.

- Elsétáljunk odáig a parton?

- Az még van annyi, mint idáig jöttünk, vagy inkább még több.

- Az ott még Ausztria lehet – mutat kelet felé, egy part menti települést. Ott, mögötte abban a hegyben van a 6km-es alagút. A túlsó vége már Németország.

Elindulunk a mólón, közben irigykedve nézzük a rengeteg hajót. Az egyiken éppen készülődik egy három tagú család (annak nézem őket), hogy kifussonak. Elsétálunk egészen a móló végéig, ahonnét aztán kénytelenek vagyunk visszafordulni, hisz a kijárat túl széles ahhoz, hogy átugorjuk. Legalább 10m. Nem kizárt, hogy több. Nincs mihez viszonyítani. A hajó erősen billeg még a védett öbölben is. A férfi rendezkedik a fedélzeten, a lány segédkezik, az asszony tartja a kormányrudat. Eszembe jut, hogy valamikor akartam írni egy regényt. Amiben többek között vitorlázik is a főhős, de aztán rájöttem, hogy nincs hozzá semmi ismeretségem, így nem is tudom leírni. Már azon elakadtam, hogy a mólótól, hogyan indulnak el, amikor az orr a part felé áll. Amint látom, nincs itt semmi trükk, egyszerűen beindítják a motort. Előbb hátra, majd miután kitolat a többi hajó közül, átváltják előremenetbe. A vitorlát csak akkor húzzák fel, amikor kiérnek a nyílt vízre. Elnézem, mit össze dolgoznak a navigálással. Vitorlázásra persze ez a jó idő, amikor fúj a szél. Nem unalmas, mint a szélcsend. Kinn a tavon látok álló hajót is, leeresztett vitorlával. Na, ehhez minek kell kifutni? Nézelődni lehet a partról is. Mi is azt tesszük. Előttünk van nyugat, mivel most visszafelé haladunk a mólón. A tóba messzire benyúlik egy fasor.

- Nézd csak! – mutatom – Ott ömlik bele a Rajna. Jó messzire bevezették.

- Biztosan sok a hordaléka, és nem akarják, hogy feltöltse a partot.

Ez igaz lehet, hiszen a hosszú síkságon nagyon lelassul a Junge Rhein. Bár azóta a Bregenz-i folyó torkolatát is megnéztem a müholdképen, s noha azt tapasztaltam, hogy erős sodrása van, mégis sok lerakódása van a torkolatnál. Vagy éppen azért? Na, nem firtatom az okát. Így van és kész.

Miután elteltünk a haragos hullámverés, és a túlpart bámulásával, elindultunk a parton, a belváros felé. Pontosabban elindultunk a parton, de azt nem tudtuk, hová fogunk jutni. A vitorlásklub épületében úgy éreztem, mintha lenne étterem is, de ekkor még szó nélkül hagytuk az ingerlő illatokat. A sokmilliós hajócsodákat elhagyva, egy nagyon keskeny öblön vezetett át a sétány. Meg is akadtam most a leírásnál, hogy minek nevezzem ezt a benyúlást. Akkora csak, mint egy patak. De nem az, hiszen a fahídon túl már vége is van. Egy rozoga kis csónak állt itt mozdulatlanul. Ez a rész már annyira védett volt a széltől, hogy meg se mozdult a víz. A hídnak a tó felőli oldalánál sűrűn egymás mellé kötve sorakoztak az olcsó kis halászcsónakok.

- Ez lehet a falusiak kikötője – állapította meg Sanyi

Nagyon erős volt a kontraszt az imént látott hajókhoz képest. Néhányan kutyákkal sétáltak itt. Egy fekete labradori boldogan rohant bele a vízbe, egy zsemleszínű – szintén valami vízikutya – éppen akkor futott ki, és szórta széjjel a vízpermetet, ahogy lerázta magáról. A szegényes környezet, csupán ebből a keskeny kanálisból állt, mert nem haladtunk még 100métert sem, amikor már gondozott parkban vezetett az utunk. Volt itt egy csodaszép strand. Olyan rendezett volt a terület, hogy rajzolni nem lehetett különbet. Medencék, csúszdák, gyerekjátszótér, s egy külön elkerített részen strand-röplabda pálya. A jegyet egy távolabbi épületben kellett megváltani, de a kapuk mind zárva voltak, odabenn nem volt egy teremtett lélek sem. Na, hát így könnyű rendben tartani. A további parti épületek többnyire éttermek voltak.

- Menjünk innét gyorsan, – mondta Sanyi - mert mindjárt éhes leszek!

Mi tagadás, szívesen beültem volna ebédelni, de nem a német nyelvismeret hiánya tartott vissza. Gyorsan eltávolodtunk erről a provokatív területtől. A parkban egy kerek virágszigeten a tartomány címerét formálták a különböző színű virágok. Alig másfél méterről nem volt igazán jó a rálátás, de azért fel lehetett ismerni. Kicsit odébb egy hasonló szigetben különböző kaktuszok voltak egybe gyűjtve. Sanyinak a gyengéi a kaktuszok.

- Egy fotót a papáról! – szólt a felkérés, s már guggolt is le a gömbölyű szúrós növények mellé. 
Feltűnt, már amikor a vitorlás klubnál leértünk a partra, hogy a város irányában áll két toronydaru. Nyílván építkeznek – gondoltam – egy városban nem számít rendkívüli dolognak. Már egész közel jártunk a darukhoz. Lenn álltak közvetlenül a parton (akkor még így hittem) egy hatalmas, meghatározhatatlan rendeltetésű épület takarta őket. Az épület és a park között egy nagy, kőburkolatos tér volt, a közepén egy pici tavacska, de úgy kialakítva, mintha csak rosszul sikerült volna a szintezés. A vízben állt egy modern szobor, egy stilizált nőalak. Szerintem legalábbis az lehet. Aranyszínű felülete vakítóan csillogott. Időközben ugyanis előbukkant a nap. A pulcsit ekkor már levetettem, de akkora intenzitással sütött a nap, hogy vállamról a derekamra kellett kötni. A hátizsákba még nem tettem vissza. Helyes döntés volt, ugyanis még nem derült ki igazán az ég, s ha felhők kerültek a nap elé, akkor nem volt igazán meleg. A „meghatározhatatlan” előtt immár sokadszor találkoztunk egy plakáttal, amin egy fekete nő sziluettje volt, nyakán bilincs és lánc. Ez ugyan nekem nem mondott semmit, de a kedvemért azt is ráírták, hogy AIDA  Na, ez már ismerős. Július 22-én kezdik játszani, de hol is? A meghatározhatatlan épület egy amfiteátrum. Hatalmas átjáróin belátni a nézőtérre, sőt látni a toronydarukat, amik a vízben állnak. Na, ezt már meg kell nézni!

A sok lődörgő emberrel együtt mi is bementünk. Mint egy stadion. A vízen a …nem küzdőtér…a színpad. A darukkal építik a díszletet. Micsoda díszlet! A színpad közepén áll két, mezítelen emberi lábat formázó óriási valami. Úgy, fél lábszárig. A tetejéből állvány rudak meredeznek. A lábujjak embermagasságúak. Az egész kékre van festve, és tele van szórva arany csillagokkal. Ugyanilyen színű valami van egy tutajon, ami mintha könyvet formázna. A vízben áll félrebillenve egy nagy lépcsősor. Ugyancsak tutajon áll egy elefánt-vasváz, egy része beborítva vörösréz lemezekkel. Távolabb az elefánt feje áll építés alatt.

- Hú, öcsém! Ha ezt a bogácsi cigányok látnák.

Ezt a megjegyzést valamelyikünk minden alkalommal mondja, amikor valami fényeset látunk. Ekkora mennyiségű vörösrézért már jelentős összeget lehetne kapni. 
A nézőtér különböző pontjain üldögéltek emberek, mások járkáltak, nézelődtek. Mi, természetesen a legmagasabban lévő sorig mentünk fel, hogy messzebbre ellássunk. Nem láttunk többet, mint korábban a partról. Előttünk, a tó túlsó partjánál Lindau. Ha ismerném a várost, talán akkor felismernék épületeket, de így nincs mit felismernem. Talán a hidat látom, ami a szigetre vezet, de ez se biztos, lehet, hogy csak látni vélem. Erről a pontról még a szigetet se lehet elkülöníteni a parttól, csupán tudom, hogy ott van. Jön arról egy hajó, amitől Sanyinak támad egy ötlete.

- Át kellene menni hajóval! Nem lehet olyan drága.

Nem tudom, mondtam-e rá valamit, de tisztában voltam vele, hogy ha nem is drága a hajójegy, nekünk akkor sincs pénzünk rá. Most, így utólag gondoltam csak rá, hogy a nálam lévő 10 000 Ft-ost talán beválthattuk volna a bankban. Nem láttuk ugyan a bankot, de tartományi székhelyen, ráadásul kiemelt idegenforgalmi területen, kellett lennie. Ja! Ünnepnap volt. Valahol azért meg lehetett volna oldani. Na mindegy, ezen már túl vagyunk.

- Ezek a daruk – mondta, miközben én fotóztam az épülő díszletet – szerintem a díszlet részei. Végig vannak rakva reflektorral.

S, tényleg! Mintha taraja lenne, úgy néz ki a rengeteg fényvetőtől. Gondolom, az előadás sötétben lesz, s akkor nem látják a nézők a darukat, hiszen azok nincsenek megvilágítva. 
A tónak hátat fordítva, a hegyet figyeltem. Korábban feltűnt, hogy mennyire belerondít a látképbe az a nagyfeszültségű villanyvezeték, amelyik egyenesen a hegy csúcsának van irányítva.

- Nahát! Azt hittem villanyvezeték. Ott megy rajta valami.

- Drótkötélpálya. Felvonó. Visszafelé meg levonó. – teszi hozzá mosolyogva, utalva arra a megmosolyogtató beszólásra, amikor egy korábbi úton Ági mondta ezt a Brenner hágónál.

- Mennyibe kerülhet ugyan? Jó lenne felmenni.

Nem tippeltem, hiszen fogalmam sincs róla. Nem utaztam még ilyenen, de nem is vágyom rá. Igaz, én nem voltam kíváncsi a legelső túrámon a sinsheimi Technika Múzeumra sem, aztán mennyire tudtam neki örülni, hogy nem hagytam ki. Engem az ilyenekre erővel kell rábeszélni.

Lemászva a kétemeletnyi magasságból, (lakóházban mérve talán több) folytattuk a felderítő utunkat. A következő településig nem terveztük, hogy elsétálunk, de azért a bregenzi partot be kívántuk járni. Kicsi ez a város. Éppen láthatunk egy kikötést, mert az imént látott hajó most fut be a kikötőbe. Előttünk egy mellvédszerű fal húzódott, ami a móló felé terelt bennünket.

- Nézd má’! – csodálkozott Sanyi az előttünk magasodó objektum láttán – Ez az épület úgy néz ki, mint egy hajó. 
Magam is meg voltam győződve, hogy ez valami kikötői épület. Hatalmas sötétített, sőt egy részén tükrös ablakfelületekkel. Nem tudnám leírni az alakját, de tényleg kicsit hajószerű volt. Annyira, hogy amikor a mellvédfal takarásából elénk tárult az alsó része is, felismerhettük magát, a hajótestet. Hát, ezt „benéztük”. Na, de jártam már így máskor is. SONNEN KÖNIGIN a hajó neve. Megkerestem az itt készült fotók közt. Épületnek elég szokatlan. Nincs rajta se vízszintes, se függőleges fal. A tető íve, és az alatta lévő túlméretezett ablaksor egy vicsorgó állkapocsra, egy rajzfilmbe illő halra emlékeztet. Körbejártuk, körbefotóztuk, majd bementünk a hajóállomásra, megnézni mennyibe kerül Lindauba a jegy. A csarnokban rengeteg tablón tájékoztatón lehetett ismerkedni a tóval, a hajózással, még a hajós rangjelzésekkel is. Prospektusokon lehetett nézegetni a térség programjait. A jegyárakat is megtaláltuk, bár nem volt könnyű rábukkanni. Egy oda út 4.60 €. Mivel ketten vagyunk, és vissza is kell jönni….nem lesz elég az 5€, de csak ennyi van. Sanyi nem adta fel, kimentünk a vasúthoz. A vasútvonal közvetlenül a hajóállomás előtt haladt. Volt is itt egy megálló, ahol automatából lehetett jegyet venni. Megnéztük. Lehetett magyar nyelven is érdeklődni! 2.30€. Ez már jobb mint a hajó, ráadásul gyorsabb is. Igaz, nem sietünk. Ezt már kifutja az ötösünk. Na és vissza?

- Nálam van a bank kártyám. Adnak arra eurót ugyan? – kérdeztem, de talán lehetett érezni, hogy nem nagyon erőltetem az ötletet.

- Ne kockáztassunk!

Nem kockáztattunk. Azért magamban fontolgattam a lehetőségét annak is, hogy meg lehetne ezzel a megoldással a haza utat is finanszírozni, de semmi nem garantálja, hogy visszakapom a pénzemet. Vártunk az értesítésre. 
Sanyi néha meg is nézte a telefonját, hátha csak nem vette észre az SMS érkezését, amin a pénzfelvételhez szükséges pin kódot küldik a cégtől. Nem küldték, Nem is baj, hiszen nincs nyitva a posta. Csak reggelre megkapjuk!

Na, akkor nem vonatozunk. A sorompón keresztül kijutottunk a városba. Egy trafikot körbenézegettünk. Nem esett róla szó, de talán azt nézegette Sanyi, hogy mit vehetne az otthoniaknak ajándékba 5 euróból. Ági mondta neki, hogy vigyen valamit Svájcból, de ne csokit.  Ennek a kívánságnak egy része már teljesült. Mármint az, hogy „ne csokit”. A „Svájcból” már nem jön össze, de Innét is jó lenne az ajándék. Nekem azt mondta Ibolya, hogy vigyek csokit Svájcból. A kérés „Svájcból” része nálam se jött össze. Majd veszek csokit a Lidl-ben valahol.
A parkoló autók között találtunk egy Ferrarit.

- Állj oda – hangzott az utasítás, miután elvette tőlem Sanyi a fényképezőt.

- A papáról is egyet!

Szép autó, nem mondom, de nekem nem dobogtatja meg a szívemet, nekem jobban tetszenek a Porsche-k. Később a képpel kellett egy kicsit trükközni, mert a jobboldali ajtó kilincse felé nyúlt Sanyi, s ez az autó balkormányos.
Következett a városnézés. Nem egy „nagy durranás”. Semmi különös nincs benne. A kéttornyú téglatemplom a hegy lábánál ismerősnek tűnt. Vagy láttam már képen, vagy nagyon átlagos, vagyis nagyon hasonlóval találkozhattam már máshol. Nem is a központban van, éppen csak lefényképeztem, s már fordultunk is vissza a sétálóutcák felé, ahol az esti műsorra készülődtek. Építették a színpadot és szerelték a hangosítást. Az egyik útkereszteződésben jól megbámultam egy autót. Egy nagyon átlagos autó, az olcsó kategóriából. Egy Dacia Sandero. Éppen azt bámultam, hogy ugyan, ki jár itt ilyen szegényeknek való kocsival. Volt egy olyan feltételezésem, hogy a család sokadik autója, amit a gyereknek vett apuci. Nem kizárt, hogy ráéreztem, mert ugyancsak fiatal volt a sofőr is, meg a mellette ülő mosolygós kislány, aki még intett is nekem. Gondolta, „hagy örüljön a papa, ha már annyira bámul.” A bámulásról jut eszembe, hogy kicsit korábban, amikor még a tó felé mentünk, egy nagyon városszéli területen rajta felejtettem tekintetem egy nem túl szép, viszont karakteres arcú fiatal nőn. Úgy jártam, mint a télen az olaszországi Duinóban, csak itt nem azt mondta a hölgy, hogy „bon giorno”, hanem azt, hogy „morgen”.  Azért kedves, hogy nem azt mondják „mi van öreg, mit lesel?”

Elmúlt dél. Másfél óra volt az út ide, másfél óra volt a lődörgés, másfél lesz a séta vissza. Akkor főzünk valamit, azzal is elmegy egy óra, megisszuk a maradék bort, amit most nem hipermarketben vettük, hanem hazulról hoztam. Még szerencse, hogy éppen volt raktáron, hiszen eddig még nem voltunk vásárolni sehol. Igaz, otthon szinte egyáltalán nem iszom alkoholt, de a kamiontúrának már szerves részévé vált a borozás. Sanyi ugyan szívesebben megissza a sört, de rám való tekintettel hajlandó bort inni, ráadásul vöröset, mert én azt szeretem. A mostaninak nem tudtuk a fajtáját, mivel termelői bor volt, nem írták rá a nevét a flakonra. Amikor kibontottuk, nem voltam tőle elragadtatva, amiért érződött rajta a pince, vagy inkább a hordó „bukéja”. Behűtve már jobban ízlett. Amikor elfogyott, már sajnáltam, hogy a másik flakonnal otthon hagytam. Na, de ez még csak később lesz, most még éppen csak elindultunk a bregenzi városközpontból kifelé, dél felé. (dél után)
Én a Váci utca-szerű, csendes utcácskán mentem volna, de Sanyi inkább a forgalmas főutat választotta. Talán nem akarta magát kitenni a vendéglőkből áradó illatoknak. A tó és a hegy közé beszorított kicsi városhoz képest szokatlanul nagy térre érkeztünk. Nem is igazi tér, inkább egy hatalmas parkoló, a szélén padokkal.

- Üljünk már le egy kicsit, nekem már el van fáradva a lábam.

Nem volt ellenvetésem, hiszen én se voltam oda a boldogságtól, hogy még 6-7km-t kell gyalogolnunk. Szívesen megpihentem egy kicsit. Egyébként se siettünk. A nap már zavartalanul ontotta a meleget, de azért még elviseltük árnyék nélkül. Ültünk a padon, háttal a forgalmas útnak. Előttünk a parkolón túl a vasútvonal. Néhány száz méterre jobbra, a vasúti megálló, balra, egészen közel a főpályaudvar.

- Ha elindul a vonat a pályaudvarról, eléri a megállót, mielőtt az utolsó kocsi is kiérne a csarnokból. Na jó, egy kicsit túloztam. Bár lehet, hogy a megállóban csak a helyi vonatok állnak meg.

- Amivel például Lindauba mehetnénk.

Kis ideig csendben voltunk, majd újra Sanyi szólalt meg.

- Hát, nem igaz, hogy ennyire csórók vagyunk.

- De, igaz Szilágyi úr – utaltam egy Kern paródiára, amit a családban hasonló esetekben szoktunk felemlíteni, hihetetlen dolgokkal kapcsolatban – Otthon is azok vagyunk.

- Nem küldték még most sem a pénzt – vette elő megint a telefonját, megnézni, hogy kapott-e már üzenetet. - Nézd csak a törököt! Sétáltatja az asszonyait.

A parkolóban vonult előbb négy muzulmán asszony, majd kicsit később egy férfi újabb négy asszonnyal.  Földig érő ruhában, a fejük tarka kasmírkendőbe bugyolálva, az arcuk is alig látszott. Némelyik feltűnően fiatal, inkább csak csitri lánynak mondanám, nem is asszonynak. Volt köztük középkorú is. Nem lehet kellemes a viseletük ebben a nagy melegben, de bizonyára nem tudják mihez viszonyítani, hiszen soha nem öltöznek ettől lengébben. Nem szabad, hogy idegen férfi lássa a testüket! Még annak kicsi részét sem. Azért az afgán asszonyokhoz képest már az is engedmény, hogy legalább az arcukat nem kell elrejteni. Na, ezért van itt a konzulátus. Biztosan vannak errefelé többen is.

- A Garda tónál láttam őket strandolni. A hapsi leterített olyan paplanszerűt a fűbe, azon üldögéltek az asszonyok, ő meg egyedül ment bele a vízbe. Egy másik alkalommal az asszonyok is fürödtek, de így, felöltözve, mint ahogy ezek is vannak.

- Gondolom, milyen lehetett utána magukon megszárítani a ruhát, mert ugye levenni nem lehetett. Nem szívesen lennék muzulmán asszony. A mi kultúránkban meg állandó kísértésnek vannak kitéve a férfiak. Nem azért, de ezeket a bebugyoláltakat mitől lehet megkívánni?
Egy időre eltűntek előlünk a törökök, majd egy öreg szedánban megjelent a férfi a parkoló kijáratánál. Azt gondoltam, hogy egy kisbusszal jönnek majd. Ebbe az autóba nem fértek be mindnyájan. Kicsit utánuk megjelent egy szakadt, füstös csotrogányban a többi asszony. Na, gondoltam, azért szegény töröknek is vannak költségei. Két kocsit kénytelen üzemeltetni. 
Megint a magunk csórósága jutott eszembe. Az, hogy mennyire elszámítottuk magunkat fiatal korunkban, amikor azt gondoltuk, hogy ötven éves korunkra olyan anyagi jólétben fogunk élni, hogy még a gyerekeinknek is házat építünk. Ehhez képest hónapról-hónapra azon izgulunk, hogy a kötelező kiadásainkat miből fedezzük.  Néha végignézem az életem főművét, a házat, hogy bizony javításra szorulna itt-ott. Viszont anyagi akadálya van még annak is, hogy a kopott oromdeszkát átfessem. A tető kiigazítására, vagy a kerítéslécek cseréjére gondolni se merek. Régóta álmodozom arról is, hogy az összetákolt, alulméretezett melléképületet elbontom, s építenék egy nagy vasvázas csarnokot, amit aztán tetszés szerint berendeznék garázsnak, műhelynek, szükség esetén akár változtatni ezek arányán. Mindez azt hiszem már csak álom marad. Sajnos kénytelen leszek megfogadni valamelyik politikusunk javaslatát, miszerint „merjünk kicsik lenni.” Itt van ez a török, egy idegen országban, ahol nagy valószínűséggel olyan munkája lehet, amit a helyi lakosság nem hajlandó elvégezni. Igaz, a kocsijaira nem irigykedem, de azért 8 asszonyt tart el. Mert, hogy azok nem dolgoznak, szinte biztos. Én pedig a saját hazámban, létbizonytalanságban éldegélek. Pedig jó szakmám van, csak munkám nincs. Szerencsés vagyok ezzel a Sanyival, hogy elhoz magával kamiontúrára. A saját költségemen gondolni se mernék ilyen utakra.

- Na, menjünk, mert már kezd meleg lenni!

Szóba került térkép tanulmányozás közben egy másik útvonal, de amikor véget ért a járda, kénytelenek voltunk bemenni a parkba, s egyszer csak ismerős helyen jártunk. Ekkorra már elfáradtam. Nem volt hangulatom a bámészkodáshoz, a fotózáshoz sem, bár ehhez nagyban hozzájárult, hogy az elemek le voltak merülve. Talán 2-3 felvételre lehetett még elég az áram. Az idő ugyan nem sürgetett, de jól esett volna már lepihenni a saját vackunkban.

- Nézd csak! – mutattam egy FL-felségjelű autót, aminek egyébként a rendszámán is ezek a betűk voltak – Biztosan hazafelé megy. Elvihetne egy darabon.

– Egy darabon? Akkor már inkább vigyen hazáig Liechtensteinbe! Valahogy majd visszajönnénk.
Az autópálya alatt, ahogy áthaladtunk, egy üzemi terület kerítésén belül láttunk két öreg Mercedest magyar rendszámmal. Más emlékezetes nem volt a vissza sétán. Azóta néztem utána, hogy mehettünk volna vonattal. A wolfurti állomás nem a városhoz, hanem a mi parkolónkhoz volt inkább közel. Legfeljebb útba esett volna a posta, ahol megbizonyosodhattunk volna róla, hogy zárva van. Ezt így is megtettük, csak éppen előtte elkészítettük, s megebédeltük a gombás tojást. Csupán annyi hibája volt, hogy savanyú volt a gomba. Ittunk utána bort, ami elütötte az ízét.
Lehetett úgy 5 óra, amikor megjött az értesítés a pénz átutalásáról. Ennek örömére néztük meg a postát, noha biztosak voltunk benne, hogy nincs nyitva, de arról legalább meggyőződhettünk, hogy reggel 7-kor nyit. Közben egy elbizonytalanodott autós – immár nem első alkalommal – hozzánk fordult segítségért.

- Auslander – mondta Sanyi, amiből az illető kikövetkeztethette, hogy nem értjük.Na, azt hiszem megtaláltad a megfelelő kifejezést.

- Amikor rám szólnak németül, úgy meglepődöm, hogy elfelejtem azt is, amit egyébként tudok, pedig az se sok.

- Mindig minket szúrnak ki ezek az eltévedettek?

- Biztosan bizalomgerjesztők vagyunk.Vagy azért minket kérdeznek, mert mi megyünk az út szélén.

Isartal-Donautal

Ezen a reggelen már volt némi mozgás a vámudvarban. Nem túl nagy, de azért lehetett érezni, hogy munkanap kezdődik. Amíg Sanyi elment a WC-re, én készítettem egy körpanorámás videót. Először kerestem megfelelő pontot a felvételhez. Ahhoz, hogy ne takarjanak a kamionok, nekem magasabban kell elhelyezkednem! Van is ilyen hely. Fel kell másznom a tartály tetejére. Előbb kipróbáltam fényképező nélkül. Azt hiszem, már említettem, hogy a pótkocsi alváz lényegesen hosszabb, mint maga a tartály. Hátul van egy jó kis platni. Nagy nehezen felküzdöttem magam a jobb sarkán. A létrán felkapaszkodva megnéztem, hogy van-e fönn palló, amin járni lehet. Van ilyen. Visszamásztam, s akkor láttam meg, hogy baloldalt rendes lépcső van az alváz végén. A géppel a nyakamban újra felmásztam. A tartály tetején beindítottam a felvételt. Figyelnem kellett, hogy jól tartsam a gépet, így nem nézhettem közben a lábam alá. Amikor már derékból nem tudtam tovább fordulni, csosszantam egyet. Ezt ismételgettem, amíg körbe nem forogtam. A felvételen persze minden csosszanást észre lehet venni. Mondta is Sanyi amikor megmutattam neki a felvételt hogy „a kamerakezeléseden még lehet javítani”. Amikor másztam lefelé, akkor vettem észre, hogy van egy felállítható korlát. Ha azt felhúzom, nem kell azon izgulnom, hogy fordulás közben leszédülök. Na mindegy, ez már így sikerült.

Megjött egy honfitársunk is Németországból. Megy Svájcba. Igaz, aki ide bejön, az mind oda megy, vagy onnét jön. Hoppá! Van még egy lehetőség: Liechtenstein.

- Szevasztok, Józsi vagyok – nyújtott kezet, amint fellépett a lépcsőn. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt a nevet mondta, de pár percig tartó ismeretségnél, teljesen mindegy. Nem lesz rá szükség, hogy a nevén szólítsuk. A kolléga 40 körüli lehetett, de erősen őszülő. Fogai elhanyagoltak.

- Hová mentek?

- Már mi hazafelé, csak itt töltöttük az ünnepet.

Elmeséltük neki, hogy mennyire meglepődtünk tegnap reggel. Mondtuk a pénzügyi gondjainkat is.

- Én csak innét jövök németből, meg oda is megyek majd vissza. Nálam az a gond, hogy nem tudom, mikor megyek haza, pedig mondtam a főnöknek, hogy ballag a gyerek.

- Még németbe át tudtunk volna menni, de olyan helyet kellett keresni, ahol a pénzt fel tudjuk venni.

- Nem értetek volna vele semmit, mert ott is kamionstop volt tegnap. Nem országos, csak tartományi, de pont ott, ahol nekem kellett volna mozognom. Mikor kezdenek ezek? – tért rá a lényegre. – Nem voltam még itt.

- A speditőrök 7-kor, a vámosok fél nyolckor.

- Akkor lassan már mehetek.

- Megyünk mi is, mert nyit a posta.

- Na lehet, hogy még találkozunk – köszönt el.
Mi pedig indultunk, hogy 7-kor ott legyünk a postán. Immár sokadik alkalommal tettük meg az utat. Elhaladtunk a cementsilóhoz hasonló, de fából készült építmény mellett, amiben az útszóró sót tárolják. A kereszteződésnél a buszgarázs mellett, majd ezután már csak alig 100m-t kellett az aszfalt és a fű találkozásánál egyensúlyoznunk, és elértük a széles, egyenes utat, melynek a szélén már volt kerékpárút. Kerékpáros forgalom nem lévén, egyedül mi közlekedtünk ebben a sávban. Nekem nem volt miért mennem, de ülhetek még eleget a kamionban, amíg hazaérünk. Vittem magammal a fényképezőt, hogy megörökítsem a már sokadszor látott teheneket, amint a postával szemközti legelőn üldögélnek, vagy éppen legelésznek. A mögöttük látható hegycsúccsal szép látványt nyújtottak. Sanyi bement a hivatalba, én pedig meg sem állva, átmentem az út túloldalára, hogy közelebb legyek a tehenekhez. Bekapcsoltam a gépet, ami ilyenkor kitolja az objektívet. A kijelzőjén piros háttér és valami szöveg jelent meg, majd visszahúzta az objektívet. Ki ugyan még nem kapcsolt, de nem volt hajlandó felvételt készíteni. Nem volt időm bosszankodni a lemerült elemeken, Sanyi már ott állt a hátamnál.

- Na! – lepődtem meg a gyors ügyintézésen – Hamar végeztél.

- Nincs pénz a kasszában.

- Hát tegnap átutalták. Nem?

- Az rendben van, csak itt nincs pénz a kasszában. Azt mondták, jöjjek vissza 8-kor. Még nem jött meg a pénzes járat. Ünnepnapra pedig nem hagynak itt pénzt.

- Na, de 340€ kifog az osztrák postán? Minek nyitnak ki 7-kor?

- Sétáljunk? Majd visszajövünk. Legalább kicseréled a gépben az aksit.

- Én inkább már nem jönnék vissza. Jöhetnénk már kamionnal is!

- Az a biztos, ha a zsebemben van a pénz. Addig inkább nem mozdulnék be. Sose lehet tudni. 
Visszamentünk, megreggeliztünk. Közben újabb magyar érkezett, de ő csak intett, nem jött oda. Sanyi újból elsétált a postára, én meg hallgattam a rádiót.

- Jössz velem, vagy maradsz?

- Inkább maradok.

- Na, de a tehenek…Legfeljebb nem lesznek lefényképezve. Úgyse lilák ezek se.

- Na, mi a helyzet? – jött megint a Józsi.

- Nem volt pénz a postán. Sanyi visszament 8-ra. Azt hiszem, nemsokára indulhatunk.

- Na én megyek is, lesz segítség – intett a másik magyar felé – aki átvisz a határon.

 

- Akkor hajrá! – ült be Sanyi a helyére és beröffentette a motort. Elindultunk hazafelé. Közben azon gondolkoztam, hogy valójában jól is jártunk ezzel az egy nap kényszerpihenővel. Mert mit is tartalmazott ezen kívül ez az út? Egy éjszakai utazást, aztán fél nap szenvedést a hőségtől egy olyan helyen, ahol nem volt semmi látnivaló. Keresztülvágtattunk fél Bajorországon, kicsit autóztunk Svájcban. Na a tóparti séta nagyon tetszett, de mindössze két órán át tartott. Ezután jöhettünk volna egyenesen haza, ha van pénzünk. Viszont így, sétáltunk még egy nagyot Bregenz-ben. Ez volt az út főattrakciója, mint ahogy a legelső utamé a sinsheimi Technika Múzeum, a másodiké a Calais-ban megtett 30km séta. A harmadiké…nem is tudom. Ott nem volt egy kiragadható élmény. Inkább sok apró. Legerősebb benyomást a januári nyíló virágok tették rám Bari közelében, meg onnét hazafelé a szikrázó napsütésben a táj, amit közben kezemben a térképpel beazonosítottam, hogy mi micsoda. A ”csizma sarkantyúja”, az út menti kőbányák, a végeláthatatlan olajfa ültetvények, a rálátás a tengerre. A séta Duino-nál a magas sziklapart peremén. Mindezek ellentételezésére a hóesés Szlovéniában és Nagykanizsán.

Néhány perc alatt megtettük azt az utat, amihez gyalog legalább egy félóra kellett, s máris benn jártunk az alagútba, aminek a túloldalán már a határ van. Itt kiálltunk, hiszen meg kellett váltani az útvonalengedélyt. Sanyi elővette a laptopot. Lindau 3-5km. Attól függ, át megyünk-e a szigetre.

- Menjünk?

- Dehogyis! – tiltakoztam az indítvány ellen.

- Nézd meg – huzigálta a kurzort a képernyőn – itt átmegyünk, végig ezeken az utcákon és már ott is vagyunk. Nincs messze.

- Tényleg nincs, de a tegnapi séta után már sok. Majd megnézed, ha legközelebb erre jársz.

- De akkor majd idefelé jövet, hogy ne kelljen az autópályán átmenni. Bár ott van a gyalogos felüljáró – mutatott szinte a fejünk fölé – Gondold meg! Bánni fogod.

- Menjünk hazafelé!

- Az időnkből pedig kitelne. Szombaton úgyis otthon leszünk.

Nem tudott rábeszélni, így nekivágtunk Bajorországnak. Egy szakaszon átment az utunk Baden-Würtenbergbe is, de csak véletlenül láttam meg a tartomány határát jelző táblát. Ma már ez a helyzet az országhatárokkal is. Ha nem figyeljük a táblát, észre se vesszük. Legalábbis személykocsival. Kamion esetében az útdíj miatt meg kell állni. Igaz, nem feltétlen a határnál, jó a közeli benzinkút is. Az Alpok csúcsait csak ritkán lehetett látni, ráadásul egyre távolabb. Memingen és a Lech folyó között valahol láttunk szerda reggel egy vidámparkot. Óriáskerék, meg két hatalmas, ferdén álló vasoszlop. Ez utóbbiról el nem tudtam képzelni, hogy micsoda. Nyilván akkor nem volt nyitva a park, hiszen korán reggel jártunk arra, még éppen csak virradt. Most viszont azzal hívta magára a figyelmet, hogy egy pici fekete pont emelkedett a két vasoszlop között, aztán zuhant vissza. Sanyi magyarázta, hogy mi az. A halálfélelemből csinálnak üzletet. A két oszlopra van kötve gumikötél, amit megfeszítve a talajhoz rögzítenek. Belekötik a vállalkozó szellemű fizetővendéget, majd oldják a rögzítést. A kötél kilövi a delikvenst, mint egy csúzli. A lendület, és az ember testsúlya fölfelé is megnyújtja a kötelet, ami a holtpontból természetesen aztán visszafelé is húzza, ráerősítve ezzel a gravitáció miatt bekövetkező szabadesésre. Félelmetes. Na, de ez benne a lényeg. Én biztosan nem merném kipróbálni.
München közelébe érve előkészítettem a fényképezőt. Tudtam, hogy alig van olyan hely, ahonnét fotózni tudom majd a várost, hiszen idefelé jövet megfigyeltem a lehetősségeket. Nincsenek magaslatok, ahonnét jó rálátás lenne, hiszen tök sík vidék. Még felüljárón se kell mennünk, csak annyi lehetőség kínálkozik, hogy a csomópontoknál hiányzik az erdősáv. Igaz, van helyette hangfogó fal, kicsit mögötte pedig villanyoszlopok. Szabad szemmel is messzire kell nézni, s akkor is annyi a tájkép, hogy TV-torony, tőle jó messze egy toronyépület, és idefelé láttam még a BMW-tornyokat, de most azt sem. Fotóztam tehát zöld mezőt, meg szép felhőalakzatokat. Ezeket még később is, amikor a repülőtér közelében haladtunk. Sikerült kétszer is befogni repülőgépet. Az Isartal (Izár völgy) autópályája elég messze volt a településektől, így nem láttam értelmét fényképezni. Nyugtáztam magamban az ismerős objektumokat. Voltak ilyenek, hiszen kedd délután már jártunk ezen az úton, csak ellenkező irányban. Közben az adott okot az izgalomra, hogy egy rendőrségi kisbusz miután megelőzött bennünket, lelassított.

- Ki fog venni bennünket. – állapította meg Sanyi

Ez ellen nincs mit tenni. Vagy megállít, vagy nem. Nem vagyunk rá befolyással. Kissé fellélegeztem, amikor közénk sorolt egy személykocsi.

- Már most nem állít meg

- Ha akar, kivesz. Nem szempont, hogy hány kocsi van köztünk.

- Itt az útszélén nem állít le.

- Itt nem, de majd egy parkolónál, vagy kivezet egy lehajtónál.

Aztán megnyugodtunk, mert felgyorsított és így eltávolodott tőlünk.

- Biztosan megnézte a rendszám alapján, hogy rendben van-e az engedélyünk

- Ez tök jó. Menet közben megejtette az ellenőrzést.

Lassan végére értünk alsó Bajorország síkságának. Előttünk magasodtak a bajor-erdő hegyei, amik a Dunát szegélyezik. Deggensdorfnál elértük a Dunát, ahol megejtettük az első pihenőt. Ismerős helyen. Itt már máskor is megálltunk. 
Mire Sanyi kikérte a computerből az adatokat, én már lenn voltam a víznél, megnézni, hogy jön-e Passau felől hajó. Jött. Siettem vissza a fényképezőért. Ekkor már ő is lezárta a kocsit, s a forgókapun át, jött velem le a partra.

A hajó nagyon lassan közeledett. Bár nem látni a meder esését, mégis erős a sodrás. Velünk majdnem egyvonalban (kicsit feljebb) torkollik be az Isar, de nem is gondolkoztunk rajta, hogy mi lehet. Ott jön egy folyó és kész. Csak utólag kutattam ki. A Duna túlsó szélére hosszan lerakja a hordalékot. Alacsony vízállásnál ki is látszanak a homokpadok. Ezért a hajózóút, egészen a hozzánk közeli partnál van kijelölve. Így legalább közeli képeket tudunk készíteni a hajóról, ami közben megérkezett. Nem volt nagy hajó, de mivel erősen küzdött a sodrással, eléggé sok felvételt készítettünk felváltva egymásról, amíg elhaladt mellettünk. 
Lentről egy másik hajó közeledett. A kanyarnál még közvetlen a túlsó parton jön, majd keresztbefordul a folyón, és áttér a mi oldalunkra. Nem lehet felismerni miféle, de az előbbinél nagyobb. Talán személyhajó.

- Menjünk feljebb! – javasolta Sanyi, s a széles ártérben egy földúton kerültük ki a magasra nőtt gazt.

Gondoltam, hogy felsétálunk a hídig, hiszen az sincs messzebb. Egy hajózási jelzőpont magasodott közvetlen a parton, de nem gondoltam, hogy meg tudjuk közelíteni. Mint kiderült, van kaszálva oda egy járat, így felmászhattunk a betonlépcsőn a táblához. Most már ismerős volt a hely. Hiszen képen már láttam, ha én nem is voltam még itt. Találgattuk, miféle hajó lehet, ami közeledik. Utasszállítónak túl üres. Meg egyébként is üres.

- Autószállító lehet – tippelt Sanyi.

- Szerintem meg még nincs készen. Csak az üres hajótestet tolják a lakberendezőhöz.

Ez látszott a legvalószínűbbnek. Csak amikor mellénk ért, akkor láttuk, hogy a kormányállás nem is rajta, hanem a tolóhajón van. Ráadásul olyan érdekesen megoldva, hogy egy gólyalábszerű talpon álló fülke volt magasra felemelve, hogy ellássanak a…nem mondhatom vontának, hiszen tolja…a tolatmány fölött. A taton állt egy kis személykocsi keresztben. A hajósnak ez lehet a biciklije. Ha a kamionparkoló messze van a várostól, akkor mit szóljon a hajós, akinek a kikötőből kell elsétálni a centrumba? Neki persze nem kell a fülke hátuljára felkötni, mint a kamionosoknak. A fedélzeten bőven elfér. Magdalena volt a tolóhajó, VistaPrima a félkész hajó. Az előttük haladó teherszállító pedig Bayerland. (Azért írtam ide, hogy ha valaki látná, beazonosíthassa)
Nem lévén több látnivaló, beültünk a fülkébe megebédelni. Ha korábban gondolok rá, kitehettem volna az ablakba megmelegedni a pacalkonzervet, de így kénytelen voltam hidegen megenni. A tűzhelyet nem voltam hajlandó ezért elővenni. Szerencsére kenyér alig kellett, mivel szinte elfogyott a készlet. Volt ugyan egy bő félkilónyi, amit még én hoztam hazulról. Bár jó puha volt, mégse lehetett megenni, mert telítve volt penicilinnel. Akarom mondani, megpenészedett, így a kukában végezte.

Elindultunk. Kezdődött a délutános műszak. Bár éppen ekkor tűnt fel egy újabb hajó, de kicsinek láttam. Már menet közben láttuk a fák között, hogy tényleg kár lett volna megvárni. A színéről járőrhajónak néztük. Kicsit eltávolodtunk a folyótól. Egy tábla szerint a napos erdőben jártunk…hogy is van?…Sonnerwald? Azt hiszem így hívják ezt a vidéket. Hegyes-völgyes, ligeterdős. Kellemes táj, de semmi különös. Sok hasonlót láttam már. A Dunáról meg is feledkeztem annyira, hogy amikor Passau fölött a hídra értünk, egy pillanatra nem is tudtam, mi ez a nagy víz alattunk. Sanyi felszólítására gyorsan előkaptam a fényképezőt, de már csak két felvételre volt idő. Néhány perc, s megérkeztünk Ausztriába. Subennél megint meg kellett állni néhány percre, mert fel kellett tölteni a “csipogót”. Ekkor még kérdéses volt, hogy hol fogunk éjszakázni. Felmerült az a lehetőség, hogy St Pöltenig megyünk, de talán lemehetünk a magyar határig is. Annyi biztos, hogy Ansfeldennél (ahol a legelső pihenőnk volt idefelé) megállunk kenyeret, bort, meg “svájci” csokit venni. Nem volt közel a Lidl, de legalább edzésben tartottuk a lábainkat. Nem eresztettük el magunkat a vásárlással, nagyon tudunk már spórolni. Nem is értem, hogy a legelső kamiontúrán hogy tudtunk annyi pénzt elkölteni. Séta közben egy  ( a spórolásról jutott eszembe) plakátra figyeltünk fel egy luxus… pontosabban Lexus aszfalt-terepjáró, ami hibrid üzemű, s így csupán nyolc és félliter a fogyasztása. Annyi, mint egy nem hibrid, hanem hagyományos személykocsinak. Akkor mi ebben a takarékosság, netán a környezetvédelem? Ja, hogy fogyaszthatna 16 litert is? Hacsak így nem!

Készítettem még egy fotót az ansfeldeni ferde toronyról, majd meg sem álltunk a Bécset elkerülő szakasz egyik pihenőjéig. Nem tudom miért kellett megállni, de jó ötlet volt. A tegnapi sok gyaloglás, meg a mai sok ülés együttes hatására gondot jelentett normálisan járnom. Kellett egy kis gyakorlás, mire bejáródtak a lábaim. Nem voltak árnyékos fák a pihenőben. Fújt a szél ugyan, de a nap erősen sütött. A WC viszont ingyenes volt, s már ez is tud örömöt okozni. A kerítésen kívül egy traktor kaszálta a vékonyszálú hosszú füvet. Már említettem, de nem tudok eleget csodálkozni, hogy ezek az osztrák parasztok minden lehetséges területet hasznosítanak. Amit nem lehet szántóföldnek használni, s erdő sincs rajta, azt kaszálják. Nics parlag. Legalábbis én nem láttam sehol. Sankt Pöltenen már túl voltunk. Tehát a minimális tervet túlteljesítettük. Bécstől már csak 70km a magyar határ, nincs értelme közben megállni. Valójában nem is tudok közben pihenőt. Biztosan van, de nem vettem észre. Bécsből alig látni valamit. Ezt a valamit azért lefényképeztem néhányszor, épp úgy, mint a már korábban megcsodált szakított acélra emlékeztető beton elemeket, a felüljárók melletti támfalakon. Schwechat-nál nagyon rákészültem a repülőgép fotózásra, de nem jött össze. Noha jó nagy volt a légiforgalom, de közeli képre nem volt lehetőség. Jól elfoglaltam magamat a gépek figyelésével. Láthattam, amint egymást követve kanyarodnak rá az irányra, sőt még olyat is, amelyiket  - gondolom – várakoztattak, s nagy ívben fordult vissza. Nem ültem ugyan még repülőgépen, de talán az utasoknak fel se tűnik, hogy kanyarodnak. Már a határnál lévő parkolóból figyeltem az egyik gépet, amelyik észak felé kanyarodott. Sanyi ugyan ellentmondott az elképzelésemnek, de szerintem az már Pozsonyba tartott.

Vagyis közben megérkeztünk a határra. Nagyon lehangoló látványt nyújtanak az otthagyott, felesleges épületek. Talán egyszer majd eltúrják őket, s az összevissza tekergő kamionútvonal helyett is lehet menni akár egyenesen a pályán, mintha nem is lenne itt országhatár. Valójában már nincs is, hiszen az egész Unió egy országnak számít utazás szempontjából. Még Szlovákia is, hiába szeretnének az ottani politikusok a mieink közül néhányat kitiltani.

Nem léptünk magyar földre. Sőt! Az osztrák parkolóban is úgy álltunk le, hogy a kocsi orra nyugatra nézett. Sanyi gyorsan elment a magyar matricát megvenni, attól félve, hogy 8 óra után ezt már nem tudja megtenni. Közben beparkolt mellénk egy magyar kolléga, egy üres alvázat húzva maga után. Ugyanolyat mint mi, csak az övéről hiányzott a tartály. Bizonyára neki is feltűnt a hasonlóság, azért integetett olyan nagyon. Később át is jött üdvözölni bennünket. Nem tudom, mit beszélgettünk, de én azzal üdvözöltem, mielőtt még oda ért volna hozzánk, hogy “Megyünk magyarba.” Nyilván ő is hazafelé jött, azért jött ebbe a parkolóba. Pesten veszi majd fel a szállítmányt.

- Hát ilyen nem volt amikor még a tárcsás tachográfot használtuk, hogy itt aludtunk volna. – morgolódott Sanyi, miközben a hagymát aprította a vacsorához. - Németországból ha kijöttünk még szabályosan, akkor már hazamentünk. Itt nem álltunk meg soha.- Tegyünk bele kukoricát is? – kérte ki a véleményemet a kajával kapcsolatban.
A vacsorafőzés rutinosan ment. Elég késő volt már, de nem nagyon volt választásunk, hogy mit együnk. A mákos kenyér önmagában nem volt nagyon csábító, így maradt a “kovbojpörkölt” fantázianevű chilisbab, amibe mindenből tettünk, ami volt még raktáron. Minden eddiginél nagyobb adag sikeredett. Nem értem, miért lett most ez ilyen sok, de nem is kaptam meg a porcelántányéromat, mert abba nem fért volna bele az adag fele. Meg is küzdöttünk vele, mire magunkba bírtuk gyömöszölni. El is jött közben a 10 óra. Lehetett aludni, mert reggel korán terveztük az indulást. Főzés közben természetesen tárva nyitva volt tetőszellőzőtől a két ajtóig minden, hogy más is érezze, hogy főzönk. Na jó, nem azért, inkább a meleget próbáltuk mérsékelni. Beüzemeltük a szúnyogriasztót.

- Nem ér ez semmit? – bosszankodott Sanyi, mivel a riasztót figyelmenkívül hagyva körülrajongtak bennünket a szúnyogok.

- Be kell csukni az ajtót! Ez az egy lap nem lehet hatással egész Burgerlandra!

- Akkor meg nem jön be a szúnyog. Nem kell a riasztó.

Végül mégis az ajtó becsukása lett a megoldás. Főzés közben megiszogattuk az osztrák kékfrankost. Azért ilyet vettünk, mert a neve úgy kezdődött, hogy Blau…én pedig a Blauburgerre voltam ráizgulva, mert nemrég belekóstoltam ebbe fajtába, de mivel vezettem akkor, nagyon picire sikeredett a kóstolás.
Mindenek előtt persze hazatelefonáltunk. Sanyi az otthoniakkal beszélt, de a másik fél hangját egyáltalán nem hallottam.

- Nem örül az unokájának?….Előbb utóbb úgyis publikus lesz….Csodálkozott – mondta Sanyi a félmondatait. Én meg összeraktam, hogy a babáról van szó. Vagyis megmondta Ildi az anyósának, aztán pedig azt kérdezte, hogy mondta-e nekem, s én mit szóltam hozzá. Korrekt volt a válasz, tényleg csodálkoztam. Utólag meg is beszéltük, hogy erről volt szó.

- Ha fiú lesz – mondtam – tudnék javasolni neki egy jó nevet. Legyen nagyapád után Márton!

- Ez már ki van találva. Bár Ildi szerint lány lesz. Olyan név még nincs.

Próbáltam én is hazatelefonálni, de mivel még Ausztriában voltunk, nem állt át a készülékem a hazai szolgáltatóra. Sanyinak a segítsége kellett hozzá.

- Annyi gond lesz vele, hogy ha mész külföldre, akkor nem áll át automatikusan, míg vissza nem állítod.

- Azt hiszem, nem lesz ilyen gondom. Ha mégis, akkor majd visszaállítotod. Ha megyek, csakis veled. Más lehetőségem aligha lesz belátható időn belül.

Már csak az órára kellett figyelnem, mert amikor megnyílt a hazatelefonálásra a lehetőségem, Ibolya éppen úton volt Egerből. Legalábbis ha a szokásos időbeosztás szerint zajlik odahaza az élet. Meg kellett várnom, amíg hazaér. Megbeszéltük, hogy holnap is dolgozik. Én is így tudtam,de sokszor módosul a beosztás, soha nem lehetek benne biztos.
Reggel már jó ideje úton voltunk, amikor jött egy telefon a következő fuvarral kapcsolatban.

- Ibolya otthon van?

- Dolgozik ma.

- Jó lenne, ha lejönne érted Kövesdre, mert én megyek egyenesen tölteni Barcikára. Megvan a következő fuvar.

- Majd kiraksz a benzinkútnál, elsétálok az állomásig, és hazamegyek busszal.

Már azt tervezgettem, hogy be kell mennem a Lidl-be valamit venni, mert a buszon nem fognak örülni a tízezresemnek. Aztán még mielőtt Pestet elértük volna, megoldódott a dolog, mert jött megint egy telefon, hogy visszamondták a fuvart. Annyira visszamondták, hogy Sanyi még egy héttel később is otthon volt.

Azóta persze már megjárta Belgiumot, sőt megjárta Bukarestben is, sőt még fizetést is kapott. Ezt a Bukarestet nem elírtam, szándékosan így akartam írni. Azt mondta, amikor onnét hazaért, hogy nagy kaland volt. Szervezési hiba miatt nem tudta leüríteni a rakományát, mert az üzembe, ahová vitte, nem volt tárolókapacitás. Meg kellett várni, amíg a termelés során ürül annyi a cég tartályaiból, hogy legyen neki hely. Közben ott érte a hétvége. Szombaton nem dolgoztak a románok. Bezárták a kapukat, elengedték a kutyákat, őt pedig figyelmeztették, hogy ne szálljon ki a kocsiból. Fürdőszoba még nincs a fülkében. Nem nevezhető ideális körülménynek. Még szerencse, hogy legalább utasa nem volt, noha eredetileg tervbe volt véve. Szerencséjére Vasárnap bement egy karbantartó brigád dolgozni, akik bezárták a kutyákat, a szociális épületet pedig kinyitották. Mesélte, hogy a laptopon végignézte az összes filmet, pedig van rajta elég sok. Arról nem is beszélve, hogy látta már mindet.

Szóval simán hazaértünk. Annyi rizikó volt még az útban, hogy az M0-s déli szakaszán túljussunk, mert ott naponta történik baleset, s mivel nincs hová félreállni, megáll a forgalom. Ezen a napon is volt ilyen eset, de szerencsére már csak a rádióból értesültünk róla, miután mi túljutottunk rajta. Az M3 első pihenőjénél a vacsora okozta túlterheléstől is sikerült megszabadulnom, de úgy, hogy kétszer ültem vissza a WC-re.

Meglepően korán hazaértünk. Nem volt még dél, s már az összes fénykép fel volt rakva a számítógépre. Alig vártam, hogy az itthoniaknak elkezdhessem mesélni az élményeimet.

Most, hogy végeztem ennek az útnak is a leírásával, megnéztem a terjedelmét. Úgy látom, egyre rövidebbek. Igaz, valójában időarányos. Az utazások is egyre rövidebbek. Egyelőre nem tervezem a következőt. Sanyi folyamatosan új munkahelyről ábrándozik, nem lehet tudni, meddig van még esélyem kamiontúrázni. Tulajdonképpen nem mondtam le még a Garda-tóról, de oda Ibolyával mennék inkább. Kár, hogy ahhoz még a pénz is hiányzik, sőt még a munka is, amivel megkereshetném.




Havas túra

- Szóltak a cégtől, hogy pénteken töltenek, szombaton megyek Belgába. Jövök is vissza üresen, csütörtök délután érek haza. Jössz?

- Megyek.

Ezután a párommal megejtettünk egy babalátogatást, ugyanis a legutóbbi kamiontúra óta Sanyi apuka lett.

Azon a túrán mondta meg, hogy „kispapa” lesz, amely hírt elsőre nehezen tudtam értelmezni. Néhány hete megszületett Luca. Ez a tény erősen befolyásolta Sanyinak azt a döntését, hogy nem jelentkezett olyan munkára, ahonnét általában csak havonta jöhetne haza. Inkább maradt a már megszokott bizonytalanságban, a régi cégnél. Elmúlt már az az idő, amikor a hazafelé úton megkapta a következő fuvart. Egy éve még azt mondta, ha nem néznénk TV-t, nem is tudnánk, hogy válság van. Most már tudjuk. Én is jobban ráérek, noha a szabadidőmmel korábban se volt gond, de ma már nincs is egyebem, csak szabadidőm. Ibolya is támogatja az ötletet. Tudja, hogy szívesen utazok, más lehetőség pedig nem kínálkozik, csak a kamiontúra. Immár az ötödik. Mediterrán útra a közeljövőben nincs esély, marad Belgium. Ott ugyan már jártam, mint ahogy közép Németországban is, de az út Csehországon át vezet, ennyi újdonság ígérkezik. Na meg az, hogy négyből három túrám télen volt ugyan, de most fordul elő első alkalommal, hogy végig havas tájon járok.

Ha mégse mennék, akkor marad továbbra is az unaloműzés a TV, és a számítógép előtt, felváltva. Belefogtam ugyan az életem csúcsát jelentő évek emlékének papírra vetésébe, de ez is csupán pótcselekvés. Ha nagyon le akarom írni az összes nyaralásunkat, (remélem) lesz még rá idő. Na, persze egyébként se hiszem, hogy bárki el fogja ezeket olvasni. Szívesen belefognék a ház felújításába. Lennének ötleteim, de festékre sincs pénzem. Pontosabban semmire nincs. Semmi nem szól tehát ellene annak, hogy ismét potyautas legyek.

 

Az ötödik

 

A megbeszélt nap délelőttjén készülődni kezdtem. Azt beszéltük meg, hogy délben indulunk.

- Változott valami? – telefonáltam rá háromnegyed tizenkettőkor, mivel addig nem jelentkezett.

- Nem. Éppen most értem haza. Bepakolok, megfürdök, ebédelek…mennyi az idő?

- Háromnegyed...

- Egy órakor indulhatunk.

Egy órával később fogtam a táskáimat, hogy megyek. Nem tartottam szükségesnek, de Ibolya el akart vinni a kamionhoz, ha beindul a Suzuki. Ha nem, akkor gyalogosan kísér el. A Suzuki nem indult, de annyira nem, hogy a motor helyett csak a riasztója indult be. Szét van ugyan berhelve, tehát nem szirénázik, de ha nagyon nincs áram, akkor bekapcsol a rádió, és nem lehet kikapcsolni. Elővettem a bikakábelt, meg az ilyen esetekre tartott pótaksit. Így már elhárult az akadály. Elautóztunk kétszáz méterre, becuccoltam a kamionba. Eddig még soha nem volt ilyen gond, de most rettenetes bűz csapott meg a fülkében. Az előző sofőr erősen dohányzott. Ezzel nem tudunk mit kezdeni, majd idővel megszokjuk, netán még enyhül is a szagkoncentráció, mivel mi egyiken sem dohányzunk.
Egy órakor nekivágtunk az útnak. Cél az egykori Limburgi hercegség területe, Oevel. Bár, azt hiszem, ez már Antwerpenhez tartozik inkább. A tenger innét már csak 40-50km, de most oda nem megyünk. Láttuk már. A plusz 100 km-el egyébként is nehéz lenne elszámolni. Kellő helyismerettel – esetleg nyelvtudással – megoldhatnánk helyi közlekedéssel, ha éppen egy hétvégén lennénk ott, de annak nulla az esélye. Vagy…talán egy hétfő reggelre kért rendelés esetén… Na, de ez csupa fikció. A rendelés kedd reggelre szól. Egyébként se vágyom hidegben a tengerhez.

Legelső problémámmal néhány percen belül szembesültem. Nem hoztam napszemüveget. Ennek hiánya akár még gond is lehet, hiszen öt napon át csupa fehérséget kell bámulnom. Arra ugyan kevés esély mutatkozott, hogy sütni fog a nap, de a hó még viharban is nagyon fehér. Délelőtt hallgattam a híreket, pontosabban az időjárás jelentést. Ibolyának igyekeztem nem felhívni a figyelmét a dunántúli hóhelyzetre. Zsófi lányommal kommunikáltunk MSN-en, kérdeztem, milyen idő van Pesten. Mondta, hogy erősen fúj a szél. Dél körül már nálunk is fújt. A jelentések szerint a Dunántúlon járhatatlan utak is vannak a hófúvás miatt. Az északi, vagyis az M1-es vonalát nem emlegették, ez a lényeg. Kaját vittünk bőven, még Csepelen vásároltunk is, nem tudhatjuk, hány napra kell. Eddig még szép idő volt, de itt már tényleg nagyon erősen fújt az északi szél, nyugat felé nagyon szürke volt az ég. A hó egyáltalán nem olvadt, tehát nagyon alkalmas az idő a hófúvások kialakulására. A rádió beszélt elakadt kamionról is, de nem a mi útvonalunkon.

Elhagytuk Budapest térségét. Az erős szél jelentős hatással volt ránk. Nem közlekedésileg, hanem azért, mert nagy zajt produkált a fülkében. A tetőspoilerbe oldalról jól megkapaszkodhatott, a bal ajtónak a gumitömítése is hagy maga után kívánnivalót. A szokásostól emeltebb hangon kell beszélni, hogy értsük egymást. Bicske környékén már nem csak a leállósáv havas, hanem helyenként be kell mennünk – ha a forgalom ezt lehetővé teszi – a belső sávba, hogy ne kelljen a havat taposni. Közben szól a rádió. Mindenkit óvva intenek, hogy a Dunántúlon útra keljen. Ha nem elkerülhetetlen, akkor inkább mindenki maradjon otthon. Zalában nem bírnak a hótorlaszokkal. Na, de ez nem a mi útvonalunk, nem érint bennünket. A nyílt részeken felállított hófogók nem sokat érnek. A szél átfújja rajtuk a havat, s az út szélén rak le magas padkát, amibe ugyancsak bele tud kapaszkodni.

- Valami hasonló lehet a Szaharában – mondom – csak ott nem havat, hanem homokot fúj.

- Az legalább csikorogna a fogunk között.

- Már akinek van. (mármint foga)

S valóban, mintha sivatagban járnánk. Hósivatagban. Az apró fehér szemcsék olykor megtapadnak az ablakon. Messzire nem nagyon lehet ellátni. Az ilyen időre mondják, hogy „hordja, viszi.” A szembe jövő forgalom feltűnően lassú, pedig az út tiszta. Lehet, hogy amerről ők jönnek, nem az? Néhány helyen már az elválasztó sávig ér a hó, nem lehet kikerülni. Nem vastag hó, de azért jobban örülnék, ha semennyi nem lenne az úton. A leállósáv végig havas. A rádió mondja, hogy az M1-esen hóátfúvások vannak. Látom. Sanyi nosztalgiázni kezd. Valamikor hóekézett.

- Tudják, hogy hol szokott átfújás lenni, miért nem állítanak oda egy gépet? Eger nem olyan nagy hely, de ott, a kritikus helyekre kiküldtek egy gépet egész napra ügyelni. Amikor kellett, megtúrta. - Egyszer, amikor ekéztem, egy nagyon világvége helyen annyira szűk volt az út, hogy nem mertem megfordulni, vissza kellett tolatnom a faluba. De még az ekével se lehetett félrefordítani a havat, kénytelen voltam otthagyni az úton. Nem tudom, személykocsival hogy mentek át rajta.

- Mondják – csatlakozom a témához – hogy fogytán a szórósó. Erdélyből szállítanak, pedig nincs is velük szerződés. Csak úgy hozzák, aztán megveszik tőlük, mert kell. El kellene menni sóbányába dolgozni, most talán van felvétel, hiszen rengeteg sóra van szükség.

- Nálunk is volt, hogy spórolni kellett, mert kifogyott a készlet. Persze a kerecsendi útnak mindig feketének kellett lenni, mert arról járt a főnök.

- Egyszer jártam hóesésben autópályán. Három gép túrta a teljes szélességet, de mentek ám gyorsan.

- Mi is három kocsival túrtuk.  Belül ment két IFA, én meg kívül a Skodával. A másik kettő odatolta elém, nekem már sokkal több hó jutott, de néha mi is döngettünk rendesen.

A másik pályán sárga villogóval jött egy gép, de nem volt szükség arra, hogy bármit túrjon. Az elválasztó sáv sövénye, a korláttal együtt eléggé megfogta a szelet, csak a mi oldalunkra hordta rá a havat. A hőmérő –7°C-t mutatott. Várható, hogy Csehországban, ahol az autópálya helyenként 600m fölött vezet, ettől is hidegebb lesz. A szállítmányt pedig melegen kell tartani. 45-48°C között. Ehhez áramot kell termelni. Az aggregát eléggé hangosan zúg, de menet közben a széltől ebből semmit nem hallunk.

Megszólal a telefonom. Zsófi érdeklődik, hogy milyen az idő, hol járunk, meg még mit tudom én, miket kérdez. Alig hallom, olyan erős a szélzaj. Egyébként sem az igazi már a hallásom. Megnyugtatom, hogy nincs is hó az úton. Persze nem tudhatom, hogy mi vár majd még ránk, hiszen még a Vértes hegyei között járunk, nem kizárt, hogy a Kisalföldön nagyobb a hófúvás, hiszen a sík vidéken szabadabban nyargal a szél. A rádió félóránként hozza ránk a félelmet. Szlovákiában is van már néhány elzárt település. 
Reménykedünk, hiszen mi a fő közlekedési úton megyünk, legelőször itt takarítanak a nagy forgalom miatt.

- Mikor jössz haza?

- A tervek szerint csütörtökön. Csupán az időjárás hátráltathat.

- Visszafelé még nincs pénz. – helyesbít Sanyi, de ezt csak én hallom.

Nem telik el 10 perc, Ibolya telefonál. Egyfolytában az időjárási jelentéseket nézi. Már bánja, hogy elengedett. Azt mondja, hófúvásról nem volt szó. (dehogyisnem)

- Most beszéltem éppen Zsófival, nincs öt perce.

- Mit akart?

- Csak érdeklődött, mi a helyzet. Majd neten jelentkezek, ha sikerül, de csak holnap este.

- Lehet, hogy ma este is tudunk. – mondja Sanyi, de nem mondom tovább a telefonba, hiszen a holnapi sem biztos.

- Majd a határtól még hívlak. Most alig értelek, annyira fúj a szél. Itt vagy még?

- Itt vagyok.

- Mert, hogy nem szólsz semmit. Na cső, majd jelentkezem.

Közben besötétedett, hiszen elmúlt már egy óra amikor elindultunk, vásárolni is megálltunk egy bő félórára, meg úton vagyunk legalább három órája. Ilyenkor, február közepén ötkor sötét van, főleg, ha ilyen rossz az időjárás. Nézelődni nincs mit, hiszen csupán a táblákat látom, beszélgetni se nagyon lehet a viharos széltől. Aggódva figyeljük, mikor futunk bele egy hóátfúvásba.

Hegyeshalom előtt lekanyarodunk a pályáról.

- Na, ezen az úton még nem jártam. Hoppá! Nem autópálya van erre?

- Az M15-ös autóút.

- Azt hittem pálya, de itt jönnek szembe is. Itt se bontották el a bódékat? – kérdeztem, amikor az elhagyott határátkelőhöz értünk.

Felesleges kérdés volt, hiszen láthattam saját szememmel. Nem volt annyira kísérteties, mint a szlovén határ, vagy akár Hegyeshalom, mert egy nagy, üvegportálos épületben embereket láttam. Sokat. A parkolók is tele voltak kamionokkal. Szerencsés esetben nem kellett volna megállni, de ez az eset nem ilyen volt. Tölteni kellett a csipogót, hogy az úthasználati díjat le lehessen tőlünk emelni. Ez a rendszer működik Ausztriában is, de itt ez még egészen új. A bevezetése miatt tüntettek is a szlovák fuvarosok. Bár én láttam a TV-ben egy olyan nyilatkozót, aki helyeselte azért, mert mint mondta, mind lengyel, meg magyar kamion jár erre, fizessenek ők is. Sanyi akkor, hat órát várakozott itt, amíg megszerezte a jogosultságot. Most azért sokkal hamarabb végeztünk. A leparkolás persze gondot jelentett. Már kicsit túl is mentünk az irodán, de az út szélén se volt hely. Egy, bójákkal elkerített részre furakodtunk be. Még ki is kellett szállnom, hogy az első bóját elmozdítsam a helyéről. Egy pillanatra azt hittem, rögzítve van, de csak a fagy ragaszkodott hozzá, hogy ott hagyjam. Előttünk még volt elég nagy szabad terület, de az aszfaltra szánt kamionok nem szívesen mennek bele a hóba. Egy ugyan már ott parkolt, merőlegesen az útra, egy másik pedig, hogy ne akadályozza a forgalmat, betolatott mellé. 
Elsőre persze nem sikerült, másodjára se könnyen, a kerekek ugyancsak pörögni voltak kénytelenek a lassú haladás érdekében. A következő mégis megállt az állomás kijáratánál. A többiek pedig olyan lendülettel kerülgették, hogy azt hittem, egyikük nekicsapódik. Sanyi ugyan megkérdezte, hogy be akarok-e menni, de inkább a kocsiban vártam. Megnéztem a telefonomat. Még a magyar szolgáltatót jelezte, nyugodtan telefonálhatnék akár most is, legalább lehetne rendesen hallani. Persze nem mertem kockáztatni, így a határ előtt néhány kilométerrel felhívtam Ibolyát.

- Most lépünk ki Magyarországról.

- Hol vagytok most?

- Rajkánál. Azt mondja Sanyi, hogy ma este is lesz Internet. Úgy másfél óra múlva jelentkezem.

Aztán mégse jelentkeztem, de ekkor még nem tudhattam, hogy nem lesz nyitva a Morvánál az a shop, amely a kapcsolat létrehozásában segített volna.

Az ott az osztrák határ. – mutat bal felé, egy aránylag közeli, jól kivilágított objektum felé.

A gyerekek itt jöttek át, amikor az első biciklitúrán voltak. Sokszor emlegettem már, hogy mit összeszenvedtek az árvíz, pontosabban annak a nyomai miatt. Ráadásul első két nap egyfolytában esett az eső, amikor itt jártak, akkor pedig annyira meleg volt már, meg a nap is nagyon sütött, hogy akkor meg attól szenvedtek. Az utat se találták, azt mondják, még autópályán is tekertek. Pozsonytól nem voltak elragadtatva. Nem csodálom, hiszen innét nem is látni.

Aztán meg kellett változtatni a véleményemet, mert megláttam a kivilágított várat. Először nem volt egyértelmű, de mi más lehetne az? Otthon még számolgattam, hogy ha délben indulunk, akkor éppen ideérünk még sötétedés előtt, noha már úgy is kétséges volt. A világításnak köszönhetően a Duna fölött járva szép kilátás nyílt a várhegyre, meg a folyón átívelő többi hídra, ráadásul ebből a szögből még képen se láttam, de a fotózás szóba se jöhetett. A folyón átkelve egy meglepően hosszú alagút következett, azután meg egy olyan város, mint akármelyik. Csupán a tábláról lehetett kitalálni, melyik országban vagyunk. Sokat elolvasni se tudtam. Azokkal persze nem is volt dolgunk a Praha, meg a Brno, amelyek irányába kellett mennünk ismerős volt. Nekem ugyan ezeket nem is kellene tudnom, Sanyi úgyse téved el, hiszen sokszor járt már ezen az útvonalon. 


- Minek csináltak ezek ide alagutat?

- Gondolom nagyzásból, hiszen a cseheknek is van. Kellett nekik is.

- Meg nekünk is kell, hogy legyen. Tudod, a baranyai „bércek” alatt.

- Be is omlott.

- Tudom már, miért van itt alagút. – jött rám a gonoszkodás kicsit később. – Azért, mert nem tudták nyugati irányban elkerülni a hegyet, mert ott már Ausztria van.

Ez ugyan valóban csak gonoszkodó megjegyzés volt, de tény, hogy Bratislava, magyar koronázó város, nagyon közel van mind a magyar, mind az osztrák határhoz. Noha Szlovákia annyira kicsi, hogy alig van benne olyan hely, ami ne lenne közel valamelyik országhatárhoz. Alig egy óra autózás után már át is keltünk a Morva folyón, s megérkeztünk Csehországba. Szlovákiából ez alkalommal semmit nem láttam. Azt is csak sejtettem, hogy sík vidéken járunk. Az autópálya elválasztó sávjába helyezték el a kilométereket ötszáz méterenként jelző táblákat. Nekünk csökkenő sorrendben, tehát mindig tudtam, mennyi van még a határig. Közben a helységneveket tárgyaltuk ki. A Malacky nevű város magyarul (ebben az országban nagyon sok helységnek van magyar neve, még akkor is, ha nem írják ki) Malacka. 
Ezt mondtam is, mire Sanyi egy rádióban hallott beszélgetésre hivatkozott, amiben egy kelet szlovákiai deportált Kismalacnak mondta a város nevét. Ez volt a mi Recskünknek a szlovák megfelelője, vagyis ide hozták a politikai foglyokat kényszermunkára. Úgy látszik, minden országnak meg van a maga szégyene. Aztán a Slovenské Mikulásra figyeltem fel. ( a térképen nem találok ilyen nevet, de erre emlékszem)

- Ezt meg ismerem. A sógorasszony gyerekkori barátnőjének a férje. Van neki rendes neve is, de csak szlovák Miklósnak emlegetik. Hát ez meg azt jelenti. Nem?

Első megállónk tehát a szlovák-cseh határ. Azt gondolhatnánk, hogy egy határállomáson van a két ország hivatala, de legalább közel egymáshoz. Itt, az autópálya a két irányt jól elkülöníti. A belépő határállomás közvetlen a folyó mellett van, a kilépő viszont négy-öt kilométerrel odébb, már jól benn cseh területen. Ezek szerint már Csehországban tértünk nyugovóra. Internet nem volt, mert nem volt nyitva a shop. Ibolya odahaza hiába várta a jelentkezésemet. TV-t nem tudtunk nézni, mert a drága előfizetés már nem engedhető meg. Maradt a film, hozott anyagból.
- Láttad már azt a nagyon felkapott filmet? Várjál, mi is a címe?

- Az Avator?

- Avatar. Elég gyenge minőség. A hang se nagyon jó.

- Olvastam róla a fórumon. Azt mondják, hogy gyenge a történet, de a látvány nagyon jó.

- Na, itt a látvány se nagyon híres.

Elkezdtük nézni. Jó félórát fészkelődtem az ülésben, hegyeztem a csökkent képességű füleimet.

- Mennyire köt le? – kérdezte Sanyi

- Aludhatunk! – válaszoltam.

Rögtön megéreztem a mögöttes szándékot. Mint kiderült, ő nem először fogott hozzá a nézéséhez. Ezt gondolhattam, hiszen honnét tudná, hogy nem jó a minőség? Azt már említettem, hogy iszonyatosan büdös a fülke. Egy idő után megszokjuk, csak amikor a friss levegőről bemászunk, akkor csapja meg az orrunkat. Az emeleti ágy védőhálója gumipókkal van felkötve. Vannak már hiányosságai a kocsinak, eléggé lelakott.

- Ezt a hálót eredetileg mi húzza fel? – kíváncsiskodtam.

- Mit tudom én?

- Igaz, én már többször láttam mint te. (ez ugyan nem igaz, de tény, hogy ő nem szokott a polcon aludni. Biztos valami gumi húzza föl.
Most, semmi nem húzza fel. Menet közben fel kell kötni, hogy az odapakolt csomagok a nyakunkba ne essenek, de alváshoz felesleges. Harmincöt éjszaka után ösztönösen érzem, hogy mekkora helyen kell elférnem, nem kell attól félni, hogy leesek. Viszont elkövettem azt a hibát – nem első alkalommal – hogy nem a megfelelő irányba fordultam, mert úgy éreztem, hogy a lábrész magasabb.

- Hogy aludtál? – volt reggel fél hatkor az első kérdés.

- Kényelmetlenül. Azt már megszoktam, hogy szűk a hely, nincs vele semmi gond, de mintha keményebb lenne az ágy, mint megszoktam.

- Nem volt meleg?

- A hőfok pont jó volt, csak egész éjjel hallottam a kályha zúgását.

- Én mintha hamutartóban aludtam volna.

Ezt a megjegyzést először úgy értelmeztem, hogy katlanszerűen ki van feküdve az ágy. Csak amikor később is szóba került, lett világos, hogy nagyon büdös az a zug, ahol a fejét álomra hajtotta. Elkövette azt a hibát, hogy az általam ledöntött üléstámlát visszaállította, így még jobban megszorult a bagószag a fejénél. Ezzel a kellemetlenséggel nem tudunk mit kezdeni. Hiába régi motoros már a cégnél, nem kap új kocsit. A legelső utamon ugyan új kocsival voltunk, de az már nagyon régen volt. Azóta arra a vontatóra ültetik, amelyik hadra fogható. Mint mesélte, járt már olyan géppel, aminek nem volt jó az akkumulátora. A negyvenöt perces pihenőknél se merte leállítani a motort, mert utána nem indult be. Volt olyan eset, hogy egy német kollégát kért meg, hogy bikázza be. Nem csak mi vagyunk szegények, a cég is.

Felöltöztünk, a mosakodást kihagytuk. Tegnap délelőtt fürödtem, még nem jelent gondot.

- WC-re nem kell menni?

- Majd a következő alkalommal.

Nem volt még hat óra, amikor nekivágtunk a vasárnapi szakasznak. Déli egy óráig meg kell érkeznünk a német határra, mert akkor kezdődik a kamionstop. Beüzemeltük a cseh csipogót, és irány Bohémia!

Bohémia

Előbb persze a cseh-morva dombságon kell átjutni! Nem tudom, ki nevezte el ezt a tájegységet, hiszen komoly hegyek alkotják ezt a dombságot. Az út vonalvezetése eléri az 500 méteres tengerszint feletti magasságot. Legelső támpont Brno, vagy inkább legyen Brünn. Ez a német eredetű magyar neve, de ezt legalább ki lehet mondani. Az ország legnagyobb városa ez, Prága után. A határtól 60km. Itt is visszafelé számolják, láthatom, mennyire vagyunk még Moravia fővárosától. A táv harmada még sík vidék, de erről majd csak visszafelé bizonyosodok meg, hiszen reggel hatkor még éjszakai a sötétség. Az útpálya viszont beton. Úgy dobál, mintha lovon ülnék, csak kicsit gyorsabban. Sanyi nem bíztat javulással, hiszen egészen Prágáig ilyen a minőség. Néhány helyen van aszfaltburkolat, ahol már javíthatatlan volt a beton. Sok helyen látni olyan javításokat, hogy a betontáblák össze vannak kapcsozva.

Magát a várost nem érintjük, csak a nagyon külterületét. Balra egy hatalmas bevásárlóközpont, vagy piac, vagy ilyesmi. Minden zárva, értelemszerűen teljesen üresek a parkolók, a parkolóház, de jól lehet látni, hiszen fényárban úszik az egész terület. Eszméletlen mennyiségű energiát elpocsékolnak közvilágításra, de ez mindenhol így van az úgynevezett fejlett világban.
Itt ér véget (vagy itt kezdődik?) a D2-es autópálya. Azt reméltem, hogy a csomópontból majd látok valamit a közeli repülőtérből, de nem így lett. Miután Prága felé fordultunk az ország elsőszámú útján, odaláthattam a kivilágított várra és a katedrálisra. A közelben rengeteg panelház, kicsi családi házakkal keverve. Ennyi volt Brno. Az út zakatolása egy idő után már fel se tűnt. A tegnapi viharos szél zúgásához képest ez már nem is volt hangos. Tiszta idő ígérkezik. Az útpálya teljesen tiszta, de mellette látni lehet, hogy legalább fél méter hó esett nemrég. A sűrű fenyőerdő fáin, vastagon megtapadt a hó. Megkapó látvány. Olyan képeslapra illő, de még nincs elég világos a fotózáshoz. Túljutunk már a prágai út felén, mikorra megvirrad. Ha néha település közelében járunk, abból szinte semmit nem lehet látni a zajvédő falaktól. 
Tavak fölött haladunk át többször is, de ezt csak arról gondolom, hogy a völgy alja teljesen vízszintes. Ebben a magasságban természetesen be vannak fagyva a vizek, és a jégen – mint az egész tájon – rajta van a fél méteres hó. Mai első megállásunkra a Prágát elkerülő M0-s építése után nem sokkal kerül sor. Most még be kell menni a városba, de sajnálatomra nem eléggé. A benzinkútnál van WC, de be van zárva. Nyitva van viszont a takarítószer raktár. Ebből Sanyi arra a következtetésre jut, hogy takarítás van folyamatban, s ilyenkor a takarító magára zárja az ajtót. Jártam már több országban is takarításkor WC-n, de vagy üzem közben teszik, vagy a nyitott ajtóba tesznek akadályt, hogy ne menjünk be. Na de, hogy kulcsra zárják? A lényeg, hogy nem használható. Ha nem, hát nem. Akkor együnk inkább valamit, hiszen régen volt már reggel. Az aggregátot itt már le lehet kapcsolni, hiszen a szállítmány hőfoka éppen jó. Éjszaka csak három fokot hűlt, de az már visszamelegedett.

Prága nagy üvegfalú házakkal kezdődött. A falon belül futónövények zöldellnek. Olyanok, mint az üvegház. Tényleg az, de nem a hagyományos értelemben, hiszen ez, amit látok, csak a dekoráció. A ház valódi funkciója számomra nem derül ki, de gondolom, irodák lehetnek benne. A magas – feltételezhetően panel – házak színesek. Egyébként olyan házak, mint akármelyik nagyváros lakóházai, de kellemes hatást keltenek a színekkel. Nem olyan szürkék, mint a mi lakótelepeink. Majd a haza úton figyelem meg Brünnben, hogy akad még néhány szürke panel, de a többség ott is színes. Nálunk is folyamatban vannak már a felújítások, de úgy látom, a csehek már ebben is előttünk járnak. Egy üvegburkolatú nagy kockaházra halványzöld növényi motívumokat festettek, de nagyon ízlésesen. Aztán végre kézbe veszem a fényképezőt, de csak felszólításra. Legelső fotó egy betonkeverő telepről készült. Nagyon játékosan díszítették. Mondom, díszítették. Egy betonkeverőt! Igaz, nem egy ipartelep leghátsó bugyrában van, hanem bent a városban. Kék-zöld az alapszín. A telephez tartozó ház mintha görbe lenne. A kéménye teljesen ferde. A cementsilóknak szemük, szájuk van. Mosolyognak, integetnek. Még karjuk is van nekik. Olyan, mint egy mesekönyv. Itt a példa, hogy egy teljesen közönséges, átlagos külvárost hogyan lehet hangulatossá varázsolni. Ez itt még mindig autópálya. Nem tudom persze, hogy hivatalosan annak számít-e, de olyan. Hamarosan elérjük a Moldvát. 
Ha jól tudom, így is hívják Prága folyóját, de a helyiek szerint Vltva. Érdekes, hogy most, ahogy leírtam, hozzágondoltam, hogy hadgyakorlat. Ifjú koromban emlegették. 


Akkor is ugyanabba a katonai szövetségbe tartoztunk a csehekkel – pontosabban csehszlovákokkal - meg most is. Akkor azt Varsói Szerződésnek nevezték, a mostani pedig az akkori ellenség, a NATO. Változik a világ. 
A folyón átkelve sejteni lehet, hogy merre van a belváros, de ennyi. Aztán már kifelé haladunk. Közvetlen mellettünk jár a villamos a fűben. Nem talpfák, meg zúzottkő, még csak nem is beton vagy aszfalt van a sínek alatt, hanem fű. Valójában a síneket se látni, csak van a fűben két párhuzamos csík. A felső vezeték, meg a pálya megvilágítása egy kör alakú tartóra van szerelve. Ha hosszú szakaszt látunk a megfelelő szögben, olyan, mintha csőben haladna a villamos. Kapaszkodunk fölfelé a hegyre. Mellettünk meredek a hegyoldal, a villamosnak lábakon álló pályaszakaszt alakítottak ki, helyenként hidat. Alattuk látni a két pályatest közötti résen a házakat. Ezután még sokáig haladunk lakott területek mellett, de errefelé már nincs semmi különös. Olyan, mint bárhol. Később majd Zsófi lányommal kommunikálunk, s megkérdezi majd, hogy láttam-e Prágát. A válaszom, hogy nem sokat láttam belőle, de amit láttam, az tetszett. S, ez így igaz.
A pihenőnél picit szállongott a hó, de mire elérjük a Via Katerinát, - a német határhoz vezető D5-ös autópályát - kisüt a nap. A vakítóan fehér hó nagyon bántja a szememet. Itt, egy darabig még erdő sincs, ahol legalább a fák sötétek. Sanyi bekapcsolta a laptopot, amin követhetem a térképen, merre járunk éppen. Persze nem most tette ezt menet közben, hanem mielőtt elindultunk, de eddig még nem erre figyeltem. Kicsi településeket érintünk, de a nevük kiolvasása is nehézséget jelent. Az út mentén vannak barna reklámtáblák, mint nálunk is, amin jelzik, ha a következő lehajtón elhagyom a pályát, mit tekinthetek meg. Valamilyen hrad, vagy zamek. Nem tudom mi a kettő között a különbség, nekem mindkettő várat jelent. Talán olyasmi értelme lehet, mint nálunk a vár, a kastély, a várkastély. A nyelvi hülyeségre eléggé fogékony vagyok, talán ezért találtam humorosnak, amikor valamilyen zamek, meg kozel volt egy táblán. (a kozel = kecske, de nálunk mint sör ismerős) Aztán láttam a várat fenn a hegytetőn.

- Nézd már! Ott van a zamek. Azt írja, hogy zamek kozel. Nincs is olyan közel, inkább messze van.

- Na! – fordul hozzám Sanyi egy eldöntendő kérdéssel – Hol álljunk meg? Az egyik helyen van WC, meg kínai piac, a másik helyen pedig Internet.

- A kínai piac nem nagyon izgat, sőt egyáltalán nem, tehát inkább az Internetet választanám.

Aztán mégis megállunk a benzinkútnál, ami még 6 km a határtól. Parkolóhelyet nem találunk, pedig ez egy jó nagy „truck….”valami, de sok helyet elfoglal az összetúrt hó. Az út szélén állunk le. Óvatosan el tudnak járni mellettünk. Nagy megkönnyebbülés, hogy itt van használható WC, ráadásul a németországiakkal ellentétben, ingyenes. Na, itt is láttam újdonságot a korábbi hasonló helyekhez képest. Megmostam a kezem, kerestem a kézszárítót, vagy jobb híján a papírtörlőt. A mosdók mellett mindkét falon volt valami sárga felszerelve, a mosdók magasságában, de inkább kicsit alacsonyabban. Első pillanatban – nem tudom miért – pelenkázó jutott eszembe, noha ahhoz, túl kicsi. Mint egy felfelé fordított marok. Papírgurigát bele lehetne rakni. Annak lenne a tartója? Viszont mindkettő üres. Papírkosár sincs mellette. Nem tudom mi lehet ez, de kézszárítót nem találok. Aztán aki mellettem mosta a kezét, fentről benyúlt a „marok ujjai” közé. Az erős zúgásról felismertem. Ez a kézszárító. Beindítottam a másikat. Rettentő erővel fújt, megközelítette a fájdalomküszöböt, viszont gyorsan le is szárította a vizet, nem úgy mint nálunk az autópályák melletti vandál-biztos WC-ben, ahol csak leheli a langyosat.
Dolgunk végeztével elindultunk a határhoz.

- Na, erre a csíkozásra emlékszem – mondtam, amikor a parkolóból kikanyarodtunk – Néztem is, hogy ugyan hogy kell innét kifordulni?

Sanyi csodálkozva nézett rám, hiszen tudomása szerint nem jártam még a közelben sem, nemhogy itt.

- Ja! Nem igaziból, hanem a műholdképen.

- Annyira nagyfelbontású kép van?

- Annyira. Egyszer pesten mentem a Praktikerbe, és előtte otthon megnéztem a műholdképen, hogyan tudom megközelíteni, ha a körút felől megyek. Az utat már tudtam hol van, de azt nem, hogy honnét hová szabad kanyarodni. A vonalakról, meg a nyilakról ki lehetett találni, mielőtt megközelítettem volna a helyszínt.

Nagyon hamar elértük a határátkelő parkolóját, ami lényegesen nagyobb volt a benzinkútitól, de mivel a német oldalon nem lehet vasárnap közlekedni, és itt is közel jártunk a tilalom időpontjához, mindenki parkolót keresett. A hókupacok itt is korlátozták a kapacitást. Az előttünk érkezők is helyet kerestek, várni kellett, hogy tovább haladhassunk. Nem találtunk helyet. 

A felüljárón, átmentünk a belépő oldalra. Gondoltam, ott kevesebben vannak, hiszen aki ott parkol, az csakis tegnap érkezhetett. Csehországban pedig délelőtt mehetett volna. Hacsak nem a kötelező pihenőjüket töltik. Vagy netán éppen úgy mint mi, kifelé mennek, de a túloldalon nem találtak helyet.

- Csak ott van Internet. – kaptam meg a parkoló választás indoklását.

Túl voltunk már ekkor az út legmagasabb pontján. Ez a határ menti hegyvonulat, a Cseh erdő. Néztem a műholdas helymeghatározót, ami 680 m magasságot is mutatott. Itt, a terminálnál már ereszkedtünk legalább 100 métert. Ezen az oldalon is tele volt a parkoló. Legalábbis közel állt hozzá. A legelső sorban találtunk egy kicsit szűkre hagyott üres helyet. Ponyvásokkal ide nem tudtak befordulni, de mi, a rövid… mi is?…sasszéra épített vegyianyag-tartállyal  fordúlékonyabbak voltunk. Befértünk. Tuti helyünk lett. Legelső dolgunk volt, az Internet kapcsolat meglétének az ellenőrzése. Gondoltam, belépek a kedvenc fórumomba. Nem sikerült. Akkor megpróbálom a kedvenc levelezőprogramot, de az se jött be. Egyedül az MSN-re sikerült belépni, de egyetlen partner se volt elérhető.

- Közelebb megyünk a bisztróhoz. Keresek helyet.

Amíg helyet keresett, tovább próbálkoztam, de csak nem tudtam felmenni a fórumra. Visszajött Sanyi, de nem talált helyet. Legalábbis a sorokban nem. Mivel mi az átlagtól rövidebbek vagyunk, beállunk a második sor végébe, egészen a sarkon. Előttünk volt a bisztró, 10-15 méterre.

- Ettől nem tudunk közelebb menni.

Nem is kellett, itt már elég erős volt a jel. Fórumozhattam, „beszéltem” az otthoniakkal. Ezzel együtt, hosszúnak ígérkezett a délután. 
Legszívesebben hozzá fogtam volna főzni, de Sanyinak jobb ötlete támadt. Nem az előttünk lévő kis „barakkba”, hanem egy távolabbi bisztróba mentünk ebédelni.

Odabenn szólt a TV. Valami régi csehszlovák film lehetett, mert fekete-fehér volt. Nem értettem belőle semmit, mert ahogy beszéltek, az nekem csehül volt. (másoknak is) A hosszú pult mögött a falon képek, a választható ételekről, feltüntetett árakkal korona/euró viszonylatban. Mindegyikhez járt egy műanyag pohár mű kólával. Utóbbit nem kértük, inkább egy-egy kozel sört ittunk. Sanyi gyrost rendelt, de nekem, mint új vendégnek, kötelező volt a knédli. Pontosabban gulas, de knédli járt hozzá. Jó sok. A gulyás állítólag magyar étel, de a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Mi disznóhúsból főzzük, levesnek, krumplival. Akár kondásleves is lehetne a neve. Az itt feltálalt étel gyakorlatilag marhapörkölt, sok szafttal. Lényegében tunkolni kell, de nem kenyérrel, hanem helyette adják a bejgli formára gyúrt, párolt tésztát. Azért éppen a bejgli jutott eszembe, mert felszeletelve rakják rá a hosszú pecsenyéstálra. A hölgy – aki tálalta – valamit kérdezett, Sanyi tolmácsolta.

- Kérsz rá hagymakarikát?

- Nem kell. – mondtam, majd közvetlen a hölgyre nézve mutattam is, fejrázással.

Ő is nemet intett a fejével, jelezvén, hogy megértette. Valamit mondott is…na, de csehül. Sanyinak várnia kellett, mert a krumpliját még most sütötték. Letelepedtem a kerek asztalhoz, háttal a TV-nek, szembe a pulttal. A nehéz vas székről azt hittem, le van csavarozva. Könnyebb lett volna az asztalt mellé húzni. Sanyi hiába fogott később az evéshez, leelőzött. Én nem is bírtam az adaggal. Igaz, csak jelképes maradékot hagytam.

- A sörrel nem fogok bírni. Túl sok.

- Kivárjuk, amíg elbánsz vele. Ráérünk.

Kortyolgattam a kellemes ízű cseh sört, de tényleg sok volt. Különösen miután jóllaktam a gulással. Sokadik alkalommal elmeséltem, hogy katonakoromban egy vasárnapi zászlóalj kiránduláson, mennyi sört kellett végig büfögnöm, mire begyakoroltam az ivást. Az volt a gond, hogy mire beletanultam, elfogyott a pénzem.

Most csak ezt a fél litert kell eltüntetnem, tetszőleges idő alatt. Néha hátra fordultam a TV felé, de nem tudott lekötni, pedig humorosnak tűnt a cselekmény. A ház hátsó ablaka az erdőre néz. Egész picit szállong a hó. Szinte csak jelképesen. 
A bejárat felé nézve látom a kamionunkat. Akár itt is tölthetnénk a napot, innét is rá tudunk nézni az autónkra. Nincs ugyan mit nézni rajta, itt a kollégáktól tán csak nem kell félni. Az ételek árait számolgattam. Ezer-ezernégyszáz forintra jön ki, ha átszámolom. Méltányos ár. Az 530 forintos sör viszont drága. Még jó, hogy nem kívánok többet inni. Hozzánk hasonlóan, a többi vendég is ráér. Üldögélnek, iszogatnak. Este tízig senki nem mozoghat a kamionnal.
Visszamegyünk a helyünkre, miután legyűrtem a sört. Jaj! Majdnem elfelejtettem. A bisztróban feliratok voltak a falon. Egy nyíl mutatott egy paravánnal takart átadóablak felé, alá volt írva valami csehül, majd az, hogy danke, na…na még mi? És az, hogy köszönöm. Egy másik táblán ugyanezen a három nyelven közölték, hogy korsó-betétdíj 3 euró. Nocsak! Ezek felkészültek a magyar vendégekre. 
Akármilyen ráérősre vettük az ebédet, nem telt el vele a délután.

- Mit nézzünk már? – kérdezte Sanyi, miközben bekapcsolta a laptopot.

- Nézzük végig a tegnapi filmet!

- Én már többször elkezdtem. Egyszer csak végig kell néznem!

Megkerestük a filmnek azt a részét, ameddig előző nap néztük és onnét indítottuk, de így is elég hosszú volt. Sok véleményt hallottam már róla. A háromdimenziós mozit nagyon dicsérte mindenki, de ez nekünk nem állt rendelkezésünkre. A történetet néhányan leszólták. Én viszont inkább szerethetőnek találtam akár a világhírű Harry Pottertől, akár a szintén agyon magasztalt Gyűrűk uránál. Ez is fantasztikus, de inkább valami indiános film sztorijához lehetett hasonlítani. Szóval, élvezhető film. Noha elég hosszú volt, de a délután még így se múlt el. Sétálnom kellett egyet. Az ablakból nézelődhettem ugyan, hiszen az előttünk lévő „barakkba” jártak matricát venni a csehországi autópályára a személykocsik, de a mozgásigényemet ez nem elégítette ki. Gondoltam, körbejárom a parkolót. Mint megtapasztaltam, nem mi voltunk az utolsók, akik ideértünk. A parkoló legelső útján már két sorban álltak a kamionok. Elindulni vagy sorban, vagy egyszerre tudnak. Elméletileg az átjárást biztosítani kellene, de erre nem volt mód. Akit itt ért a kamionstop, annak már itt kellett kivárni az este tíz órát. Azzal foglaltam el magam, hogy a különböző márkákat próbáltam felismerni. A személykocsikat elég jól ismerem, de már a kamionok közül is sokat felismerek.

Nem volt igazán sétára való idő, a kapucnit a fejemre kellett húzni, ha már a sapkát a kocsiban hagytam. Számoltam, hány kocsi lehet a parkolóban. Egy sor 28 állásos, de ebből az összekupacolt hó elfoglalt néhányat, noha úgy láttam, mintha füves (nyáron) szigetek is lennének, ahol kedvező időben se parkolhatnának. Ilyen sorból volt öt, meg még az út szélén (meg ahol fértek) parkoltak jó sokan, vagyis 150 állásos lehet a parkoló, amiben közel 200 kamion szorongott. Kicsit távolabb láttam egy emeletes épületet, Restaurant felirattal. Gondoltam, oda még elsétálok. Közben akaratlanul is figyeltem a rendszámokat.

Egy szerb kamion előtt főztek. Na, meg persze beszélgettek.

- Hát gondolhattam volna, hogy magyarok. – fordultam vissza, amikor elhaladva mellettük felismertem a magyar szót.

- Gyula – nyújtottam kezet

- János

- Feri

Már előző utazásaimon megtanultam, hogy a vezetéknévvel nem terheljük egymást. A rövid ismeretséghez elég a keresztnév. A megszólításhoz többnyire még ez se szükséges.

- Nézem, – mondom - hogy főznek a szerbek, aztán meg hallom, hogy magyarok.

- Csak hiányzik a főtt étel. – magyarázza a Feri. Rá is érünk.

Akkor nézem, hogy nem is főznek, hanem karikára vágott krumplit sütnek olajban. Néha lapos fakanállal megmozgatják, hol egyikük, hol másikuk. Legalább törik közben.

- Nagyon jó a kaja a bisztróban, mi ott ebédeltünk.

- Gondoltunk rá, de van kajánk bőven, inkább sütünk magunknak.

- Angliában nem hagynák. Tavaly töltöttünk egy hétvégét ott. Nyitom le a Scania elejét, kezdek kipakolni, s akkor jön oda a szomszéd, és mondja, hogy ne főzzünk, mert szólnak érte. Járkálnak itt körbe személykocsival, meg ki is van írva a bejáratnál, hogy nem szabad. Menjünk be a két kocsi közé, hogy ne lássák!

- Hollandiában sem engedték – mondta Feri, de nem is nekem, hanem Jánosnak, mert neki ismernie kellett azt a helyet, amire ő gondolt.

- Rengeteg kajánk van egyébként nekünk is. – tartottam továbbra is magamnál a szót – Nem lehet tudni, hogy mikorra jutunk haza, hiszen az időjárás bármikor közbeszólhat.

- Na, meg attól függ, hogy van munka.

- Ez kiszámítható, hiszen Belgiumból fordulunk is vissza, megyünk haza üresen.

- Üresen? – csodálkozott nagyot János. Nem akart hinni a fülének.

- Speciális fuvar. Tartályban, meleg műanyag.

Én majd itt vámoltatok. Merre parkolsz?

- Ott hátul – mutatom az irányt – a második sor végében. Először találtunk a sorban egy jó helyet, csak ott gyenge volt az Internet. Most már ott vagyunk a vevőhöz lehető legközelebb.

- Nekem nagyon jó a jel. – csodálkozik Feri a problémán

- Ő ott áll – mutatja János – a kék DAF mellett az a fehér.

- Aha, látom. Egyébként én nem vagyok sofőr, csak turista. Kamionturista. Szoktam járni a barátommal néha, mivel sajnos nagyon ráérek. Ez már az ötödik utam. Néha szoktak sofőrnek nézni.

A legelső úton találkoztunk össze egy raktárnál egy cégbeli hapsival, akit a sofőröm – próbáltam olyan humorosnak szánt gesztust tenni, mint aki felvág vele, hogy sofőrje van – szóval a sofőröm mondta, hogy nem ismeri, de hallotta, hogy van a cégnél egy…na, hogy is hívják? Megvan Gyagyás Tóni!

Ezen a néven nagyot derültek a délvidékiek.

- Egy kis vajdasági pálinkát? – kínált János a hazai készletből.

- Kössz, nem kérek, nem iszok pálinkát. A vajdaságból, honnét vagytok?

- Kanizsa, Zenta. Erről a környékről.

- És te?

- Amikor a családdal Bulgáriában jártam, ott is kérdezték, ott azt mondtam, Egerből jöttünk. Akkora távolságból már szinte igaz is volt.

- Szóval Eger környékéről.

- Aha. Bogácsnak hívják a falunkat. Szokott nálunk lenni vendéglátó iskolák főzőversenye. 2003-tól minden évben. 2004-től mindig jönnek Kanizsáról a mezőgazdasági iskolából is.

- Na! Én oda jártam.

- Egy lófarokba kötött hajú tanár jön velük mindig. Ja, nem ismerheted, hiszen hasonló korú, mint te. Vagy inkább fiatalabb. Ő is kínálja a pálinkát. Ők főzik maguknak az iskolában, reprezentációs célokra használják. Na, meg persze benne van a tananyagban a pálinkafőzés.

Emlékeztem rá, hogy az említett tanár – aki valójában szakoktató, szokott is tiltakozni a tanár megszólítás ellen, de a nevét nem tudom – mennyire örült, hogy ismerem a környéküket. Na jó, ez az „ismerem” túlzás, de az is jólesik neki, hogy tudom, hol van Magyarkanizsa.

- Aztán két évvel később már hoztak magukkal egy másik csapatot. Azok kisebbek, általános iskolások. Közvetlen Zenta mellől, valami magas…vagy valami hegy…

- Magashegy. – vágta rá a helyes választ János.

- Na várjál, - próbált Feri más lehetőséget felkutatni – lehet az még a…

- Ha Zenta mellett van, csakis ez lehet.

- Kérdeztem is a tanárt, hogy hol van arrafelé hegy?

- Tényleg nincs – mondta – de magasabban van mint a környezete.

- Minálunk is vannak olyan magaslatok, ahol állítólag régi kolostormaradványokat találtak. De, hogy szerbek, vagy magyarok, nem lehet tudni. Nem is firtatja senki. Mindegy kik voltak.

Nekem rögtön a térségben lévő tömegsírok jutottak eszembe, amelyekbe túlnyomórészt magyarokat gyilkoltak bele, de János talán mégse ezekre gondolt. Bizonyára azért kérdezett vissza, amikor azt a megjegyzést tettem, hogy mindenkinek van valami sérelme a múltból. Ezzel persze egyetértett ő is, csak talán azt nem értette, miért mondom.

- Az Alpoknak a nyúlványait mondják, hogy van arrafelé.

Na, ez úgy hülyeség ahogy mondja, hiszen a Vajdaságban semmiféle nyúlványok nincsenek. De mégse szükséges feltétlenül szembesíteni a tévedésével. Én másként tudom, de nem kell meggyőznöm róla, hogy az Alpok nyúlványa a Dunától délre lehet, mint Dinári hegység, majd ennek a folytatása keletre a Balkán hegység, ami a Fekete tengerig ér. A Vajdaság tök lapos, a Kárpát medence nagyalföldjének a része. Na, de ez nem földrajzlecke, hanem kötetlen beszélgetés.

- Ja! – folytattam a mesélést, miközben ők a krumplit tesztelték, hogy eléggé meg van-e már sülve – Amikor a családdal jöttünk Bulgáriából, elkerültük a fizető utakat, és Vidin felől közelítettünk, át a Szerb érchegységen Majdanpeknél…

- Aha! Majdanpek – nézett össze a két sofőr, jelezvén, tudják miről beszélek.

- A rézbánya mellett. Borzalmas egy látvány ott, azon a szép hegyvidéken.
Egyetértően bólogattak. Na, ezek szerint a rézbányát is jól tudtam. A közelben lévő Bor ugyancsak rézbányáról híres, kényszermunkatáborról hírhedt. Nagy esélye van annak, hogy Majdanpeknél is ugyanazt az ércet bányásszák egy iszonyatosan nagy külszíni fejtésen. A műholdképen is baromi randa, nem még a valóságban.

- Bementünk Kikindára.

Ezt biztosan csak azért mesélem, hogy még egy városnevet mondhassak, kérkedve a tájékozottságommal, hogy milyen nagyon jól ismerem a környéket.

- Belgrád felől, ha Zentára megyünk, csak érinti az út Kikindát, de mi bementünk a városba. Aztán pedig kérdezősködtünk, hogy merre kell menni Zentára. De a szerbek nem tudják ilyen szépen mondani, hogy Zenta.

- Nekik Szenta – vetette közbe János.

- Igen, Szenta. Viszont nagyon hasonlít hozzá a centrum, ami pedig szentár. Visszaküldtek bennünket a városközpontba.

- Na, meg lehet, hogy nem is akarták érteni. – tett egy rosszindulatú feltételezést.

Ez volt az egyetlen negatívum a szerbekről. 
Közben már jónak találták a krumplit. János benyúlt a fülkébe, egy papírra volt rakva a már korábban megsütött adag. Ehhez kanalazták hozzá a frisset. Úgy láttam, a továbbiakban már nem tudom lekötni az érdeklődésüket, s így jó étvágyat kívánva elköszöntem tőlük. A „szállásom” felé menvén még felfigyeltem egy török kamionra, aminek a fülke mögé fel volt szerelve egy kicsi satu. Ez lehetett a „műhelykocsi részleg”. Sanyinak elmeséltem az élményemet.

- Azt mondta, hogy itt vámoltat.

- Nekik még kell.

- Tudom, de most nem a határon van. Vagyis ott, de ez csak egy uniós belső határ.

- Az unión belül valahol. (Reggel majd meg is fogja nekem mutatni a vámudvart, ahová a János majd be fog menni.)

Közben besötétedett. Belefért volna még a napba egy vacsorafőzés, de nem voltunk – legalábbis én – elég éhesek, meg azért túlzás lenne egy napon belül kétszer is főtt ételt enni. A kenyérhez pedig még hozzá se nyúltunk, pedig aggódtunk, hogy szűkös a készlet, mert egy kilóval többet terveztünk hozni. (végül mégis kitartott, sőt - igaz, csak egyetlen szelet – maradt is.)

Megint gépeztünk egy kicsit a laptopon. Egér nélkül kicsit körülményesnek találtam, ezért keveset írtam a fórumra. Közben még fel kell fűteni az árut, nehogy éjszaka 45°C alá süllyedjen, mert akkor megeshet, hogy minőségromlást szenved. Ha nem veszik át a belgák, hozhatjuk vissza. A motor is járhat közben, ha már egyébként is zúgunk, már mindegy, mennyi motorral tesszük. A kollégák nem örülnek neki, de ők is szokták járatni, nehogy lemerüljön reggelre az indító akkumulátor. Kilenc körül nekikészültem az alvásnak. Most a tegnapihoz képest az ellenkező irányba fordultam, kicsit magasabb fejem alját készítettem. Érdekes, hogy így kényelmesebb volt az ágy. Nem is volt annyira bagószag. Itt viszont a védőhálóra kötött gumipóknak éreztem a szagát.

- Mikor induljunk? – kérdezte Sanyi, mint ahogy legtöbb alkalommal fel szokta tenni ezt a kérdést.

- Korán, hogy ne kelljen sokat aludni.

Előző éjszaka is sokáig voltam ébren, de ez így lesz a következő éjjelek mindegyikén.

- Jó lesz fél hatkor?

- Jó.

 

Húsz perc alatt három ország

 

Este tízkor már lehetett indulni, feloldották a tilalmat. Persze mindenkinek más-más az időbeosztása, ezért szinte egész éjjel van mozgás. Mire felkelünk, már egészen szellős a parkoló. Félmeztelen kimászok, fogom a törölközőt, meg az ásványvizes flakont, amiből másfél nap alatt nem fogyott el egy liter, és háromszor fél deci vízzel megmosakodok. Lehet mínusz 6-7 fok, de ilyen rövid idő alatt nem lehet fázni. Ruháinkat, csomagjainkat felraktuk a felső ágyra, felkötöttem a hálót, összekötöttem a függönyt. Pár percig melegedett a motor.

- Mehetünk?

- Mehetünk.

Mire megvirradt, már mögöttünk volt 100 kilométer. Elhagytuk a Cseh-erdőt, átkeltünk az Oberpfalz-on, a Frankische Alb hegyein, ahol még a műhold kép szerint nincs is kész az autópálya. Szerencsére a valóságban ez másképp van. Azért azon csodálkozom, hogy milyen visszafogottan alakítottak a terepviszonyokon az útépítők. Az olaszok ilyen helyen már telerakták volna alagúttal. Közben elhaladtunk Amberg mellett, ahol a nagynéném és két gyereke is lakik. Nem megy nagyon közel az autópálya a városhoz, csak egy helyen lehet még rálátni is. Persze nem most, hiszen alig virrad.

- Na, ott van Amberg. – int jobb felé Sanyi

- Aha. Szép város.

- Szépek a villanyok – reagál rá mosolyogva, bár ezt a mosolygást inkább gondolom, mint látom.

- Az unokatesómat térkép alapján meg tudnám keresni. Kár, hogy nem tud magyarul. Én is csak a nevét tudom. Jozef…ja nem is. Az a Pepi. Pontosabban Pepicsek. Gyerekkorában így hívták. Ugyanis Cseszkóban születtek, Karlovy-ban. Bár lehet, hogy Stanovicében? Ezt nem tudom. Nagymamámék Stanovicében laktak, de lehet, hogy a tantikám már nem ott ment férjhez. A Pepi, valami professzor, lent lakik a Bodensee-nél. A nyáron biztosan említettem is. Konstanz-ban él, ha éppen nincs valahol külföldön. Aki itt lakik, az Franz. Franz Herget. Egyszer találkoztunk, még kicsi gyerekkorunkban. Nem is tudunk egymásról semmit. Vagyis azt tudom, hogy katona akart lenni, de addig kellemetlenkedtek a keleti rokonság miatt, hogy a végén feladta a tervét. Még a cserépi rokonok neveit is kérték, de azt mondta Klári néném, hogy ő se tudja biztosan még azt se, hogy mennyi gyerek van, nem még a nevüket. A Feri meg pláne, hogy nem tudhatja. Magyarul csak a Mariska tanult meg. Ő volt mamámnak az első unokája, a többit már nem tanította meg.

Nürnberget elhagyva már világosnak kellett volna lenni, de volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem az a nap, amikor fényképezni fogok. Köd ugyan nem volt, de már majdnem. Nagyon párás volt a levegő. Messzire egyébként se lehetett volna ellátni, mert a németeknél szinte végig erdő van a pálya mellett. Ha mégse, akkor hangfogó fal. A forgalom eddig még elég lanyha volt, de fél nyolc körül rövid időn belül zsúfolásig telt az itt már három sávos út. Egyéb látnivaló híján az autókat nézegettem. Számolni kezdtem, hogy mennyi belőlük német gyártmány, és mennyi a külföldi produktum. Első számolásnál 20=3 a németek javára. Ez ugyan nem prezentálja a valós arányt, de negyede, ötöde lehet az autóknak auslander. (na? milyen szavakat tudok) Ezek között van néhány Suzuki is, ami a cseh utakról teljesen (az én tapasztalatom szerint) hiányzik. Szép számmal akad a kedvenc márkám, a Hyundai szinte mindegyik modelljéből. Kia viszont alig van. Öreg autót, bármilyen márkából is csak elvétve látni.

Würzburg az első megálló. Lehet reggelizni, WC-re menni, kinek melyik a sürgősebb. Mellettünk parkol egy királykék Scania. Vakablakán hivalkodóan csillog az erőlködő napfényben a „V8” Ezzel jelölik, hogy az átlagnál nagyobb, erősebb motort építettek bele. Később majd hallhatjuk a hangját is ennek az erős motornak. Nem okoznak számomra különösebb izgalmat a motorok, de ennek vérpezsdítő hangja van.

- Na, ilyet kérjél a főnöktől!

- Nincs ilyen a cégnél.

- Gondoltam.

Megelégedne egy magas fülkéssel is, olyannal, mint amivel dél-Olaszországban jártunk.

- Ha már a főnököt említed, fel is hívom, hogy küldjön pénzt a kártyámra, mert reggel tankolni kell. Még talán kitartunk Vájdig, (Waidhaus, a cseh határnál) de ha váltani kell koronát, akkor azon ki tudja mennyit bukok. Ha holnap nem lesz pénz, akkor meg kell állnunk valahol korábban.

- Würzburgból nem sokat látunk.

- Majd közelebb megyünk.

- Ötven méterrel?

- Az is valami. Lehet távcsővel is nézni.
Tény, hogy nem kedvez az idő. Hiába a kiépített terasz, ha csak a szőlőültetvényeket, és a külváros kertes házait láthatjuk. A templomtornyok már szinte elvesznek a párában, a várhegyet inkább csak sejtjük, mintsem látjuk. Magunkról készítünk néhány felvételt, de a háttér csak a nagy fehérség. 

A Lufthafen Rhein-Main, azaz a Frankfurti repülőtérnél a fejünk fölött ereszkedett éppen egy gép. Nem sok esélyem lett volna lefotózni mozgó járműből ilyen közelről, pedig nagy élmény lett volna, ha összejön egy ilyen felvétel. Messziről már van ilyen fotó, közelről még nincs. Nem reménykedtem, nem is vettem a gépet a kezembe. Itt jön egy másik. Jaj de lassan jön, nem fogod látni, mert kanyarodunk.Tényleg nem sikerült meglátnom, csak a földön várakozó gépeket. Az óriási utas-csarnokba most mintha jobban beláttam volna, mint legutóbb. Az üvegfalon túl így is csak a födém rácsos szerkezetét csodálhattam. Viszont az út másik oldalán már közel áll a befejezéshez egy hatalmas hajót imitáló épület, ami a vasútállomást fedi le. Impozáns alkotás. Mintha száraz dokkban állna. Hármasával, különböző szögben álló cölöpök tartják. Alatta látni a vonatokat, meg a majdani mozgólépcsőket. Kicsit odébb szintén egy épülő óriási ház, de erről már csak azt jegyeztem meg, hogy hatalmas. Városban nyomasztóan nagyok lennének ezek az épületek, hiszen még így is azok, hogy szinte semmi nincs a közelükben. Mellettünk elsuhan az ICE vonat. Ezt se fotóztam le. Később még lesz alkalom, de azokat is kihagyom. Frankfurtból persze semmit nem láttam. Mindegy, azt mondják, nem szép város.

Ekkor már rádióállomást kell váltani, mert a bajor adás elég gyenge. Én ugyan eddig sem értettem mit beszélnek benne, Sanyi figyelte a közlekedési híreket.

- Remélem mögöttünk van a torlódás. Meg van rá az esély, mert ez bajor adó, mi meg már Hessenben járunk.

- Honnét tudod, hogy mit mond, ha nem tudsz németül?

Mindig azt mondja, hogy semmilyen nyelven nem beszél, de a rádióból megérti az úti infókat. Akkor most szerénykedik, vagy nem mond igazat?

Elhaladunk a Taunus hegység és a Westernwald közé épült Limburg város fölött, majd a következő megálló a Montebaur. Itt vásároltunk, amikor Angliából jöttünk hazafelé. Most nem megyünk be a bevásárló központba mint akkor, csak a benzinkútnál hagyjuk a kamiont, s gyalog megyünk tovább, hiszen „fél óra séta jót tesz a szívnek”. 
Átbújunk a kibontott kerítésen. Sanyinak kerülni ajánlott a mély havat, mert a cipője hajlamos átázni. Nekem igazi munkásbakancsom van, az bírja. Elég hülyén nézhetek ki bakancsban, meg melegítőnadrágban. Ez utóbbi jó ötlet volt, hiszen a kocsiban üldögélni kényelmesebb mint egy pantalló. A boltba menéshez át is öltözhetnék, de úgysem ismer itt engem senki. Nem fogják mondani, hogy „Jaj Gyulabá, de hülyén tetszik kinézni!” Vagy ha mondanák sem érteném, hiszen itt a többség németül zagyvál, az meg nekem kínaiul van. Noha valamikor tanultam ezt a nyelvet, de nem elég sokáig, nem elég kitartóan, nem eléggé motiváltan. Ráadásul mindez régen történt. Annyi eredménye volt, hogy utána már kevésbé tartottam ronda nyelvnek. Igaz, szépnek még most se.

Meg nem mondom, miféle hipermarketekben jártunk, csak a számukat jegyeztem meg. Mármint azt, hogy három boltban voltunk. Az elsőben egy doboz gyógyszerrel álltunk sorba ketten, három pénztárnál. (ügyeskedtünk, hogy gyorsabban haladjunk, de nem vált be) Itt láttam első jelét a farsangnak. Egy öregasszony, (nem tudom mi volt rajta) meg egy fiatal, aki egyébként erős jóindulattal se mondható szépnek, angyalkának öltözött. Hosszú, fürtös rózsaszín parókája volt, meg fehér szöszös drótkarika volt a feje fölé kötve, mint glória. A következő boltban a dolgozóknak szinte mindegyikén volt valami farsangra emlékeztető. Ide a színes halakat jöttünk be megnézni.

- Hoztad a fényképezőt?

- Nem.

- Hogy lehet anélkül elindulni?

- Ezek már le vannak nálad fényképezve.

Ez igaz, de Limburg an der Lahn is le van már fényképezve, csak nem találja a képeket. Egy dobogóra (feltehetően) akciós termékek voltak kirakva. Sanyi egyiket-másikat kézbe vette, forgatta, nézegette, kereste az árát. Egy dolgozó, beszélni kezdett hozzá. Na, ez volt többek között az egyik olyan szöveg, amiből egy szót sem értettem.

- Ez itt csak bemutató. Mondta, hogy melyik osztályon lehet megvásárolni.

- Értesz németül?

- Valami csak ragad rám.

Végignéztük az akváriumokban a díszhalakat, kalitkákban a madarakat, patkányokat, de mint ahogy terveztük is, nem vettünk semmit. A…megvan! A Lidl volt a harmadik, ahol nagyon olcsó, de kellemes ízű olasz bort vettünk, meg tejfölt, meg nem tudom mit még. Nem estünk túlzásba, már az otthoniaknak se veszünk csokit, hiszen nagyon elmélyült a háztartási válság.

A szívünk megkapta a félóra sétát, a kamion is ott volt ahol hagytuk, a fényképezőm, a telefonom, az igazolványaim, mind-mind ott voltak, ahol hagytam. Persze azért megfogadtam magamnak, hogy legközelebb ezeket vinni fogom magammal.

- WC-re nem kell menni?

- Mikor lesz a következő alkalom?

- Két óra múlva

- Majd akkor is jó lesz. – döntöttem el, bár nem voltam egész biztos döntésem helyességében. A Würzburgnál megreggelizett tej, mintha felforgató tevékenységbe kezdett volna odabenn.

A hegy-völgy menetet már az A6-osnál is említettem, (cseh határ és Nürnberg között) de itt talán még kevésbé törekedtek az erős lejtők/emelkedők enyhítésére. Igaz, van néhány völgyhíd, amit éppen ezért építettek jó nagyra. Bizonyára köze van ennek a hullámos pályavezetésnek ahhoz, hogy ez a szakasz a legelsők közül való. A felújítások során inkább csak az áteresztőképességére koncentráltak. Az egyre erősebb autóknak egyre kevésbé jelent gondot az emelkedők leküzdése. Vagy ha mégis, akkor legalább az üres kamionoknak ad lehetőséget az előzésre. Élnek is vele, hiszen nagyon sokan megelőznek bennünket. Mi majd visszafelé leszünk „sportosak”. A személykocsik száguldhatnak a legbelső sávban, hiszen itt végig három közlekedő sáv van. Mellettünk halad sok helyen az ICE vasút. Nem tudom mikor építették a pályát, de nyilván sokkal később, mint az autobahn-t. Ahol mi lemegyünk a völgybe, ott a vasút hídon halad, ahol felmászunk a hegyre, ott a vonat bemegy az alagútba. Láttam kétszer is vonatot, de olyan meglepően gyorsan halad, hogy a fényképezőt nincs időm kézbe venni.

- Itt egy hundi! – mondja Sanyi, de én nem látom. Persze, hogy nem, hiszen ő a tükörben látta meg, még amikor az, mögöttünk járt. Várom, hogy mikor előz meg bennünket, de az elhaladók között nem látok Hyundait.

- Ez volt a Getz? – kérdezett rá a „felismert” autóra.

- A Hondára gondoltál?

- Még tanulnom kell!

Ettől a tévedéstől eltekintve, nagyon sokat felismer. Nyilván én sokkal nagyobb figyelmet szentelek az autótípusokra. Csupán ezen múlik a felismerő képesség.

- A hundinak van terepjárója? Odahaza, nagy ráérésemben azon fantáziáltam, hogy Gabival hármasban, benevezhetnénk a Bamakóra. Mondjuk egy Santa Fé-vel.

- Az inkább hobbiterepjáró. Nem vetélytársa a Pajero…nak. Van! Van igazi terepjáró, de már régebbi típus. A Pajerót gyártották eleinte, de aztán kinőtt belőle egy igazi, a Terracan.

- Nem kell annak új kocsinak lenni!

- Én is fantáziáltam már ezen, de nagyon drága. Az olcsóbbik túra is 800 ezer személyenként. Persze azon is múlik, hogy mikor jelentkezünk. Nem is olyan könnyű bekerülni abba a száz csapatba.

- Csak annyi indulhat?

- Na, meg azért se kell új kocsi, hogy ne sajnáljuk otthagyni.

- Nem hagyja azt mindenki ott, csak a menők.

- Hát? Hazajönnek lábon?

- Persze. Vannak ott utak is. Ezek csak „brahiból” mennek a homokban.

- Igeen?

Na, ezt is megbeszéltük. Ezután fokozott figyelmet szenteltem a szembejövő Hyundai Terracan-okra, de amikor felismertem, már késő lett volna szólni Sanyinak, hogy nézzen oda. 
Bár, nem kizárt, hogy véletlenül összejön a megfigyelés, hiszen volt olyan eset, hogy nem is szemben, hanem egy mellékúton, az én oldalamon láttam érdekes mozgást, amit kezdtem elmondani.

- Az előbb láttam egy kis Suzuki Samurájt, ami vontatott…

- Láttam.

- Na, ezek megoldották a vontatmány kormányzását.

Korábban beszéltük, milyen megoldásokat láttunk már kormányozható vontatmányokkal, amiknél meg kellett spórolni a sofőrt. Ez úgy került szóba, hogy szokatlan közelségben ment két kamion egymás után, a szemközti pályán.

- Vonórúddal húzta?

- Sőt! Vonó háromszöggel.

Ennek kapcsán soroltunk különböző megoldásokat, amiket már láttunk. Az imént látott Suzuki - ott lenn a hóban - egy balesetes kocsit húzott úgy, hogy a kocsi hátulját felemelték, s a kormányzott kerék futott hátul. A kanyar ívére ugyan oda kell figyelni, de az első kerék – ami ez esetben hátsó – külön felügyelet nélkül fordul, ahogy éppen kell. Na, ilyenre ne legyen szükségem!

A táblák már Bonn felé jelezték a lehajtót. Erről már azt hittem, közel vagyunk Kölnhöz.

- Na, már itt vagyunk? – lepődtem meg, amikor felismerni véltem Köln közeli tornyokat.

- Itt vagyunk a kocsiban. Mire gondoltál?

Nem mondtam meg. Nem voltunk ugyan messze ekkor a Rajna hídtól, de azért még nem mondhatom látótávolságon belülinek. Korábbi alkalommal nem is próbáltam a kölni dómot lefotózni, hiszen ahhoz túl messze van. Most viszont úgy döntöttem, hogy egy (néhány) próbát megér. Igaz, olyan lett az eredmény, hogy avatatlan szemlélőnek segíteni kell, hogy a képen megtalálja, mit kell nézni. Még most se nőttem ki azt a beidegződést, hogy takarékoskodni kell a filmmel. Sokat fotóztam fiatal koromban (vagy ezt már meséltem?) amikor még be kellett állítani a fényviszonyoknak és a távolságnak megfelelően a gépet. Az eredményt sokszor csak hónapokkal később láttam meg, de természetesen nem volt dokumentálva a beállítás, így a következő alkalommal ismét kísérletezni voltam kénytelen. Most, a digitális gépek korában azonnal láthatom, hogyan sikerült a felvétel. A „film” kapacitása szinte korlátlan. Közel 2000 felvételt képes tárolni a gépem, de legtöbb, talán 600 volt eddig rajta. 
Odahaza kirakom számítógépre, selejtezek, nagyítok, világosítok, élesítek, aztán kimásolom DVD-re. A fényképezőből ezután az összes kitörölhető, nem kell filmet venni. Rengeteget változik a világ. Persze nagy szórással. A török kamion jutott eszembe, amelyiken satu volt felszerelve. Gondolom azért, hogy út közben a szükséges javításokat meg tudja csinálni. Emlékszem, amikor apu motorozott. Hordott magával gumijavító felszerelést, amit alkalmanként használnia is kellett. Ma már semmi szerszámot nem hordunk magunkkal, de még pótkereket sem.  De az élet bármely területéről lehetne hasonlókat előhozni.
Köln után a Ruhr folyó felé vesszük az irányt. El is csodálkoztam, hogy milyen kicsi folyó, és erről van elnevezve a vidék. Igaz, a Rajna is majdnem ilyen kicsi a Bodensee fölött, itt pedig már akkora, mint az al-Duna, vagy majdnem, mint a Pó. A Ruhr viszont a torkolatánál is kicsi marad. Na, mindegy, nem kell nekem a névadás okát kitalálnom, ez a Ruhr-vidék, és kész.

Immár a harmadik német tartományban járunk. Nordrhein-westfalen, vagy ha úgy ismerősebb, akkor Észak-rajna westfália. Ezen a fiam szokott néha bosszankodni, hogy ha az északot lefordítják magyarra, akkor a nyugatot miért nem? Vagyis a fál nép hazájának ez az északnyugati része, ami mellesleg a Rajna közelében van? Na, ezt jól körülmagyaráztam. A lényeg, hogy itt már szép tiszta az idő. A hőmérséklet is felül van kicsivel a 0 fokon. Az északi oldal rézsűjén olvad a hó, a délin erősen tartja magát az árnyékban. Lefotózom azt a két betontojást, amit előző itt jártamkor még csak építettek, most pedig már tisztítják benne a szennyvizet. A távolban eszkavátor látszik ki a fák takarásából. Feltételezem, hogy az általam felhőgyárnak elnevezett erőműhöz fejtik vele a szenet. Elég messze van tőle, de 20-30 km miatt még nem kell az erőművet áttelepíteni. Ezen a szakaszon az autópálya külső sávja beton, de mégsem zakatolunk rajta, mint Csehországban. Az előre eltervezett megállást az Aachener Wald nevű pihenőben ejtjük meg. A túloldalon keresem a szélkereket, de nem látom. A múlt télen még volt, amikor itt álltunk meg kábelszakadás miatt. Sanyi megvásárolja a belga útvonalengedélyt, én megyek a WC-re. A takarító néni a lépcsőn állva dohányzik, s hangos Guten Tag-al köszön rám. Így már kénytelen vagyok a perselybe bedobni az 50 centet. A néni még mutatja is, hogy merre kell mennem. Nem töltünk a feltétlen szükségesnél több időt, mert jó volna még világosban megérkezni Oevelbe, hogy szét is nézhessünk a városban.

A következő szakasz attól érdekes, hogy húsz percen belül három országban járunk. Aachennél átlépünk Hollandiába. Ezt abból lehet tudni, hogy ki van írva. Ezen kívül semmi nem figyelmeztet arra, hogy másik országban járunk. Igaz, a nevek nem németül vannak itt már kiírva, hanem hollandul. Sanyi újból mesélni kezd a bútorszállítós korszakáról, amikor úgy közlekedtek Hollandia szélén, hogy közben az út német területen haladt át. Nem volt ugyan leágazás, a táblák is hollandok voltak, de Németországban jártak. Nekünk, az egykori vasfüggöny mögül jövőknek ez külön élményt jelentett. Találkozott egy kitelepült magyarral, aki erről a vidékről inkább fel ment északra, hogy megtanuljon hollandul, mert az itteni, limburgi nyelvjárás teljesen más.
Izgalmas időszak lehetett az a bútorszállítás. Bizonyára érdekes útleírásokat alkothatnék róluk, de nekem nehézséget okoz az írásban, hogy azokon a kalandokon nem vettem részt. Hajdanán a családi nyaralásainkat is papírra vetettem, de amikor a komámat Horvátországban perforált vakbéllel vitték kórházba, én nem voltam jelen. Elmesélés alapján nem kaptam ihletet, pedig nem kellett volna túl dramatizálnom az eseményeket, a maguk valóságában is eléggé drámaiak voltak. Az éppen nyaraló család naponta járt Porecsből Pulába, látogatni a beteget. Amikor letelt a nyaralás, átköltöztek a közelbe néhány napra. Beszélni senkivel nem tudtak, csak azzal a magyar orvossal, aki az ügyeletet adta Porecsen. A horvát orvosok trehány munkát végeztek, nagyon ronda vágást csináltak, ráadásul nem is tisztították ki rendesen a koma szétrobbant beleit, ezért Egerben újra kés alá kellett feküdnie. Az egri orvosoknak élményszámba ment, hogy a betegnek horvát zárójelentése van. Természetesen az ugratást se hagyhatták ki, minthogy a beteg Horvátországba megy a vakbelét műttetni.
Az utunk korábbi szakaszától eltérően most teljesen sík vidéken járunk. Csupán a csomópontoknál kell a felüljárókra felkapaszkodni. Persze nem a határnál váltott síkra a dombvidék, néhány kilométeren át még láthattuk a holland „hegyeket”. Hollandia egyébként is kicsi ország, de ahol most járunk, a térképen csak egy pici déli nyúlvány. 
Alig van idő elolvasni a telefonra kapott SMS-t, máris kapom a következőt. Ezek között eltelt időből tudom, hogy húsz percen belül keltünk át két határon. Korábbi emlékeim szerint, azt írták, hogy üdvözöljük…(például) Svájcban. Ezt az SMS-t sokáig meg is őriztem, hogy odahaza mutogathassam, de ma már nem jelölik meg, hogy éppen melyik országba léptem be, ezért sorra törölgettem ki az üzeneteket. Na, szóval! Látvány szinten semmi különös. Talán annyi, hogy közeledünk a tengerhez, vékonyabb a hó. Sanyi szerint errefelé nem is szokott megmaradni. Most sem vastag a takaró, de befedi a tájat. A leállósávot fedő fátyolszerű hótakaró mutatja, hogy itt nem is takarították az utat, elég a hó eltüntetéséhez a forgalom. Korábban felfigyeltem rá, hogy néhány helyen digitális kijelző tájékoztat az éppen aktuális hőmérsékletről. Két adatot jelölnek. A levegő, és az útfelület hőmérsékletét. Utóbbi 2-3 fokkal több. Az élményt inkább a tudat adja, hogy a limburgi hercegség területén járunk. Ma már nincs hercegség, de a területet Limburgnak hívják. Nem nagy terület, mégse fért el egy országban. Egyik része holland, másik fele belga. Majdnem elfelejtettem! A holland-belga határon halad egymás mellett két folyó, vagy inkább csatorna. Csupán egy gát választja el őket, de legalább egy méter a szintkülönbség köztük. Errefelé érdekes dolgokat kényszerít ki az emberekből a víz. Az autópálya vonalvezetése szokatlanul egyenes. Két pont között így a legrövidebb, de állítólag vezetéstechnikai szempontból veszélyes, mert elálmosodik a vezető. A forgalom persze most ébren, éberen tart. Na, itt már vannak öreg autók is.

- Itt biztosan elaludt a gréderes. – jegyezte meg Sanyi, amikor egy enyhe kanyar volt az útban.

Tényleg csak annyi kanyar volt, mintha véletlenül sikerült volna így. Utána megint hosszú kilométereket mentünk nyílegyenesen. Egy alagútszerű vadátjáró feltűnése akkora élmény volt, hogy oda-vissza lefényképeztem. Egyre közeledtünk a tengerhez. A hó már csak foltokban volt, nem összefüggően. 

Megérkeztünk Oevelbe. Antwerpen már csak 40 km ide, a tenger se több ötvennél. Az autópálya egy legalább hat méter magas töltésen halad. A lakóövezet az egyik, az ipari terület a másik oldalon van. Ezt jól kitalálták. El is választják a két zónát, és a magasra felemelt forgalomnak se zavaró a zaja. Beparkolunk a vegyi üzem hátsó kapujánál a kétállásos parkolóba. Éppen öt óra. Odahaza már sötét van, de itt még jut egy óra a városnézésre. Akkor nyomás! Főzni ráérünk utána.

 

Oevel

 

Most nem mackóban megyek, mint Montebaurnál, hanem átöltözök. Fényképezőt a nyakamba, és nekivágtunk sietősen a sétának. Az autópálya alatti átjáróig elég sokat gyalogoltunk, de másképp nem juthattunk át a városba. Errefelé ritkán jár gyalogos, nincs is járda, de az útpadka elég széles, elférünk a vonalig ketten is egymás mellett. Az autók gördülési zaja olyan nagy, mint amilyet Angliában tapasztaltam. Figyelem az aszfaltot, bordás. Nem úgy durva, mint Angliában, hanem a menetirányra merőlegesen rovátkolt. Gondolom a meleg aszfaltba nyomják bele a mintát. Talán az úthenger lehet bordás kerekű. A kerekek bizonyára jobban tapadnak, a nagy zaj pedig csak a gyalogosokat zavarja. Legalább óvatosabbak, hiszen a zaj miatt úgy tűnik, mintha nagyon gyorsan mennének az autók.
Az átjáróban már elég sötét van, de a helységnév táblát annyira közel tették, hogy bentről kell fotózni. Belekarolok a tábla oszlopába. A képen ezt nem is látni, annyira sötét. Akkor ijedek meg, amikor elengedem, mert addig nem tűnt fel, hogy az oszlop mennyire lóg. Azt hittem, eldől, utána is kaptam hirtelen, pedig nem kellett volna. Kicsit ferdén, de megállt.
A töltés aljában rögtön ott a város. Nekem sokszor problémát okoz, hogyan nevezzek egy települést, de legyen város. Nincs ugyan vára, de falunak se mondhatom, nem látni paraszti környezetet. Ha egy várost lefaluznak, az bántó a lakosok számára, de fordítva legfeljebb mosolyognak egyet rajta. Jelen esetben teljesen mindegy minek nevezem. Oevel, lakóövezet. Kicsi, téglaburkolatú házak. Nem annyira egyformák, mint Calais sorházai, de kicsik. Van néhány nagyobb is, de azok valami közösségi épületek. 
Az egyik, tuti, hogy iskola. Gyerekek már nincsenek, hiszen hamarosan este lesz, ilyenkor már rég hazamentek. Az emeleten ég a villany, egy nő ki is néz az ablakon, amikor meglátja, hogy két idegen ott téblábol a bejáratnál, fényképezkednek a nem tudom milyen fa alatt. Fenyőre hasonlít, de az ágai olyanok, mint…mint – van olyan cserepes növény, hogy cickafark -  vagy még a kaktuszra is emlékeztet. Nem is merünk egészen a fa alá állni, mert akkor rá kellene menni a fűre. Az utca a templom térre nyílik. Azt mondta Sanyi – ő már járt itt korábban is – hogy nincs semmi, csak lakóházak. Mint tapasztalom, ez nem egészen igaz, hiszen van iskola, van templom. A templom is olyan, mint errefelé minden épület. Már abban az értelemben, hogy tégla. Érthető, hiszen ezen a sík vidéken nem sok követ találnak, csakis téglából építkezhettek. Ma már lehetne bármiből, de nyilván ragaszkodnak – talán nem is tudatosan – a hagyományhoz. A vakolt fallal szemben persze praktikus is a burkolótégla, hiszen hosszú az élettartama. Néhány régi házat láttunk bemeszelve, vagyis ezek se örökéletűek, de nem mállik a vakolat. Lábazatot nem raknak, járdaszinten nyílik a bejárati ajtó. Itt nem élnék meg lépcsőműkövezésből. Műkőnek látszó betonelemek azért vannak néhol, áthidalónak beépítve. Érdekes, hogy nem nyúlnak túl az ablakokon. Nem hinném persze, hogy az ablak tartja őket, de a burkolásnál úgy látszik. Egy félbehagyott építkezésnél megtekinthetjük a fal szerkezetét. Láttam már ilyet Angliában is, de most le is fotóztuk. A sötétbarna burkolótégla talán valamivel kisebb, mint nálunk a kisméretű. Tíz centi széles lehet. Mögötte csap-hornyos illesztésű (mint a hagyományos parketta, vagy a hajópadló) hét-nyolc centi vastag kemény, polisztirol szigetelőlap, majd a tulajdonképpeni tartófal, tizenkét centi széles (!) tégla. Viszont van egy félbehagyott helyszínen öntött vasbeton pillér, amire majd rakják a „májsztó gerendót”  A félbehagyott téglasoron a mester otthagyta a zsinórt, pedig szerintem ma itt nem dolgoztak. Azt ugye említenem sem kell, hogy a templomról sok képet készítettünk? A torony csúcsáról külön, mert szokatlan jelképpárosítást fedeztem fel. A torony csúcsán kereszt. Eddig rendben is van, hiszen úgy tudom, katolikusok az itt élők. Na, de a kereszt tetején van egy kakas! Nem egyedi eset, majd később a németországi Limburgban is láthatok ilyet, de nem emlékszem, hogy eddig találkoztam volna ezzel a megoldással. Ökumenikus templom? Nem sok járókelő van az utcán, nincs kitől megérdeklődni. Ja, persze ezek se tudnak magyarul. Az egyik háznak bebámulunk az ablakán. Ég benn a villany, függöny pedig nincs, láthatjuk a mestergerendás fafödémet. Éppen olyan, mint a magyar parasztházakon volt régen. Ez a ház is réginek látszik, de szerintem itt az újak is ilyenek. Újabb bizonyítékát találtam, hogy Sanyi tévedett, amikor azt hitte, hogy csak lakóházak vannak itt. Vannak üzletek is. Nem feltűnő csilivili áruházak, hanem kicsi boltok. Nem csak élelmiszer, hanem még mosógépet árusító is. Van néhány kocsma is, de nem feltűnőek. 
Arról vettük észre, hogy sok embert láttunk odabenn. Ami nagyon tetszett, az a kenyérautomata. Akkora, mint egy iker telefonfülke. Valamikor szendvics automatát láttam hasonlót. Be kell ütni a kiválasztott kenyér kódját, a nyíláson be kell dobni a pénzt, s már vihetjük is a kenyeret. Nem hoztunk pénzt, pedig nem biztos, hogy kitart a kenyerünk, hiszen a tervezettnél kevesebbet hoztunk. Addig sétálunk Vestello város irányába, amíg ránk nem sötétedik. Sanyi fotózza a házakat - kérésemre a kisebbeket válogatja - és a kerteket. Aztán kiírja a gép, hogy kevés neki a fény. Na, akkor ennyi volt a városnézés, menjünk főzni.

Az autópálya alatt egy másik átjárón megyünk vissza az ipari övezetbe. Végigsétálunk a vegyi üzem főbejárata előtt, ahol egy digitális kijelző hirdeti, hogy tavaly 2 baleset történt náluk. Az idén még eddig nulla. Mennyi is telt el az évből? Hat hét. Még jó!

- Mit főzzünk? – veszi elő Sanyi a levesporokat a kosárból, amikor visszaértünk a helyünkre.

Én krumplira gondoltam, bár szívesen megeszem a levest is.

- Azért mondom, mert tudom, hogy te leveses vagy.

- Vagy főzzünk levest?

- Előbb levest, aztán krumplit. Kolbásszal?

- Dehogyis, baconnal. A kolbász jó lesz kenyérrel is.

Így is tettünk. Megfőztük a levest, megettük, aztán kezdtük a krumplit előkészíteni. A többes szám nem egészen igazságos, hiszen én csupán egy hagymát pucoltam meg, de az aprítását már delegáltam. A bort is Sanyi bontotta ki, még a fotót is ő készítette közben. Így dokumentálva van, ahogy ízlelgetem az egyáltalán nem testes, inkább vékony olasz vörösbort. Kellemes íze van, nem is kell hozzá nehéz étel. Megfordul közben a fejemben, hogy nekem elég volt a leves vacsorára, hiszen emlékszem a nyári főzésünkre, amikor este tízre sikerült betermelni a chilis babot, aztán pedig nehezen tudtam elaludni. Na, de hosszú még az este, Sanyi úgyis régen főzött már, nehogy kiessen a gyakorlatból. A hagyma és a bacon sorrendjén volt egy kis nézetkülönbség, de a végeredmény jó lett. Talán kicsit édeskésre sikerült, de ilyen a krumpli íze. Közben adódott egy olyan gond, hogy kicsi volt az edény, nem fért bele az összevágott krumpli.

- A többivel mi legyen? –kérdeztem, miután megtelt az edény.

- Kuka. Nem fogom berakni a hűtőbe.

Végül még ez a mennyiség is kifogott rajtunk. Ilyen is ritkán fordul elő.

- A maradékkal mi legyen? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Nekem kellett ötletelni.

- Vagy ez lesz a reggeli, vagy ajánld fel a kollégának! - intettem a mellénk parkolt kamion felé.

- Dehogy ajánlom. Ki tudja, ki fia borja? Valami német. Nem magyar, az biztos. Magyarból csak mi hordjuk.

Megittuk a maradék bort, közben be kellett indítani az aggregátort, hogy a rakományt felfűtsük éjszakára. A német előre állt egészen a kerítésig, hogy messzebb kerüljön a zúgástól. Aztán meggondolta magát, és hátratolatott, ameddig az út engedte. Ezt az utóbbi manővert nem értettük, mert így a fülkéje éppen oda került, ahol a legerősebb volt a zaj. Amikor kiszálltam, valamit mondott is, de mint kolléga megértette, miért zajongunk. Azért közben megnézte a hőmérőnket, remélve, hogy hamarosan leállítjuk a motort.

- Ha éjszaka ki kell menni, menj el kicsit messzebbre, mert itt figyelnek a kamerák, nehogy szóljanak! Volt már rá példa. Nem itt, nem velem, de sose tudhatjuk. Fél hétkor jó lesz kelni? Hét, félnyolc körül kezdenek.

Túl korán keltünk. Nem bántam, mert már így is ébren töltöttem néhány órát. Lemászni nem akartam, mert a kocsi mozgásával felébresztem Sanyit, ráadásul most egy szál gatyában nem mehetek ki, fel kellene öltözni, inkább türelmesen megvárom, amíg csipog az ébresztő. Hét órakor indulásra készen voltunk, de a dogozók még alig szállingóztak, szinte üres volt a parkolójuk. Sanyi nyolckor ment el a főkapuhoz, bejelentkezni. Én pedig megmelegítettem a reggelimet. Úgyis nekem kell megennem, mert ő nem mer reggelizni, amíg elérhető közelségbe nem kerül egy WC-hez. Mint mondta, ha eszik, utána erős tolófájásai vannak. Nagyon tetszett a kifejezés. Nemrég „szültek”, ezért tud ilyeneket.

A piszkos edényt elraktam a többi közé. Már egy kicsit „elkurvultunk” Régebben azonnal elmosogattunk, de most csak félreraktuk a szennyest. Az ipari kamera szemeláttára nem akartunk mosogatni. Hátha még a mosogatóvízzel is szennyezzük a környezetet. Ki tudja mennyire kényesek erre a belgák.

Előttem, a kerítésen túl tárolták az üres szállítóeszközöket, de egy svájci, és három német volt köztük. Tehát nem kínálkozik olyan lehetőség, hogy tartályt cserélünk, s megyünk is hazafelé. Le kell fejteni az anyagot. A lefejtő állások felől jön egy dolgozó sisakban, védőszemüvegben. (csak így lehet közlekedni az üzem területén.) A pótkocsik közt odajön a kerítéshez, nézi, mifélék vagyunk, majd visszamegy a kapuhoz, és körbejön. Kopog az ajtón, kinyitom.

- Morgen! Papiren…. – a többit nem értem.

- Morgen. Kollega….a többit ő sem érti, de látja, hogy mutogatok a főkapu felé

- Aha. Kollega….- bólogat, jelezvén, hogy megértette, majd visszamegy amerről jött.

Nem sokkal később visszajön Sanyi. Kiállunk a kerítés melletti útra. Jön megint a dolgozó, de csak a kerítésen veszi át a papírokat, majd miután mutogat a sövény közt lévő telefonállás felé, elmegy. Mint kiderült, mérlegen állunk. A vontatóval előrébb kell állni, hogy azt ne mérjék. A telefonba be kell mondani az anyag nevét, meg a feladó céget. Ha azt mondják, hogy „fertig”, akkor lehet visszaakasztani, és várni, hogy kinyissák a kaput. Odabenn rátolatunk a lefejtő állásra, a dolgozó elénk tol egy kerekes stop táblát, majd a tükörből látom, hogy mögénk is. Még néhány kontakthibát szóvá tesz, közli, hogy utolsó eset, hogy így lefejti. Ezután már csak várni kell egy, másfél órát. Jelen esetben kettőt. Közben éppen letoláson volt Sanyi, amikor SMS-e érkezett. Ebben az időpontban csakis a cégtől jöhetett, ami remélhetőleg azt írja, hogy megjött a pénz. Később el is felejtem megemlíteni, de Sanyi magától is felfedezi. Na, akkor mehetünk hazafelé, amilyen gyorsan csak tudunk. Na persze, csak meg kell várni, amíg kifújják az anyagot. Közben unatkozunk. Szól a Kossuth rádió, de az mindig szól. Én már túl vagyok a reggelin, azért nem eszek, Sanyi pedig a toló fájásoktól tartva nem mer. Várunk. Előttünk mozognak a kollegák. Jön egy hamburgi szállítmány, rááll a mérlegre, szétkapcsol. Majd várja, hogy bejöhessen az üres tartályért. Aztán mégis vissza kell akasztani, mert a következő kocsi jön mérlegelni. Most láthattam, hogy Sanyi mit csinált korábban a hátam mögött. Ugyanis én nem szálltam ki a kocsiból, bár odakinn az úton még megtehettem volna. Itt, az üzem területén természetesen szó se lehet róla, hogy elhagyjam a fülkét. Érdeklődésemre Sanyi elmondja a lefejtési technológiát. 
Szárított levegővel fújják ki az anyagot, mert a levegő nedvességtartalmától berobbanhat. A francba! Hova keveredtem?

- Na látod, ez a Jumbó – mutatja, amikor egy nagyon hosszú tartállyal állnak rá a mérlegre. Korábbi beszélgetésünk során került szóba. Akkora tartályról van szó, hogy nem tölthetik tele, mert túl nagy lenne a súlya. Három rekeszes, és a rekeszekben különféle vegyi anyagot szállítanak. Jó esetben nem is kell kimosni. Ezzel is bejönnek az udvarra, és el is mennek, mialatt mi itt veszteglünk. Elámulok, milyen ügyesen lehet manőverezni ezzel a vonathosszúságú szerelvénnyel. Hajdanán, amikor először vezettem olyan kisteherautót, aminek alattam volt az első kereke, majdnem elhúzattam a kaput. Persze ez a sofőr nem most kezdte.

- Majd valahol fel kell pumpálni a bal elejét! Biztosan lehet a benzinkútnál.

Ezt a problémát Sanyi már este felfedezte. Mintha defektünk lenne. Szerencsére lassú defekt. Jobb esetben a vontató saját magát felpumpálja, de a mi esetünkben nincs megfelelő csatlakozó. Benn a műszerfalra állandóan rá van akasztva egy spirál tömlő, pisztollyal a végén, de ez inkább csak takarításra való. Végszükség esetén persze alkalmas annak elkerülésére, hogy ráfra süllyedjen a kerék.  Tizenegy óra, mire ismét a mérlegre állhatunk. Az éjszakai szomszéd is most végzett, megyünk mi is, ő is a főkapuhoz, a papírokat elintézni. Tíz perc múlva már a keresztbordás aszfalton dübörgünk, az autópálya töltésének a tövében. Autókereskedések mellett haladunk, amiket tegnap délután is figyeltem, el is jöttem volna nézelődni, de elég messze lett volna gyalog. A múlt nyári 16 km-es sétához persze nem mérhető, de itt az alkonyattal is számolnunk kellett. A városnézés volt az elsődleges. Autókat láthatok az úton éppen eleget.

- A temető! Elfelejtettem a temetőt megnézni.

- Ez kiment az eszünkből.

Az üzem mögött volt a temető. Mint egykori sírköves, kíváncsi lettem volna rá. Reggel láttam is ott egy brigádot takarítani. Na, de ezért már nem fordulunk vissza. Egy lámpás kereszteződésnél, megint lusta voltam elővenni a fényképezőt, pedig volt itt egy érdekes, körtemplomra emlékeztető víztorony. Már a jelzőberendezések is megértek volna egy fotót, mert szokatlan kinézetűek voltak.  A legelső benzinkútnál megálltunk. Először csak a parkolóban. Megcéloztuk az itt térítésmentesen használható toalettet, de még előtte egy honfitársunk megállított.

- Sziasztok! Nem tudjátok, hol lehet vinyettát venni? Most jövök a kikötőből, azt hittem, hogy majd itt lesz, de csak egy címet adtak. – mutatta a papírcsíkot, amit a kútnál kapott.

Nem tudtunk neki segíteni. Nekünk nem kellett, megvettük tegnap az Aachen Wald-nál.

- Hú, de büdös volt. – jegyeztem meg, miután hallótávon kívülre került.

- Biztosan mi is büdösek vagyunk.

- Jójó, de ez tömény bagószag. A csikk most is ott lógott a kezében.

Tényleg! Már nem is büdös a kocsi. Vagy már hozzászoktunk. A WC, meg úgy egyáltalán az egész környezet inkább magyaros volt, mint német. Valójában rendben volt minden, de érződött egy leheletnyi …nem is tudom minek mondjam. Talán csak nem az utolsó divat szerinti volt a berendezés, és látszott rajta, hogy használják. Sanyinak valami elintéznivalója volt. Azt mondta, hogy faxolnia kell, de máskor ez a kifejezés a toalettre utalt, most pedig már a „tolófájások” megszűntek. Na, ameddig intézkedik, ebédre megiszom a maradék tejet. Kenyérrel, az is hagy fogyjon, nehogy még haza kelljen vinni. Komoly számolgatások után arra az eredményre jutottunk, hogy itt kell megtankolni. A nyereség egy cent/liter. Nem nagy üzlet, de ha már úgyis megálltunk…na, meg a kompresszor! Hol is van? Éppen végeztünk, amikor megint tőlünk érdeklődött egy honfitársunk vinyetta felől. Kiálltunk, a kúttól, a kompresszorhoz. Sanyi sokáig babrált a kerekekkel. Leellenőrizte a többit is, nemcsak a defekteset. A tükörből láttam, hogy ott guggol az alattam lévő keréknél. Gyönyörű napos idő volt, nem vett fel sapkát. Most figyeltem fel rá, hogy neki is két forgója van, mint nekem. Ettől persze nem lesz kócosabb, hiszen azt se nagyon lehet ráfogni, hogy rövid a haja, többnyire inkább csak borostás a feje. Egyszer csak megveri az ajtót. Kinyitom.

- Nézd már meg a nyomásmérőt, mennyit mutat!

Fogalmam nem volt, mit kell megnéznem. A műszerfalon gondoltam valami mérőre, amihez talán még a slusszkulcsot is el kell fordítanom. Értetlenül álltam a feladat előtt.

- Hogy kell megnézni?

- Úgy, hogy odanézel. Ez még most sem egyértelmű, de valami világosság gyúlhatott a fejemben, mert a kocsitól független kompresszor nyomásmérő órája jutott eszembe. Nem kizárt, hogy Sanyi utalt rá valamilyen formában, csak már nem emlékszem. Ha kicsit nyújtózkodom, odalátok. Helyette lemásztam a fülkéből, és megkerülve, odamentem az oszlophoz.

- Kilenc-négy! Mennyinek kell lenni?

- Kilenc hétnek. Csipog, ha elérte, csak már nem győzöm kivárni. 

Készen is vagyunk. Lemossa indulás előtt az ablakot, de előttem a lapát vége nem éri az üveget. Ez eddig egész úton zavaró volt. Ha tiszta felületen akartam kinézni, be kellett dőlnöm középre. Egyszer sikerült jól letörölni már itt Belgiumban, amikor egy magunk elé engedett teherautóról a menetszél ránk hordta a havat. A kompresszor oszlopán láttam egy kefét. Ha már megláttam, mossuk le az egész ablakot. Csak amikor lemásztam érte, akkor láttam, hogy nem közönséges kefe, hanem olyan, mint egy partvis. Hosszú nyele tömlőben folytatódott, de arra nem jöttünk rá, mitől jön rajta a víz. Hóba mártogattam a kefét. A hó máskor is bevált.

Felhajtottunk a hosszú egyenes autópályára, immár hazafelé. Arra, amiben csak azért van pici kanyar, mert a földgyalu kezelője elaludt munka közben. Az út menti tanyák némelyikén lovak, pónilovak ácsorogtak, ami errefelé nem ritka látvány, de én még eddig nem dokumentáltam. A már említett vadátjárónál megint fényképezek, de most arra is ügyelek, hogy a hosszú lámpasor is látszódjon. Korábbi útjaimon is megtapasztaltam, hogy szinte az egész országban ki vannak világítva az autópályák. A Nederland táblát elbénáztam, de a Bundes Republik Deutschland megvan hollandul. Persze nem a tábla miatt, hanem az aacheni szélkerekek összevisszasága volt megkapó. A holland „hegyvidékről” se készült kép.

- Betolassunk oda? – mutatta Sanyi azt a helyet, ahol múlt télen szétszakadt a világítás kábele.

- Inkább ne!

 

Egy másik Limburg

 

A Ruhr-vidéken megint fényképeztem a „felhőgyárat, és Köln városát nagyon messziről. A szememet sokszor inkább becsuktam, mert nagyon vakított a hó, a szikrázó napsütésben. Nem is nagyon volt néznivaló, hiszen erre már kétszer is jártam, a forgalmat figyelni a sofőr dolga, én inkább az órát néztem volna, de ilyen világosban azt se látom a műszerfalon. Előreláthatólag öt óra körül fogunk elérni Limburg an der Lahn-hoz. Ott tervezünk városnézést. A fényviszonyok várhatóan hasonlóak lesznek, mint az oeveli sétánkon. Majd gyorsan sétálunk.

- Csinálj már néhány szenyát! – kérte Sanyi, majd amikor látta, hogy nem értem, másképp mondta.- Szendvicset. Vajas kenyér, felvágott, tormás majonéz. Meg kéne ebédelni, de már ne álljunk meg!

Kikapcsoltam a biztonsági övet, hogy az ülés mögötti konyhafelszerelési kosárból elvehessek egy tálcát. A hűtőt már rutinosan tudom nyitni, ami nem kis dolog, mert egyszerre kell a biztosító rudat felfelé, az ajtót pedig kifelé nyitni, lehetőleg egy kézzel. Most derült ki, hogy korábban nem azért kaptam fokhagymás majonézt tormás helyett, mert csak az volt készleten, hanem tévedésből. Erre akkor nem is gondoltam, ezért nem tettem szóvá, pedig nem nyerte el a tetszésemet a fokhagyma-majonéz párosítás. Megkentem két szendvicset.

- Hosszában vágjam ketté, vagy keresztben?

- Nem kell! – nézett rám meglepetten.

- Ja! Jól van na. Neked van fogad.

- Egy kenyeret azért még el tudok rágni.

- Kenjek még?

- Ühüm – bólogatott egyértelmű igent. – Majonézt tehetsz rá bővebben. Te nem eszel?

- Én ebédeltem még a benzinkútnál.

Egy vajas kenyeret mégis kentem magamnak, már csak a társaság miatt. A morzsát most nem boríthattam ki a nyitott ajtón, így a padlóra morzsáztam. Majd a kompresszor kitakarít ráérő időben.

Úgy éreztem, gyorsan megyünk. Áthajoltam, hogy láthassam a sebességmérőt. 85km/h. Miért tűnik gyorsnak? Talán amiért sok kamiont lehagyunk, holott terhelten minket hagytak le sokan. A gyorsulásunk persze nagyon jó. Mondta is Sanyi, hogy most „sportosabb” a gép. Érdekes ez a sebesség érzet. Emlékszem arra, amikor gyerekkoromban terepes IFA-val szállítottuk haza a kukoricát. Hatvanat mutatott az órája, de határozottan gyorsnak éreztem. Vagy amikor én vezetek személykocsit. Ha véletlenül ráállok a megengedett sebességre, akkor az, érzésre elég gyors. Viszont ha egy darabig gyorsabban megyek, és utána visszaveszek a tempóból, akkor már zavaróan lassú. 1993 július első napjaiban jöttem hazafelé Horvátországból. Akkor vezették be lakott területen az addigi 60 helyett, (amit szinte soha nem tartottunk be) az ötvenet. A Balaton déli partja szinte végig van építve. Gondolnivaló, hogy ötszáz kilométerrel a hátam mögött micsoda cammogás volt az. Ellenőrzésre persze nagy esély volt éppen a szabály friss volta miatt. Láttunk is motoros rendőröket, meggondolandó volt tehát a gyorshajtás. 
Függetlenül a sebességérzettől, tapasztalatból lehet tudni a haladási sebességet. Bonn térségében már nagyon lefelé tartott a nap. Montebaurnál a hegy is eltakarta néha. Gyorsabban nem haladunk, ha a fene fenét eszik, akkor sem.

Limburgnál kiálltunk a benzinkúthoz, felvettem az utcai ruhámat, s a lehető legrövidebb időn belül már a meredek személyzeti lépcsőn lépdeltünk lefelé. Félkész családi házakkal kezdődik a város. Vörös színű betonfalak, néhol behavazott építőgépek. Munkás-furgonok itt-ott. Belső munkákat végeznek néhány háznál. Aztán olyat is látunk, hogy függöny van az emeleti ablakon. Itt is van olyan, aki beköltözik mielőtt kész lenne a ház? Hajdanán én úgy fürödtem néhány hétig, hogy a kád elé gumiszőnyeget terítettem, hogy a perlitet ne vigyem bele a talpamon a fürdővízbe. Na, de a németeknél is van aki rákényszerül félkész házba beköltözni? Mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, van. Itt még keresni kell a lábnyomokat, hogy ne másszunk bele a mély hóba, de hamarosan letakarított járdán mehetünk. Az utca mindkét oldalán van járda, de csak a túlsó oldalon takarították le. Sőt! Még érdesítő anyagot is szórtak ki. Sanyinak már van helyismerete, tudja, hogy a zebránál vissza kell jönni a baloldali járdára.

- Nyomd meg a gombot!
Tudom mire gondol. Az átkelési szándékot kell jelezni, hogy a lámpa megállítsa az autóforgalmat. Igaz, pillanatnyilag éppen nincs mit megállítani, de nyomni kell a gombot, mert ez a rend. Igen ám! De nem találom a gombot. Látom az oszlopra szerelt dobozt, rá is van írva, hogy press, de nincs gomb. Sanyi kénytelen elvégezni helyettem a műveletet. A doboznak a fedele maga a gomb. Ja!   


Gyorsan sétálunk lefelé a dombról. Eddig olyan a város, mint bármelyik. Aztán meglátok egy magas épületet az út fölött, alatta járnak az autók.

- Ott van a városkapu! – veszem elő a fényképezőt.

- Az a vámház a hídon.

- Hát úgy könnyű, ha te már tudod.

Sanyi már több alkalommal járt itt. Ettől a mai sétától sokkal több időt is bolyongott a városban, de nem adja elő magát, nem játssza a tapasztaltat, meghagyja nekem a felfedezés örömét. A vámházról készül is annyi felvétel, mintha nem is lenne más látnivaló a városban. A vámház ablakán is függöny van. Itt is laknak? Elég zajos lakás lehet. A hídon váltakozó irányú a forgalom. Jó régen építhették, akkor még a maiaknál keskenyebb híd is elég volt. Két szekér elférhetett egymás mellett, de talán nem is volt ennek jelentősége, hiszen nem volt ekkora forgalom, jobban rá is értek az emberek. Meddig tartott kivárni, hogy a szembejövő átérjen? Semeddig. A járda a kapun kívül vezet a hídra, mind a két oldalon, kőkorláttal körülölelve a vámházat. Itt állok, a Lahn folyó hídján. A túloldalon, egy szikla tetején (bár a házak és a fák takarják a sziklát) áll a dóm. Több mint fél tucat torony emelkedik az ég felé. A közepén sem kupola van, hanem ott is hegyes toronysüveg. Méghozzá, görbe. Nahát! Szépnek nem mondanám, inkább olyan amatőr munka az egész templom. Már az se vált ki belőlem túl nagy csodálatot, hogy az egész épület be van festve. Egy dómnak szeretném látni a köveit. Itt is vannak párkányok, keretek, boltívek, meg rózsaablak, de minden be van meszelve rozsdavörösre. Na, de ezek itt németek. Nem Itáliában vagyunk. Az óvárosban sétálva mondom is, hogy ezek a németek nagyon sok házat összegányoltak, mire ilyen precízek lettek. 
A horizontot az autópálya hídja zárta. Jó messze, jó magasan. A folyó méretét nehéz megítélni, hiszen itt, fel van duzzasztva. Hosszú szálfákból építettek torlaszokat több helyen is. A kőhídról olvastam, hogy 1000 méter. Gondolom, elírták. Inkább százat akartak. Így hihető. A vár – mert a dóm nem csak úgy magában áll a sziklán, egy kicsi vár veszi körül – alatt egy vízimalomhoz terelték el a folyó egy részét, de a hídtól lefelé is van egy zúgó. A duzzasztás nélkül akár pataknak is mondhatnám. Persze nem véletlenül építettek ide hidat, bizonyára nagyon szélsőséges a vízállás. Majd később ennek bizonyságát is látom, a malom melletti sziklafalon, de a hídról a malmot se vettem észre, csak a leírásban kicsit előreszaladtam.

Sanyi elveszi tőlem a gépet és erőszakoskodik. Minden képbe bele akar engem állítani. Kicsit tiltakozok a „húittisvoltam” képek ellen, de végül nem bánom, amikor az eredményt látom. Amikor átérünk az óvárosba, meglátok egy igazi fakocka házat. Szekercével faragott gerendákból van összeácsolva két emelet, a kitöltő falak csupán ablakméretűek. Nem is értem, hogy ha már ennyi fát használtak az építéshez, miért nem deszkázták be a lukakat ahelyett, hogy téglát raktak be, amit aztán bevakoltak. Ettől még éppen olyan tűzveszélyesek voltak. Rémlik, hogy valamelyik király rendeletileg tiltotta be az ilyen favázas házak építését. Ennek majd utána kell járnom. Persze lehet, hogy nem is tudtak deszkát vágni, hiszen a gerendát se fűrészelték. Most az jutott eszembe, hogy ha ennyire szerszám híján voltak, miért nem építettek gerendaházakat, mint például az oroszok? Bár, talán az a módszer nem felelt meg a magas házakhoz. 
A következő utcában megint egy fakocka ház, aztán még egy. A másik irányban mindegyik ilyen, az abból nyíló utcák ugyancsak. Na, akkor melyiket fotózzam? Jézusmária! Itt az egész környék egy igazi koraközépkori város! Nagyon szűk utcák, a házak csak egyszobányi szélesek, három, négyemeletesek, plusz a padlásszoba. Uramatyám! Tökjó! Ilyet még nem láttam, csak képen, de az csak kép. Nagyon rendben vannak a házak. Szépen le vannak festve, de a gerendák görbék, sőt némelyik megroggyant, szúrágta. Micsoda hangulatuk van. Tamás fiam nagyon bírná díjazni ezt a látványt. Magam is úgy vagyok vele, mint a kisgyerek, amikor egyedül birtokolja az egész játszóteret, és rohangál a homokozóból a hintára, a hintáról a mászókára, a csúszdára, majd a libikókát ráncigálja, beül a körbeforgó bigyóba, majd megint a homokozóba. Merre is van a dóm? Sanyi ismeri a járást, az én elképzelésemhez képest az ellenkező irányba indul. 
Leültet a kocsma elé a padra, aztán cserélünk. Egy kisgyerekes családdal több utcában is összetalálkozunk. Nem sokan császkálunk most az utcán. Nyáron van itt inkább nagy forgalom. Olyan ez, mint Szentendre óvárosa. Tele van turistákkal, és az idegenforgalomra szakosodott üzletekkel, kiskocsmákkal, teraszokkal, utcai árusokkal, mutatványosokkal. Viszont itt biztos nincs fiáker, mert  a szűk sikátorokban nem is férne el.

- Miért építkeztek ezek ilyen szorosan? – teszem fel a költői kérdést, mert ugyan honnét tudnánk?

- Biztosan azért, hogy ne fázzanak.

Ez is egy megközelítés. Itáliában értem a logikát, hogy miért építkeztek a hegyre. Kevés volt a termőföld, nem lehetett elpocsékolni a területet. Éppen figyeltem is, amikor az Appeninekben jártunk, hogy az új házakat már a szántó helyére építik. Ma már nincs jelentősége a helybeli termőföldnek, hiszen a világ bármely részéről ideszállítható az élelem. A középkorban nem voltak túl mobilak, mindent helyben kellett megoldani. Itt Hessenben, nem hinném, hogy ugyanaz lett volna a városok összezsúfolásának az oka. Habár a polgárok nem igen rendelkeztek földterülettel. Ami a földbirtokosé volt, abból aligha adott a városnak. Na, de mindez csupán okoskodás.

Sanyi küldözget ide-oda, rám szól, hogy „de ide nézz!” Aztán készít két egymást követő képet, ami a visszanézéskor leplez le. Az elsőn egy nő megy éppen lefelé az utcában. Fiatalnak ugyan fiatal, de csak nagy jóindulattal mondható szépnek. Nem is emlékszem rá, hogy megbámultam volna, pedig megbámultam, van róla bizonyíték. A következő képen már nincs rajta a nő, de a tekintetemből látni, hogy merre ment el. Jól van na! De vicces! Az egyik boltocskából egy család jön ki éppen. A gyereken csíkos bugyogó, a fejére már az utcán köti fel a kendőt az apja. Felismerem. Kalóznak öltöztették. Ja, farsang van. Ők is a dóm felé jönnek. A téren szintén fotózunk, majd felmegyünk a főlépcsőn. Ki van írva, hogy látogatható 9-17 óráig. Pontosan ekkor van öt, azaz tizenhét óra. Sanyi megnyitja az ajtót. Néhány másodperccel később már nem tudta volna. Ahogy bekukkantottunk, éppen jött a pap, kezében magasra tartva a kulcsokat jelezte, hogy éppen zár. Na, mindegy. Nem gondolom, hogy belül olyan nagy szám lenne, ha kívül ilyen kisipari a kivitelezése. 
Ha már itt vagyunk, hátrasétáltunk a várudvarba. A dóm mögött egy kert, örökzöld bokrokkal. Készítettem itt egy videót, de nem elég már hozzá a fény. A folyóval átellenes oldalon sok, sok lépcsőn megyünk le. Aggódom is, hogy majd vissza kell másznunk, de nem kellett. Itt láttam egy fehérre festett templomot, nagy méretű gótikus ablakokkal. A torony csúcsán kereszttel, annak tetején – mint Oevelben – kakas. Viccesek voltak a szétterpesztett lábai. Mintha nyársra húzták volna.  Errefelé már több volt a teljes felületén vakolt falú ház. Köztük málladozó is. A szűk sikátorokon át feltűnt a dóm, vagy a vár egy keskeny részlete. Lesétáltunk a folyóhoz. A malomárokhoz felduzzasztott részen hattyúk, és kacsák úszkáltak. Kacsából rengeteg. Sanyi leguggolt a kikövezett partra, mintha a hattyúnak adna valamit enni. Biztosan vannak látogatók akik valóban adnak, mert a madár „értette” a mozdulatot. 
Éppen elkaptam a pillanatot, amikor a kezéig felnyúlt, de a nagy koncentrálásban azt hiszem, nem nyomtam elég erősen a gombot, ugyanis nincs meg ez a felvétel.

Kicsit feljebb egy stég volt a parton, mellé kötve egy kajak. Ott álldogált egy pasi, meg két fiatal lányka. Az egyikük olyan németesen semmilyen, de a másik…a másiknak olyan szép alakja volt, hogy hetekkel később is emlékszem rá. Testre simuló ruha volt rajta.
Az arca? Gondolom, az is szép lehetett. Erre nem is figyeltem különösebben. Inkább az tűnt volna fel, ha nem szép. Szemeimmel végigsimítom tetőtől talpig. Ötven fölött már ez is örömöt okoz. Nem gondoltam volna fiatal koromban. Nem egy manöken alkat. Lábai nem elég hosszúak, inkább a dereka, de ez így normális. A női testnek a közepén van a lényeg. A mai divat is ezt hangsúlyozza. Azért hagyják szabadon a derekukat, hogy ezt kihangsúlyozzák. Persze ehhez derék nélküli nadrágot kell felvenniük, ami csak keveseknek áll jól. Különösen bántja a szememet, ha az a félülepű nadrág még lóg is rajtuk. A normális arányú nőknél még jobban rövidíti optikailag a lábukat. Az éppen mustra alatt álló lánynál nincs szó ilyesmiről, hiszen a búvárruhaszerű overall a teljes testét fedi, viszont szépen kiadja az idomainak szabályosságát. 
- Mi van papa, mit lesel? - Ilyesmit mondtam volna az ő helyében, amikor észrevette, hogy bámulom. Valamit tényleg mondott, de nem nekem, hanem a szőkének. Inkább csak láttam, mintsem hallottam. Bár idegen nyelven egyébként is, mintha halkabban beszélnének az emberek. Ha érteném sem érteném.

- Add ide a gépet! – nyújtotta kérően felém Sanyi a karját. – Állj oda a stég elé, hogy a csajok is rajta legyenek a képen.

A pasi látta, mit tervezünk, le is jött a stégről, félreállt a hóba. Valamit mondott a lányoknak. A „nagyon szép” intett felém, hogy menjek oda. Megálltam a stég előtt, visszafordultam, vártam a felvételre.

- Menj közelebb! Látod, hogy hívnak.

- Jójó, de biztosan billeg az a bigyó.

- Naés? Ők se esnek le róla.

A nagyon szép, nyújtja is a karját, mutatja, hogy álljak oda közéjük. Oda bátortalankodok, s közben érzem, hogy izgalmamban vörösödik a fejem. Biztosan felszaladt a vérnyomásom. A stég szinte meg se mozdul. Gondoltam, hogy elég stabil, inkább csak zavaromban ellenkeztem. A lányok közrefogtak, de a felvétel nem sikerült, mert a gép egy piros ablakot mutatott, meg kiírta, hogy lemerült. Hideg van, biztosan azért merült le ilyen hamar.

- Látod? Mondtam tegnap, hogy töltsük fel. - mondta Sanyi, de látszott is a mozdulatain, hogy valami nincs rendben a géppel.

- A németeknek ne mond meg, hogy nem sikerült.

- Oké. Nem is tudnám. Nem tudok németül.

- Nemetül? - kérdezte a szőke.

Nyilván kihallotta a szót a magyar szövegből.

- Oké, semmi gond, - mutattam feltartott hüvelykujjal – Danke

Lejöttem a stégről. Fentről – folyásirányból – közeledett egy kis katamarán.

- Várjál, mondta Sanyi, még a katamaránnal is csináljunk  felvételt!

- De lemerült az aksi.

- Ők nem tudják, menj vissza!

Visszamentem. A két lány most belém is karolt, amikor a part felé fordultam. A szőke beszélni kezdett hozzám, de egy szavát sem értettem.

- Ó sáde. – mondtam, amit tudtam németül – Ih förstéen niht, ih bin auszlander. Ih bin ungar.

- Ah zo! Ih hábe grószmutter ungar.

- Ih hábe tante in Amberg

A lányok csodálkoznak, majd velem együtt lejönnek a stégről, a pasi pedig visszamegy, segít a katamaránnak kikötni. A két lány egymással beszélt hosszasan, de egy szavukat sem értettem.

- Mit beszélnek? – kérdeztem Sanyitól.

- Mit tudom én.

Amberg? – fordult felém a szőke.

- Ja. Amberg. Májne tante Klara. Klara Herget. Sí living der.

- Livin? Dju szpik Inglis?

- No. Áj dont andosztend Inglis – ráztam a fejem – ánföcsnitli. Mint ahogy németül sem értek, sajnos. – tettem még hozzá, hogy legyen valami, amit egész biztosan nem fognak érteni.

A lányok jót nevettek a vegyes mondatomon, majd hosszasan beszéltek egymással. A szőke, láthatóan izgatott lett a tantikám nevétől. Hirtelen, határozottan  felém nyújtotta a kezét, de olyan feszes karral, mintha azt mutatná, melyik út vezet Budára.

- Julia Herget. Májne fater izt Franz Herget.

- Gyula – fogadtam a kéznyújtást.

- Dzsula. Und dasz  famili náme?

- Horváth. Nem dzsula! Jula, Júliusz, Julek, Dzsuliusz Dzsulió Hulió, Julíj und zó vájter.

Júlia megint a nagyon szép felé fordult, de a rokonság felismerésétől fülig ért a szája. A nagyon szép is nevetett, s így még szebb volt. Sanyiról majdnem meg is feledkezett a rokonom, – mert ha a nagynéném, meg az ő nagyanyja ugyanaz a személy, nyílván rokonok vagyunk - majd hirtelen eszébe jutott, hogy neki is bemutatkozzon.

- Sanyi – mondta Sanyi

- Szani?

- Nem Szani, Sanyi.

Legyen inkább Alexander! – javasoltam.

Júlia visszament a stégre, s a fiúknak is elújságolta, hogy kit talált. Azok rám néztek, majd bólintottak. A nagyon szép közben a sétány kőkorlátja melletti csomagok mellől felvette az evezőt, s indult, hogy beszálljon a kajakba. Aztán visszafordult, magához vette a másik evezőt is. Júlia még a stégről mondott neki valamit. Mivel távol voltak egymáshoz, elég hangosan mondta, mégsem értettem az egészből csak annyit, hogy „telefon”

- Bolondok ezek a németek, hogy ilyen hidegben csónakáznak. – jegyeztem meg.

- Sportembernek nem számít – válaszolt Sanyi – Ha nem lesznek vizesek, akkor a folyón sincs hidegebb, mint a parton.

A rokonom odasietett a csomagokhoz, a telefonját előkotorni. A többi német értetlenül állt, nehezen fogták fel, hogy ez a lány mitől lett ilyen izgatott. Megtalálta a készüléket a táskában, majd hívást kezdeményezett, miközben nekem beszélt. Fogalmam sincs, hogy mit mondott.

- Felhívja a nagymuterját – segített Sanyi értelmezni a helyzetet. - Valami olyasmit kérdez, hogy hol szálltunk meg.

A lány sokáig csörgetett, de nem vették fel a telefont. Csalódottan csóválta a fejét. A többiek várakozón néztek rá. Sanyi mondta, hogy autóbán, meg kamion, tankstelle, meg még mit tudom én miket. Úgy láttam, megértette. Kicsit töprengett, majd mutogatni kezdett az autópálya híd alatt, a túlparton lévő kemping felé.

- Azt mondja – tolmácsolta Sanyi – hogy áteveznek a kempingbe, ott van az autójuk, még próbál telefonálni. Meg talán azt is kérdezte, ha jól értettem, hogy ráérünk-e. Amíg mi értelmeztük a helyzetet, a két lány bemászott a kenuba. Aki a katamaránnal jött, tartotta a csónak orrát, hogy el ne menjen közben. A másig pasi a csomagokat kezdte összeszedni.

- Nesze tedd el! – bökött meg Sanyi, nyújtva felém a gépet. - Mondtam, hogy töltsük fel. Mi van? De elbambultál. Ja! Tényleg szép csajszi. Szóljak, hogy vigyen el csónakázni?

Betettem a gépet a dzsekim alá, hátha még erőre kap. Biztosan árt neki a hideg.

- Bolondok ezek a németek, hogy ilyen hidegben csónakáznak. Vagy ezt már mondtam?

Ja, igen, de csak gondolatban. Kicsit elfantáziáltam.

Elindultunk a kőhíd felé, de nem mentünk vissza a házak közé, hanem a vár alatt sétáltunk a parton. A parti sétánk során találkoztunk még egy kocogó sportemberrel.

- Mit hápog? - kérdezte Sanyi, mert olyan hangot hallott, mint a kacsáktól.

- Köszönt. Csak éppen belezakkant a Tág-ba.

Itt volt a sziklában egy legalább három méter magas mészkőtábla, rajta az árvizek magasságának jelölésével. A legrégebbi 1267, a legújabb 1984. A jelenlegi – kissé felduzzasztott – vízszint, alattunk még két méterre. Na, erre utaltam, amikor a szélsőséges vízállást említettem.  Még egy kicsit bolyongtunk az óvárosban. Megbizonyosodtunk arról, hogy ezeket a pici házakat ma is lakják, hiszen még a padlásszobában is égett a villany. Egy idő után, már vitába szálltunk, hogy merre jutunk vissza a hídhoz. Nincs miért maradni tovább, hiszen beesteledett. A vámház után ugyanazon az úton mentünk felfelé, amelyiken lejöttünk bő két órával ezelőtt. Nem sokat beszéltünk, mentünk egymás után a keskeny járdán. Gondolatban még a kajakosoknál jártam. Jól elfantáziáltam, holott valójában csak azt láttam, hogy készülődnek vízre szállni.

Visszamásztunk az autópályához a meredek személyzeti lépcsőn. Ekkorra már jól megéheztünk, benyomtunk egy-egy halkonzervet, csak eztán indultunk tovább. Ekkor volt este hét óra.

 

Nincs egy hely, nincs egy hely…

 

Dél körül indultunk Oevelből, tehát eddig egy fél műszakot jöttünk. Nem tudom, meddig megyünk még. Este van. Akár itt is éjszakázhatnánk, bár jobb lenne a cseh határon, de attól még nagyon messze vagyunk. Gondolom, majd valahol Nürnberg után megállunk, ha letérünk az A3-ról. Ehhez képest nagyon hamar kiálltunk egy zsúfolt parkolóban. Említette ugyan Sanyi az autópálya-templomot, mondtam is, hogy tudok a létezésükről, de nem hittem, hogy csak ezért képes megállni. Pedig ezt tette.

A parkoló legelején mutatott egy betonfalat, ami a templom. A tető elég magasra fel van húzva, hogy belül templomszerű legyen, de kívül nincs megvilágítva. A parkolónak három útja is van, de egyszerre csak egyen lehet végigmenni, visszafordulásra nincs lehetőség. Tehát ha a kiválasztott út mentén nincs hely még a leparkolt kamionok mögött sem, akkor lehet tovább menni, és próbálkozni a következő pihenőnél, ha még ez belefér a vezetési időbe. Ha nem, az baj, mert ellenőrzés esetén büntetéssel jár. Egy hónapig izgulhat a sofőr, hogy ugyan kiderül-e, hogy túlvezette az időt. Na, most mi legyen? Ezen az úton ez az utolsó templom, de én még akkor se tudtam, hogy csupán ezért álltunk meg, amikor leparkoltunk a kijáratban. El lehetett tőlünk férni, de akkor is tilosban álltunk le. Annyira közel a korláthoz, hogy nekem annak a tetején kellett végigmenni, ha nem akartam a külső oldalán a hóba lemászni. Elindultunk gyalog, végig a hatalmas parkolón. A legbelső úton még lett volna hely, de most már mindegy. Egy rendőrautó hajtott el mellettünk.

- Nem szoktak szólni, ha el lehet tőlünk férni.

- Akkor jól van, most már úgyis hamarabb odaérnek, mintha mi visszaszaladnánk.

Megnéztük a templomot. Egy nagy gránittömb az asztal. Az oldalaiban a fúró nyoma benne hagyva, csak a teteje van felfényezve. A biblia kinyitva, de a mozgásérzékelős világítás annyira gyenge, hogy nem lehet olvasni. Na, persze a szemüvegemet se hoztam. A fal téglaburkolatú. A szemközti falon Sanyi szerint stilizált kereszt van, de én a mészkőlapok sorát inkább könyvespolchoz hasonlítanám. Decemberben karácsonyfát is állítanak, de most már február van.

- Megnéztük, mehetünk.

Visszaültünk a kocsiba, Sanyi beindította a motort. Ebben a pillanatban elénk vágott a rendőrautó, bekapcsolta a villogót, s a rendőr kiugrott, mutatta Sanyinak, hogy szálljon ki.

- Harminc euróért néztük meg a templomot. - mondta, amikor visszakapaszkodott a helyére.

A rendőrnek várnia kellett, amíg néhány kamion kiment mellettünk, csak utána állt a nyitott ajtóba, hogy kérje a kamion papírjait. Ennyit értettem abból, amit mondott. Sanyi adogatta neki, amiket éppen kért. Látszott rajta az izgatottság, de ilyen helyzetben ez a normális. A tachográfból elvitte a kártyát, majd a pénz átvétele után a büntetőcédulával együtt visszaadta. Beült a kocsiba, kicsit előrébb állt, így legalább a következő kamionnak útban volt. Megvárta, amíg elindulunk, és csak utána ment el. Na, ez nem hiányzott, de benne volt a pakliban. Még ez is jobb, mintha a kopott gumit vette volna észre. Azt nem úsztuk volna meg új gumi nélkül. Állítólag addig nem enged el a rendőr, amíg fel nem rakatjuk. Azt viszont ki kell fizetni. Bele telne néhány napba. Ha így nézzük, akár azt is mondhatjuk, hogy jól jártunk. Magyarországon nincs is 30 000 Ft alatti büntetés. Ha így nézzük, ez szinte ingyen volt.

Ha már a gumit említem! A bal elejét délben pumpáltuk fel 9,7-re, de már megint látni, hogy sokat elengedett a nyomásból. Itt nem volt lehetőség pumpálni, csak reménykedtünk, hogy kitart a szufla holnap reggelig. A rendőrautó a legelső lehajtónál elment előlünk, de még így is maradtunk elegen a pályán. Legalább akkora volt a zsúfoltság, mint tegnap reggel fél nyolckor. Nürnberg közelében egymást érik a leágazások, autópálya, autópálya hátán. Városnevek, útszámok, már kezdek belebonyolódni. Még szerencse, hogy Sanyinak ez már itt a sokadik útja, egyértelmű számára, hogy melyik út a miénk. Az A3-ról kell az A6-ra mennünk, de azt hiszem, még közben a A9-en is jártunk. Követjük a Prag felé mutató nyilat. Nekem ugyan nincs dolgom a táblákkal, de a sötét éjszakában már mi a csudát tudnék figyelni? A személykocsik hátsó lámpáit? Amikor végre a hatos autópályára kanyarodunk, szinte nem is látunk autókat. Errefelé alig van forgalom. Az út természetesen itt is száraz, csak a korlátra feltúrt hó mutatja, hogy tél van. Na, meg a hőmérő. Most nem szívesen mennék ki egy szál pólóba, meg papucsban, mint délben tettem. Mínusz 8 fok, és tovább csökken.

Elérjük a benzinkutat, amit a mai végállomásnak gondoltam. Nem lepett meg, hogy sok kamion van a parkolóban, de egyetlen helyet se találtunk. Ez kissé bosszantó. Mellettünk magas hófal tornyosul, de ami a legnagyobb gond, hogy néhány parkolóhelyet ugyancsak az összetúrt hó foglal el. Majd később fogunk látni olyanokat Csehországban, hogy a segélykérő telefonokat szabadítják ki a hóból, de a parkolókból nem hordják el, csak összetúrják. Ráadásul nem is tudnak tiszta munkát végezni, hiszen a parkoló soha nem üres. Ilyenkor este, főleg nem. Most még az is kockázatos, hogy az út szélére álljunk, hiszen a hó miatt nem biztos, hogy azon a nyomon megy a kamion, ahol a sofőrnek szándékában áll. Ajánlott nagyobb oldaltávolságot tartani. A parkoló állások végében néha elég lazán áll a sor, száraz úton talán még be is lehetne közéjük tolatni, de havon nem próbálkozunk. Nincs mit tenni, tovább megyünk. Majd a következőnél is próbálkozunk. 
A következő esély nem egy benzinkút, csak egy egyszerű parkoló, természetesen kisebb kapacitással. Lassan végigaraszolunk, a lehetőséget kutatva. Itt mintha még nagyobb lenne a hó. Néhány esetben a beásott harckocsi jut az eszembe. Úgy lehúzódtak a magas hótúrás mellé, mintha fedezéket kerestek volna. Reménytelen. Nincs egyetlen hely. Már megbeszéltük, hogy elmegyünk a határig, de nem fér bele az időbe. Közbe kell iktatni egy negyvenöt perces pihenőt. Éppen ennek kerestük a lehetőségét, de már a második parkolóból jövünk ki megállás nélkül. Én ugyan nem tartom számon, de már nagyon szorít az idő. Megint úgy érzem, mintha gyorsan mennénk. Mint már említettem, amikor ellenkező irányba mentünk, nagyon hegyes-völgyes, kanyargós az út vonalvezetése. Néha nem is látom, merre visz az út. Igaz, előttem már megint maszatos az ablak, mert nem töröl rendesen a lapát. Hiába mostam le Belgiumban, napközben sokat kellett törölni, mert a sólét felcsapták az autók. Itt már nincs ilyen gond, hiszen mínusz 10 foknál nagy eséllyel megszárad az út. Csak remélem, hogy Sanyi jól lát. Emlékezetből nem tudja követni a kanyarokat, akár milyen sokszor járt már erre. Erről jut eszembe, hogy engem mennyire tud zavarni, ha ismerős útvonalon korlátozott látási viszonyok közt autózom, s nem tudom, hogy éppen hol járok. Idegen út, az rendben van, nem ismerem és kész. Nagy meglepetésemre, az egyik lehajtón elhagyjuk az autópályát. Nincs errefelé dolgunk, nem is tudom, éppen hol járunk.

Utólag se tudtam megkeresni a műholdképen, mert olyan régi a felvétel, hogy itt még nincs is kész a pálya. A helységnévtáblák segítenének, de nem tudtam megjegyezni. Elolvasni ugyan el tudtam – ennyi előnye van a cseh nevekkel szemben a németnek – de megjegyezni nem. Magas hegyvidék, (kb. 500m a tengerszint felett) magas hó, keskeny, kanyargós út. Lenn a völgyben látni valami ipartelepszerűt, vagy raktárokat kivilágítva, ott biztosan akad majd annyi hely, ahol megállhatunk. Valami nagy posta bázis lehetett, bár a világító tábláról én arra tippeltem, hogy postahivatal is van a telepen. 
Végül nem mentünk egészen odáig. A magas hóban, eltúrtak egy kitérőt, oda álltunk félre. Nem fértünk el igazán, a pótkocsi kilógott az egyébként is keskeny útra.

- A másik oldalon, mintha nagyobb hely lenne.

Tényleg nagyobb hely volt. Kiegyenesíteni nem lehetett a szerelvényt, de a lényeg, hogy nem lógtunk ki az útra. Amíg itt álltunk, talán 2-3 személykocsi ment el mellettünk, de ha nem tudnak tőlünk elmenni, akkor már egy autó is sok. Sanyi bepötyögteti a tachográfba amit kell. Ennyi idő alatt akár már meg is tanulhattam volna mit csinál vele. Szerintem az első túrán el is magyarázta, de nem vagyok már új dolgokra fogékony. Emlékszem, volt olyan idő, amikor a fülke világítását le, vagy fel tudtam kapcsolni, a slusszkulccsal kapcsoltam le a rádiót, de már ezeket is elfelejtettem. Most ugyan annyit tanultam, (elméletben) hogy a sebességváltónál mi az az előválasztás, de tuti, hogy szükség esetén nem merném megmozdítani a kamiont. Pedig úgy működik, mint a személykocsi, csak a méreteit kellene érezni. Na, de nem is kamionos vagyok, mint azt sokan feltételezik, akikkel út közben találkozunk, hanem turista. Pontosabban potyautas, társalkodó. Bár most is inkább hallgató, rádióhallgató.

A Kossuth tökéletesen vehető. Le is köt bennünket a műsor. Még jó, mert egyébként csak bámulnánk bele a sötét éjszakában közel egy órán át. Éjfél van, mínusz 13 fok.

- Még volt 6 perc – mondta Sanyi, ahogy a tachográf adatait tanulmányozta. – Nem értük volna el a következő parkolót.

Ki kellett másznom. WC nincs a fülkében. Cipőt nem húzok, de a pulcsit magamra veszem. Mínusz 13, egy percig is nagyon hideg. Körüljárom a kocsit. Az orra kint van az út szélén, a pótkocsi vége is, de a meghajtott kerék kicsit lentebb az úttól. Éreztem én ezt, amikor még beálltunk, hogy mélyebben vagyunk az úttól. A hó ugyan el van túrva, de alatta már jeges volt. Remélem, ki tudunk innét menni. Ha nem, akkor az a minimum, hogy itt kell megvárni a reggelt, és reménykedni, hogy találunk egy olyan gépet, amelyik segíteni tud. Na, de nem kell itt rémítgetni magamat, még meg se próbáltuk az elindulást. Nem is teszem szóvá az aggodalmamat. Hallgatjuk a rádiót, meg közben az állófűtés zúgását. Ez utóbbi első éjjel nagyon zavart, de meg lehet szokni. 
- Meséltem, hogy jártam Miskolcon a hundival a parkolóban?

- Aha.

Na, akkor nem mesélem el megint. Hosszú az út ahhoz, hogy ne legyen időnk szinte mindent elmesélni. Sanyi is sokszor említette már a bútorszállításos kalandjait, bár szívesen meghallgatom újból. 
Volt belőle bőven, hiszen sok ideig járt Hollandiába. Izgalmasabb időszak lehetett, mint a mostani, hiszen sokszor volt baj az autóval. Azt hiszem már ezt is említettem néhány lappal fentebb olyan összefüggésben, hogy nem tudom leírni elég jól, ha én nem vettem benne részt. Újságírós időszakomban írtam egy szerintem jól sikerült cikket arról, hogy mekkorát sétáltam az erdőben. Erre azt mondta egy olvasó, hogy csak kitaláltam. Akár dicséretnek is vehettem. Szóval nem mesélem el újból, hogy Miskolcon a parkolóban a keményre taposott dimbes-dombos hóban elakadtam a kisteherautómmal. Nem hát! Még arra következtetne, hogy most is az elakadástól tartok, pedig tényleg.

Miskolcon volt nálam fángli, meg fogas simító, azokkal kapartam ki a havat a kerekek mögül, hogy lendületet tudjak venni. Van ugyan automatikus diferenciálzáram, de csak arra jó, hogy mind a két oldalon pörögjön a kerék. Néhány nappal később, - igaz, akkor már laza volt a hó – ugyanott olyat rodeóztam a Suzukival, hogy nocsak. Igaz, bő másfél méterrel rövidebb, mint a Hyundai-om. Na, de még az az öt és fél méter sem összevethető a kamionnal. 
Mire letelt a kötelező pihenő, végighallgattunk egy tradikus életet a rádióban. Egy olyan árva gyerek mesélte el a targikus sorsát, akinek apja is, anyja is volt. Vagyis nem volt árva, de intézetbe adták. Hét testvére volt, de mindegyiknek más az apja. Szerencsétlenségére felkutatta az anyját. Az első sokk akkor érte, amikor a cigánytelep közepére vezették. Volt neki egy ígéretes kapcsolata, de feladta az anyja miatt, akit próbált felkarolni, segíteni. Reménytelen próbálkozás volt. A végén annyira besokallt, hogy elborult az agya, és leszúrta az anyját. Szomorú történet. 
Otthon biztosan nem hallgattam volna végig. Főleg nem ilyen kései időpontban. Néha szoktam odaülni a rádió mellé, néhány részt hallgattam már Wass Albert regényiből, de nem tudok közben mit kezdeni magammal. Nagyon hozzászoktam már a TV-nézéshez. Lehetne közben valamit nézegetni, de akkor elvonja a figyelmemet. Itt a kamionban nincs más lehetőség. Már most TV sincs, de nem is raknánk fel az antennát egy órára. - - Na, jól van, haladjunk, mert már nagyon éjszaka van!

- Mikor tudunk tovább indulni?

- Mikor? Egyszerű kiszámolni. Leállástól kilenc óra, vagyis legkorábban délelőtt tízkor.

A kerék kicsit megpördült a jégen, de nem csúsztunk meg a lejtő felé, sikerült első lendülettel felkapni az aszfaltra. A közeli raktárudvaron tudtunk visszafordulni. Ott is állhattunk volna, de akkor biztosan jött volna valaki megkérdezni, hogy mit hoztunk? A megfordulással nem ingereltünk senkit. Visszakapaszkodtunk az autópályára. 
Most felfelé menet is érzékeltem, a nagy szintkülönbséget. Volt közben egy elsőbbségadásunk, de az éjszaka közepén nem jár erre senki, lendületből kanyarodhattunk. Még hatvan kilométer volt a mai napból. Figyeltem erősen a következő parkolót. Indulástól 11 perc volt, amikor elértük. Ha nem megyünk le a pályáról, még ideértünk volna talán. Az nem biztos, hogy találtunk volna helyet. Most már nem érdekes, megvolt a pihenés, nem is állunk meg, csak egészen a határ előtt.

Az ilyen kicsi parkolókban nem fizetős a WC. Biztosra nem tudom, nem szálltam ki a kocsiból. Természetesen itt se találtunk üres beállót, csak az úton álltunk meg, amennyire lehetséges, lehúzódva. Közben persze jött kamion, ami csak átment, megállás nélkül, mivel ő se talált helyet. A tükörhöz veszélyesen közel húzott el, de mivel le volt véve a gyújtásunk, nem tudtam lehúzni az ablakot, hogy a tükröt behajthassam. Nem is nagyon lett volna rá idő. A “kolléga” biztos volt a dolgában. (vagy kockáztatott, nem az ő tükre)

A cseh határon most is jól tele van a parkoló. A vasárnapi helyünk közelében egy vontató áll a sor szélén, belül rajta egy üres hely. Egy kis nehézséget okoz, hogy az üres hely mögé belóg egy, a sor mögé parkolt kamion orra. A burkolat havas-jeges. Első próbálkozásra nem is tudunk befordulni. Félő, hogy rácsúszunk a vontatóra. Aztán vissza, a lehető legjobban ráközelíteni a túlsó szomszédra, s végül mégis befértünk.

- Elfáradtam – vallotta be Sanyi.

- Gondoltam.

- El vagyok már én szokva az éjszakázástól.

Függöny be, villany leó, alvás!

Természetesen most is korán ébredtem. Nem volt lehetőségem megnézni, hány óra, de mindegy. Még sötét volt. Aludtam is, nem is, hallottam az elinduló kamionokat, de ezek a hangok már annyira megszokottak, hogy egyáltalán nem zavaró. Majdnem kilenc óra volt, amikor Sanyi felkelt. Kimászott, de azonnal vissza is jött. Nem találta a “fiú WC-t” Annyira kiürült a parkoló, hogy senki nem volt a közelünkben, aki takart volna, amikor a kerék tövébe locsolunk. Eltelt legalább tíz perc, amikor egy odaérkező kolléga akaratlanul segített megoldani a gondunkat. Mivel legutóbb szombat délelőtt fürödtem, - most pedig már szerda van - szükségét éreztem legalább egy kis mosakodásnak. Eddig minden reggel a számba vett ásványvizet engedtem a markomba kétszer, háromszor, de most nagy ötletem támadt. Az ülés alatt oda volt élére állítva egy 10 literes kanna. 
Néha, erős fékezéskor el is dőlt, nem lehetett nem észrevenni. Kitettem a kannát az üzemanyagtartályra. A tartály szögletes ugyan, de erősen íveltek az oldalai. Nem lehet eléggé kitenni a kannát, hogy a pici csapja alá férjen a kezem. Szerencsére, hiányzik mögüle az aggregát (amivel fűtűnk, az a pótkocsira van rászerelve) így oda be is tudok állni. Ott egyenes a tartály vége. Sanyi a fejére húzott kapucnival jön oda, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat, és – mint mondta – megmosta az orra hegyét. Én félmeztelen mosakodtam, hiszen nem az arcomat éreztem büdösnek, hanem a hónaljamat. A karomon szinte csúszott a víz. Kicsit még a hátamra is fröcsköltem, hogy aztán jó erősen megtörölhessem. Csak visszamászva vettem észre, hogy az ajtózsebben ott volt a folyékony szappan.  Na, de ne essünk túlzásba! Majd holnap, otthon befekszem a fürdőkádba. Katonáéknál úgy mondták a táborban, hogy ha visszamegyünk a laktanyába, beviszem a stokit a zuhany alá, és ott ülök egész nap.

Nem telt még le a pihenőidő, így kihasználtuk az Internet kapcsolat lehetőségét. Sanyi bekapcsolta a laptopot. Háttérkép, az egy hónapos pici baba, Luca.

- Ez nagyobb, mint a valóságban. – jegyeztem meg.

- Nagyobb. – igazolta a megérzésemet. Ő látta együtt a babát és a képet.

– Fórumozol?

- Hát, ha te nem.

- Én megírom a menetlevelet.

Ölembe vettem a gépet, és megnéztem, van-e fenn valaki az MSN-en. Nem volt senki. (Ekkor készült rólam az a felvétel, ami a könyv borítójára került) Megnéztem a leveleimet, ott se volt semmi, csak a szokásos használtautó ajánlat, amit rendszeresen küldenek, mivel kértem ezt a szolgáltatást. Nem néztem meg. Lehet, hogy le is mondom, hiszen semmi esélyem kocsit venni. Akkor meg minek nézegetem? Bekukkantottam a kedvenc fórumomra. Nagyon mélyreható „beszélgetés” zajlott előző este. Az én feleségem indította a témát, a testvérének a félresiklott házasságával. Ketten is elmesélték, hogy az apjuk milyen szarember volt. Akadt, aki filmélmény alapján adta a tanácsokat. Az egész társalgásnak a lényege, amit velem kapcsolatban írt Ibolya. „Mi, HoGy-al (ez a nick nevem a fórumon) társak vagyunk. Így igaz.
Elég sokáig elidőztem az olvasással. Gondoltam, megírom, hogy hétfő reggel éppen itt, ahol most is időzünk, láttam egy trélert, eddig még nem látott Hyundai ix35-el megrakva. Na, de milyen témába írjam? Csak úgy, hogy „bebe! Én ám láttam”? Inkább majd otthon, a saját helyemen írogatok.

Közben elkészült a menetlevél, melegedett a motor. Igaz, nehezen kelt életre, de szép lassan az összes henger dolgozni kezdett. Ideje volt elpakolni a gépet. A bal első kerék már erősen megrogyott, legelső benzinkútnál meg kell állni! A főnök fel van rá készítve, hogy gumit kell cserélni, de előbb még haza kell érnünk.

Lassú defekt

- Nézd csak! – mutattam a restaurant felé, amikor kifelé mentünk a terminálból. Ott van a WC, meg a dus.

- Tényleg.

- Na, ezt tudva nem kellett volna oda is, vissza is megállni az előző pihenőnél csak ezért.

Katerina pihenő, hat kilométer. A nagy hóban barakkok sorakoznak. Ez a kínai piac. Kicsit mélyebben van, a pályáról jól rálátni.  Némelyik üzlet ki van szabadítva a hóból, de vásárlót egyáltalán nem látni a környéken sem. Mi se megyünk oda, csak a második benzinkútnál állunk meg. Itt abból is kettő van. A kútoszlopoknál nem látunk kompresszort.

- Menjünk túl a kúton, mintha ott láttam volna valamit az út mellett!

A töltőállomáson túl kamionparkoló, az út mellett vélhetően egy légkompresszor oszlopa van, viszont úgy betemette a hó, hogy nem lehet hozzáférni. Ha mégis, akkor elállnánk az utat, nem tudnának tőlünk közlekedni.

- Az lehet – vélte Sanyi is, de szerintem nem működik.

Van egy olyan érzésem, hogy ha nincs szervo-rásegítés, már félrehúzott volna a kormány. A normálisnál jobban gyűrődő gumi jobban felmelegszik, ezáltal nem kizárt, hogy felgyorsul a lassú defektünk. Az üzemanyag fogyasztás szempontjából se mellékes, hogy mekkora nyomás van a gumiban. Jobb híján megcéloztuk a következő benzinkutat. Szerencse, hogy nincs messze. Az viszont már nem annyira szerencsés, hogy itt ugyan találunk pumpálási lehetőséget, de mégse érünk vele semmit, mert csak személykocsikhoz jó, ami ugye csak 2 bar nyomást igényel, nem kilencet. Tovább! Következő kútnál végre sikerrel jártunk. Nem szálltam ki, csak az ablakon át láttam, hogy a shop felől közeledik egy honfitársunk. 
Láttam rajta, hogy magyar. Vagy csak a határozott közeledéséből éreztem. Valami olyasmit értettem, hogy nincs fizetés. Ezzel kezdte a társalgást. A továbbiakban egy szavukat sem értettem, csak hallottam, hogy beszélgetnek. Ezek szerint ismerik egymást? Később rákérdeztem, de nem volt ismerős. Elég ha magyar, már lehet tudni, hogy késik a fizetése. Általános probléma a sofőröknél. Ezért próbál mindenki munkahelyet váltani, de sehol nem fizetnek rendesen. Emlékszem, a múlt télen Calaisban azt mondta az egyik kamionos, hogy negyven eurója van. Nem fut ki egy rendes büntetést. Kajára is nagyon be kell osztani, főleg, hogy éppen fuvarra várt, ami ugye azt jelenti, fogalma sincs, mikor jut haza.

- Hetet sikerült belenyomni.

- Mennyi volt benne?

- Négy, négykettő.

Estig már kitart, ha szerencsénk van. Sanyi még bement a dolgát elintézni, én pedig figyeltem, hogy beáll elénk egy civilnek látszó VW Passat. Nem, nem közvetlen elénk, hanem szorosan a bolt ablaka elé. Két rendőr száll ki belőle, bemennek a boltba, majd az egyik kijön dohányozni. Benzinkútnál! Ráadásul éppen a rendőr! Erről megint eszembe jutott egy vicces jelenet.

Önkormányzati delegációval mentünk Lengyelországba. A hivatal kisbuszában a sofőr nem engedte, hogy dohányozzanak. A benzinkútnál a csajok rögtön kitódultak a buszból rágyújtani. A kútnál persze tilos, távolabb viszont nem volt tető. Ja, elfelejtettem megemlíteni, hogy esett az eső. Egyszerre hárman beálltak a telefonfülkébe.  Na, itt most nem foglalkozott a cseh rendőr azzal, hogy tilos.

- Tényleg rendőrkocsi volt – mondtam Sanyinak, amikor megjött. Ugyanis két-három kilométerrel előbb láttuk egy műszaki mentésnél állni ezt a Passatot. Nem volt villogója, csak két piros fénycsík a hátulján.

- Nem hitted el. Ezek a cseh Szemirék. Van még egy fekete Passatjuk. Azt szoktam néha látni. 
Immár felpumpált kerékkel vágtunk neki a Prága felé vezető útnak. A napot nem lehetett látni csak erőlködött az égen. Éppen csak az irányát lehetett betájolni. Kicsit párás volt a levegő, de jók voltak a látási viszonyok. A forgalmon kívül viszont nem sok látnivaló volt. A legmagasabb ponton (680m tengerszint fölött) már rég túl voltunk. Csak a táblákról lehetett tájékozódni. A kilométereket számolgattam, amik a kicsi táblákra voltak írva 500 méterenként. Nem Prágánál volt a nulla, de onnét már nem volt messze. 

Hegyek, völgyek, hómezők, tanyák, kicsi falvak olyan házakkal, templomokkal, hogy bármelyik országban lehetne. Néhol kutyát sétáltatnak a nagy hóban, máshol sítúrázók csoportja, majd egyszer csak előkaptam a fényképezőt, mert a nagy fehérség közepén egy csapat őzet láttam vágtatni. Elég messze voltak, de a képen felismerhető, hogy valami állatok. Nem tudom, hány szeme van ennek a Sanyinak, de akármennyire is kell figyelnie az utat, ha a fényképezőt akármilyen óvatosan kézbe veszem – ami alaphelyzetben előttem van az ablakban – rögtön észreveszi. Aztán még arra is ráérez, hogy mire figyeltem fel. Ha tőlem jobbra van a látnivaló – mint az őzek esetében is – már húzza is lefelé az ablakot, hogy az üveg szennyeződése ne rontsa a felvétel tisztaságát. 
Prágának éppen úgy mint vasárnap, csak a peremét érintettük. A Vltva hídjáról sejteni lehetett, merre van a belváros, aztán már kifelé haladtunk. Hamarosan még ennyit se fognak látni az átutazók, ha elkészül az M0-s. (érdekes, hogy itt D betűvel jelölik az autópályákat, de a körgyűrű éppen úgy M0, mint nálunk.) Prágán túljutva megint a zötykölődős betonpályára értünk. Innét a Morva folyó, vagyis a szlovák határ 250km. Végig ilyen „ügetős” a pálya. Ildi mesélte, - Sanyinak a felesége – hogy ő éppen aludt, amikor erre a szakaszra értek. Azt hitte, szántáson mennek. Egyébként jó állapotú beton, csak éppen borzalmasan dobálja az autót. Üdítően hatnak azok a szakaszok, ahol már aszfaltra cserélték. (ezt talán már az oda úton is leírtam) A három nappal korábbihoz képest mintha kevesebb lenne a hó a fákon, legalábbis így érzem. Az árnyékosabb oldalon akadnak olyan helyek, ahol a 2-3 méteres fákat alig látni ki a hóból. Úgy gondolom, az útról fújták rá a hómaróval. Persze ez is csak feltételezés, mint a füst.

- Szerinted köd van, vagy füst?

- Elég szürke, – állapítottam meg – szerintem füst. Ég a fenyves. Érzem a szagát.

A következő tíz kilométeren ugyanilyen szürke valami borította az eget, de szagot már nem éreztem.

- Lehet, hogy csak beképzeltem a füstszagot?

- Én is éreztem valamit.

Lehet, hogy mindketten beképzeltük, de semmi jelét nem láttuk az erdőtűznek. Viszont nagyon rácsodálkoztam a hosszú, folyamatos lejtőkre. Már szinte sajnáltam a szembejövőket.

- Érdekes, - mondtam – mennyivel feltűnőbb a lejtő, mint az emelkedő.

- Akkor az autó okosabb, mert az emelkedőt is észreveszi.

- Azt én is látom, amikor vissza kell váltani, de egyébként nem látom a nagy partot. Na jó, néha.

Valóban nehéz szemre meglátni, hiszen most olyan, mintha folyton ereszkednénk. Igaz, teher nélkül lendületből leküzdjük az emelkedőket. A folyamatosnak hitt ereszkedés ellenére, Brno előtt 60 km-re, még mindig 400méter fölött vagyunk. Megállunk egy benzinkútnál. Pontosabban a benzinkút melletti parkolóban. Mellettünk parkol egy tréler, rajta egy nehéz lánctalpas. Gondoltam, majd fürdés után szemrevételezem alaposan, de akkorra elment. Hatalmas karmok voltak a hátulján. Olyan ekecsoroszlyára emlékeztető. Vagy talajszellőztető lehetett, vagy tőkéző. Fülke nélküli gép volt, a tetejére ráborítottak valami vastag csövet, amit gondolatom szerint munkavégzéskor függőlegesbe állítanak. Sajnálom, hogy nem vizslattam alaposan körbe. Lehet, hogy már sürgős volt a fürdés? Nem is tudom. Ezt az egy napot már kibírtam volna. Magamnak csak reggelente voltam büdös. 
Összekapartunk négy eurót. Nem volt egyszerű, mert a rendőr elvitte az aprót. Törölköző, tusfürdő, bele a nylon szatyorba (láthassák, hogy magyar vagyok) aztán bevonultunk a shopba. Sanyi megy a pulthoz, mondja, hogy „dus”, a hölgy tovább küldi a kolleginához, aki fogja a kulcsot, és mondja – inti is – hogy menjünk utána. Bevonulunk a női mosdóba, kinyitja a tusolót, mondja, hogy majd egymás után mehetünk. Sanyi előre enged. Majd ő addig vár az előtérben. Elfogadom az elsőséget, hiszen megtapasztaltam már, hogy borotválkozástól függetlenül, nagyon sokat tud időzni a fürdéssel, én pedig akár sietni is tudok. Beállítom a megfelelő hőfokot, beáztatom magam néhány másodperc alatt. Tusfürdő a markomba. Pfuj! Mi ez? Meg van romolva? Olyan, mint a romlott méz. Láttam már olyat is. Nem cukros, hanem híg, és barna. Gusztustalan. Na, ebből a trutyiból háromszor is kell magamra kenni, aztán leöblíteni. Így se tart sokáig az egész művelet. Már veszem magamra az előtér mosdójába rakott ruhámat, amikor Sanyi bekopog, hogy ne keressem, megy a férfibe. Addig fel se tűnt, hogy a női részen vagyok. A nagy sietségben felcseréltem a praktikus sorrendet, és fürdés után mentem a WC-re. Ezt csak azért említem, mert meglepődtem, amikor a művelet közepén sötétbe borult a fülke. Felnéztem, hogy „na, mi van?” és lőn világosság. Kisvártatva megint sötét lett, megint felnéztem, s újra felgyúlt a villany. Nahát, milyen cseles! Sanyira persze rengeteget kellett várnom. Kimentem a shopba. Leadtam a kulcsot, hogy ha valakinek kell, mehessen tusolni. Normális esetben vettem volna egy kávét, de hát elfürödtük az aprót. Nem jól mondom. Én nem szoktam kávét venni. Másképp mondom. Más, normális ember az én helyemben, vett volna egy kávét. Leültem a …mondjuk presszó saroknak…a padra, kezemben tartva a magyarságomat igazoló reklámszatyrot. És lestem a semmibe. Unalmamban körbesétálom a boltot, lóbázva a reklámszatyrot. Nézelődök, de tulajdonképpen nem is érdekel, mi van eladó. A bejárat melletti gombára könyökölve bámulok kifelé, nézem a tankoló autókat, a hosszú polcra rakott magazinokat, amiket akár olvasgathatnék is, de csehül vannak írva. Könyökölök, forgatom a fejem ide-oda, lesek a toalett felé a folyosóra. Mennek befelé sietve a népek, aztán ugyanazok jönnek kifelé, de Sanyi még sehol. Az ajtóból odalátok a kamionra, de nincs még ott. Hogy is lehetne, hiszen öt perc alatt nem végezhetett, attól pedig biztosan nem telt el több idő. Úgy értve, hogy a bejelentése, és az én kijövetelem között.

- Kollega dus? – szól oda érdeklődően a hölgy a pult mögül.

Mosolyogva bólogatok. Most már legalább egyértelmű, hogy mit bóklászok itt céltalanul az üzletben. Odakinn hideg van, különösen frissen mosott hajjal, a kocsikulcs pedig Sanyinál van. Ideadhatta volna amikor beszólt a nőibe, hiszen én akkor már majdnem végeztem, de akkor egyikünknek se jutott eszébe. Kényelmetlenül érzem magam, inkább visszamegyek a folyosóra. Nézegetem a falitérképet, de nem látom elég jól. Nincs is hozzá elég világos, meg a szemüveg sincs nálam. Annyival legalább okosabb lettem, hogy Shell kútnál vagyunk, mert a térképen ezek a kutak vannak jelölve. Van egy Európa térkép is, de azt még kevésbé látom. Jönnek-mennek a népek, itt is útban vagyok. Amikor éppen nem jön senki, benyitok a mosdóba, hátha már borotválkozik, de nincs ott senki. A folyosón van szembe egymással két telefon, oda kicsit be lehet húzódni. Legalább nem vagyok láb alatt. Aki itt jár, annak sürgős, nem tarthatom fel a forgalmat. - Na, hál’istennek! – gondolom, de nem mondok semmit.

- Sokáig voltam?

Micsoda kérdés! Tudja rá a választ. Ja, ez a költői?

Papucsban a hóba taposott csapáson visszaóvatoskodunk a kamionhoz.

- Enni kellene valamit. Halkonzerv?

- Az jó lesz. Legalább jobban fogy az ásványvíz.

Eddig elég gyengén termeltem. Egy másfél literest hoztam még otthonról, amiben kétszer mosakodtam is. Csepelen vettünk egy hatos csomagot, ami mindvégig ott utazott az ülésem mellett. Ebből egyet kibontottam, de nem fogyott el hazáig. Sanyi eddig négy liter kólát termelt be. Ez se nevezhető elégségesnek, de így is a duplája az én folyadék bevitelemnek. Itt kevert be magának egy szörpöt, amit nekem is kínált, de allergiás vagyok a cukormentes szörpre. 
- Mehetünk?

- Mehetünk.

A mai táv felén kicsit már túl vagyunk. Nem kell sietnünk. Egy éjszakát még úgyis úton kell tölteni, az meg szinte mindegy, hánykor érünk a bábolnai kúthoz. Estére ott leszünk. Brünnél most sokan vannak a bevásárlóközpontban, kicsit odébb megint láttunk egy csapat őzet, de egyéb említésre méltó nem volt egész úton. Pulóver az ablakban, kispárna a derekam alatt, üléstámla hátradöntve. Szinte fekve utazom. Persze, fárasztó már minden pozíció. A rádió is elég rosszul szól. Biztosan zavarják a szlovákok. Na, ezt nem mondom komolyan. Bár….? Türelmetlenül számolgatom a kilométereket, mert Szlovákiában már nem ilyen bakogós az útburkolat. A túloldalon ott a határátlépő. Akkor már mi is elérjük, csak öt kilométer. Átkelünk a Morván. Na, megérkeztünk Nyitra vármegyébe. Ellenséges terület. Hajdanán ez már Magyarország volt, de éppen ezért ellenséges most. A két határállomás között azért van ekkora távolság, mert a határfolyó árterén kívülre csak így lehetett építeni. További 5-6 km megtétele után már Ausztria van a túlparton. Tőlünk itt csak 3 km. Ezeket az adatokat persze a térképről szedtem, a valóságban nincs ott a piros vonal. Szlovákián átkelni egy óra, de már sötétedik.

- Pozsonyt megint nem fogom látni, csak villanyfénynél.

- Pozsonyra egy nyári utat kell rászánnod, amikor később sötétedik!

Szombaton azzal viccelődtem, hogy azért kellett alagutat fúrni Pozsony alá, mert nyugatra nem lehetett vinni az utat, nehogy átmenjen Ausztriába. Most, visszafelé jövet két nagy hegynek látom arrafelé a kontúrját. Még azok is Pozsonyhoz tartoznak. Na jó, eltúloztam a múltkor, de a hegy mögött közvetlenül ott van a Morva torkolat és a Duna. Túlpartján a „magyar hegy”, és Hainburg. Persze ezt is a térképről tudom. 
Viszont az osztrák határátkelőt saját szememmel látom, hiszen csak 2 km. Ott jöttek át hajdanán a gyerekeim a biciklitúrájuk alkalmával. Vagy már ezt is említettem? A dunai panorámát még ne felejtsem el megdicsérni Pozsonyban! Nagyon szép. A benzinkútnál nem tudtunk pumpálni, mehettünk tovább puha bal első kerékkel. 
Vártam, hogy a telefonom jelzi a szolgáltató váltást, de nem jelezte. A szlovák benzinkútnál még T-mobil sk. volt. Már Hegyeshalom is elmaradt mögöttünk, de még nem hallottam az SMS érkezésének a jelzését. Talán nem is kaptam, már nem tudom. Ettől persze visszaváltott a telefon, de már nem néztem meg. Győr térségében kezdeményeztem egy hívást, de nem vette fel Ibolya. Tudtam, hogy hamarosan megállunk, majd akkor telefonálok. Nem volt nagy forgalom. Néznivaló sem. Tudtam, hogy a kivilágított pannonhalmi apátságot látni lehet, de azt se találtam. Megérkeztünk a mai végcélhoz, a bábolnai benzinkúthoz. Máskor Herceghalomnál álltunk meg, de itt legalább van Internet. Ennek a néhány kilométernek nincs jelentősége. Haza úgyse tudunk menni csak holnap. Budapest 96 km, onnét hazáig 140, meg még az M0-on az a piszok nagy kerülő, legalább 60 km. Ez még majdnem háromszáz, vagyis majdnem egy fél műszak. Otthon is azonnal a számítógéphez ülnék, azt pedig itt is megtehetem. Mindenek előtt levegő kell a bal elsőbe. Sikerrel jártunk. Na nem ment bele a 9.7, de hétig sikerült felnyomatni. A parkoló igen furán van kialakítva. A kijelölt állások természetesen tele voltak, egyik sor vége keresztben is elzárva két kamionnal, de a jobb oldaliak mögött háromsarkas hely volt. A túlsó, keskenyebbik végén menetiránynak volt befordulva egy kamion, de mi, a legelső állás mögött be tudtunk fordulni az ott parkoló mögé. Már csak azon kellett izgulni, hogy reggel vissza tudjunk tolatni. Korán indulunk. Mostantól számítva kilenc óra múlva. Na, akkor legelőször telefonálok haza. „na cső, megjöttem” gondoltam, de nem volt kinek mondani, mert Ibolya nem vette fel most sem. Később megint próbálkoztam. Beindult a fantáziám. Mindenféle okokat gondoltam, még azt is, hogy valami baj van, sőt! Még az is megfordult a fejemben, hogy szomszédol. Vagy valamiért neheztel rám, és nem akarja felvenni. Na, még ez volt a legdöbbenetesebb gondolat, mert volt már az elmúlt három évtized során néhány alkalom, hogy haragudott, de a legborzalmasabb az volt, amikor nem tudtam ennek az okát. Ha rákérdeztem, akkor persze azt mondta, hogy nincs semmi baja, vagy inkább nem mondott semmit. 
Sanyi beüzemelte a laptopot, de neki kilencig nincs kivel MSN-ezni. Na, akkor majd én. Nézem, fenn van Sánta Mari, az Ibolya testvére. Olvastam még délelőtt a fórumon, hogy a volt munkahelyük szomszédos eladóival…mondjuk úgy, hogy a munkatársaikkal szerveznek bulit. Még a viccelődés is beindult a témával kapcsolatban az autós fórumon. Mivel női buli lesz, bevillant a Renault logója, ami köztudottan egy rombusz alakú mőbiusz szalag. Tehát Renault találkozó. A résztvevők többsége érett nő, tehát Renault-oldtimer találkozó. Fennállt annak a lehetősége, hogy a lerészegedett csajokat nekem kell hazafuvarozni, csak én nem tudok még róla. Mivel olvastam a fórumot, megtudtam. Legelső kérdésem Marihoz, hogy: Mikor lesz a buli?

- Egy órakor – válaszolta.

- Nem arra gondoltam, hanem a Tecsós csajbuli

- Arról nem tudok.

Ez a nem arra gondoltam, az ő születésnapi ebédje (éppen fél évszázados a csaj) Megírtam neki, hogy a tesóját nem tudom elérni telefonon, de ezzel nem tudott mit kezdeni. Az otthoni számítógépen se tudok senkit elérni. Aha! Zsófi bejelentkezett. Váltottunk néhány üzenetet, de aztán lelépett azzal, hogy megy fürödni.

- Én már Csehországban megfürödtem.

Azzal ő se tudott mit kezdeni, hogy nem érem el az anyját, hiszen Pestről nem tudott mit kezdeni a problémámmal. Ezután támadt még egy ötletem. Felhívtam Tamás fiamat. Éppen úton volt hazafelé Pestről. Ezek szerint ő se tud segíteni.

- Na, mi legyen a vacsora? - kérdezte Sanyi.

- A tojást kellene megsütni. Szívesebben választanám a zöldbabot, de azután nem jó a bor.

- Igyuk meg előtte!

Ez volt a jó megoldás. Tegnap este (pontosabban éjjel egykor) megittunk egy fél üveggel. Visszazárható üveg volt, így a maradékot eltettük mostanra. Napközben éreztem, mintha borszag lenne, de nem tudtam mitől. Nem zárt rendesen a kupak, de szerencsére csak a papírtörlő ázott el, az se nagyon. Maradt még egy-egy pohár vörösbor. A poharakat nem kellett elmosni, bor volt benne korábban is, de egy tányért és egy merőkanalat kénytelen voltam. Nem sok vízzel, csak annyit használtam, hogy feligya a törlő, és a szemét közé tehessem. A borivásomról több fotó is készült. Az egyiken határozottan ittasnak látszom, pedig mint említettem, egy pohárral jutott a vacsora elé. Ettől képtelenség berúgni. Feltételezem, hogy a hótól volt elfáradva a szemem, s az keltett olyan hatást.

A konzervzöldbab fél liter tejföllel, hagymával, fokhagymával, meg még a fellelhető fűszerekkel ízesítve, remek vacsora. Az utolsó félkilós kenyeret most bontottuk ki, tehát jól gazdálkodtunk. Még egy szerény reggelire is jut belőle holnap. 
Kilenc után még Sanyi hazatelefonált, hogy Ági miért nincs a gépnél, majd nyugovóra tértünk. Reggel mindketten felkeltünk még az ébresztő előtt. Mielőtt elindultunk volna, egy kamion elállta az utat. Kifordultunk, vártuk, hogy elmenjen előlünk. Látom, hogy egy kisember szalad hátra a kocsi mellett, jön oda hozzánk.

- Mennél el? (Ugyan mit gondolt, miért tolattunk ki a parkolóból, és miért járatjuk ott mögötte a motort?) Tudnál várni öt percet? Mindjárt kész lesz a burgerem.

Tudtunk várni öt percet. Kaptunk érte egy köszönő villogást. 
A nullás mellett még egy pumpálásra megálltunk, majd Szihalom környékén tartottunk még egy rövid reggelizést. Már nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy ugyan miért nem tudtam tegnap hazatelefonálni, de már kivárom, amíg hazaérek. Csak akkor derült ki, hogy Ibolya és a kismenyem(nek való) kint beszélgettek késő estig a konyhában. Csupán azért nem vette fel a telefont, mert nem hallotta. Tamásnak mondtam, hogy tízkor érek haza. Hazudtam, mert kilenckor otthon voltunk.

- Nem szalad elém a kislyányom – mondta Sanyi, amikor megérkeztünk.

Majd szalad még, de egy hónapos korában még kicsit korai lenne.

 

És így tovább…

Sanyi még aznap leadta a kocsit a cégnél. Pénteken kivette a 24 órás pihenőt, de valaki más elvitte a gépet megtöltetni, így pontosan egy héttel az előbbi indulás után, újra elindult Oevelbe. Én itthon néztem az órát, lélekben vele voltam, azt hittem, tudom, mikor hol jár. Vasárnap, késő délután bejelentkezett MSN-en.

- Csőőőő! Már aggódtam, hogy nem értél oda időben.

- Hááát. A kalandos utakra nem jössz!

- Éppen ott vagyok a határnál a leírásban, de eddig elég uncsi. Mi történt?

- Reggel kicsit elaludtam, sietni kellett. 13:03-ra értem ide. Katerinánál hallottam egy pukkanást de nem tudtam mi az. Mire átértem a terminálba le is engedett a jobb első. Így már tudom mi volt. A gumi most már szakadt, dobható.

- Pótkereked nincs is.

- Nem divat már.

- Ilyenkor mi van?

- Hoznak kereket otthonról. Kicseréljük és GO.

- Telefon, közeli szerviz?

- Azt ki kellene fizetnem! Pénz meg a szokásos. Majd küldenek.

- Olcsóbb itthonról kivinni a kereket?

- Kamionnal úgyis jönne csak most két sofőrrel.

- Igaz, így is lehet. Azt hittem, bedobják egy furgonba és kiszaladnak.

- Már nincs furgon se, visszavette a bank :)) Milyen az idő otthon? Pilsenig hétágra sütött a nap. Itt szakad a hó.

- Gyönyörű tavaszi idő van. Mondtam, hogy mehetünk ásni. Azt mondja erre Tamás, hogy:"Mit? Vizet?" Akkor holnap is szabadnapos leszel? Nem fogsz odaérni időre. Lefejtik, ha elkésel? Hahó! Itt vagy még?

- Közben telefonom volt.

- Azt hittem, elmentél ebédelni. Céges telefon?- Aha, céges. Reggelre itt a kerék. Utána még egyedül is kiérnék.

- Akkor nem érvényesek a kérdéseim.

- Az ebéden már túl vagyok. Megkajáltam rögtön, első dühből. Na, szóval innét, már ezzel a kocsival megyünk négykezesben. A másik kocsi szerdára megy, viszont így a pótsofőr hamarabb hazaér.

- Na látod? Engem most hova tennél?

- Az ágyra. Alhatnál végig :) Csendesedik a hó megyek még világosban meglazítom az anyákat.

- Megvan! Vagyis meglenne a megoldás, ha ott lennék. Kiszállnék Ambergnél, csak tudnom kellene a tantikám telefonszámát, netán a címét:)

- A te problémád is megoldódott.

- Melyik problémámra gondolsz?

- Megint telefonom volt. Már csak egy sofőr hozza a kereket így holnap délutánra ér ide, így egyedül megyek tovább. Jobb egy szabad :)

- De így a belgákat is ki kell engesztelni! Vagy bagoly-műszakban még összejöhet?

- Kedd reggelre ott vagyok. 9 óra vezetéssel voltunk ott a múlt héten is. Hétfő este már ott sétáltunk.

- Igaz, de sötét reggel indultunk. Na, persze reggelre odaérhetsz.

Este még kommunikáltunk egy sort. Adtam ötletet, hogy mit nézzen meg  TV-online-n, de TV-zéshez lassú a Net. Elújságoltam az itthoni autós gondjaimat, de nem kellett részletezni, mivel a kedvenc fórumomat ő is olvassa, és ott már megírtam. Még egy számítógép kezelési problémát megoldottunk, majd elköszöntünk. Reggel még megkérdeztem, úton van-e már a kolléga. Nem tudta, hiszen senkivel nem beszélt a cégtől, csak reménykedett. A továbbiakról nem szereztem tudomást, csak amikor csütörtök reggel hazaért. Pontosabban akkor még csak azt tudtam, hogy megjött. Csak este beszéltünk, amikor erre sétáltak Luca babával.

Ment a kolléga, vitte a pótkereket, és tulajdonképpen időveszteség nélkül megérkezett a lefejtőre. Nem volt tekintettel az éjszakára. Vezetett, amikor a tachográf engedte. Pénteken megint kivette a szabadnapját, szombaton megint nekivágott egy belga útnak. Más céghez mint korábban, de ekkora távolságból jelentéktelen a különbség. Ami számomra érthetetlen ebben a fuvarban, hogy otthagyja a pótkocsit, és szólóban jön haza. Ha az üzem kidolgozza az anyagot, akkor elmegy érte ugyancsak szólóban. Hazahúzza az üres tartályt, tehát három utat tesz meg üresen, ami közel ötezer kilométer. Antwerpenben is gyártják ugyanezt az anyagot, ami csak 50km távolság. Ekkora különbség lehet az árában? Tavaly már azon is elcsodálkoztam, hogy a svájciak rendszeresen adnak 9 tonnás rendeléseket, 20 tonnás tartályra. Ehhez képest az még akár takarékosnak is mondható. Na, de nem kell nekem mindent érteni!
*











Tartalom

Olajág 1

Kicsi ország, kicsi főváros 8

A szokott hely és környéke 20

Fák, virágok, fény 32

A Trieszti öbölnél 53

Jó idő, rossz idő 64

Folytatás 71

Villámnyaralás 73

A lila tehenek országa 83

Séta a parton 92

Kamionstop 102

Isartal-Donautal 121

Havas túra 136

Az ötödik 138

Bohémia 149

Húsz perc alatt három ország 164

Oevel 176

Egy másik Limburg 187

Nincs egy hely, nincs egy hely… 200

Lassú defekt 210

És így tovább… 222









Potyautas 1.

Horváth Gyula

Potyautas

kamiontúrák

Tartalom

 

Szabadnap

Celano-Fabriano-Ancona

Át a Brenneren

Inntől a Moeselig

Párizsig és vissza

A Somme-tól a Saar-ig

Múzeumlátogatás

Innen az Innen

Puchberg

Kicsit túlszaladtunk

12+1 nap

Kamiontúra 2.

Konvojka

Újratervezés

Járt úton

Egy műszak, öt ország

Pihen a nehézlovasság

Greenwichen túl 2fok

Fél óra séta jót tesz a szívnek

Még egy ország

Hazafelé

Hajrá

Budapest déli peremén egy bevásárlóközpontban, ketten felváltva tologattuk a drótkosaras kocsit. Egy csomag lilahagyma, 6 sör, 7 készételkonzerv, ásványvíz, diabetikus kóla, tej, sajt, alma, keksz, tojás, meg sok más hasonló. Megvallom az őszintét, én azon aggodalmaskodtam eddig is, hogyan oldjuk meg az ellátmányt, a 6000km-es európai úton. Sanyi nem is érti az aggodalmamat, hiszen ő rutinos utazó, hosszú évek tapasztalata van a háta mögött. Sokszor hívott, hogy kísérjem el, de mindig találtam valami kifogást. Lélekben felkészültem az útra, de gyakorlatilag nem. Sem az informatika, sem a fotózás nem lett megszervezve részemről. Ezzel csak később szembesültem, most az ételvásárlás volt napirenden. A pénztárnál nagylelkűen felajánlottam, hogy kifizetem készpénzben, mikor láttam, hogy a kártyát keresi a tárcájában. Nem fogadta el a felajánlást szerencsére. Valójában csak fele összeg állt a rendelkezésemre. Volt nálam egy visa-kártya, de azon nem volt pénz. Igaz, ezt csak este tudtam meg.

Halkan duruzsolt a Scania motorja. Könnyedén húzta maga után a 25 tonnás félpótkocsit. Nem tudom mi volt rajta. Adtak ugyan az árunak nevet, de nem láttam, mi az. Az autó még nagyon új, előtte van a legelső szerviznek is. Sanyi nem bántja a gépet, de sajnálta az előző autóját, amit a cég eladott alóla. Kérdezgetem a kötelező előírásokról, amit egy szuszra el is mond, csak nem értem, mert így egyszerre túl sok nekem ennyi infó. A megengedett legnagyobb sebesség 90 alatt van, nem engedik száguldozni. A „fekete doboz” rögzíti az adatokat, még egy hónap múlva is megbüntethetik, hiszen a rendőr már nem szemrevételezéssel, hanem computerrel ellenőriz. Külön erre a célra be is építettek egy csatlakozót. Egyfolytában legfeljebb 4 és fél órát vezethet, akkor kötelező legalább 45 perc pihenőt tartani. 9, vagy heti két alkalommal 10 óra után 11 óra pihenő a kötelező. Nincs felmentés. Szabályozás szempontjából mellékes, hogy ez idő alatt hány kilométert tud haladni. Neki persze nem, hiszen ennek alapján kapja a fizetését.

Beszélgetés közben nem is veszem észre, amikor elérjük a Balaton térségét. Az első figyelemfelkeltő objektum, az ország büszkesége, a Kőröshegyi viadukt. Nagy építmény, szép róla a kilátás, bár ilyenkor télen, nem találom a Balatont vonzónak.

A viadukt után még felfelé kapaszkodik az út, de így se vagyok róla meggyőzve, hogy elkerülhetetlen volt a megépítése. Mire Nagykanizsát megközelítjük, már alkonyodik. Ki kell venni az első pihenőt, így be is sötétedik, mire folytatjuk az utat. Innét a határig, félelmetesen keskeny a pálya, egy ekkora szerelvénynek. Úgy látom, mintha átlógnánk a felezővonalon. Valójában ez nincs így, hiszen a szembejövők elférnek mellettünk, ha nem is bőven. Egyszer csak megszólal zsebemben a telefon.

- Hali! Határon belül vagy még? – kérdi a lányom, Zsófi.

- Éppen. Már alig, de még belül. Lentinél járunk.

- Nem is mondtad, hogy ilyen hamar mentek. Oda adhattam volna a fotóapparátot. Szóval! Az a helyzet, hogy kaptam zsozsót. Kérdezem az anyut, hogy mi ez, erre kiderül, hogy neked akarta utalni, csak eltévesztette. Pedig már úgy megörültem. Majd holnap átküldöm. Kibírod addig?

- Hogyne, hát persze. Ma már nem kell pénz. Na, meg Sanyinak van, majd utólag elrendezzük vele.

- Már meg úgy néz ki, mintha én támogatnálak. Hehe.

- Nem is lenne az baj, hiszen felnőtt, vagy, én meg öreg.

- Nem vagy még olyan öreg, nem vagy rászorulva. Hova is mentek tulajdonképpen?

- Olaszországba, aztán Párizsba, utána még nem tudom, de eltarthat két hétig is.

- Hozol nekem ajándékot? – kérdi hallhatóan vigyorogva, s közben szinte látom, ahogy igenlően bólogat, igyekezvén ezzel is befolyásolni a választ.

- Majd valamit biztosan.

- Akkor most leraklak, vigyázzatok magatokra! Puszpusz.

A szlovén határnál már nem kell megállni, mégis várunk járó motorral egy percet, míg néhány adat bejegyzésre kerül a menetlevélhez. Furcsa érzés, hogy sötétek az épületek. Olyan, mint ahol nincsenek otthon. Nem köszön ránk senki, úgy érzem, mintha szöknénk.

Nna! Külföldön vagyunk.

Eddig nem jártam még Szlovéniában, de most se sokat látok belőle, noha néhány faluban faltól-falig ér a tranzitút aszfaltcsíkja. Szinte minden faluban van körforgalom, és nem is állom meg, hogy ne tegyek rájuk megjegyzést.

- Ez még nem is sok. Látnád Hollandiában. Imádják a körforgalmat. Minden kereszteződést azzal oldanak meg. Az még hagyján, de Angliában meg nem is merőlegesen csatlakoznak az utak, hanem ferdén. Ráadásul balra Elsőbbséget meg a jobbról jövőnek kell adnom, amit nem is látok.

Aztán rövidke autópálya, megint néhány falu, megint autópálya. Szokatlan magasságban, két párhuzamos lámpasort látok a fekete éjszakában. Az általuk megvilágított terület feltűnően világos. Január van ugyan, de a közelmúltban nem láttam havat. Kételkedek ebben is, hogy hó lenne, hiszen az út mentén sehol nincs. Maribor fölött ismét látok hasonlót. Bizonyára műhó, legalábbis nem találok más magyarázatot.

Mára itt a végállomás. Persze nem a városban, hanem túl rajta még talán 30 kilométerrel, egy benzinkút melletti parkolóban. Nem nagyon akad hely. Még jó, hogy szélesek itt az utak, a többi kamion mögött keresztben még elférünk úgy, hogy ne akadályozzuk a forgalmat. Na, tegyük el magunkat holnapra! Enyém a vendégágy. A vezetőfülke nem csak munkahely, hanem étkező és hálószoba is egyben. Lehet talán 4 m2. Elől, a szélvédő mögötti párkányon, (vagy mondjuk műszerfalnak?) miután behúztuk a függönyt, elrakhatjuk a csomagjainkat, amik eddig a hátunk mögött, az ágyakon voltak.

A kormányt szinte vízszintbe lehet állítani, ezen jól elfér a műanyag láda, amiben a konyhafelszerelést tartjuk. A levetett ruháinkat is az ablakba rakjuk a táskák tetejére. Lehetne az ülésre is, de éjszaka, ha ki kell menni, ott útban vannak. A fülke „homlokterébe”, a szélvédő fölötti rekeszbe nem rakunk semmit, az napközben is tele van, hűtést nem igénylő élelmiszerekkel. A középen lévő kis asztalka szintén zsúfolt. Ez egy irattartó fiókot rejt, amiben a menetokmányok, térképek kapnak helyet. A szabadon maradt padló, talán egy negyed négyzetméter lehet, itt csak a szemetes zsákot tartjuk. Itt kell persze öltözni, vetkőzni is. Az ülések mögötti rész a hálószoba.

Az ágy alatt tároló rekeszek, fagyasztó és hűtő nyert elhelyezést. Ez utóbbi a szükségesnél kisebb. Az emeleti ágy kényelmes, de eléggé keskeny. A leeséstől egy háló véd, de egyben azt is megnehezíti, hogy oldalt fordulva a térdemet felhúzzam. A mennyezet, zavaróan közel van, de ezt villanyoltás után úgysem látom. A párnám mögé elhelyezett ivóvizes palack jó ötletnek bizonyult, éjszakánkét két-három alkalommal kell innom egy-egy kicsit, noha odahaza ez soha nem volt szokásom. Na, de nem otthon vagyunk! Éjszaka többször ráébredtem, hogy beszorult a térdem. Forduláskor nagy segítséget jelent az ágy felfüggesztésére szolgáló, a biztonsági övre emlékeztető gurtni. Ebbe lehet kapaszkodni, hogy meg tudjam magam kissé emelni. Zavaró volt ugyan a szűk hely, de mindent egybevetve jól aludtam. Este még megdöbbenve hallottam a fél kilences indulást, de könnyedén eltelt az idő.

A mosakodási lehetőség hagyott ugyan némi kívánnivalót, de legalább felfrissített a hideg víz. A benzinkúti WC-ben locspocs fogadott. Ettől úgy érezhettem magam, mintha Magyarországon lennék. Az épület falburkolata gránitnak nézett ki, de valójában műkő. Ez, valójában érdektelen, csupán szakmai ártalom, hogy felfigyelek az ilyenekre. Azon kissé elcsodálkoztam, hogy mennyire kies a környezet. Este úgy képzeltem, hogy lakott területen vagyunk, csak most, világosban láttam, hogy a parkoló körül semmi nincs. Távolabb szerény méretű hegyeket láthattam, néhány épülettel az előterükben, előttünk - talán egy kilométerre - az autópálya-kaput.

A tervezett időben elindultunk. A reggeli elmaradt, de lesz még lehetőség. Nézem a tájat. Olyan…olyan barátságos. Tetszik. Érdekesnek találom, hogy a falvakat a völgybe, a templomot a hegytetőre építették. A személykocsik nagy részének csak a hátulját látom, akaratlanul is olvasom a rendszámokat. MS, MB, CE, LJ. Ebben a sorrendben. Az adott város közelében mindenütt többségben vannak a helybeli autók, erről tudni lehet, hol járunk. Muraszombat, Maribor, Celje, Ljubjana. Egyéb támpontot csak az útirányjelző táblák adnak. A városokat elkerüli az autópálya, de épp az a lényege, hogy a tranzit- és a helyi forgalom elkülönüljön. Valahol Celje térségében közelítjük meg az első nagy hegyet. (így emlékeztem) Kopár, óriási tömb, oldalán nagy területet fed a lehullott kőtörmelék.

Nem látni rajta meredek sziklaszirteket, megegyezünk Sanyival abban, hogy felszerelés nélkül meg lehet mászni, csak idő és erőnlét kérdése.

A tájban szétszórt apró falvak, tanyák azt sugallják, hogy itt békességben, a természettel harmóniában élnek az emberek. Kellemes hegyvidéki táj jellemzi az országot. A folyók aránylag szélesek, de köves medrük igen sekély. Arra emlékeztetnek, hogy hajdanán Bulgáriában láttam ilyeneket. Ezt a megfigyelésemet el is mondom Sanyinak, mint ahogy a további tíz napban szinte mindent, amit kevés külföldi utazásom során tapasztaltam. Egy idő után már kínosnak érzem, hogy mindig ezeket emlegetem.

Az autópályán három kapunál kell fizetni. A további országokban mindenhol más és más rendszert alkalmaznak, elsőre nagyon nehéz követni, de nekem nem is szükséges ezeket tudnom. Az imént említett nagy hegyen túljutva, a távolban feltűnnek az Alpok hófödte csúcsai. Oly magasan a horizont fölött, hogy első pillanatban nehéz eldönteni, hogy hegyeket, vagy felhőt látok.

Nagyon megkapó látvány. Természetesen ezt is összehasonlítom korábbi emlékeimmel. A csipkés szirtek a Magas–Tátrához hasonlóak, de míg azt Poprádtól az egészet belátni, itt úgymond faltól falig szegélyezik a panorámát. Nem volt mihez mérni, de magamban megbeszéltem, hogy kb. 1000-1500m lehet a hóhatár. Az utunk során majd egyszer el is érünk olyan magasságba, ahol már tőlünk lejjebb is hó takarja a tájat.

Szlovéniában még egy benzinkútnál megállunk tankolni, majd Sanyi elmegy faxolni. Ezt csupán azért tartom fontosnak megjegyezni, mert nem értettem. Mint kiderült, ez a kifejezés a WC-használatra utal, mint például a síelés, csak míg utóbbit ismertem, előbbit nem. Értetlenségem jó indok arra, hogy kiokosodjak arról, hogyan tartja a céggel a kapcsolatot. Ez úgy történik, hogy a helymeghatározó segítségével a központ nyomon tudja követni a kocsi haladását. Kivéve, ha rossz az idő. Akkor telefonon, SMS-ben kérnek pozíciót. A beszélgetést (valószínűleg anyagi megfontolásból) erősen korlátozzák. Csak akkor beszélnek, ha elkerülhetetlen. Az utasítás SmS-ben jön. Így praktikus, mert nem kell azonnal jegyzetelni. Vezetés közben ez nem is lenne ajánlott. Írásban megküldik az árufelvétel címét, időpontját és a szerződés kódszámát.

Amíg oda nem ér, nem is tudja, mit kell szállítani. Most szombat délelőtt van, hétfő délelőtt kell leadni a mostani szállítmányt Róma közelében, Celano-ban.

Tekintettel arra, hogy vasárnap nem mozoghatnak a kamionok, nem is olyan egyértelmű, hogy ott leszünk időre.Feltételezem, hogy a tankolásért kapta a kávéra beváltható bónt, amit felajánlott nekem, mivel ő nem kávézik. Jómagam napi rendszerességgel megiszom a hármat, bár volt időszak, amikor ötöt ittam. Ennek ellenére ki merem jelenteni, hogy nem vagyok függő, amire ez a 13 nap az ékes bizonyíték, hiszen egyetlen egy alkalommal nem ittam, de nem is éreztem szükségét. A mostani alkalmat viszont csupán azért nem ragadtam meg, mert nem tudtam, hogy kell. Más lett volna, ha együtt megyünk be a shop-ba, de egyedül egy számomra teljesen idegen világba… Itt senki nem tud magyarul. Hova menjek, kinek adjam oda a szelvényt? Őszintén szólva, merő gyámoltalanságból mondtam le a kávéról. Helyette kibontottam a Negró cukromat, Sanyi bekapott egy rágót, s indulhattunk tovább.

Ekkor még reménykedtem abban, hogy legalább messziről látom majd Ljubljanát. Be kellett azonban érnem az útjelző táblákkal, amire rá volt írva a szlovén főváros neve.

- Na, itt lehetne elmenni Lipica felé – mutat Sanyi jobbra.

- Nem igen van ott semmi látnivaló – próbálom elbagatellizálni a lehetősséget.

- Jójó, de maga a tudat, hogy jártunk ott.

Ezzel egyetértek. Lipicai lovakat láthatunk Szilvásváradon is, kinn legelnek a határban. Nincs is tőlünk messze. Viszont egy lipicai kirándulásban tényleg az lenne a lényeg, hogy ott jártunk. Egy lótenyészet, látványban nem lehet valami nagy durranás.

Aztán hamarosan kiszélesedett az út, és láthattam egy teljesen ismeretlen, veszélyt jelző táblát. A jelentése egyértelmű. Torlódásra kell számítani! Szerencsére csak riogattak ezzel, valójában nem volt torlódás. Sanyi előkotorja a kockás füzetet, beírja az óraállást. Ez azt jelenti, hogy immár Olaszországban járunk. Az autópálya-kapunál elveszi a jegyet, és máris mehetünk tovább. Bámuljuk a közeli, kopár hegyeket. Itt lehet valahol Doberdó. Azt is meg kellene egyszer nézni, de most nem alkalmas. Na, talán az Isonzót megláthatjuk, hiszen az egy folyó, és nyilván a tengerbe folyik. Akkor pedig elkerülhetetlen, hogy átkeljünk fölötte. Baloldalt feltűnik a tenger. Nem kapok tőle heves szívdobogást, mint hajdanán, amikor első alkalommal láttam. A térkép tanúsága szerint már elhaladtunk Trieszt fölött, de abból se láttunk semmit.

Aztán beazonosítjuk az Isonzót. A hegyektől is, a tengertől is eltávolodik az út. Szinte tökéletes síkság terül el előttünk. A házakról fel lehet ismerni az országot. Jellegzetes a csupa kúpcserépből álló tetőfedés, és a kiszélesedő tetejű kémények, amelyek szintén cserépfedésűek.(na, ezek sík cserepek) Az ablakok zsalugáteresek. A táj jellegzetes fája szerint persze lehetnénk akár Görögországban is, de nem ott vagyunk. Jobbra valahol messze van Udine, de abból se látni semmit. Az egyre szélesedő, párába vesző síkság fölött a távolban, a havas Alpok húzódik végeláthatatlanul. A termőföld mindenhol gondosan megmunkálva, gaz, szemét sehol. Még a 20-30 méterenként húzódó kicsi árkok is teljesen tiszták. Nyilván ezek rendeltetése a felesleges vizet összegyűjteni, itt ugyanis nincs arra esély, hogy elfolyjon valahová. Itt láttam egy balesetet. Pontosabban csak annyit, hogy egy fűrészelt faárut szállító kamion be volt billenve az árokba.

- Biztos elbókolt a koma – reagált Sanyi a látványra.

- Így ferdén, még lepakolni se jó – tette még hozzá ironikusan. - Egyébként ezeket a kocsikat, mármint a baleseteseket, többé nem állítják forgalomba. Mennek a bontóba. Nagy esély van rá, hogy megrokkannak, persze nem kizárt, mint ennél is, hogy semmi bajuk nem lett. Gondolom, amit lehet, hasznosítanak róluk. Biztos jó üzlet valakinek.

- Na, nézd csak! - intett fejével balra – Itt vannak a diófák, amit mondtam. Szerinted mennyire vannak egymástól? Három méter?

- Szerintem még annyi se. Mi van, ha megnőnek? Ritkítják, mint a karácsonyfát?

- Lehet, hogy ezek ilyen kis növésű fák. Ilyen kellene nekem otthon a szőlő helyére. Valamit csak kellene a földdel kezdeni, ha már megvan. Ezt nem kell kapálni. A szőlőt is azért vágtam ki, mert nincs rá időm, meg aztán kedvem se.

- Mikor tudnád csinálni, még ha kedved is lenne hozzá, hiszen mindig úton vagy.

- Hát ez az. Nézd csak! – mutat a másik oldalra. - Az meg olajfaültetvény.

- Nahát! – csodálkozom – Tisztára, mint az őszibarackfák.

Velence közelében kicsit megbonyolódik az autópálya, ajánlott odafigyelni, nehogy eltévesszük az irányt. Nem kizárt persze, hogy csak én gondolom bonyolultnak, hiszen aki már többször is járt erre, annak egyértelmű. Sokszor eszembe jut, amikor Pestre volt fuvarom a repülőtérre.

A cél előtti utolsó balkanyarnál néztem fel a nagy zöld táblára, hogy igazoljam a döntésem helyességét. A többi táblát egész úton nem vettem észre. Pedig ott voltak, csak éppen nem volt rájuk szükségem, hiszen tudtam az irányt. Velencéből annyit láttam, hogy a toronyházak fölé magasodott két kikötői daru. Valójában az se Velence, csak közel van hozzá. A pálya alatt átfutó vasúti sínek viszont oda vezettek, de ezt se most láttam meg, hanem korábban a műholdas térképről. Na, most ezzel úgy jártam, mint Lipica esetében beszéltük. Nem láttam semmit, de a tudat adta az élményt, hogy ott voltam, egészen közel.

Ezután letértünk a cég instrukciója szerint az autópályáról gazdasági okból. A part menti úton nem kell fizetni, rövidebb is valamivel, csak nagyon sok a sebességkorlátozás. Nekem persze ez a jó választás, mert közel van a tenger. Az út hosszan halad egy csatorna gátján. A tenger felől járhatatlan mocsár, fákkal, bozótokkal, és nálunk ismeretlen nádassal. Talán nem is helyes mocsárnak mondani, csupán azért nem tekinthető igazi tengernek, mert nem hajózható. Annyira sekély a vize, hogy a műholdról is látni az alját. Ez itt még a lagúnák vidéke. A part megközelítése csak úgy lehetséges, ha hajóutakat kotornak. Tudom, hogy ez itt a Pó-síkság, pontosabban a Pó torkolatvidéke, de magával a folyóval még eddig nem találkoztunk.

Az utunk kicsi településeken át halad. Errefelé fenyőfák uralják a tájat. Biztosan azok, hiszen tűlevelük van. Formailag viszont teljesen eltérnek az eddig ismert fenyőktől. Nem egy szál „gerenda” mint az északi fajták, hanem szerteágazó vastag ágai vannak, mint a lombhullató fáknak. A lombja se csúcsos, hanem gömb alakú. Ez nyílván, mediterrán fenyő. Attól, hogy nem tudtam róla, még létezik.

Sok-sok hídon kelünk át. A tenger öblei helyenként messze benyúlnak a síkságba. Aztán egy folyó, vagy inkább folyócska következik. Ez lenne a Pó? Ilyen kicsi? Előveszem a térképet, olvasom a tengerbe ömlő folyók neveit. Ezekről nem is hallottam. Hol van a Pó?

A tenger hol közelebb, hol távolabb bukkan elő a fák közül. Átkelünk egy másik folyón. Ez már nagyobb, de még nem elég nagy. Na, hiszen egy nagy folyó is végződhet keskeny ágakban, legfeljebb sok van belőlük. Aztán egy nagy öböl nyúlik be egészen az útig, jobbról is víz, rajta csónakok, meg sok-sok leszúrt bot. Az öböltől délre egy város,(mindjárt megkeresem a térképen) Chioggia. Előtérben, közvetlen a víznél daruk és egy hatalmas ház. Micsoda egy ház! Teljesen olyan alakja van, mint egy hajónak. Micsoda ötlet! Aztán amint közeledünk, felmerül bennem a gyanú, majd mikor mögé érünk, egyértelművé válik, hogy miért van hajó alakja. Azért, mert ez egy hajó. Nahát! Mekkora! Hamarosan elérünk egy, a korábbi kettőnél kisebb folyóágat. A térkép szerint a harmadik a főág.

- Ez lenne a főág? – csodálkozom.

- Nem mindig a legnagyobb a főnök. – teszi helyre Sanyi a dolgot.

Azért nekem gyanús. Hamarosan egy akkora folyóág következik, mint Budapesten a Duna kétszer.

- Na? – kérdi Sanyi mosolyogva – Ez már elég nagy főágnak?

- Akkor ez a Pó, de ez már biztos.

Aztán néhány ”Pón” még átkelünk. Sőt, Sanyi minden további folyónál megjegyzi majd, hogy „itt is egy Pó.” Talán csak a Szajnára nem mondta.

Ravenna előtt előveteti velem a térképet, hogy keressek benzinkutat az autópályán, ugyanis hamarosan felmegyünk rá. Természetesen ezt a várost is elkerüljük, hiszen nem üdülni jöttünk, nem érünk rá városnézésre. Találok egyet az előttünk lévő csomóponttól feljebb, vagyis az ellenkező irányban. A másik elég messze van, össze is számolom, hány kilométer.

- Az már túl sok – állapítja meg, én meg elkezdek magamban csodálkozni, hogy hová lett az a sok (több mint 1000 liter) üzemanyag.

Ekkor még nem vettem át a kamionos életritmust, ezért gondoltam, hogy ha benzinkút, akkor tankolás. Noha nem erről van szó, csak letelik a 4 és fél óra folyamatos vezetés, meg kell állni, pihenni.

Tankolni egyébként se szabad Olaszban. Aztán a pálya elérése előtt az autóúton találunk egy kutat. Az autónak nem, de nekünk tankolnunk kell. Megejtjük az ebédet, hiszen jól benne vagyunk már a délutánban. Kicsit sétálgatunk, hiszen „egy kicsi mozgás mindenkinek kell”. Szépen süt a nap, de hűvös szél fúj. A szikrázóan fehér hegyek messze nyugatra húzódnak észak-déli irányban. Itt már dél felől is hegyek vannak, de bizonyára alacsonyabbak, mert azokon nem látni a havat. Egy könnyű kis sportrepülő szeli az eget, látszatra céltalanul. A közelben lehet a bázisa. A parkoló szélén három „gömbfenyő” áll, egyikük erősen megdőlt törzse dróttal van a másik tövéhez kipányvázva. Akárhogy nézem, igenis, hogy fenyőfák. Bár így utólag nem értem, miért tudom olyan nehezen elfogadni.

Megnézem a kútfejeknél az üzemanyagárakat. 1,25 € körüliek, az kb.330Ft, tehát 10%-al több, mint itthon. Noha itthon is van különböző árú dízelolaj, de Sanyi szerint itt azért nem egyforma, mert az olcsóbb kútfejnél a kamionok tankolnak, s mivel valószínűleg nagy mennyiséget, kedvezményt kapnak. Erről jut eszembe, hogy találkoztam olyan akcióval, hogy ha 10 000Ft fölött tankolok, kapok 10Ft kedvezményt. Nem tudtam igénybe venni, mert akkor a tankomba nem fért bele ennyi. Aztán kiszámoltam, mennyit nyerhettem volna. Minimális összeget. Reklámnak azért nem rossz. Szakmai szemmel is szétnéztem. Nem volt ugyan szándékomban, de ez már ösztönösen jön. A kútfej körüli sziget itt is beton díszburkolatú, de a szegélye mészkő. Felül fényezett, de az oldalán látni a fűrésznyomot. Nem is állom meg, hogy ne mondjam el a felfedezésemet, amiért persze megkapom, hogy „ne dolgozz már mindig!”

Amikor elértük az autópályát, feltűnt a déli hegyvonulat (innét nézve) legkeletibb hegye, melynek keleti oldala minden eddig látottól meredekebb volt. Összetéveszthetetlen. Az ott egy másik ország, vagy inkább országocska, vagy ha úgy tetszik, mini állam: San Marino. Annyira kicsi, hogy a Formula 1-es versenyeit is külföldön kell megrendezni, mert a hegyen nem fér el a pálya. Ez az ország nem esik útba.

Több mint 10 kilométerrel messzebb vezet az utunk. Az ugyan nem nagy távolság, főleg ha hegyen van, amit nézni kell, de ekkorra már kezd sötétedni. A cél, hogy minél nagyobb távolságot tegyünk meg még ma, hiszen vasárnap nem mozoghatunk. Itt már nyoma sincs a síkságnak. Magas hegyek között kanyarog az utunk.

Nagyon sok alagút, híd és viadukt épült azért, hogy lehetőleg csekély szintkülönbségek legyenek az autópályán. Errefelé, Szlovéniától eltérően már nem csak a templomok, hanem a falvak is a hegytetőre épülnek. Mások pedig mélyen alattunk, a völgyben.

A lámpák fényénél kételkedem abban, amit látok. Előttünk, mintha egy óriási várfal magasodna. Nem is jól mondom, mert mi a tetejével vagyunk egy szintben. Valójában nem is fal, hiszen boltíveket látok, s az ívek alja sötét. Nem merem megbecsülni a pillérek magasságát, de 100 méternél biztosan több. Félelmetesen mélyen világítanak a város fényei, amikor rákanyarodunk erre a viaduktra.

A sötét éjszakában már fogalmam sincs, hol járhatunk. Jobbra talán láthatnánk a tengert, de most csak abból lehet sejteni a közelségét, hogy ott nincsenek fények. Elhaladunk Ancona mellett, de természetesen ezt is csak a táblákról és a térképről tudom.

- Itt jó lett volna megállni – mondja Sanyi, mikor elhagyunk egy benzinkutat, - de nagyon magasan vagyunk.

A következő kútnál azért nem áll meg, mert úgy gondolja, messze van a tenger. Igaza volt, erről a visszaúton majd meg is győződünk a saját szemünkkel. Végül Pescara fölött állunk ki. Ez már az utolsó lehetőség, mert innét tovább haladva, már egyre távolabb kerülnénk a tengertől. Az idő sem engedi már, hogy tovább menjünk, hiszen letelt a 10 óra vezetési idő. Este 8 óra, mire megállunk. A parkolóban csak úgy tudunk megállni, mint múlt éjjel Szlovéniában. A többi kamion végében, az út szélén. Amennyire lehet, körülnézünk. Előttünk úgy 8-10 méterre van egy „szobanövény”, amit itt inkább azért nevezhetünk annak, mert akkora, mint egy szoba.

Közepén, a virágainak a kórója lehet legalább 4 méter magas. Kaktuszféle. Azt hiszem, agave. Ilyenből főzik Mexikóban a tekilát.

Még lefekvés előtt megvacsorázunk, és megnézzük, milyen lehetőségek vannak a pihenőhelyünkön. A benzinkút nem érdekel, azzal nincs dolgunk. Bemegyünk az üzletbe. Nálunk shopnak mondanák, itt valami más (nem emlékszem mi) van kiírva. A bejárat és kijárat között van egy kétoldalas pult, a kijárati oldalon pénztárakkal. A dolgozók igyekeznek nem figyelni a belépőkre. Jobbra olyan bár féle van, előttünk egy körpult, ott készülnek a gyorsételek. Balra gondolák, mindenféle áruval, mint egy vegyeskereskedéshez illik. Étel, ital, ajándéktárgyak, térképek, újságok, utazóknak való felszerelési tárgyak, vagyis szinte minden. A gondolákat kerülgetve lehet eljutni egy ajtóhoz, amit Sanyi már tud, hogy micsoda. Itt van a WC. Bemegy, körülnéz, de én az eladótérben megvárom. Nézegettem közben, hogy mit vehetnék itt az otthoniak számára ajándékként, de mindent túl drágának találtam. Azzal jön ki, hogy mosakodni is lehet, a zuhanyzóért kell csak fizetni. Ennek tudatában elhagyjuk az épületet. Közlöm vele, hogy kényelmetlenül érzem magam, amikor egy üzleten keresztül kell mennem úgy, hogy tudom, nem fogok venni semmit. Megnyugtat, hogy akik itt megfordulnak, azoknak jelentős többsége nem vesz semmit.

A WC elhelyezése egy üzleti fogás, mindenhol így csinálják. Esélyt látnak arra, hogy ha már végig kell vonulni a bolton, előbb-utóbb vesznek is valamit a népek. Bizonyára működik is a dolog. Másoknál talán, de én rögtön átszámolok mindent forintra, és nagyon drágának találom a legolcsóbb kütyüt is.

Ezután magunkra zárjuk a Scaniát, felmászok a polcra, és alvás reggelig. Éjszaka kitapasztalom, hogy lehet könnyen fordulni, hogy férek el jobban, szóval alakul a dolog, bár hiába kényelmes az ágyam, reggel meg kell tornásztatni a derekamat. Talán csak korábban kellett volna felkelni. Na, de minek? Vasárnap van és pihenünk.


Szabadnap

Reggel talán már 9 óra is volt, mikor Sanyi elment tisztálkodni, én meg addig megreggeliztem. Azzal jött vissza, hogy menjek én is fürödni, ingyen van. Természetesen mentem. Még nem éreztem ugyan kényelmetlenül koszosnak magam, de nem tudhattam, mikor lesz alkalom legközelebb. A zuhanykabin előtti kézmosónál nem találtam a csap megnyitóját, de arra most nem is volt szükség. Jól esett a melegvíz. Már nem zavartattam magam a bolton való átvonulás miatt sem. Ez itt természetes dolog, csak nekem szokatlan.

A térkép szerint a tenger is, a város is közel van. Már csak azt kell megtalálni, ahol ki tudunk menni az elkerített autópályáról! A benzinkút területén építkezés folyt. Pontosabban: a benzinkút kibővítés alatt állt. Nem folyt a munka, hiszen vasárnap itt nem dolgoznak. A kerítésen túli terület szintje tőlünk jóval mélyebben volt, egy kőzúzalékból épített rámpán tudtak a járművek feljutni. Ott természetesen volt egy kapu, de mellette bontható volt a kerítés. Mégse bújtunk át, mert nem tudtuk, hova lehet ott eljutni. Odalent is építkezési terület volt, törmelékheggyel, építőanyagokkal, ami szintén el volt kerítve. Volt lent a területen belül egy lakóház is, előtte pálmafákkal. Egyikük elszáradva, másikuk levelei összekötve, törzse nádszövettel becsomagolva. A harmadik csak úgy, szabadon. Eléggé délre voltunk. Földrajzi szélesség otthonról –6°. Ez már elég nagy különbség, de azért itt is tél van, a pálmafa nem igazán szereti a fagyot.

Aztán megtaláljuk a kijáratot. A benzinkút dolgozói valahol bejárnak ide. Egy nyitva hagyott rozsdás vaskapu a megoldás. Meredek lépcsősor vezet a lenti szűk, koszos forgókapuhoz. Még jó, hogy gyalog vagyunk, hiszen a bringát itt képtelenség lenne átvinni. Később persze nem fogok annyira örülni gyalogos mivoltomnak, de az még odébb lesz. Egyelőre örülünk, hogy ki tudtunk jönni.

Megyünk a tengerhez. Gizgazos, bozótos szélű földúton, bakkecske szagú sufni mellett keressük a pálya alatti átjárót. Könnyen meg is találjuk. Járda persze nincs, hiszen errefelé nem szoktak gyalog járni. Megyünk, amerre gondoljuk, hogy menni kell. Lefelé. A tenger nyilván nem a hegyen van. A pálya alatt átérve el is érjük a várost.

Pontosabban lakott területre érünk. Az nem egyértelmű, hogy mi tartozik itt Pescarához, mi az előváros és mi üdülőterület.

Házak vannak, utak, autók. Utóbbiak közt feltűnően sok Lancia Ypsilon. Ez egy prémium kategóriás kis „Fiat”, nálunk drága, ezért kevés van belőle. Egyébként a hazai (úgy értve, hogy olasz) autók dominálnak az utakon. Az utcákat fenyőfák szegélyezik, néhol ligetek is vannak, ott is csupa fenyőfa áll. Az udvarokban olajfa, narancs, mandarin, citrom. Nincs tévedés, hiszen sok fán rajta maradt a gyümölcs.

Az üdülők, szállodák között egy keskeny átjárón érünk le a partra. Harminc, negyven méter homok, aztán a víz. Az utolsó 6-7 méter homok erősen átnedvesedve, megkeményedve. Alig hagy rajta nyomokat a lábunk. Nem úgy a lovak patái. A távolban két lovas poroszkál, ők hagyták itt a friss patanyomokat. Sanyi ebből kiindulva mondja el a vágyálmát. Hollandiában, egy tengerparti szélmalomból átalakított lakásban szeretne élni, lovagolna a homokon, a ház előtti kis öbölben ringatózna a vitorlása. Nem rossz álom, csak amíg ezt eléri, addig még sok kilométert kell levezetnie.

- Na, fényképezünk. – jelenti be – Vessed lefelé a cipőt, hajtsd fel a nadrágszárat!

- Nem mondod komolyan.

- Dehogyisnem. Nem gondolod, hogy nem mész bele a tengerbe, ha már idejöttünk. Tessék belemenni a vízbe, én meg innét fotózok.

- Sapka, dzseki marad?

- Hát persze. Az benne a lényeg.

- Na, de milyen háttér lesz a képen? Van itt a hullámtörő gát, aztán a nagy semmi.

Nem igaz, hogy semmi, mert valami van messze bent a tengerben, de olyan messze, hogy nem tudjuk kitalálni, mi lehet az. Fúrótoronyra gondolunk, de attól még akármi is lehet. A képen persze biztosan nem lesz látható. Az idő elég barátságtalan. Nincs ugyan hideg, de nem süt a nap, kicsit borongós, rosszkedvű az ég. Délen, Pescara fölött egy utasszállító gép repül Albánia irányába eléggé alacsonyan, majd a tenger fölött visszafordul, de alig emelkedik, végül nyugatra, eltűnik a hegyek fölött. Eddig nem is tűnt föl, hogy innét is látni a havas hegycsúcsokat. Nyugati, és északi irányban.

- Tessék bemenni a vízbe! – utasítom Sanyit - Olyan képet kérek, hogy benne állok a tengerben, de a part legyen a háttér, nyaralókkal, pálmafákkal.

Azonnal megteszi, amit kérek, nehogy rá hivatkozva ne menjek bele a vízbe. Mindketten beleóvatoskodunk. Baromira hideg. Nem húzza

ugyan görcsbe a lábamat, de olyan érzés, mintha ezer apró tűvel szurkálnák.

- Igyekezz már! Nagyon hideg.

- Várjál, még egyet csinálok.

- Most képzeld el, hogy amikor a hajóról beleesik valaki! Nem elég neki a stressz….

- Ja. Aztán még úszni is kéne benne. Mondjuk át Horvátországig. – mosolyog a képtelen helyzeten, majd erősen fürkészi a látóhatárt kelt, északkelet felé. - Nem látni odáig. Milyen széles az Adria?

- Kétszáz kilométer. Talán kevesebb. Velencénél szerintem nem több mint száz. Porečből egyszer már majdnem áthajóztam, de hosszú unalmas útnak gondoltam. Persze nem ez a gondolat tántorított el az úttól, hanem az, hogy ezzel a lemondással a család nyaralási költségének a 20%-át spóroltuk meg.

- Most azért már közelebb kerültél Velencéhez. Nem?

- De. Már majdnem odaláttam. Láttam viszont a repülőterüket, meg a vasútjukat.

- No. Az már majdnem olyan, mintha ott jártál volna. – mondja széles vigyorral.

Készül még fotó a partról is, aztán gyorsan kimegyek a homokra. Érdekes, amikor levetettem cipőt, zoknit, a homok is nagyon hideg volt, de most nem. Nem is kívánok egy darabig cipőt húzni. Megvárom, amíg megszárad a lábam. Addig szedek néhány kagylót. Sanyi tiltakozásom ellenére segít.

- Nézd csak, ez is milyen szép! Ezt is tedd el! Hová, hová?! Törölgessd meg, aztán rakd zsebre! Majd a kocsiban keresünk neki valami tasakot.

Részemről akár be is fejezhetnénk a sétát, de még dél sincs, nem tudnám mivel eltölteni a napot. A parton alig pár ember lézeng rajtunk kívül. Elindulunk ráérősen dél felé, remélve, hogy valahová eljutunk. Na, ez így hülyeség, hiszen mindig vagyunk valahol. Úgy értem, hogy találunk valami látnivalót a városban. Elérünk egy széles folyómedret, amely fölött kicsit odébb, négylyukú kőhidat építettek a vasút számára. Itt, közvetlenül a torkolatnál át is tudjuk ugrani a vizet. Aztán elhanyagolt park övezi a partot. A kiszáradt fenyőfákra, rákövesedtek az apró tobozok. Egyet nagy nehezen letépek az ágról, majd bedobom a tengerbe, mert képtelenség megnyitni.

Persze nem sokra mennék vele, ha ki is tudnám szedni a magvakat. Semmi esély rá, hogy még csiraképesek. A homokbuckák közt bukdácsolva elértünk egy másik folyót, de ezen már nem lehet átkelni. Vissza kell fordulnunk, hogy megkeressük a hidat. A hídon sietősre veszem a tempót, hiszen a keskeny járdán nem férünk el egymás mellett, nem tudunk beszélgetni az állandó forgalom zajától. A híd túlsó végén választhatunk, hogy ismét a part felé kanyarodunk, vagy a sűrű forgalomban kivárva az alkalmas pillanatot, átszaladunk az egyenesen tovább vezető út másik oldalára, mert ott folytatódik a járda. Persze az is keskeny. Ha nem lennének rajta oszlopok és fák, elférnénk egymás mellett, de így egyikünknek újra és újra előre kell sietni. Az út egyenes, de valami hihetetlenül hosszú. Vannak ugyan kicsi üzletek, de többnyire csak lakóházak, vagy inkább nyaralók sorjáznak egymás mellett végestelen végig. Egy pici aszfaltos téren motorokat bőget néhány fiatal, tíz-húsz ember pedig nézi őket. Egy motorszalon kirakatánál kicsit nézelődünk, aztán megyünk lendületesen tovább, valahová. Egészen addig, míg fájni nem kezd a lábam. Az út még mindig egyenes, csak most már egyik végét se látni. A forgalom, zavaróan nagy. Javaslom, hogy ne menjünk tovább. Befordulunk a tenger felé egy kis utcácskába, onnét egy másikba, majd elérünk egy másik széles utat, ami abban különbözik az előbbitől, hogy ezen alig van forgalom. Ja, és két oldalán a pálmasor! A part felé továbbhaladva egy parkban leülünk pihenni. Nem mondom, de az jár a fejemben, hogy milyen messze eljöttünk. Azt azért nem állom meg szó nélkül, hogy éhes vagyok.

Délután két óra van már. Megtapasztalom, hogy eddigi ismereteimmel szemben, mégis van ár-apály az Adrián. A délelőtti nedves sávtól a mostani sokkal szélesebb, sok helyen a part nem olyan lágyan fut a vízig, hanem határozott szintkülönbség látható. A hullámverés alig észlelhető, de ehhez biztosan köze van a szinte folyamatos hullámtörő kőgátnak, amely az egész strand hosszában fut, a parttal párhuzamosan. Tempósan tapossuk a homokot kilométereken át.

- Azért most csalódtam a tengerben – mondom, miközben tartom a tempót – Nem érzem az illatát.

- Amikor a családdal hazamentünk a Fekete tengertől, sokáig élvezettel szagolgattam a büdös törölközőt, mert olyan jó tengerillata volt. Még vizet is vittünk haza egy palackban.

- Ja, most hideg van. Nyáron biztosan éreznéd itt is.

- Te! Azért érdekes, hogy most valahogy én is úgy vagyok a tengerrel, mint anyám mondta annakidején, hogy az is csak víz. Persze, mikor először láttam, az nagy élmény volt. Vagy nem is. Először, nem volt elég tiszta az idő. Csak egy vizet láttam, aminek nem látszik a másik partja. Mintha köd lenne a Duna fölött. Nem éreztem különbséget. Másnap, viszont igen. Kitisztult az ég, gyönyörűen sütött a nap, pici teherhajók araszoltak a látóhatár peremén, tisztán látszott a 30km-re lévő Kaliakra fok fehér sziklája. Az szép volt. Két évvel később pedig úgy történt, hogy mi, a komámékkal lementünk Görögországba egy nappal korábban, mint a foglalásunk volt. A koma szomszédjáék, másnap érkeztek busszal. Lenn voltunk a parton, mikor megérkeztek. Az volt a nagy élmény számomra, ahogy néztem őket. Néztem, hogyan hat rájuk a tenger látványa. Le voltak nyűgözve. Na, mi világutazók úgy viselkedtünk, mint aki nem először lát ilyet. Nem is. Másodszor.

Sanyi kontrázott a témára. Elmesélte, amikor az autópályáról lesétáltak Monaco-ba. Nem is a város szépsége volt a nagy élmény, hanem a hihetetlenül nagy szintkülönbség leküzdése. Különösen felfelé. Ezt az utat megtette már többször. Járt lent már a kollégájával is, meg a feleségével is. Aztán mégis mesélt a sok luxusjacht látványáról, a Formula 1-es versenyautó-szoborról. Na, meg az érzés! A tudat, hogy járt Monte Carlo-ban.

Szóba kerültek aktuális problémák is, mint odahaza az ablakok cseréje, a ház külső szigetelése, de ami még ettől is sürgetőbb, az erősen megcsappant tűzifa készlet pótlása. Nem egyszerű dolog ezeket megoldani, hiszen mindenhez sok pénz kell, ami az ő esetében úgy szerezhető meg, ha sokat van úton. Persze otthon is kellene lenni, de akkor meg nincs pénz. Tudom, hogy nem vigasz, de nem egyedül van ilyen ellentmondásos helyzetben.

- Nézd csak! - mutatok egy karvastagságú kötélre, amely valahol a homok alól indul, és a vízben tűnik el a másik vége. - Jó lenne kulcstartónak mi?

- Hova vezethet?

- Biztos valami kosár van vele kikötve, vagy mit tudom én.

- Valami biztos. Lehet, hogy ott tartják a holnapi friss fogást a halászok.

A halászok úgy jöttek a képbe, hogy láttunk néhány embert a közelben, akikről feltételeztük, hogy halászok.

Egy kicsi halászhajót is körbecsodálunk, amely teljesen kinn van a parton. Annyira, hogy a víz felől is meg lehet kerülni. Ami leginkább szemet szúr, az a vezetőállás. Egy olyan szűk kabin, hogy egy kövér ember bele is tudna szorulni. A pici fülke egyik sarkán egy rudacskára villanykörte van rögzítve szigetelőszalaggal. A tetőn egy radar. Idegenül hat egy ilyen rozoga ladikon, de nincs kétség, az ott egy radar. Elöl, a fedélzetet teljesen megtölti a csörlő és egy nagy kupacba szedett háló. A palánkon egy kézi csörlő dobja, a hajóorrban egy betonvasból készült horgony. Lehangoló látvány. Bizonyára itt is vannak szegény emberek, nem telik mindenkinek gyári hajóra. Összehozták, ahogy tudták. Nem éppen szépségdíjas, de a célnak bizonyára megfelel.

Kicsit odébb közvetlen a víznél pakol egy ember kosarakat, hálókat egy kézikocsira, majd nagy kínlódva tolja felfelé a homokba lefektetett deszkákon, néha mellettük. A hajója jó tíz méterre van a parttól, talán még messzebb. Inkább a hullámtörőhöz van közelebb.

- Szerinted, hogy mennek fel a hajóra? Belegázolnak a vízbe? - kérdezem, pedig nem várhatom el Sanyitól, hogy tudja rá a választ.

- Biztosan odaeveznek egy kis csónakkal. – mondja, majd körülnéz, hátha meglátja valahol azt a kis csónakot, de nincs sehol – Vagy kihúzzák kötéllel.

- Azért nem mehet valami jól az üzlet, ha vasárnap is ki kell jönni. – int fejével, a kézikocsival kínlódó halász felé.

- Lehet, hogy csak unatkozott otthon. – zárom le a témát, majd újból sietősre veszem a tempót.

A távolban megismerjük a szállodákat, amelyeket a folyótorkolat miatt nem tudtunk megközelíteni idefelé jövet. Most azok adják a támpontot. Addig megyünk a parton, onnét vissza kell mennünk a hídig. Menet közben azt próbáljuk kitalálni, hogy ez az épületsor csupa nyaraló, meg szálloda, vagy laknak is bennük. Embereket alig látunk a parton is, az épületek pedig innét nézve teljesen üresek. Az egyik tízemeletesről feltételezzük, hogy lakóház, mert az erkélyeken felismerhető az utólagos átalakítás. Na, de mindegy, hogy laknak itt, vagy sem, Pescarába nem jutottunk el, az már biztos.

A parttól eltávolodva, találtunk végre egy helyet, ahová mennek a helybeliek. Eddig csak azt láttuk, hogy jönnek-mennek az autók, de nem láttuk hova. Valami közösségi ház féle. Mozi biztosan van benne, mert ki van írva, hogy „CINEMA”. Ja, és itt figyeltem fel a reklámautókra.

Olyan teherautók sorakoznak az út szélén, melyekről feltételezhető, hogy már kivonták őket a forgalomból. A rakfelület helyére, íves oldalú, magas, műanyag felépítményeket raktak, ezeken helyezik el a plakátokat. Jó ötlet. Nem kell reklámfelületet bérelni. Már korábban is láttam a városban mobilreklámokat, csak sokkal kisebbeket. Nem tudom mi a pontos meghatározásuk azoknak a járműveknek, de körülírom. Olyan, mint egy kisteherautó, de csak egy (Sanyi szerint kettő) személyesek. Háromkerekűek, a kormánymű olyan, mint a motorkerékpáré, gondolom az erőforrás ugyancsak. Pici platójukra rakták az összetámasztott reklámtáblákat. Ilyen gépeket láttam a földeken is. A káposztát hordták vele éppen. Lehet, hogy tévedek, de káposztának néztem az éppen betakarítás alatt álló növényt. Magyarországon is vannak hasonló haszonjárművek, csak itt nincs belőlük gyári kivitel. Tájegységenként más a nevük. Még mi ketten se értünk egyet a nevükben, pedig mi ugyanabban a faluban élünk. Van, ahol csettegő a nevük, máshol pedig rötyögő. Műszaki megoldások terén végtelen a variációk sora. Az erőforrás Csepel, Pannónia, vagy a rendelkezésre álló bármilyen szétbontott motorkerékpárból való. Sok esetben a jármű kerekei is innét származnak, de erősebb szerkezeteknél már inkább autókerekeket alkalmaznak. A tengely is származhat bármiből. Az erőátvitel többnyire motorlánc. Előfordul olyan megoldás is, hogy Trabant motorral hajtanak meg egykorvolt lovas kocsit. Hiába kérem. Kreatív nép vagyunk. Ezek a járművek persze nem vehetnének részt a forgalomban, de ha nem látja rendőr, akkor részt vesznek. Lenne persze megoldás, de ennyire mégse vagyunk kreatívak.

Az olasz példát lehetne követni. Nem is kell semmi újat kitalálni. Csak abban kellene érdekeltté tenni a magyar parasztot, hogy megvegye a gyári rötyögőt. Gondolom, a kedvező ár, csábító lehetne. Na, de ezt nem én fogom megoldani.

(Utána jártam ezeknek a háromkerekű járgányoknak. Piaggio Ape a nevük. Magyarországon egymillióba kerülne. Ez így nem járható megoldás.)

A közösségi ház egy üzletközpont. Ünneplőbe öltözött fiatalok (vasárnap délután van) csoportosulnak a bejáratnál. Az éppen aktuális divatnak megfelelően kócosak, hajuk a szemükbe fésülve. Beballagunk a csarnokba. Nem tudom, az itteniek mennyire vannak képben, de az osztrákok már kitalálták volna rólunk, hogy magyarok vagyunk. Nem, nem a sapka miatt, hanem amiért mindkét kezünk zsebre van dugva. Jól esik leülni a padra. Elfáradtam.

Pedig még van előttünk néhány kilométer séta. Azt mondja Sanyi, hogy napi félóra séta jót tesz a szívnek. Na, nekünk már meg van egész hétre. A következő hat napban nem sokat fogunk sétálni, pedig esténként egy fél óra beleférne a programba. Legfeljebb nem 11-12 órákat aludnánk, csak mondjuk tízet.

Sanyi nézegeti a kirakatokat. Nem műszaki dolgokat, dehogyis. Ruhaféléket. Női ruhákat. Meglep a dolog, de nem teszem szóvá. Eszembe jut, amikor Beregszászban Bíróval, az akkori kisebbségi képviselőtársammal jártuk a piacot. Családja minden tagjának vett valami ruhát. A röhej az volt az egészben, hogy velem akarta jóváhagyatni a méretet. Először a lányának kellett nadrágot választani. Mutatja nekem, hogy jó lesz-e. Mit tudom én! De hát látta már a lányomat. Láttam, láttam, de attól még nem tudom a méretét. Utólag megkérdeztem, hogy jók lettek-e a ruhák. Azt mondta, hogy jók, de ez nem jelenti azt, hogy valóban igaz.

Mindezt csak magamban gondolom végig, különösen azért, mert magamra hagy, és végignéz még néhány kirakatot.

- Felmenjünk? – mutat az emelet felé.

Nem is válaszolok, csak, nemet intek, bár az sincs kizárva, hogy még pofát is vágtam hozzá. Egyedül persze ő se megy fel, így jobb híján mellém telepszik a padra. Az előttünk lévő kirakatban szépen kidolgozott próbababacsalád álldogál, teljesen csupaszon. Az „anyuka” éppen terhes. Ruhában, rendben lenne a dolog, de a testszínű figura pocakja egy fehér félgömb. Murisan néz ki.

Üldögéltünk itt, vagy tíz percet, majd lassan a kijárat felé indultunk, közben a falon lévő térképet vettük szemügyre. Nem tudtam megjegyezni a település nevét, de nem Pescara, pedig azt hittem, ott vagyunk. Egyik elővárosa csupán. A térkép mindkét szélén folytatódott a lakott terület. Valami hasonló ez a partszakasz, mint nálunk a Balaton déli partja. Szinte folyamatos az üdülősor.

Az épületből kiérve természetesen a kocsikat figyelem. Nehéz ugyan nem odafigyelni, hiszen sok van belőlük az utakon, ráadásul legtöbbjük mozog, ezáltal is vonzza a tekintetet, de nálam ez már valami betegség. Nem csak egyszerűen tudomást veszek a látványról, hanem figyelek rájuk. Megállapítom, hogy mifélék, ha nem tudom, nem ismerem fel, az bosszant. Megfigyelésemet persze nem tudom magamban tartani, hanem mondom annak, aki éppen velem van.

Szegény feleségemet néha már az őrületbe kergetem, hiszen őt nem érdeklik az autók, bosszantja, hogy mindig mondom neki, hogy „nézd csak!” Sanyi egyelőre türelmesen hallgatja. Többnyire azzal reagál, hogy „nem látok Ferrarikat” Valóban keveset látni, egész utunk során kettőt, vagy talán hármat sikerült észrevenni. Ebbe nem számít bele a múzeum, de arról majd később teszek említést.

Feltűnően széles járdán indulunk „hazafelé”. Talán azért ekkora, mert itt ez a korzó. Építőipari énem rögtön a burkolás hibáit figyeli. Nem nehéz persze észrevenni, nem kell hozzá szakmai szem. Nem is kivitelezési hibákat látok, hanem a fák gyökerei által felszakított betonról pattogtak fel a vékony lapok. Csodálkozom rajta, hogy teraszra való burkolatot raktak le ide.

A vasút alatt mélyre lehúzták az utat, de a gyalogjárdánál nem volt erre szükség. Még szóvá is tesszük, hogy ugyan átférünk-e. Átfértünk. Kiértünk arra a hosszú egyenes útra, amelyik végigvezet az egész várossoron, aminek egy jókora szakaszát már végig gyalogoltuk. Északra fordulva mindjárt elérjük a „river” hídját, ahol a keskeny járdán előresietek.

- Tényleg éhes lehetsz már, nagyon belehúztál.

- Keskeny a járda – kiabálok hátrafelé, hogy a forgalom zaját túlharsogjam – nem férünk el egymás mellett, még beszélni se lehet.

Aztán, mikor a hídon átérünk, lelassítok, szinte már majdnem megállva nézem az út menti kertészboltot. Felfedezem, hogy pálmafát is árulnak. Talán be is mennénk kicsit körülnézni, de vasárnap délután nincs erre lehetőség. Gyerünk tovább! A távolban egy saroktelken meglátom azt a piros emeletes buszt, ami mellett egyszer már elhaladtunk. Abban a tévhitben voltam, hogy ott kell az autópálya felé kanyarodnunk, hiszen ezen az úton jöttünk fel a tengerpartról. Sanyi viszont egyenesen megy tovább. Igaza van, hiszen a parton is sokat mentünk dél felé, tényleg nem itt jöttünk le. Már igencsak fáj a lábam is, de nem látom értelmét, hogy szóvá tegyem.

Valami multinacionális cégnek a kerítése végig van teregetve szőnyeggel. Jó helyen járunk, ezt idefelé is láttuk még a dombról. A járdán áll egy autó, az is le van takarva szőnyeggel. Benne unatkozik egy keleti ábrázatú ember. Biztos perzsa, vagy valami ilyesmi. Ezt a szőnyegekről következtettem ki. Szegény ezen az elhagyott környéken aligha adott el ma valamit. Bizonyára a hatóság zaklatásától tartva nem mert beljebb menni a városba.

Mi viszont még innét is kifelé megyünk. Szándékom szerint egyre gyorsabban, de a lábaim nem akarnak gyorsabban vinni. Aztán elérjük a pálya alatti átjárót, felfedezem, hogy a betongerendák az útpálya vonalában el vannak repedve. Meg is jegyzem, hogy siessünk kifelé alóla.

Sanyi a következő útelágazásnál megjegyzi, hogy jó irányba megyünk, mert itt van az utánfutóra állított reklámtábla (amiből többet is láttunk útközben). A földúton elhaladtunk a bakkecskeszagú sufni mellett, elértük a koszos forgókaput, felkínlódtuk magunkat a meredek lépcsőn, és megérkeztünk.

- Na, ugyan meg van-e még a kamion? - kérdezte Sanyi.

Megnyugodtunk, amikor a többiek takarásából előbukkant. Érdekes helyzet állt volna elő, ha ellopják, amíg mi kirándulunk.

Legszívesebben elővettem volna most egy készétel konzervet, de azzal elrontom a délutáni programot. Mit kezdtem volna magammal még estig? A tojást és a gombát éppen ilyen alkalomra vettük. Mivel fogalmam nincs arról, hogyan kell a fülkét konyhává átalakítani, be kell ülnöm a sofőrülésbe, hogy ne legyek láb alatt. Sanyi beül az ágyra, az „anyósülés támláját előre dönti, ráterít egy abroszt. Az ülés alól elővesz egy szerszámos táska félét, majd kiveszi belőle a gáztűzhelyet. Az üléstámla hátára helyezi, kiveszi, megfordítja a rostélyt, megnyitja a gázszelepet, majd a szabályzó gombot maximumra, sőt azon is túl tekeri, s ezzel belobban a láng. Lehet főzni. Vagy sütni, ahogy tetszik. Nagyméretű palacsintasütőt vesz elő a konyhafelszereléses műanyag ládából, az ajtózsebből kiveszi az olívaolajat, amiből kicsit önt az edénybe. Aztán a forró olajba belevág három fej lilahagymát, majd kezembe nyomja a tojásokat dobozostól.

- Ez a te dolgod – mondja, majd kavargatni kezdi fakanállal a hagymát. Közben kibontja a gombát, leönti róla a lét, s vár, hogy feltörjem, kissé felverjem a tojást. Még egy csipet só, összeönteni az egészet, kicsit sütni, aztán lehet is ebédelni.

- Na, ez jól esett. Iszunk egy sört?

- Nincs ellenvetésem.

Nem szeretem dobozból inni a sört. Talán azért, mert ügyetlen vagyok hozzá. Most mégse húzom azzal az időt, hogy pohárba töltsem, hiszen akkor habzik, várni kell vele. Ha szomjas az ember, nem ragaszkodik mindenáron a szokásaihoz.

Sörözés után kicsit pihenünk, hallgatjuk a Kossuth rádiót, majd következik a mosogatás. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert ennek szertartása van.

A legnagyobb edénybe – ami most a palacsintasütő – buborékmentes ásványvizet önt, meggyújtja ismét a gázt, majd a vizet megmelegíti. Önt bele egy kis mosogatót, majd papírtörölközővel a szennyeződést ledörzsöli az edényről. Aztán helyet cserélünk, mert most a „tűzhelytől” nem lehet kimenni a jobb oldalon. Amíg körbemegy a kocsin, én elmosom a másik piszkos edényt is, majd a mosogatólét és a már elmosott edényeket, evőeszközöket kinyújtom neki a kintről kinyitott jobb oldali ajtón, ahol az ülés alól kihúzott vizeskannából elöblíti az edényeket, majd visszaadogatja, hogy újabb papírtörölköző feláldozásával szárazra töröljem azokat. Ezután el lehet pakolni a ládába, az ülést visszaállítani, tűzhelyet elpakolni. Ekkorra már kezd alkonyodni. A vacsorát azt hiszem, már kihagyjuk. Sanyi egyébként is fogyózik. Igaz, nem sok sikerrel. Na, de ez már a korral, meg az ülő foglalkozással jár. Kamiont vezetni inkább szellemi, mint fizikai megterhelés. Valami oknál fogva nekem is alábbhagyott az evési kényszerem. Otthon gyakorlatilag egész este csipegetek, de itt nem hiányzik.

A fejem fölött a hálóban van egy tábla csoki immár napok óta. Nem feledkeztem meg róla, naponta többször eszembe jut, de nem kívánom megenni. Igaz, nem tudnám beosztani, ha kibontom, egy lendülettel bekebelezem. Ez így is fog történni, de majd csak egy héttel később.

Üldögélünk, beszélgetünk, hallgatjuk a rádiót, aztán hét óra körül lefekszünk aludni. Hosszúak az éjszakák, de ha menni nem lehet, akkor nem tudjuk mivel eltölteni az estét. Az éjszaka közepén sokáig ébren vagyok, de nem tudom mikor és meddig. (bár az érdekes lenne, ha megnézném, hány órakor aludtam el) Reggel talán fél hét lehet, amikor felkelünk. Nem látom az órát, hiszen ekkor még kikapcsolva tartottam a telefonomat. Órát már több mint tíz éve nem hordok.

Később legalább éjszakára bekapcsolom a telefont. Sanyinak a töltője jó az én készülékemhez is, tehát nem kell az árammal takarékoskodni. Sms-t nem lehet róla küldeni, telefonálásra nem is merek gondolni, olyan sokba kerül. Jut eszembe! Este még sms-eztünk mindketten a céges telefonról haza. Bár lehet, hogy az még szombat este volt? Igen, akkor.


Celano-Fabriano-Ancona

Még egyszer végigvonultam a benzinkúti bolton. Most már szinte otthonosan. A WC-t muszáj meglátogatni, nem tudhatom, mikor lesz megint lehetőségem. Fürdéssel már nem töltjük az időt, de azért derékig megmosakodnék. Meg ám, de hogy jön víz a csapon? Sanyi már nincs itt, hát kénytelen vagyok megszólítani a lengyel kamionost.

- Segíts má’! – mondom, majd mutogatok a csapra.

- Ca? - kérdez vissza.

Mutogatok két kézzel két csap felé egyszerre, előbb nem érti, majd felderül az arca, kezét a csap - vagy inkább mondhatom kifolyónak – alá tartja, és máris folyik a víz. Aha! Fotocellás. Jól össze is pancsolom a környéket, ha már megoldódott a problémám.

Motort indíts, aztán hajts! Gondoltam, most majd megfigyelem, hol is van ez a Pescara, amit nem sikerült gyalog elérnünk, de aztán valami mégis elvonta a figyelmemet. Eltávolodtunk a tengerparttól, egy aránylag kis területen megépített autópálya-autópályakereszteződésben, Róma felé vettük az irányt. Bevettük magunkat a nagy hegyek közé. A táj, mint a filmeken. A térképen követem, hogy éppen hol járunk. Az utunk már itt sem a völgy alján vezet, hiszen ott települések vannak, az autópálya pedig ugye (bár ezt már említettem) azért van, hogy elkerülje a lakott részeket. Akinek nincs ott dolga, az ne szennyezze a város levegőjét. Erről jut eszembe, hogy Sanyi felfigyelt a műszerfalon valami hibajelre az emisszióval kapcsolatban.

- Mit jelent angolul a HIG?

- Mi volt az utolsó betű?

- H.I.G.H.

- Magas

- Magas az emisszió? Akkor most mi van? Na, jól van már eltűnt.

Kérdésemre kiokosít, hogy ez már egy Euro 5-ös motor. Nem szilárd katalizátor van benne, mert az egy idő után megtelik, bár kitaláltak már arra is megoldást, hanem egy külön tartályban van folyékony adalék (a nevét is mondta, de nem tudtam megjegyezni) amivel az alacsony emissziót el tudják érni. Ekkor persze én még nem értettem ennek a fontosságát, csak akkor döbbentem rá, amikor 3-4 kilométeren belül akár ezer kamiont is összeszámolhattam volna.

A végén majd össze is számolom, hogy 6000km-es utunk során kb. 1800 liter dízelolajat füstöltünk el, és ez csupán egy autó.

Mivel nekem semmi tennivalóm, csak bámulok kifelé a fejemből. Az ülés elég kényelmes, de ha a vasárnapot nem számítjuk, akkor is harmadik napja ülök benne. Hol egyik, hol másik lábamat húzom magam alá, vagy leteszem rendesen mindkettőt, de többnyire az egyiket felrakom a motor fölötti magasabb padlórészre. Az üléspozíciók variálása ad némi változatosságot. Egy ideig a papucsomon, a cipőmön tapostam, majd néhány nap elteltével felfedezem, hogy az ülés mellett van számukra hely.

Nézem a tájat, szívom magamba a látványt. Tudtam, hogy errefelé hegyvidék van, de erdős középhegységet képzeltem, amely akár minden irányban átjárható. Szó nincs ilyenről. A hegyek kopárak, egyre magasabbak, és egyre közelebb kerülnek az úthoz. A távoli havas csúcsokat már eltakarják előlünk a közeliek. A településeket előbb a völgybe építették, majd ahogy egyre szűkebb a hely, a falvak felkapaszkodnak a meredek hegyoldalba. Sokuk fölött épült egy-egy sziklaszirtre apró vár. A falut se úgy kell elképzelni, mint Magyarországon. Ezek éppen olyanok, mint a város, csupán a méretük kisebb. Itt minden kőből épül, néhol még a tető is. Maga a falu is olyan, mint egy kis erődítmény. Csupán néhány új ház épült szétszórtan a hegy lábához. Ennek bizonyára az lehet az oka, hogy manapság már csökkent a helybéli termőföld fontossága. Itt már szóba se jöhetett az, mint a part menti hegyeken, hogy a hegytetőre építkezzenek, hiszen 3-400 méter meredek sziklára képtelenség feljárni. Széljárta helyeken a hegy tetejére szélkereket is raktak, a magasfeszültségű távvezeték tartóoszlopai is olyan szirteken állnak néhol, hogy el nem tudom képzelni, hogy építették oda. Ezek sem a magas csúcsokon állnak, hanem a „fia hegyeken”. Az autópályának egyre szűkebb a hely. Beérünk egy becslésem szerint 5-6 kilométer hosszú szurdokba. Itt, a pálya végig lábakra épült, hiszen helyenként akár még a 200 métert sem éri el a két hegy közötti távolság. Itt folyik egy folyó, mellette kanyarog a vasút, és persze a helyi forgalom számára épült autóút is. Amikor vége a hídnak, befutunk az alagútba. A túloldalon ismét hídon haladunk tovább.

Az autó egyre nehezebben húzza a 25 tonnás terhet. Sokszor hallom, ahogy erőlködik a motor, Sanyi megdolgoztatja a sebességváltót is. Kapaszkodunk egyre feljebb, kanyarogva a hegy oldalában.

A kanyarok miatt, messze előre látjuk, hol fogunk majd menni. Hihetetlenül magas betonlábak támasztják alá az útpályát, de sok helyen csak az egyik oldalát, a másik széle a hegybe van bevágva. Egy szakaszon a vasút még tőlünk is magasabban fut, majd egy alagút után elveszítjük szem elől. Később felfedezzük a másik oldalon, de már alattunk. A szintkülönbség egyre nő, majd a vasút végleg eltűnik a szemünk elől, mélyen a hegy gyomrában. A települések itt is a hegyoldalra vannak „felkenve”, de már mélyen alattunk. Alagutak során haladunk át. Az út a hegy belsejében is emelkedik. Ez a megoldás persze nem véletlen, hiszen az alagút szellőztetése így természetes módon meg van oldva.

A térkép már állandóan az ölemben van, feltettem a szemüveget, olvasom a táblákat, számolom a kijáratokat. Már közeledünk a célhoz, nehogy túlszaladjunk.

- Celano. Na itt lesz mindjárt. Jó meredek helyen van.

- Remélem, nem kell oda felmászni. Nézd csak! Ott, ahol a füst van. Szerintem az lesz az. – mutat a széles völgy felé, a városkával átellenes oldalra.

Természetesen jobbra kell lemenni, hiszen az autópályáról csakis úgy lehet kihajtani. Már a kijárattól megláttuk a drótgyár hatalmas tábláját. Szerencsénk van, nem kell már magasabbra másznunk.

A gyárudvarról szép kilátás nyílik a magasan fölöttünk, de legalább két-három kilométer távolságban lévő városra, amely még így is eltörpül a kb. két és félezer méter magas hegy mellett. (tengerszinttől mérve) Mi ugyan lenn vagyunk a völgyben, de Magyarország legmagasabb csúcsára még innét is le kellene néznünk.

Elértük a célállomást. Előttünk már 4-5 kamion várakozik. Sorban ráállnak a mérlegre, de nekünk azt mondják, nem kell. Várjunk! Mit tehetünk? Várunk. Akkor reggeli. Már nyolc óra, éppen itt az ideje. Aztán keressük, hová kell menni, felrakodni. Itt mindjárt végzünk, jó lenne még ma felvenni a párizsi árut. Csak éppen akadt egy kis gond. Eddig itt hányódott a papírlap, de most sehol nem találjuk. Nincs mit tenni, SMS haza a céghez, küldjék el a címet! Erre is várni kell. Na, meg a lerakodásra is, mert sorban jönnek befelé az olaszok a konténeres kocsijaikkal. A gyáriak kirakják mobil rámpájukat az udvar közepére, két targonca rohangál le, s fel, egymást kerülgetve. Megy ez gyorsan. Jön a másik konténer, a harmadik, a negyedik… Sanyi morog, hogy odahaza azért állítanak félre, mert magyarok vagyunk, itt meg azért, mert külföldiek.

Közben megjön otthonról a cím. Aztán néhány perc után hívás. Érvénytelen az egész, más fuvar lesz. Kicsit várj!

Azt tesszük. Újból előveszem a térképet, számolgatom a távolságot. Róma már csak 130km. Ettől közelebb nem megyünk az örök városhoz, legalábbis mostanában nem. Az olaszok nem kapkodják el a rakodást. Amikor elfogynak a konténerek, odakanyarodunk a rámpához és ott várunk. Aztán jön az olasz, visszaküld az előző helyünkre és lebontatja a ponyvát. Jön a targonca, leszedi a zsákokat. Ugyanolyanok, mint amit eddig hordtak befelé a raktárba. Ezeket csak félrerakja, kint hagyja az udvaron. Kész, mehetünk. Persze nem megy olyan gyorsan a pótkocsi összerakása, nem indulunk azonnal. Jön két dolgozó, egyikük kezében sniccer (kés), vágja a fóliát, szedi ki a címkét. Közben vigyorog ránk, s mondja, hogy abrakadabra. A másik a zsák száját keresi, s a saját címkéjüket rakja be a fólia alá. Ügyes. Az udvar végében az üres kamion lehet, hogy arra vár, hogy mi elmenjünk. Na, de ez az ő bizniszük, nekünk nincs dolgunk vele.

Mi itt végeztünk, kiállunk a gyárudvarról. Rövid adminisztráció következik. Közben megjön az új felrakási és lerakási cím. Lényegében majdnem az, mint eddig volt. Más cégek, más áru, de az útban kevés az eltérés. Nézzük a térképet. Felrakás Fabriano. Vissza a tengerpartra, fel Anconáig, ott ismét be a hegyek közé, csak éppen arra nincs autópálya. Jó lenne 4 órára ott lenni. Most van fél 12. Gyerünk! Hoppá! Várjunk még két percet, mert ha 15 percnél kevesebbet állunk, akkor az vezetési, ha többet, akkor pihenőidő. Erre is figyelni kell. A computert nem lehet kijátszani, szigorúan be kell tartani az előírásokat, de a lehetőségeket maximálisan kihasználni.

Elindulunk, immár üresen. Érezni a különbséget. Úgy megy az autó, mintha tolnák. Az út lejtése meglepően nagy. Éreztem az erőlködést idefelé, de nem gondoltam, hogy ilyen magasra kellett felkapaszkodnunk. Mutatja az üzemanyag fogyasztás is. Felfelé 46, lefelé 26 liter. Nem mindegy. Na, persze a norma is erősen differenciált. Minden útra, a terheléstől függően állapítják meg.

Nem tartja már el a kamion az otthoni autót. Ma már a cégek jobban vigyáznak a pénzükre. Jól bizonyítja a most előttünk álló feladat is. Azt gondolnánk, hogy toronyiránt a legrövidebb az út, pedig nem így van.

A gyönyörű napsütésben gurulunk lefelé a tenger irányába. Könnyebben megyünk ugyan, mint teherrel, de nem gyorsabban.

A 90km/óra a maximum. Annyi jó van ebben, hogy lehet kalkulálni az útidőt. Persze csak akkor, ha nem jön közbe semmi. Valamikor régen hallottam olyat, hogy a kamionoknak 50km/h haladási sebesség van kiszámolva, azt kell tartaniuk. Balkáni nyaralásaink során ehhez igazodva számoltam a sebességünket. Ebbe persze a pihenőidőt is bele kell venni.

A rádió olaszul beszél, de a zene alapján nem tűnik fel, hogy idegen adást fogunk. Itt, a magas hegyek leárnyékolják a Kossuth rádió hullámait. Utunk során sokszor megriaszt az erős, csipogó hang, ami azt jelzi, hogy gyenge a vétel. Ilyenkor más állomást kell keresni. Műszaki érdeklődésemre jellemző, hogy a 12 nap alatt, nem tanultam meg kezelni a rádiót. Csupán annyira, hogy esténként a gyújtáskapcsolón fordítottam egy kicsit balra, és ezzel kikapcsoltam. Erről jut eszembe, hogy tavasszal jártam munka ügyben Budapesten egy Audi A-6 Quatro Allroad utasaként. A sofőr először használta az autója GPS-ét, akadtak olyan funkciói a készüléknek, ami gondot jelentett számára. Felajánlotta, hogy próbálkozzak vele, tekergessem. Nem éltem a felajánlással, pedig erősen győzködött, hogy nem lehet elrontani. (nem ismer még ő engem J)

Már ismerős tájakon haladunk. Tapasztaltam korábbi útjaim során, hogy ez a tény lelkileg sokat számít. Szép az idő, könnyedén fut az autó a szinte végig lejtő pályán, a forgalom se nagy. A 90 km-t másfél óra alatt megtesszük, s máris bámulhatjuk jobb oldalunkon a tengert. A térkép szerint kicsi falvak vannak a parton, de én nagy városoknak nézem őket. Mint korábban már említettem, szinte folyamatosan be van építve a tengerpart. A hegyek felé is van mit néznem, hiszen erre ugyan már jártunk, de akkor sötét volt. Megláttam a hegytetőn azt a templomot, aminek méretén este is csodálkoztam. Láttam ugyan már nagyobbat is ettől, csupán azért volt feltűnő, mert a köré épített település hozzá képest nagyon kicsi volt. Beazonosítani, azóta se tudtam, de lesz még ilyen máskor is.

- Nem tudom, meddig dolgoznak Fabiánóban, – mondta Sanyi szinte csak magában – jó lenne még négy óra előtt odaérni, hogy még ma felrakjanak. Reggel korán kell indulni, hogy átérjünk Németországba. Akkor holnapután elérnénk Luxemburgba.

- Magamtól ugyan nem ezt az útvonalat választanám, de a cégtől ezt az utasítást kaptam. Végülis, ők tudják. Nekem kilométerre fizetnek.

- Miért kell akkor a hosszabb úton menni?

- Franciában drága az autópálya, Luxemburgban pedig olcsó az üzemanyag. Biztosan ki van számolva, hogy erre olcsóbb, még ha a fogyasztás nagyobb is, meg nekem is többet fizetnek. Nekünk persze így lesz jó, mert Luxiban legalább ingyen lehet fürödni. Németországban megnézhetjük Sinsheimben a repülőket. Fel lehet menni a Concorde-ba, meg a ruszki, ami ugyanolyan… Te biztosan ismered. Vannak tankok is, versenyautók, meg űrhajós ruha, mindenféle gépek. Még a tengeralattjárót szívesen megnézném, de az nem ott van kiállítva. Van viszont hajómotor. Ki van írva, hogy hány köbcentis, de nem emlékszem, mennyi. Neked biztos tetszeni fog.

Próbáltam úgy tenni, mint akit hidegen hagy a dolog, bár valójában magam is elhittem, hogy így van. Örültem annak, hogy úton lehetek. Nem ugyanolyan ez az utazás, mintha nyaralnék, hiszen most dolgozunk, csak amennyire lehetőség van rá, szét is nézünk közben itt-ott. Arra például soha nem vágytam, hogy Párizst láthassam. Na, nem is sokat fogok látni belőle, de azért mégis elmondhatom majd, hogy jártam ott. A külföldön járok érzés, nem igazán töltötte be a lelkemet, hiszen nem kellett külföldiekkel kommunikálnom. Amit kellett, Sanyi már rutinból elintézte, én pedig csak vele voltam kapcsolatban. Az útjelző táblák elolvasása adta csupán a nehézséget. Az olasz feliratokat is nehezen olvastam, de a francia és belga táblák szinte reménytelenek voltak. Ha sikerült is kibetűzni, azonnal el is felejtettem. Kivétel persze, amit korábban is ismertem. Ja, és megtapasztaltam, mennyire igaz a mondás, hogy minden út Rómába vezet. Na jó, tudom, ez csak áttételesen értendő, de tény, hogy nagyon sokszor találkoztam a Róma felé mutató útjelző táblával.

Míg el nem felejtem, megjegyezném, noha a leírásban még nem értem odáig, hogy mint ahogy Magyarországon a Cimmer Frei tábla szúr szemet a külföldieknek, a német autópályákról mindenhol „ausfahrt”-felé vezet az út J.

Hidak, alagutak, hegyek-völgyek, tengerpart, falvak a hegytetőn, kisebb-nagyobb toronydaruk az építkezéseken. Gömbfenyők, olajfák, de szemét sehol. Egy helyen láttunk olyat, hogy szeméttárolót építettek. Szemetet ott se.

A következő, előttünk álló feladat az, hogy Anconánál letérjünk a pályáról. Egy hatalmas, bonyolult csomópont, ráadásul fizetőkapuval nehezítve. Ugyancsak elbizonytalanodtam, ahogy a helyes irányt kellett kiválasztani, még jó, hogy nem én vezettem. Jól jön ilyen esetekben a rutin. Az se rossz, ha a konkrét csomópontot ismeri az ember. A kapu ugyancsak lelassította forgalmat, főleg, hogy még a police is ott lábatlankodott. Vagy carabinieri? A fene se tudja, melyik másik. Az egyik rendőr, a másik csendőr. Szervezetileg nyilvánvalóan két testületről van szó, de gyakorlatilag semmi különbség, legalábbis én azt hiszem. Ketten tartóztattak fel egy teherautót, de nem egyformán voltak öltözve. Valójában csak a nadrágjuk volt eltérő. Egyikük rendes pantallót viselt, de a másikon lovaglónadrág volt, lila csíkkal az oldalán. Legalábbis térd fölött oldalt volt, de térdnél, ahol már szűk, elcsavarodott a csík, és a hátul kapcsos csizmaszárba, már térdhajlatnál tűnt el. Nem mondhatnám elegánsnak, inkább olyan trehány kinézetűnek találtam. Filmeken motoros rendőröket láttam ilyen nadrágban, de itt, a valóságban már korábban is láttam ilyen autós rendőrt. Az ösztön azért dolgozott bennem, mert önkéntelenül is azt mérlegeltem, van-e esélye annak, hogy minket is megállítanak.

Ezen a völgyön már otthonosabban érzem magam. Kevésbé magasak a hegyek, dúsabb a növényzet. A fák ugyan lombtalanok, hiszen tél van, de a fű többnyire zöld, éppen úgy, mint lenn délen. Igaz, a földrajzi szélesség kevés befolyással bírhat, hiszen csupán egyetlen fok a különbség. Inkább a magasság, ami hat a növényzetre. Megtapasztaltam már hasonlót sok évvel ezelőtt, amikor a Fekete tengerhez utaztunk. Éppen aratás táján tettük ezt az utat. A Kiskunságban már majdnem érett volt a búza. A Vajdaságban arattak. Ez így normális, hiszen dél felé haladtunk. Utunk egyre délebbre vitt, csak Viš után tértünk el kelet felé.

Hasonló hegyvidék lehet, mint ahol most járunk, nem sok helyen vetettek gabonát, de azért vetettek. Aratásról szó nem volt, sőt! Itt még zöldek voltak a búzatáblák, pedig jócskán délebbre jártunk Magyarországtól.

Eleinte még nem is hegyek, inkább lankás dombok szegélyezték utunkat. A föld itt is szépen el volt dolgozva, az őszi vetések szépen zöldelltek, itt is láttunk olyan növényeket, amit korábban káposztának véltem, de valójában nem tudom micsoda.

Láttuk a földeken néhol a már ismerős háromkerekű teherautócskákat, egyszer pedig még kicsi lánctalpas traktort is a vetésen. Na, ezen el is csodálkoztunk, hogy mit csinálhat lánctalpassal a vetésen a digó. A tanyák szépen rendbe voltak rakva, látszott, hogy lakják őket. Alig volt kivétel. Kevés elhagyott, romos tanya akadt a szemünk elé. A celanoi úton több volt, csak eddig elfelejtettem szóvá tenni. Annyi volt arrafelé a látnivaló, hogy erre nem is figyeltem, csak így utólag villannak be az elhagyott, omladozó kőházak az út mentén. Az viszont már azonnal feltűnt, mihelyst Olaszországba értünk, hogy az autópálya közvetlen közelében is laknak. Igaz, sok hangfogó fal van a pálya mentén, és azt se tudjuk, hogy a lakosság hogyan viszonyult annakidején a nyomvonal kijelöléséhez. Viszont tény, hogy a házak ott állnak, és laknak bennük.

A Fabriánóba vezető út nem autópálya, csak olyan autóút, mint a mi emnullásunk. Jól lehet rajta haladni, nincs szembejövő forgalom. A két irány korláttal, néhol kőfallal van elválasztva. A hegyek között kívül is korlát van, nincs hely a leállósávnak. Azért maradt meg ez bennem, mert emlékszem, hogy két teherautónak elég szűk volt az út. Mi rakomány nélkül voltunk, aránylag sokat tudtunk előzni. Lehetett talán 20km még a célig, amikor egy pótkocsis teherautót szerettünk volna megelőzni, ugyanis feltartott bennünket. Csupán az volt a gond, hogy többnyire átlógott a felezővonalon. Sanyi megközelítette, de nem mert mellé menni, mert félő volt, hogy nem férünk el. Rávillogott. A talján sofőr bámult bele a tükörbe, majd változatlanul a vonalon imbolygott. Csak pillanatokra tért vissza a saját sávjába. Voltak leágazó utak, de sehol nem akart letérni. Úgy emlékszem, hogy még akkor is tovább ment Róma felé, amikor mi lekanyarodtunk az éppen elkezdődött autópályáról.

Sanyi többször emlegette, hogy ismerős neki ez a hely. Olyan, mintha már járt volna itt, csak akkor a másik irányból jött. Amikor megtaláltuk az iparterületre vezető utat, már biztos volt benne. Mutatta is, hogy melyik telepen rakodott. Csak most nem ezt keressük, hanem egy másik raktárt. Segítséget kell kérni! Hogy hol? A benzinkútnál. Fogott egy tollat és a külön erre a célra vásárolt füzetet, és lerajzoltatta az útvonalat. Közbeiktatva tájékozódási pontokat. Első rendőrlámpánál jobbra, másodiknál egyenesen, aztán nagy kanyar balra, át a vasút alatt, onnét tovább a mit tudom én milyen város felé! Nem egyszerű, de odatalálunk.

Elmúlt fél négy. Megint ki kellett várni a 15 percet, mielőtt tovább indultunk. Ha négyig dolgoznak a raktárban, akkor valahol itt alszunk. Amíg vártunk, nagyon sok kamion ment el abba az irányba, amerre majd nekünk is mennünk kell. Aggódtam, hogy majd a 15 perc miatt nem fogunk sorra kerülni. Aztán mikor nekivágtunk a keresésnek, szembesültem azzal, hogy ennek a nem túl nagy városnak, mekkora iparterülete van. Nem mindenki abba a raktárba akart menni ahova mi. Jó lenne, ha még megraknának, de lényeg, hogy itt vagyunk. Éjszakára nem maradhatunk bent az udvarban, de majd valahol a közelben leállunk. Jó lenne persze egy jól kivilágított parkoló, ahol nem kell attól félni, hogy rossz emberek a zsákmány reményében kivágják a ponyvát.

A vártnál jobban alakultak a dolgok. A portánál lemérték a kocsit, már ez is bíztató. Elirányítottak a megfelelő várakozási pontra. A hatalmas épületen egy sor olyan kapu volt, amit körbeszegtek gumiponyvával. Némelyiknél láttam is, mire való ez a portakiképzés. A kamionok farral odatolatnak, a helybeli munkások pedig a pótkocsi végéről elvégzik a rakodást. A gumiszegő, gondolom arra, kell, hogy rossz idő esetén is védje az árut, meg a munkásokat. Ezeket a rakodási pontokat hívják – gondolom – kamion terminálnak. A várakozók között megláttunk egy magyart, sőt egy cégbeli autót. Sanyi, a segítség reményében meg is kereste a kollégát. Sikerült is elérnie, hogy megmutatta neki az irodát. Ketten összerakták az olasz nyelvtudományukat, s megtudták, hogy majd szólnak a hangosbemondón, amikor ránk kerül a sor. Várhatóan 2-3 óra. Végül ez így is lett.

Sanyi még nem végzett az irodán, amikor a kollégának be kellett állni a rakodáshoz. Annyi volt a gond, hogy a mi kocsink közel állt. A kolléga valamit kiabált, meg mutogatott. Kinyitottam az ajtót, hogy halljam, ő is kiállt a lépcsőre.

- Tesókám! Nem tudnál hátrább menni? Nem férek tőled.

- Én csak vendég vagyok.

Tette-vette a kocsit, tologatott, kanyarodott ide - oda. Közben megjött Sanyi, így neki is odakiabált.

- Tesókám! Nagyon útba vagy, de nagyon!

Csináltunk neki helyet, s így hamarosan odatolatott a kapuhoz. Sanyi mondta közben nekem, hogy majd szólnak a hangosban olaszul, csak figyeljünk.

Hallottuk is néhányszor, de még ha értjük, akkor se lett volna egyszerű a dolog, mivel soha nem ismételtek. Mire felfigyeltünk a hangra, már el is mondta az információt. A kolléga szaladgált, mint a sózott egér. Odajött hozzánk, aztán bement a raktárba, megint jött, elmondta, hogy visz nekik spanifert, hogy az árut rögzíteni tudják, aztán megint szaladt. Közben rengeteget beszélt. Felállt a lépcsőnkre, majd beült a sofőrülésre, miután Sanyi rászólt, hogy ne engedje be a hideget.

- Mit visztek? Én hűtőket fel egészen északra, Németországba. Hamburgon túlra.

Mondta is a város nevét, aminek hollandos hangzása volt, megegyeztünk abban, hogy Frizlandba megy a szállítmány.

- Most honnét jöttök? Aha. - nyugtázta a helységnevet - Acélhajat vittetek mi? Jártam már ott én is. Szerintem viszik is onnét tovább, csak kereskednek vele, de az ő dolguk. Lehet, hogy viszik vissza Magyarországra jó pénzért. Merre mentetek? Pescara? Én itt San Benedetto után mentem be. Arra csak kétezres hegyek vannak, amarra meg háromezresek. GPS-el jöttetek? Én se. Mit visztek? Ja, nem tudod. Hol lesz a lerakó? Párizsnál? – kérdezett vissza miután sikerült két szó közé beszúrni a választ. – A Mont Blance-on? Miért nem? Arra közelebb. Luxinak? Bolondok ezek? Igazad van, te arra mész, amerre mondják. Megéri nekik? Arra sokkal hosszabb. Még ha olcsóbb is a pályadíj…ja, meg a gázolaj. Ki lehet számolni. Van nálatok laptop? Nálam se. Na, megnézem, rakják-e már.

- Nem ismerem a faszit. – mondja nekem Sanyi – Bár lehet, hogy ez a Gyagyás Tóni. Szokták emlegetni a cégnél.

Mivel nem mutatkozott be, a továbbiakban magunk között így neveztük. Nem sokáig hagyott bennünket magunkra Tóni. Jött vissza és tovább lökte a rizsát.

- Már rakják. Nem megy gyorsan, nem raklapon van, egyesével tologatják be kézikocsival. Két sor magasan lesz, körbekötik spaniferrel. Nem fog tán kidőlni. A végén meg…neked van végzáród? Nekem is. Nem tudom, hova tegyem. A felső sorhoz kellene, hogy ne engedje megmozdulni. Alulra is kellene valami, vagy a felső nem engedi mozdulni? Inkább ott is rákötök egy spanifert. Ezek kettőt kértek, biztosan elég lesz. Majd meglátom. Hol fogtok megállni? Vágtak már fel parkolóban? Angolba szoktál járni? Aha, vonattal.

- Régebben komppal jártunk át, de volt, akinek bemásztak az afrikaiak a ponyva alá, azóta vonattal megyünk, hiába drágább. Komppal azért jobb volt, mert legalább lehetett leskelődni.

- Merre szoktál járni?

- Mindenfelé. Spanyolba, Svédországba.

- Miket hordasz?

- Mikor mit. A Svédeknek leginkább tv-ket.

- Tesókám Nápolyban jártál már? Nem mennék még egyszer. Tényleg úgy van, ahogy a tv mutatja. Akkora szeméthegyek vannak, hogy magasabb, mint a kamion. A maffia az úr az utcán. Egy faszit ott lőttek le előttem. Majréztam rendesen. Hallom, hogy kiabálnak, egyszer csak puff. Jött a carabineri, de nem tud semmit csinálni. A fickó ott feküdt a járdán, letakarták, aztán várták a hullaszállítót. Félelmetes. Olyan sikátorok vannak, ha oda betévedsz, le is raknak. Nem tudsz semmit csinálni. Elfűrészelik a teherautóknak szóló táblákat, hogy eltévedj. Szicíliában voltál? Ott meg saját pénzeden tudsz átkelni a komppal. Csak készpénzt fogadnak el. Spanyolban nem vágnak fel?

- Ott nem. Francián igyekszünk átmenni megállás nélkül. A spanyoloknál már nincs gond.

- Odahaza milyen lehet ugyan az idő? Nem tudjátok?

- Szeles. Azt mondja a rádió, hogy erősen fúj a szél.

Aztán szóba került a cég, a nem családcentrikus vezetés, a fizetés, a politika, az atomháború veszély. Közben a hangosbemondó mondott valamit, de ki tudja kinek szólt. Később megint mondott valamit.

A végét elcsíptük. „porta A” Na, de hogy ez kinek szólt? Gyagyás elment megnézni, hogy áll a rakodás, bár a mi kocsinkból is lehetett következtetni, mert kint már sötét volt, a ponyva pedig átvilágított. Ahol nem, ott már meg volt pakolva.

Sanyi gondolt egyet, s bement az irodába megérdeklődni, mikor kerülünk sorra.

- Nekünk szólt a porta A – mondta, mikor visszaért, s indította a motort.

Keresztbefordult az udvaron, a pótkocsival megcélozta az első kaput. Közben mondta, hogy vannak, akik egy íven odaállnak, de ő nem tud olyan jól tolatni. Megnyugtató persze, hogy vannak tőle rosszabbak is. Jómagam, furcsának találtam a tolatási technikát, bár mindegyik sofőr így tesz. Én kihúznám mielőbb tök egyenesre a szerelvényt, és úgy közelítenék a rámpához. Ezzel szemben mindenki úgy tolat, hogy balra befordítja a vontatót, és ívben céloz. Biztosan így a jó. Amikor sikerül beállni irányba, megáll, kinyitja hátul az ajtót, és ezután tol rá teljesen. Ezután már csak várni kell.

Közben Gyagyás végez. Elköszön és indul, mert szeretne még Modenáig eljutni ma. Ott találkozik még egy kollégával, akivel

együtt mennek majd tovább, át a Brenner-hágón, aztán fel, végig Németországon.

- Lehet, hogy majd találkozunk még. Meddig mentek?

- Még kimegyünk Anconáig, ott alszunk. Tovább már nem engedi az idő.

Menetokmányokkal a kézben, megfelelően rögzített rakománnyal, ismét mérlegre állunk, aztán aridevercsi! A szállítmány mindössze hat tonna. Ez egy jó fuvar. A célállomás is kellően messze van. A városszéli iparterületről, emlékezet után kanyargunk jobbra-balra, azon az úton, amin idefelé jöttünk három órával ezelőtt. A táblán Róma. Ez lesz egyelőre a jó irány, hiszen ez elvezet az autópályáig. Van ugyan ötletem, merre lehetne lerövidíteni az utat, de semmi garancia arra, hogy jobban járunk. Az előttünk kezdődő autópálya sincs még a térképünkön, lehet, hogy építettek innét észak felé, de mint Sanyi mondja: Járt utat…

A városban megláttam az utazásunk során észlelt egyetlen Hyundai szalont, de természetesen este 7 után már nem volt nyitva.

Az éjszakai világítás fényénél megláttam a legújabb mini autót, a nálunk még nem kapható i10-est, de nem kizárt, hogy tévedtem. Lehet, hogy csupán azért ismertem fel, mert azt szerettem volna látni. Egész idő alatt különleges figyelmet szenteltem ennek az autómárkának, lévén én is Hyundai tulajdonos. A végén összegzésül azt kellett megállapítanom, hogy kevés fut belőlük az általam bejárt utakon. Arányaiban kevesebb, (de talán abszolút számban is) mint Magyarországon. Egyetlen kivétel a Santa Fé nevű aszfaltterepjáró. Kategóriájának talán legszebb, legarányosabb, karosszériája. Nálunk bizonyára a nyolcmillió forint fölött kezdődő árának tudható be, hogy keveset vásárolunk belőle.

Ahogy haladtunk kifelé Fabriánóból, magunkban nyugtáztuk az igazodási pontokat. Itt megyünk át a vasút alatt, itt a lámpa, aminél egyenesen, itt a másik lámpa, akkor most itt balra. Ugye? Igen, itt van a benzinkút, itt pedig már ki van írva, hogy Ancona, akkor itt most megint balra, és kint is vagyunk az autóúton. Akkor most az Esino folyó völgyén le, a tengerig!

Csupán 80km. Egy óra és ott vagyunk az autópályán, ahol az első benzinkútnál megállunk, remélhetőleg lesz még hely.

Néhány személykocsi hátráltatott kissé, de jól haladtunk. Valójában persze hosszúnak találtam az utat, de inkább a nap volt hosszú. Ismét tapasztaltam az út meglepő lejtését, éppen úgy, mint délben Celano felől. Ancona nord-nál visszatértünk az A-14-es autópályára, s az első benzinkútnál szorosan beálltunk az előttünk, már nem a parkolóban álló kamion mögé. A pótkocsink ugyan kissé belógott a kúthoz vezető közlekedő útba, de legalább jól ki voltunk világítva, nem kellett félni a tolvajoktól. Ismerős volt a hely, mert korábban már vágták itt fel a ponyvát kíváncsiskodó „üzletemberek”.

Felderítettem a terepet, immár egyedül. Nem kellett hozzá kísérő. Mint már számítottam rá itt is az üzlet eladóterén keresztül lehetett a WC-re eljutni. Az előtérben egy kis asztalon volt egy tányér, benne egy 20, és egy 10 eurós érme. Ezzel próbálták befolyásolni a vendégeket, de személyzet nem volt, aki csúnyán nézett volna ránk, így a bemutató pénzekhez senki nem tett hozzá. Most már nem zavartattam magam amiatt, hogy a kijárathoz a gondolák megkerülésével lehet csak eljutni.

Közben persze megálltam a csokik árát megnézni, erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy 5€ alatti áron veszek a lányomnak valami modellautót, de ezt a poént egy karácsonykor már elsütöttem, amikor piros Porsche-t kért és kapott. Arra egyébként is vigyáztam, hogy a kísértés elkerülése érdekében ne legyen a zsebemben pénz. A kút környékén elég nagy volt a jövésmenés, de valójában nem volt sok néznivaló, az idő is kellemetlenre fordult. Hideg szél fújt.

A szomszéd kamionos tv-t nézett, de nekünk meg kellett elégednünk a rádióval. Talán még valamit vacsoráztunk, de nem emlékszem rá biztosan. Nem kizárt, hogy azért, mert ekkor tukmálta rám Sanyi a Mozarellát, ami annyira energiatakarékos sajt, hogy mintha nem is ennék semmit. Az íze ugyancsak olyan semmilyen.

Felmásztam az ágyra, és alvás. Lenéztem a fűtésszabályzóra, nyugtáztam magamban, hogy 4-esre van állítva. Ez jó lesz, bár szívesebben vettem volna, egyel még lejjebb, de nem biztos, hogy az alsó ágyon is elég meleg lenne úgy. Első éjjel nagyon melegem volt, be is büdösödtem hónaljban rendesen. Babakendővel kellett reggel semlegesíteni az illatomat. A későbbiekben ezt úgy módosítottam, hogy kicsi törölközőre ásványvizet öntöttem és azzal mosakodtam, majd a másik végével meg is törölközhettem.

Holnap reggel is valami hasonló eljárást kell majd alkalmaznom, mert itt nincs fürdési lehetőség.

Azt nem is mertem megkérdezni, hogy mikor indulunk. Majd megyünk, amikor megyünk. Nekem kell alkalmazkodnom, hiszen én csak potyautas vagyok, Sanyi pedig vezet, vagyis dolgozik. Az ő pihenése életbevágóan fontos. Noha semmi veszély nem alakult ki az utunk során, de soha nem lehet tudni, hogy mikor alakul ki kritikus helyzet, hiszen a közlekedés veszélyes üzem. Jobban lehet bízni egy kipihent sofőr helyzetmegoldási képességében.

Az éjszaka közepén, mint mindig, most is felébredtem. Ennek viszont most komoly oka volt. Fájt a hasam. Nem kicsit, nagyon. Előbb csak kicsit, majd fokozatosan erősödött, néhány másodperc után alábbhagyott. Aztán ismétlődött újra, meg újra. Az igazság az, hogy megijedtem. Valami nagyon nagy baj lehet. Nem apróztam el a félelmet, rögtön az volt az első gondolatom, hogy a komámat is nyaralás közben műtötték meg Pulában, perforált vakbéllel.

Mi lesz most? Hogy jutok innét haza? Vagy a kórházba? Van egyáltalán olyan betegbiztosításom, ami Olaszországban is érvényes?

A követség biztosan segítene, de Róma messze van ide. A fájdalom ritmikusan ismétlődött. Aztán kissé lejjebb éreztem a fájdalmat. Aha! Villant át agyamon a felismerés. Lehet, hogy WC-re kell mennem? Igen, azt hiszem ez a megoldás. Persze jó lesz, ha sietek. Gyorsan lecsusszantam az emeletről, beleléptem a nadrágomba, a pólóval nem időztem. Papucs, pulóver, ajtó ki, lépcsőn le, ajtó durr be! Ez utóbbit nem lehet csendesen, de nem hagyhatom nyitva, hiszen fűtünk. Egyre gyorsabb léptekkel elsiettem valami melléképület mögé. A bolton keresztül nem mertem megkockáztatni. Túl messze volt. Aztán egy második nekiindulással oda is bementem. Melegvízzel mégis másabb kezet mosni, mint a kerti csapnál.

Nem mondtam el reggel Sanyinak, hogy mennyire megijedtem, nehogy kinevessen. Így persze a komám esetéről se meséltem, de majd egy másik alkalommal elmondom. Magamban persze végig gondoltam, amiket hallottam róla. Terveztem is, hogy majd leírom, de nem voltam jelen, az információt pedig kevésnek ítéltem egy leíráshoz.

Porečnél nyaraltak, amikor erős hasi fájdalmat érzett. Iszonyatosan erős fájdalmat. Megkeresték a strand orvosi ügyeletét. Szerencséjükre a doki magyar volt. Legalább tudtak vele beszélni. Meggyógyítani nem tudta, elküldte a legközelebbi kórházba, ami oda 70km. A későbbiekben tartották a sráccal a kapcsolatot, így valami fogalmuk volt róla, hogy mi történt. Pulában viszont már senki nem tudott magyarul, de attól még megtalálták a baját. Komaasszonyék naponta jártak a kórházba, meg vissza, míg le nem járt a szállásfoglalásuk. Csak azután vettek ki Pulában stúdiót. Ez valami minimál-apartman, azt hiszem. A komát felvágták. Elég rondán, mert a hasi izmokat keresztbe vágták, nem szálirányban, mint ahogy idehaza divat. Aztán összevarrták, és elengedték. Ezzel befejeződött a nyaralás, csak aztán otthon is kórházba került, mert begyulladt a seb. A horvát dokik nem dolgoztak elég tisztán. Egerben úgy jártak az orvosok a komához, mint csodát látni. A horvát zárójelentés se volt itt mindennapi, a haránt vágás ugyancsak különlegességnek számított.


Át a Brenneren

Már világos volt, amikor elindultunk. Rimini-ig követtük a tengerpartot hol közelebb, hol kissé távolabb. Egy helybéli bizonyára zokon venné tőlem, de pont olyan volt a táj, mint ahol tegnap dél körül jártunk. Balról végig hegyek, jobbról dombok, vagy a víz, az utunk pedig hol hídon, hol alagútban vezetett. A kicsi, part menti szántók már-már szinte unalmasan gondozottak voltak. Közben egy-egy pici tanya, apró gyümölcsössel. San Marinót most se sikerült meglátni, mert mire a közelébe értünk, leszállt a köd. Annyira nem volt sűrű, hogy a közlekedést zavarta volna, de a tájat eltakarta előlem. Nézelődésem így a forgalom figyelésére korlátozódott. A táblák adtak némi támpontot arról, hogy hol járunk. ( na, most ezt éppen úgy mondom, mintha köd nélkül bármit felismertem volna)

Közben elértük a síkságot, túljutottunk azon a csomóponton, amin idefelé Ravenna irányából feljöttünk a pályára. Na, erre még nem jártunk. A köd nem nagyon mutatott hajlandóságot arra, hogy felszálljon. Bolognánál is csupán az útpálya adott látnivalót. Az se volt „piskóta” Többnyire tíz, vagy néhol tizenkét sáv. Az autópálya maga kétszer három, vagy négy, a kerítésen kívül még két-két sáv. Ekkora keresztmetszetnél nem volt ugyan zsúfoltság, lehetett haladni, de volt azért forgalom rendesen. Modena következett. Gyagyás Tóni jutott eszembe, mert szándéka szerint itt aludt az éjszaka. Nyílván ő is úton van már azóta, nincs rá esély, hogy utolérjük. Itt már ismét előbújt néha a nap. Reménykedhettünk, hogy legalább Veronát megláthatjuk. Közben láttunk olyan táblát, mintha Po river lett volna ráírva. Áthaladtunk néhány kisebb-nagyobb folyócskán, ami természetesen mind Pó volt, legalábbis Sanyi mindig megjegyezte, hogy „itt is egy Pó” Most is éppen annyira vártam hogy megláthassam, mint a torkolatnál három napja. Annyira figyeltem, hogy ott is vizet láttam, ahol nem volt. Megvicceltek a kertészek, mert a szántóföldeken nagy területeket takartak le fóliával, ami víznek látszott. A tengermelléken is voltak ilyenek, de ott egyébként is sok vizet láttam, nem volt érdekes, hogy a fóliát minek ismerem. Aztán elértük az igazit, ami már itt is tekintélyes méretű, legalább akkora, mint Budapestnél a Duna.

Veronáról mi más jutna eszembe, mint a szerelmesek. Állítólag van olyan erkély a városban, amire ráfogták, hogy a Júlia erkélye. Nekem persze más is kapcsolódik a város nevéhez.

A Veronai Kőkonferencia. Ebből következtettem ki, hogy itt kell lennie Carrarának, a közelben. Reméltem, hogy majd talán a márványbányát is láthatom az autópályáról. Aztán mégse láttam, pedig az idő teljesen kitisztult, szépen kisütött a nap. Elővettem a térképet, bár volt olyan sejtésem, hogy baloldalra kell figyelnem. Aztán jól kinevettem magamat. Carrara ide 260km. Jól ki kellett volna nyitni a szememet, hogy ellássak odáig. Ráadásul hátrafelé kellett volna néznem, mivel ellenkező irányba haladtunk.

Az első látnivalót a repülőtér nyújtotta. Velencénél se sokat láttam a reptérből, Pescaránál csak a gépeket láttam, de itt olyan rálátás volt, mintha az egyik teraszról nézelődtem volna. Verona nem sokat mutatott meg magából, hiszen a pálya csak érinti. Azért ha bányát nem is, de kőkereskedést láttam, mégpedig a nagyobbik fajtából. Aztán ismét elértük a hegyeket. Na, ezek is a nagyobbak közül valók. Piszkos fehér sziklák meredtek az ég felé a keskeny völgy mindkét oldalán. Sanyi rá is kérdezett, hogy mészkő-e, s én teljes biztonsággal rábólintottam. A bal oldali hegysor a Garda tavat takarta előlünk. Csak később néztem meg a térképen, hogy milyen közel jártunk. Na, de ez nem igazi nyaralás, nem érünk rá csavarogni. Az árunak eredetileg már szerda reggel Párizsban kellett volna lenni, aztán mégis jó lett csütörtök délutánra. Az út persze addig még nagyon hosszú.

Örültem a nagy hegyek látványának. Ki is gyönyörködhettem bennük magamat, mert sötétedésig nem érünk ki közülük, hiába kelünk át addig két határon is.

- Na, akkor itt megállunk, mert már csak egy negyedóra vezetési idő van – kanyarodott le Sanyi egy benzinkút parkolójába.

- Nézd csak! Ott is vannak magyarok. – mutatok előre.

- Akkor inkább csak megállunk itt a végén. Örülök én a magyar szónak, de nehogy kifogjunk egy olyat, mint a Gyagyás. Ezek 3-4 hétig kint vannak, annyi a mondanivalójuk, hogy be nem áll a szájuk. Már valamit enni is kéne.

- Te! Ne mond ki senkinek, de én is úgy látom, hogy lefelé megyünk. Mintha lejtene az út, pedig nem lehet, hiszen velünk szembe folyik a víz.

Ez az „én is” azért volt, mert néhány perce mondta, hogy a felesége, amikor itt járt vele, azt mondta, hogy lejt az út. A kamion erőlködése se utal emelkedőre, de hát csak 6 tonna van rajta, persze, hogy könnyen fut. Furcsa dolog ez, hiszen felfelé kell haladnunk, mégis úgy látom egészen Trento-ig, hogy inkább lefelé haladunk. A folyó viszont egyértelmű bizonyíték arra, hogy nem jól látom.

Na, akkor együnk is valamit! Sanyi elfoglalja magát a „fekete dobozzal”. Nyomkod rajta valamit, aztán a készülék kiad egy szalagot, mint a pénztárgép, és elolvashatja a vezetési időt és egyéb adatokat. Jómagam soha nem néztem meg, mi van a papíron, de hát nem rám tartozik. Az eredményt úgyis hallottam szóban. Annyit már megtanultam, hogy most 45 perc pihenő következik, tehát akár meleg ebédem is lehet. Mindenek előtt persze a WC-t kell meglátogatnom. Itt is ingyen van. A berendezés kicsit mindenhol más. Itt műgyanta padló van, amivel máshol még nem találkoztam. Az „ülődeszka”(nem deszka, hanem műanyag) patkó alakú, nincs eleje. Nem lehet nem felhajtani, ugyanis hátul egy ellensúly billenti fel. A nőiben biztos más megoldást alkalmaznak, mert egyesek bizonyára megőrülnének miatta, hogy soha nincs lehajtva. Itt jegyzem meg, hogy ez a műprobléma engem határozottan dühít. Ugyanis az általában használt tető két részből áll. Legalábbis én így tudom. Az ilyen benzinkútiak nem ilyenek, de lakásokban csak olyat láttam, aminek kerete is, és teteje is van. Na már most: Úgy szoktam otthagyni magam után, hogy mindkettőt lehajtom. Ez esetben, az utánam következőnek mindenképpen hozzá kell nyúlnia a fedélhez. Vagy csak az egyiket, vagy mindkettőt hajtja fel, de hozzá kell nyúlni. Akkor pedig nem teljesen mindegy, hogy le, vagy fel kell hajtani?

Mivel kézmosó volt a folyosón, a mosdóba csak az ajtón keresztül néztem – vagy inkább csak láttam – be. Nem néztem meg, hogy tusolni lehet-e, pedig két nap után már nem ártott volna. Na, de 45 percbe nem fér bele minden. Annyit még időztem, hogy megnéztem az Adige folyót. Természetesen, utólag kerestem ki térképen a nevét. Ekkor fedeztem fel, hogy a lagúnák vidékén már egyszer átkeltünk ezen a folyón, ugyanis hihetetlen módon, nem folyik bele a Pó-ba, hanem közvetlenül a tengerbe ömlik. Reméltem, hogy nem a pálya túloldalán lesz éppen, amikor megállunk.

Ebből a szempontból jól sikerült kiválasztani a parkolót, csak azt felejtettem el, hogy mivel ez egy fizetős autópálya, el van kerítve. A sekély medrű, széles hegyi folyót csak a parkolóból nézhettem, pedig szívesen lementem volna a vízhez.

Ahogy visszaértem a kocsihoz, Sanyi már fényképezőgéppel a kezében várt rám. Lefotózott jó messziről, hogy a nagy hegyek is benne legyenek a képben, meg a kamion is. Aztán végre sor kerülhetett az ebédre. Már rutinosan hajtottam le az üléstámlát, tettem rá az abroszt, majd a tábori gáztűzhelyet. Kis lábaskámba, beleborítottam a konzerv pacalpörköltet, s néhány pillanat múlva már teríthettem az ebédhez. Nagy, fehér műanyag tálca, rá papírtörölköző, kanál, kenyér, na, meg a pacal.

Mivel az ülésem most konyhának volt berendezve, a „hálószobában” kellett ölembe fogni a tálcát. A mosogatással most nem időztem, kenyérrel kitöröltem az edényt, és úgy raktam el. Miután összecsomagoltam, már nem is kellett sokat várni az indulásra.

- A Garda tó itt van rögtön a hegy mögött – mutatott Sanyi ujjával az oldalablak felé. – Ildivel egyszer voltunk ott, de nem vittünk fürdőruhát, mert azt mondták, hogy az egy hideg vizű tó. Aztán persze bántuk, mert nem volt ugyan határozottan meleg, de sokan úszkáltak benne.

- Kit érdekel egy ilyen kicsi hegyi tavacska, mikor most jövünk a tengertől – mondtam vigyorogva, bár egyértelmű, hogy nem azért nem megyünk a tóhoz, mert nem érdekelne.

A változó szélességű, de legfeljebb csak néhány kilométernyi folyóvölgyben hosszan, mondhatni végeláthatatlanul szőlőültetvények szegélyezték az utat. Eddig általam még nem látott művelési módot alkalmaznak. A szőlőkaróra sugárirányú toldalékokat kötöznek. Olyan, mint egy esernyőváz. Ezekre fut fel a szőlő, alatta kényelmesen elfér a szőlőművelő, s a levegő is átjárja, nem fülled be a növény.

- Ez az a módszer, ami nálunk odahaza tilos.

- Miért? - kérdeztem vissza csodálkozva, s reméltem, hogy kapok rá valami ésszerű magyarázatot.

- Azért, mert nálunk ezt úgyse alkalmazza senki, de legalább van a hegyközség szabályzatában valami, ami tiltott. Igaz, a Géza apósa mégis csinált ilyet, ráadásul éppen az út mellett, hogy minden kolléga láthassa.

- Te! Biztos, hogy ezek mészkő hegyek? Azt írja itt a térkép, hogy dolomitok.

- Akkor dolomit. Biztos azért adták ezt a nevet. Tudom is, hogy van ilyen rész észak- Olaszországban. Akkor tehát ez az.

A sziklák mintha kissé sárgábbak lettek volna, mint a Verona közelében lévők. Amikor közelebb kerültünk hozzájuk, még a porózusságuk is feltűnt.

- Tényleg nem mészkő. Majd nem mondjuk ki senkinek, hogy én, mint szakmabeli, nem ismerem a köveket.

A hatalmas hegyek tövében eltörpültek a falvak. A sokemeletes ház is, csak apró gyufásdoboznak tűnt. Aránylag sok kicsi vár épült a völgy széli magaslatokra. Hasonló volt a táj, mint közép-Itáliában. Csak hasonló, de nem olyan. Az autópályán itt, aránylag kicsi műtárgyakra volt szükség.

A kanyargó folyó miatt ugyan sok hidat kellett építeni, de ezek nem hasonlíthatóak a sokszor kilométerben mérhető viaduktokhoz. Trentóig, alagútra sem emlékszem. Az út követte a völgy kanyarulatait egész addig, amíg ez lehetséges volt. Az épületek előbb még felismerhetően olaszosak voltak. Templomaikra jellemző a különálló, karcsú, alacsony cseréptetővel fedett harangtorony. Ahogy haladtunk északra, szembetűnt előbb csak néhány, majd egyre több tiroli ház. Aztán már el is fogytak az olaszos jegyeket viselő épületek. Ez már itt Tirol. A kisebbségi politika mintapéldájaként ismert Dél-Tirol. Ennek ellenére itt sincs mindenki beletörődve, hogy olasz fennhatóság alatt kell élniük, míg Tirol másik fele Ausztriához tartozik. A nacionalisták éppen úgy, mint valaha minálunk Trianon után, itt is jelzik egyet nem értésüket. Ezt persze ekkor még csak azért tudtam, mert Sanyi mondta, hogy Brennernél, az osztrák oldalon kővel van kirakva a hegyoldalban, hogy „EINTIROL”

Sanyi egy helységjelző táblára hívta fel a figyelmemet. KLAUSEN. Az ő anyai nagyapja Klausenberger Márton, erről a vidékről – talán éppen innét – került Magyarországra. Errefelé már erdőség borította a hegyeket. A templomtornyok süvegei hegyes tűként mutattak az ég felé. A házak egyre magasabban kapaszkodtak a hegyoldalban. Na, itt emlékszem alagútra, de talán azért, mert pont egy ház alatt fúrták át a hegyet. Ilyet korábban nem láttam. Már észrevehetően emelkedett az út. Néhol szédítő mélység tátongott közvetlen mellettünk. A völgyben apró falvak, utak, s mindenfelé erdő. Egyre közelebb kerültünk a havas csúcsokhoz. Néhol nagyon magasról lecsurgó vízfolyások szűk vájatai bukkantak elő az erdő fái közül, helyenként ezek meg is voltak fagyva. A völgyekben néhol láthattunk turistákat is, de nem voltak sokan. Nekik nem kedvez az időjárás.

Nagyon szépnek találtam a vidéket, de nem bántam volna, ha végre megérkezünk valahová. A határ közelében feltűnt egy drótkötélpálya előttünk.

- Na, ott van a levonó – mutatta Sanyi. Utalva ezzel arra az esetre, amikor a felesége lánya kísérte ezen az útvonalon. Mutatta neki a felvonót, mire Ági a lefelé jövő kabinokra azt mondta, hogy „ott meg a levonó.”

A levonó környékén már elértük a hóhatárt. Ez itt 1300méter magasságot jelentett.

Szépen sütött a nap, de az út mentén megmaradt a hó. Igaz, itt a hegyek nagy területeket beárnyékolnak, a néhány órás napsütés nem sok eséllyel melegíti fel a földet. Végre elértük a Brenner-hágót.

Bizonyára rengeteg földmunkába került, de nagy széles teret alakítottak ki, hogy a határátlépésre várakozó autóknak legyen hol várakozniuk. Az autópálya csomópont is nagy helyet igényelt. Itt már feltűnik a vasút is. Az olasz oldalon is van, de valahogy eddig nem figyeltem rá. Talán Trentó környékén, mintha láttam volna. A várakozás persze már a múlt, hiszen az Unión belül nincs határellenőrzés. Csak a pályadíj miatt kell kicsit várakozni, persze nem mindenkinek. A rendszeresen itt közlekedő kamionok nagy részének az ablakában van egy úgynevezett csipogó, ami a kapun való áthaladáskor jelzi a jogosultságot, így feleslegessé teszi a megállást. Csupán a menetlevélhez kellett néhány adatot feljegyezni, de ezt már én is megoldottam. Aztán bámulhattam a több száz méteres mélységbe, meg az előttünk, mögöttünk kanyargó, óriási féllábakon álló útpályát. Azért csak fél, mert az egyik széle - éppen úgy, mint közép Itáliában - a hegy oldalába van bevágva. Hihetetlenül nagyok a szintkülönbségek. Áldom a szerencsémet, hogy nincsenek téli útviszonyok. Ahogy elnézem a közlekedés megkönnyítéséért elvégzett óriási építkezést, meg se fordul a fejemben, hogy ingyenessé kellene tenni az átkelést. Valójában az út fenntartása is óriási pénzeket emészthet fel.

- Nézd! – mutat Sanyi mélyen a völgybe – Ott van az EINTIROL.

Tényleg ott volt, bár csak a Tirolt tudtam kiolvasni, mert az elejét hó takarta el.

Ezután észrevehetően csökkent a tengerszint fölötti magasságunk. Tábla is figyelmeztetett a motorfék használatára. Na, nem magyarul, mint Szlovákiában, ahol azt javasolják, hogy „használja a kettes gyorsaságot!”

A legelső ausztriai pihenőben két cégbeli kamion parkolt.

- Nézd má”! Itt vannak Gyagyásék. Mégis utolértük őket?

Nem lehettünk ebben biztosak, hiszen a cégnek több száz kocsija fut Európa útjain, de jólesett azt hinni, hogy Gyagyásékat láttuk.

Türelmetlenül vártam már, hogy mikor bukkan elő a hegyek közül Innsbruck. Közben beszéltem Sanyinak a filmről, amiben a főszereplők a hegyen át menekültek innét Svájcba, holott a valóságban Németország van a hegy túloldalán. Csalódást okozott a panoráma, mert amikor megláthattam az óvárost, már majdnem a hátunk mögött volt. A megfelelő helyen éppen alagút van. Próbáltam megpillantani a püspökvárat a város fölött, de nem láttam.

A város déli része pedig éppen olyan, mint amiből tizenkettő egy tucat. Ekkor sejlett fel bennem, hogy mekkora tévedésben vagyok. Összekevertem Innsbruck-ot Salzburg-gal. Ott játszódott a film, A muzsika hangja. Na, onnét tényleg messze van gyalogosan Svájc.

Úgy tűnt, hogy éppen ellenkező irányban haladunk, mint kellene. Ez igaz is, hiszen Párizstól pillanatnyilag távolodunk. Viszont az Innsbucktól északra vezető útról ki vannak tiltva a kamionok. Így, egészen Kufsteinig le kell mennünk az Inntal-autobahn-on, erősen fékezve.

- Figyeld csak! – mutatta Sanyi az út mentén álló hatalmas beton építményt. – A síugró sánc. Nincs az a pénz, amiért oda felmennék.

- A Csorba tónál láttam ilyet egy nyáron. Akkor is félelmetes volt, pedig csak messziről láttam. Most képzeld el, hogy abból az eszméletlen magasságból lecsúsznak.

- Még az…,de el is ugranak, mert ugye ez nem ér le a talajig.

- Mekkorát lehet tanyázni, amikor 100métereket repülnek a levegőben.

- Na, jól van, – váltottam témát – összekevertem Salzburggal, de akkor Innsbruck honnét ismerős?

- Volt itt egy téli olimpia.

- Akkor onnét? Hát…nem tudom.

Na, ebben nem vagyok biztos, de nincs is jelentősége. Például St. Pölten is ismerős, pedig semmit nem tudok róla. Akad még hasonló város a világon. Itt van mindjárt a mai pihenőhelyünk, Kufstein. Nagyon ismerős, méghozzá úgy, hogy a kufsteini vár. Történelmi vonatkozása van, de nem ugrik be, hogy kit tartottak ott fogva. Utána kell néznem, mert nagyon nyugtalanít a dolog!

Megvan! A Habsburgok büntetés-végrehajtó intézete volt a kufsteini várbörtön. Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Teleki Blanka, Rózsa Sándor „vendégeskedtek „itt, többek között.

Az Inn völgye csupán 1-2 kilométer széles lehet ezen a részen. Két oldalán hatalmas, erdős hegyek, oldalában itt-ott házak, ahová biztosan vezetnek utak is, de innét azokat nem látni. Hó csak a csúcsokon van. Képzelem, milyen nehézségek árán lehet a magasra épült házakat megközelíteni, ha 1-2 méter hó leesik. Az autópálya hol egyik, hol másik oldalán fut a folyónak. Előbb még jóval fölötte, majd szinte egyszintben. Aztán van egy olyan érzésem, mintha a folyó lenne magasabban. Már nem látni a meder alján a köveket, a víz egyre szélesebb, és nyilvánvalóan mélyül is. Egy idő után már a gáttól nem látom a vizet, pedig a kamionban elég magasan ülök. Egyértelmű a dolog, fel van duzzasztva az Inn.

A változó távolság, és a kanyarok mégis lehetővé teszik, hogy a túloldalon megláthassam Kufstein várát. Még talán két kilométert megyünk, majd lekanyarodunk a pihenőbe. Délután öt óra. Még világos van, de letelt a mai vezetési idő, meg kell állnunk. Ez már Németország.

- Jössz velem? Szétnézünk a boltban.

Felöltözünk, hiszen a szabadban tél van, ha nincs is túl hideg. Kabát, sapka és papucs. A Sanyi papucsa rendben is van, nem feltűnő, de az enyémnek nem zárt az orra. Persze néhány száz méter séta miatt nem fogok cipőt húzni. Sanyi vállára akasztja szokása szerint az övtáskáját. Nem szívesen teszi fel a derekára, mert nyomja a hasát. Nálam természetesen most sincs pénz, hiszen nem akarok vásárolni, csak nézelődni. Most még a WC-t is kihagyom, mert úgy látom, fizetőkapus. Majd tűrök. Sanyi a boltban egy információs készüléknek látszó oszlop előtt kezdi pötyögtetni a gombokat. Azt hittem csak informálódik. Csodálkoztam is, hiszen van olyan érzésem, hogy a kisujjában van az útvonal. Aztán én is látom az útvonalat a készülék kijelzőjén.

Hatos autobahn, meg nyolcas, hatvanegyes, ötös, meg mit tudom én milyenek. Kártya be, jegy ki. Aha! Itt fizeti az útdíjat. Érdeklődésemre elmagyarázza, hogy azért is büntetés jár, ha letér a megváltott jegyen megjelölt útvonalról. Azt tapasztalom, hogy elmond nekem bármit a munkájával kapcsolatban, ha kérdezem, de nem akar felesleges adatokkal terhelni. Nyílván észrevette, hogy nehezen értek dolgokat.

Amikor visszaérünk a kocsihoz, mellettünk egy szintén magyar kocsit találunk.

- Szevasztok. Jani vagyok. Négykezesben vagytok ezzel a … - nem fejezi be a mondatot, hanem csak nevet.

- Dehogyis. Én csak vendég vagyok .- mondom.

- Ketten vagytok nem?

- Ketten, de ő (mármint én) nem vezet.

- Aha! Hogy fértek? Elcseszték ezt a fülkét.

Na, most már értem, miért nevetett. Nagyon érzékenyen érinti Sanyit is ez a téma, hiszen az előző autója tágasabb volt. Külső szemlélőnek fel se tűnik néhány centi különbség, de ők lakják ezeket a fülkéket, nagyon nem mindegy, hogy lehet benne elpakolni. Én nem tartom szűknek, hiszen nem laktam még másfélében. A Jani gépe szerintem ugyanilyen, de aztán kiderül, hogy mégsem.

Húsz centivel magasabb, így a szélvédő fölött elfér a ruhásszekrény, míg nekünk csak egy hálóval szegett polc van ott. A ruhákat, sőt mint már említettem a konyhafelszerelést is az ágyon vagyunk kénytelenek tárolni. Nem érzem ugyan nagy problémának, hiszen a pihenőidőbe bőven belefér a fülke átrendezése.

- Én a Magnumot szerettem, az volt a legjobb.

Azt, amiben lavórt kellett tartani, hogy minden bemászás után megmosakodjak?

Bemászni nagyon rossz volt, a mindig mocskos külső kapaszkodók miatt, meg a lépcsőre is nagyon oda kellett figyelni, nehogy mellé lépjek, de lakni nagyon jó volt benne. Milyen a digitális tachográf? - nézett fel a feje fölött lévő készülékre.

Nagyon oda kell figyelni, mert nem lehet belenyúlni. Neked még a tárcsás van?

Jani egy kicsit leragad nálunk. Becsukja az ajtót is, hogy ne engedje be a hideget. Megérdeklődi, honnét jövünk, mit viszünk és hová. Ő is, mint korábban Gyagyás, meglepődik a hosszú kerülő miatt, amikor az útvonalunkat hallja. Érdeklődik a cég felől, Sanyi viszonozza az érdeklődést, de mindketten meglehetősen diplomatikusan nyilatkoznak. Nem blamálják a kenyéradójukat. Aztán mi ketten azon tanakodunk, hogy vacsorázzunk-e valamit, s erre Jani veszi a lapot, s otthagy bennünket. Aztán mégse szabadulunk meg tőle, mert a jó idő örömére, most a szabadban főzünk. Az autó alsó homlokrácsa lenyitható. Elég erős is, hiszen az ablaktisztításhoz ide szoktak felállni. Most ez lesz a tűzhelytartó. Nem csinálunk nagy főzőcskézést, csak egy kis tasakos levest főzünk. Kis könnyű vacsorát. Nem eszünk sokat, hogy ne kelljen a WC-re menni. Igaz, 30 cent nem egy akkora összeg, hogy ki ne lehessen fizetni, de ha nem muszáj, akkor inkább ennyit se költünk feleslegesen.

- Hogy kapod a fuvart? Sms-ben? – jön oda Jani ismét.

- Aha. – mondja Sanyi röviden, miközben kóstolja a grízgombócot.

- Meg van már a következő is?

- Meg. Valami kutyatápot viszünk Bécsbe, de még nincs pontos cím. – mondja, s közben a fakanállal mutatja az irányt, amerre Franciaországot, illetve Bécset gondolja.

- Ott még biztos kerítenek valamit, de már remélem hazafelé.

- Én itt voltam fent a síparadicsomban – mutat a hegy felé, mondta is, hogy mit vitt, de nem jegyeztem meg. – Azt mondta a főnök, hogy pihenjek, várjam a fuvart. Most még nincs semmi, de majd szólnak.

- Tudnék fuvart szerezni egy régebbi kapcsolaton keresztül Németországból, de nem akarom, hogy azt mondják, hogy fontoskodok. Várok.

- Na, – fordult felém – hogy tetszik a kamionos élet?

- Könyvet akarok róla írni.

- Hát erről lehet. – nyugtázta.

- Gondoltam rá – mondta Sanyi, hogy átmegyek hozzátok furgonra. Azok jól keresnek.

- Azok jól – helyesel a kolléga.

- Nincs tachográf, nincs pihenőidő, mehetek egyfolytában, amennyit bírok. Hétvégén mindig otthon lennék. Nem keresek rosszul itt se, ha jó hónapom van, de soha nem tudom, hol kell hétvégéznem. Keveset vagyok otthon. Na, azt hiszem, jó lesz a leves.

- Na, akkor egyetek! Megyek én is, nézem a tv-t.

Megvacsoráztunk, elmosogattunk, aztán alvás, hiszen közben öreg este lett. Az óra szerint nem volt ugyan még késő, de reggelre korai indulást terveztünk. Holnap át kell érni Németországon!

Luxiban lehet majd fürödni is.


Inntől a Moeselig

Nem titkolt örömmel fogadtam a korai indulást. Mivel semmi dolgom nincs napok óta, nincs mitől elfáradnom, így túl hosszúak az éjszakák. Fél ötkor már ébren vártam, hogy megszólaljon a rádió. Természetesen nekem nincs beleszólásom abba, hogy mikor induljunk, de azért tetszik, hogy Sanyi minden este megkérdezi tőlem, hogy mikor keljünk. Éjjel sokszor hallani motorzúgást, noha az autópálya zaját nem észleljük, de a parkolóban be-beindítanak egy-egy kamiont. Itt mindenkinek saját menetrendje, vagy ha úgy tetszik, életritmusa van, nem igazodnak egymáshoz. Hétvégi pihenőkön figyeltem fel rá, hogy laikus szemlélő számára értelmetlenül járatják a motort, pedig meg se mozdulnak a parkolóhelyről. A magyarázat pedig adja magát. A fűtés, a világítás szívja az akkumulátort. Nem úgy van ám, hogy majd megtoljuk, ha nem indul. Rá kell tölteni, nehogy gond legyen az indítással!

A megtolásról jut eszembe. Természetesen ezt is elmeséltem az út során, mint mindent, ami a réges-régi családi nyaralásainkon történt. Görögország volt az úti cél. A háború miatt nem mertünk Jugoszlávián át nekivágni az útnak, így kerültünk az Al-Dunánál, a romániai Calafat kikötőjébe. Várakozással telt az egész nap. A döglesztő melegben a település utcáin araszolgattunk fél tíztől este hétig. Az utolsó kompra sikerült feljutnunk. Természetesen zsúfolásig telerakták a kompot. Utolsónak egy teljesen új, magyar kamiont hajóztak be. Nincs jelentősége annak, hogy új, de annyira megmaradt bennem a kép, ahogy az üléseken még rajta volt a fólia. A lényeg a sztoriban, hogy amikor átértünk Vidinbe, elsőként akarták a kamiont leküldeni. A kamionos persze nem volt rá hajlandó. Meg is magyarázta. Rakják ki az egész hajót, majd a végén, ha már lesz hely, megfordul a fedélzeten. A kapitány (vagy mit tudom én minek nevezik, aki a rakományt elrendezi) azt találta ajánlani, hogy menjen le farral. Na, ez az, amire nem volt hajlandó. A komp rámpája és a part kövezete enyhén szólva nem volt vonalban. A kamionos érzékeltette velünk, - mert mi értettük, amit mond – hogy ha a pótkocsi nekiütközik a kövezetnek, akkor őt simán letolja fülkével együtt.

Mi tagadás, csúnya látvány lett volna.

Öt órakor mi is beindítottuk a motort. Aki nem tud tőle aludni, az magára vessen.

Nem úgy van itt mint otthon volt valamikor, hogy „csitt, mert alszik a gyerek!” Kicsi melegítés után a sötétség leple alatt, nekivágtunk Bajorországnak. Az első tábla, ami feltűnt: AUSFAHRT. Nem tudom miért, de később is mindig szemet szúrtak ezek a táblák. Bizonyára másoknak is, ezért terjedt el az a viccesnek beállított megfigyelés, hogy Németországban minden út Ausfahrt-ba vezet. (noha nincs is Kijárat nevű település) A nagy sötétségbe nem csodálhattam a tájat, azzal még meg kellett várni, hogy megvirradjon. Ez idő alatt félig megkerültük Münchent. Volt egy olyan titkos vágyam, hogy majd látok olyan, könyvből ismert tájképet, hogy a város fölött magasodik a Bajor-alpok. A pozíció megfelelő lett volna, hiszen éppen északról van esély egy ilyen látványra, de valójában semmit nem láttam Münchenből. Be kellett érnem a tudattal, hogy ott jártam. A továbbiakban is a fantáziámra voltam utalva, hiszen az autópálya építésnél figyelmen kívül hagyták, hogy „ ha erre jár Horváth Gyuszi, akkor szépeket lásson”. Lelki szemeimmel a térképet láttam, amin nyugat felé haladtunk. A következő ismerős városnév Augsburg. Talán mondanom se kell, hogy ezt is csak feliratként láttam. Meg kellett elégednem pici falvakkal, tanyákkal. A házakról, de különösen a templomok öblös toronysüvegéről fel lehetett ismerni, hogy ez Bajorország. Érdekes megfigyelés ez a templomtorony. Egyes esetek bárhol előfordulnak, hiszen Miskolcon is van tiroli típusú torony, vagy itáliai szokásnak megfelelő alacsony tető Egerben, de nagy általánosságban megfigyelhető a különböző országokban alkalmazott építési mód. A kicsi, falusi templomok Franciaországban, vagy Belgiumban a leginkább jellegtelenek, de az még csak későbbi megfigyelés lesz.

Átkeltünk az Isaar-on, meg néhány kisebb folyón, csatornán. Az útirányból, arra következtettem, hogy majd Ulm-nál a Dunán is átkelünk. Sanyi szerint nem megyünk Ulm felé, de aztán mégis nekem volt igazam, csak éppen az útépítés elvonta a figyelmemet, talán az építkezés miatt a tábla is hiányzott, mindenesetre úgy keltünk át a Dunán, hogy nem ismertük fel. Pedig még azt se mondhatom, hogy lanyhult a figyelmem, hiszen talán tíz perce indultunk el a pihenőből, ahol megálltunk reggelizni.

Sanyi már nem a térkép alapján tájékozódik, hanem emlékezetből, hiszen már tíz éve járja ezeket az utakat. Csodálkoztam is, hogy a Mainheim környéki autobahn-kuszaságban milyen jól kiismeri magát. Aztán még korábban azon is csodálkoztam, hogy a Velence környéki lagúnák vidékén, a Pó folyóra vonatkozó kérdésemre milyen bizonytalanul reagált.

Igaz, nekem első utam volt, arra figyeltem, amit korábbi ismereteimből következően látni akartam, de ő már inkább az út menti dióültetvényt veszi észre, nem Olaszország legnagyobb folyóját. Ez a rutin árnyoldala. Vagy nem?

A táj paraszti szemmel tökéletes. Lankás dombok, jó fekete zsíros föld. Legalábbis megítélésem alapján. Ugyan falusi vagyok, de már apám se volt paraszt, mondhatom, nem igazán értek a földhöz. Mint nézelődő auslander, szépnek, barátságos vidéknek találom. Egy rövid szakaszon kell csak hegyek közt átkelni. Ezt a részt azért jegyeztem meg, mert szokatlan módon építették meg az autópályát. Gondolom, a rengeteg földmunkát akarták elkerülni, így a két pályarész néhány kilométeren különválik. Nincs abból semmi gond, hogy nem látunk szembejövő forgalmat, csupán szokatlan. A dombvidéknek ezzel vége is volt, de az autópályán nincs jelentősége a középhegységnek, hiszen a pálya szintkülönbségeit olyan jól megoldják az építők, hogy közlekedési szempontból alig különbözik az alföldtől. Ezután következett a pálya-kuszaság, ahol már teljesen el voltam veszve. Később lesz még ilyen helyzet, pedig azt tartom magamról, hogy nagyon jól tudok tájékozódni. Ezek szerint van még mit fejlődnöm. Ráadásul az útirányjelző táblák is megzavarnak, hiszen Frankfurt például nem esett útba, de már abban a hitben voltam, hogy a közelében járunk. A másik tábla Mannheim-et jelezte. Ez ugyan már nem volt messze, csak a város nevét összetévesztettem Mainz-al.

Átkeltünk a Rajnán. Tekintélyes folyam. Itt már láttam uszályokat, tolóhajókat. Immár egyértelmű volt számomra, hogy nem megyünk ennél északabbra. Ezen a részen ismét volt egy kis sík vidék. Hatalmas kertészetek szegélyezték utunkat. Egy furcsa lakótelep tűnt fel. Nem tudtam mire vélni ezt a konténer lakótelepet, Sanyi világosított fel, hogy ezekben laknak a külföldi vendégmunkások, akik a kertészetekben dolgoznak. Okos megoldás.

Ismét hegyvidékre értünk. Az utat, mint legtöbb helyen, itt is erdőbe építették. Néhol láthattam útszélesítési munkákat, ami nem számít ugyan ritkaságnak, de néhol az építkezés nagysága váltott ki belőlem csodálkozást. Láthattam egy olyan gépet, amiről még eddig nem is hallottam. A hegyoldalt nem markolóval bontották, hanem egy oldalt dolgozó marógéppel „forgácsolták” a hegyet. Ez rögtön készre marta a rézsűt, nem kellett utólag támfalat építeni, hogy a kőomlást megakadályozzák, hiszen nem lazították fel a hegyet. Egy másik gép látványa fokozta elismerésemet az építők felé.

Kicsit büszke is voltam magamra csupán azért, hogy felismertem a gépet, noha azelőtt még soha nem láttam ilyet a valóságban. Sok helyen felszaggatták a régi útalapot, amiből jókora, haszontalan betondarabok keletkeztek. Ezek elszállítása és elhelyezése, egyrészt sokba kerül, másfelől pedig terhelik a környezetet. Az új alaphoz pedig ide kell szállítani az anyagot. Mindezt a lehető legpraktikusabban oldották meg. Az építési területre telepítettek egy kőzúzó gépet, ami a feltépett betontörmeléket apróra zúzza, így újrahasznosíthatóvá válik.

Korábban nekem is megmozgatta a fantáziámat egy ilyen berendezés, de számomra elérhetetlenül drága. Első gondolatom az volt, hogy Bogácson, a kőbánya haszontalan anyagából készítenék kőzúzalékot, és azt bocsátanám áruba. Alapszakmámban ugyan nem sok esélye van a dácit-tufának, mert ugyan úgy emlékszem, hogy kemény kőnek tartják, de műkőnek mégsem felelne meg, hiszen ahhoz mégsem elég kemény. Alapos piackutatásnak kellene megelőzni egy ilyen vállalkozást, aztán már csak meg kellene finanszírozni a gépet. Valójában a bontási törmelék feldolgozása lenne inkább nagy üzlet, hiszen talán kettő, vagy három mobil berendezés van az országban összesen. A törmelék feldolgozása, kezelhetősége egyre fontosabb feladat. Saját háztartásomban is megtapasztaltam, hogy egy WC-felújítás törmelékével sem tudok mit kezdeni. A kommunális hulladék közé nem tehetem, a közelben nincs olyan hely, ahová legálisan elhelyezhetem. Van ugyan teherautóm, ezzel előnyben vagyok az átlaghoz képest, de a hulladéklerakó meglehetősen drágán fogadja be a törmelékemet. Ráadásul, ha már bemegyek a telepre, akkor úgy lenne kevésbé gazdaságtalan, ha teljes rakománnyal tenném ezt. Vagyis a fél köbméter törmelék elszállítása aránytalanul nagy terhet jelent. Szóval, a hulladékhasznosításban van az üzlet. Csak én már öreg vagyok, tőkeszegény, meg magányos. Nem kezdek én már semmi újba. Majd letelik már ez a kis idő, ami még hátra van. Persze a mindennapi megélhetésért így is meg kell küzdenem. Nem tudom, mi lesz, ha nem bírom majd egészséggel.

Sanyi ugyan fiatalabb tőlem néhány évvel, mobilabb is nálam, hiszen már sok mindenbe belevágott, mégis azt mérlegeli, hogy az ő korában érdemes-e még valami újat kezdeni. Ez a kamionos élet nem tarthat életfogytig. Ezen gondolat mentén érdekes megfigyelést tettem. A kamionosok egy része nagyon fiatal, más részük pedig ötven körüli. Olyan, aki már nem bírja a fizikai munkát. Némelyiket rossz nézni, mikor gyalog megy. Olyan rokkant kinézetük van. Igaz, van a postánál egy futár, akivel alkalmanként megállok beszélgetni. Ő is azért választotta ezt a munkát, mert nem bír dolgozni. Az autóban elüldögél. Bár ez a munka is csak az első hónapban izgalmas, utána már nyűg, de valamiből meg kell élni.

Sok helyen láthattam fakitermelést is a pálya mentén. Természetesen erről szóba került az otthoni tüzelőanyag probléma. Sanyi értekezett telefonon a feleségével ez ügyben. Különböző megoldások kerültek szóba, de nagyon úgy állt a dolog, hogy nem rendeződik, mielőtt hazaér, pedig már nagyon szűkös a készlet.

- Errefelé már szegényebb németek laknak.

- Miért mondod? – néztem rá értetlenül

- Mert már Opelből látni a legtöbbet.

- Nem gondoltam volna hallod, hogy ennyire meglátni a forgalomban, hogy merre járunk.

- Itt is a mi autónkat részesítik előnyben. Majd megyünk még a Ford gyár felé is, ott a Fordok lesznek többségben.

Valóban meglátszott, milyen gyár van a közelben. Általában jellemző volt a hazai típusok dominanciája, de München térségében BMW, Stuttgartnál a Mercedes volt feltűnően sok. Itt, valóban Opelből van több a megszokottnál, míg a Saar-vidéken (és sehol máshol) a Ford. Az Audi, a VW egyenletesen oszlott meg a különböző vidékeken. Igaz, ezeknek nincs gyáruk ezen a vonalon. Nem számított ritkaságnak a Porsche, azon belül a legújabb, eddig általam még nem is látott Cayman, ami felületes szemlélőnek olyan, mint a 911-es. Az oldalán lévő légbeömlő árulkodik, hogy ez egy középmotoros kocsi. Ezen kopoltyúk alapján is legalább háromfélét különböztethettem meg. A hátulja inkább a Boxterre hasonlított. Szóval a nálunk drágának számító kocsik tették ki a forgalom zömét. Persze valahol ezeket is el kell adni. A német piac a világ összes gyárának fontos terület, mert itt van vásárlóerő, nem úgy mint…mint, mondjuk nálunk.

A totóból ismerős városnév tűnt fel. Kaiserslautern. Közelében az amerikai légibázisra hívta fel figyelmemet Sanyi. A kíváncsi szemek elől magas palánk takarja el a területet, de a magas építésű kamionból belátni fölötte. Nagyjából 200 méterre volt egy telephelyszerűen kialakított roncstemető. Szépen össze voltak rendezve az autók, de messziről látszott, hogy már használaton kívüliek. A színük ugyan olyan ezeknek új korukban is, mintha ócskák lennének, de az ablakok hiánya szemet szúrt.

A repülőtérből csak a leszállópálya szélét jelző, napsütésben is erősen világító lámpasor volt látható. Az erdő eltakarta az épületeket, csak néhány utat lehetett még látni a fák közt. Nem volt olyan jó rálátás, mint Stuttgartnál. Ott egészen nyitott volt a reptér, mondhatnám panorámásnak is a rálátást. Igaz, az egy polgári, míg emez katonai reptér. Más kategória, bár a bárki által elérhető műholdkép eléggé kinagyítható. Az is igaz persze, hogy az évekkel ezelőtti állapotot mutat.

Nyílt területeken, itt is láthattunk szélkerekeket, épp, mint Olaszországban. Igaz, nem sokat. Sanyi elmondása szerint a tengermelléken erdőnyi szélgenerátor termeli az energiát. Nálunk még ott tartunk, hogy vitatkoznak rajta. Van ugyan néhány az országban, de a megengedett kvóta már ki van merítve, egyelőre nincs lehetősség újakat építeni. Megfigyeltem, hogy legtöbb helyen 4-5 szélkerék közül egy, szinte mindenhol állt. Ezek vitorlái egyenesek, míg a működőknek a végei hátraíveltek. Ez nyílván azért van, mert nagyon könnyű, vékony és rugalmas anyagból készült. Ahhoz persze nem vagyok elég okos, hogy azt megértsem, hogy ami áll, azt miért nem hajlítja meg a szél.

A távolban feltűnt egy nagy bevásárlóközpont. Volt ugyan szó róla, hogy majd megállunk valahol kaját venni, de csak akkor értettem meg, miért megyünk ki a pályáról, amikor felismertem, hogy mik ezek az épületek. A kamionparkoló jó messze volt a bolttól, jó nagyot kellett sétálnunk. Közben találkoztunk két (feltehetően) kamionossal, akik a bevásárló kocsit tolták egészen a parkolóig, több száz méterre az üzlettől. Ki is spekuláltuk, hogyan fogják kivenni belőlük az érmét. Az nem valószínű, hogy ilyen messziről visszaviszik majd.

Úgy éreztem, meg kellene beszélni, hogyan osszuk meg a költségeket, aminek az lett a vége, hogy kaptam kölcsön egy ötven euróst, amit az út végén vissza is adtam.

Aztán megoldódott a dolog, hiszen hülyén adta volna ki magát, ha közös háztartásba két külön kasszából vásárolunk. Figyeltem mennyiért vásárolunk, s az út végeztével térítettem a költség felét. Igaz, le kellett tennem a szekrényre a pénzt, mert sem Sanyi, sem pedig a felesége nem volt hajlandó elvenni tőlem. Na, de nem lett volna korrekt, ha elfogadom a „vendégül látást.”

Az otthoniaknak ajándékul szánt csokit nem vettük meg, mert nem volt az a 80 cent árú mandulás tábla, amit Sanyi ajánlott.

Viszont bevásároltunk a „kovbojpörkölthöz”, amihez kaliforniai Cabernet Savignont választottam. Láttunk ugyan magyar bort, de azt ihatunk itthon is. Talán még olcsóbban. Sajt, saláta, kenyér. Másra nem is emlékszem a vasárnapi ebéd kellékein túl. 20 € összesen.

A bevásárlókocsival a kollégákhoz hasonlóan én is elindultam a parkoló felé. Sanyi szólt rám. A 9 centes műanyagtáskát megraktuk. Nem volt könnyű. Noha én vagyok az idősebb, de nem engedtem át a cipekedés örömét.

Másnap éreztem is a rossz könyökömben a megerőltetést. Mire visszaértünk, le is telt a 45 perc pihenő, indulhattunk is tovább. Nagyon szép vörös, dácittufa támfalra figyeltem fel. 1999-es évszámok voltak a szakaszokat elválasztó pillérekbe vésve. A völgy felől, közel az úthoz várrom, lentebb kicsi település. Mindezekre persze mondhatnám, hogy semmi különös, hiszen sok hasonló vidéken haladtunk át. A következő érdekesség az volt, hogy a korábban az A-5–ös autobahnba torkolló A8-as egyszer csak megint folytatódott. Nem kizárt persze, hogy majd valamikor össze fogják kötni a két, azonos számozású pályát. Na, de a lényeg, hogy tudjuk, merre kell menni. Az út száma egyébként érdektelen.

Talán egy félórája lehettünk úton, amikor egy benzinkútnál megálltunk matricát venni a luxemburgi és a belga pályára. A szóban forgó országokban erre nincs lehetőség, meg kell venni még Németországban. A matricavásárlásból arra következtettem, hogy már közel vagyunk a határhoz. Ez volt Saarbrücken közelében. Valóban közel van, de nem ahhoz a határhoz, amin nekünk át kell kelnünk, hanem a franciához. Igaz, mit számít nekünk 100km? Ez már itt Saarland, átkelünk még két folyón és ott is vagyunk. A Saar folyó arra emlékeztetett amilyen folyókat gyerekkorom rajzfilmjein láttam. Szép zöld rét, s benne egy bővizű folyó, aminek szinte színültig van a medre. Az uszály látványa csak fokozta a mesebeli látványt.

Igaz, furcsa volt, hogy a hajó szinte betölti a folyót. Bizonyára szigorú hajózási szabályok vannak itt érvényben, hiszen bárhol nem fér el két hajó egymás mellett. A gyönyörködésembe az időjárás rondított bele. Előbb szemerkélni kezdett az eső, majd havas eső váltotta fel. Itt már kapaszkodtunk felfelé, ami arra engedett következtetni, hogy hóesés vár bennünket Luxemburgban. A szembejövő autók elejére már rátapadt a hó, nem számíthattunk sok jóra. Na, de egy szavunk nem lehet, hiszen január van.

Eddig a magashegyi utakon se lehetett panaszunk az időjárásra. Nem örültem most a hónak, de ez nem kívánságműsor. Erősen sötétedett. Négy óra körül járhatott az idő, nem volt már sok hátra egyébként sem a napból, de a borult ég még gyorsított az este érkezésén. Még annyi látványosság jutott Németországból, hogy láthattuk Lebach-nál a Ford gyárat. Előbb a hatalmas parkolókat, ahol a dolgozók mindenféle autója parkolt, aztán a rengeteg készterméket, majd a lakatosműhelyeket, kicsit távolabb a kohókat. Úgy látszik, itt minden egy helyen készül. Szinte a vasérctől a kész autóig. Nem szállítják keresztül a világon az alkatrészeket. Bár, ki tudja? A látvány persze ezt az érzést kelti.

Hosszú idő után ismét alagutakon kelünk át. Különös érzés a hóesésből bejönni a száraz aszfaltra, majd ismét ki a kavargó hóesésbe. Sanyi szól, hogy figyeljek, mindjárt itt lesz a Moesel, ami itt a határfolyó. Alagút, híd, alagút. A Moesel mélyen alattunk. Nagyon más, mint a Saar.

Átléptük a határt. Megérkeztünk Luxemburgba. Meglehetősen nagy a forgalom. Az autópálya véget ért. Néhány száz méter, de egy kilométernél nem több, és folytatódik. Ez a kicsi szakasz már nagyon régen hiányzik. Nem tudhatjuk, miért nem kötik össze. Aligha lehet anyagi oka, hiszen még magyar viszonylatban is csak 3 milliárd forint. Nem sokat kell már mennünk a pihenőig. Közben leszállt az este, a hó visszaváltozott szemerkélő, esővé. Talán úgy helyesebb, hogy esett, de nem nagyon. A bázis közel van a fővároshoz, de azért addig mégsem kell elmennünk, hanem egy Berchem nevű település mellett táborozunk le. Ennek ugyan semmi jelentősége, hiszen nem is láttam belőle semmit. Valójában az autópálya mellett egy óriási töltőállomáson éjszakáztunk. Az teljesen mindegy, hogy milyen falunak a határában van.

A töltőállomás nagyobbik fele a kamionok számára létesült. Azóta már megnéztem a műholdképen, de ott csak a fele, mint a valóságban. Ha jól emlékszem, 46 kútfej van. Ritka helyzet, ha valamelyiknél nem áll autó. Iszonyatosan nagy a forgalom. Ráadásul ezek az ügyfelek nem keveset tankolnak. Nekünk 700 liter fért a tankba, de ezt vehetjük átlagos mennyiségnek. Talán 20 cent, vagy inkább kevesebb a különbség az olaszországi árhoz képest. Ha figyelembe vesszük, hogy majd visszafelé is felveszünk még további 320 litert, az már nem elhanyagolható árkülönbség. Ugye?

Na, de a lényeg, hogy van itt egy hatalmas szolgáltatóház. Kicsit vonakodunk bemenni, mert elég messze sikerült leparkolni, s az eső nem óhajtott elállni. WC-re, persze muszáj. Cipőt nem húztam, a zoknim rendesen felszívta az aszfalt gödreiből a vizet. A nagy előtérben italautomata, a távolabbi sarokban olyan gép, mint amiből Kufsteinnél vette Sanyi az útvonalengedélyt. A bejárattal szemben egy nagy üzlet, amiben az utazók számára szükséges mindenfélét lehetett vásárolni, élelmiszertől, ajándékcikkeken, térképeken, motorolajon át...mit tudom én mi mindent. Nem volt szándékunkban vásárolni, de azért bementünk szétnézni.

Olcsó csoki itt se volt, de miért is lett volna. Idehaza sem arról híresek a benzinkúti shop-ok, hogy olcsón kínálnak bármit is. Az ajándéktárgyakat nézegettük. Mutatós dísztárgy volt az üvegből készült rózsa, de törékeny volta miatt szóba se jöhetett a megvétele, függetlenül az árától. Nagyon jó ötlet lett volna az A-4-es méretű (kb 20x30cm) „zsebszámoló”, de egy jó (vagy sértő?) poén nem ért meg 10 eurót. Viszont találtam egy cuki kis állatfigurát, amiről úgy gondoltam, hogy foltos hiéna. Zsófi lányom szereti az ilyen dolgokat, de egyelőre elhalasztottam a figura megvételét.

A bal oldali lépcsők felfelé az étterembe vezettek. Ki volt írva, csak azért tudom, természetesen nem mentünk fel. Nekem még az automata kávéja is túl drága itt, nem még ha a pincér hozza elém. A vacsoráról nem is beszélve. Az alagsorba vezető lépcső inkább érdekelt. Jókora előtérből nyílt egy, illetve kettő (man, woman) széles, de inkább hosszú folyosó, hosszanti falán mosdók, tükrök. Másik oldalon, és még a folyosó végén is a fülkék. Az jutott eszembe, hogy a japánokról hallottam, hogy mivel nagyon zsúfoltak az efféle helységek, mindig zene szól bennük. Na, itt úgyszintén.

Bár engem nem zavar, ha a szomszéd fülke hangjai áthallatszanak, hiszen természetes emberi dologról van szó. Egyébként sem ismerjük egymást. Nem mindegy?

A forgalom itt se kisebb, mint a töltőállomáson. A takarító személyzet folyamatosan kénytelen dolgozni, mégse képes rendet tartani. Bekukkantottam még a zuhanyzóhelység ajtaján, na, de majd vacsora után visszajövünk. Úgy gondoltuk, hogy majd, ha eláll az eső. A kijáratnál egy polcon tavalyi prospektusok voltak kirakva, hogy a hozzánk hasonló külföldiek ismerkedhessenek az országgal belőlük. Ebből a szempontból teljesen érdektelen, hogy a szállásajánlatok a múlt évre vonatkoznak.

Amikor visszafelé mentünk a kocsihoz, szembejött velünk egy igen dekoratív, legalább 180cm magas fiatal nő. Valószínűleg tömegben is utána fordultam volna, de itt, a szinte üres parkolóban, amint sálszerű rövid szoknyában, fekete harisnyában tipegett a tűsarkain, maga után vontatva a kerekes kofferját, ugyancsak feltűnő jelenség volt. Különösen – bár akkor erre nem gondoltam – amiért nem egy pályaudvaron voltunk, hanem egy kamionparkolóban, ahol a kerekes koffer is ritka látvány. A kabátkája is melegebb időre lett tervezve, nem ilyen majdnem hóesésre.

Nem jól gondoltuk, hogy megvárjuk, amíg eláll az eső, mert nem állt el. Annyit változtattam az előző sétához képest, hogy levettem a zoknit. Sanyi összetalálkozott a bejáratnál egy magyar kamionossal. Nem emlékszem miből derült ki a nációja, mert nem ismerték egymást korábbról. Otthagytam őket, mentem fürödni. A bejárati ajtó belső sarkánál várakozott a feketeruhás feltűnő nő, a kofferja mellett. Vár valamit. Itt sokan várakoznak, ő miért ne tehetné, nincs ebben semmi különös.

A zuhanykabin-sor majdnem tele volt, csak egyet találtam szabadon. Persze nekem éppen ennyire volt szükségem. A már eleve kicsi terület még két részre van osztva. Az előtér egy fél fallal van szeparálva a tusolótól, van egy polc is itt, ahová a ruhákat lehet felrakni. Ajánlott a cipőt is, ugyanis a falak nem érnek le a padlóig, így a víz akár három irányból is odacsapódik. Új volt számomra, hogy egyetlen falba épített gomb szabályozza a vizet. Csavargatással beállítható a hőfok. Nyomással indítható a víz, ami időszabályozós. Egy fürdéshez, 4-5 alkalommal kell a gombot megnyomni.

Lehet persze akárhányszor, a lényeg az, hogy ha nincs bent senki, akkor ne folyjon feleslegesen. Ugyanez a megoldás van a mosdóknál is. Bizonyára rájöttek már a kivitelezők, hogy nem lehet az emberek figyelmességére, takarékosságára alapozni. Ami nem az övéké, azzal nem törődnek. Bizonyára a csaptelepet is azért oldották meg egyetlen nyomógombbal, hogy ne törjék le.

Mire az előtérben megszárítottam a hajamat, már Sanyi is végzett a fürdéssel, csak ő még borotválkozott is. Felajánlotta a kocsikulcsot, de én inkább megvártam az előcsarnokban. A fentebb említett dekoratív hölgy a boltban állt a pénztár előtt, majd kerekes kofferját maga után húzva, színpadias léptekkel kilibegett az előcsarnokba, ahol korábbi helyére érve, egy olyan fordulatot tett, amit kellő gyakorlás nélkül képtelenség megcsinálni. Szája sarkán bujkált a mosoly, ahogy nyugtázta magában a sikeres vonulást.

Több tucat férfiszem kísérte lépteit.

- Tudja, hogy nézzük – jegyezte meg az alig ismerős magyar kamionos, aki közben hozzám hasonlóan végzett a fürdéssel, s a közelemben várakozott.

- Ez nyilvánvaló – helyeseltem – azért vonul ilyen feltűnően.

Mire Sanyi megjött, megérkezett a hölgy ismerőse is, vagy ha nem az volt, hát az lett. A kollégától elköszöntünk, vele nem kellett tovább társalogni.

Még takarodó előtt írtunk haza Sms-eket a céges telefonról. A szöveg lényege az volt, hogy tudassam, hol vagyunk éppen. Írtam, hogy várom a hazai híreket. Fél kilenc után nem sokkal meg is jött a válasz, de reggelig kellett várnom, hogy meg is értsem a szinte egy szóba írt szöveget. A reggeli, pontosabban hajnali WC-re vonuláskor el is újságoltam Sanyinak, hogy Ibolya bizonyára ki van akadva a fiunkra, mert egyébként nem becézte volna. Ugyanis valami olyasmit írt, hogy „Tamáska…” Aztán többszöri nekifutással értelmeztem a „Tamaskinaikajakatfoz” szót. Ja, így rendben van, nem is becézte.


Párizsig és vissza

Az óra szerint már reggel volt, de mire megvirradt, a harmadik országban jártunk. Luxemburgból, Belgiumból csak a kivilágított autópályákat láttam. Furcsa, hogy a tegnapi szakaszon volt egy legfeljebb kilométer hosszú rész, amit nem képesek összekötni, de a pálya kivilágítására futja a költségvetésből. Ennek az okát persze nem fogom kitalálni, de hát nem is fontos, hogy értsem.

- Azt hallottam valahol, hogy Belgium annyira sík, hogy legmagasabb pontjai a katedrálisok tornyai. – mondtam, miközben meresztettem a szemem, hogy kicsit távolabb is láthassak valamit, de csak a sötétséget láttam. Legfeljebb néhány távoli lámpát.

- Az inkább Hollandia lehet. Itt azért vannak hegyek. Itt van az Ardennek.

- Igaz. – ismertem el, hiszen valóban így tudom én is, meg aztán meg is tapasztalhattam, hogy hegyek közé értünk. – Pedig nem én találtam ki, a rádióban hallottam. Persze Hollandiában is vannak hegyek. Lehet, hogy az volt a szempont, amikor a határt kijelölték, hogy valami kicsi nekik is jusson.

- Aha. Maastrich környékén. Ott lakik a szomszédod nővére. Bútorszállító koromban találkoztam vele odahaza, meg is beszéltük, hogy majd felkeressük. Ígérte is, hogy közvetít nekünk bútorvásárlás ügyben, de aztán soha nem találtuk otthon. Az ajtaján láttuk a névtábláját, de vele nem sikerült találkoznunk. Lehet, hogy így jártunk jobban, mert sajnos megtapasztaltuk, hogy ha valakinek magyar kötődése volt, az tutira átvágott bennünket. Úgy működött az üzletmenet, hogy a kinti kapcsolat kiválogatta az újsághirdetésekből, hogy hol van eladó bútor, aztán mi már mentünk a megbeszélt címre. Volt egy olyan eset, hogy egy magyar származású ipse volt az eladó. Nagyon örültek nekünk, leültettek, megkávéztattak, bemutatták a családot, jó sokáig eldumáltunk, aztán mikor indultunk, még segített is lehordani a bútort a kocsiba. Olyan, párnás ülőgarnitúrájuk volt. Amelyik fotelban ült, annak összehajtotta a párnáját, és vitte is le egyenesen. Csak odahaza láttuk meg, amikor kirakodtunk, hogy az ülőpárnán van egy hatalmas lyuk. Addig nem láttuk, mert rajta ült, aztán meg összehajtotta. Szóval figyelni kell a kinti magyarokra, mert átvágnak!

Na, szóval Belgiumból nem láttam semmit. Elértük a francia határt. Félreálltunk egy picit, hogy az óraállást bekönyveljük a kockás füzetbe, aztán mentünk is tovább. Kapukon kellett átmenni, de nem volt ott senki.

Nem őrizték a határt, mint ahogy már egyiket se.

Egész utunk során 12 határátlépést tettünk 12 nap alatt, de sehol nem volt ellenőrzés. Na, akkor itt vagyunk Franciában. Első ismerős tábla a Meuse. Mármint a Meuse folyó, ami a legtöbbször látott háborús filmben játszott kulcsszerepet. Nevezetesen az ardenneki csatát feldolgozó, „A halál 50 órája” című film. Legalább hatszor, vagy nyolcszor megnéztem.

Sanyi próbált megjegyezni francia településneveket, de inkább az út számozás volt segítségére. Nekem egyedül Reims volt ismerős, persze azért, mert már korábbról ismertem ezt a városnevet. Ez a név már Belgiumban is ki volt írva, elég lett volna ezt követni. Félúton járhattunk már a határ és Reims között, mire megvirradt. Az eső még az éjjel elállt, így szép reggel virradt ránk. Dimbes-dombos tájon haladtunk egészen Párizsig. A reimsi dómot csak messziről láthattam, mert a már többször említett célszerűség miatt elkerültük ezt a várost is. A dóm persze akkora, hogy magasan a házak fölé emelkedik, uralja a tájat. Nyilván ez is volt hajdanán az építők szándéka. A távoli falvakon kívül nem volt különösebb látnivaló. Azt persze nem tudtam nem észrevenni, hogy az eddig bejárt országok közül az itteni falvak hasonlítanak leginkább a magyar vidékre. Az út változatosságát az adta, hogy elértünk egy fizetőkaput. Egy volt ez a sok közül, újdonságot csak a várakozó, fekete egyenruhás fináncok jelentettek. Sanyi mondta, hogy azok, én rendőrnek néztem volna őket. Volt még egy újdonság. Egyes szakaszokon vörös színe volt az aszfaltnak. Bár eléggé bizonytalan voltam benne, hogy beton-e, vagy aszfalt. A színét bizonyára a bele kevert kőzúzalék adta. Ezen a környéken ilyen kő van, gondolom. Ésszerűtlen lenne messziről hozni feketét, csak a színe miatt. Éppen úgy, mint ahogy hajdanán arra figyeltem fel Horvátországban, hogy ott a beton is műkő. Ez azt hiszem, magyarázatra szorul.

Nálunk a cementkötésű, mészkőzúzalék a műkő, ha folyami kavics az adalék, akkor beton. A Dinári hegységbe ésszerűtlen dolog lenne folyami kavicsot szállítani. Nem? De.

Chateau-Thierry volt a következő nagyobb település, de ez a név annyira nem mond számomra semmit, hogy most is (amikor ezeket a sorokat írom) a térképről kellett kibetűznöm. Arra is most figyeltem fel, hogy ott folyik a Marne, ami valahonnét ismerősen hangzik. Azt hiszem, hogy az I. Világháború tette ismertté, mint például Verdun-t. Ez utóbbi, nem esett útba.

Letelt az első műszak, meg kellett állnunk pihenni egy benzinkútnál. Eléggé fújt a szél, de a nap gyönyörűen sütött. Január végén álmodni nem lehet ennél jobb időt. A pihenésen, és a reggelizésen túl, még egy fontos dolgot el kellett intézni. Nem volt megfelelő nagyítású térképünk. Volt egy címünk, de nem tudtuk pontosan megnézni, hol van a keresendő utca. Bementünk a shopba. Itt se tudom, mi a nevük ezeknek az üzleteknek. Annyiban másak, mint a magyarországi hasonló üzletek, hogy eléggé tágasak, étterem is van bennük. Éppen olyan, mint Olaszországban, azt pedig már körülírtam. Na. Szóval kerestünk térképeket, atlaszokat. Nem volt könnyű ráakadni a megfelelőre, mert vagy nem volt elég részletes, vagy pedig csak Párizs belső része volt rajta. Nekünk az Orly környéke kellett. Már majdnem feladtuk, amikor megtaláltam, amit kerestünk. Jó vaskos könyv, biztos nagyon drága. Valójában nem tudom, mennyiért kínálták, bár Sanyi nem is tervezte megvenni.

- Ekkora beruházást nem tervezek. – mondta anélkül, hogy tudta volna mennyi az annyi.

- Na, akkor üljünk le valahová! – indult el az étterem felé.

Leültünk egy magányosan álló asztalhoz. Méltányolom egyébként a hasonló üzletek személyzetének viselkedését. Fel tudják mérni, hogy a vendégnek szüksége van-e rájuk, s ha nem, akkor úgy tesznek, mintha nem is vennék őket észre. Valójában látják, hogy ott vagyunk, de nem hoznak zavarba a feltűnő figyelésükkel.

Sanyi megkereste a megfelelő térképoldalt, elővette a címet, papírt, tollat és rajzolt. Sajnáltam, hogy nem tudtam neki segíteni, mert voltam olyan meggondolatlan, hogy nem vittem magammal a szemüveget. Annyit tudtam megjegyezni, hogy a repülőtér nyugati végénél, le kell menni a nem tudom hányas autópályáról, ami fölött egy körforgalmon túljutva át kell mennünk, annak bal oldalára, s az első leágazás jobbra, a nem tudom milyen Helen utca. Na, oda megyünk.

- Akkor ezt mégse kérjük. – vitte vissza az atlaszt a polcra. Ezt a kijelentését persze csak nekem mondta, hiszen, mint az előbb említettem, senki nem tolakodott oda, hogy „miben segíthetek?” Hogy is van ez franciául?

Erről jut eszembe, hogy mielőtt az ember nemzetközi árufuvarozó lesz, le kell tenni egy vizsgát, amiben alapvető – a munkával kapcsolatos – kifejezések ismeretét kell bizonyítani, külföldiül. A tesztnek itt jön a hátulütője. A kérdések közt ott van a helyes megoldás, amit csak ki kell választani. Jójó, aki egyáltalán nem tanul, annak mind kínaiul van, de éles helyzetben nem segít, ha csak annyit tud az ember, hogy a tesztlapot kitöltse. Igaz, elegendő rutinnal megoldódnak a dolgok.

A megfelelő irodán le kell adni a fuvar számát, s már tudnak is mindent. Ha odaszállít, akkor vannak árukísérő iratok. Viszont az utcán kérdezni kell! Ahhoz nem elég a fuvarlevél. Aki ezeket a gondokat nem tudja kezelni, az nem marad sokáig a szakmában.

Megvan az útvonalterv. Akár mehetünk is. Irány Párizs! Korábban szóba került, hogy ha úgy jönne össze az idő, hogy itt kellene várakozni, akkor bemehetnénk a belvárosba. Kamionnal persze nem lehetséges, de az Orly-ról biztosan megy metró. Sanyi egyszer már bement az öccsével, de mindent csak kintről, illetve az Eiffel – torony esetében lentről láthattak, mert semmire nem maradt pénzük. Soha nem vágytam különösebben Párizst látni, de azért, ha már itt vagyunk… Hétfőn, az „örök várostól” még több, mint 100 kilométerre voltunk, amikor visszafordultunk. Most viszont már itt vagyunk Párizs-külsőn. Itt vagyunk a „világ fővárosában” szinte. Ez olyasmi távolság lehet, mint ha Gödöllőnél már Pesten éreznénk magunkat.

Aztán elkanyarodtunk Maglód felé…bocsi, dél felé. A benzinkúti atlaszból emlékeztem a kicsi, füves repülőtérre. Ekkor még azt hittem tudom, hol járunk. Persze, amennyire ahhoz kellett, hogy ott üljek az anyós ülésen, annyira tudtam. Megkerüljük Párizst, és dél felől közelítünk. Ilyen körút, olyan pálya, ilyen, meg olyan számú, erről át amarra. Úgy el voltam veszve, hogy na. Az előttem lévő térképet néha még kézbe vettem, de reménytelen volt. Fel is adtam annak a reményét, hogy kiismerjem magam. Aztán lekanyarodtunk az A-6-ról. Egy kőfallal szorosan körülkerített temető mellett lévő körforgalomból egy másik körforgalomba kerültünk. Na! Itt már tudtam, hol járunk.

Abban is biztos voltam, hogy eggyel hamarabb megyünk ki, de nem mertem szólni, mert annyira azért mégsem voltam benne biztos. Sanyinak az volt gyanús, hogy közelebb vagyunk a reptérhez, mint kellene.

Nincs köztünk az autópálya. Iparterületnek éppen ez is iparterület volt, de nem a mit tudom én, milyen Helena utca. Kiszállt, megkérdezte, aztán már csak végig kellett menni az utcán, hogy visszafordulhassunk. Az volt a jó irány, amit én gondoltam. Mégis szólni kellett volna. Átmentünk a pálya fölött, meg is találtuk az utcát. Nem kevés utánjárással a cég helyét is felderítette.

Megérkeztünk. Elmúlt dél, éppen ebédidő van. Várni kell 13 óráig! Fejünk fölött húztak el a repülőgépek. Nagyok és még nagyobbak. Különböző magasságokba, de mind nagyon meredeken. Ennek megfelelően hangosan is.

Gondoltam, hogy kiszállok a kocsiból, hogy jobban lássam a gépeket, de erősen fújt a szél, inkább maradtam. Nézegettem a parkolóban álló kocsikat. Számolgattam, milyen arányban vannak külföldiek, és hazai gyártmányok. Most éppen a francia a hazai. Ezek voltak többségben. Az udvaron járkáltak a biztonsági őrök. Az jutott róluk eszembe, hogy odahaza mekkora hisztit vágnak le a Magyar Gárda miatt, amiért fekete ruhájuk van, meg bakancsuk. Ezeknek a fiúknak is fekete volt a ruhájuk, fekete a bakancsuk, még a fejük is fekete volt, mégse féltem tőlük, pedig még a hátukra az is rá volt írva, hogy SECURITY.

Vártunk, leskelődtünk. Begurult egy portugál kamion mellénk. Kiabált a sofőr, hogy OFFICE? Mutattuk merre, mondtuk, hogy várni kell. A portugál nem értett a „jó szóból”, fogta a papírjait és ment az irodába. Éppen a megfelelő időben, mert pont akkor nyitottak. Így kielőzött bennünket. Megint várni kellett, amíg őt lepakolják. Közben megkaptuk a következő címet, ahol fel kell venni a Wienerneudorf-ba szállítandó kutyatápot. Jó lenne felvenni még ma! Az nem fog menni. 150km. Odaérni azért még jó lenne, az még belefér az időbe. Három óra volt, mire leszedték a szállítmányunkat. A dolgozóknak ezzel le is telt a műszak. Sanyinak már a parkolóba kellett utánuk szaladni, hogy adják vissza a végelzáró lécet, mert elfelejtették visszatenni a kocsira.

- Na, itt végeztünk, gyerünk hazafelé!

- Ettől messzebbre már nem megyünk?

- Most nem, de majd talán legközelebb. Most megyünk a kutyagyárba, Aubigny-be.

- Éppen jó, mert körbe kell menni az egész városon. Most délen vagyunk, az meg éppen északra van. Visszamegyünk, amerre jöttünk?

- Dehogyis. Térképről nagyon bonyolult, de a táblák után már rutinból elmegyek. Hányas pálya megy Amiens felé? Tizenhatos?

A legnagyobb gond persze az volt, hogy beleszaladtunk a délutáni csúcsforgalomba. Annyi előnye volt a lassú haladásnak, hogy volt idő megnézni az útirányjelző táblákat…és…és…a… na mit?

- Nini! Ott az Eiffel torony!

- Az az? – kérdezte Sanyi. Gondolom, arról a valamiről, amit én is láttam.

- Aha!

- Na, innét még nem láttam. Tényleg az.

Ennyi volt. Később már hiába nyújtogattam a nyakamat, a nagy házak, a mély vezetésű útpálya, meg még sok-sok egyéb akadály tette lehetetlenné, hogy még megláthassam az „öreg hölgyet”.

Idehaza úgy meséltem, hogy annyira volt, mint a cserépi templomtorony. Ez persze nem igaz. Térképen megnéztem. Kb.12km. Nem tűnt olyan távolinak, de hát mégiscsak egy 300m magas torony. Az araszolgatás közben átkeltünk a Szajnán. Meg is tárgyaltuk, hogy ha lenne egy hajónk, könnyen odatalálnánk a toronyhoz, meg a Notre Dame-hoz. Na, de nem volt hajónk, csak egy üres kamionunk, amivel mennünk kell a „kutyagyárba.” A forgalom hol meglódult, hol megállt, mint ilyenkor szokott. A motorosok itt is furakodtak, néhány kocsi is hol ide, hol oda sorolt, de ettől nem haladt gyorsabban. Egyszer egy papagájszínű rendőrautó is előre furakodott, igaz őt engedték, mert visított. Na jó, a papagájszín azért túlzás, de a szolid olasz rendőrkocsikhoz képest feltűnő rajtuk a nemzeti trikolor.

Közben ráértem nézelődni. Nagyon sok kisteherautó szaladgál errefelé billenőplatóval és daruval. Olyan, mint amiről én is álmodtam. Az egyik kisteherautón láttam olyan szerszámot, amit még azelőtt nem. Az egyértelmű volt, hogy micsoda, csak ezt a formát még nem láttam korábban. Ki is következtettem, hogy mire jó ez a fajta szorító, aminek nem pipa forma feje van, mint az enyémeknek odahaza, hanem kampós. Ennyit a munkáról!

Na, meg még annyit, hogy itt már láttam olyan temetőket, amiben olyan síremlékek sorakoztak, mint nálunk odahaza. Alakra olyanok. Méretre kisebbek, és kivétel nélkül, mind nemes kőből készült, nem betonból, (műkőből) mint amiket én gyártok. Érdekes, hogy Olaszországban soha nem vettem észre a temetőket. Mindig Sanyi mutatta. Ott nem a földbe temetkeznek, hanem kicsi házakat építenek a halottaiknak.

Örömmel vettem, hogy nem az A-16-ig kell köröznünk Párizs körül, hanem csak az A-1-ig. A két pálya nagyjából párhuzamosan fut észak felé, csak van köztük kb.50 kilométer. Amikor végre sikerült elszakadni a várostól, a pálya bevezetett a De-Gaulle repülőtér egyik gurulója alá. Sanyi azt remélte, hogy mint más alkalommal már előfordult, éppen fölöttünk fog majd egy gép gurulni. Éppen nem jött össze ez a pillanat, de azért jó rálátás nyílt (miután kiértünk az alagútból) az éppen leszálló gépek egyikére. Aztán következett egy fizetőkapu, de ez már nem megy élményszámba. Kapunk egy jegyet, aztán mehetünk. Volt egy olyan gondolatom, hogy most éppen Európa főútján megyünk. Biztosan van valami logika az utak számozásában, és ez az egyes. Mellettünk haladt egy vasútvonal, de nem találtam rajta semmi különöset, míg meg nem láttam a szupervonatot. Óránként 300-al repeszt. Egyébként unalmas táj volt.

Igaz, egy helyen láttam olyan képeslapra illő kis kastélyt, máshol meg az erdőbe vezető földúton olyan kaput, mintha kastély tartozna hozzá. Lankás dombok, néhol erdők, szántás, zöldellő őszi vetések. Érdekesség inkább a forgalom figyelése lehetett. Igaz is! Megelőztünk két olyan kamiont, amelyek nagyon régi villamosokat szállítottak. A kerekeik és a kocsiszekrény külön volt felrakva, A kocsiszekrény lemezeit annyira elette a rozsda, hogy bizonyára le is kell majd cserélni, ha valamit kezdeni akarnak a muzeális járművel.

- Hol kell majd letérni? - kérdezte Sanyi, de mivel nem tudtam a választ, maga nézte meg a térképen, hogy hányas pálya a következő.

Nem voltam elég figyelmes, mert én csak a nyílegyenes „piros” utat figyeltem, az fel se tűnt, hogy vele párhuzamosan tekereg egy autópálya. Még jó, hogy nincs jelentőssége az én figyelmemnek. Le is bukott a nap, mire a csomóponthoz értünk. Odahaza 7-4-ig van világos, itt, mivel 17-18 hosszúsági körrel nyugatabbra vagyunk, 8-5- ig. Amint nyugati irányba fordultunk, olyan erős szél ért bennünket, hogy azt hittük, valami baja lett a kocsinak, vagy az út lett nagyon rázós. Egyébként a szélre nagyon érzékeny ez a magas fülke. Nem úgy értem, hogy billegteti, ez menet közben nem észlelhető, hanem rettentő erős bent a szélzaj. Még láttuk az esti szürkületben a szélkerekeket, amint teljes kapacitással dolgoztak. Az erős szélhez képest nem forogtak túl gyorsan.

- Mi van ezekkel a hatalmas propellerekkel, amikor vihar van? - kérdeztem, bár nem számítottam válaszra. – Akkor leállítják őket?

- Biztosan van valami fékrendszer, ami leszabályozza a sebességet. Egyébként, meg éppen az ellenállás, ez esetben a fékerő termeli az áramot, vagy nem?

- Na, ez az egyik a sok dolog közül, amihez nem értek.

Már láttuk Amiens fényeit, amikor a fizető kapu előtt lekanyarodtunk a benzinkúti parkolóba. Itt is nehezen találtunk magunknak helyet. Úgy sikerült leparkolni, hogy néhány kolléga elől elfogtuk a szelet. Minket erősen ringatott. Megfordult a fejünkben, hogy felborítja az üres pótkocsit, hiszen a nagy ponyván nagyot tudott fogni. Ez egy valóságos vitorla.

A WC-t már teljesen önállóan kerestem meg. Otthonosan mozogtam a benzinkúti shopok környékén, hiszen már tapasztalt utazó lennék vagy mi. A tükörből egy fázós arcú, szőrös vénember nézett vissza rám, fülére húzott sapkában. Na, de nem akarok én itt senkinek sem imponálni. A WC-ben szokatlan szolgáltatással találkoztam. A hátsó falon egy tartóba, ülőketakaró papírok voltak bekészítve. Nahát! Fürdési lehetőség itt nem volt, de ne essünk már túlzásba, hiszen tegnap este fürödtünk, meg talán holnap is fogunk. Reggel azért úgy öltöztem, hogy a mosdó fölött derékig mosakodhassak. A pancsolásomat valaki majd feltörli. Nem értem egyébként, hogy mitől van, de hiába fürdök este, reggel már érzem a saját hónalj szagomat, pedig régen voltam már hormontúltengő kamasz.

Erre mondta Sanyi, hogy miért baj az, ha érződik a nemi jelleg? Meg persze azt is mondta, hogy ott van a popsikendő a polcon.

Hamar takarodót csináltunk, hiszen a rádió itt már nem szólt magyarul, de az erős szélzajtól úgyis nehezen értettük volna az esti mesét. Bekapcsoltam a telefont, hogy éjjel fél háromkor meg tudjam nézni, hogy sokára lesz-e még reggel. Jelezte a készülék, hogy üzenetem érkezett.

Ma itthon vagyok. Még jó, mert esett a hó, és reggel baleset volt Síkfő után, nem mentek a buszok sem.

Na, otthon tél van. Itt meg csak a szél fúj, de az rendesen. Másnap hallottuk a rádióban, hogy Angliában volt valami rettenetesen nagy vihar. Annak a széle érhetett bennünket. A billegő fülke hamar álomba ringatott.


A Somme-tól a Saar-ig

Korán keltünk, még sötétben kerestük meg a „kutyagyárat.” Meglehetősen bonyolult útvonal vezetett a célhoz, elő kellett venni az összes navigációs készségünket. Mint kiderült, Sanyi már itt is járt korábban. Persze általában más irányból érkezik, nem egyértelmű az útvonal, de azért a tapasztalat nagy segítség a tájékozódásban. Az autópályáról, pontosabban a benzinkúttól úgy tudtunk kimenni, hogy egy körforgalmon keresztül visszafordultunk majdnem oda, ahonnét elindultunk, csupán az épület másik oldalán lévő kapunál kellett a kártyát „lehúzni”. Aztán valami iparterület mellett haladtunk el valamilyen kicsi falu felé, ahol a tranzitforgalomnak külön terelőút volt. Az A-1, és Amiens közötti főútra természetesen körforgalmon keresztül jutottunk fel. Az első faluban (ez ugyanaz volt, amit az előbb el kellett kerülni) balra kanyarodtunk Corbie felé. Ez a városnév mindkettőnk számára ismerős volt. Nem csoda, hiszen sokszor volt ez a vidék háborús csatamező. Az 1944-es partraszállást követő harcokra gondoltam, de később utána néztem.

- Na, itt vannak a dombok, amit a térképen találtál. Itt pedig az ausztrál temető.

- Szegények ezért utazták keresztül a világot, hogy itt haljanak meg. Azért szép emlékhelyet kaptak.

- Sokra mennek vele.

Ezt a temetőt is a partraszállással hoztam össze, de azt hiszem, tévesen. Na, már végigviszem e gondolatmenetet. Ekkor még nem találkoztam a folyóval, de itt volt közel hozzánk a Somme. Ez is ismerős. Néhány éve olvastam egy háborús könyvet, ami az itteni harcokról szólt. Biztosan ezért kötök minden ismerősen hangzó nevet 1944-hez. Most szívesen elővenném újra, hogy beazonosíthassam a helyszíneket, csak nem tudom a címét, azt se, hogy jutottam a könyvhöz, így reménytelen megtalálni.

Akkor vegyük sorra! Tegnap reggel keltünk át a Meuse folyón, ami ugyan már régen volt, de most már ismét a közelében járunk. Ez egyértelműen az ardenneki csatához köthető, mint említettem is. A Somme folyónál a britek vesztettek egyetlen nap alatt több mint húszezer embert az első világháború vége felé.

Ezek lehetnek többek között az ausztrálok, akiknek itt állítottak emlékhelyet. Nem mondanám temetőnek, mert úgy hallottam, hogy akkoriban azok a parasztok jártak jól, akiknek harcok voltak a földjén. Emberrel trágyázták a termőföldet.

Annyi hullát képtelenség volt összeszedni, főleg, hogy az állandó ágyúzás, még rendesen szét is terítette az emberi maradványokat. Ronda látvány lehetett. Nem csodálkozom, hogy a túlélők nem tudták feldolgozni az élményt. Az is borzalmas eljárás lehetett, hogy aki meg akart szabadulni ebből a húsdarálóból, azt a sajátjai végezték ki szökés, vagy szimulálás miatt. Akinek szerencséje volt, azt orvosi esetnek minősítették, akinek ez nem jött össze, az gyáva lett, vagy áruló. Nem sok esély volt megúszni.

A következő pici faluba érve, egy szinte jelképes körforgalomban fordultunk balra, Aubigny felé. Azért mondom jelképesnek, mert annyira kicsi volt a hely, hogy a középső részt úgy alakították ki, hogy egy pici dombot raktak ki az útburkolattól eltérő színű kővel, de nem raktak padkát. A miénkhez hasonlóan nagy kocsik, a Purina gyár miatt gyakran jártak erre, s ezek nem fértek el, csak úgy, ha ezt a középső részt is igénybe vették.

Az ellenkező irányban volt Corbie. Sajnáltam, hogy nem arra mentünk, mert a hajnali derengésben (meg talán ki is volt világítva) egy, a párizsi Notre Dame-ra emlékeztető, toronysüveg nélküli kéttornyú templom magasodott a falu fölé. Corbie. Ez is háborúhoz köthető név, bár a bencés apátságról is ismerős lehetne. Egyházi témában nem igazán vagyok művelt, tehát nem erről ismerős. Volt itt történelmi jelentőségű csata, de nem 1944-ben, hanem sokkal korábban. V. Henrik-hez köthető, tehát angol történelem. Valószínűleg a National Geografic-on láttam róla műsort. Az Aubigny is ismerős, úgy mint Gaston Aubigny, de azt nem tudom ki volt. Na, ennyit a történelemről gyerünk a Purinába a kutyatápért! Ez volt utunk legnyugatibb pontja. A La Manche csatorna légvonalban, csupán 75 km.

A gyár bejáratánál meg kellett állnunk, a táblákon tájékozódni, hogy kitaláljuk, melyik irányban foglalkoznak a szállítással. A sorompó mellett volt egy oszlop nyomógombbal, diktafonnal. Más semmi. Még épület se volt a közelben. Sanyi megnyomta a gombot.

- Bonzsur - mondta egy női hang.

- Bonzsur – válaszolt Sanyi, majd a nő kérdezett valamit, Sanyi válaszolt, majd az újabb kérdésre, megint, de ezt értettem is, mert azt mondta, hogy

- Vín (Wien)

- Oké! Nacionalité?

- Ongri

- Oké! – nyugtázta, majd megint kérdezett valamit, amire Sanyi angolul kezdett betűzni

- Ká – daböljú – té – nájn….

Felnyílt a sorompó, s begurulhattunk a szép zöld, tujákkal kerített dombok közé mélyített udvarba. Aztán meg vissza, mert amíg nincs a sofőrnek világító mellénye, sisakja, meg acélbetétes bakancsa, addig nem rakják meg a kocsit. Na, ez utóbbi nem volt. Adtak egy fénymásolt rajzot, amin be volt jelölve az üzlet elérhetőségi útvonala, ahol lehet bakancsot venni, vagy bérelni.

Sikerült korán ideérni, hiszen még alig virradt meg, de ezzel a bakancsvásárlással kicsit megakasztottak bennünket. Nyomja a gombot, nyílik a sorompó. Nézzük a rajzot.

- Stoptábla, jobbra! Másik stoptábla, balra! Elefánt…láttál ilyet idefele jövet? Ja, ez az autómosó. Körforgalom, jobbra! Casino, ez nem is kaszinó, hanem egy bevásárlóközpont, csak ez a neve. Ezzel szemben. Ez egy építőanyag-telep, meg szerszámbolt. Hova lehet itt parkolni? Még jó, hogy most nincsenek sokan. Na, ide a benzinkút elé! Bejössz?

Nem mentem be, de aztán már bántam, mert sokat kellett várnom. Leskelődtem. A telepről hozták kifelé a cementet. Erről eszembe jutott, hogy odahaza van még három zsákkal, el kellene már használni, amíg tönkre nem megy. Aztán meg venni is kellene, lassan már dolgoznom kell, hiszen jön a tavasz. Holnap már február. Ja, az még nem igazán tavasz. Hosszú ez a tél, ha nincs is olyan hideg. Érdekességképpen vehetnék itt cementet, bár aligha olcsóbb, mint otthon, de majd őrizgetném sokáig a zsákot, hogy megmutathassam, hogy nekem volt francia cementem. Na, de ilyen hülyeség miatt nem pocsékolom az eurómat. A kicsi, falusi benzinkúthoz jött egy-egy autó. Tankoltak, aztán beültek és mentek. Nekem már itt gondot okozna az ügymenet. Hogyan kell itt fizetni? Még bódé sincs a közelben.

Hacsak nem a hátam mögött, oda nem látok, ha nem szállok ki. Azért annyira nem vagyok kíváncsi. Egy szál pólóban hideg van, fel meg nem öltözök, úgyis megyünk mindjárt. Mellettem voltak egy kalodában gázpalackok. Csak néztem bután, mert az volt ráírva, hogy BUTA. Milyen legyen egy gázpalack? Okos?

Jó sokára megjött Sanyi az új bakancsával. Nem is bírta ki, hogy ne beszéljen a főnökével róla.

- Oké. El van számolva a bakancs. Nehogymá’ a saját pénzemből vegyem!

- Na, most mit kell mondani a sorompónál? – tettem fel megint egy költőit. – Mi vagyunk a magyarok? Meghoztuk a bakancsot?

Aztán nem kellett mondani semmit. Ha mi nem is láttuk a portát, azért minket valahonnét mégis láttak. A csengetésre már nyílt is a sorompó. Közben más kocsikat pakoltak, aztán – gondolom - reggeliztek, meg rágyújtottak. Lopták az időnket rendesen. A terv az volt, hogy Németországban, minél messzebbre eljussunk. Szombat délután háromra, a lehető legközelebb legyünk Bécshez. Akkor ugyanis le kell állni, mert Ausztriában kezdődik a hétvégi kamionstop.

Megkaptuk a tápot, mehettünk. Alig három óra alatt meg is raktak. Tíz órakor indultunk el. Sanyi még abban reménykedett, hogy holnap elérünk St. Pöltenig. Visszafelé immár világosban nézhettem az igen rokonszenves kicsi falvakat. Az tetszett bennük, hogy kicsik voltak a házak, olyan emberléptékűek. Nem építettek alagsort, meg emeletet, hanem a földszint, az tényleg földszint volt. Legfeljebb néhány arasznyit emeltek a padlószinten, a padlásteret pedig beépítették. Hasonló volt, mint nálunk egy üdülőtelep, csak ezek lakóházak voltak, sok esetben közvetlenül az utcára nyíló bejárati ajtókkal.

Azon az úton haladtunk pontosan, amin reggel, meg tegnap este jöttünk, egészen az A-1 ig. Most figyeltem csak fel rá, hogy mekkora területet használtak erre az autópálya-autópálya csomópontra. Nem voltak olyan helytakarékosak, mint az olaszok. Igaz, nincsenek is rákényszerítve, hiszen bővében vannak a termőföldnek. Tizenegy órakor megálltunk Cambrai térségében pihenni. Alig egy óra út után. Már most nem értem ezt az időbeosztást. Sanyi biztosan elmagyarázná türelmesen, de mi van, ha mégsem értem. Egyébként mindegy, csak menjünk már hazafelé! Nem mondtam ezt neki, de feltételezem, hogy tudta magától is.

Először Tirolban gondoltam arra, hogy legszívesebben már mennék hazafelé. Akkor ugyan jó volt egy rövid ideig az irány is, de a cél Párizs. Az én szándékom mellékes, hiszen itt, én csak potyautas vagyok, megyek, amerre visznek. Nem is szóltam egy szót se erről a gondolatomról, csak néztem az észak-francia dimbeket, meg dombokat.

Nagyon tetszettek azok a hatalmas hegyek Olaszországban is, meg Ausztriában is, tetszett a tengermellék, de, ha el kellene költözni, akkor legszívesebben ide jönnék. Ez eddig a legbarátságosabb vidék. Leginkább a kisalföldhöz lehet hasonlítani. Megint a háború jutott eszembe. Ezen a vidéken nehéz lehetett fedezéket találni. Nincs hová elbújni. Ez a vidék árasztja magából a békességet, a nyugalmat. Miért pont itt kellett annyit csatázni? Talán éppen ezért?

Aztán mégis belecsúszott egy kis rondaság. Vagyis nem annyira kicsi, hanem egy jó nagy gyár. Valami kohóféle lehetett.

Nagy tornyokkal, meg magas kéménnyel. Igaz, a lehető legkevésbé rondított bele a tájba, hiszem nem voltak több kilométeren át, elhagyatott romos épületek, kitört ablakokkal, nem volt ipari hulladék, szemét, vagy semmi olyan, ami akár a turistáknak is bántaná a szépérzékét. Itt úgy látszik, adnak a rendre. Itt jegyezném meg, hogy egész utunk során nem láttunk lepusztult nyomortelepet. Biztosan van, de nem láttunk. Ja, korábban megfeledkeztem róla, de még Pescaránál láttunk egy tarkaruhás cigányasszonyt az út közepén az autósoktól kéregetni. Mondtam is, hogy: Csak nem magyar? Sanyi, nagy összegben mert volna fogadni, hogy román. Lehet, hogy az volt.

Átértünk Belgiumba. Ez abból derült ki, hogy ki volt írva. Igaz, az úton is volt egy kiöblösödés, de megállni természetesen nem kellett. A menetlevélhez szükséges adatokat már én jegyeztem fel. A táj nem változott még egy ideig. Ugyanolyan dimbes-dombos, kicsi falvas földművelő vidék, mint a határ francia oldalán. Aztán kissé változott. Kisebbek lettek a szántók, egyre több mély, vizenyős legelő szegélyezte az utunkat, feketetarka tehenek legelésztek rajta, a pici tanyák mellett kis területeken nagyon sűrű erdőcskék, vagy inkább facsoportok voltak a dombok tetején. Néhány hajózható csatorna fölött is áthaladtunk. A pályán jó nagy volt a forgalom. A kamionok előzgették egymást a kicsi sebességkülönbség miatt néha kilométereken át, de ez nem akadályozta a személykocsikat, hiszen többnyire három sávból állt a félpálya. A fölöttünk átívelő vasbeton hidakat figyeltem.

Többnyire egyetlen elem ívelt át a pálya fölött, és feltűnően vékony lábak tartották. Azt hiszem, még nem említettem, hogy Olaszországban az ilyen hidak elemeinek a toldása bántotta nagyon a szememet. A pálya két szélén álltak a lábak, amiken túlnyúltak a szélső elemek, s a középső gerendákat a végeiken kialakított csapolások tartották. Nem a pilléreken, ahol szerintem logikus lett volna. Bizonyára ez is jó megoldás, különben nem alkalmaznák országszerte. Az autópálya építésnél felfigyeltem még arra, hogy milyen feltűnően jó minőségű előregyártott betonelemeket használnak a támszerkezetekhez is. Ennek persze természetesnek kell lenni, hiszen nem cserélgethetik néhány évente, csak nekem, mint szakmabelinek tűnt fel azért, mert én nem tudok a kisipari technológiámmal ilyen minőséget produkálni. Ezt persze nem nagyon hangoztatom, de magamnak be kell, hogy ismerjem.

Na, most végre láthattam Belgiumot, hiszen szép idő volt, fenn volt a nap az égen. Más útvonalon haladtunk, mint szerda hajnalban, több időt töltöttünk az ország területén.

Tetszett az aszfaltra festett útirány jelzés. Az egyik sávban BRUX, a másikban LUX. Mondtam ugyan, hogy nézzük meg, dolgoznak-e az uniós képviselőink, de mégis inkább a Lux-ot választottuk. Charleroi, Namur, aztán be, az Ardennek hegyei közé! Érdekes, egyben rokonszenves palánkok szegélyezték a pályát. Nem zárt kerítés, hanem lamellás. Olyan, mint egy félig nyitott zsalugáter. Ha előre nézünk, látjuk a mögötte lévő területet, de oldalt már nem. Egyébként nagyon sok helyen építettek hangfogó falakat, hiszen nem járható az a megoldás mindenhol, hogy a nyomvonalat messze vezetik a lakott területektől. Párizsban például úgy oldották meg, hogy sok helyen levitték a pályát a föld alá, s felettük vannak a parkok, kastélyok, lakóházak, vagyis a város. Logikus, hiszen oda kell az út, ahol a forgalom igényli.

Szép vidék az Ardennek, még így, télen is. Persze nézelődés szempontjából jó ez az évszak, hiszen nem takarják előlem a kilátást a lombok. A fű, és a fenyőfák ilyenkor is zöldek, tehát közel sem barátságtalan a táj. A vizes legelőkön itt is tehenek legelésztek, bár egyre több helyen láthattam lovakat. Nem tudom mifélék, de olyan kicsik, mint a kárpátok lovai, a huculok, és olyan erőteljes, vaskos felépítésűek, mint a Steier, vagy muraközi lovak. A réteken itt is olyan mesebeli folyócskák kanyarogtak, mint egykor a rajzfilmeken láttam.

Szinte tele a meder, a part pedig omladozó föld, de a dús, zöld fű teljesen a víz széléig ér. Noha a hegyeket erdő borítja, de a rétek dombocskáin itt is sűrű facsoportok, többnyire fenyők takarják. Aztán beborult az ég, elkezdett havazni. Na, úgy látszik, közeledünk Luxemburghoz. A másik irányból is éppen így jártunk. Egy 45 perces pihenőt még ki kell vennünk. Legalább kibonthatok egy készétel konzervet, úgyis jócskán túl vagyunk már az ebédidőn.

A parkolót már egybefüggő hó takarta. Most van hely, nem úgy, mint este, a hatalmas területen szinte elveszik a néhány parkoló kamion. Igaz, itt aligha szoktak éjszakázni, hiszen semmiféle objektum nincs, csak a nagy tér. Távolabb van magyar autó is, de nem társalgásra való az idő. Néhány személykocsi is beáll, megpisiltetni a gyereket, aztán indulnak is tovább. A pacalos dobozt nem akarom a fülkében tárolni, így kiszállok, a kukába tenni a szemetet. Nincs messze, nem is öltözök fel erre a kis időre. Pólóban, papucsban…brrr… Nem volt jó ötlet. Megjött a tél. Nem mutatkozik egyébként súlyosnak a helyzet, aligha marad meg sokáig a hó. A tükörre is rátapad, ahogy fújja a szél. Nincs elég hideg. Na, persze viszonylag. Induláskor felajánlom, hogy letörlöm a tükröt, de nem kell. Van benne fűtés, majd leolvad.

Három óra körül érünk Luxemburgba. A pálya szélén láttam néhány személykocsit álldogálni. Régebbi típusok, biztosan nem bírják a havat, várják a műszaki mentést. Az elmúlt napokban idefelé jövet láttam a pályán (lehet, hogy már írtam?) műszaki mentést. Egy kamionnak kereket cseréltek. Előtte állt egy sárgán villogó autó, és egy másik, ami a szervizkocsi volt, a kamion mögött pedig még egy biztosító, nagy táblával, futófénnyel. Nem lehet olcsó mulatság egy ilyen kivonulás. Most, a személykocsik kapcsán azt figyeltem, hogy a padkára leállni sem egy életbiztosítás, de itt, akár a fűre is le lehet állni, hiszen sem árok, sem pedig kerítés nincs az út mellett. Mivel az úthasználat személykocsiknak ingyenes, kamionoknak matricás, nem szükséges a pályát elzárni.

Ahogy közeledtünk Luxembourghoz, (a városhoz) egyre sűrűbb volt a forgalom. A hóesés elállt, noha ez eddig is csak hangulatilag számított, az úttest csupán vizes lett. A pálya fölötti információs traverzen, világított a torlódásra figyelmeztető jelzés.

Négy kilométert jelölt, de csak azért ennyit, mert ott volt a következő jelzőberendezés. Az is világított. Lelassultunk, meg-megálltunk. Ez volt olyan kb.10 km. Amikor kicsit meglendülhettünk volna, elértük a töltőállomást, ahol majd megállunk tankolni, és fürödni. A fő gond persze az volt, hogy át kellett menni a túlsó oldalra, ami nyílván csak a következő csomópontnál volt lehetséges. Abba az irányba, lehetett menni rendesen, de aggódva figyeltük a Németország felé araszoló forgalmat, amibe majd egy óra múlva nekünk is be kellene sorolnunk. Addig még előreláthatólag romlani fog a helyzet, hiszen péntek délután van, mindenki igyekszik hazafelé.

Beálltunk tankolni. Hamar végeztünk, de úgy van kialakítva a töltőállomás, hogy egymás mögött két kocsi is tankolhat, s aki időközben betolatott elénk, még nem végzett, így várnunk kellett. Ezt kihasználva, lesiettem a WC-re, de nem először jártam úgy, hogy csak a szándék volt meg, de nem volt szükség. Nem egyszerű ráállni erre az életritmusra. Odahaza nem is kell ilyenekre figyelni, mert bármikor ott a lehetőség. Itt más a helyzet, be kell az embernek még a szükségleteit is programozni. Meg lehet szokni, de ettől több idő kell. Azt mondják, a kotlós is 3 hét alatt szokja meg, hogy a tojásokon kell ülnie. Bár, ez rossz példa, mert éppen akkor unja meg, és kel fel. Amelyik csibe addig nem kel ki, az úgy járt. Na, én aztán nem kotlottam sokáig. Azt hittem, majd a parkolóban kell keresnem a mi kocsinkat, de még a kúthoz kellett visszamennem. Éppen időben érkeztem, mert már mehettünk is. Most, egész jó helyet találtunk, szinte a bejáratnál.

A probléma odabent adódott, mivel itt is csúcsforgalom volt. A zuhanyzó előterében feltűnően sokan voltak. Egyesek borotválkoztak, mások hajat szárítottak, megint mások, pedig csak várakoztak. Biztosan várják a kollégát, aki még nem végzett. Bekukkantottam a tusoló sorra. Minden ajtó be volt csukva. Aha! Ezek itt a sorukra várnak. Beálltam harmadiknak. Vártam. Megérkezett Sanyi is. Valamit mondott, de nem értettem. Mi van?

- Menjünk a nőibe! Amikor Ildivel voltunk, akkor úgy csináltuk – mondta már, amikor magunk voltunk a női részen – hogy ő jött ide, én meg mentem amoda. Utána mondja, hogy a csehek meg ott fürödtek mellette. Legközelebb már mind a ketten ide jöttünk.

Hamar végeztünk. Én kicsit előbb, aztán vártam rá fent, az előcsarnokban. Amikor megjött, ment az automatához, megvenni a németországi útvonalengedélyt.

- Akkor én addig bemegyek a boltba – próbáltam gyorsítani az iramot.

- Várjál! Megyek én is, venni kell olajat!

Tényleg, hiszen mondta is korábban, hogy nem kell még ugyan a motorba, de inkább legyen kéznél, ha szükség lenne rá. Így tehát megvártam. Fogtam egy kosarat, beleraktam a hitem szerint foltos hiéna figurát, amit a múltkor itt hagytam, meg egy másik kütyüt, a feleségemnek, Valentin nap alkalmából.

Sanyi az olajjal, én meg a két kis kütyüvel, beálltunk a sorba. Volt 4 pénztár, de mindenhol sor állt. Azt választottuk, ahol egy egzotikus leányzó volt a pult mögött. Barna, sehogy se álló haja volt, arcvonásai afrikai eredetet sejttettek, gyönyörű fogsora azt juttatta eszembe, hogy milyen hülyén nézne ki, ha azokból a hatalmas fogaiból hiányozna, elöl egy. Ezt szóvá is tettem, de csak halkan súgtam oda Sanyinak, mintha nem mondhattam volna hangosan, hiszen itt úgyse érti senki. Ha mégis, akkor jót derül rajta. Amikor Sanyi került sorra, azt találtam furcsának, ahogy a nő kiszámolta a visszajárót. Na, most, ahogy írom döbbentem rá, hogy nálunk is így számolják ki, hogy előbb az aprót. Miért volt akkor nekem ez furcsa? Aztán nekem mondta, hogy mennyit fizessek, meg talán megköszönte, meg elköszönt. Szerintem franciául. Én meg annyit se mondtam, hogy bakfitty. Na, végeztünk.

Irány az autópálya, a szándékunk szerintihez képest, az ellenkező irányba. Gyorsan haladtunk, hamar eljutottunk jó messzire, közben aggódva figyeltük, hogy a túloldal teljesen be van állva. Nekünk pedig ott kell majd mennünk visszafelé! Az első adandó alkalommal, befurakodtunk a balra, a „mi pályánk” fölé kanyarodó sávba.

Lassan mozdultunk néha előre. Feljutottunk a felüljáró közepére, meguzsonnáztam, de még akkor is ott álltunk. Rengeteg irány volt itt egybefésülve, és természetesen mindig a másik sáv haladt jobban. Közben én már el is vesztem, nem tudtam, melyik útra kell mennünk. Jó lett volna egy távolabbi út, ami kicsit északabbra megy át a Moeselen, de akkor még tovább tart innét kikeveredni. Egy forgalom elől lezárt „csíkos” területen parkolt egy kamion.

- Na, - mondta Sanyi – a kolléga kivette a pihenőidőt.

- Hát… elég kellemetlen ügy. Attól, hogy nem haladunk, a vezetési idő telik.

- Már nem messzire jutunk el, lejár nekünk is az idő. Jó, ha éppen átjutunk Németországba.

Ismét elértük a „bázisunk” vonalát, amikor kicsit meglódult a forgalom. Sokan mentek már innét Franciaország felé, ami számunkra javította az esélyt, a gyorsabb haladásra. A mellettünk haladó személykocsik nagy részéből kiszűrődött a GPS, vagy a TV kék fénye. Volt, ahol a gyerekek videóztak a hátsó ülésen, de olyan is, amikor a műszerfalon egy laptop volt felnyitva, ami még egy kamionnál is sokat kitakar az ablakból, nem még egy személykocsinál. Másfél óránál nem volt több az araszolás, máris mehettünk, akár 70-el is. Aztán, mikor elértük a hiányzó pályaszakaszt, megint torlódásba kerültünk. Ez már nem tartott sokáig, csak eltolták előlünk az összetört személykocsikat, akik bizonyára a torlódás megszűnésének örömére szaladtak össze, s mehettünk is tovább, be az alagutakba, közben át a nagyon mélyen alattunk folyó Moesel hídján, és át a határon. Erről megint egy háborús film jutott eszembe, amikor ezen a folyón kellett átkelni. Emlékszem, hogy milyen magas volt a part. Tényleg olyan. Nem egy leányálom úgy átkelni, hogy a túloldalról lőnek.

Természetesen ekkorra már réges-rég beesteledett. A Saar-nál még mondtam egy hülyeséget, amivel csak a német nyelvtudásomat akartam fitogtatni.

- Nahát! A folyó balra van, a kikötő meg jobbra?

- Az autópályáról csak jobbra lehet kihajtani.

Ja, tényleg. Kerestem az első benzinkutat, mert tudtam, hogy ma már nem jutunk el sehová, csak megállunk ott, ahol legközelebb alkalom nyílik rá. Elhagytuk Saarlouis-t, de még Sulzbach-ot nem értük el, benzinkutat se láttunk, csak egy sima, mezei (na, jó, inkább erdei) parkolóban félreálltunk. Mint már oly sokszor, most sem kijelölt parkolóhelyen, csak éppen ott, ahol elfértünk.

Nem volt további teendőnk, csak várnunk kellett a reggelt. Minden eddiginél korábbra, négy órára terveztük az indulást. Ruha, táska az ablakba, védőháló lehúzva az ágy éléhez, takaró a falhoz, telefon a kispárna mellé! Fellépek az alsó ágy szélére, majd hason felnyomom magam az emeletre, aztán már csak ki kell húzni magam alól a takarót, s máris lehet aludni. A háló ekkorra felugrik magától. Lekukucskáltam a fűtésszabályzóra. Már csak 3-asra van állítva. Így már rendesen be kell takaróznom, de nem szólok, inkább így maradjon, mint első éjszaka, amikor 5-ösre volt véve. Nagyon kényelmes a fekhelyem, de azért hiányzott volna a kispárnám, pedig csak erős rábeszélésre voltam hajlandó magammal hozni. Nem tudom, melyik ruhámat gyűrtem volna a fejem alá. Jól tettem, hogy hallgattam az asszonyra. Igaza volt, mint ahogy legtöbbször, csak nem szabad ezt előtte elismerni, elvégre én vagyok a parancs. Vagy nem? Otthon ugyan van-e még hó? Biztosan elolvadt már.


Múzeumlátogatás

Mint eddig talán minden reggel, ébren vártam az ébresztőt. Megvártam, amíg Sanyi kimegy, ne lábatlankodjunk egymásnak, lemásztam, felvettem a nadrágot, majd beültem a helyemre. Ásványvízzel megnedvesítettem a kis törölközőmet, amivel gyorsan elvégeztem a tisztálkodást. Azért még ez a módszer is sokkal jobb, mint a semmi. Sanyi odakint ásványvízzel fogat mos. Nekem erre nincs gondom, nincs mit mosnom. Nem tudom, mi tart ennyi ideig, de motorindításig eltelik 20 perc. A többi kamionos persze ettől úgy alszik, ahogy akar, vagy ahogy tud. Nem mi voltunk az elsők, akik elindultunk. Éjjel hallottam motorzúgást. Azért azt nem értem, hogy a forgalom hangját miért nem hallottam, pedig közel volt hozzánk az út. Na, nem mintha hiányzott volna, így is sokat voltam éjszakánként ébren.

Elindultunk, bele a sötét éjszakába. Na, jól van, a kora hajnalba. Kiértünk az erdőből, s egy nagy, gomolygó fehér felhő tárult elénk. Látszott az is, hogy honnét száll fel, hiszen a kohó is ki volt világítva. Olvasztják a vasat a Fordokhoz. Jobbra Lebach, és Mettlach. Biztosan itt találták fel a metlachi-t, mint ahogy Hamburgban a hamburgert, Portlandban meg a cementet. Legfeljebb nem, de a név adja magát. Még a Saarburg-on poénkodtunk, a magyar áthallás miatt, miszerint már akkor saar volt, amikor megcsinálták. Ezután sokáig nem volt semmi figyelemfelkeltő, nem is volt mit nézni, hiszen erre már jártunk, nem is olyan régen. A minket megelőző személykocsik lámpáit figyeltem. Némelyik típust már fel tudtam ismerni a hátsó lámpájáról. A hosszú, kissé bedöntött álló, vörös csík, Lancia. A vörös körből kifelé, legyező forma, az nem tudom, hogy pontosan melyik modell, de biztos, hogy BMW. Az új VW Passatoknak, Boráknak, gyűrű formájú hátsó fényük van.

Kaiserslautern közelében a fejünk fölött láttunk mozgó fényeket. Az amerikaiak a sötétség leple alatt repülnek. Magát a gépet nem láttuk, csak a fényeit, legfeljebb a sötét égen még egy picivel sötétebb árnyat, de baromi nagy lehetett. Aztán még láttunk egy másik ugyanilyet is. Velünk ellentétes irányban haladt, de olyan lassan, hogy úgy érzékeltük, mintha állna az égen.

Mire megvirradt, már a Rajnánál jártunk. Belekeveredtünk megint az egymás hegyén-hátán lévő autópályákba, de végül is nem volt olyan bonyolult, hiszen a 6-oson érkeztünk, és a 6-oson is keveredtünk ki.

- Na, majd most figyelem a Dunát Ulmnál, mert az mégse járja, hogy nem vettük észre.

- Azt most aligha fogod meglátni, ugyanis, nem arra megyünk.

- Neem? Nem megyünk München felé se?

- Nem. – rázta meg finoman a fejét. - Nürnberg, Regensburg, Passau. Majd Regensburg után nézheted a Dunát! Átmegyünk rajta egy csomószor.

Már majdnem nyolc óra volt, amikor előttünk, feltűnt két szuperszonikus utasszállító, egy csarnok tetejére felállítva. Egy Concorde, és egy Tu-144-es. Bekanyarodtunk a benzinkúthoz, pihenőt tartani. Ez, itt Sinsheim. A város neve nem mondott semmit, pedig Sanyi már többször emlegette az út során, de nem, hogy megjegyezni nem tudtam, még nem is értettem, hogy mondja. Itt megyünk a múzeumba.

Úgy indultam neki ennek az utazásnak, hogy majd megyünk és megyünk. Nem terveztem programot. Elég nekem az, amit az útról látok. Most persze mindenképpen meg kell állni, hiszen a Lidl-be be kell menni csokiért. Jó lenne egy, vagy inkább két bringa, mert gyalog nagyon messze van. Elindultunk az út szélén a forgalommal ellenkező irányba. Azért, mert így építették meg az utat. A pálya fölött legalább már volt gyalogjárda. Azt ugye mondanom se kell, hogy nem a mi oldalunkon volt a város?

- Még csak nyolc óra van, a múzeum pedig kilenckor nyit. Azé’ már csak menjünk el, legfeljebb kívül szétnézünk.

- Vagy addig bevásárolunk a Lidl-be.

- A cuccot, meg cipeljük magunkkal?

- Ja! – döbbentem rá, hogy milyen butaságot javasoltam, hiszen a Lidl itt van előttünk száz-kétszáz méterre, a múzeum pedig túl rajta vagy két kilométerrel.

Nem tűnt persze olyan soknak, hiszen odaláttunk.(mint az Eiffel toronyra, ami 12km-re volt tőlünk) Baktattunk a keskeny járdán.

Itt is éppen olyan szűkre méretezték, mint Olaszországban. Igaz, ez nem sétatér. Itt, ha valaki gyalog kénytelen menni, az úgyis siet, és többnyire egyedül megy. Ilyen messzire lehet, hogy csak a magyarok képesek elgyalogolni. Jól jönne egy kerékpár, illetve kettő.

Sanyi már régen gondolkozik annak megoldásán, hogy ehhez hasonló helyzetekben hogyan tudná megoldani a közlekedést, hiszen a városokba nem lehet kamionnal bemenni, a benzinkútnál pedig elég unalmas az időtöltés. A pótkocsi alatt van egy jókora tartókeret, ahol többnyire a pótkereket tartják, de most például nincs ott semmi. Elférne ott két bringa, de valamibe be is kellene csomagolni. Egyrészt, hogy ne legyen a felcsapódó víztől, portól csupa dzsuva, meg aztán azért is, hogy el ne lopják. A legfőbb gondot viszont az jelenti, hogy nincs saját pótkocsija, hanem cserélgetik azokat, az üzleti érdeknek megfelelően. Amit most húzunk, arra is más rakatta fel odahaza az árut, csak utána akasztotta rá Sanyi az ő vontatójára. A cég szempontjából így volt célszerű.

A lényeg, hogy gyalogolnunk kell. Megyünk a múzeumhoz, hogy legalább kintről megnézhessük a kiállított repülőgépeket. Tucatnyi autókereskedés előtt haladunk el, amiket előbb parkolónak néztem, mivel nincs elkerítve. Aztán feltűnt, hogy nincs a kocsikon rendszám, és árcédula van az ablakukban. Előbb új autóknak gondoltam, de aránylag kedvező áron kínálták, és különböző márkák sorakoztak egymás mellett. Többnyire – mint az utakon is – német autók. Egy kis utca szélén állt egy sárga, H-2-es Hummer. Nem a többi autó közé állították, de ez is eladó. Sanyinak tetszik ez a robusztus gép, ami már annyira ronda, hogy szinte szép. Megjegyeztem, hogy nem győzné benzinnel, amin elcsodálkozott, hiszen ő dízelüzeműnek gondolta. Megegyeztünk, hogy visszafelé ezt kiderítjük. Nagyon messze volt a múzeum. Szívem szerint visszafordultam volna, de Sanyi annyira meg szerette volna mutatni, pedig ő már kétszer is látta, hát nem vehettem el a kedvét.

Odaértünk. Egy nagy nyitott tér. A hatalmas csarnok tetején egymás mögött a két szuperszonikus utasszállító. Az épület éle fölé, ferdén felállványozva egy, a Malév-tól kiselejtezett Tu-134-es, amire úgy emlékszem, 140 férőhelyes, és ahhoz képest meglepően kicsinek találtuk. Különös érzés volt ilyen közelről látni, éppen úgy, mint a nagy klasszikust, a DC-3-as Dakotát, amiről úgy tudom, hogy a világ legnagyobb darabszámban gyártott utasszállítója.

Ez a földön állt, de el volt kerítve. Gyerekkoromban, azt hiszem, ilyenben jártam Debrecenben, de akkor elég volt annyi, hogy repülőgép. Most már valamelyest, értő szemmel figyeltem a részleteit. A hatalmas, első futóműveit, a szegecselt burkolatot, a két, egyenként 13 hengeres csillagmotort, a vaskos kipufogókat, a széles, összetéveszthetetlen formájú szárnyakat, a csinos, orrát, pici ablakait. Na, és persze az érzés, hogy egy Dakota előtt állok. Készült róla fotó is. Mint ahogy arról is, amikor a szárnyas bomba alatt állok. Nem tudnám teljes bizonyossággal megmondani, hogy mi volt az. A rakéta test, olyan, mint a V-2-es, de a rövid, nyilazott szárnyak, már zavarba ejtettek, hiszen a V-1-nek, úgy tudtam, egyenes szárnyai voltak.

Az alá szerelt pulzár-hajtómű, a rakétatesthez képest inkább csak tűzoltó készüléknek tűnt. Később, amikor odabent is szétnéztünk, helyre tettem ezt az értetlenségemet, hiszen a németek a háború alatt olyan sokféle fegyvert készítettek, hogy alig lehetett sorozatgyártásról beszélni, hiszen minden fegyverük, állandó fejlesztés alatt állt. Úgy hallottam a harckocsijaikról is, hogy a legjobb volt a maga idejében, csak nem győztek belőlük eleget gyártani. Míg az amerikai Shermann nem volt egy jó konstrukció, de akkora termelési kapacitással rendelkeztek, hogy egyszerűen nem győzték kilőni őket.

Ezeket a fegyvereket már a csarnokban láttam. Ugyanis, az történt, hogy mégiscsak bementünk. Amikor a kapuhoz értünk, Sanyi megnézte az órát, és csupán öt perc volt a nyitásig. Előbb körbejártuk az udvart. A tetőn felismertük a vietnami háború „sztárját”, a nem tudom milyen becenevű, lapos fenekű helikoptert. A másik csarnok fölött egy ronda, kanadai hidroplán, a végénél még két repülőgép, amiket szintén nem ismertem. Az egyik négymotoros, légcsavaros utasszállító, a másik egy rakétaszerű harci gép. Az udvar végében mozdony, és vasúti daru. Bementünk az előcsarnokba, ahol legelőször egy kétéltű, nyitott személykocsit jártam körbe, a fejünk fölé egy legalább 90 éves, házi készítésű repülőgép volt felfüggesztve. Érdekes szerkezet. Súlyos futómű és robbanómotor, egy nagyon könnyű és törékeny sárkányszerkezettel párosítva. Vékony faváz, vászonborítás, és huzalok. A hátsó szárny, mint egy denevérszárny, a vezérsík, csak egy kicsiny oldalkormány. A függőleges kormányzást a farok mozgatásával oldották meg, a szárnyon nem volt semmi mozgó rész. A kormányzó huzalokat egy kis fapöcök huzigálta. Ez a gép, bármilyen hihetetlen, valamikor repült.

Majd, a forgó-rudas kapunál bámultunk befelé, ahol régi, amerikai álomautók voltak kiállítva. A pihenőidőnk már bőven letelt, de Sanyi mégis megkérdezte, hogy be menjünk-e. Nem támogattam kifejezetten a dolgot, de nem is elleneztem elég határozottan, így megvette a belépőket. Aztán történt egy kis malőr, ugyanis soha nem mentem még át ilyen beléptető rendszeren. A jegyemet bedugtam a nyíláson, így a rúd fordult egy kattanást, de én kint maradtam. Tanácstalan voltam.

- Búj be alatta! – tanácsolta Sanyi – Már meg így bejöhettünk volna jegy nélkül is. – mondta, miután bebújtam a rudak alatt.

Azonnal átláttam, hogy reménytelen vállalkozás lenne mindent megnézni, pedig ez még csak az egyik csarnok.

Az amerikai batárokon igyekeztem mielőbb túljutni, a mögöttük elhelyezett ősautókon se sokat időztem. Kicsit szörnyűlköztem a hatalmas, nehéz szerkezeteken, különösen egy kétüléses, egyenes alvázú, szemlátomást nagyon kényelmetlen, 14000ccm-es sportkocsin. Elképesztő szerkezeteken át vezetett az út a mai autókig. Kicsit odébb traktorok voltak kiállítva, köztük egy olyan Lanz Buldog, amit gyerekkoromban még láttam használatban. A gépek sora végigjárhatatlan. Harckocsizó múltam miatt talán természetes, hogy a cséplőgépektől, stabil motoroktól, mozdonyoktól, jobban érdekelt a haditechnikai rész. Francia, brit páncélkocsikkal kezdődött a sor, de némelyik olyan hihetetlenül kicsi volt, hogy nehéz volt elképzelni, hogyan tudtak emberek belebújni. Ágyúk voltak egész picik, viszont bemutattak nagy kaliberű tarackokat is. Hajóágyúkkal nem foglalták a helyet, hiszen a beléjük való gránátok is megdöbbentően nagyok. Ami leginkább érdekelt, azok a német harckocsik. Volt egy orosz T-34-es is, de azt már ismertem, de egyébként is, sok hasonlóság van benne a T-55-el, amiben két évig szolgáltam. Leginkább a hernyótalpakban lévő „átlapolt” futógörgőkre voltam kíváncsi, mert képről nem tudtam megállapítani, hogy oldották ezt meg. Kerestem az ardenneki csatában résztvevő királytigrist, de itt nem úgy nevezték a tankokat, mint minálunk. Tudok Tigrisről, Királytigrisről, Párducról, meg Leopárdról. Ezek magyar elnevezések, de németül a Kraftpantzer különböző változatai között kellett kiismerni magamat. Egy ’42 gyártású, egy dobogóra volt feltéve, ami még nagyobbnak mutatta az egyébként is szokatlanul nagy harckocsit. Számomra furcsa megoldás volt, a hátul felálló két kipufogója.

Egy másik ugyanilyen gépet azután raktak össze, hogy találat érte. Nagy lyuk tátongott az oldalán, ahol be lehetett látni. A belső részek megmaradt darabjait tartószerkezet segítségével egykori helyére illesztettek, így a motor egy része, mintha a levegőben lett volna. Hasonló kiállítási tárgy volt egy tengerből kihalászott Stuka zuhanóbombázó, amit még le se takarítottak, úgy tették oda, ahogy megtalálták. Voltak persze ép repülőgépek is. Német Junkers, Messersmidt, Fokker, amerikai Speedfighter, és még néhány más gép. Megnéztük a 870 000! nyolcszázhetvenezer köbcentis csatahajó-motort, Egy U-boat motort, óriási szivattyút, gőzmozdonyt, és majd’ elfelejtettem: Volt egy faküllős kocsikerék, ami legalább 4 méter magas. Nem tudom, mire használhatták. Lehet, hogy bodnár-cégér volt? Szóval, még elsorolni is sok, nem még végignézni. Na, persze ez még csak az egyik csarnok. A másikban főleg autók, mindenféle kategóriában, de legelőször egy űrhajós ruhát vehettünk szemügyre. Nehéz elképzelni, hogy ez egy olyan öltözet, ami kibír 300°C hőmérséklet különbséget. Márpedig kibír, mert a holdról élve jöttek vissza, ahol a napon + 150, az árnyékban pedig – 150°C a hőmérséklet. Igaz, hogy ez a kiállítási tárgy egy szovjet szkafander, de bizonyára nem sokban különbözik az amerikaitól. Az autók felsorolásával kár is lenne próbálkozni. Ferrarik tucatszám, Lamborgini, Jaguár, Lotus, Rolls Roys, Bentley, Porsche, formula 1-es autók, és még számtalan jármű. Természetesen versenymotorok is. Igyekeztünk sietni, mert már órák óta nézelődtünk. Persze a tetőn lévő Concorde-ot se hagyhattuk ki, ha már eddig eljöttünk. Viszont, ha felmásztunk a tetőre, akkor összevetésként meg kell nézni a Tu-144-est is. Ez volt közelebb. Olyan szögben van a tetőn felállítva, mintha emelkedne. Hátul van a bejárat. Ez nem emeletes, mint a nagyobb gépek, nem a hasa alatt, hanem a farok részben van a csomagtér. Az ajtó mellett a falon olyan tartók vannak, mintha ejtőernyők helye lenne. Ez valószínűleg így is lehetett, mert az ajtó fölött még a karika is ott van, ahová a kioldó zsinórt kapcsolták. Elkezdtünk menni fölfelé, a meredek padlón. Mit mondjak, nem egy bálterem. Határozottan szűk. A látogatók dolgát megkönnyítendően, kiszedték az ülések nagy részét, de a sínekből ez nyilvánvaló. Hitetlenkedtem, hogy ebben a szűk térben elfér 100 ember. Számolni kezdtük a meglévő, és a helyből feltételezhetően korábban ott volt üléseket. Száznál több. A pilótafülkénél, már határozottan érezni a gép lengését.

Az ülésekre Sanyi azt mondta, hogy olyan Ikarusz ülések. Igaz, ráadásul, abból sem a kényelmesebb fajta. Ezeknél a gépeknél nem a komfortérzet volt az elsődleges szempont, hanem a gyorsaság. Amikor kijöttünk, akkor figyeltem a hatalmas deltaszárnyakat. A lépcsőről éppen bele lehetett látni az élébe. Eddig úgy hittem, egyenes a síkja, de most vettem észre, hogy olyan íve van, mint egy madárszárny. Bizonyára terheléskor kiegyenesedik, de így, határozottan lóg a vége.

Átmentünk a Concorde-ba. Innét figyeltem meg a különbségeket. Felületes szemlélő számára egyformák, pedig nem. A Concorde-nak kisebb a vezérsíkja, a törzs jelentősen túlnyúlik rajta. Ezért egy támasztókereket tettek alá. A hajtóművek a szárnyakon, míg az orosz gépnél a törzs alatt vannak elhelyezve.

Az oroszok alkalmaztak az alacsony sebességű manőverezés könnyítésére úgynevezett kacsaszárnyakat a pilótafülke két oldalán, amit be lehetett hajtani. A törzs belsejében nem sok különbség van, csak az alkalmazott anyagok minősége tűnik fel.

Itt nem készültek fel ejtőernyős ugrásra. Nem is sok értelme van egy ilyen gépnél. Szuperszonikus sebességnél és nagy magasságban nyilvánvalóan lehetetlen kiugrani. Azt hiszem közismert, hogy mindkét típussal történt tragédia. A Tupoljev, egy repülőbemutatón zuhant le, a Concorde-nak felszállás közben gyulladt ki az egyik hajtóműve, vagyis az ejtőernyő szóba se jöhetett. Különösen utóbbi esetben, ahol utasokkal teli, menetrendszerinti járat pusztult el egy gumidefekt miatt. Mindez persze nem tartozik az én kirándulásomhoz, de hozzátartozik a szuperszonikus utasszállítás történetéhez.

Még a másik tetőn is volt valami pilótafülke, de azt már nem néztük meg. Mindent úgyse lehet végignézni, délután háromra pedig át kell érnünk Ausztriába. Ráadásul még előttünk állt egy jókora gyalogtúra vissza a kamionhoz.

A sietős visszaúton, azért nem mulasztottuk el a sárga H-2-est körbeszimatolni. A szimatolás szó szerint értendő, hiszen az üzemanyagot akartuk kiszagolni. A tanksapkánál nem jutottunk eredményre, a kipufogócsövet kezdtük keresni, de alig találtam meg. Éppen a karosszéria alsó élénél van elvágva, miután kissé lefelé hajlították a végét.

- Kormos? – kérdezte Sanyi – Mert akkor dízel.

- Kormos, de még kívül is maszatos nem tudom ebből eldönteni, hogy milyen üzemanyaggal működik.

Leporoltam térdemen a nadrágot, s anélkül, hogy kiderítettük volna, mivel megy a Hummer, tovább siettünk a Lidl felé. Közben az úton jött egy Hummer. Természetesen, mindketten a hangját figyeltük.

- Na? Szerinted?

- Szerintem inkább benzines, bár nem biztos.

Már négy órája tart a pihenő. Nem gondoltam volna, hogy így eltelt az idő. Valójában már a repülőgépek bejárása előtt éreztem, hogy fáradt vagyok, de ezt betudtam annak, hogy túl sok az élményből. Ami persze igaz is volt. A bevásárlást hamar letudtuk. Nem vettünk sok mindent. A csokira emlékszem, kenyérre, paradicsomra, meg Sanyinak – gondolom – salátát vettünk. Ja, meg nekem narancsot, mert a vitaminra szüksége van a szervezetnek. A készleten lévő zöldalma megrágása túl tesz a képességeimen. A szatyrot most is végig én cipeltem. Legalább ennyit dolgozzak! Amikor egy kis rövidítéssel, a szántóföld szélén visszaértünk a benzinkúthoz, egy, a festése miatt katonainak kinéző Mercedes terepjáróra figyeltünk fel. Talán azért, mert az utasai, korukra való tekintettel, semmiképp nem lehettek katonák.

Mind a férfi, mind pedig az asszony, közel állhattak a nyolcvanhoz. Indulás után hamar el is hagytak bennünket, majd kicsit később újra egy benzinkúttól láttuk őket kihajtani. Sanyi meg is jegyezte, hogy „ilyen sokat fogyaszt?”

Na, akkor húzzunk bele, hiszen szűk három órát mehetünk még a héten, aztán le kell állni hétfő reggelig. Valójában teljesíthetetlen volt a feladat, hiszen Nürnberg két óra, onnét Regensburg még egy, s még egy óra az osztrák határ. Bár Subenig még bemehetünk, hiszen az talán csak két kilométer. Szép tájakon haladtunk, de tulajdonképpen olyan volt, min máshol. Már nem hatottak az újdonság erejével sem a hegyek-völgyek, sem az erdők-mezők, folyók, hidak, kisebb-nagyobb falvak. Abban reménykedtem, hogy talán Nürnbergből látok valamit, de fel lettem rá készítve, hogy ebből se lesz semmi. A kényelmes ülésemet már nem találtam annyira kényelmesnek. Hol előrébb, hol hátrább billentettem a támláját, hol egymás mellé tettem a lábam, hol kisterpeszben ültem, bal lábamat a kissé magasabb motorházra téve, hol jobbra, hol balra billentettem magam az ülésbe, karjaimat hol összefontam, hol csak az ölembe ejtettem.

Szóval mindenféle testhelyzetben próbáltam a korábbinál kényelmesebben ülni. Már a forgalom figyelése se kötött le, hiába láthattam jó sokat a Mercedes CSL-ekből, már nem is tetszettek annyira. Néha román trélerek hagytak el bennünket, vagy mi őket.

- Most a románok, meg a bolgárok viszik hazafelé a roncsokat. Éppen úgy, mint korábban a magyarok tették.

Kis érdekességet hozott az unalmamba, hogy olyan város nevét láttam, hogy AMBERG. Ott lakik a nagynéném. Ha Csehország felé mennénk, útba esne. Most viszont még dolgunk van Ausztriában, nem hazafelé megyünk. Amberg 50km-re volt onnét, ahol lekanyarodtunk Regensburg felé.

Na, ez viszont már kicsit izgalomba hozott, hiszen abban bíztam, hogy láthatom azokat, amiket a gyerekeim, a bicikli túrájukon. Nem is kellett csalódnom, hiszen az első, amit láttam, a Duna legrégebbi kőhídja, mögötte a dóm két tornya. Végül is ennyi, hiszen a hegy, az erdő, eltakarta a várost. Amit később láthattam, az már éppen olyan jellegtelen volt, mint néhány napja Innsbruck déli része. A Dunát viszont most észrevettem. Itt már jó nagy folyó, nem lehet nem észrevenni. Délre enyhe dombok, vagy inkább mondhatnám síkságnak is. Északra a Duna, bár azt nem látszott innét, csak tudtam, hogy ott van.

A folyón túl hegyek, egyikükön a Valhalla lépcsői, oszlopai. Na, kipipálva. Ezt is láttam. Messziről, de láttam. Aztán meglepően hamar feltűnt a távolban Passau vára. Wörth volt kiírva. Vagyis tévedtem, nem Passau. Hogyan is hihettem, hiszen az még legalább egy óra. Persze, ha valamit megláttam a hegyen, arról már azt szerettem volna hinni, hogy Passau. Végül nem vagyok benne biztos, hogy láttam, hiszen abban a térségben dél felé haladtunk. Addig persze még jó sokszor átmentünk a kanyargó Duna fölött, sőt közvetlen mellette meg is álltunk a 45 perces pihenőre. Nem sok kellett volna, hogy a négy és fél óra alatt elérjük a határt, de nem értük el.

A pihenőtől előbb Sanyi ment le a folyóhoz, majd miután meguzsonnáztam, én. Nem sokat időztem ott, mert nem volt jó idő. A szél nem fújt, de elég hideg volt, és az eső is cseperegni kezdett. A távolban egy hajó küzdött a sodrással. Megvártuk, amíg elhalad mellettünk. Türelmetlenül figyeltük, ahogy nagyon lassan közeledik, s egyszer csak a másik irányból, suhant el egy román hajó.

Gyorsan haladt, hiszen lefelé úszott. Enyhe kanyar volt mellettünk, a víz jó széles volt ugyan, de a hajóút egészen a felénk eső part közelében volt kijelölve. A fák takarásából előtűnt a lentről közeledő – szintén román - hajó orra, rajta egy radar, ami nem forgott, csak úgy ott volt. Egyszerre nem láttuk végig az egész hajótestet, csak egy részét. Haladt, haladt – igaz, lassan, - de nem akart vége lenni. Amikor mégis vége volt, közvetlenül hozzákapcsolva kezdődött a másik ugyanolyan. Na, ennek a végében volt a kormányállás, tetején a működő radarral. Inkább nem mondok butaságot, de nagyon hosszú szerelvény volt. Vagyis nem tudom vizijárművek esetén, hogy mondják az ilyet. Megállapítottam, hogy nem lehet könnyű kormányozni, hiszen világos nappal is alig látni az elejét. A part nagyon közel van, arról nem is beszélve, hogy lassan kezd sötétedni. A közelben aligha van olyan hely, ahol kiköthet éjszakára. Mondtam Sanyinak, hogy ezt éppen olyan vezetni, mintha végig tolatnod kellene. Annyi a könnyebbség, hogy nem hátrafelé kell figyelni.

Amikor elértük az Inn hídját, már sötét volt.

- Na, az a torony már Ausztriában van.

Az a torony Suben temploma. Sanyi tudta, hogy hova megy, de én már elvesztettem az irányt. Addig forgolódtunk, míg sikerült beállni a fizető parkolóba. Igaz, szokás szerint most se volt hely a sorban, csak az út szélén.

Majd kissé igazítani kellett a kocsin, hogy előttünk is, mögöttünk is elférjenek, de csak nagyon óvatosan mozgatta, hogy a computer ne vegye észre.

Akkor, lehet most már pihenni! Megint közelebb vagyunk egy országgal. Persze a hétfő reggel még nagyon messze van. Jó lenne, ha legalább lenne TV. Van ugyan az ágy alatt egy készülék, de nincs hozzá antenna. Majd ezt is meg kell oldani a közeljövőben. Nem tudom, milyen tetőszellőzője volt a DAF-nak, de ennek a zsír új Scaniának olyan, mint valamikor régen volt a buszokon. Lehet egyik, vagy másik oldalát felnyomni, vagy egyszerre az egészet. Felnyitni viszont nem. Ez azért lenne fontos, mert ha majd lesz antenna, akkor azt ki kell tenni a tetőre, de a beállításához ki is kell nyúlni, meg közben nézni bent, hogy milyen a vétel. Két személy megoldja, de ez nem úgy van, mint otthon, hogy ha beállítják, akkor a továbbiakban már nem kell hozzányúlni. Minden megálláskor, újra be kell állítani. Legtöbbször viszont nincs kísérő. Most viszont van kísérő, csak antenna nincs. Hiába, semmi se lehet tökéletes.

Sanyi elment megkeresni a WC-t, majd az instrukciója alapján, én is megtaláltam, a Hajó éttermet. Igaz, RESTAURANT SCHIFF volt kiírva, de ennyit már tudok németül. Az épület alakja is emlékeztetett egy hajóra. Itt is úgy oldották meg, hogy a shop-on keresztül kelljen kijönni. Befelé engedett az ajtó, vagy inkább személy-sorompónak mondanám, de kifelé már nem. Esetünkben, rendben is van, de az étterem vendégeinek se volt más kijárat. Jól jött a tájékoztatás, mert magamtól nem találtam volna ki, hogy le kell menni az alagsorba, ahol volt egy játszószoba is, a vendégek kicsi gyerekeinek. Nagyon rokonszenves ötlet. Nálunk van ilyen?

Takarodó előtt még megírtam az otthoniaknak, hogy, innen vagyunk az Inn-en. Hétfőn este talán már Magyarországon leszünk.


Innen az Innen

Megint jó hosszú volt az éjszaka. Talán nagyon is hosszú, mert reggelre már fájt a hátam. Próbáltam összekuporodni, hogy kicsit nyújtsam a hátizmaimat, de ahhoz ugye kevés a hely, hogy oldalt fordulva kuporodjak. Le kell húzni a védőhálót, és arra rátenni a térdeimet, mert egyébként a két gumiszalag felhúzza vissza. A felkeléssel – mint mindig – megvártam, amíg Sanyi kimegy. Felültem az ágy szélén, persze a fejemet lehajtva, és kissé oldalt dőlve, mert másként nem fértem a tetőtől. A tetőszellőzőbe kapaszkodva, leléptem az alsó, kissé szélesebb ágyra, és máris lent álltam, a padlón. Nadrág fel, majd leültem az ülésbe, kicsit megmosakodtam, ami inkább meg-vizestörölközés.

Odakinn körbesétáltam a parkolót. Próbáltam olyan helyet keresni a kerítés mentén kisdolgom elvégzésére, ahol más még nem végezte a nagydolgát, és lehetőleg nincs senki a közelben. A szorosan egymás mellett, vagy egymás mögött álló kocsikban már szinte mindenki ébren volt, néhányan tettek-vettek autóik körül, volt olyan, ahol reggeliztek, egyik kocsi előtt sült tojás maradékát láttam egy háromlábú edényben. Nagyon sok magyar autót ismertem fel. Meg is lepett, hogy milyen sokfélét. Úgy értve, hogy eddig azt hittem, hogy 3-4 cég van csupán a nemzetközi fuvarozásban, de csak itt összeszámoltam legalább hétféle céget. Némelyikükről még soha nem is hallottam.

Vasárnap van, ma nem megyünk sehová. Legfeljebb majd gyalog. Ekkor még abban a hitben voltam, hogy közel vagyunk Särdinghez. Ez a város azért ismerős, mert amióta… (hogy is mondják?) szóval amióta az eszemet tudom, a Petőfi rádió vízállásjelentésében akár minden nap hallhattam, hogy „az Inn, Särdingnél…” Aztán persze láttam táblát, amin tizenvalahány kilométert jelöltek meg. Na, ez azért már sok lenne. Séta előtt készítettünk villás reggelit, ha már a lengyeleknél eszembe jutott a tojás. Ezzel is elmegy egy szűk órácska, kevesebbet fogunk unatkozni. Most én ültem a tűzhely mellé, hiszen már kitanultam a főzés mikéntjét. Ülés le, abrosz rá, erre a tűzhely, gázcsap ki…hoppá! Nem lehet megnyitni.

Erőltetem, igazgatom a palackot, közben sikerül egy kis gázt kiengedni a szabadba. Majd Sanyinak kell beavatkozni, mert a rostélyt nem fordítottam meg.

- Na, most próbáld!

- Ja, így már jó. Már meg gázszag lett.

- Kinyitom a tetőt.

A továbbiakban már elboldogultam. Annyi segítséget kaptam, hogy a hagymákat nem nekem kellett megtisztítani, de a felaprítás öröme már nekem jutott. Olíva olaj a palacsintasütőbe, hagymapirítás, gomba, majd a felvert öt tojás. Az elkészült étel nagyobb felét átraktam egy porcelántányérba, nyújtottam Sanyinak, de ő a palacsintasütőt választotta. Finomra sikerült a reggeli, csupán az rontotta az élvezetet, hogy édes volt a kenyerünk. Később a tepertőkrémmel is disszonánsnak éreztem.

A mosogatási szertartás után, cipőt húztam, és elindultunk sétálni. Mivel külterületen voltunk, kénytelenek voltunk az autók által használt úton menni, csak a faluba érve mehettünk fel a járdára. Nem voltunk nagyon láb alatt, hiszen alig volt forgalom. Itt láttam egy olyan járművet, ami kicsi volt ugyan, de mégis autó, csak a hangja volt olyan, mint egy segédmotoré. Ez az a bizonyos mopedautó, amiről odahaza, még nem tudta eldönteni a hatóság, hogy micsoda. Helyi járatú járműnek kiváló választás lehetne, ha nem lenne az ára annyi, mint egy autóé. Na, de egyelőre számomra nem jelent ez túl nagy – pontosabban semmilyen – problémát, hiszen a feleségemnek Egerbe járni, már nem ez a megoldás, ahhoz autó kell. Megfelel ugyan jobb híján a jelenlegi is, de jobb lenne egy jobb.

A falu legelső háza, egy hagyományos parasztporta, feltűnően lepusztult állapotban, elkorhadt csűrajtóval. Bizonyára nem lakik itt senki. Osztrákéknál nem szokás a trehány környezet. Valójában ez sem az, csak éppen az enyészet megtette a dolgát az évek hosszú során. Az utca másik oldalán szép, magas és dús örökzöld sövénykerítés mögött láthatólag olyan népek laknak, akik városban dolgoznak, és elsődleges szempontnak tartják, hogy a lakókörnyezetük szép legyen. Gazdálkodásnak nyomát se látni. Egyébként ezt talán az egész falura elmondhatnám. Olyan, mint egy üdülőövezet. Most viszont elbizonytalanodtam, mert úgy emlékszem, mintha iskolás gyerekek csoportját láttam volna, noha vasárnap volt.

Nem kizárt persze az sem, hogy valami hittel kapcsolatos oktatásról jöttek, hiszen hallottam én odahaza is a reformátusoktól olyat, hogy vasárnapi iskola. A falu központjában egy erődítményszerű épületegyütteshez értünk, amire azt mondta Sanyi, hogy börtön. Ő itt az ismerős, nyílván tudja, nem csak úgy mondja. Később, látván az ablakokat, már nem voltak nekem sem kétségeim.

Egy szűk kis átjárón, lementünk a folyóhoz. Előbb csak a börtön mögötti sétány mellvédjénél nézelődtünk.

Tényleg nagyobb, mint a Duna. Igaza volt a fiamnak, amikor ezt mondta nekem. Ő Passaunál látta a két folyó összefolyását, s nem értette, hogy a lenti szakaszt miért nem Inn-nek nevezik, mikor az a nagyobb. Valójában nem mérvadó, amit itt látunk, hiszen a víz fel van itt duzzasztva. Egyértelműen látszik is, hiszen áll. Egy folyónak pedig az a dolga, hogy folyjon!

- Menjünk még tovább, vagy lemenjünk a vízhez?

- Menjünk le a vízhez!

A híd, amin átjöttünk Németországból, itt volt egészen közel. Lementünk alá. Elcsodálkoztam, hogy mekkora építmény. Persze nem lehet kicsi, mikor négy sávos út van rajta. Érdekes megfigyelést tettem, aminek nem értem az okát, pedig biztosan nem véletlenül görbe a híd. Ezt éppen úgy nem értem, mint az autópályák fölötti felüljárók ferde vonalvezetését. Arra gondolok, hogy nem merőlegesek a pályára, noha az lenne ésszerű, hiszen úgy a legrövidebb a fesztáv. Egy hídépítő mérnök, vagy akár egy munkás is egyszerű magyarázatot tudna rá adni, de én nem tudom, mi az oka.

Megdöbbentően vaskosnak találtam a „tartógerendát” Akkora betontömeg, hogy szemlátomást nem tudná megtartani a saját súlyát. Aztán persze kilogikáztuk, hogy ez nem egy tömör betontömb, hanem egy dobozszerkezet. A pillér persze lehetne akár tömör is, de ekkora méretben felesleges anyagpocsékolás lenne. Ez is doboz, amit bizonyít, hogy ajtó van rajta. Aztán felfedeztük, hogy az útpálya és a pillér, nem a teljes felületen ér össze, csak a pillér két szélén. Középen pedig ott van egy vaslétra. Ebből nyilvánvaló, hogy amit első pillanatban tömb betonnak gondoltam, az belül járható. A hídlemez szélén csapadékvíz elvezető csövek vannak belevezetve a dobozszerkezetbe.

A víz fölötti részen ezt már nem tették, ott csak egyenesen leeresztik a folyóba. Nem is gondoltam, hogy ennyi néznivaló lehet egy híd alatt. Amikor jól kinézelődtük itt magunkat, visszamentünk a börtön felé, majd a parti sétány felé indultunk, hogy a folyó mentén sétáljunk vissza dél felé, a parkolóba. Azt hiszem, dél felé. Sokszor meg voltam tévedve égtájilag. Nekem pedig fontos egy idegen helyen, hogy tudjam, merre van…mondjuk észak. Most segíthetett a nap helyzete is, hiszen délben nem süthet északról. Bár északról éjszaka se süt.

A faluban a temető mellett vitt az utunk. Egészen kicsi temető volt ez, kicsi síremlékekkel szorosan beépítve.

Nekem, mint műkövesnek, itt is felkophatna az álam, mert kivétel nélkül gránitból készült mindegyik. Régebbiek voltak fényezetlenek, néhányra még azt is mondhatnám, hogy durván faragottak, de gránit. Később figyeltem fel arra, hogy az utak szélén, vagy lent a folyónál, sőt úgy emlékszem, a börtön mögötti kőfal is szürke gránit. Bizonyára ilyen bánya van a közelben. Ez lehet a logikus magyarázat. A temetőben figyeltünk fel sok-sok, számunkra ismeretlen rendeltetésű, kicsi szelencére. Ezek, szinte minden síron ott voltak. Virágtartónak túl kicsik, urnának meg pláne. Ez utóbbi már csak azért is nehezen elképzelhető, mert túl szabadon voltak. Gyertyaégetés eszközei se lehettek. Végül nem volt kitől megkérdezni, mivel senki nem járt a közelben, de ha járt volna, akkor se vagyunk azzal kisegítve, mert nem tudunk egyiken se németül. Noha, az a hír járja az osztrákokról, hogy ők se. Végül tudatlanok maradtunk. A gyalogúton lesétáltunk közvetlenül a vízhez. Volt itt egy betonrámpa, amin autóval letolatva, a csónakot lehetett vízre tenni. Két hattyú úszkált a közelben. Amikor megláttak bennünket, felénk vették az irányt. Nem lehet ezek szerint számukra szokatlan, hogy emberek jönnek le hozzájuk. Sanyi egy fenyőtobozt dobott be, amire az egyik hattyú irányt változtatott, de végül otthagyta. Úgy látta, hogy nem ehető. Ha lenne arcuk a madaraknak, bizonyára csalódás látszott volna rajtuk. Tétován lebegtek a vízen. Nagy ritkán mozdítottak egyet a lábukon, amitől odébb sodródtak kissé.

Már elegem is lett a sétából, de nem volt miért, és főleg hová sietni. Ballagtunk amerre a sétaút vezetett. Ki volt írva, hogy „private”, de azért remélem, nem kell visszafordulni. A keskeny, kanyargós, aszfaltozott út mentén, mindkét oldalon másfél méteres rudak voltak leszúrva, szabályos távolságokban. Ezeknek a rendeltetése, hogy ha nagy hó esik, akkor is tudják, hol van az út.

Mint Németországban, itt is sok helyen voltak kitermelt fák. Kis rakatokban, méteres darabokra elvágva, a vastagok elhasítva. Milyen okos ötlet! Mennyivel könnyebb így bánni vele, mintha csak odahaza hasogatnák el. Persze lehet, hogy csak megszokásból teszik, hiszen bizonyára géppel fogják felrakni.

A parton tovább haladva elértünk az egykori vámudvar mögé. Vámolás már nincs itt, csupán parkolónak használják a területet. Itt, az egykori kilépő oldalon is sok száz kamion tölti a hétvégét. A két oldalon összesen, biztosan van ezer kamion. Lehet persze, hogy valami logisztikai központ ez, hiszen nagyon sok félpótkocsi van itt hagyva, vontató nélkül.

Döntési helyzetbe kerültünk. Vagy az első adandó alkalommal visszamegyünk a kocsinkhoz, vagy még tovább sétálunk a parton, és majd valahol átmegyünk az autópálya alatt. Utóbbit választottuk, időhúzás okán. Így, legalább láthattunk igazi gazdaságot, igazi gané szagot is szagolhattunk. Széna, vagy szalmakazal nem volt, bár azt hiszem, már nálunk is körbálák formájában tárolják a téli szálas takarmányt. A Szlovéniában, Olaszországban látott, fehér anyaggal csomagolt bálákkal szemben, itt már szabadon, felismerhető formában voltak a bálák. A fehér gombolyagokat akkor meg is kérdeztem, hogy micsodák, hiszen úgy néztek ki, mint a sajtok. Nyílván nem azok.

Találkoztunk, két bottal gyalogoló öregasszonnyal is. Errefelé ez nem ritkaság, sőt – amint a gyerekeimtől tudom – a Bodenzee partján is így „sétálnak” a németek. Mifelénk, ha egy öregasszony két bottal jár, annak nyílván fáj legalább a lába, de inkább mindene, tehát nehezen vánszorog. Ezek, pedig úgy mennek két bottal, mint a villám. Na, mi meg csak úgy zsebre dugott kézzel. Bottal biztosan kevésbé fárasztó, mindenesetre nélküle jól elfáradtunk. Legalább is én. Sanyitól nem is kérdeztem. A restaurant alagsorának meglátogatása is sürgősnek mutatkozott. Itt ismét tanultam valami újat. A WC előterében sötét volt, hiszen odalent nincs ablak. Nem találtam a villanykapcsolót az ajtón kívül, keresni kezdtem belül, de ott se volt. Addig kotorásztam, míg egyszer csak világos lett. Véletlenül, a nagy keresésben, beljebb mentem, s a mozgásérzékelő észrevett, felkapcsolta nekem a világítást. Tegnap este nem volt ezzel gondom, hiszen mások is voltak itt.

Ahogy vonultam kifelé, az üzleten át, a dolgozó olyan kedvesen mosolygott, mint egy jó vendégre. Valamit még mondott is, de nem igazán figyeltem J

Éhes voltam. Szívesebben ettem volna valami olyan kaját, amire nem kell várni, de most következik a „kovbojpörkölt”(nem cowboy!) Erre készülünk már több, mint egy hete.

A recept:

Az anyósülés alól vedd elő a tábori gázrezsót!

Az ülés támláját fektessd rá az ülőlapra, terítsd le abrosszal, hogy ne fröcsköld össze az egész kocsibelsőt, tedd rá a tűzhelyet, fordítsd ki a rostéjt, nyissd meg a gázt, és gyújtsd is meg!

Végy egy piszkos palacsintasütőt!

Ásványvízzel mosogassd el, majd a tiszta edényben hevíts olíva olajat!

További hozzávalók: 3 fej lilahagyma, 20-30dkg bacon helyett apróra vágott, már szinte darált sonka, két doboz megfőzött vörösbab-konzerv, kis doboz paradicsompüré, egy üveg vörösbor.

Ez utóbbiból elég 2dl is, de ilyen kiszerelésben nem árusítják. Só, bors, és még amilyen fűszer van a készletben.

Értelemszerinti sorrendben pirítsd, süssed, párold, főzd! A borból ajánlott az étel elkészülte előtt is inni, mert utána sok lesz egyszerre.

Ha ebéd után még marad belőle, akkor azt megihatod, ha nem, akkor így jártál.

Mi úgy jártunk, hogy maradt a borból. Fel lehetett ismerni, a fajtáját, de valahogy mégis volt benne valami idegenszerű. Az utolsó pohárra rá is kellett pihennem. Hatni egyébként hatott. Végigbeszéltük tőle az egész délutánt. Egyszer csak arra figyeltünk, hogy lement a nap. Saját viselkedésemet nem igazán tudom tárgyilagosan megfigyelni, de Sanyi, aki alapból keveset beszél, (még a testvérem úgy is csúfolta régebben, hogy „szónok”) elmesélte az élete történetét. Na, nem az egészet, a családi vonal valahogy mintha kimaradt volna. Igaz, nagyjából ismerem, hiszen nem vagyunk idegenek.

Sok éven keresztül dolgoztunk együtt. Egy alkalmi segédmunkásom szervezte be maga mellé, aztán az illető elcseszte a becsületét, Sanyi maradt mellettem. Elég gyenge munkahelye volt, jól jött a mellékes.

Korábban csupán annyiból állt az ismeretségünk, hogy falubeliként, tudtunk egymásról. Később ő szervezett be maga mellé egy hozzá hasonlóan megbízható munkatársat. Néhány évig nagyon jól együttműködtünk, csak többek között azért se lehetett az én iparom támogatása elég jövedelmező, mert évente csak 7-8 hónapot dolgozom. Ez mind a mai napig így van, ezért engedhettem meg magamnak ezt a kirándulást is. Amíg együtt voltunk, elvihettem a családomat nyaralni, a két dolgozó pedig hajtotta a termelést. Aztán vége szakadt a jó világnak, hiszen mindenki többre vágyik, az én munkásaim is. Ez persze így természetes.

A mostani elbeszélés a munka köré épült. Kevés olyat mondott, amit már ne tudtam volna, de jól esett végighallgatni. Elég kalandos történet. Vegyipari szakmunkás az eredeti végzettsége, de nem tudom, mennyit dolgozott a vegyiparban fiatal korában. Már csak onnét ismerem a történetet, amikor teherautót vezetett a Volánnál. Szenesember volt, később cementszállító.

Amikor összetalálkoztunk, éppen kazánfűtő volt. Majd Pestre ment gyógyszergyárba. Ez nem tartott sokáig. Ismét volán mögé ült. Bútort hordott Hollandiából. Részt vett a szerb határ menti benzin bizniszben. Az egy rendkívül kalandos időszak volt, ráadásul nem is veszélytelen. Az öccse meg is nősült A közelben talált magának asszonyt.

Mesélt a tankolásokról, a minőség-ellenőrzés kijátszásáról, a profi módon végzett gyors lefejtésekről, a román konkurenciáról, akik vízi úton csempészték a benzint, ha az időjárás kedvezett az akcióhoz. Amikor lecsengett a csempészés, belevágott a kereskedésbe. Néhány évig boltos volt. Előbb zöldség, majd élelmiszerboltot üzemeltetett. Az én vállalkozásomhoz hasonlóan az is szezonális volt, télen nem győzte az üzlethelység rezsijét kitermelni. Most, főállású gépkocsivezető. Nemzetközi árufuvarozó. Ez sem egy leányálom. Nagyon sok benne a bizonytalanság. A magánéletét nehezen tudja tervezni a munka miatt. Na, de mindenkinek megvan a maga baja. Úgy enyhít a távollét okozta magányán, hogy a család tagjait néha magával viszi. Ha nincs is itthon, de együtt van az itthoniakkal. Most például velem. Én is egy darab otthon vagyok neki, azt hiszem.

A mosogatással úgy jártunk, mint otthon. Elhalasztottuk későbbre. Amikor rászántuk magunkat, már lehetett volna vacsorázni, de elég kiadósra sikerült az ebéd, így kihagytuk a vacsorát. Nekem még fürödni se volt kedvem, amit később már bántam, hiszen péntek este fürödtem Luxemburgban, azután pedig csak kedden volt rá lehetőség. Még jó, hogy nem nyár van, mert akkor már jól bebüdösödtem volna. Igaz, talán mégse, mert akár kannából is megmosakodhatunk hideg vízben, amihez most aligha lett volna kedvem.

Meghallgattuk az esti mesét, meg amit éppen beszélt a rádió. Nem halogattuk sokáig az alvást, hiszen este tízkor feloldják a kamion stopot, akkor nagyon sokan elindulnak. Nincs rá esély, hogy fel ne ébredjünk a nagy zúgásra. Valóban felébredtünk. Olyan torlódás volt a sorompónál, hogy a türelmetlenebbek még dudáltak is. Mi nagyon közel parkoltunk. A torlódásnak az volt a fő oka, hogy akinek nem volt kifizetve a parkolása, annak most kellett lerendezni. Ez lehetett a többség. Délután járt erre egy jegyárus, de vagy aludtak a sofőrök, vagy csavarodtak valahol.

- Azért csak bejön a füst, amikor ennyi motort járatnak, hiába van az euro 5-ös emissziós norma. – mondtam Sanyinak, hiszen biztos voltam benne, hogy ő is ébren van.

- Főleg, hogy legtöbbje még csak hármas.

Talán egy óránál is több idő eltelt, mire újra elaludtam, de később ismét elindultak néhányan. Nem volt egy pihentető éjszaka.


Puchberg

Nem gondoltam, mikor rábólintottam erre az utazásra, hogy ilyen hosszú lesz. Valójában nem is gondolkoztam ezen. Igaz, amikor Sanyi vázolta a lehetőségeket, s azzal próbált megnyugtatni, hogy két héten belül itthon leszünk, kissé megszeppentem. Na, de mivel talán tíz éve is van már, hogy felajánlotta, hogy menjek vele (akkor még Hollandiába), nem visszakozhattam csupán ezért. Főleg, hogy otthon semmiből nem fogok ettől kimaradni. Ez már a tizenegyedik nap. Majdnem meglesz a két hét. Ma már Magyarországon alszunk, de otthon majd csak kedden. Akkor még ezt hittük.

Éppen, mint szombaton, most is fél négykor keltünk. Sanyi beindította a motort, hogy indulásra bemelegedjen. Amikor indultunk volna, megint torlódás alakult ki a sorompónál. Hiába voltunk közel, alig tudtunk betolakodni a sorba. Mutogatott is ingerülten a magyar kolléga, amiért elé kanyarodtunk. Mentségünkre legyen mondva, hogy nekünk nem kellett jegyet váltanunk, hiszen megvettük tegnap, így nem tartottuk fel a sort.

Nekivágtunk Felső-, majd Alsó-Ausztriának. Bámultam bele a sötétségbe. Az úton alig voltak személykocsik, viszont kamion annál több. A tájat nézni, nem is volt esélyem. Meg is fogadtam, hogy majd mondom a gyerekeimnek, hogy nem értem, mi tetszett nekik Ausztrián, hiszen nincs ott semmi látnivaló. A melki apátságból is csak annyit láttam, hogy valami nagy épület ki van világítva. Nem is nagyon. Amikor virradni kezdett, már Bécset kerültük. Volt olyan rész, ahonnét jó volt a rálátás az ébredező városra. Próbáltam ismerős épületeket, vagy legalább a Stefans dómot meglátni. Csupán néhány felhőkarcoló magasodott a távolban, amiről azt tudtam, hogy az összes Dunán túl van. Bécsben ugyanis három Duna is van. Egyet csak csatornának neveznek, de ez látszik legkevésbé annak. A nagy Dunának két medre van egymás mellett. Középen van egy elválasztó sáv, amit szigetnek hívnak….bár valójában tényleg az, attól, hogy gátnak néz ki. Rajtuk túl van még az öreg Duna, ami csak egy holtág. Ennek a közelében van az ENSZ-városrész, amiben ezek a messziről kimagasló toronyházak állnak. Ennyit láttam az egykori császárvárosból.

Korábban már jártam itt. A mostani utamtól eltekintve, itt jártam legnyugatabbra. Most viszont délre vettük az irányt.

A célállomás Wienerneudorf. Itt már igazi, nagyvárosi forgalomban volt részünk, holott ez már nem is város, hiszen a nevében is benne van, hogy dorf, azaz falu. A raktárt, ahová a tápot kellett vinnünk, nem volt könnyű megtalálni, szükség volt egy kis érdeklődésre, utánajárásra. Az elsőre kiválasztott telephelyről átküldtek egy másikra, ahol a papírmunkát elvégezték, majd adtak egy fénymásolt „térképet”, úgy mint a Purinánál Franciaországban, és azzal mentünk az előbbi telephelynek a túlsó oldalára. Papírunk volt róla, hogy leadtuk az árut, noha még rajtunk volt. Akár el is adhattuk volna. Vagy nem? Egy kósza ötletként azért felmerült. Itt megint találkoztunk egy cégbeli kollégával, aki éppen úgy járt, mint a Jani, akivel Kufsteinnél beszéltünk. Lerakta az árut, majd kiállt, arra várva, hogy fuvart kapjon. Ehhez képest, mi jó helyzetben vagyunk, hiszen folyamatosan kapjuk a munkát. Mielőtt lepakolnánk, már meg is van a következő felrakó. Most van ugyan egy kis bizonytalanság, ami abból adódik, hogy Puchberg nevű helység van Linz közelében is, ami visszafelé 200km. Azt mondja Sanyi, hogy külföldi viszonylatban nem számít soknak ennyit menni üresen. A másik Puchberg, csak 70km, és a postai irányító szám is ez utóbbi mellett szól. A cégtől persze bizonyosságot kell szerezni, mielőtt mégis a rossz címre indulnánk el. Jó volt az elképzelés, a közelebbi a jó cím. Na, ennek örülünk, hiszen közelebb van. Igaz, hogy a fizetést a megtett kilométer alapján adják, de már mentünk volna hazafelé. Az én vágyam ugyan itt nem mérvadó, de Sanyinak odahaza, a tűzifát kell elintéznie mihamarabb. Örültem, hogy ebben segítségére tudok lenni, legalább valamivel kimutathatom a hálámat, amiért magával vitt Európába.

Megnéztük a térképet. Háromféle útvonal jöhetett szóba. Mindegyik változat úgy kezdődött, hogy autópálya Wienerneustadt-ig. Hát, akkor hajrá!

- Hányas lehajtónál kell kimenni?

- Ez a kék kör, benne fehér szám? Ez mutatja a lehajtó számát? 49. Hogy van ez?

- Nem sorszám szerint számozzák, hanem köze van hozzá a távolságnak is.

- Aha! Na, itt a huszonhetes, akkor innét a második. Nem hiszem, hogy elmegyünk az Alpokig, hiszen már nincs is messze.

- Azért a bánya biztosan hegyen van. Nem?

- Vagy legalább a közelében. Majd elmegyünk ezen a kis sárga úton jobbra.

Az út persze csak a térképen sárga. A valóságban csak annyiban különbözik a pirostól, ami ugyancsak nem piros, hogy keskenyebb, vagyis mellékútvonal. Ez a Puchberg egy egészen pici falu, talán ha jól számolom, az ötödik ezen az úton, de az autópálya kihajtónál már ez a név van kiírva. Ez esetben igaz a mondás, hogy nem a méret a lényegJ

Azt mondtam észak-Franciaországban, hogy ha költöznöm kellene, oda mennék legszívesebben. Ez, mostantól már nem érvényes. Ezek a pici osztrák falvak igazi gyöngyszemek. Nincs bennük semmi különleges, csak tiszták, rendezettek és gyönyörű a környezetük. Sík, vagy alig domos terepen épültek, de nagyon közel vannak a nagy hegyekhez. Utcáik keskenyek, a kristálytiszta vizű kis pataktól nem is lehet szélesíteni. Némelyik falu közepén akkora kanyar van, hogy meg kell állni a forgalomnak, hogy a kamion el tudjon kanyarodni. Pedig nem mi vagyunk egyedül ilyen nagy kocsival. Szembetalálkozunk néhánnyal, melyek nagy valószínűséggel onnét jönnek, ahová mi megyünk, a gipszbányából. Pontosabban nem a bányából, hanem a gipsz feldolgozására létesített üzemből. Majd csak később fogom felfedezni, hogy miért van ez a pici falu feltüntetve a kevéssé részletes térképeken is. Közvetlen fölötte van a sípálya, ami alpesi viszonylatban, igen nagy jelentőséggel bír. Ekkor ezt még nem tudtam, de a bámészkodásom során sem fedeztem fel semmi, erre utaló jelet. Az előző falut amikor elhagytuk, nagyon meredeken emelkedett az út. Ennek nagyon örültem, hiszen ez azt jelenti, hogy visszafelé, amikor nyílván majd teljes terheléssel jövünk, könyebb lesz az autónak. Jobbra, egy völgyben, feltűnt a gipsz bánya. Na, ugye, hogy nem a hegyen van! A hegyek között, de lent a völgyben. A termő talaj eltávolítása után előtünt a piszkosfehér láthatóan puha kőzet, amit a dömperek elhordanak a közeli őrlőbe. Látni is, hogy dolgoznak, mert száll a por. Onnét elviszik egy másik üzembe, ahol nem tudom mimódon, de gipsz készül a darálékból. Olyan, amit már mindenki ismerhet. A gyártás folyamatáról halvány elképzelésem sincs. A cementgyártást tanultam kémiából, de a gipszre nem emlékszem.

Az útról meg lehet szemlélni a “gyártósort”. Vagyis a bányát, a darálót, a gyárat, a csomagolót. Noha az épületekbe nem látni be, de lehet mutogatni, hogy ott…ott van ez, meg az. Az őrlő vonalától az új erősen lejt a falu irányában. Ezzel szinte el is veszett az előbb szerzett magasságunk. Nem kizárt, hogy mielőtt a bányát megnyitották, nem is hozták ide fel az utat, hanem a völgy alján futott.

Odahaza sokszor megfordultam hasonló jellegű üzemben. Annyi volt a különbség, hogy ott kőzuzalék volt a végtermék.

A hangulata persze ugyanaz. Igaz, odahaza messziről lehetett tudni, hogy mivel foglalkozik az üzem, míg itt csupán a zsákokról olvashattuk, mi a termék. Vagyis, gipszes valokat. Raklapon, lefóliázva. Sanyi felvette a világító mellényt, meg a kobakot, de a targoncás kiszúrta, hogy papucs van a lábán. Figyelmeztette, hogy vegyen fel bakancsot. Közel nem mehetett semmihez, csak megálltunk az üzem egyik útján. Egyik oldalunkon támfal, a másikon a targonca szaladgált a raklapokkal. Ki kellett bontani a pótkocsi egyik oldalát. Előbb elől, majd miután ezt a felét berakták, előre húzta Sanyi a függönyt, (ponyvát) kibontotta a oldal hátsó részét is. Az udvaron nem volt meg a szükséges mennyiségű gipszes vakolat, így az épületbe kellett a targoncával beszaladgálni. Közben a redőnyös ajtót nyitotta-zárta az automatika. Semmit nem láttam a gipszgyártásból. Igaz, ki se szálltam a kocsiból, de azt hiszem, rám is szóltak volna, ha el kezdek ott ténferegni az üzem területén. Amikor készen voltunk a rakodással, azonnal ki is kellett mennünk, mert kellett a hely a következő kocsinak.

Járó motornál egy kis adminisztráció kinn a kapu előtt, aztán indulás. Éppen dél volt. Az irány Bécs. Lett volna lehetőség Wienerneustadt-nál átvágni a Fertő tó felé, de erre egyértelműbb, és talán hosszabb is. Nem kell mindenáron a rövidebb utat választani! Persze a hosszabbat se szabad keresni, hiszen előfordulhat, hogy nem fizetik ki. Legbiztosabb előre megkérdezni a főnöktől az útirányt, aztán az lesz a jó. Bécsből most se sokat láthattam, hiszen amikor már elég közel vagyunk, a pályát lehúzzák mélyre, sokszor alagútban vezetik. Nem olyan, mint a hegyek alatti, de a lényeg ugyanaz, nem lehet nézelődni. Az első ismerős rész, a kőolajfeldolgozó, vagy mit tudom én mi. Mindenesetre ezeket a hatalmas tartályokat már többször is láttam. Újdonság csak az volt, hogy felfedeztem a tornyok tetejére telepített vízágyúkat. Biztos ami biztos, inkább tüzoltó készüléknek mondom.

Ezek nyilván eddig is itt voltak, csak én nem figyeltem fel rájuk. Elhaladtunk Schwehat mellett, de persze itt se láttam a repteret. Nem hagyhattuk ki , hogy meg ne jegyezzük, hogy milyen közel van ide a pressburgi aeroport, ami állítólag zavaró a repülésirányításban. Legalábbis a vicc szintjén, a valóságban nem hinném, hiszen párizsnak is van három nagy reptere, ami aligha van messzebb egymástól mint Bécs, és Pozsony, mégse keverik össze őket a repülők. Gondolom én.

A további útban már az volt a legizgalmasabb, hogy közeledtünk Magyarországhoz. Valahol Bruck am.Lait-nál, de az ellenkező oldalon, egy dombtetőn egy rendkívüli látvány tárult elém.

Első pillanatban valami vallási épületegyüttesre gondoltam, de közelebbről már inkább egy barokk városközpontra hasonlított. Az élénk szinek arra engedtek következtetni, hogy nem régen áll itt ez, a zöld mező közepén. Egy belvárosnak egyébként többnyire külvárosa is van, de ennek nincs. Aztán felismertem, hogy mi ez, hiszen láttam a TV-ben. Ide járnak a spórolós magyarok elkölteni azt a pénzt, amit odahaza egyébként nem költenének el. Függetlenül attól, hogy az egyes termék ára hogy viszonyul a hazai kínálathoz. Ez itt, egy bevásárlóközpont. Abból a tévhitből élnek itt a kereskedők, hogy itt olcsóbbak és jobbak a termékek, mint Magyarországon. Bár, ha ez mégis igaz, akkor csak az utiköltséget kell még hozzáadni az elköltött pénzhez, és máris elbukták a nyereséget. Na, de lelkük rajta. Ha jönnek, hát jöjjenek! Mindenkinek magánál van a tudja. Hát nem?

A Lajta síkság. Ki hitte volna, hogy egyszer még ide is eljutok. Valaha úgy gondolták egyes sötét fejű stratégák, hogy majd itt védjük meg a hazát T-55-ös harckocsijainkkal.

- Tizedes elvtárs! – szólított meg egykori zászlóalj parancsnokom – fel vannak töltve a tartályok? Az olaj tartály is?

- Igenis, őrnagy elvtárs.

- Nagyon helyes, mert különben hogy jutunk el a Lajta síkságig?

Így, őrnagy elvtárs. Így jutunk el. Kamionnal, meg busszal, meg Wartburggal. Sőt ha kell, kerékpárral.

Még a negyedik hegyivadász zászlóalj se állja utunkat. Senki ránk se néz, amikor átlépjük a határt. Győztünk őrnagy elvtárs. Egyetlen puskalövés nélkül. Igaz, már nem azon az oldalon vagyunk, mint akkor. Ennek a győzelemnek az volt az ára, hogy kiküldtük az oroszokat, akikben annyira bíztunk. Legalábbis én azt reméltem az akkori világlátásommal, hogy ha meg kell védeni a hazát, akkor jó, hogy itt vannak az oroszok, mert a Magyar Néphadsereggel kitörölheti a haza. Nem ér egy kalap szamócát se.

- Nézd csak, – zökkentem vissza a jelenbe – mennyi szélkerék. Eddig még sehol nem láttunk ennyit együtt. Van ám a határ túloldalán is elég sok. Láttam, amikor itt jártam.

- Van, de ezen kívül talán kettő az egész országban. Betelt a kvóta, nem adnak többre engedélyt. Érdekes, hogy itt nem zavarja meg a madarakat?

- Odanézz! Megjöttek Putiék. (falubeli cigány) - mutattam egy Ladát, ami szembe jött velünk.

Ez volt az első, amióta kiléptünk Magyarországról. Ez már azt jelenti, hogy közel járunk. Aztán hamarosan megláttuk a piros-fehér-zöld táblát, rajta, hogy Magyar Köztársaság. A határállomás még olyan, mint tavaly volt, csak nem állít meg senki.

Már ismerős az út. Augusztusban jártam erre, amikor a gyerekeimet, és a bringáikat hoztam a határig. Itt, az M-15-n jöttünk Hegyeshalomból vissza az M-1-re. Éppen itt, ahol most járunk. Nahát! Isten a tanúm, hogy nem direkt kerestem, csak véletlenül láttam meg, hogy szemét van a vízelvezető árkokban. Eddig ilyet még nem láttam, sehol. Mondhatnánk, hogy a külföldiek dobálják el, de ez baromság. Nem kifelé megyünk. Abba talán még bele lehetne magyarázni. Mondjuk úgy, hogy nem viszik haza a magyarországi szemetjüket, ezért kidobálják a határ előtt. Na, de az már végképp nem életszerű, hogy behozzák. A belgáknak, németeknek annyi lenne Ausztriában is szemetelni. Már az se otthon van. Az se biztos, hogy külföldön senki nem szemetel, legfeljebb van rá ember, aki felszedi. Nálunk is lehetne. Az is vitathatatlan, hogy ha az emberek szemetet látnak az út mentén, fokozottan hajlamosak rá, hogy ők is szemeteljenek. Tudom én, hogy az lenne az ideális dolog, ha senki nem szórná szét, de hát szét van szórva.

Na, mindjárt elérjük Mosonmagyaróvárt. Az az, ott van balra.

- Melyik lehet a Gyurcsány gyára?

- Nem tudom.

- Azok közül valamelyik – intek a gyárak felé – szokták mutatni a TV-ben.

Ezt a témát ezzel ki is tárgyaltuk. Figyeltem a másik oldalt, kerestem a kéttornyú román templomot, Lébényben. Az is megvan. Egész hamar elértük Győr térségét.

Úgy tűnik, hogy amikor én vezettem, több időbe tellett, pedig én se mentem lassabban, sőt talán kicsit gyorsabban is, hiszen nekem nem méri a computer a gyorshajtást. Átmentünk a Rába fölött, majd ugyanannál a benzinkútnál álltunk meg a 45 percesre, ahol én tankoltam a nyáron. Most persze nem tankoltunk, csak a kamionparkolóban álltunk meg. Elsétáltam a kútig, kerestem a WC-t, de nem találtam. Odabenn valami presszóféle lehet, mert asztaloknál ültek ott emberek. Odabenn biztos van mellékhelyiség, de inkább még tűrök egy kicsit. Aztán visszamentem a kocsihoz, s mivel már hazai „légtérben” vagyunk, hazatelefonáltam.

- Na, cső! Előttem Győr, mögöttem Pannonhalma, fúj a szél. Ma már nem érünk el Pestig, mert letelik a vezetési idő. Majd holnap megyünk Hajdúszoboszlóra, onnét talán már haza. Jó, jó. Tudom, hogy mára mondtam, de nem jön össze. Péntek délután Luxemburgban olyan dugó volt, hogy visszavetett legalább 150 km-el. Szoboszlóról még Miskolcra megyünk, de még nem világos, hogy merre, és mivel. Majd hívlak. Puszpusz!

Indultunk tovább, de már olyan minden mindegy hangulatban. Mentünk még valameddig, de már nem volt jelentősége, hogy meddig érünk el ma. Holnap úgyis ott leszünk a lerakón, az már nem oszt, nem szoroz, hogy hány órára. Majd korán indulunk. Mehetünk akár már reggel négykor, ahogy mostanában szoktuk. Volt egy elképzelésem, hogy hol lenne jó éjszakázni. Sanyi mondta is a pihenő nevét, de én azt nem tudom, hogy hívják, csak azt, hogy a bécsi csencselős járat is ott szokott megállni. Aztán mikor odaértünk, kérdezte is, hogy erre gondoltam-e. Azt hiszem, erre. Mentünk még eggyel „beljebb”.

Zsámbék magasságában álltunk meg. A másik oldalon azt hiszem, Herceghalom van. Már nagyon nem fogott a hely, de nem volt mit tenni. Talán már holnap otthon alszom.

Sanyi elővette az ágy alól a TV-t. Antenna ugyan nincs hozzá, de egy villa is megfelelt a célnak. A hangot kellett óvatosan kezelni, mert a hangszóró rezgésétől csíkos lett a kép. Nem volt könnyű, de sikerült beállítani. Egyetlen csatorna jön be így, az se színesben, de ezzel kellett beérnünk. Ráadásul a családunk által „hülye show-nak” nevezett műsort nézhettük. Azt, amikor feltűnően alacsony intelligenciájú emberek vitatják meg nagy nyilvánosság előtt a magánéletüket. Később a Legyen ön is milliomos volt, de abba már belebókoltam, mivel ágyban fekve próbáltam TV-zni. Ez otthon se szokott sikerülni.

Az éjszaka még így is hosszú volt, pedig ismét fél négyre időzítettük az ébresztőt. A hátam már nagyon nehezen viselte a hanyattfekvést. Na, de reményeim szerint már csak ezt az éjszakát kell kibírni.


Kicsit túlszaladtunk

Most Magyarországot is úgy láthattam, mint tegnap Felső-Ausztriát. Szinte sehogy. Virradatra már átkeltünk a Tiszán is, csak még előbb Budapesten lemosattuk a kocsit. Félő volt, hogy nem sok értelme, hiszen nagyon esőre állt az idő.

A kamionmosó 0-24-ig van nyitva. (nem tudom, melyik országban figyeltem fel rá, hogy ott 24-24-ig van „open”) Mivel nem nagyon veszik igénybe a szolgáltatást éjszaka, a személyzet természetesen alszik. Viszont ha jövünk, mondjuk mi öt órakor, kénytelenek, felkelni. Mondani se kell, hogy nem igazán örültek nekünk. A húszperces munkát belesűrítették tízbe, hogy gyorsan visszafeküdhessenek. Aztán kicsit hízott a májunk a kárörömtől, mert mikor kiálltunk, már várakozott a következő kamion. Még ki se értünk Pestről, máris be kellett kapcsolni az ablaktörlőt. A már meglévő körgyűrűn végigfutottunk a négyes főútig. Öt és félezer kilométer után, most szembesülhettem azzal, hogy mekkora különbség van egy autópálya, és egy főút között, noha ennek a főútnak egyes szakaszai már 2X2 sávosak. Persze, ezeken a helyeken a személykocsikat kell előbb elengedni, csak utána tudunk mi is előzni, ha addig véget nem ér a szélesített szakasz.

- Gondolod, hogy egy IFÁ-t elküldenek Debrecenbe? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést Sanyi, mikor Lajosmizse környékén utolértünk egy lassú teherautót.

- Csak nem tán!

Reménységünk valóra vált, de azért Szolnok is elég messze volt. Ott kanyarodott el az IFA. Amikor elértük a Tiszát, Sanyi nem hagyhatta ki, hogy meg ne jegyezze, hogy „itt is egy Pó.”

Örültem neki, hogy nem igaz a beszólása, de azért volt egy kis bosszúság is bennem, hiszen már túlszaladtunk. A Tiszán nem kellett volna átkelni, ha hazafelé mennénk. Na, de Hajdúszoboszlóra szállítunk. Innét viszont már megyünk hazafelé. Megnéztem a térképet. Mehetnénk úgy is Miskolcra, hogy a 33-ason kimegyünk a hármasra, onnét már haza is mehetünk, aztán majd Sanyi már egyedül elmegy Miskolcra. Viszont ésszerűbb az autópályán menni, akkor pedig nem esik útba Bogács, de még Mezőkövesd se. Amennyiben Miskolcon lesz a következő felrakó, és elég gyorsan megrakják, már rakottan mehetünk haza. Mindez persze csak fikció.

Karcag után figyeltem fel ismét a szemétre. Az út menti árokban, olyan mennyiségben volt a műanyag hulladék, mintha szeméttelepet dózeroltak volna szét. Iszonyatosan ronda látvány. Viszont csak itt láttam olyan veszélyt-jelző táblát, amit úgy lehet értelmezni, hogy „ vigyázz, mert valami hülye paraszt neked jön oldalról!” A tájról egyébként nincs mit mondani. A kisalföldön arra jöttem rá, hogy olyan, mint észak-Franciaország. A Nagykunsághoz foghatót nem láttam Európában. A Pó-síkság volt még ennyire lapos, de egyik oldalon a tenger, másikon az Alpok havas csúcsai szegélyezték a panorámát. Itt, nincs semmi, amit nézni lehet. Na jó, a kabai cukorgyár, de tereptárgy csupán az út menti nyárfa. Az egészben az a poén, hogy erre a semmire még turistaforgalmat is szerveznek. Jönnek a külföldiek, és nézik a semmit. Persze, ha fizetnek érte, akkor rendben van.

- A szomszédasszonyom anyósa azt mondta, de talán már említettem, hogy ő imádja az alföldet. Mint ahogy Petőfi is.

- Mit lehet ezen imádni?

- Mondtam is egyszer, amikor üzleti úton voltam neki sofőr, éppen errefelé, hogy most leskelődhet. Ha nem lenne a táblára kiírva, ugyan tudná-e, hogy hol járunk?

Háromnegyed nyolc. A feleségem mindjárt indul Egerbe dolgozni. Lehet, hogy nem jutok be a házba? Biztos, ami biztos, telefonálok neki, hogy a kulcsomat hova készítse ki. Nem fogna el a röhögés, ha 12 nap után ki lennék zárva a saját házamból. Jaj de jó, este már a saját ágyikómban …J

Püspökladánynál egy román kamion hátráltatott. Megjegyeztem, hogy remélhetőleg hazafelé megy. Büszke voltam magamra, mert Sanyi kicsit elbizonytalanodott, én mondtam, hogy melyik a mi sávunk. Megérkeztünk Hajdúszoboszlóra. A legelső adandó alkalommal le is tértünk a főútról, bár lehet, hogy jobban járunk, ha csak a második úton megyünk le. Meg kellett állni, hogy érdeklődjünk. Szerintem egy olyan név, hogy Kossuth Lajos, csakis a főutca lehet. Tévedtem. Igaz, nálunk sem az a főút. Annyi könnyebbség van, hogy itt már nem kell rajzolni, élőszóban is megértjük az útmutatást.

Talán háromszor járhattam eddig ebben a városban. A központ ismerős is volt, bár csak látvány szinten, és nem is oda kellett mennünk. Első alkalommal lehettem talán 9 éves, amikor Debrecenbe osztálykirándultunk, akkor mintha ide is eljöttünk volna, bár ez is csak rémlik.

Második alkalommal brigádkirándultunk az egri bútorgyárból, ahol egy évig voltam árukísérő.(pakoló) A strandon le is fényképeztük a rengeteg üres sörösüveget. Este elgyalogoltunk a helyi bútorgyárba, ami rettentő messze volt. Nem tudom hol, de a vasútállomáson is jártunk, azt hiszem. Persze ez sötét éjszaka volt. Harmadszor az előbb említett üzleti úton kerestünk fel a belvárosban egy ajándéküzletet, de nem vettek tőlünk semmit. Ja, még egy negyedik alkalommal is jártam itt, szintén a szomszédasszonnyal, mert a férje ide küldte egy ismerősével Izraelből a pénzt, és el kellett érte jönni. Az az út, éjszakára esett, nem sokat nézelődtem a külvárosban, nem is volt hozzá kedvem. Attól emlékezetes ez az eset, hogy este nyolc körül értem haza az aznapi meglehetősen fárasztó munkámból. Nem voltam nagyon boldog attól, hogy még le kell vezetnem több, mint 200km-t, ráadásul éjjel, az egyébként is unalmas Hortobágyon át. Szóval hazudnék, ha azt állítanám, hogy ismerős vagyok Hajdúszoboszlón.

Az autóalkatrész-bolti útmutatás alapján mégis megtaláltuk a címet. Egy kereskedelmi és szolgáltató cég telephelyére kell bemennünk. A dolgozók éppen reggeliznek, ezt teszem én is. Sanyi telefonál. Megkapja a következő felrakó címét. Nyíregyháza.

- Menj oda – mondja a főnök, - és várj!

- Ma már nem raknak meg, csak holnap délután 15.15-re van az időpont.

- Hogy az a magasságos…. Ebből már nem lesz otthonalvás.

Leraktak. Megyünk Nyíregyházára. Csupán annyi jó van benne, hogy később beszólásként alkalmazom majd a lendület érzékeltetésére.

Olyan lendülettel indultam haza Párizsból, hogy Nyíregyházáról kellett visszafordulnomJ



12+1 nap

Ez a körülményes hazajutás agyonvágta az egész út hangulatát. Amikor a városból kiérve ismét kijutottunk a 4-es útra, megálltunk, kinyitni a második üzemanyagtartályt. Biztos, ami biztos alapon, Sanyi keresett egy mérővesszőt, amivel ellenőrizte, hogy tele van-e a tank. Ezalatt, forrt bennem a keserűség. Haza akartam jutni, minél előbb. Ki is találtam ennek a módját, már csak azt kellett megtudnom, hogy Debrecenben hol keressem az Autóbusz-pályaudvart. A fiamnak tudnia kell, hiszen ő járt már busszal Debrecenben. Próbáltam telefonon elérni. A sokéves tapasztalatnak megfelelően, most se jártam sikerrel. Tamásnak volt olyan készüléke, amit azért kellett lecserélni, mert nem csengett. Aztán az új se csengett. Elnémítja, aztán pedig nincs is a közelében. A térképet hiába néztem, azon nem találtam meg a buszállomást.

- Valahol leszívták a tankot. – közölte Sanyi a felfedezését. Nézegette a feljegyzéseit.

- Vagy…vagy pedig átszivárgott a csövön. Az eddig megtett úton 800 liter fogyott, a tank pedig 700 liter. Akkor jól van. Mehetünk, semmi gond.

- Nem tudják, merre kell menni Ebesre? – jött oda hozzánk egy Skodás, idős hölgy.

- Láttuk a táblát, éppen az előbb hagytuk el.

- Melyik oldalon?

- Jobb. Ja, ha visszafelé megy, akkor bal.

- Na, akkor mehetünk!

- Engem tegyél ki Debrecenbe, majd hazamegyek busszal.

- Komolyan mondod? – döbbent meg az ötletemen.

- Komolyan. Elég volt az utazásból, haza akarok menni! A keresztfiam is azt mondta Bulgáriában, amikor a három napos útnak nekiindultunk, hogy menjünk haza máma.

- Majd megyünk együtt. Mikor jártál Nyíregyházán?

- Még…azt hiszem veled, amikor a bolthoz vetted a bútort.

- Az már jó régen volt.

- Régen. Na, nem bánom. A buszállomást se tudom, hogy merre van. Úgyis olyan elveszett tudok lenni, ha buszra kell várnom. Ráadásul nem hozzám igazodnak.

- Hova megy innét busz? Egerbe?

- Megyen Kövesdre is. Amikor az egyetlen új kocsimat – a Daciát – vettem, akkor jártam itt busszal, de csak a város széléig jöttem.

- Akkor menj ki oda, aztán majd egyszer csak megy.

- Azt hiszem jó lesz nekem Nyíregyháza. Az egy nap már nem sokat számít, úgy sincs dolgom otthon.

A felrakás szerda délután lesz. Lerakás hétfőn, Franciaországban. Az autó 20 000 km-nél szemlés. Most tart 18-nál, a következő alkalom már túl sok. Szerdára azt terveztük, hogy majd az én kocsimmal hazaviszünk másfél köbméter tűzifát. Erre így már nincs lehetőség. Legalábbis úgy, hogy mindketten ott legyünk. Felajánlottam, hogy elintézem egyedül, de nem jó, mert össze is kell fűrészelni. No? Akkor hogy is lesz?

Nem az új, elkerülő úton mentünk, mert az kilométerben sok, és egyébként is van időnk bőven. Debrecenen keltünk át, a régi 4-esen. A troli-vezeték alatt kénytelenek voltunk kikapcsolni a rádiót, mert annyira recsegett. Közben még mindig azt figyeltem, hogy hol lenne nekem jó kiszállni.

- Hol van itt, a Nagyerdő – kérdezte Sanyi, mikor túljutottunk a városon.

- Itt, mellettünk, mutattam az ő oldalán lévő akácost. Bár az akác nem biztos, mindenesetre fák voltak, vagyis erdő. Nekem se volt itt helyismeretem, csak korábban (évekkel korábban) tanulmányoztam a térképet.

Nyíregyházára beérve az tűnt fel, hogy milyen sok autókereskedés van itt. Szinte egymást érik. Sok helyen magánház udvarára, előkertjébe voltak bezsúfolva a kocsik. Ráértünk volna szétnézni, de előbb a gumigyárat kerestük meg, onnét pedig már minden messze van. Megérkeztünk. Fél tizenkettő. Már csak 28 óra. Sanyi bejelentkezett a szállításnál, ahol azzal bíztatták, hogy talán hamarabb is elkészülhetnek az áruval, persze ma semmiképp. Talán majd reggel, vagy inkább délelőtt.

A porta épületében volt tisztálkodási lehetőség, a WC-n pedig papírtartó. Most legalább hasznát vehettem a papírnak, amit már egy hete hordok a zsebemben, éppen ilyen helyzetekre. Külföldön sehol nem volt rá szükség. Az előtérben volt a mosdó mellett szappantartó, és a falon kézszárító. Igaz, előbbiben nem volt szappan, utóbbi pedig nem működött. Ebből is érezhettem, hogy itthon vagyok. A zuhanyzó még különb is volt, mint külföldön, mert nagyobb volt. Jött a csapon a melegvíz, ettől többet a luxemburgi tusoló se nyújtott. A hajamat ugyan nem tudtam megszárítani, de feltettem a sapkát, a kocsiban pedig van fűtés, nem lehet megfázni.

A fürdést persze csak este ejtettük meg. A délutáni program az volt, hogy elmentünk a gyár másik oldalára a boltba, kaját venni. Alapos séta volt, hiszen hatalmas területet kellett megkerülni. A visszaúton fedeztem fel egy kis mellékutcában valami betonáru kereskedést, amire kíváncsi lettem volna, de mivel ekkorra elfáradtam, elnapoltam a dolgot, aztán pedig úgy elfelejtettem, hogy csak egy hónappal később jutott eszembe.

Nem tudom, mivel töltöttük el az egész délutánt, talán csak heverésztünk, beszélgettünk, néztük a határt. Telefonáltam a feleségemnek, hogy este ne várjon rám. Azt mondta, jól van, menjetek, csavarogjatok Nyíregyházán. Az rendben is lenne, de ide minden nagyon messze van, csak a határt bámulhatjuk, meg a varjakat.

Tamás is felfedezte, hogy kerestem, persze nagyon rövidet csörgött, nehogy felvegyem a telefont. Soha nincs rajta pénz, csupán annyi, hogy nem tiltja le a híváskezdeményezést. Ha nagyon rövidet csörög a telefon, akkor tudhatom, hogy a fiam keres. Mondtam, hogy már nem aktuális a dolog, mert csak holnap megyek haza. Meg is lepődött, hiszen mára ígértem az érkezést, még majdhogynem számon kérte rajtam a késést.

Este megint beüzemeltük a TV-t, néztük a hülyesót, majd a Vágó urat, aztán arra ébredtünk, hogy már valami film van. Nekem nem akarózott lemászni az ágyról, már csak azért se, mert arra Sanyi is felébred, akkor pedig ő is kikapcsolhatja. Úgy logikus, hogy én inkább elszenvedem félálomban a TV zaját, megvárom, amíg Sanyi tőlem függetlenül felébred, és már meg is oldódik a dolog. Ez már a harmadik hátfájós éjszaka volt, de most már nagyon reménykedtem, hogy nem lesz több.

Reggel talán hétóra lehetett, amikor felébredtünk. A tisztálkodással is eltelt egy kis idő, aztán néztük a lovas gyerekeket a határban, meg az egymást kerülgető kamionokat a gyárkapuban. Bement Sanyi megérdeklődni, hogy mi van a szállítmányunkkal. Persze, hogy még nem volt készen. Viszont azt ígérték, hogy majd kijönnek, szólni, ha bemehetünk. Közben, jött egy telefon a cégtől. A franciáknak péntekre kell az áru. Ezt egy ember nem tudja megoldani, nem fér bele az idejébe. Várjunk, vegyük fel a cuccot, aztán vigyük be Miskolcra, ott majd ráakasztják egy másik vontatóra, és két kolléga elviszi „négykezesben”. Mi, pedig mehetünk haza, majd holnap telefonálnak, és lesz egy rövid fuvar Prágába. Az belefér az időbe is a kötelező hosszú pihenő előtt, és még a kocsinak is jó lesz a futásteljesítmény a szemléhez. Na, akkor várjunk tovább!

- Miskolcról hogy megyünk haza? Felférünk a buszra?

- Tényleg! Nem járnak a vonatok. Sztájk van.

Közben azért alakultak a dolgok. A kolléga, aki majd viszi a rakományt, Szerencsen lakik, őt fel kell út közben vennünk, a másik sofőr már benn lesz a telephelyen. Kaptunk telefonszámot, amin majd szólni kell időben, hogy lejöjjön a hegyről, mert amíg nem megyünk, addig ő dolgozik a szőlőben.

- Tudod mit? Megvan, hogy megyünk haza. Megkérdezzük, hogy elvisz-e Kövesdig. Persze, hogy el. Úgyse mondja, hogy nem.

Amíg múlattuk az időt, ráértünk körbejárni a kocsit, megcsodálhattuk, hogy mennyire mocskos, hogy teljesen felesleges volt Pesten megmosatni. Az eső ugyan elállt már tegnap reggelre, de minden csupa sár. Érdekes, hogy külföldön nem volt sár, noha esett eső is, hó is.

Éppen dél volt, amikor szóltak, hogy mehetünk. A rendtartás szerint utas nem mehet be a kocsival, nekem le kellett feküdni, hogy ne lássanak. Szigorú fekvés közben mit lehet csinálni? Elaludtam. Közben Sanyi beült ebédelni, majd amíg a rakodás körül tett-vett, fektemben megettem a maradék németországi kenyeret. Így, semmi nélkül, egészen finom. Csak akkor zavaró az édes íze, ha sós vajat, tepertőkrémet kenek rá. Lekvárral biztosan jó lenne, de azt nem kívántam. Igaz, nem is volt készleten. Két óra elmúlt, amikor kigördültünk a kapun. Ez a nap már nagyon gyenge lesz, hiszen Miskolc csupán 100 km. Arra nem sokat fizetnek.

Mire a Tiszát elértük, leereszkedett a köd. Próbáltuk hívni a kollégát, hogy készüljön, de nem vette fel a telefont, csak már amikor Szerencsen álltunk az út mellett. Mondta, hogy a körforgalom előtt álljunk, de úgy emlékeztem, van kettő is. Melyikre gondolt? Inkább az elsőnél álltunk meg, az azóta már végleg bezárt, nagy múltú cukorgyár kapuja közelében. Ugyancsak nyugtalanok voltunk (én biztosan) nehezen vártuk ki a kolléga érkezését. Aztán megjött. Az orromat rögtön megcsapta a dohányfüst átjárta ruhájának bűze.

Felültem az ágyra, de a felső ágytól nem fért a fejem. Ha hátradőltem, fejem a falnak támasztva, akkor erős volt a motorzaj, nem hallottam, mit beszélnek. Bár valójában nem nagyon érdekelt, milyen sztorijai voltak. A vezetéssel, pontosabban az időbeosztással, a digitális tachográffal kapcsolatos dolgokat vitatták meg.

A telephelyen, kiköltöztem a kocsiból. A pótkocsi alatt kicserélték a vontatókat, Sanyi beállt tankolni. Na, ekkor lehetett igazán látni, hogy mennyire összecsaptuk a gépet sárral. Persze nem csoda, hiszen a kerék fölött ki van vágva a sárvédő, és ott feldobálja a sarat. Mielőtt a menetszél hátrasodorná, a felette lévő pótkocsi visszacsapja. A disznó a dagonyában kiskutyafüle ehhez képest. Miután a sofőrök elintézték a menetokmányokat, bemásztunk a látszólag ugyanolyan Scaniába, mint amiből az imént kiszálltunk. Ekkor láttam a különbséget. Azt a 20 cm-t amivel ez a fülke magasabb. Ketten kényelmesen ülhettünk az alsó ágyon. Igaz, az emelet így magasan volt, de kihajtható létra segíthetett a felmászásban. Elől, a szélvédő fölött, mintha odahaza, a konyhaszekrény felső részét látnám. Ez igen. Ez, be van bútorozva.

Középen a kisasztalon itt nincsenek papírok, mint nálunk voltak, hanem talán a legfontosabb berendezési tárgy, a hamutartó. Mindketten erős dohányosok. Nézem a hőmérőt, 25°C. Most pulóver és dzseki is van rajtam, így már túl sok ez a plusz három fok. Nem is szólva a füstről és a büdösről.

Telefonáltam haza Ibolyának, hogy 10 perc múlva indulhat az autópályához. Még Emődnél jártunk, amikor hívott, hogy ő már ott van.

A benzinkútnál elköszöntünk, átültünk a Suzukiba. Én vezettem. Alig találtam meg a kivezető utat nagy igyekezetemben. Tamás otthon azzal fogadott, hogy hoztál csokit? Hoztam.

Hétvégére Zsófi lányom is hazajött, átadtam neki a hiénát, ami inkább zsiráf. Akkor inkább legyen hiénazsiráf!

Na, ennyi volt majd jövő télen megyek megint.

Sanyi azóta megjárta Prágát, járt valahol Németországban is, Olaszországban egészen Nápoly térségéig lement, fel is vágták a ponyváját, pedig nyitva hagyta a hátsó ajtót, hogy láthassák, nincs mit ellopni. Amikor meghozta az elkészült fotókat, ismét indult valahová Európába. Nem irigylem a munkájáért.


Kamiontúra 2.

Tíz hónap telt el a hazaérkezés óta. Már az újabb télre hoztunk Sanyinak tüzelőt az én kocsimmal. A fuvart persze baráti alapon szeretném elszámolni, de nem akar adós maradni. Pénzről szó nem lehet, így marad a csereüzlet. Valamikor hajdanán még a nagyszüleim…dehogyis, még a szüleim fiatal korában ez volt az általános. Valamit, valamiért. Nem a hitelkártyával találták fel a pénzkímélő kereskedelmet.

- Mi a programod a jövő hétre? - kérdi Sanyi a telefonban, amikor a tüzelőszállítást egyeztettük.

- Nem tudom. – válaszoltam, noha volt róla elképzelésem, hiszen nem fogytam még ki a munkából.

- Nekem van ötletem.

- Mi?

- Portugália

- Hm. Az jó lenne, de még korai

- Talán ez az utolsó lehetőség. Gondold meg! Megyek át tartálykocsira, azzal nem lesz oda utam, az biztos.

Éppen pakoltuk a fát, amikor jött neki a telefonhívás, egyezették a portugáliai utat.

- Na, most már biztos – mondta, de tévedett, mert nem telt el 10 perc a következő hívásig, amikor visszacsinálták az egészet. Változott a program. Nem Portugália, csak Savoya. Milánó felől felmegy a Francia-Alpokba.

- Az is nagyon szép rész, most még talán hó sincs odafenn, de olyan szerpentin van, hogy ritkán láthatsz hasonlót. Valószínűleg onnét, Angliába kell majd menni. Akkor jössz?

Nem mentem. Szólt Gabinak, aki már előttem is volt vele egy kamiontúrán, meg már az idén is egyszer, de ő se ment most. Biztosan attól félt, hogy megint úgy járnak, mint a tavasszal, amikor a spanyol kamionos blokád tartotta őket vissza néhány napig. Gondolom, mennyire örült, amikor onnét még nem hazafelé jöttek, hanem átkeltek Angliába. Sanyi nem is nagyon bízott hozzá, hogy vele megy, mert – mint mondta – Gabi nem szeret Angliába menni.

Következő alkalommal csak egy pillanatra találkoztunk. Éppen a boltból jött ki, legalább négy kenyérrel, amikor hazafelé autóztam. A kamionnak azt hiszem, járt is a motorja, de ha nem éppen akkor lép ki Sanyi az ajtón, meg se állok. Lehúztam az ablakot, s ő mondta egyből a célállomást.

- La Rochelle! Megvárjalak?

- Félen vagyok a kriptával.

- Akkor igyekezz, mert jön a hó!

Nem tudom, milyen alkalom adódik még, de Karácsony után szeretnék egy újabb túrát. Most már van TV-je is, laptopja is. Intézek hozzá Internetet, s akkor napi beszámolókat küldhetek haza.

2008-11-27

Idézet a kedvenc fórumomba írottakból:

"Lastminit" kamiontúrát ajánlott fel a barátom. Tegnap beszéltük meg, miközben kiballagtunk a 'csecslyuki" pincéjébe, megnézni, van-e még bor, hiszen 2 éve nem járt ott. Végigkongatta az összes hordót, mind üres volt. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy már elment Miskolcra a kocsiért, de még nem tudja, hova lesz az út. Azzal riogat, hogy - mivel a gazdasági helyzet fokozódik - talán ez az utolsó lehetőség. Van még néhány órám, hogy döntsek

Tanácstalan vagyok. Vagy nem?

: 2008. December 02. - 07:13:36A helyzet annyiban változott, hogy még nem ment el a kocsiért. Akkor már csak azt nem tudom, hogy hová megyünk, mennyi időre és mikor. Ja, meg azt, hogyan jutok hozzá a kölcsönkért fényképezőgéphez, de ez már csak hab a tortán. A lényeg, hogy tűkön ülök.

: 2008. December 02. - 10:14:28Újabb fejlemény, hogy nemsokára indulunk, az első célállomás valahol Milánó környékén lesz, a továbbiak talán csak ott derülnek majd ki. Vagyis akkor most kiveszek valamennyi fizetetlen szabadságot. Pá, majd jövök.


December elsején beállított hozzám Sanyi. Kezében reklámszatyor, úgy nézett ki, mintha menne valahová. Nem tudtam hirtelen mire vélni a látogatását. Be se jött az ajtón, csak a küszöbön állt meg. Rögtön mondta a lényeget.

- Holnap indulok. Jössz velem? Úgy néz ki, hogy olaszba, aztán talán angolba, de semmi se biztos.

- Ezért jöttél? Vagy mész valahová?

- Kinézek a pincébe, van-e ott még bor. Nem jártam benne legalább két éve.

- Elkísérjelek?

- Ha gondolod? - válaszolt vissza, ami ugye se azt nem jelenti, hogy menjek, se azt, hogy ne.

- Majd közben megbeszéljük – adtam magamnak némi haladékot a válaszra.

Felöltözködtem és indultunk fel a domboldalba, a borospincébe. Azt hiszem, az egész utat végigbeszéltem, de nem emlékszem, miről volt szó. Talán csak azt akartam tudat alatt elérni, hogy ne legyen alkalma megkérdezni idő előtt, hogyan döntöttem. Meglehetősen meglihegtetett az erős emelkedő, mégis majdnem tovább mentem a kelleténél. Megálltunk, végignéztünk a falu fölött, néhány távoli épületet beazonosítottunk, mielőtt elővette volna a kulcsot.

Nem igazán kemény itt a kőzet, ami egyrészt jó, hiszen aránylag könnyen volt kibányászható, másrészt viszont nem jó, mert az erózió könnyebben fellazítja. Úgy 30 éve lehetett, hogy a közelben egy hatalmas riolittufa tömb leszakadt a falból, eltorlaszolva több bejáratot is. A Sanyi pincéje előtt csak kicsi kődarabok nehezítették a bejutást, valamint egy kicsi fácska. Azt hiszem, ezt hívják magoncnak. Az ajtó nehezen nyílt, de erre számítottunk. Odabenn pókhálók, s a mennyezeten fehér póktetemek fogadtak. A külső helység jobb oldalán, egészen a fejünk fölötti részig két repedés futott, ami cementtel ki lett javítva évekkel ezelőtt, s azóta nem repedt át újra. A fal teljes felületét penész borította. A belső helységben, ahol kétoldalt a hordók sorakoztak, szintén. Sőt! A hordókat is vastag penész ülte meg. Szerencsére a ki tudja mikor otthagyott gyufával sikerült meggyújtani a gyertyát, de a dugó helyén lehetetlen belevilágítani a hordóba. A kopogtatás viszont egyértelművé tette, hogy mind üres.

A borozgatás így elmaradt, csupán sétáltunk egyet. Az utazásra nem kellett választ adnom, Sanyi e nélkül is úgy vette, hogy megyek. (Na bumm. Legfeljebb nem) Elmondta, hogy még várja, hogy szóljon a főnök, s majd reggel megy Miskolcra a vontatóért, de a holmijáért haza kell jönnie, akkorra készüljek el.

A feleségem nem repesett a boldogságtól, de mivel tudja, hogy nekem sokat jelent egy ilyen utazás, nem is akart lebeszélni róla. Valójában nem voltam benne biztos, hogy akarok menni, de mivel Ibolya kezdte reggel összekészíteni a holmimat, a dolog el lett döntve. Sanyit én ébresztettem 8 órakor azt gondolván, hogy már Miskolcon van. Nagyon nehezen jött el a délután három óra, amikor telefonált, hogy mehetek.

Több mint egy óra telt el, mire készen állt a szerelvény. Nekivágtunk az autópályának. A halásztelki csomópontban mentünk le egy hipermarkethez, hogy az élelmiszerkészletünket feltöltsük. Ekkora persze már rég besötétedett. Az M0-s szokás szerint zsúfolt volt, nem igazán lehetett sietni. Különösen, miután utolértünk egy román rendszámú Daciát. Előzésre nem volt lehetőség, bár az se kizárt, hogy teherautóval tilos, hiszen kétsávos utakon gyakran találkozhatunk ilyen tilalmakkal. Csupán abban bízhattunk, hogy hamarosan letérünk az M7 felé. Megkönnyebbültünk, amikor a kihajtónál nem jelzett. Sanyi gyorsított, s már majdnem mellé ért, amikor a román hirtelen meggondolta magát, s elénk vágott. A kocsi farát már nem láttam, olyan közel volt. Vészfékezéssel sikerült elkerülni az ütközést, de nem sokon múlott. A koma is megijedhetett, mert igyekezett mielőbb maga elé engedni bennünket.

A késői indulás miatt nyilvánvalóan nem lehetett arra számítani, hogy ezen a napon messzire eljutunk. A lerakó Milánónál lesz. Eredetileg holnap délutánra kellett volna odaérni, de ahhoz reggel kellett volna elindulni. Mint később kiderült, megoldható lett volna, hiszen a szállítmány készen állt, csupán a szervezésen múlott, na de mindenki hibázhat. Ma van kedd…csütörtök reggeli időponthoz nem kell sietni. Nem is lépünk át a szlovén határon.

- Na, itt van a Kőrishegyi viadukt. – hívta fel Sanyi a figyelmemet, amikor odaértünk. Helyénvaló volt a figyelmeztetés, hiszen a sötétben nem volt feltűnő.

- Franciaországban mentem olyan viadukton, ami 300m magas – jutott eszébe a mi völgyhidunkról. – Nem tűnt fel, hogy milyen magas, csak utána olvastam.

Bámultam bele a sötétségbe. Emlékszem rá az előző utunkról, hogy milyen szép kilátás nyílik a Balatonra, de ebből most semmit nem láttam. A lámpafények csupán azt engedték sejtetni, hogy milyen magasan vagyunk. Úgy tudom, 40m a legmagasabb részen.

A továbbiakban próbáltam meghatározni, hol járunk, de nem nagy sikerrel. Azt örömmel vettem tudomásul, hogy Nagykanizsánál nem ért véget az autópálya. Csupán egy kicsi szakaszon szűkül le az út, de az is jó minőségű. Feltételezhetően azért nem építették meg autópályának ezt a rövid szakaszt, mert várhatóan hamarosan megszűnik a határellenőrzés Horvátország felé is, s azután arrafelé fog menni a tranzitút.

A Csörnyeföldi pihenőnél ért véget a nap. Ekkor volt este 10 óra. Hazatelefonáltam, amíg még olcsó. Megkérdeztem Ibolyát, hogy Zsófi lányunkat hívhatom-e még ilyen későn. Mondta, hogy éppen most beszélt vele.

- Na, cső. – köszöntem rá Zsófira – Elindultam a kamiontúrára, már a szlovén határnál vagyunk. Anyád nem nagyon örül neki.

- Tudom – válaszolta – hallottam a hangján. Hova is mentek?

- Egyelőre Olaszországba, aztán talán Angliába, de majd ez még kiderül

- Vigyázzatok magatokra!

Sanyi elővette a laptopját, megnéztük, van-e esély Internet kapcsolatra. Hálózatot észlelt, de kód nélkül nem lehetett rákapcsolódni. A navigációba beprogramozta a holnapi utat, talán még vacsoráztunk is, aztán nyugovóra tértünk. Ruhák, csomagok az ablakba, meg az ülésre, a konyhafelszereléses láda az egyenesre állított kormányra. Fellendültem a polcra, s meglepődtem azon, hogy nem is találtam szűkösnek a helyet. A múlt télen még zavaró volt a közel lévő mennyezet, gondot jelentett megfordulni, a lábaimat felhúzni, de most első pillanattól olyan természetesen alkalmazkodtam a szűkös térhez, mintha mindig itt feküdtem volna.


Konvojka

Reggel fél 7-kor keltünk. Kihasználtuk a lehetőséget, hogy közvetlen a WC mellett parkoltunk, majd némi motormelegítés után elindultunk. Az autópálya folyamatos, nem kellett már falvakon keresztül kanyarognunk. Hamarosan megvirradt, így láthattam Szlovénia sík vidékét is, de nem találtam benne semmi figyelemre méltót. Maribor térségében már vannak hegyek, amiket korábbi utunk során csak sötétben láthattam, illetve nem láthattam. Még építik az elkerülő szakaszt, így a városon kellett átkelnünk, de ez forgalmi szempontból nem jelent hátrányt. A hozzám hasonló bámészkodónak viszont előny, hiszen ha nem is jártunk a belvárosban, azért oda lehetett látni. Kiérve a városból nem álltunk meg még sokáig, így azt hittem, nem állunk meg annál a pihenőnél, ahol előző utunkon, de aztán mégis, csak én úgy emlékeztem, hogy közelebb van.

- Nézd csak! Elszórták a búzát. Nem kell otthon? Felszedjük? Úgyis építed a kemencét, majd lehet kenyeret sütni belőle. Biztos magyarok parkoltak itt. Hordják Koperba, a kikötőbe. Nocsak! Ott egy céges autó. Oda parkolunk mellé.

A kolléga jött is oda rögtön. Előbb csak kintről beszélt, de mivel csepergős, barátságtalan idő volt, Sanyi beinvitálta a fülkébe. Nyújtotta a kezét, bemutatkozott, de e körökben többnyire csak keresztnevet mondanak, hiszen a megszólításhoz az is elég, megjegyezni pedig többnyire még sok is. Nagy esély van arra, hogy nem találkoznak többet, így teljesen fölösleges még a családnévvel is terhelni egymást. Mint kiderült, ugyanaz a rakománya, ugyanaz a lerakója, mint nekünk. Ugyanaz a problémája a pályadíjjal is, hogy készpénzzel kellett fizetni. Telefonáltak a céghez, ahol azt a megoldást találták ki, hogy az olaszországi képviselő kiegészíti az ellátmányukat. Megbeszélték a helyszínt, az időpontot, s ezután logikusnak tűnt, hogy együtt menjünk tovább. Vagyis konvojban. Két autó persze ugyancsak kicsi konvoj, inkább csak konvojka. A gond csak az volt, hogy Szabolcs (erre a névre emlékszem) éjjel indult, neki csak délben telik le a pihenője. Kivártuk. Mit nekünk az a 3 óra!?

Pont délben indultunk tovább. Addigra megtudtuk, hogy Szabolcs 30 éves, a gyereke (nem tudom fiú-e, vagy lány) 8 hónapos. Ő maga nem tud főzni, legfeljebb tojást süt. Induláskor a felesége bedobozolja neki a hazait, így meg van oldva az étkezése. Mondta, hogy miért volt kénytelen éjszaka útra kelni, de nem emlékszem, csak annyira, hogy családi problémája volt. Megbeszélték a cég, sőt az ágazat gondjait. Mindketten jobb munkahelyről álmodnak, de vagyunk ezzel így sokan. Örültem, amikor visszaült a kocsijába.

Mi mentünk elől. Egy óra múlva tettem is rá megjegyzést, hogy követ bennünket egy sárga kamion. Szlovéniának immár a közepén jártunk. Nem túl nagy hegyek, sekély vizű, széles medrű patakok, apró, takaros tanyák, kicsi falvak, templomok a hegytetőn. Semmi különleges, de az egész látvány úgy együtt, nagyon kellemes benyomást kelt. A nap erőlködött, de nem tudott előbújni az esőfelhők közül még egy ideig. Néha elkezdett esni az eső, de nem nagy intenzitással, és nem is hosszú ideig. Elértük az első alagutat, aminek a túlsó végén híddal folytatódott az autópálya. Aztán bevágva a hegyoldalba, megint alagút, megint híd. A hegyek egyre magasabbak voltak mellettünk, a völgy pedig egyre szűkebb. Néhány kilométeren kiszélesedett a völgy majd ismét beszűkült. Eltűnődtem, hogy ha minálunk sík terepen 3milliárd forint az autópálya kilométere, (2007-ben) akkor ilyen terepviszonyok között ez a picike ország hogyan volt képes megépíteni ezt az utat?

Elsősorban a tájat figyeltem, de azért az autókat is szemmel tartottam, kiemelt figyelmet szentelve a Hyundai típusaira. Egyszer, szembe jött velünk egy ugyanolyan sötétkék H1 SR Truck, mint ami nekem is van. A múlt télen is kb. itt láttam ugyanilyet, nem kizárt, hogy ugyanezt. Ugyanis nemhogy Szlovéniában, de egész utunk során nem láttam még egyet.

Elhaladtunk Celje mellett, a táblák szerit elértük Ljubljanát.

- Hol van az a nagy hegy, ami egészen közel van az úthoz, sok görgetegkő van az oldalán, és tavaly (ebben az évben volt, de sokszor mondtuk rosszul) beszéltük, hogy felszerelés nélkül meg lehetne mászni?

- Az még odébb van. Egészen az olasz határ közelében.

- Akkor rosszul emlékszem? Úgy rémlik, mintha már el kellett volna hagynunk.

Aztán elértük a nagy hegyet. A tetejéből látszott néha egy keskeny csík, alatta fehér felhő gomolygott. Amit alul láttunk, azt erdő borította, noha tudtam, hogy ez egy hatalmas, csupasz sziklatömb. Miután elhaladtunk mellette, oldalt visszanéztem. A tetejéből sokkal többet láthattam innét. A felhő teteje ragyogott a napfénytől, alatta, s néha közte kivillantak a világos szürke mészkősziklák. A csúcsán álló torony jelezte, hogy a térség meghatározó magaslati pontja. Az is, hiszen visszafelé jövet már Olaszországból is látni. Ezt ugyan nem volt módom megtapasztalni, de Sanyi mondta.

Innét nagyon szép fotót lehetett volna készíteni, de ekkor még nem tudatosult bennem, hogy az előttem, az ablakban elhelyezett gépet néhány másodperc alatt be lehet üzemelni. Úgy gondoltam, hogy nem kapkodok, majd lesz ettől még jobb alkalom. Nem volt. Akkor se voltam hajlandó „kapkodni”, amikor nem sokkal ezután egy magas részről, messze nyugatra, .(legalábbis tőlem jobbra) egy gyönyörű völgy tárult elénk, háttérben az Alpokkal. A messzi, havas hegyvonulatot nem láttuk innét, annyira még nem tisztult ki az idő, csak tudtam, hogy ott van.

- Na, megint nem megyünk Lipicára – állapította meg Sanyi.

Azt hiszem, ekkor tettem azt a megjegyzést, hogy: Már régóta figyelem, hogy követ bennünket egy sárga kamion.

- Biztosan a maffia küldte ránk – reagált rá mosolyogva.

Szóval nem mentünk se Lipicára, se Ljubljanába, de utóbbiból most legalább egy pillanatra láttam a fellegvárat. Röviden összefoglalva: Szlovénia egy gyönyörű pici ország, pedig a legszebb részeit még nem is láttam. Nem tudom, lesz-e rá valaha is alkalmam. Most nem, az biztos, hiszen hamarosan elérjük Monfalcone-t, átléptünk Olaszországba. Nem nyaralni jöttünk egyébként sem, hanem küldetésünk van. Úgy értem, hogy velünk (bocsi, hogy potyautasként túlértékelem a szerepemet) küldik az árut, ráadásul meghatározott időre. Van ugyan ahol rugalmasan veszik a lerakás időpontját, de nem ritka eset, hogy ha késik a szállítmány, új időpontot kell kérni, mert nem hajlandóak egyébként lerakni.

Most, holnap reggelre van tervezve az érkezés, a mai cél, hogy minél közelebb kerüljünk Milánóhoz. Trieszt fölött egy pillanatra megláthattam a tengert, de tudtam, hogy nincs értelme elővenni a gépet, hiszen itt nem adódik lehetőség szép képet készíteni.

Viszont az Isonzót, nem hagyhattam ki. Nem egy jelentős folyó, de szerepel a történelemkönyvben, hiszen az első világháborúban, elkeseredett küzdelem folyt itt Olaszország, és az Osztrák-Magyar Monarchia katonái között. Így tehát, utazásom legelső felvételét az Isonzó hídjáról, pontosabban az út szélén álló tábláról készítettem, megmutatandó az otthoniaknak bizonyíték gyanánt, hogy jártam az Isonzónál.

A déli indulás óta csak pillanatokra álltunk meg a fizető kapuknál. Az első, motorleállításos megálló, a cég képviselőjével való találkozáskor történt. Délután 3-ra beszélték meg. Bevallom, kissé el is ámultam azon, hogy pontban 3-kor álltunk be a parkolóba. A hölgy, egy percen belül ott is volt.

Mire megbeszélték, elintézték, le is telt a 15 perc, amit ilyenkor ajánlott kivárni, mert egy ilyen időtartamú megállást már hozzá lehet adni a pihenőidőhöz. Megjegyzem, még most se vagyok tisztában a vezetési időre vonatkozó szabályzattal, pedig lett volna rá alkalmam, hogy tanulmányozzam. Sanyi több alkalommal fel is ajánlotta, de nem éltem a lehetőséggel.

Azt hiszem, itt üzemelte be a navigációt. Ma már széles körben elterjedt, hogy műholdas helymeghatározó segítségét veszik igénybe, nem a térképet tanulmányozzák. Nagy előnye, hogy nem kell közben megállni. A térkép nézegetése közben viszont ajánlott. Valamelyest segít, ha van egy utas, aki olvassa a térképet, de ilyen általában nincs. A GPS-nek persze nem szabad feltétlen követni minden útmutatását, hiszen az nem a valós helyzetet látja, hanem adatbázisból dolgozik, s előfordul, hogy frissítésre szorul. Nagyon jó, hogy ha nem veszünk figyelembe egy utasítást, akkor azonnal újratervezi az útvonalat, mindig a pillanatnyi helyzet alapján. Zűrös közlekedési szituációban nagy előny, ha hangja is van a rendszernek, hiszen nem kell minduntalan a monitorra figyelni. A minket követő kollégának egy kicsi készülék volt a szélvédőre tapasztva. Ahhoz azért aránylag nagy figyelem-koncentráció szükséges, na meg persze jó szem. Olyan, ami az enyémmel ellentétben közelre is jól tud fókuszálni. Ezzel szemben nekünk nagy előny, hogy a műszerfal tetejére utólag épített asztalon, egy 15”-os laptop-monitoron követhettük a haladási útvonalat. Itt, a Pó-síkságon dél felé haladva nem tudom miért volt rá szükség, hiszen az útvonal már benne volt a Sanyi kisujjában.

Ez a szakasz számomra is hosszú volt és unalmas, hiszen már láttam máskor. A távoli hegyek innét se voltak láthatók, hiába sütött ki néha a nap. (néha meg eleredt az eső) Az hozott némi izgalmat, hogy utolértünk egy személykocsit, ami könnyű utánfutón vontatott egy nagy reklámtáblát. Kissé fújt a szél, s ez a vontatmány ugyancsak érzékeny volt az oldalszélre, ezért nem is ment gyorsabban 60km/h-nál.

- Megelőzzem? – tette fel Sanyi a költői kérdést. Nem várt rá választ, hiszen ezt neki kell eldönteni.

Ugyanis az a gond, hogy ezen a szakaszon, számára előzési tilalom van. Sok kamionos nem vette ezt olyan komolyan, de nem lehet tudni, hol van rendőr, aki megláthatja a szabályszegést. Egy ilyen esetnek nagyon súlyos következménye lehet. Az olasz rendőr elveszi a jogosítványt. (azt hiszem két hétre, de ebben nem vagyok biztos)

A szállítmány így nem jut el a célhoz, még ha a cég küld egy másik sofőrt, akkor sem. Haza kell utazni, majd amikor letelik a határidő, akkor pedig vissza, hogy megkaphassa a jogosítványát. Egy ekkora csapást sok háztartás nem engedhet meg magának. Csak annyin múlik, hogy egy fél percre átmegy a másik sávba. Választhatja azt is, hogy 60-al botorkál a forgalmat feltartó mögött. Utóbbit választotta, remélve, hogy amaz, az első adandó alkalommal lemegy a pályáról. De, nem ment le. Még a következőnél sem. Sanyi híres a nyugalmáról, de most már azért rátenyerelt a kürtre. A személykocsis nem reagált, pedig már csak az a tény is zavaró lehetett a számára, hogy a visszapillantó tükrét egy negyventonnás szerelvény részlete töltötte ki. Sokadik kürtölésre aztán kihúzódott a leállósávba. Ekkor kissé felgyorsíthattunk, de csak addig, amíg Velence térségében be nem dugult a forgalom. Az olaszoknak mostanában telik le a munkaidő, mindenki kint van az utakon.

Nem sok esély volt arra, hogy ezen a szakaszon túljussunk, mielőtt letelik az egyhuzamban vezethető idő, így egy SOS-sávba kiállva, megtartottuk a 45 perces pihenőt. Sanyi és Szabolcs a kocsi elé álltak beszélgetni, de a közvetlen mellettünk zajló forgalom olyan zajos volt, hogy kiabálni kellett ezért, és a csepergő eső miatt is be kellett ülni a fülkébe. Közben be is sötétedett. Hamarosan olyan útra kanyarodtunk, ahol korábban még nem jártam, de így már nem sokat láttam belőle. A monitort figyeltem, azon is elsősorban a tengerszinthez viszonyított magasságunkat, ami olykor mínuszos előjelű volt. Sokáig haladtunk +/- 4m között. Számomra az volt zavaró, hogy úgy tűnt, mintha soha nem érnénk ki a városból, és ez vonatkozik a hátralévő 200km-re végig.

Üzemek, kereskedések, logisztikai központok sora szegélyezi a Milánó felé tartó autópályát. Ahol nem láttam épületeket, ott a hangfogó falak takarták a kilátást. Vagyis takarták volna világosban. A forgalom valami iszonyatos.

- Nem látni, hogy gazdasági válság van.

- Hát, nem. Szerintem, ha építenének ide még egy másik pályát, az is megtelne.

Sanyi erre csak bólintott, azt hiszem. Nem kizárt persze, hogy mondott is valamit, csak nem hallottam. Nem beszél túl hangosan, nekem pedig már nem az igazi a hallásom. Sokszor már engem zavart, hogy bármit mondott, vissza kellett kérdeznem, de volt, hogy még akkor sem értettem. Kellemetlen, de ezzel nem tudok mit kezdeni, épp úgy, mint az angolok steak-jével, de az még a későbbiekben kerül majd sorra.

Na jó, a 200km-es paraván erős túlzás volt, de Pádova, Vicenza térségére igaz, hogy alig látni ki a pályáról. Verona, a Garda tó környéke már szimpatikusabb, de talán azért, mert a visszaúton láthattam világosban is. Most persze egyelőre még azon kellett izgulni, hogy a munkaidő leteltekor találjunk helyet lehetőleg olyat, ahol nincs nagy zaj, lehet éjszaka aludni. Aztán ez csak részben sikerült. Jó órányira lehettünk még Milánó előtt, amikor megálltunk. Mivel a térképet nem vettem elő, nem tudom azóta sem, hogy ez pontosan hol volt, de azt hiszem nem is olyan fontos. Mint ahogy az sem, hogy nem Milánó volt az úticél, csak ez egy jó támpont. Magyarországról nézve jelentéktelen a különbség, de inkább Monzához volt közel a lerakó.

Berganónál, az éjszakai szállásra kiszemelt parkoló már megtelt. A bejáratánál találtunk még annyi helyet, hogy befért egymás mögött az út szélén a két kamion. Bal felől az autópálya forgalma, jobb felől egy zajos nagyüzem nehezítette a nyugodt pihenésünket. A parkoló másik végén, a benzinkúton túl lehetett felmenni a pálya fölé épített étterembe. Ott lehetett volna WC-t találni, de nem vettük a fáradságot. Majd valahol holnap. Most inkább vacsoráztunk egy kis hazait, majd lefeküdtünk aludni. A kötelező 9 órát ki kell várni a továbbindulással.

Éreztem, hogy hosszú éjszaka lesz. Nagyon korán ébredtem fel, de ez a következő 11éjszakán, többnyire így lesz. Többkevesebb sikerrel próbáltam visszaaludni. Az állandó zaj nem zavart túlságosan, inkább csak ha a közelben indítottak be egy-egy kamiont, vagy közvetlen mellettünk haladt el. Ez nem volt olyan ritka, hiszen az út szélén parkoltunk. Még csak éppen kezdett virradni, amikor felkeltünk. Köztünk, és az üzem között volt egy lezárt út, amihez megjöttek a munkások. Szabolcsnak el kellett állni az úttorlasz mellől, hogy odaférjenek. Na, ha már neki megkezdődött a munkaidő, akkor haladjunk!

Keresztül araszoltunk a még most is zsúfolt parkolón, elhaladtunk a benzinkút, és egy gyorsétkezde mellett. Ez utóbbira a feliratából következtettem, mert angolról olyasminek fordítottam, hogy futva, vagy futás közben…vagy ilyesmi. Aztán kihajtottunk a pályára, amin ugyanolyan nagy volt a zsúfoltság, mint tegnap este. Annyi változásra figyeltem fel, hogy most nagyon sok volt köztük a brigádautó. Vagyis duplafülkés, platós, sok esetben billenőplatós, némelyik mindezeken túl még daruval is felszerelt kisteherautó. Logikus lett volna, ha márkák tekintetében az Iveco lett volna a legtöbb, hiszen mégiscsak Itáliában járunk, de nem így volt. A Ford akkora túlsúlyban volt, hogy az összes többi márkát magasan verte darabszámilag.

Sok panaszt hallottam már e márka megbízhatóságára, de valami oka azért mégis lehet, hogy ilyen sokan veszik. Hm?

Nyolc órakor érkeztünk meg a megadott címre. Az utolsó néhány kilométeren olyan bonyolult útvonalon vezetett bennünket a GPS, hogy ennyi kanyar után a saját falumban is eltévedtem volna. Nem volt egy tágas utca, legalábbis kamionos szemmel nézve. Egy lengyel„kolléga” már várakozott a közelben, de két kapuval mögöttünk parkolt. A megadott címen semmi mozgás nem volt, csak a szomszédba jöttek, szállingóztak az autók. A kapu motorosan nyílt, de a kocsiból kiszállva, kulccsal kellett elindítani. Miután bementek, a kapu becsukódott. Néhány perc múlva jött a következő dolgozó, kiszállt, nyitott, bement, kapu becsukódott, s ez így ismétlődött hosszú időn át.

Szabolcs átjött hozzánk, hogy ne egyedül várakozzon, ha már akár társaságban is lehet. Nem kötötte le a figyelmemet, amit beszélgettek. Szakmai dolgokhoz úgyse tudok hozzászólni. Bámészkodtam. Kicsit fújt a szél, s annak ellenére, hogy szépen kisütött a nap, nem kívántam kiszállni a kocsiból. Közvetlen mellettünk, a betonpalánkon túl, két focipálya is volt egymás mellett. Távolabb nagyfeszültségű villanyvezetékek zavartak bele a havas Alpokra nyíló panorámába. Kedvem lett volna fotózni, de itt nincs semmi, ami érdemes lenne rá. A hegyek túl messze vannak. Na, majd a visszaúton.

Talán félórát várhattunk, amikor kinyílt a „mi” kapunk. A két fiú a papírokkal bement, miután úgy látták, hogy már nem fogják visszacsukni. Azonnal mehettünk is befelé. A szűk udvar miatt farral. Szabolcs, magára öltötte pvc-szürke pufi dzsekijét, kapucniját a fejére húzta, nehogy megfázzon, s a kapuban integetve próbált segíteni a tolatásnál. Annyi haszna volt közreműködésének, hogy felfigyelt arra, hogy a kapu sínje nagyon közel kerül a kocsi aljához, az udvar erős lejtése miatt. Ezért majd ő magasabbra fogja emelni a légrúgót. (aztán persze erre mégse lett szükség) A főépület mögötti raktár legelső kapujához állíttattak, amivel csak annyi baj volt, hogy lehetetlenné tettük az összes többihez való hozzáférést. Jött a lengyel nagy felháborodással, amiért kielőztük. Tény, hogy régebben vár, de ki tudta, hogy ő is ide jött. Egyébként se mi döntjük el a sorrendet. Aztán neki lett igaza, mert minket átküldtek az utca másik végén lévő telepre. Az udvar végén, egy betonfalú gödörbe kellett betolatnunk. Perceken belül el is kezdték a kirakodást. Mire végeztek, a Szabolcs kocsija is üres volt. Mindketten megkapták közben a következő felrakót, irány visszafelé, Veronába. Ismét ugyanazt a fuvart kapták. Ugyanazt az árut, ugyanoda.

Csupán annyi volt a különbség, hogy egyikük lerakója 9, míg másikuké 13 órára, de az nem derült ki, melyik egyik, melyik másik. Szerintem, mivel ugyanaz az áru, ugyanolyan mennyiségben, mindegy is ez, de Sanyi szerint ez nincs így, és ő tapasztalatból tudja. A megoldás persze az, hogy mindketten a korábbi időpontra kell, hogy odaérjenek, aztán vagy mindkettőt leszedik, vagy valamelyiküknek várni kell. Nem ez lenne az első ilyen eset.

A GPS mondta az útvonalat, de ettől függetlenül Sanyi emlékezetből navigált. Így legalább a nem egyértelmű utasításokat is át tudta hidalni. Már a pályára - illetve itt strada-nak nevezik - is nehezen jutottunk fel. Sokáig kellett araszolgatni a felhajtón. Közben legalább alkalmam volt megfigyelni egy csatorna mentén, hogy valaha hogyan öntözték a környékbeli földeket. Azt nem tudom, hogy mostanában hogyan, vagy egyáltalán teszik-e valahogy, hiszen télvíz idején nem öntöznek. Az út menti árkokban magasra nőtt a gaz, de annyira nem, hogy meg ne láthattam volna a kicsi zsilipeket, amikkel a beömlő (vagy beszivattyúzott?) vizet felduzzasztották. A zsilipek állapotából látható volt, hogy a közelmúltban ezek nem üzemeltek.

A nap szépen sütött. A távolban fehérlettek az Alpok hófödte csúcsai, de fotózáshoz túl messze. Reméltem, hogy még lesz ettől jobb alkalom. Figyeltem az ablakból egy jelentős felületet kitakaró laptopon az útvonalat. Ha várat, vagy nagyobb templomot, jelentősnek tűnő régi várost láttam, kíváncsian olvasgattam a neveket, hátha ismerősnek tűnik, de nem volt köztük ilyen. Az út mentén láthattam néhány tanyát. Ez egy hatalmas sík vidék. Az eddig látottak, s az egyéb ismereteim szerint is fejlett, ipari térség, de szemmel láthatóan nagyon jó termőföld is. Decemberben persze itt sincs nagy mozgás a földeken. Nincs miért rámenni. Nem is láttam sehol összevágott, sáros földutat. A tanyákba is aszfaltút vezet, az épületek között is, de ha nem, akkor legalább kőzúzalékkal van megépítve. A főépület 2-3 emeletes, régi, talán több száz éves, egyszerű, dísztelen tömbház. A gazdasági épületek többnyire lényegesen újabbak. Néhány személykocsi parkol a ház körül minden tanyában, de munkagépeket nem látni. Nem hagyják szabadon, mint minálunk szokás.

Kivételek persze a kereskedések, ahol ágaskodó gémekkel sorakoznak a daruk, és egyéb emelőszerkezetek, de ezeknél éppen az a lényeg, hogy mindenki lássa őket. A tanyákról még annyit, hogy elég sok van köztük, amit nem laknak. Közülük jó néhánynak már a tetőszerkezete is beomlott, de nincs körülöttük limlom, szemét, hanem szinte az épület faláig meg vannak művelve a földek.

Nincs málladozó vakolat, hiszen ezeken a házakon semmiféle vakolat nincs. Az itt nem volt szokás. Nem találták csúnyának a szabadon látszó kőfalat, nem volt értelme bevakolni.

Izgatottan vártam, hogy elérjük a Garda tavat, amiből talán majd látok egy kicsit. Idefelé talán jobb rálátás adódott volna, de akkor sötét volt. A tavat övező hegyek egyértelművé tették, hol kell keresnem. A térkép mutatta, mennyire közel járunk, de magát a tavat mégse láttam. Talán majd egyszer, ha gazdag nyugdíjas leszek, eljövünk ide a feleségemmel, a lakóautónkkal.

Kevéssel Verona előtt álltunk ki egy benzinkútnál 15 perces pihenőre. A két sofőr megbeszélte immár sokadszor, hogy „Verona ísztnél” kell majd kimenni. A GPS egyértelműen mutatta az utat, de Szabolcs egyébként is jött utánuk. Megbeszélni persze nem árt, hogy ha ettől megnyugszik. 12:40-kor érkeztünk meg a megadott címre. A portás beküldött bennünket parkolni, s közölte, hogy ebédidő van, várjunk 2 óráig. Vártunk.

Ebédeltem én is, járkáltam az udvaron, amennyire lehetett, nézegettem a tájat. Északra a hegyen állt egy vár, de túl távolinak találtam. Viszont közvetlen a telep szomszédjában állt egy hatalmas torony. Törzse négy, egybefogott oszlopból állt, melynek a tetejére egy nagy teraszt, majd egy háromemeletes, nyolcszög alakú, ablakokkal körberakott részt raktak, amely fölött folytatódott a négyes oszlop két további teraszig. A legfölső szakasz antennákkal volt telezsúfolva. A nap éppen mögötte sütött. Kis idő múltán takarásból. Nem álltam még át a digitális fényképezésre, nem tudatosult bennem, hogy bármikor, bármit lefotózhatok, legfeljebb kitörlöm, ha nem jól sikerül. Én, még a filmes technikán szocializálódtam, ahol be kellett állítani a fényviszonyoknak megfelelően a gépet, többnyire legalább két felvételt készíteni mindenről - hátha nem sikerül - aztán reménykedve várni, amíg elkészülnek a képek. Erre persze előfordult, ha egy alkalommal nem készült annyi felvétel, hogy tele legyen vele a film, hogy hónapokat kellett várni. A lényeg, hogy Veronában egyetlen képet se készítettem.

Ültünk a kocsiban, lestük az udvaron lézengő dolgozókat. Megállapítottuk, hogy ezek a (nagyon) dél-olasz fiúk, nem olaszul beszélgetnek, hanem valamilyen afrikai nyelven. Egy kicsi, ugyancsak bevándorlónak látszó nő, egy nagy műanyag vödörrel jelent meg az udvaron, álló nyelű lapáttal, és egy szemlátomást új söprővel. Az udvaron elszórt, csak nyomokban fellelhető szemetet szedte össze. Megegyeztünk abban, hogy bizonyára többet keres ezzel a munkával, mint egy magyar kamionos.

Más nációval kapcsolatban nem merném ezt kijelenteni, hiszen a benzinkúti éttermekben, vagy akár automatáknál, azért csinálnak forgalmat. A magyarok viszont hazait esznek, vagy a hozott alapanyagból főznek. Sokszor titokban, a parkoló kamionok között, mert a helybeliek nem nagyon örvendeznek neki.

Két órakor kinyitott az iroda. Adtak egy címet, elérési útvonal rajzával,(amit csak közlekedési kihágással lehetett követni)s máris indulhattunk a nyomdába, a valódi felrakóra. Ez viszont már a város lakóövezetében volt, ahol ugyancsak korlátozott volt a parkolási lehetőség. Valójában nem kellett nagyon sokat várni, alig volt még 4 óra, amikor elindulhattunk.


Újratervezés

Sanyi sokszor felülbírálta a gépi navigációt. Amikor a javasolt manővert mellőzve, túlmentünk egy csomóponton, a géphölgy bejelentette, hogy most mit fog tenni: Újratervezés.

- Hiába beszél neked ez a csaj, nem hallgatsz rá?

- Na, most már innét ő is úgy tudja mint én - közölte, miután ismét felhajtottunk a kelet-nyugati sztrádára.

Innét nézhettem vissza Veronára. Szinte madártávlatból. Az antennaerdős torony jelezte, hol töltöttük az ebédidőt. Na, még egy templomtornyot is be tudtam azonosítani, amit a nyomda előtti várakozáskor figyeltem a másik oldalról. Ismét Milánó felé haladtunk, de az első sztrádakereszteződésnél letértünk az észak felé vezető irányba. Irány Brennero, vagy ahogy már a helybeliek nevezik, Brenner. Ugye milyen jelentéktelen a különbség? Ennek ellenére két nyelven van kiírva. Ha én, aki idegen vagyok, felismerem akármelyik változatot, nem gondolom, hogy a helyieknek gondot jelentene. Ez, csupán egy gesztus, a nemzetiségek felé.

- Na, most nem látjuk a Pó-t - jegyezte meg Sanyi, utalva az előző utunkra, amikor minden folyónál megjegyezte, hogy - itt is egy Pó.

- Most nem, - válaszoltam - hacsak nem fordulunk Modena felé, hiszen akkor nem is lenne messze.

- Ezen a folyón viszont - mutatta a mellettünk lévőt - elérhetnénk csónakkal.

- Érdekes, - mondtam - azt hinné az ember, hogy belefolyik a Pó-ba, de megnéztem a térképen és nem. Ez, közvetlen a tengerbe ömlik. Na, de most az őseid földjét se fogjuk meglátni. - utaltam a sötétségre.

Ezt az „őseid földjét” alaposan kibeszéltük egészen olyan szintig, hogy odahaza lehetne kisebbségi képviselő az önkormányzatban, ha alapítanának egy sváb egyesületet. Találna a rokonságban annyi tagot, hogy ez elérhető lenne. Mindez persze csak beszélgetés szintjén marad, hiszen nincsenek politikai ambíciói. Nekem korábban voltak, de miután szembesültem a nehézségekkel, elmúltak.

Az persze csak ötletszerű, hogy itt élhettek az ősei, mert attól, hogy a nagyapja neve Klausenberger volt, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi kapcsolódása lenne a Klausenberghez.

Mindezt persze már előző utunkon is megbeszéltük, vagy talán már máskor is, de a hely szelleme kínálta az alkalmat, hogy újra megvitassuk. Mindannyiunkkal előfordul, hogy ugyanazt a dolgot elmondjuk többször is.

Jó esetben más-más hallgatóság előtt, de megesik, hogy ugyanannak ismételjük ugyanazt. Ritkán fordul elő, - legalábbis nálam - hogy az ismétlés tényét szóvá tenném.

A hegyek közé érve, már teljesen besötétedett. A hegyoldalba épült várakat talán éppen a hozzám hasonló utazók kedvéért világították ki. A falvak, városok közvilágítása is sokat megmutatott, csupán a hatalmas hegyek látványát kellett nélkülöznöm. A GPS adatai közül megkülönböztetett figyelmet szenteltem a tengerszinthez viszonyított magasságnak. Verona kb. 50 m, de talán 50 km-t is haladtunk, mire elértük a 120-130m-es magasságot. Meglepett, hogy Trentó, a tartomány székhelye is csupán 180 méteren van. Azt mondta erre Sanyi, hogy azért ilyen magasak a hegyek, mert mély a völgy.

Mekkora okosság!J

Hó még itt is alig volt. Éppen csak. A völgy kettéágazásánál, egy városnak is elegendő a hely, ide épült Bolzano Nem túl nagy, de nagyon szép kis város. Szívesen eltöltenék itt hosszabb időt is. Ezt a sötétség ellenére meg lehetett állapítani. Felismertem a helyet, hogy az előző utunkon Sanyi itt tette szóvá, hogy ugyan honnét tudták a régiek, merre kell tovább menni. Szerintem nem tudták. Bejárták mindkét irányt. A baloldali völgy visszakanyarodik, a jobboldali pedig hamarosan véget ér. Ez utóbbi lett aztán a jó irány Tirol felé. Itt kezdett el jelentősen emelkedni az út. Kezdődött az alagutak sora. A műholdas helymeghatározó okozott némi derültséget emiatt. Amikor bementünk az alagútba, a műhold nem látott bennünket, a géphölgy bejelentette, hogy elvesztette a jelet. Amikor kiértünk a szabadba, visszajött a jel, s bejelentette: újratervezés. A további út megjelölése a monitoron innét kezdődött. Előfordult, hogy nem volt idő utasítást adni a továbbiakra vonatkozóan, mert beértünk a következő alagútba. Aztán megint újratervezés következett. Sokszor előfordult, hogy értelmezhetetlen ajánlást adott, hiszen a szűk völgyben olyan közel volt a sztráda és a helyi út, hogy nem tudta pontosan a műhold, melyiken vagyunk. Valójában nem volt itt szükség a segítségére, hiszen csak kapaszkodnunk kellett a hágó felé. Nem kellett letérni se jobbra, se balra. Letérni nem, de kanyarodni annál inkább. Sajnáltam, hogy sötétben kell ezen a csodálatos tájon végighaladnunk, de ne essünk túlzásba, örülhetek, hogy itt lehetek. Az ülést már nem lehetett úgy beállítani, hogy kényelmes legyen, nem tudtam hogy üljek, mert tört, nyomott, szúrt, fájt a hátam, fájt a nyakam. Hol fekvőre állítottam az üléstámlát, hol meredekre. Hol egyik, hol másik oldalra fordultam. Hol egyik, hol másik lábamat húztam magam alá. Karba tettem a kezem, vagy előre könyököltem, bámultam bele a lámpafénybe.

Néztem hol tartunk, hány kilométer van még Brennerig. A tengerszint fölötti magasság egyre nőtt elértük a 700 métert, de már nem voltunk olyan messze, hogy hihető legyen a 2000 m elérése, pedig Sanyi annyira emlékezett. Aztán felötlött benne, hogy talán eltévesztette a helyet, és inkább a francia Alpokban járt olyan magasan. 1300 m-en kiálltunk egy benzinkútnál, illetve csak kihajtottunk, majd tovább mentünk, mert már nem volt hely. Ahhoz nem volt már idő, hogy Ausztriába átmenjünk, így Vipiteno-nál, a fizetőkapu után közvetlenül, kimentünk a fizetőparkolóba. Magasság 1350m.

Itt volt hely bőven, az a kicsi hó is el volt túrva, válogathattunk a helyben. A terület olyan erősen meg volt világítva, hogy azt fontolgattam, készítek képet a kamionokról, háttérben egy magas hegycsúccsal. Aztán persze nem is próbálkoztam vele, megmaradt ötlet szinten. A hely nagyon szimpatikus volt, hiszen lehetett menni WC-re. Ezt a lehetőséget többször is kihasználtam.

Téli viszonylatban jó idő volt. A hőmérséklet éppen csak fagypont körüli. A meleg fülkéből kiszállva fáztunk ugyan, de lehetett volna ez sokkal rosszabb is. Most még mindig csak hideget vacsoráztunk. Majd talán holnap este főzünk valamit. Itt a Kossuth rádió se szólt jól, leárnyékolták a hegyek. Úgy éreztem, haza kellene telefonálni, hiszen már második napja nem jelentkeztem. Sanyinak a céges telefonján csak SMS-t lehet írni, hívni csak céges telefont. Felajánlotta nekem is, miután a saját telefonom nem tudta elküldeni, amit írtam. Alig van különbség a két készülék kezelése között, mégis megkínlódtam az üzenet megírásával. Aztán már csak a telefonszámot kellett megnézni, mert nem tudom fejből.

Éppen kikerestem a feleségem számát az Ibiója név alatt, amikor hívást kaptam ugyanonnét.

- Na, cső! Éppen megírtam az SMS-t a Sanyi telefonján, csak a számodat nem tudtam. Elküldjem?

- Most már nem kell. Mi újság van? Hol vagytok?

- Úton Anglia félé. Most fenn vagyunk a Brenner hágónál, holnap Ausztria, Németország, Luxemburg, és így tovább…

Egészen rövidre fogtam a beszélgetést. Közöltem, hogy nagyon drága a percdíj, talán még azt se kérdeztem meg, hogy otthon mi újság, de ha mégis, akkor gondolom, azt mondta rá, hogy semmi. Aztán kicsit rosszul is éreztem magam a bunkóságom miatt, hiszen nincs túl nagy jelentősége ebben a helyzetben, hogy 200, 400, vagy akár 600Ft-ba kerül a telefonálás.

Fiatal volt még az este, így beüzemeltük a TV-t. Csütörtök lévén, meg volt az esélye annak, hogy a Fábry-show van az RTL-en. Úgy emlékeztem, hogy a múlt héten volt, tehát most nem lesz, de aztán kiderült, nem jól tudom.

A beüzemelés persze nem úgy megy mint otthon, hogy csak megnyomom a gombot és kész. Ennek külön szertartása van. Az ablakba épített asztalon van (ha éppen a laptopnak nem kell a hely) a műholdvevő beltéri egysége, amiről első ránézésre azt gondoltam, hogy dvd lejátszó. Ennek a tetejére kell ráállítani az A-5-ös papírlap méretű TV készüléket.

Egy dugó az autórádióból, kettő az egységből, s ez utóbbiba még be kell dugni az antennát, amit út közben a felső ágyon tárolunk. A külső tükör két szárához van bilinccsel rögzítve egy függőleges cső, erre egy vízszintes szár, aminek a végén lévő lyukba, csavarozással rögzítendő a parabola antenna. Ennek persze az a lényege, hogy a megfelelő irányba kell fordítani. Nem nagy dolog, a tányérnak dél felé kell néznie, a dőlésszögén nem sokat kell igazítani, az többnyire jó szokott lenni. Már csak azt kell tudni, merre van dél. Nagy segítség, ha áll mellettünk egy másik olyan kamion, amiben már működik a TV. Persze ez a ritkább eset. Lehetne iránytűvel megnézni, csak ahhoz kellene egy iránytű. Sanyi már majdnem vett, de nagyon bóvlinak nézte a kiszemelt példányt. Nem értem ugyan, mit kell tudni egy iránytűnek azon túl, hogy mutassa az irányt. Van még egy megoldás. Be kell üzemelni a laptopot, azon belül is a műholdas helymeghatározót. Ezzel csak annyi a gond, hogy az autó hossztengelyének az irányát nem látja, csupán az út irányát mutatja, s ehhez képest az észak-déli irányt.

Menet közben ez rendben is lenne, de a parkolóban bármilyen irányban állhatunk. Nem könnyű feladat, de azért sikerült megoldani. A TV- nézés már ugyanúgy működik, mint otthon. Nekem ugyan most éppen határeset, hogy kell-e szemüveg, vagy nem. Úgy hallottam, hogy egyébként nem ajánlott. A számítógéphez persze használok, s ez a monitor is alig van messzebb. Az ülésből nem igazán kényelmes, főleg, amiért már napok óta itt ülök. Az ágyból tv-zésnek meg van az a veszélye, hogy közben elalszom. Ennek tudatában felvetem magam a polcra. Aztán többször is ráébredtem, hogy szól a TV, míg végül Sanyi is ráébredt, és kikapcsolta.

Na, még megjegyezném, hogy az antenna-kábel bevezetése az én ajtóm üvegének a résén történt. Elég vastag gumi, ettől még zárt az ablak. Csupán azt kellett szem előtt tartanom, hogy éjszaka ha ki kell mennem, akkor a bal oldali ajtót használjam. Ennek oka eredetileg az volt, hogy el ne állítódjon az antenna. Valójában nem lett volna jelentősége, hiszen reggel úgyis le kell venni, mielőtt tovább indulunk.

Járt úton

Reggelre esett néhány centi hó, de ezt csak a parkolóban észleltük, a sztrádán semmi nyoma nem volt, hiszen az állandó forgalom azonnal szétcsapja, mihelyt leér a hópehely. Ha mégsem, akkor azonnal indulnak a gépek és eltúrják. Egy ilyen fontos útvonalon nem engedhetik meg, hogy leálljon a forgalom.

A fiúknak megfordult a fejükben, hogy a fizetőkapu mögött jutnak majd vissza az útra. Nem tudták, hiszen - noha tudtak a parkoló létezéséről, korábban még egyikük se járt itt. Aggódásuk alaptalan volt. Logikusan van megépítve a rendszer, ha egyszer már átjutottak, nem vezetik oda őket újból, hiszen ki van fizetve az olasz szakasz.

Átléptünk Ausztriába. Ki van téve a tábla, arról lehet tudni. A GPS szerint a tengerszinthez mért magasságunk 1400m. Leparkoltunk, a fiúk bementek az irodába feltöltetni a „csipogót”. Ez olyan rendszer, hogy a jeladó ki van téve a kamion ablakába, az autobahn bizonyos szakaszain pedig jelolvasók vannak telepítve, amik a telefonkártyához hasonlóan levesznek egy bizonyos összeget. Már kezdett világosodni, de még a közvilágítás működött. A közeli hegyoldalt nagyon jól lehetett látni.

Kihasználva, hogy áll az autó, lefotóztam a hegyoldalt, hiszen az egész átkelés során nem volt alkalmam rá, de már nem is sok lesz, hiszen mindjárt megkezdjük az ereszkedést. A képpel csupán két gond volt. Kihasználtam az optikai zoom adta lehetőséget és ráközelítettem, így nem fért bele a képbe az egész hegy. Fenyőfák töltötték be az egész képet, kissé elmosódva, a szélvédőről visszatükröződő villanófény ragyogásában. Két próbálkozás, ugyanaz az eredmény.

Következett az út legfélelmetesebb szakasza. Szédítő magasságokban kanyarogtunk a hegy oldalában, a falvak, templomtornyok mélyen alattunk. Erős motorfékkel ereszkedtünk lefelé, de én még így is soknak találtam a sebességet. Bámészkodásra már elég világos volt, de az iménti kudarc nem nagyon bátorított a fotózásra. Az ablakot nem kívántam leereszteni, villanófényt fotózni pedig azt hiszem értelmetlen.

Alig 50km-t haladtunk, de ezalatt a magasságunk 700 m-t csökkent.

A légnyomás változásától bedugult a fülem. Belegondoltam, hogy azért milyen kicsi az embernek az alkalmazkodó képessége. Mind a légnyomás, mind pedig a hőmérséklet tekintetében. A bioritmusról most nem is beszélve.

Az előttünk álló napokon már az is zavaró lesz a számomra, hogy noha mostanában odahaza is elég későn virrad Greenwichtől kissé nyugatra másfél órával később van reggel. Az óránkat nem állítottuk át, noha itt már nem egyezik a helyi idő az európaival. Csupán azt kellett szem előtt tartani, hogy a 9 órai lerakó nálunk 10 órát jelent. Ebből ugyan nem adódik gond, hiszen nem számít rendkívüli dolognak, ha várnunk kell. Persze csak abban az esetben, ha van parkolásra lehetőség, ugyanis az angolokról az a hír járja, hogy meglehetősen rugalmatlanok.

Na, de hol vagyunk még ettől. Egyelőre a GPS utasításait kell sorozatosan figyelmen kívül hagyni. Ugyanis nincs tisztában azzal, hogy mi egy 40 tonnás kamion (itt LKW) vagyunk, nem mehetünk be Innsbruckba, egyetlen lehetőségünk az Inntall-autobahn, egészen Kufsteinig. Minden kijáratnál (itt Ausfahrt) ki akart bennünket irányítani az autobahnról.

Szép, szép az Inn völgye, de már láttam. Azzal ugyan nehezen tudok betelni, hogy mekkora hegyek tornyosulnak mindkét oldalon, de új dologra nem figyeltem fel a korábbi utamhoz képest, hacsak a betonüzemeket nem számítom. Ezek is itt voltak ugyan, de nem vettem figyelembe.

A nagyüzemi betonelemeket most is irigykedve néztem, mivel tudom, hogy én nem vagyok képes ilyen minőségre. A völgyben nem nagyon akart világos lenni, pedig már régen volt reggel. Elmúlt 9 óra, amikor délkelet felől előbukkant a nap két hegycsúcs között. Nem kelt fel, csak megmutatta magát. Elképzelhető, hogy ebben az évszakban itt, nem is emelkedik a hegyek fölé. Figyeltem, hogy hol kezdik már duzzasztani a folyót, mert onnét már nincs messze Kufstein vára, ami azt hiszem, nem fogok lefotózni, hiszen megnézhető az Interneten. Minek törjem magam? Egyébként is rossz szögben lesz, a megfelelő rálátáskor. Viszont ekkor már elérjük hamarosan a német határt, úgyis meg kell állnunk a német autobahn használati engedélyét elrendezni. Ott legalább megreggelizem, noha engem ebben menet közben sem akadályoz semmi.

Kivettük a 45 percet, lefotóztam a kamionokat immár Németországban, de a háttérben lévő hegyek még Ausztriában voltak. Itt, Bajorországban már sütött a nap.

Kijutottunk a nagy hegyek közül, észak, északnyugatnak fordultunk, München felé. Máskor itt hajnalban jártunk, de most se volt sok látnivaló. Balra a Bajor-Alpok, egyre távolabb, a közelebbi környezet barátságos dombvidék. Megszólalt a telefonom. Kedd este kikapcsoltam, hiszen az eddigi tapasztalataim szerint külföldön nem vettem hasznát. Többnyire persze azért, mert nem volt rajta fedezet a hívásokhoz. Most azt hiszem, van. Tegnap este már nem kapcsoltam ki. Ha valaki hív otthonról, hagy hívjon. Igaz, valamennyit nekem is számláznak, de hátha fontos, vagy esetleg hasznos. Most egykori bukott polgármesterem, valamint szépemlékű civil szervezetünk eredetileg bejegyzett elnöke a hívó fél. Gonosz kis lelkemmel arra gondoltam, hogy milyen bosszús lesz majd, ha megtudja, hogy külföldi telefont hívott. Felvettem.

- Szia Gyula! Ki az elnök az egyesületben?

- Én.

- Az ügyészségről hívlak. Adom az ügyész urat, majd elmondja, mi a helyzet.

Tudtam, hogy az ügyészségen van, említettem Sanyinak az elmúlt napokban többször is, de ez a hívás azért meglepett. Vártam, mit mond az ügyész, nem említettem, hogy külföldön vagyok.

A doktorúr munkaidőben volt, a más telefonján beszélt, nem siette el a dolgot. Lassan, megfontoltan, szinte már tagoltan beszélt. Igaza van egyébként, hiszen azt akarta, hogy megértsem, amit mond. Nem írom le szó szerint, de a lényeg az volt, hogy az ügy, a civil szervezetünk megszüntetésének az adóhivatal által indítványozott felszámolása. Ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy nem működünk. Jól gondolták, hiszen az utolsó taggyűlésünk 2004 április 18-án volt. Immáron több, mint 4 éve. Ekkor választott meg engem a tagság elnöknek, de a jogászunk sorozatos mulasztása miatt a hivatalos bejegyzés maradt az eredeti állapotban. Ezért idézték be a legelső (utána volt még több is) elnököt. Megállapodtunk az ügyész úrral, hogy majd küldenek nekem idézést, menjek be hozzájuk, tegyek egy nyilatkozatot, a többit hivatalból intézik.

Ezzel le is tettem a telefont. Néhány perc múlva ismét megszólalt. A hívó ugyanaz.

- Cső! Ne haragudj már, hogy belerángattalak, de tudod, engem kizártatok.

- Jól van Csaba, semmi gond, nem haragszom. Rendben lesz ez így. Bemegyek, aztán végre lezárjuk a témát.

- Nagyon a hátamon volt már az egyesület. Nincs is már semmi értelme, valójában a tagság is elkopott, már a legutolsó közgyűlésre is alig jött össze a 15fő.

Valamit még kezdett volna mondani, de közbevágtam.

- Fogd rövidre, mert Németországban vagyok.

- De jó neked, na cső!

Gyorsan le is tette. Aztán mi jót derültünk rajta, hogy mennyire megijedt attól, hogy ez a beszélgetés sokba fog neki kerülni.

Alig telt el 10 perc, újra szólt a telefonom. Sanyi meg is jegyezte, hogy mekkora forgalmam van ma. Egy olyan ismerősöm hívott, aki már több alkalommal is adott nekem munkát. A jó üzlet reményében fogadtam a hívást. Aztán kicsit csalódottan, kicsit reménykedve tettem le. Munkáról volt szó, de egyelőre csak árajánlatot kért volna. Mondtam, hogy most nem alkalmas, de amikor hazaérek, azonnal vissza fogom hívni. Ebben maradtunk.

Kicsit dobott a hangulatomon ez a két beszélgetés. Elégedetten dőltem hátra az ülésben, és bámultam tovább a tájat.

Most is megfigyeltem, hogy a templomtornyok kupolájáról be lehet azonosítani, éppen melyik országban járunk. Az út egyes pontjairól ráláttunk Münchenre, de a néhány toronyház látványa nem hozott különösen izgalomba. Ismerős, csupán a BMW tornya volt. Tovább kísért a - szép, szép, de már láttam hangulat. A németországi szakasz hosszú volt, és unalmas. Még a stuttgarti repteret is palánkkal takarták el előlünk, csupán egy nagyon rövid szakaszon láthattunk be a kifutóra. Láthattuk gurulni a másodpercekkel korábban landolt gépet.

Augsburg és Ulm között építik az autópályát. Eddig is volt, csak most elbontják egy részét, és újraépítik.

- Nem haladnak ezek? – kérdeztem – A múlt télen ugyanitt tartottak.

- Az egy másik szakasz volt, majd meglátod odébb, hogy már készen van. Látod milyen alapos munkát végeznek? Nem úgy csinálnak mint nálunk, hogy csak ráhúznak egy aszfaltréteget. Lengyelország felé ettől sokkal rosszabb az út, nem tudom miért nem azt teszik már rendbe. Vagy a keletieknek jól van úgy is?

A hazai viszonyokhoz képest furcsának találtam, hogy ha áll a gép, ha dolgozik, embert nem látni gyalogosan mozogni sehol. Kivételek a hidak, ahol a toronydaruk alatt, a széles zsaluzatok közt a vasaláson dolgoztak emberek. Kizárólag csak a zsaluzaton belül láttam munkásokat.

Ulmtól már távolodtunk, amikor Sanyi rákérdezett, hogy megint nem láttuk a Dunát? Hát nem. Nem láttuk. Bebeszéltem magamnak, hogy nem kereszteztük, pedig azóta utánanéztem, át kellett haladnunk fölötte.

Baden-Vürtenbergben, valahol Stuttgart után, meg kellett állnunk egy pihenőre. A kiszemelt benzinkút elérése már nem fért volna bele a vezetési időbe, ezért egy pici kitérőbe álltunk be, a semmi közepén. Állt ott néhány személykocsi, de olyan szellősen parkoltak, hogy a második kamion csak úgy tudott megállni, hogy a fara kilógott a leállósávba. Szabolcs dühöngött is egy sort, amiért ezek a németek nem törődnek vele, hogy ő is beférjen. Erősen fújt a szél, a forgalom zaja is nagyon erős volt, néznivaló sem akadt a környéken, hát csak ültünk, néztük az órát, hogy mikor indulhatunk tovább. Az autóáradattól örültünk, hogy egyáltalán rá tudtunk hajtani a pályára, olyan luxusról nem is álmodhattunk, hogy majd a két kamion egyszerre tudja ezt megtenni.

Szabolcs lemaradt. Olyan lassan nem mehettünk, hogy bevárjuk, ezért a legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy a már nem messze lévő benzinkúthoz behajtottunk, majd a kijáratnál figyeltük, mikor közeledik. Jött. Jött, de olyan lendülettel, hogy Sanyi nem mert elé kimenni, így történt meg, hogy ő került elénk. Karlsruhe-nál véget ért az A8-as autóbahn. Észak felé fordultunk az 5-ösre, 6-osra, nyugat felé a 61-esre, amely átvezetett a Rajnán. Ez a szakasz betonból készült, s annyira dobálta az autót, hogy öröm volt javított felületen haladni. Erről az útról ismét a hatosra fordultunk, amelyen dél, délnyugati volt a meghatározó irány. Egyszer csak ismét a 8-ason jártunk, de mielőtt idáig eljutottunk volna, beesteledett. Útközben felismertem Grünstadtnál a bevásárlóközpontot, ahol máskor megálltunk kaját venni. Tudtam, hogy ezután nem sokkal elhaladunk egy szépen rakott míves kőfal mellett, de ekkor már nem voltam benne biztos, hogy azt látom, hiszen a sötétben nem látszott a szép vörös színe, nem tudtam megkülönböztetni a betontól. Még az is rontott a felismerő képességemen, hogy megint esni kezdett az eső. Nem úgy mint az elmúlt napokban hanem most nagyon. Amikor a következő töltőállomásnál megálltunk megvenni a benelux pálya-jegyet, Sanyi kénytelen volt kimenni a szakadó esőbe.

Ő nem itt állt volna meg, hanem a következő kútnál, mert már megint a vezetési idő miatt aggódott, de nem akarta szétszakítani a konvojkánkat. Nem örült ennek a felállásnak, jobban szeret egyedül menni, amikor nem kell a másik sofőrhöz igazodni. Na, de ha már így alakult, akkor menjünk együtt.

Amikor visszaért, a kabátját ki kellett teríteni, hogy megszáradjon. Én már megint azon problémáztam, hogy kényelmes üléspozíciót találjak magamnak. Az ágytól nem tudtam eléggé hátradönteni az üléstámlát csak úgy, ha az ülőlapot előrébb húztam. Akkor viszont a lábamnak nem volt elegendő hely. Sanyi javasolta, hogy feküdjek le, de nem jó ötlet, mert akkor elalszom. Menet közben ugyan nem nagy esély van mély alvásra, de annál rosszabb. Az ülőizmaimat ugyan pihentetem, de az éjszakai pihenést teszem lehetetlenné. Ezt pedig nem kockáztatom, hiszen eddig is felébredtem minden éjjel 2-3 óra táján, utána pedig nehezen tudtam elaludni újra. Némi segítséget nyújtott a gyapjúgallér, amivel legalább a nyakamat megtámasztottam.

A lehető leggyorsabban továbbindultunk. Már csak azon kellett izgulni, hogy a Homburg közelében lévő töltőállomás parkolójában találjunk helyet. Szerencsénk volt, találtunk. Ekkorra az eső is elállt. Picit szitált, de az nem számít. Attól még el lehet sétálni a shopba, illetve azon keresztül a toalettre, amiért itt, fizetni kell. Vásárlásnál beszámítják az 50 centet, de mi nem vásároltunk.

Nem együtt mentünk, így nem kellett a kocsit bezárni. Legalább én is részesülhettem a felfedezés örömében. Mivel nekem csak forintom volt,(na jó, volt 7 euróm, de a kettest nem kockáztattam meg az automatánál) Sanyi látott el alkalmanként aprópénzzel. A forgórudas kaput is tudni kell használni, már van róla rossz tapasztalatom, így szorosan elé álltam, s mikor a kiadóból elvettem a jegyet, óvatosan megtolva, beléptem a keskeny résen. A benti tevékenységemet nem részletezem. Jaj, dehogynem! Onnét, hogy dolgom végeztével megnyomtam az öblítő nagyméretű gombját, amitől beindult a takarító automatika. Előrejött egy doboz, melyből valami finom kefeszerű lap ereszkedett alá. Ezután az ülőke lapja elkezdett körbeforogni. Aztán visszament alapállásba és várta a következő ügyfelet.

Az üzlet előtt éppen dolgozott az ADAC sárga angyala. Nem akarom rossz hírét kelteni a német autóknak, de egy Opel Astrát próbált életre kelteni. Úgy hallottam, sikerrel. Később, amikor ezt a témát előhoztuk, azt mondta Sanyi, hogy nincs annyival kevesebb lerobbant autó az út mentén, mint amennyivel fiatalabb az átlagkoruk a mieinkénél. Szerintem is így van. Az is igaz lehet persze, hogy kevesebben tudják saját kezűleg megjavítani, hiszen az új autóknál már a motort meglátni sem kis feladat.

Nem tudom Szabolcs mivel töltötte az estét, hiszen nem együtt laktunk. Azt hiszem átjött megbeszélni, hogy majd Angliában sütünk tojást, de most nem tartott velünk.

Megbeszélték a holnapi útvonalat, amiben volt egy kis különvélemény, mert Brüsszel nem igazán esett útba.

- Nem nagy kerülő. Ha már Gyula kijött, legalább azt is megláthatja.

- Nem sok látnivaló van rajta - próbálta Szabolcs kétségbe vonni a kerülőút értelmét.

- Na jó, de a tudat, hogy ott jár…

- Miattam, nem kell programot csinálni! Éppen elég, amit látok az út mentén. Én csak egy potyautas vagyok, nem szempont az én szórakoztatásom.

- Majdnem mindegy, hogy merre megyünk. - döntötte el Sanyi. Nem tűrt több ellenvetést.

- Igaz, Párizsba se kívánkoztam soha, de azért mégis élmény volt látnom az Eiffel tornyot még 11km távolságból is.

Ezzel lezártuk a témát, Szabolcs jóéjszakát kívánt, s elvonult.

- Na, akkor főzzünk?

- Hm, mit tudom én. Főzzünk?

- Főzzünk! Mi legyen? Lehet sárga zöldbab, vagy lehet zöld zöldbab, lehet kovbojpörkölt, vagy paprikás krumpli.

- Inkább a tojást süssük meg, ha jó még egyáltalán. Már negyedik napja itt melengetem a lábam mellett. A fűtéscső pedig éppen ide van irányítva.

- Ki tehettük volna a szerszámosba.

- Éjszakánként felraktam az ablakba, ott visszahűlhetett.

- Akkor süssünk tojást!

- Majd inkább egyenként ütöm fel, mindig üres edénybe.

- Azért nem csinálunk még egy mosatlan edényt.

- Mi van akkor, ha éppen az utolsó lesz kotlós?

- Csak nem tán. Na, hozom a gázt.

Turistapalack elő a szerszámosból, égőfejet rácsavarni, palacsintasütőbe olaj, két fej hagyma, egy kisüveg apróra vágott gomba, majd ráönteni az ez idő alatt villával homogenizált 6 darab tojást. A maradék majd jó lesz a Manci néni által konzervált lecsóra. Bár az még sok lesz, de majd lesz vele valami. Most nem kell kettőnknek több. Só, bors paprika delikát, ja, meg fokhagyma (mert ez mindenbe kell!) aztán kész is. Én porcelántányérból, Sanyi a palacsintasütőből.

Vacsora után elő a laptopot, GPS-t beüzemelni, déli irányt megkeresni! A haladási irányra közel merőlegesen parkoltunk, a durva irányzékkal nem volt gond. Kicsit tekergetni kellett, de bejött az adás.

Korábban mondta Sanyi, hogy megnézzük a „Hal a tortán-t” hátha főznek benne valami finomat, s majd ennek hatására felbontunk egy konzervet.

Noha messze idegenben voltunk, túl jártunk már négy országhatáron, de a saját takarónk alól nézhettük azt a műsort, amit otthon szoktunk, útközben pedig a Kossuth rádiót hallgathattuk. Igaz, ez utóbbit otthon nem szoktam. Többnyire nem is hallgatok rádiót, de ha mégis, akkor sem ezt az adót. Viszont ez az, amelyet több ezer kilométer távolságból is jó minőségben tudunk fogni.


Egy műszak, öt ország

Reggel 5-kor indulás. Ma, át kell érnünk Angliába! Nagyon nem mindegy, hol telik le a műszak, mert holnap vasárnap. Európában kamionstop van. Anglia ugyan egy más világ, ott lehet menni, csak Sanyinak letelik a vezetési idő. Egyébként se lenne értelme mozogni, hiszen elég hétfő reggel indulni, 9-re bőven odaérünk. A saját óránk szerint ez 10 óra, akkor meg pláne. A csatornán mindenképp át kell kelni, mert az kiszámíthatatlan, hogy mennyi ideig tart. A reggeli programba még be kell iktatni egy luxemburgi tankolást, és egy fürdést. Ez utóbbit már négy napja nélkülözzük. Nincs olyan meleg, hogy megizzadjunk, nem is volt mitől bekoszolódnunk, de azért reggelente ugyancsak érzem a saját nemi jellegem bukéját.

Tegnap reggel odafenn a hágónál félmeztelenül szálltam ki a kocsiból, egy jó pofa ásványvizet a markomba engedtem, amivel megmosakodtam hónaljban, s a karomat, a fél arcomat bevizeztem, aztán törölközővel végigdörzsöltem. Nyomába se ért egy jó meleg fürdőnek, de azért felfrissített. Most nem tettem hasonlót, hiszen másfél óra múlva mehetek fürödni, addig már elviselem az emberszagot magamon. Ruháinkat az ablakból, az ülésről felraktuk a felső ágyra. Leszereltük az antennát, elhúztuk a függönyt.

Motormelegítés, aztán mehetünk. A sötétben nem sok néznivaló volt, de mivel korábban már alaposan végigtanulmányoztam a térképet, megpróbáltam behatárolni, hol lehetünk. A GPS most nem is lett beüzemelve, hiszen Sanyi már számát se tudja, hányszor ment végig ezen az úton. Hamarosan felfigyeltem jobbról, nem túl messze egy gőzölgő objektumra. Erőmű lehet, vagy kohó, vagy ilyesmi.

- Az ott már a Ford gyár?

- Az még ugyancsak odébb van.

- Ja, - figyeltem fel az útszámozásra - még a hatoson vagyunk? Akkor tényleg nem lehet az.

Kaiserslautern mellett erősen figyeltem, hol lehet az amerikaiak repülőtere, de ebből is csak a kivilágított leszállópályát láthattam egy pillanatra. Semmi mozgást nem érzékeltem.

Elértük Saarlandot.

- Na, itt van a Ford - intett Sanyi az autógyár irányába.

- Nincsenek túlsúlyban a saját gyártmányok a dolgozók parkolójában. - Pedig ők tudhatják legjobban, hogy mit gyártanak.

Igenlő hümmögés volt a válasz. Ebben tehát egyetértünk. Valójában egyikünk se a jelenlegi látvány alapján ítélte ezt meg, hanem korábbi tapasztalataink alapján. Nem volt még 6 óra sem, s ez azt jelenti, hogy még éjszakai sötétség van. Ahhoz kevés a fény, hogy ezer autó típusát beazonosítsuk néhány másodperc alatt. Még olyan szinten sem, hogy miből van köztük sok.

A Saar folyó is csak egy fekete sáv volt az út mentén hol egyik, hol másik oldalon. A látványa, vagy inkább az észlelése olyan szinten mégis öröm volt számomra, hogy következtethettem arra, hogy hamarosan elérjük Luxemburgot, mehetek fürödni. A Saar völgyéből kapaszkodtunk kifelé, amikor elkezdett szemerkélni az eső.

- Na, - mondtam - Luxemburg nem hazudtolja meg magát.

- Hm?

- Amikor erre járunk, mindig esik. Vagy hó, vagy eső.

A sötétben nem volt mit bámulnom, így minduntalan az órát nézegettem. Megsaccoltam, hogy kb. fél 7-re érünk oda, s számolgattam, mennyi idő van még addig.

- Itt van egészen közel, gyalog is könnyen elérhető Schengen. - mutatott Sanyi a Mosel hídjáról bal felé, bele a sötétségbe. - Egészen kicsi városka. Nem hiszem, hogy nagyobb, mint Bogács, csak az itt kötött egyezmény miatt érdekes. Gondoltam már, hogy egyszer elsétálok, de soha nem jött még úgy ki a pihenő, hogy alkalmas lett volna. Biztosan van jelképes üzenete a hely kiválasztásának. Itt van a hármas határ.

Nekem, mint egykori vasfüggöny mögötti polgárnak, nagy élmény lenne azon a ponton járni, ahol néhány lépéssel eldönthetném, hogy Németországban, Luxemburgban, vagy éppen Franciaországban vagyok. Ennek talán annyi értelme lenne, hogy odahaza eldicsekedhetnék vele. Valójában az se semmi, hogy az ötödik, úton töltött nap reggelén, az ötödik határátlépésen is túl vagyok. Néhány éve még nem is álmodtam ilyenről, pláne, hogy sehol nem kell megállni.

A benzinkútig tartó út nagy részén, tisztában voltam vele, hogy éppen hol járunk. Már ismerős volt az út. Tudtam, hol van alagút, másik alagút, hol van vége az autópályának, ami egy körforgalom, majd az azt követő néhány száz méteren, terelőoszlopokkal szegélyezett szakaszt követően rácsatlakozik a Franciaországból érkező pályára, felismertem azt a csomópontot, ahonnét máskor visszakanyarodtunk a benzinkúthoz. Ahhoz a kúthoz, aminél most is gondoltam, hogy megállunk, de nem álltunk meg.

A kártyánk ugyanis annál a cégnél nem volt érvényes, át kellett menni a pálya túloldalára. Emiatt viszont túl kellett mennünk még néhány kilométert, hogy a következő kereszteződénél átmehessünk a visszafelé vezető oldalra.

Beálltunk az egyik kútoszlophoz. Választhattunk volna másikat is, de nem figyeltünk arra, hogy tető alatt álljunk meg. Az eső ugyanis esett. Nem nagyon, de több, mint fél köbméter dízelolaj áttöltéséhez kell néhány perc. A „folyékony katalizátor” oszlopától nem ért el a cső, s emiatt mégis meg kellett mozdítani a kocsit. Az a fránya computer persze mindent észrevesz, s az átállástól már vezetési időben álltunk. Annyi kedvező eredménye volt csupán ennek, hogy Sanyi kétszer ment be a konténer-irodába fizetni. Itt az a szokás, hogy nem kávé-kupont adnak a vevőnek, hanem csokit. Így mindkettőnknek jutott egy mogyorókrémes szelet. Igaz, mire rákerült a sor, az előttem lévő tálcában megolvadt kissé, s az ablak üvegén próbáltam visszahűteni, nem nagy sikerrel.

Tankolás után még visszafelé voltunk kénytelenek haladni, majd újabb visszafordulással ismét elértük azt a kutat, ahol az én elképzelésem szerint tankoltunk volna. Ennek az volt a lényege, hogy itt van a fürdőház. Szabolcs nem akart időt szánni rá, de ha siet, mehet. Mi megállunk, megfürdünk és kész. Ő később talált parkolóhelyet, s mi nem vártunk rá. A fürdőben nem találkoztunk. Nem is voltuk benne biztosak, hogy egyáltalán megfürdött. Később ugyan tett bosszús megjegyzést a kabinok közötti paravánra, ami alatt átcsap a szomszédból a víz, de járhatott már itt máskor is. Persze teljességgel érdektelen, hogy fürdött-e vagy sem. Nekünk nagyon jólesett, és ez a lényeg. Az én kabinomba valaki bevitt korábban egy széket, így a ruháim lepakolásával se volt problémám, nem lett vizes. Amikor végeztem, akkor figyeltem, hogy néhány kabinnal arrébb, a Sanyi kabátja van feldobva az ajtó tetejére. Tároló résszel nem kényeztetik az utazót, de örüljünk, hogy van melegvíz, ráadásul ingyen.

Első alkalommal nagyon elámultam ezen a hatalmas létesítményen, még azt is érdekesnek találtam, hogy a takarítónő, üzem közben végzi a feladatát. Kell is, hiszen itt naponta egy-két ezer ember megfordul, köztük nem csak olyanok, akik rendet hagynak maguk után. Mindez most arról jutott eszembe, hogy az alagsorba vezető lépcső, rettentően szemetes volt. Nem értem, hiszen gondolatom szerint, aki ide jön, vagy innét megy, annál nincs semmi olyan, amit éppen a lépcsőn kellene eldobnia.

Bizonyára rosszul gondolom, s ezt az elém táruló látvány igazolja. Ettől a látványtól eltekintve, az objektum a feladatát tökéletesen ellátta.

A kocsihoz vezető úton elégedetten nyugtáztam, hogy mekkora ötlet volt, hogy nem húztam zoknit. A szemerkélő eső miatt az aszfalton volt annyi víz, még ha a tócsákat ki is kerültük, hogy a papucs megtelt vele. Még a nadrágszárát is fel kellett kissé húznom, hogy el ne ázzon. Szabolcs, a szürke dzsekijébe bugyolálva, már a mi kocsinknál várt ránk. Mondta, hol parkol. Menjünk, majd jön utánunk. Egy pillanatra láttam a többi kamion között, de nem voltam benne biztos, hogy látta, amint elhaladunk. Mégis látta, mert követett bennünket.

Irány, egyelőre Belgium! A tankolással és a fürdéssel majdnem egy órát időztünk, vagyis már fél nyolc volt ekkor, de még mindig nem virradt meg. Az autópályák itt is, és Belgiumban is végig ki vannak világítva. Nem csak a városokban, hanem az egész országban. (azt hiszem) Van, ahol a pálya két szélére rakták a lámpasort, de településektől távol az elválasztó sávra. Utóbbi megoldás is tökéletesen bevilágítja az utat. Főleg, hogy az autók is használják a saját lámpáikat.

A helységneveket hiába olvasom, nem mondanak nekem semmit. Igaz, sok esetben maga a kiolvasás is problémát jelent. Az olasz, és a német táblákat legalább elolvasom, ha nem is értem, de a francia nekem kínaiul van.(A picike Luxemburgon hamar túljutunk, hiszen itt nem az ország hosszanti tengelyén vezet végig az utunk, mint az ugyancsak kicsi Szlovénián. Belgiumról azt hallottam, hogy a katedrális tornya a legmagasabb pont. Ennek ellenkezőjéről saját szememmel győződhettem meg, hiszen ugyancsak hegyes-völgyes vidéken jártunk. A 24 tonna katalógus jelentős erőlködésre késztette néha a Scaniát. Két olyan pontra is emlékszem, amikor a dombra felkapaszkodó pálya fölött ívelt keresztbe legalább még 30m magasan a viadukt.

Ahogy megvirradt, már lehetett látni az úttól távolabb eső tanyákat, falvakat. Itt nem építették olyan közel az utat a házakhoz, mint Olaszországban, ahol több helyen is láttam, hogy a ház szinte beleért a hangfogó falba. E látvány sokszor eszembe juttatta, hogy Pesten mekkora problémát csinálnak az út vonalvezetéséből. Igaz persze az is, hogy az olaszok is tiltakozhattak attól, hogy én nem hallottam róla. Csak az eredményt láttam. Mindenesetre tény, hogy lakják ezeket a házakat.

A belgák házai nem nyerték el a tetszésemet. A kivétel nélkül, téglaburkolású falak túl sötétek, komorak, barátságtalanok. Mindezt tetőzte a tető sötét szürke színe. Ezek azt hiszem palafedésűek.

Itt, a vallonok lakta hegyvidéken dombvidéken csak ritkán láttam cseréptetőt, de azok se vörösek, hanem a palához hasonlóan sötétszürkék. Nem találtam szépnek azt sem, hogy a túlnyomórészt emeletes házakon olyanok voltak a tetők, mintha alulméretezték volna. Nem voltak ereszeik. A csatornát azt hiszem, közvetlen a falra szerelték. A tetők, nyeregszerkezetűek, tehát két oldalra lejtenek. A tűzfalak felé nem folyik le a víz, tehát nincs értelme a tetőt túlnyújtani rajta, mégis bántja a szememet, hiszen nálunk nem ilyenek. Nem is beszélve a mediterrán házakról, ahol árnyékvetőként is funkcionálnak a tetők. Belátom, itt butaság lenne, hiszen kevésbé napsütéses vidék, itt nem gond, ha besüt a nap az ablakon. Tény, hogy nem találom az itteni házakat szépnek.

- Na, itt van a Meuse. - mutatott Sanyi egy nagy folyót.

Meglepett a hatalmas víztömeg, hiszen ezt a folyót ettől sokkal kisebbnek ismertem. Igaz, az Al-Duna is hatalmas, Ulm alatt pedig nem is vettük észre, pedig ugyanaz a folyó. Természetes tehát, hogy a Meuse is nagyobb az alsó folyásán. Na, de ettől még meglephet a mérete. A partjára épült város is olyan nagy volt, mint amekkorát ma még nem láttam. Utólag kerestem meg a térképen, hogy beazonosítsam. Namur. Ezután északnak fordultunk, Brüsszel felé. Elmaradtak mögöttünk a hegyek. Itt már csak dombok voltak. Az út menti tanyák legelőin láthattam néhol az errefelé kedvelt apró, fekete lovakat legelni.

Amikor megközelítettük Európa fővárosát, Sanyi izgalomba jött, hiszen végre volt mit mutogatni, mondta, mit hol nézzek. Mesélte, amikor a feleségével begyalogoltak a városba. Jó hosszú séta volt.

Egész közel haladtunk a repülőtérhez. A gépek percen belül követték egymást, épp úgy, mint ahogy Párizsban láttam a múlt télen az Orly - n. Még most se hangolódtam rá a fotózásra, pedig nagyon közelit is készíthettem volna. Feltéve persze, ha nem éppen a kellő pillanatban megyünk bele egy kátyúba, vagy egyáltalán be tudom fogni, s nem engedem le idő előtt a gépet. Mindezt persze már nem fogom megtudni, mert nem is próbálkoztam.

- Na, majd innét - mondta, miközben felfelé haladtunk egy felüljáróra - a hídról egész jól rálátni a városra. Látni az Atominumot. Legalábbis a tetején a felső gömböt.

- Aha! Ott van. Látni az alatta lévő sort is. Egész jó.

- Nézd meg, hol fogsz majd dolgozni, ha európai képviselő leszel! - tett finom célzást egykori politikai szerepvállalásomra.

Nem volt ez szándékos cikizés, irónia, vagy netán gúnyolódás. Nem is veszem rossznéven a célzást. Akad olyan ismerősöm, aki még olykor-olykor szenátor úrnak szólít, olyan is van, aki az újságírói tevékenységemre visszautalva még most is mondja, hogy szerkesztő úr. Ezeket nem veszem zokon, inkább kedvességnek, hiszen nem rossz szándék vezérli őket a megszólításban. Nincs is miért neheztelnem, hiszen nincs mit szégyellnem azokon a dolgokon, amikre utalnak. Igaz, nem önként hagytam fel sem a politikával, sem a közéleti újságírással, de megtettem, ami tőlem tellett. Ráadásul tisztességgel, becsülettel, a lehetőséghez képest őszintén. Talán éppen ezért tudtak felülkerekedni olyanok, akik végzett politikusok, nem amatőrök, mint én.

Na, de most nem politizálunk, hanem várost nézünk. Lehetőleg gyorsan, mert csak másodpercekig tárul elém a panoráma. Az is korlátozottan, hiszen éppen a kocsi bal oldalán, tehát nekem a fülkén keresztül kell gyönyörködnöm a látványban. Nem ismerem Brüsszelt még képekről sem, így nem tudom, mit tudnék felismerni. Azt látom, hogy van egy hatalmas katedrális, aminek a létezéséről se tudtam. Vannak a távolban hatalmas torony, sőt, magas szalagházak, csillogó üveghomlokzattal. Most nem lehet panasz az időre, hiszen gyönyörűen süt a nap, de nyugat felől sötét felhőket sodor a szél, amiből bármikor lehet eső. Persze nem egész napos, csupán néhány percig, vagy legfeljebb félóráig tartó. Errefelé igazi időjárás van, mondhatnánk úgy is, hogy itt, jár az idő.

Miközben próbáltam a városból a lehető legtöbbet meglátni, Sanyi mesélte, amikor a feleségével besétáltak egészen az Atominumig.

- Nem gondoltam egyébként, hogy ez ilyen régi építmény. 59-ben építették, a világkiállításra. Annyi idős, mint én. A parkolótól baromi messze van ám gyalog.

Nem vonom kétségbe, hiszen innét is jó messze van, pedig már úgy látom, távolodunk. Parkoló meg még sehol.

- Ráadásul a házak közül már nem látni az irányt se, úgyhogy kóvályogtunk egy csomót. Amikor nagy sokára odaértünk, be kellett állni a sorba. Eltelt vele vagy másfél óra, mire bejutottunk. Amikor kijöttünk, akkor meg már nem volt ott senki.

Nem tudhattam biztosra, megkérdezni nem akartam, de volt egy olyan érzésem, hogy a következő parkolóban megállunk. Jól éreztem. A városból persze itt már semmit nem lehetett látni. Takarták a dombok. Egyébként belegondoltam, hogy mit látna hasonló helyzetben egy külföldi kamionturista Budapestből.

Mondjuk, az M1-ről az M0-n az M3-ig. Szinte semmit. Ahhoz képest még jól is jártam.

Beálltunk a parkolóba. Láttam egy autószállítót, amire Opel Corsák voltak felrakva. Semmi kétség, felismerem a típust, de nem a megszokott körbezárt villám embléma volt rajtuk, hanem valami más.

- Vauxhall - mondja Sanyi kapásból, amikor említettem, hogy megyek, megnézem, mi lehet az, ha nem Opel.

- Én is erre gondoltam, de azért megnézem közelebbről.

Egy nagy körben egy sárkány alak fog egy zászlót, azon egy V betű. Mutatós darab. Később, több alkalommal is megcsodáltam, s valahogy vandál gondolatokat hozott ki belőlem. Mindig az jutott róla eszembe, hogy bicskával milyen jól le lehetne feszegetni. Nem tudom, mi váltotta ezt ki belőlem, de minden Vauxhall embléma ezt juttatta eszembe. Aztán azon gondolkodtam, hogy mennyire értelmetlen dolog már aszerint autót választani, hogy melyik országhoz kapcsolható a kiszemelt márka. Az egykor nagynevű angol autókat vagy nem is Angliában gyártják - mint jelen esetben - vagy ha mégis, akkor is külföldi tulajdonban van a gyár. Így múlik el az egykori világbirodalom dicsősége. Na, de ez legyen az ő lelki válságuk oka, ne az enyémé.

Visszaültem a kocsiba, hozzá fogtam ebédelni. Vagy reggelizni? Inkább ez utóbbi, azt hiszem. Volt egy olyan érzésem, hogy már nincs messze a tenger. Nem láttam lelki szemeimmel (sem) magam előtt a térképet, de nem rémlik, hogy Brüsszel a tengernél lenne. Akkor mit keresnek itt a sirályok? Ráadásul elég sokan vannak. Igaz, Pesten is vannak, de többnyire a Duna közvetlen közelében. Itt, a parkolónál nem látok sehol vizet. Na, ezen nincs mit agyalni, itt vannak és kész. Hoppá! Tiszaújvárosnál, a Tiszához 3-4km-re szoktam nagy csapat sirályt látni. Akkor pedig rendben van. Itt is lehet folyó, csak nem vettem észre.

A brüsszeli képek már kimaradtak, hiszen nagyon kicsi rá az esély, hogy erre jövünk hazafelé. Ha mégis, akkor biztosan sötétben. Itt nem találok semmi fotózásra érdemes látnivalót, hacsak nem a sirályokat. Azért menjek ki a kocsiból? Fúj a szél. Na, akkor ablakon keresztül, bár elég messze vannak. Egy kép elkészült. Éppen repül egy madár. Nem tölti be a felvételt, de így is jó lesz. Na, majd a következő. Aha! Most csapatostul szállnak. Affene! Kimentek a képből. Na, majd most! Itt jön kettő, éppen elém. Katt. Nna? Hát, ez nem igaz. Lefotóztam az aszfaltot magam előtt, de madár egy darab nincs rajta.

Sanyi jól mulat az ügyetlenkedésemen, noha még nem is látta az eredményt. Bemászik hozzánk Szabolcs is.

- Sok képet csináltál már? Megnézhetem?

- Ah, alig néhányat. Vagy sötét van, vagy esik az eső, vagy nincs mit fotózni. Néhány azért van. Nézzed - nyújtom át neki a gépet.

- Hogy kell lapozni? - kérdi, noha korábban mondta, hogy nekik éppen ilyen van otthon. - Aha! Megvan. Ez micsoda? - mutatja felém a sofőrülésből.

Sanyi az ágyon ül, közelebb van, nem is kell neki szemüveg, a felvételt is ismeri, így meg tudja neki mondani, miről készült a fenyőerdőmintás ablakcsillogás. Igen, a másik is.

- Hát ez?

- Itt, előttünk az aszfalt.

- Hm? - néz értetlenül.

- A sirályokról készült volna, de elrepültek.

Ismered a fehér lapot, amin a legelésző birkanyájat ábrázolja?

- Aha.

A francba! Pedig szívesen elmondtam volna a viccet, de ha tudja …

Tovább indultunk. Mintha az utolsó dombok közül jöttünk volna ki. Itt már teljesen lapos a táj. A felszántott földek barázdái között csillog a víz. A legelők zsombékjai közt ugyancsak. Az út menti tanyák villanypásztorral kerített legelőin apró lovak, szarvasmarhák, néhol juhok. Lovakból néhol nagyobbak is. A házak itt is éppen úgy, mint eddig mindenütt Belgiumban, téglaburkolásúak. Az ablakok aránylag kicsik. A nálunk szokásoshoz mérten mindenképpen. Errefelé már egyre ritkább a palatető. Többnyire cseréppel fedik a házakat. Főleg barna, vagy antracit, de elég sok van vörös színű is. Eresz alig van, az oldalsó, a tűzfal fölötti kinyúlás itt se divat. Ez, itt már a „másik” Belgium. A hegyvidék volt a vallonok földje, ez pedig itt már Flandria. Sanyi szerint is olyan, mint Hollandia, de később magam is megbizonyosodhatok majd erről. Sőt, amikor átlépünk Franciaországba, ott se látni különbséget.

Csupán az út menti tábla jelzi, hogy ez már egy másik ország. A házak, a tanyák, a táj, a távoli falvak egyszerű, szinte egyentemplomai mindhárom országban ugyanolyanok. A hollandok és az itteni belgák ráadásul ugyanazt a nyelvet, a flamandot beszélik. A franciák nem, de mindezeket egyébként is máshonnét tudom, itt senkivel nem kerültem kapcsolatba.

Ez a végeláthatatlan sík vidék, így első látásra is unalmas. Útba esik még egy nagyváros – Gent - de már nagyon várom, hogy megláthassam a tengert. Ekkor még nem tudtam, hogy erre várnom kell három egész napot. Olvastam a táblákat.

Oostende, Dunkerque, Calais. Ezek tengerparti városok, de itt csak az irányukat jelzik, a távolság még akármennyi lehet. Aztán olvastunk olyat, amit Bulonynak ejtettünk, de abban egyetértettünk, hogy nem jól mondjuk, mert amit így ejtenek, az nagy valószínűséggel nem is ebben a térségben van.

Na, de nem is dicsekedett itt senki a francia tudásával.

A forgalomra nem lehet panaszunk, hiszen szombat van, ilyenkor kevesebben vannak az utakon. A Brüsszel körüli pálya is bedugult volna hétköznap, de most jó iramban jöttünk ott is. A csatorna alatti átkeléshez kell egy kis szerencse is, hiszen előfordult már, hogy azonnal lehetett menni a vonatra, de volt, hogy 3 órát vett igénybe az átkelés. Itt is előnyt jelenthet, hogy szombat van.

Már nagyon vártam, hogy megérkezzünk valahová. A fiúk Brüsszelnél megbeszélték, hogy még átkelés előtt bevásárolnak a …mondták az üzlet nevét …na, oda érkeztünk meg. Ez tehát azt jelenti, hogy hamarosan a csatornához érünk. Települést nem láttam a közelben, csak ez a nem tudom mi volt itt, körbekerített, zsúfolt parkolóval. Na, itt már találtam sarat. Nem sokat, csak éppen annyit, hogy a papucsommal felcsaptam a nadrágomra. Odabenn egyből a WC-t vettem célba, mert már erősen zuborgott az ebédre elfogyasztott keserű, penészes sajt. Amit egyébként szeretek, csak nem tudtam, hogy ilyen hatással lesz rám. A raktáron lévő másik darab elfogyasztását ezek után úgy időzítettem, hogy ne kerülhessek hasonlóan kényszeredett helyzetbe.

Sanyiék bent tébláboltak már a boltban. Nem egy nagy durranás, egy italdiszkont. Italon kívül nem sok mindent tartottak. Néhány, apró aktatáska-tűzhelyhez való gázpalackot vettünk és 6 üveg vörösbort. Nem hazai terméket, hanem olcsót. Azt hiszem - illetve biztosan tudom - chilei produktum volt. Ekkor még azt gondoltam, hogy felét hazavisszük. Odakint az udvaron valamibe beletaposhattam, mert a kocsiba beülve, a papucsom felől éreztem egyértelmű szagot. Na, majd valahol megmosom, most már sietünk.

Elértük Calaist. Pontosabban csak láthattam az útról. Három nagy templomtorony magasodott a város fölé, fotóznom kellett. Mozgó járműből, nem könnyű, de próbálkoztam. Az előtérben egy focipálya, mögötte egy sorház, de lehet, hogy ez az egy kép készül a városról. Arra jó lesz, hogy eszembe jusson, hogy hol jártunk.

Olyan bonyolult csomóponton kanyarodtunk le a terminálhoz, hogy már a szédülés környékezett.

Éppen olyan izgatottság fogott el, mint hajdanán, határátlépéshez készülődve. Nem véletlen, hiszen nagyon hasonló volt ez a helyzet is. Igaz, hogy az Egyesült Királyság is tagja az uniónak, de ide mégis kell az útlevél. Itt már nem érvényes Schengen.

A legelső megállásnál egy CO2 érzékelő szondát dugtak be a ponyva alá. Ezzel ellenőrizték, hogy vannak-e utasaink. Nálunk ugyan felesleges volt a vizsgálat, de a bizalmatlanságuk nem alaptalan. A közel-kelet, belső-Ázsia, Afrika menekültjei havi ezres nagyságrendben jutnak be a szigorú ellenőrzés ellenére is Angliába. A törvények értelmében lakhatást és megélhetést kell biztosítani a menekülteknek, amíg elbírálja a hatóság, hogy maradhatnak-e, vagy kitoloncolják őket az országból. Ez rengetegbe kerül az országnak, érthető tehát, hogy mindent megtesznek a menekültek bejutása ellen. Az alagút franciaországi oldalán 10km kerítést építettek, az angolok francia területen járőröznek. A kamionosok is rettegnek az illegális bevándorlóktól, akik belopakodnak a rakodótérbe. Ha megfogják őket, fejenként 2000Ł a büntetés, ami kellően nagy létszámú csoport esetén még egy céget is megrenget, nem még egy magánháztartást. Olvastam, hogy az alagút-társaságra is ki akarják terjeszteni ezt a tarifát, s ebbe akár bele is bukhat a most is veszteséges vállalkozás. Meséltek a sofőrök olyan esetet, amikor a kolléga maga jelentette az angol hatóságnak, hogy mocorgást észlelt a pótkocsin. Gyanúja megalapozottnak bizonyult, s így őt le is tartóztatták. Munkáltatója ugyancsak megdolgozott a kiszabadításáért. Viszont ha nem jelenti, és úgy fogják meg a menekülteket - sofőr szlengben tálibokat - akkor az Isten se hozza ki a dutyiból. Sanyi mesélte, hogy korábban komppal jártak át, de éppen a bebújás kockázata miatt irányította át őket a cég vasútra, annak ellenére, hogy ez az út többe kerül. Más lehetőség híján akár gyalog is nekivágnak a „tálibok” az 51,5km-es alagútnak. Előfordul, hogy a közlekedést is leállítják miattuk. Az alagút be van kamerázva, nem értem, hogy juthatnak át mégis.

A szondán túljutva, a kerítések között kanyarogva jutottunk el az automatához, ahol ki kell tölteni egy digitális kérdőívet. Jó pont számukra, hogy van magyar nyelvű menü is, így egyértelmű, hogy mire kíváncsiak. A kamera látja a rendszámot, s így tudják, hogy kik vagyunk. A munkaadónak előre be kell jelenteni bennünket, nem lehet csak úgy ötletszerűen átkelni.

Az automata után, a következő sorompónál egy egyenruhás hölgy irányítja a kocsikat. Ötletszerűen szortíroz. Az automatánál Szabolcs volt a gyorsabb, (sok kapu van egymás mellett) így megint ő került előre.

Mehetett balra, ahol akár be is álhatott a 12 sor valamelyikébe, ahol már a vonatra lehetett várakozni, de nem tette, hanem kiállt oldalra, hogy bevárjon bennünket. Minket ugyanis beküldtek egy csarnokba, ahol röntgennel ismét átvizsgálták az autót. Ez legalább 20perc időveszteséget jelent. Kicsit még várakozni is kellett, de hamarosan megindult az előttünk várakozó kamion, s örömmel észleltük, hogy mindkét jármű befér egyszerre. A kijelzőn több helyen ki van írva a vonatindulás. Lett volna egy szinte azonnal, de így azt már lekéstük. A kocsit persze el kellett hagynunk. Útlevéllel a kezünkben betereltek egy irodakonténerbe, ahol két francia ült az asztal túloldalán, s nézték a monitort, ellenőrizték az útleveleket. Abból gondolom, hogy franciák voltak, mert egyikük beszélt. Nagyon gyorsan, és folyamatosan. A másik pedig értelmesen nézte, de azt hiszem, egy szót se szólt, de bizonyára értette, miről beszél a másik. Én csak azt értettem, amikor visszaadta az útleveleket, s azt is mondta, hogy "mösziő ". Azt is érteni véltem, hogy még kicsit várni kell, hiszen a csarnokban előttünk álló kocsival még nem végeztek. Persze, hogy ezt hogy mondta, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy magamtól ismertem fel a helyzetet?

Amikor az ellenőrzőpontot elhagytuk, akkor láttuk csak, hogy Szabolcs félreállva várt ránk. Az útirány egyértelmű, arra kell mennünk, ahol zöld a lámpa. A váróban azt hiszem, 15 kamion fér el soronként, ennek megfelelően irányítják az autókat.

Egy vonatot két sorral töltenek fel, két felhajtón. A várósorok közül csak egy volt tele, mi mentünk a másodikba, ahol még csak a velünk együtt röntgenezett kamion várakozott.

- Na, ott jön a vonat az alagútból. – mutatta Sanyi a sokadik drótkerítésen túl, lassan haladó szerelvényt.

A villanymozdony szokatlanul alacsony, az egyetlen oldalablaka lőrés szerűen pici. Mögötte egy személyvagon, utána egy nyitott, üres vagon, majd az ezt követő 15, mint egy-egy hatalmas ketrec. Ezekben szállították a kamionokat. Néha láttam köztük kisebb furgont is, de azokból se tettek kettőt egy vagonba, noha elfértek volna. A vonat közepén, és a legvégén ismét egy-egy nyitott, üres vagon. Ezek rendeltetését csak akkor értettem meg, amikor bevagoníroztunk.

Amíg itt nézelődtünk, megtelt a mellettünk lévő sor is. Már csak azon izgultam, hogy nehogy azokat engedjék előbb. Kimásztam, papírtörölközővel letakarítottam a papucsomat, mivel tócsát nem láttam a közelben, elmaradt a mosás. Aztán még befutott néhány vonat, elmentem a várakozóhely melletti WC-re. Sanyi mondta, ha megindul a sor, akkor szaladjak. Nem kellett szaladni, de már sokat várni se. Az előttünk haladót szorosan követve felhajtottunk egy hídra, amiről rámpa vezetett le, a sínek mellé, a peronra.

A vonat egy árokban állt, a nyitott kocsi oldalai lehajtva, az aszfalt szintjére, így már láttam a rendeltetését. Ezen lehetett bekanyarodni a szállító vagonokba, amelyeknek az alja egybe van nyitva, úgy lehet menni a vonaton, mintha úton mennénk.

A másik 15 kamiont a vonat közepéhez irányították, ők az ottani nyitott vagonon manővereztek be. Alig volt időnk kiszállni a kocsiból, máris ott állt a busz, ami elvitt bennünket a személyvagonba. Minden egyes kamionnál megállt, gyalogosan nem bóklászhat senki a peronon. Amíg minket előrevittek, az erre tartott külön személyzet ékeket rakott az autók kerekei alá, nehogy menet közben megmozduljanak. Talán 10 percet vártunk az indulásig.

Jó nagy ablakok voltak a vagonon, de nem sokáig nézegethettem rajta keresztül a síneket, kerítéseket – más látnivaló nem akadt – mert hamarosan beértünk az alagútba, lehetett tátognom, hogy a túlnyomástól bedugult fülem kiduguljon.

- A tengert nem is fogom látni?

- Hát, azt nem.

- Kár.

- Na, majd visszafelé elmegyünk Doverbe.

- Az akkor kerülő. - szólt közbe Szabolcs.

- Talán 30km. Az belefér, de nehogy ne láthassa a tengert, ha már egyszer kijött.

Nem ellenkeztem, pedig megfordult a fejemben, hogy szabadkoznom illene. Sanyi úgyse venné figyelembe az ellenkezésemet. S ha mégis?

A vonatozás hosszú volt és unalmas. Nem tudtam, hogy hány kilométer, azt se, hogy milyen sebességgel haladunk, de azért nem hittem volna, hogy egy óránál tovább tart átkelni.

- Most már jó mélyen vagyunk a víz alatt – jegyezte meg Sanyi úgy kb. félúton – Érzed a füleden?

- Nem. Amikor beléptünk az alagútba, akkor eldugult, de most semmi gond vele.