Sok esetben talán nincs is gyakorlati haszna, mégis nagyon sok településnek van külföldön testvérvárosa. Némelyeknek több is. Így van ez a mi esetünkben is. Van egy Lengyelországban, van egy Szlovákiában. Most bontakozik egy harmadik lehetősség Ukrajnában. Hallottam rosszalló véleményeket azokból a körökből, akik kizárólag kiadható szobában mérik még a barátságot is. „Mit akarunk ezektől a szegény szomszédoktól?” Ezek a szomszédok valóban szegények, de a mieink. Néhány kilométeren múlott, hogy nem Magyarországon élnek. A falu nyugati határa egyben az országhatár is. Nagy turistaforgalom szerintem se várható, inkább kulturális kapcsolatban kell gondolkodnunk.
Az önkormányzati delegációban a polgármestert a szociális bizottság két tagja kísérte. A nemzetközi kapcsolatok bizottsága most se képviseltette magát, mint ahogy Lengyelországban sem.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem volt eléggé körültekintő a szervezés. A kezdeményezés a polgármestertől származott, pontosabban egyébirányú kapcsolata vetette fel az ötletet. A delegáció utazására mielőbbi időpontot javasolt. Csaba ennek alapján kitűzte a húsvétot követő első hétvégét. Az önkormányzatunk jelentős része hajlandóságot mutatott az utazásra. Legalább hatan mentünk volna. Az időpontot persze elfelejtette időben leegyeztetni, így néhány nappal az indulás előtt, amikor odatelefonált, kiderült, hogy nem tudnak fogadni, nem készültek fel. Csak később tudtuk meg, hogy nem a kenyér hiányzott – mint azt feltételeztük – hanem más delegációt fogadtak a Dunántúlról.
Ezért egy hetet csúszott a látogatás. Ekkorra viszont több képviselő visszalépett, mert nem volt alkalmas az időpont, tehát maradtunk azok, akik szoktunk. Csaba, meg mi ketten Horváth Józsival. Talán a kis létszám miatt vittünk sofőrt. Nem vitás persze, hogy így praktikusabb, hiszen a delegáció vezetőjének illik koccintani is. Az út dokumentálása érdekében a stúdióvezetőt is magunkkal kívántuk vinni, de az indulás reggelén derült ki, hogy családi okból le kell mondania a részvételt. Ezért még képek se készültek.

Nincs messze hozzánk Ukrajna, de azért beiktattunk utunk során egy baráti reggelit Cigándon. A polgármester és két munkatársa látott bennünket vendégül. Szegény, elmaradott vidéknek mondják a Bodrogközt, de ezen a városon nem látszott a szegénység. Inkább jómódúnak gondolnám. A Polgármesteri Hivatal a faragott tölgyfakapuval és a díszburkolatú kapualjjal is ezt sugallta. Az irodák falait a summás ősök nagyméretű fotói díszítik. Talán egy órát töltöttünk itt. Kaptunk egy térképmásolatot, bejelölték rajta az ajánlott útvonalat. Kétszer keltünk át a Tiszán. Előbb hídon, majd Aranyosapátinál kompon. Számomra újdonság volt, ahogy a víz sodrását kihasználva, csupán két drótkötél hosszának szabályozásával, gépi meghajtás nélkül közlekedett a komp oda-vissza.
A határnál hosszú kocsisor várt átlépésre. Többségük az úgynevezett „tank-turista”. Odaát alig több mint harmada a benzin ára, mint nálunk. Más jövedelem híján sokan vállalják a mindennapos hercehurcát.

A nagybégányi fogadóbizottság gyalog jött elénk. A hatóságnál kijárták számunkra a soronkívüliséget. Így nem kellett sokat időzni. A határtelepülés főutcáján rendőrök keresték a mindennapit. Felületes szemlélődő azt hinné, hogy barátai az éppen ellenőrzött jármű vezetőjének, de aki ismeri a helyi viszonyokat, az tudja, bankóval van bélelve a kézfogás. Furcsának találtam a franciákéhoz hasonló kepit a fejükön. Bár nálunk is sok esetben lecserélték a tányérsapkát baseball-sapkára. A vámosaink pedig bocskaira. Az ukrán vámosok megtartották a szovjet-mintájú tányérsapkát.
Egy út menti fogadóban várt ránk a későbbi társaságunk. Én, mint legöregebb, vettem a bátorságot, hogy amíg az ebédre vártunk, végigkérdezzem még egyszer mindenkinek a nevét. A polgármester - vagy ahogy ott mondják – a bíró neve Dezső, az iskolaigazgató János, a fiatal tanár Józsi. A Győrből érkezett, nagy reményekkel kecsegtető két vállalkozó Béla és Gergő.
A győriek informatikában akartak többek között vállalkozni. Kétségeim voltak, hogy van erre itt igény, de én ezt nem tudhatom. Csaba, állítólag rögtön látta rajtuk, hogy szélhámosok, ami később be is igazolódott. Ekkor persze még nem tudhattuk.
A pincér tudott ugyan magyarul, de többnyire ukránul beszélt. (A továbbiakban nem is emlékszem olyan emberre, aki nem magyar lett volna. Eltekintve azoktól a huculoktól, akiktől a ló ára felől érdeklődött Dezső Verebesen, a Vereckei kirándulásunkkor.) Az étel sokára készült el, de nem jelentett gondot, hiszen nem régen reggeliztünk, egyébként se volt még dél. Nem türelmetlenkedtünk, jól elbeszélgettünk. Legtöbbször Gergő volt napirenden, aki a közeljövőben szándékozik megházasodni. Ukrajnai lányt vesz el.

Ebéd után Nagybégány felé vettük az irányt. Innét már két kocsival. Az első állomás a Polgármesteri Hivatal épülete. A téren nemrég építettek egy emlékművet a háború áldozatainak. (A kivitelezés nem túl igényes, a felhasznált anyagok se igazán szépek. Látni rajta, hogy nem dúskáltak a pénzben.) Néhány órával korábban még a cigándi hivatalt csodáltam az igényes kialakításáért. Erős volt a kontraszt. A nagybégányiak a kolhoztól örökölték meg hatalmas épületegyüttest. Néhol már szinte romosan. Helyreállításra, tatarozásra nincs pénz. Az egyik romos épületrész tornacsarnok volt. Azt kívánják a győriek bérbe venni a vállalkozásuk számára. Nagy átalakításra lesz szükség, födémet akarnak beépíteni. Nem tudom, mire használta a kolhoz ezt a házat, méreteiből ítélve több száz irodai dolgozót lehetne elhelyezni itt. Heten dolgoznak most benne. WC-jük nincs, vagyis nem működik. Nem tudom kérdezte-e valaki, de mondták. (Akkor talán el is feledkeztek róla, de későbbi találkozásunk során került szóba, hogy télen nincs fűtés. A hivatalnokok kesztyűben dolgoznak. Olyan levágott ujjúban, hogy meg tudják fogni a tollat.) Az emeleten megtekintettük a jegyző irodáját. Az üveg nélküli úgynevezett tele ajtók miatt eleve barátságtalan helynek éreztem. Dezső megmutatta az írógépet, amihez még papírjuk sincs. A polgármesteri irodában van egy Tv-készülék, de csak dekoráció. Nem működőképes. A negyvenéves telefonközpont láttán már elszorult a szívem. Sokkoltak a látottak, kicsordult a könnyem. Vendéglátóink próbálták tréfára venni a helyzetet. Őket nem döbbenti meg, hiszen benne élnek, naponta találkoznak a nehézségekkel. Búfelejtőnek öntenek egy vodkát. Nem a repiből, hanem hozott készletből. Az ellátásunk se az üres közös kasszát terheli, hanem – mint a „bíró” mondta – úgy kell összekoldulni a vállalkozóktól. Van aki egy vacsorát ad, van aki bort. A kirándulás szervezésekor kapóra jön, hogy a mi kocsinkban van üres hely, így el tud kísérni a jegyző, a biró, a két iskolaigazgató és egy tanár. A győri vállalkozók is adnak helyet a kocsijukban.

Következő állomás az iskola. Oda nem a mi buszunkkal, hanem a győriek Renault Safrane-jával mentem. Nincs semmi oka, így alakult. Az iskola elhelyezése tetszett. Egy nagy kert közepén van, messze az úttól. Kintről semmi különös, olyan, mint egy iskolaépület, beleillik a környezetbe. (a WC-vel ugyanaz a helyzet, mint a hivatalban) Vendéglátóink bevezettek bennünket egy terembe, ahol irodalmi vetélkedőt tartottak.
Bemutattak néhány szép fiatal tanárnőt, majd leültünk a hollandoktól kapott székekre, hallgatni, hogy milyen jól ismerik az ukrajnai magyar gyerekek a magyar irodalmat. Tíz perc után a mi korlátozott időnkre hivatkozva megváltoztatták a programot és énekeltek nekünk. (Nem emlékszem, hogy mit.) Ezután az igazgató megmutatta a padló nélküli tantermet, Józsi tanár úr a térképraktárt, amely egyben az ő saját irodája is, noha a fali térképek is nehezen fértek el. Amíg itt beszélgettünk Józsival, a delegáció többi tagja az egyre gyarapodó kísérettel betelepedett az igazgatói irodába.
Nekem már csak a főnöki bőrfotel jutott. Itt egy újabb bemutatás következett. A bemutatott hölgyhöz tartoznak az önkormányzatban a szociális ügyek, vagyis nekem kolléga. A sok férfi közt természetesen ő lett a társaság központja, pedig anyám azt mondaná: „Olyan mint rendes.” Natasának hívják, de Iván Ivanovics, Natinak becézte. Nem tudom mi vetett véget a vodkázásnak és a semmitmondó társalgásnak, de én már a WC miatt aggódtam. Nem kis erőfeszítést kívánt, hogy kibírjam a kerti téglaépületig, ahol egy lyukba kellett célozni. Korábban már volt olyan, akinek nagydolga közben ez nem sikerült. Dolgunk végeztével elköszöntünk a szép fiatal tanárnőktől. A legszebbel szemben a vodka bátorítására visszaéltem a vendégjoggal, és szándékosan eltévesztettem, hogy a szlávos elköszönéshez hány puszi jár.

Következő program a szálláshelyünk elfoglalása Beregszászban. Itt kaptunk egy rövid pihenőt, mielőtt Nagybégányban, egy üde színfoltot jelentő étteremben megvacsoráztunk. Már sötétben keltünk ismét útra. Makkosjánosiban borkóstolót tartottunk. A fiatal tulajdonos hosszasan beszélt a most induló vállalkozásáról, amely nem korcsma, nem is borozó, hanem borkóstoló. Kérdeztem, hogy szerinte van-e igény itt egy ilyen üzletre. Szerinte természetesen van, hiszen ha nem hinné, nem vágott volna bele. (azóta beigazolódott, hogy igaza volt) Sok kistermelővel áll kapcsolatban, akik rajta keresztül tudják majd eladni nem túl jelentős mennyiségű, de mint a minták bizonyították, jó minőségű boraikat. Javasoltuk, hogy jöjjön el hozzánk, a borfesztiválra, de a szó elszállt. Korábban én nem tudtam, de Beregszász környéke nagy múltú borvidék. Új barátaink ennek ellenére inkább a sört és a vodkát részesítik előnyben. Másnap engem cukkoltak, hogy milyen nagy borszakértő vagyok. Az igazi szakértők bizonyára mosolyogtak volna a „szakvéleményeimen”, de ahhoz nem kell iskola, hogy megmondjam, milyennek találom a bor ízét.

Késő éjjel kerültünk ágyba. A fürdőszobával inkább már csak reggel ismerkedtünk. Furcsa volt az elrendezése. U alakú helység volt. Nem tudom, mit falaztak le a közepéből. Az ajtóval szemközt csak a falat találtam, el kellett fordulni jobbra, végigmenni egy aránylag hosszú folyosószerű részen, hogy a menetirányhoz keresztbe beépített fürdőkádhoz jussak, melynek a végénél volt a mosdó. Egy újabb jobbkanyarral juthattam a WC-hez. Ez olyan szűkre lett szabva, hogy azon csodálkoztam, hogy a polgármesterünk nem szorult be a két fal közé. A fűtést ugyan lehetett volna még fokozni, de egyébként megfelelt a célnak.

A megbeszélt időponthoz képest korán menetkészek voltunk. A falióra még a téli időszámítás szerint járt, ami kissé megzavart. Főleg, hogy még az is felötlött bennünk, hogy talán kelet-európai időzónát használják. Dezső szabadkozott, amiért kicsit késett, de az is külön szervezést igényelt, hogy valaki elhozza Kisbégányból Beregszászba. A nagybégányi vendéglőbe természetesen már velünk jött. Ott találkoztunk az aznapi társaságunkkal. Józsi tanár úr hozott nekem egy flopyt, melynek anyagát papíron is átadta egy tasakban. A munkácsi vár története volt rajta. Mint már idehaza kiderült, az Internetről töltötte le. Megjött a két iskolaigazgató és Vera asszony, a jegyző. Megjelent Attila is, az a vállalkozó, aki az előző napi vacsoránkat fizette, de a kirándulásra nem jött velünk. Bélával, Gergővel, a két győrivel csak út közben találkoztunk.

A terv szerint valahol az erdőben piknikezünk majd a Latorca partján, (ők pontosan tudták, hogy hol) s amíg készül az étel, kirándulunk a Vereckei-hágóra. Mint később kiderült, közülük se járt még fent mindenki. Munkácsra már nem jutott idő, így csak az útról, menet közben nézhettük meg a várat. Na, de majd legközelebb. Mondták, hogy arra nem elég egy óra, több meg nem jut, hiszen messze van a hágó. Sietni se nagyon lehet, mert mint megtapasztaltuk, szinte nem is vezet oda út. Autóval már nem arra közlekednek, bár volt ilyen terv is, amit igazolnak a hágón félbehagyott építkezések. Ahol a főútról letértünk, volt egy rendőrségi állás, egy ellenőrzési pont. Csodálkozásunkra reagálva, kísérőink tréfára vették a dolgot, azt mondták, hogy országhatár. Tényleg úgy nézett ki az építmény, mint egy határátkelő. Minket figyelemre se méltattak, csak a teherautósokat „vámolják”. (bélelt kézfogással)
Innét már olyan volt az út minősége, hogy csak abban bíztunk, hamarosan megérkezünk. Kátyú, kátyú hátán. Ezzel különbözik a szlovák vidéktől, különben nagyon hasonló. Igazi hegyvidéki „fílingje” van. A kanyargós, dimbes-dombos utcák mentén, zsebkendőnyi telkeken, néhol a hegybe bevágott házak sorakoznak. Nem mondhatnám elhanyagoltnak, inkább csak kopottak. Itt nem látni multinacionális hipermarketekben vásárolt építőanyagot. A kerítések is többnyire saját készítésűek. Csupán annyira megmunkálva, amennyire a praktikum megkívánja. Templomaik se hivalkodóak, mind méretükben, mind kivitelezésükben igen szerények. A főutca szinte mindenütt közvetlen a kövek között bukdácsoló, néhol mélyen bevágódott medrű patak mentén halad. A hosszú szálfák szállítására alkalmas szekerekkel nem hídon, hanem gázlókon kelnek át a sekély vízen. A környezetről lerí az elzártság. Nem is álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Dezsőtől, hogy ezek az emberek ugyan tudják-e, ki az ország elnöke. Nem lepett meg a válasz.
- Nem igen foglalkoznak ezek a politikával.
- Gondolom, elfoglalja őket a megélhetésért való mindennapos küzdelem. Nem érdekli őket, hogy mi van Kijevben.
- Így van. – ad nekem igazat.
- Itt is magyarul beszélnek? – kérdezett közbe Horváth Józsi.
- Nem. Itt már nem élnek magyarok. Ezek itt huculok.
- Az micsoda? – kérdi Józsi.
- Ruténok, vagy ruszinok. – adom én az okosat.
- Háát… igen - bólint rá Dezső. – Nem ukránok, de ukránul beszélnek.
- Mint ahogy a székelyek se igazán magyarok – fontoskodom tovább – inkább hunok, de magyarul beszélnek.

A cél előtti utolsó településről kapaszkodtunk a kopár hegyoldalon tekergő szerpentinen, ahol nagyon sok kanyart levágtak az arra közlekedők, hiszen a földút is jobb egy tönkrement egykori aszfaltos úttól. Visszanézve láthattuk, amint a falusiak kint dolgoznak a földeken, amit úgy kell elképzelni, hogy magasan a falu fölött, a hegy oldalán kicsi parcellákat művelnek. Olyan, mint ha mi kimennénk a ház mögötti konyhakertbe, csak nekik messzire kell menni. Április vége van. Mondták, hogy a hágón még hó lesz, de nem volt. Csak messze délre láttunk havat a magasabb csúcsokon.


Idehaza elmesélve az utunkat, volt, aki megkérdezte, hogy át is mentünk a hágón? Valójában magam is azt reméltem, hogy lesz valami egyértelmű átjáró. Olyan szurdokszerű szűk völgyet képzeltem. Valójában viszont, ha nem lennének jelzések, nem is venném észre, hogy valamin túljutottam. Erdő van előtte, erdő van utána, az út pedig hol emelkedik, hol lejt. A már említett, félbe maradt épületek jelzik, hogy ez valami állomás, vagy inkább valami pihenőhely. Van egy sérült műkőszobor, melynek feliratából tudni lehet, hogy itt jöttek be a honfoglalók.
- Itt jöttek be az őseink. – mondta a polgármesterünk, majd Horváth Józsi kisebbségi képviselő felé fordulva gyorsan hozzátette – A tieid nem!

A szobor mögött, keleti irányban folytatódó utat már szinte nem is használták, talán csak a favágók. Átmenő forgalom nincs is erre. Úgy gondolom, ide is csak a magyarok zarándokolnak fel. Észak felé indulunk, immár gyalogosan, olyan háromszáz méterre, egy magaslatra. Közben aggódva figyelem a magasfeszültségű villanyvezetéket a fejünk fölött. Félő, hogy a vastraverz egyszer összeomlik, hiszen olyan erősen marja a rozsda. Nem csak itt, másfelé is hasonlóan elhanyagoltak.
A magaslaton nincs erdő, csodálatos a kilátás. Délre a havas hegycsúcsok alkotják a látóhatárt, nyugaton felismerem azt a hegyet, amely oldalán a kertekben dolgoztak a huculok, az északi hegyeken túl van Galícia. A keleti lejtőket erdő takarja, arra nem látunk messze. Közvetlen mellettünk van egy félbehagyott, fekete gránitból rakott emlékmű. Rajta piros festékkel „MINDENT VISSZA!”
Jé! – mondom – Itt jártak a MIÉP-esek.

Nagyon sajnálom, hogy nem készült kép a kirándulásunkról. Eredetileg úgy terveztük, hogy visszük magunkkal a helyi TV műsorszolgáltatóját, de az indulás hajnalán lemondta az utat családi okból. Fényképezőre egyikünk se gondolt. Gergő kattogtatott a telefonjával, de ezekből a képekből se jutott el hozzánk egy sem.
Amikor visszasétáltunk az autóhoz, akkor figyeltem fel egy valaha valószínűleg reklámcélokra felállított kb.6m2-es, erősen korrodált vastáblára. A felírat kővel lehetett rákarcolva:
ÜDVÖZÖLJÜK MAGYARORSZÁGON

A közelben láttam még egy kétméteres követ, furcsa ábrákkal. Viking eredetűnek gondoltam egy nem sokkal korábban látott Tv-műsor nyomán, persze nem kizárt, hogy tévedek.
Lassan indulnunk kellett visszafelé, hiszen messze van még a piknikező hely, és kezdünk éhesek lenni.
Állj meg, állj meg! – kiáltotta valaki – Ott egy róka. Volt, aki elbizonytalanodott, mit is lát, hiszen ilyen messze lakott helytől mit keresne egy kutya. Rejtély, hogyan került ide szegény kis zsemleszínű korcs, de tény, hogy nem is hasonlított rókára.

Elgyötörten zötykölődtünk a hucul falvakon át visszafelé. Ha bárki lovat látott, - ami errefelé nem ritkaság - mindig Horváth Józsinak mutatta, nézze, milyen jó kis ló! Az egyik faluban meg is álltunk, megérdeklődni, mennyiért lehet megvenni. Aztán ment a fantáziálás, milyen üzletet lehetne csinálni odahaza ezekkel az állatokkal, hogy lehetne átvinni a határon, ki járna közbe, kit kellene lefizetni.
(Egy évvel az események után az Interneten böngészgettem a kárpátinfo oldalait. Ott olvastam, hogy ez a falu Verebes. Most idegen hangzású, de végül is ugyanaz a neve. Arról nevezetes, hogy Esze Tamásék itt várták a Lengyelországból hazatérő Rákóczit, hogy a felkelésük élére álljon. Ezt a jelentős eseményt vendéglátóink nem említették. Nem szeretném őket ezzel megbántani, de lehet, hogy nem tudták.)
A hágó felé is hosszú volt az út, de vissza még hosszabb. Megkönnyebbültünk, mikor végre visszaértünk táborhelyünkre, a Latorcához. A gulyás elkészült, lehetett is enni, csak előbb a kötelező vodkát és sört kellett meginnunk. Az étel elkészítésében jeleskedő tanári kar távollétünkben már a bort is iszogatta, nem minden eredmény nélkül. Azért, hogy kevesebbet kelljen innom, elcsángáltam a környéken. Megpróbáltam átkelni a patakon, amit akkor még a Latorcának gondoltam, később mondta János, hogy ez csak egy mellékága. Vele nagyon jól elbeszélgettünk földrajzi témákról is.
A patak túlpartja azért csábított, mert Józsi tanár úr ott takarított ki egy forrást, onnét hozta a főzéshez a vizet.
A tűzrakáshoz száraz gallyakat gyűjtött, ami nem volt egyszerű dolog, hiszen ezt a kis tisztást sokan használják hasonló célra. Ezt bizonyította is a mederben összegyűlt sok-sok szemét. Négy faháznak a romjai voltak a közelben. Nyilván ezek is tűzrakásra szolgálnak évek óta.
Kissé távolabb volt egy kőépület, ahol kávét lehetett inni. Nem voltam ott, csak mondták a többiek.
Az út szélén állt egy magyar rendszámú busz, már amikor visszaértünk a hágóról. Kíváncsi voltam, honnét jöhettek, de az volt rá írva, hogy KÜLÖNJÁRAT. Utasaival a pataknál beszélgettem. Nyíregyháza mellől jöttek, de a település nevére nem emlékszem. Ők is a hágóra mennek. Ehhez persze hozzátartozik egy kis történelmi méltatlankodás is. Én, mint nemzeti beállítottságú is túlzásnak tartottam, amiket mondtak. Trianonról nehéz tárgyilagosan beszélgetni.
Amikor megtudták, hogy honnét jöttünk, érdeklődtek a nyári táborozási lehetősségről. Gyerekeknek szoktak nomád tábort szervezni, az idén a mi falunkat nézték ki maguknak. Adtam nekik telefonszámot, amin érdeklődhetnek. (aztán mégse jöttek, nem is érdeklődtek)

Eközben János, meg Dezső bíró úr már kerestek. „Gyere már! Ki van öntve a vodkád.”
A kötelező ivászattal együtt, jól el voltunk a természet lágy ölén egész nap. Ebéd után a két iskolaigazgató, János, meg János, elkezdték tárcsán sütni a májat. Senki nem volt ugyan éhes, de azzal nyugtatgattak, hogy sokára lesz még ez kész, addig igyunk egy kis sört. Az italraktár a győriek Renaultjának a csomagtartójában volt. Ezzel nincs is különösebben gond, de a zenét is ez a kocsi szolgáltatta. Zámbó Jimmy egész nap. A patak túlpartjáról szerencsére nem hallottam. Ugyanis sikerült átjutnom száraz lábbal. Elég nagy kerülőt kellett tennem, de belefért az időmbe. A forrásnál lévő piciny medencében egy apró, gyíkszerű állat úszkált. Kineveztem gekkónak, csak amikor hetekkel később idehaza elmeséltem, hogyan nézett ki, akkor mondta egy idős barátom, hogy foltos szalamandra lehetett. Hát akkor az. Később gondoltam, hogy egy dunsztos üvegben átviszem, megmutatom a többieknek, de nem voltam hajlandó újra végigjárni a hosszú kerülőutat. Levetettem a cipőt, feltűrtem a nadrágszárat, majd a lehető leggyorsabban próbáltam átjutni a jéghideg vízben, a sikamlós kavicsokon. A szalamandra már nem volt ott.

Megettük a sült májat, megittuk amit bírtunk, szürkület volt amikor felkerekedtünk. Mennünk kellett, mert Nagybégányban vártak a vacsorával. Kísérletet tettünk a vacsora lemondására, de ezzel már elkéstünk. Józsi tanár úr, tekintettel az alkoholos befolyásoltságára, megfosztott bennünket a társaságától. János viszont végig kitartott, pedig szemlátomást nehezére esett. Éjfél lehetett, amikor Dezsőt hazavittük Kisbégányba.
Szerettünk volna a kapuban elköszönni, de nem engedett el bennünket még vagy két óráig. Megkóstoltuk a paprikás vodkát, de egyikünknek se nyerte el a tetszését. A család úgy tett, mintha nem hallaná, amint a konyhában imitáljuk az éneklést. Iszonyatos élmény lehetett hallani, hiszen egyikünk se remekelt a nótázásban. Útban Beregszász felé kitettük Jánost a nagybégányi főutcán.

Szállásadóink kitartóan kártyáztak, míg meg nem érkeztünk. Mint elmondták, nem az ő tulajdonuk a ház, hanem a városé. Ők itt a gondnokok. Vasárnap, mielőtt kiköltöztünk, ideadták a vendégkönyvet, hogy írjunk bele néhány sort. Mi a csudát lehet beleírni? Elkezdtük lapozgatni, hogy mások miket írtak bele. Nem lettünk tőle okosabbak. Az Apostol együttesre emlékszem a korábbi vendégek közül. Aztán valamit beleírtam (nem tudom mit) a többiek pedig odaírták a nevüket.

A már megszokott vendéglőben reggeliztünk. Mi, Csabával csak egész könnyű ételt. Vajas-lekváros kenyeret, természetesen sörrel. Jánost a lakásán vettük fel. Itt is kellett vodkát inni. Ezután újra Beregszásznak vettük az irányt, de most egész a belvárosig. Itt kettévált a társaság. Csaba, Zoltán és Dezső a járási tanácselnököt látogatták meg, mi, Horváth Józsival, meg Jánossal városnézésre indultunk. Itt éreztem azt az átható benzinbűzt, amit az 1990-es várnai nyaralásomon tapasztaltam, de eddig soha eszembe sem jutott. A város egyébként is emlékeztetett Várnára. Nem az épületeket, inkább csak a hangulatát találtam hasonlónak.

Első utunk a Római Katolikus bazilikához vezetett. Hasonló korú, mint odahaza a mi műemlék-templomunk, de teljesen más. Nem szebb, vagy csúnyább, hanem más. Hatalmas, dísztelen, vakolt homlokzata meglehetősen barátságtalan. Gótikus elemei ellenére semmi könnyedség nincs benne, inkább nyomasztó. Ezt az érzést még fokozza a templom előtti téren a koldulók sokasága. A templombelső sem emlékeztetett gótikus katedrálisra. Nem fedeztem fel a szokásos fő-, illetve oldalhajókat, inkább egyetlen közös teret alkotott.
Korábban látott hasonló méretű templomokhoz képest eléggé szegényesnek találtam kívül-belül. Különösen azért, mert fél évvel korábban jártam a lengyelországi Czestochowa-ban, ahol meg lehetett unni a kincsek nézegetését.
A város főterét uralja egy hatalmas, valaha-volt impozáns épület, ami most meglehetősen romos, ereszcsatornáiban embermagasságú gaz „díszeleg”. A Vörös Hadsereg laktanyának használta, így nem is csoda, hogy felújításra szorul. Szegény az ország, szegény a város, megszűntek az üzemei, nincs pénz. A teret körülvevő épületek többsége szintén rossz állapotú, de néhányat már szépen rendbe hoztak.
Lehet bízni a fejlődésben, nem véletlen, hogy öt bank is irodát nyitott a főtér környékén.
Az egykori Lenin-szobor mögött, a volt zsinagógára épült egy bántóan ide nem illő szocreál kockaház.
Nem emlékszem, minek nevezte János, de bementünk megnézni. Barátságtalan, igénytelen kivitelezésű közösségi ház, színházteremmel. Odabenn negyedháznyi közönség előtt, vallásos tárgyú előadást tartott egy öltönyös úr. Valószínűleg ukrán nyelven, egy fiatal nő pedig feltűnően rutintalanul fordította magyarra. Az egyik szervező egy perc múlva hozzánk lépett, s felajánlotta, foglaljunk helyet.
– Köszönjük, csak az épületet nézzük.

Amikor kijöttünk, bevettük magunkat a közvetlen szomszédságban lévő piac bódé és sátorvárosába. Józsi ajándékot vásárolt a családnak. Nadrág a gyerekeknek, ruha az asszonynak, meg saját magának egy póló. János segített alkudni, és pénzt váltani. Sok helyen forintba mondták az árat. Ahol nem, ott számolgatni kellett. Hasonló árfekvésű a ruhanemű, mint a Magyarországi piacokon. Nem szeretem a hasonló helyeket, de nem volt mit tennem, mentem velük. Végigjártuk az egészet. A csarnokokban, a húsárusító asztalokról rögtön a nálunk szükségtelenül szigorú HAACP rendszer jutott eszembe. Mit ne mondjak, messze állt a steril környezettől. A hús közvetlenül a betonasztalra volt rakva. Gyanítom, hogy a csomagolóanyagot a vevő viszi magával. A pénzváltó vállalkozó, a sátor mögött számolta ki a tízezer forint ellenértékét. Ennyit költött Józsi olyan ajándékra, ami nem feltétlen szükséges, csak azért vette, mert ez külföldről van. Jánosnak, mint iskolaigazgatónak, ez egy fél fizetés. Dél körül az árusok kezdtek összepakolni, hiszen mégiscsak vasárnap van. Ajánlatos volt ezért igyekeznünk, pedig a megfelelő méretekkel nagy gondban voltunk.
- Maga szerint jó lesz ez Erikára?
- Józsikám, én ezt honnét tudjam?
- Hát látta má’.
- Látni láttam, de attól még nem tudom, milyen méretű ruha kell rá. Még magamra se tudnék venni.
Végül mégis sikerült eltalálni, legalábbis Józsi ezt állítja.

Egy harmadosztályú (?) presszóban időztünk még egy félórányit. Ha már leültünk, nyilván illendő fogyasztani is valamit. Egy kávéval kiegyeztem volna, de János nem hagyta annyiban. Vodkát és sört is kellett inni. Józsival mindketten próbáltuk alább adni. Végül kompromisszumos rendelés realizálódott. Nem értettem, milyen megfontolás alapján lett elosztva, de nem kapott mindenki mindhárom italból. Csak később fordult meg a fejemben, hogy talán anyagi okból engedett a vendéglátónk. Rossz érzés volt azért is, mert csak később jutott eszembe, és azért is, hogy a puszta jelenlétünkkel költségbe vertük. Noha tudtuk, hogy kevés a pénze. Meg tudom érteni a pénztelenség gondját, mivel tőlem sem áll távol. Igaz, én nem is szívesen megyek presszóba, csak ha elkerülhetetlen. Azt viszont tapasztaltam, hogy minél nagyobb a szegénység, annál nagyobb jelentősége van az italnak és a cigarettának. Pedig mindenki tudja, hogy ezek sokba kerülnek, de általában azzal igazolják szenvedélyüket, hogy ennyi jár a szegény embernek is.
Közben beosztottuk, mikor ki mehet el a WC-re. Nem volt egyszerű, mivel mások is használták közben és csak egy embernek volt hely egyszerre. Jártam már olyan mellékhelységben, ami csillog-villog. Gondolok például a repülőtéri mosdóra. Na, ez nem olyan volt. Egy kicsi forgalmú vidéki vasútállomásra tudnám talán ezt az állapotot elképzelni. Na, de ez egy belvárosi presszó! Az a minimum, hogy ne álljon a víz a padlón! A törölközőt már nem is várom el.

Nem emlékszem, hogy pontos időt határoztak volna meg a találkozásnak, de Csabáéknak csak néhány percet kellett várni az út szélén, amíg mi is megérkeztünk. Már benne jártunk az ebédidőben, de mivel ebéd után azonnal indulni akartunk haza, még ebéd előtt kellett elmenni a cigány telepre. Ezt nem lehetett kihagyni, mivel Dezső megígérte Józsinak.
Lassan már kezdtem kiigazodni, hogy mikor melyik faluban vagyunk éppen. A szállásunk Bergszász városában volt, (bár ezt a részt falusiasnak találtam) az iskola, melyet meglátogattunk Nagybégányban, a hivatal, valamint János háza ugyancsak.
Ekkor ugyan még nem tudtam, egy későbbi találkozás alkalmával tisztáztuk, hogy a borkóstolót Jánosiban tartottuk. A bíró lakhelye pedig Kisbégányban van.

Ez utóbbi falut elhagyva, nagyjából kétszáz méternyire a legelőn található a cigány láger. Az úthoz legközelebb eső épület a holland segítséggel épült közösségi ház, melyet iskolának és templomnak is használnak. Tegnap este már hallottam róla. A kisbégányi iskolaigazgató említette, amikor a cigánygyerekekkel kapcsolatos iskolai gondjait ecsetelte. Kissé el is ragadta az indulat, vagy inkább dőlt belőle a tehetetlen keserűség. A hollandusok által felépített cigány-iskola sok gondot vett le a válláról. A közösségi házat nem tudtuk megnézni, hiába szalajtotta egyik cigánygyereket a bíró a vajdáért, nem volt nála a kulcs. Dezső bemutatta „kollégáját” a delegációnak (vagyis nekünk) Horváth Károlynak hívják. Egyébként a láger nagy része szintén Horváth. Igaz, a mi küldöttségünknek 50%-át is így hívták. Horváth Józsi és Horváth Karcsi külön elvonult, hogy (gondolom) érdemi megbeszélést tartsanak. A beszélgetés elejét még hallottuk, hiszen mindannyiunkhoz szólt az első kérés.
- Segítsenek már rajtunk valamit! Nézzék, milyen nyomorúságban élünk!
- Dolgozunk rajta. – válaszolta Józsi – Ezért vagyunk itt.
Aztán ők ketten elvoltak egymással, mi pedig végigsétáltunk a telepen. A saját építésű, többnyire szobányi méretű vályogházak mindegyike mellett volt egy-egy picike kert. Áprilisban még nem terem semmi, de látszott, hogy megművelik. Több háznál is éppen kerítést építettek. Rá is érnek, hiszen senkinek nincs munkahelye, de még alkalmi munka is ritkán akad a magyaroknál. Azok is szegények.
Megdöbbentően nagy a szegénység, elképzelni se tudjuk, hogy segély híján miből tudnak megélni.

Idehaza mondta Józsi, hogy: Igaz, nem kapnak semmit, de nincs is semmijük. Ez igaz, de nem is a házimozi-rendszer, a sík képcsöves tv, meg a Mitsubishi hiányzik nekik, hanem a mindennapi kenyér. Az áramot is illegálisan húzzák be a viskóikba, hogy a villanyfénnyel távol tarthassák a patkányokat. Mint ahogy a közintézményekben, itt is a WC-t kerestük. A gyerekek megmutatták. Úton-útszélen. Némelyik nyomot ki is elemezték, hogy ugyan mit ehetett az illető és miért az út közepén guggolt le. Polgármesterünk jól össze is kente a nadrágját, át kellett öltöznie.
Dezső mutatta a bennünket kísérő gyerekeknek a szétdobált (nem túl sok) szemetet, mondta, hogy szedjék össze. Egyikük csak legyintett:
– Majd jönnek a hollandiák, oszt összeszedik.
Ismerős hozzáállás. Nálunk is a közmunkásokra vár a szemét összeszedése a telepen.

A láger slágere volt egy szemlátomást fiatalkorú szőke ukrán lány. Vele nem tudtunk beszélni, mivel egy szót sem ért magyarul. Erről jut eszembe, hogy a mi cigányainkhoz hasonlóan, ezek se beszélik a roma nyelvet. Egy öregasszonyt találtunk, aki tud. Dezső mondta neki, hogy hívja ide Józsit, beszélgessenek. Józsi csak somolygott a roma beszédre, hiszen csak néhány szó volt számára ismerős.
Aztán a helyzetet kiértékelve Dezső megkérdezte: No? Úgy van, ahogy mondtam? Erre nem lehetett mást reagálni, mint azt, hogy - úgy. Sajnos, ez az igazmondás nem mindenkire igaz. Nem az ottaniakra gondolok, bár a cigány bíró ott, helyben lebukott, hiszen mást mondott ugyanarról Józsinak négyszemközt, mint tanúk előtt.

Később, Józsi idehaza azt mondta a követelőző cigányoknak, hogy tegyék össze a két kezüket, amiért így élnek. Ez a gondolat ott, azonnal megfogalmazódott benne. Nem beszéltünk róla, a polgármesterünknek többször is felhívtam a figyelmét arra, hogy ne mondjon semmit Józsinak a tapasztaltakról. Valószínűleg sokkolták a látottak, hagyjon neki időt, hogy megeméssze. Meg is ígérte, hogy nem teszi szóvá, de csak addig tartotta magát az ígéretéhez, míg Józsi hallótávolságba nem ért. Akkor azonnal a fejéhez vágta, hogy bezzeg a mi cigányaink… Erre természetesen csakis heves tiltakozással reagálhatott, még ha igaznak is érezte.

Dezsőnek a kisbégányi otthona már ismerős volt a múlt éjszakai mulatásból. Ide szólt az ebédmeghívásunk. Most a családját is bemutatta. A szűk helységben a pici asztal körül nehezen fértünk el hatan. (Mint mindig, János volt még velünk.) A család nem is ült le hozzánk.
Sok jó ember kis helyen is elfér, de ez se fokozható a végtelenségig. Ebéd közben-után megittuk az éjszaka megmaradt paprikás vodkát, majd a remek idő kicsábított az udvarra. Itt, sörözés közben volt lehetősség Dezső feleségével és lányaival is beszélgetni. Házigazdánk többek között méhekkel is foglalkozik, ez ügyben voltak közben látogatói. Megtekintettük sovány kis tehénkéjét is.
Késő délután már tele volt a talpunk, de Dezső még marasztalt. Arra hivatkoztam, hogy egész hétvégén minket kísérgetett, legyen egy kicsit az unokával is.
– Ők mindig itt vannak, de ti csak most. – válaszolta.

Nagyon jól éreztük magunkat, de sürgetett az idő, hiszen a barabási határátkelőt hét órakor lezárják. Nagyon kimértük, kétséges volt, hogy oda érünk-e. Vendéglátóink javasolták, hogy maradjunk még egy napot. Aztán mégis sikerült átcsusszanni, bár a határőr már hajtotta befelé a kaput. A vámos indulatosan mutatta a telefonján az időt.
- Ugye milyen fasza gyerekek? – mondta Csaba többször is Dezsőékre. Szó se róla, nagyon megkedveltük egymást, de önkormányzati delegációként látogattuk meg őket és település szintű kapcsolatról nem is esett szó. Akkor még reméltem, hogy tudomásomon kívül, a járási tanácselnöknél megejtették ezt a témát, de nem.

*

Május közepén barátaink viszonozták a látogatást. A két iskolaigazgató, Józsi tanár úr, Vera asszony a jegyző és persze a bíró jött el hozzánk. Az önkormányzatunk többsége nem is vett róluk tudomást. Csupán mi hárman, az Ukrajnában járt delegáció tagjai voltunk velük, meg a Művelődési Ház igazgatója, akit valamiért nem zártak a szívükbe.
Pünkösdöt követő hétvégén tartották a falunapot, amire megígértük, hogy elmegyünk, de nem álltuk a szavunkat.
Ők háromszor is jártak nálunk, de mi nem mentünk többet. Pedig csak ezért újíttattam meg az útlevelemet. Azóta le is telt az 5 év.
Szégyellhetjük magunkat!