Legfrissebb bejegyzések

Elmondanám, ha képes lennék rá

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.
Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.
A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el, tehát nem szólna közbe..
Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!
Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.
A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem.  Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor.
Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta a sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön is kísérte a fúvószenekart. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

Választás '64

Nem is volt választási év? Dehogyisnem! Én jobban tudom. Emlékszem rá, hiszen elmúltam már akkor tíz éves.
Összeverődtünk a grundon tízen, tizenketten, különböző korú gyerekek. Nem sokat tudtunk a demokráciáról, de alkalmaztuk. Ha focizni akartunk, választást kellett tartani. Annyit bizonyára mindenki tud a fociról, hogy két csapat kell hozzá. Ezért valamilyen szempont alapján ketté kell választani az összesereglett gyerekhadat. A választás persze korlátozott. Ketten választanak, bár a közhangulat erősen befolyásolja a döntést. Az egyik személy egyértelmű. Az a főnök, aki hozta a labdát. Az ellenfelet se nehéz kijelölni, hiszen ha két gyerek van együtt, már akkor is főnök az egyikük. Vagy azért, mert idősebb, vagy nagyobb, vagy erősebb, esetleg okosabb. Mert tévedés ne essék, gyerekek közt se mindenható az erő. Az ész is a másik fölé emelheti azt a gyereket. Vagy általános tudásban emelkedik ki, vagy csak egyszerűen furfangosabb, többet tud hazudni.
Viktornál volt a labda, ő választott elsőnek. Persze csak azután, hogy közfelkiáltással kijelölték ellenfélnek Ferit. Feri egy ellentmondásos figura volt. Be nem állt a szája, állandóan beszélt, amiért sokan csodálták is. Persze többnyire hazudott, csak ritkán volt igaz, amit mesélt. Esetenként ő maga is beismerte, és ez eléggé megzavarta a hallgatóságot, de azért nagyon sokan szívesen hallgatták a meséit. Jó érzékkel derítette ki, hogy kit nem szeretnek a hallgatói, s azt a személyt lehetőleg alázta, ahogy bírta a háta mögött. Azzal se törődött, ha az illetőnek a fülébe jut. Elég jól tudott taktikázni. Olykor szerénynek mutatkozott, s aztán fürdött a boldogságban, ha mégis őt tartották érdemesnek…például a csapatkapitányságra. Mint ahogy most is.
– Zsoltot választom – mutatott Viktor a tőle egy fejjel magasabb srácra.
– Attis! – választotta ki első játékosát Feri – Mi a baj Gordon? – kérdezte haverjától, aki feltűnően távolabb húzódott.
– Én nem focizok.
– Ne marháskodj! Te vagy a legjobb hátvéd. Dehogy nem játszol!
–Viktorék erősebbek.
– Lárifári! Még nincs is meg a csapat.
– Nincs kedvem.
– Legyél te a kapitány!
– Na, nem bánom. Akkor én választok. Attis!
Ezután megint Viktor választott. A társaság egyetlen cigányára esett a választása, hiszen ő tudott legjobban futni, majd később a legkisebbeket is bevette a csapatába. Létszám alapján többen lettek, de a leggyengébb is bekerülhetett az esélyesek közé.
Gordon és Attis összesúgtak, hogy Ferit nem is kellene bevenni a csapatba. Előbb Gabit választották, majd a másik Gabit. Ferinek esélye nem volt arra, hogy Viktor maga mellé vegye, így mégis beválasztották Gordonék, mert csak vele volt ki a csapat.
Elkezdődött a játék. Feri állt a kapuban, de Viktor akkora gólt akasztott be, hogy azonnal kapust cseréltek. 1:0. Gordon lett a védő, de a következő támadás most is Viktor góljával végződött.
– Nem gól, mert nem is védtem – jelentette ki Gordon – Különben is, lejt a pálya.
Ezután sértődötten lesétált a pályáról. Így már Viktorék tényleg fölénybe kerültek.

Hazamegyek a falumba

Nem nevezném karrierem csúcsának, hogy elkerültem a szülőfalumból. Nem is szívesen tettem, így megmaradt az állandó lakcímem. Ha bármi okot ad rá, hazaszaladok. Egyik öreg kollégám megkérdezte egy hétfő reggel, hogy „rendben van a telek?” Nem értettem mire gondol, mert az én olvasatomban a telek egy építmény nélküli terület. Egy kert, vagy a lakhelyemtől távoli „vikkend telek”, ahová úri kedvemből járok. Azt a területet, amin a családi házam áll, az otthonomnak nevezem, nem pedig teleknek. Nos, hogy rendben van-e? Akinek van olyan háza, amiben csak időlegesen él, tudja, hogy soha nincs rendben. Törekszik rá az ember, de rendben nincs soha. Hol a tető ázik be, hol a padló süllyed meg, esetleg a lépcső válik el a faltól. Vagy festeni kell, vagy ha az épülettel minden rendben van, akkor a füvet kell levágni. Ha termelünk valamit a kertben, azzal is sokszor van tennivaló.

Most mégsem a „telek” gondjai vittek haza. Ifjúkori barátom – aki egyébként a szomszédom is – egészségi állapota az utóbbi hónapban válságosra fordult. Jó lenne tudni, mi van vele! Igaz, telefonon is megérdeklődhettem volna, de személyesen mégis más. Aztán van egy másik ok is. Választani kell! Úgy értem, hogy az ország vezetésére adott megbízásomat kell megújítanom. Nem kötelező, de nem szeretnék azok közé tartozni, akik nem élnek a jogukkal, elzárkóznak a döntés lehetőségétől, aztán mégis ők szidják leginkább a nekik nem tetsző dolgok miatt a vezetést. Eddig minden alkalommal kinyilvánítottam a szándékomat. Az állás döntetlen. Hat választás közül háromban nyert a választottam, háromban veszített.

Szombat délután a párommal kerékpárra pattantunk, hogy kiránduljunk egyet, vagy legalább körbetekerjünk a falun. Egyúttal vegyünk az esti szalonnasütéshez egy-két fej vöröshagymát, mert az valahogy kimaradt az előkészületek során.
Az egyik útelágazásnál Annus néni integetett a kapuból, de mi a másik irányba tartottunk a hagymáért. Igaz, nem kellünk ahhoz ketten, én inkább visszafordulok egy kicsit pletyózni. Nem tudom mitől vagyunk ezzel a nénivel olyan nagy barátságban, hogy minden találkozáskor hosszasan elbeszélgetünk. A gyerekeivel soha nem tartottunk semmilyen kapcsolatot, az unokaöccsével, meg a keresztfiával ugyan dolgoztunk együtt, de ez nem lehet az oka. A lényeg, hogy kedveljük egymást. Elég ritkán is találkozunk ahhoz, hogy legyen mit megbeszélni. Annus néni nem csak kinézett a kapun, hanem – mint őstermelő – a házi készítésű termékeit árulta a kapuban ülve. Elég nagy itt az idegenforgalom, akad rá kereslet. Ha mégse, akkor is kiül, mert így van beidegződve. Így tanulta az édesanyjától, akit az utóbbi néhány évben váltott le itt, a kapuban ülésről. Nem álldogál, hanem ül. Hosszú órákon keresztül elég fárasztó egy egészséges fiatalnak is, ő pedig se nem egészséges, se nem fiatal. Túl van a nyolcvanon. Térde, csípője bevasalva, gerinc sérvei nem műthetők. Mondja is, hogy „anyukámnak nincsenek ilyenek”
A párom nem talál hagymát, így hamar csatlakozik hozzánk. Annus néninek persze hagymája is van. Veszünk is belőle száz forint árút. Aztán jön egy pár egy kicsi gyerekkel, kérnek kettő darab almát. Kapnak hármat, hogy lehessen elvenni érte valamennyi pénzt. Nem egy nagy üzlet, de attól még itt kell ülnie. A gyerekei – gondolom – neheztelnek érte, hiszen nincs rászorulva, de mégis itt ül, mert így tartja természetesnek.
Közben már másodszor hallom a harangszót.
– Most harangoznak be – mondja, mert attól, hogy nem megy a templomba, még tudja, mikor van a mise. A szomszédok itt járnak el előtte. Aztán egy távolabbi szomszédot látok a túloldalon sántikálni. Nagyon széles itt az utca, meg a forgalom se elhanyagolható, nincs abban semmi rendkívüli, ha nem kiabálnak át, hogy „hazafelé szomszéd?” Természetesen megtárgyaljuk, mi okból sántít, mint ahogy sok más közös ismerőst is felemlegetünk, ha már összetalálkoztunk.
Mielőtt elköszönnénk, kiballag a házból a mama. Panni mama a falu legöregebbje. Dereka erősen meghajlott az utóbbi időben, már két bottal jár. Nemrég még ő ült a kapuban, csak azután tessékelte be a család, miután szó szerint ráfizetett a bizalomra. Elméje rendben van, csak nem tudta követni az erkölcsi romlást. Még ma se hiszi, hogy milyen sok gazemberrel találhatja szembe magát. Köszön, majd kíváncsian fürkészi az arcunkat, miután a lánya rákérdez, hogy ismer-e bennünket. Engem ismerősnek talál, de talán a szakáll miatt nem tudja, ki vagyok. Egy kis segítséggel, a szüleim neve alapján sikerül beazonosítania. Feleségemet is az apja után ismeri, de így már a nevét is tudja. Én nem sokkal ezelőtt meséltem el, hogy abban az utcában, ahol gyerek voltam, amikor ráköszöntem az egyik idős asszonyra – aki mellesleg még rokonom is – még nem tudtam, hogy a „Jó napot” után milyen nénémet kell mondanom. Pedig a Panni nénihez képest én fiatalnak számítok.
– Már összezavarodtam a számolással – mondtam a mamának – Hányadikat is tapossa?
– Nem mondom meg – válaszolt mosolyogva
– Nem illik ilyet kérdezni! – nevetett a feleségem.
Így végül tudatlan maradtam. Nem tudom, hogy ebben a hónapban a 103-at tölti, vagy a 104-et.

Temetői beszélgetés 4.

Tizenöt éve jegyeztem le az első temetői beszélgetést. Megtehettem volna korábban is, mert volt részem benne sírkövesként bőven. Viszont arra a jegyzetre az inspirált, hogy beszélgetőtársam egy 92 éves bácsi volt, aki a kora ellenére meglepően jól tartotta magát, gondolkodásában pedig határozottan fiatalosnak tűnt. A második lejegyzett esetben a bácsika fiatalabb volt az előzőnél legalább nyolc évvel, de mindenáron segíteni akart a munkában, a végén pedig kerékpárra pattanva száguldott el. A harmadik jegyzetet inkább a helyszín motiválta. A Zámbó Jimmy szomszédjával beszéltem a csepeli temetőben. A bácsi ez esetben alig volt több nyolcvannál.

S íme a negyedik.

Egyedül igazgattam a betont, várva, hogy munkatársaim megérkezzenek a még hiányzó anyaggal, amikor rám köszönt egy fürge mozgású idős úr.
– Az enyém ez – mondta, majd azonnal helyesbítette – illetve az apáméké. A mellette levő pedig a főnök (mármint az én főnököm) apósáé.
Aztán akkora mennyiségű inputot kaptam, hogy alig győztem eltárolni. Akik engem ismernek, jót mosolyognak rajta, amikor magamra azt mondom, hogy „olyan csendeske”. Vagyis nincs baj a beszélőkémmel, de most nagyon kellett koncentrálnom, hogy mikor nyílik alkalmam közbeszólni. Az úr 79 éves. Mondta, hogy mennyi gyereke, unokája van. Utóbbiak is felnőttek már. Számukat nem jegyeztem meg, csak az maradt meg bennem, hogy 14 év van a legidősebb, és legfiatalabb gyereke között.
– Nem siettük el. Amikor már azt hittük, nem lehet több, beleadtunk mindent, és egyszer csak megint besikerült.
– Az én barátom ötven volt, a felesége 45, amikor nekik is besikerült. Mondta, hogy akartak gyereket amikor összekerültek, de nem jött össze. Kérdeztem tőle, hogy nem idős már hozzá a feleséged? Úgy reagált, hogy akkor most üssük agyon?
– Na ez érdekes – nevetett a bácsi – mert mi is pont ezt mondtuk.

Mielőtt ezt a gyerek témát kitárgyaltuk, egy levegővel elmesélte, hogy most honnét jött, hová megy, hol lakott gyerekkorában…

Inkább kicsit részletesebbre veszem.
Vasgyári gyerek volt, de a háborúkor elmenekültek Tiszadobra. Ott számolták a cseléd gyerekekkel a Miskolc felé tartó bombázókat. Négyszáznál hagyták abba. Említette a repülőkből kidobált alumínium benzines hordókat, amikből repülés közben tankoltak. Ezt persze nem értettem, honnét tudta akkor gyerekként. Biztosan mesélte neki valaki. Aztán amikor hazatértek, a házuk helyén csak egy nagy gödör maradt. A kohót nem sikerült lebombázni, pedig az volt a cél. Az okozta a sikertelen bombázást, hogy a célmegjelölést elsodorta a szél, így főleg lakóövezet kapta a legtöbb találatot.
– Anyu is mesélt a bombázókról – mondtam, amikor sikerült közbeszólnom – Akkor ő már 13 éves volt, és summásként dolgozott.
– Akkor ő már nagylány volt. Én még csak 10 voltam.
Tényleg nagylány volt anyu, mert utánaszámolva el is tévesztettem 4 évvel. Sokadik kísérletre sikerült azt is elmondanom, hogy néhány évvel ezelőtt derült ki számomra, hogy anyu abban a tévhitben élt, hogy ’44-ben a németek bombáztak. (ugyan mennyien lehetnek ilyen tévedésben azok közül, akik megélték a háború borzalmait?)
Most Tiszaújvárosban él a bácsi. Nyolc hónapja halt meg a felesége, azóta egyedül van. A gyerekei is ott laknak a közelben, nincs magára hagyva. Kérdeztem, hogy pontosabban hol lakik, mert én ismerem ám a várost, hiszen sokat dolgoztam ott.
Elmondta a további programját, miszerint elmegy még a diósgyőri temetőbe is, aztán meglátogatja a nővérét, majd megebédel a plázában. Ehhez az ebédeléshez lett volna hozzáfűznivalóm, de nem nyílt rá lehetőség. Sietett. A szentpéteri kapui temetőbe már így se jut el, pedig ott is nyugszanak rokonok. Kérte még, hogy segítsem neki a csíkos táskájába elrakni az általa még szépnek tartott művirágot. Aztán a beszélgetést, vagy inkább azt, hogy meghallgattam, tiltakozásom ellenére egy ezressel honorálta.
– Majd megiszik egy sört.

A múltkor erről a sörrevalóról beszélgettünk a kollégákkal. Az került szóba, hogy a láthatóan anyagi gondokkal küszködő öregek adnak a sírkövesnek. Volt olyan, aki visszautasította. Erre én azt mondtam - azt mondom - el kell fogadni! Nem szabad megbántani azzal, hogy visszautasítjuk. Szembesítve azzal, hogy nem elég az, hogy szegény, még látni is rajta.

Mielőtt a bácsi elment volna, megérkezett a brigád, megjött a főnök is, aki nem állta meg szó nélkül, hogy milyen sokat beszélek. Mentségére legyen mondva, hogy hozzátette, közben azért jár a keze is. Nem tudom komolyan gondolta-e, de így kell mondani. Nem lejáratni kell a munkatársat, hanem felépíteni. Más dolog, ha magunk közt vagyunk, de kifelé így kell.

Élmény

 

Nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is.

Megfordult a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak, épp úgy mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít. Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy egy munka során a tulajdonos – aki egy német asszony – kérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

Na, de mit is akartam elmesélni?

Fizetésnap

 

-         Azt hittem, megszökött – szólt rám Gabi köszönés helyett, amikor munkakezdés után másfél órával, a környező utcákban tett melegítő sétámról vissza értem a munkahely kapujánál álló céges kisbuszhoz.

-         Tegnap is 9-ig álltam itt az utcán, de már majd’ megfagytam mire megjöttetek. Most jobban felöltöztem, de azért csak hideg van itt állni a hóban.

-         Volt tegnap a főnök?

-         Ajaj! Idejött fél 5-kor, megkérdezte, minek betonozunk a fal tetejére, aztán kért mérőszalagot, hogy bele tudjon kötni a munkámba, persze előbb jól kiordította magát a burkolóval. Már itt álltunk fél 6-kor gálában, indulásra készen, de még lebetonoztatta a padlóba vésett árkokat, hogy ma lehessen burkolni rá.

-         Mit mondott, mit csináljunk?

-         Ezt a falat kell kivakolni egyenesre – mutattam a részben levert vakolatú régi falat, amihez az új, nem derékszögben csatlakozik – meg az ajtót kell beállítani! Az ablak spaletta felső részére gipszkarton csíkot kell felrakni.

-         Mert azt tudja, hogy elbaszta? Ki kellett volna vakolni egészen a tokig. Mit mondott még?

-         Mit tudom én. Kiabált.

 

Miután kicsit átmelegedtem, reggeliztem épp úgy mint a többiek, néhány falást. Fogtam az otthonról hozott kést, és vágtam egy csíkot a gipszkarton táblából. Már csak a rögzítést kellett kitalálni. Az igazság az, hogy ilyet még soha nem csináltam, de most ezt kell megoldanom. Szerencsére a fűtésszerelő tudott adni vasfűrészt, hogy vághassak három kicsi lécet, adott fúrógépet, csavarhúzót és néhány tiplit, amihez találtam csavarokat, éppen csak a méretük nem volt jó. Mire ezt megoldottam, eltelt egy óra. A korábbi napokon se volt valami eget rengető a teljesítmény, de a javítgatás, toldozás-foldozás, nem egy hatékony munka, különösen, ha nekem kell kitalálni, melyik részmunka a sürgősebb, meg azt is, hogy mire álljak rá, hogy elérjem a munkaterületet. Mindezt tetézte, hogy ez volt kőművesként az első hetem. Már maga a 10 órás munkanap is túl hosszú. Nyáron is, nem még januárban.

A munkatársak se voltak teljesen tisztában azzal, mit kell nekik adminisztrálni a munkával kapcsolatban. Olyan már hétfőn is elhangzott, hogy személyre lebontva kell írni a teljesítményt, de ilyen jellegű munkánál ez csakis vicc lehet.

Nem végeztem még a szemöldökjavítással, amikor szóltak, hogy pakoljak össze, menni kell másik munkahelyre. Ha menni kell, akkor megyünk.

A másik munkahelyen nem volt fűtés, kivéve egy szobát, amibe egy kályhát állított be magának a festő. Úgy hallottuk, burkolni kell, vagy vakolni, vagy fugázni, vagy betonozni. Ez ugye nem egy konkrét feladat, s már elmúlt 11 óra, a teljesítményt pedig írni kell! Dél lett, amikorra tisztázódott a feladat, de mire hozzá tudtunk fogni, már 3 óra volt. Nem tudom, kinek a teljesítményéhez kell írni a 4 m2 aljzatbetont, de két kőműves volt hozzá, meg egy segédmunkás keverte talicskában kapával fagyott sóderból. Mire besötétedett, kész is lett.

A sofőr elment a másik brigádért, mi pedig összegyűltünk a kályha mellett, megvártuk a munkaidő végét, s ezután ballagtunk át a szomszédba a főnök udvarára, ahol összeszedték a cetliket, amire ki-ki leírta a saját teljesítményét. A hőmérséklet mínusz 10-hez volt közel, és fújt a szél. Vacogott volna, ha lett volna minek vacogni, mindenesetre erősen reszkettem a hidegtől. Behúzódtunk a szélárnyékba, majd beszállingóztunk az irodába, mert mindenkivel volt veszekednivalója a főnöknek. Mindenki próbált érvelni a saját igaza mellett, de a munkaszervezés, és a művezetés mulasztását nem tudtuk kiküszöbölni, nem volt elegendő a teljesítmény ahhoz, hogy megkapjuk az időbéres fizetést. Eltelt 3 óra a munkaidő letelte óta, de még nem volt letisztázva mindenkinek, mennyit kell levonni a béréből. Végül huszáros megoldás született, kapja meg a brigád a bére felét. Egy összegben, aztán menjenek pénzt váltani, hogy el lehessen osztani. Így esett meg, hogy 50 órára kaptam 15 000 Ft fizetést, de még nem az enyém volt a legrosszabb.

Ha ez történik 4 héten át, az már majdnem kifutja a lakás rezsijét. És akkor még egy szelet kenyeret se vettünk. Vonuljunk mi is a Parlament elé?

Navi



„Ha a navigáció felmondja a szolgálatot, kérdezz meg egy helybélit!”

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen már 13 éve járok oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.  
Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.
Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.
A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.  
Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.
Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.
- A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!
Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.
- Mi nem rendeltünk semmit.
Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.
- Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.
- Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.
Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.
- Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!
Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.
- Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.
A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.
- Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?
Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!
Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.
- Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!
- Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.
- Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!
- Itt már jártunk.
- Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.
- Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.
- Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.
Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.
- És ez?
- Hááát…
Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatatot és a padokat.
- EZAZ!
Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.
Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat ;)…a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

Éjféli mise

Nyakunkon a Karácsony. Lehet menni mindjárt az éjféli misére. Meg kell mondjam, én nem kaptam vallásos nevelést, de azért egyszer gyerekkoromban is voltam egy ilyen alkalommal a templomban. Magával vitt a szomszéd gyerek, akinek vasárnaponként is kötelező volt mennie. Aztán persze mesélte, hogy a többi gyerekkel milyen jól elszórakozott a temetőben a mise alatt. Na, szóval ennyit ért a kötelező templomba-járás.
Na, tehát egyszer voltam az éjféli misén. Felmentünk a karba, az orgona mellé. Akkor még nem kompresszor nyomta a levegőt a sípokra. Fújtatni kellett, mint a kovácsműhelyben. Elég hangos volt közelről, amint a muzsikus-inas pumpálta a fújtatót, de aztán elnyomta a zene hangja. (Ez nem rossz trükk. Magam is alkalmazom hangfelvételeknél. Nem elég professzionális a stúdióm ahhoz, hogy a gép zúgása ne hallatszódjon, így ezt esetenként halk háttérzenével nyomom el.) Most még az is eszembe jutott, amikor Egerbaktán műköveztem a templom lépcsőt. Ott is megriadtam több alkalommal reggel fél hétkor, amikor fejem fölül a toronyból éktelenül hangos nyikorgást hallottam. Akkor jöttem rá, hogy mi az, amikor megszólalt a harang.
Na! Szóval ott tartottam, hogy éjféli mise. Hideg volt a templomban, erre határozottan emlékszem. A szertartásra nem igazán. Gyanítom, hogy már akkor se sokan látogatták az Isten házát, mert a végén azt mondta a kántor valakinek, hogy milyen jó volna, ha mindig ennyien lennének.
Pedig én odahaza azt hallottam amikor a ház elé kiülő asszonyok beszédét hallgattam, hogy sokan divatbemutatót tartanak, hiszen a templomban lehet megcsodálni a gazdag családok - mondták is név szerint – szóval a gazdag családok lányainak új ruháját.
Akkor mintha még díszesebb lett volna a templombelső is. Később, amikor festették, sok falfestmény eltűnt. Katolikus templom létére olyan dísztelen lett, mint egy református. Fehérre meszelték a falakat, csupán kisméretű kerámiaképek vannak felakasztva. Egyetlen freskó maradt meg a középhajót az oltártól elválasztó boltív fölötti falon.

A következő éjféli misén már 20 évesen jártam. Hú de nagyon szerelmes voltam akkor. Amikor a templomhoz közeledtünk, azt mondta a lány akit kísértem, hogy innét inkább az unokatestvérével menne, elvégre már menyasszony. Ja, és persze nem az enyém. Érdekességként még megjegyezném, hogy – mondhatni – testületileg vonultunk a Kisz-klubból.
Erről megint eszembe jut a mostanság gyakorolt fórumozásom, hogy hányszor a fejemhez vágják a Kisz tagságomat. Szerintük nincs erkölcsi alapom bírálni a szocialistákat. Ez kérem szépen hülyeség. Ez a hülyeség, nem az, amit a Besenyő Pista bácsi mondott. Aki volt kisz-tag, tudja, mennyi köze volt a politikához ennek a szervezetnek. Semennyi. Kivéve persze néhány karrierista vezetőt, de a tagság magasról tett a politikára.

Még egy alkalommal jártam éjféli misén, de akkor már a lányomat és a barátnőjét kísértem el. Ők se mentek be csak a szegényházig, ahonnét csupán a többiek hátát láthatták. Én kinn maradtam a templom előtt, de nem voltam egyedül, mert ugyancsak kinn maradtak a korábban emlegetett gazdag családok leszármazottai. Csak azt nem értem, miért nem maradtak otthon.

Könny szökött a szemembe



Gyönyörű kúszófenyő borítja az előkertemet. Sokan meg is csodálják. A teraszról nézve - zöld színe ellenére - a tenger hullámzására emlékeztet. Szeretem nézegetni. Egyetlen hibája, hogy kinő közüle a folyóka, s a perje. Néha ki kell takarítani. Vasárnap délutáni szendergésemből felkelve éppen ehhez fogtam hozzá. Nincs jobb dolgom, hiszen egyedül lakom a család házát, még beszélgetni sincs kivel. Na, de ez egy másik történet.

Húzgálom kifelé a nem kívánatos gyomnövényeket a fenyő közül a szomszéd felőli kerítés közelében. Nem is tudom hol jártam gondolatban, amikor halk nyüszítésre figyeltem fel. Talán nem is jó kifejezés a nyüszítés. Csak egy egész finom, figyelemfelkeltő hangot hallatott a kutya. Jelezte, hogy ott van a közelemben és szeretné, ha észrevenném. Egy kutyától nem lenne meglepő ha ugatna, hiszen úgy mondják „azért kutya, hogy ugasson”. Ez nem ugatott. Nem akart rám ijeszteni. Megdöbbentő, hogy mennyi tapintat van ebben az állatban. Nem ismer engem, hiszen nem rég lakom megint itthon, soha nem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Nem lép fel támadólag, pedig veszélyesen megközelítettem az ő felségterületét. A kerítés azt hiszem ebből a szempontból nem számít.
A hang irányába fordulok. Zsemleszínű, fiatal labradori. Nem is egy, hanem mindjárt kettő. Érdeklődve figyelnek, illegetik a fejüket, szimatolgatnak, nyalogatják a drótot. Ülnek a kerítés túloldalán csendben egymás mellett, várják, hogy megsimogassam a buksijukat. Nem tudják, hogy elháríthatatlan akadályt jelent köztünk a kerítés. Nem marad más lehetőség, mint a szemkontaktus. Eső pillantásra teljesen egyformák, de már látom, hogy mégsem. Egyiküknek valami baj van a szemével. Olyan a nézése, mint egy bernáthegyié. Talán valami gyulladás. Beszélni kellene a gazdájával, hogy vigye orvoshoz.  Ahogy ülnek egymás mellett és kíváncsian figyelnek, valami megmagyarázhatatlan melegség önti el a lelkem. Pedig nem is tartom ezt a fajtát különösen szépnek a fejükre simuló füleikkel. Nekem a kutya, az a németjuhász. Na, de ez a tekintet bárkit levesz a lábáról. Meg aztán nekem is volt majdnem ilyen. Csak majdnem, mert volt rajta olyan, ami fajtaidegen. Na, de éppen a felálló, kissé még hátra is hajló fülei tették egyedivé Sodót. Nevét a színe miatt kapta. Unokaöcsém vissza is kérdezett amikor a kutya nevét hallotta, hogy „ úgy, mint vanília sodó?”

Sodó valójában nem is az én kutyám volt, hanem a fiam barátnője kapta a testvérétől. Ági akkor már nálunk lakott, így a kutya úgymond a közös háztartásba került. Nem tettem érte semmit, mégis engem tekintett falkavezérnek. Nekem volt már korábban néhány kutyám, nem akartam többet. Mondhatnám úgy is, hogy lelkiismereti okból, de erre nem szeretnék kitérni. Nem akartam és kész.  Néhány napig nem is voltam hajlandó megtekinteni azt az alig 3 hónapos, imádnivaló jószágot. Csak hallottam, amint kint nyüszít a teraszon. Panelkutyának született, újdonság volt számára, hogy ki van tiltva a lakásból. Ági néhány nappal később kérdezte csak meg, hogy nekem hogy tetszik a kutya. Sehogy – válaszoltam kurtán, majd megmagyaráztam, hogy nem az egyed ellen van kifogásom, hanem, hogy kutya van a háznál. Nem hiszem, hogy ezzel a magyarázattal sikerült enyhíteni a válaszom súlyát. Aztán sok bosszúságot okozott, mint általában a kölyökkutyák szoktak okozni. Sokszor elcsavargott, kaptunk is rendesen egy távolabbi szomszédtól amiért összegázolta a kertjét. A mi kertünkbe is sokszor bejött utánunk. Tudta, hogy hová nem szabad neki menni, de mindig próbálkozott. Igen csak elcsodálkoztam a különös gusztusán. Nem láttam még kutyát, amelyik kifejti a borsót. Pedig Sodó ezt tette. Lábával megfogta a növény szárát, letépte a hüvelyt, de aztán csak a borsószemeket ette meg. A kertben nevelgetett kb. 60cm magas „óriás bonzai” fámról is lelegelte a gyümölcsöt. Ügyesen bánt a főtt csöves kukoricával. El is neveztük vega-kutyának.

A csavargásai miatt kénytelenek voltunk láncra kötni, hiszen ha valaki kiment a kapun, Sodót nem lehetett visszatartani.

Augusztus végén a fiam és Ági elutaztak Londonba. Hosszú időre tervezték. Sodó immár végérvényesen az én kutyám lett. Nem volt ezzel ekkor már különösebb gond, megszerettük egymást. Szeptember közepén lehetett, hogy dolgom volt a szomszéd faluban. Teherautóval mentem, nem álltam meg a kaput becsukni, gondoltam, a kutya nem is vesz észre, hiszen hátul van a feleségemmel a kertben. Tévedtem. Sodó futni kezdett az autó után. Aztán mellette, előtte, megint mögötte. Az út minősége miatt nem tudtam elég gyorsan haladni, Sodó nem maradt le, Már a szomszéd utcában jártam, de még mindig futott, hol egyik, hol másik oldalamon. Már azt fontolgattam, hogy megállok, s magam mellé veszem a fülkébe, ha már ennyire kitartó. Aztán nagyot bakkant a kerék. Valamire rámentem. Gyorsan megálltam, nézek a tükörbe „bazzmegsodó!” Sodó mozdulatlanul feküdt az aszfalton, feje alatt hatalmas vértócsa. Döbbenten ültem az autóban, kezemmel dühödten vertem a kormányt úgy, hogy belefájdult. Sodónak vége. Itt már nincs mit tenni. Percekig ültem a kocsiban. Aztán visszamentem a tetemhez. Az összes vére kifolyt a fülén. Átmentem a fején. Az is megrázó élmény, hogy elpusztult, de ezt még fokozta, hogy én öltem meg. Talán mégis be kellett volna…ezt már nem lehet visszacsinálni. Annyit tehettem, hogy felraktam a platóra, lapáttal letoltam az aszfaltról a megalvadt vért, és hazavittem Sodót a fenyőfa alá, ahol korábban ő kotort egy nagy gödröt.
- Te ütötted el? – kérdezte a feleségem.
Bólintottam.  A gyerekek tudják, hogy elgázolta egy autó, de azt nem, hogy azt az autót én vezettem.

Ez jutott eszembe a kerítésnél üldögélő két labradoriról, nem is csoda, hogy kicsordult a könnyem.

Serpentino, a remény köve

 

  • Rakott már követ?

  • Hogyne, persze.

(Fel az IFÁ-ra amikor disznóólat bontottunk anyámnál.)

Vannak olyan helyzetek, amikor nem ésszerű az igazság minden szegletét kibontani.

  • Akkor fog ez menni.- bátorított a kolléga, amikor érdeklődni voltam a leendő munkahelyemen.

Én persze nem voltam ebben annyira biztos. Kérdeztem néhány dolgot, ami talán még segített a tudatlanságomat leleplezni. Magam elé képzeltem azt a kőburkolatot, amit régi kollégám rakott, s én esetenként meglátogattam. Úgy adtam elő, mintha én is részt vettem volna abban a munkában. Pedig tudom, óriási a különbség, hogy elméletben tudom hogyan kell, vagy már gyakoroltam is. Bizonyára látszott is rajtam a megfelelésembe vetett hit hiánya. Oszkár nem adta ezt tudtomra, csak biztatott, hogy fogjak egy kalapácsot, és lássak neki a munkának. Később Tibi – aki ekkor csak messziről szemlélte a szemlélődésemet – mondta is nekem, hogy úgy érezte akkor, hogy biztosan nem fogok majd menni közéjük, hiába beszéltük ezt meg a főnökkel. Azt sem értette, miért firtatom annyira az alkalmazásom „lepapírozását”. Pedig ezen nincs mit nem érteni. Senkinek nem ér meg egy esetleges büntetést egy betanítandó munkatárs feketén foglalkoztatása.

Azzal váltunk el, hogy majd hétfőn megyek. Aztán úgy alakult, hogy mégse mentem, mert elromlott az autóm. Csak csütörtökön kezdtem. A főnök igen nagy megértéssel viszonyult a rossz kezdéshez. Nem akart elijeszteni, hiszen minden munkáskézre szüksége van. Túl nagyra sikerült a vállalás, ráadásul nyakunkon a tél, ami nyilván nem kedvez a szabadtéri munkáknak.

Csütörtökön tehát kézbe vettem a kölcsön kapott kalapácsot. Speciális szerszám kell a serpentino-hoz, mert elképesztően kemény kő. Szerintem az első percekben egyértelmű lehetett, hogy életemben nem végeztem még ilyen munkát. Nem szembesített ezzel senki, csak éreztem. Én is meglátom, ha az általam évtizedek óta gyakorolt mesterfogásokat egy új munkatárs nem tudja. 57 évesen nem szívesen tanulok már új dolgokat, de egyszerűen ez volt az egyetlen esélyem. Nem volt más választásom. Lelkileg eléggé megviselt a kialakult helyzet, de bármennyire „kemény dió” ez a kő, ez maradt az utolsó reményem.

Anyagilag megterhelő volt még odajutnom is. Hitel hitel hátán. Nem lett volna szabad idáig süllyednem, de ezen már túl vagyok. Pontosabban ebben benne vagyok rendesen. A napi 1700Ft benzinköltséget sikerült lejjebb nyomni egy közelben lakó rokonom jóvoltából, akivel évtizedek óta nem tartunk semmilyen kapcsolatot. Csak most kezdem felfedezni, hogy gyerekkorunkban milyen sokat voltunk együtt, amit azóta el is felejtettem. Nekik is gyűlnek a kifizetetlen csekkek. Találó volt egy vacsora utáni megjegyzése: „Na, ma is ettünk”

A munkatársakkal néhány nap alatt bizalmas viszonyt alakítottunk ki. (Bár nem hiszem, hogy megértették, miért víztelenítettem a családi házamat.) Egy hét után már a megfelelési kényszer se nyomasztott. Az időjárás alakulása miatt soha nem dolgoztam egész hetet. Összesen 12 nap jött össze, amikor leálltunk a munkával. Most már csak a fizetésre kell várnom, de nem tudhatom meddig. „...majd ha egy kis pénzhez jutunk...”- mondta a főnök. Keresnem kell másik munkahelyet. Ha legalább munkát kapnék! Pénz is jó lenne persze.

 

Rábuktam a hirdetésekre. Ahová lehet, mindenhová jelentkezem, de sehonnét nem jeleztek még vissza. Illetve ez így nem igaz, mert egy kolléga már kilátásba helyezte az alkalmazásomat, de csak tavasszal. Hiszen a tavasszal nem is lesz baj, de mi lesz addig?

 

Az újév nem a saját ágyamban, de szerető hitvesem oldalán virradt rám.

A zsebem még üres, de szívem reménységgel, megkeseredett lelkem békességgel teli.

 

Temetői beszélgetés 3.


3.rész

Jimmy szomszédjával

 

Két korábbi jegyzetem a témában azzal kezdődött, hogy dolgoztam a temetőben. Azóta fordult a világ. Először még vállalkozóként dolgoztam, később napszámosként, most viszont már sehogy.

 

Városi ember lettem. Nem részletezem a körülményeket, lényeg, hogy azzal töltöm napjaimat, hogy nagyokat sétálok unalmamban Csepelen. 4-5km-t mindenképpen, de volt már 17 is. Most a Tesco-tól délre kezdtem a felfedező utat. Nem az a városrész, amit nagyon reklámoznának. Bántónak is találom, (vagy inkább ironikusnak) az utcatáblákra írt Rózsadombot. Főleg, hogy még a dombot se láttam. Amire asszociálok e név kapcsán, azt meg főleg nem. A Madách út a semmibe nyílik. Vagyis azt feltételeztem, ha végigsétálok, ott vagyok a Dunánál. Na, ez nem egészen így van, de legalább az ártér mélységéből érzékelem a dombot. Lenn zártkertes övezetet látok, amin nincs mit nézni. A hó takarta kanyargós földút nem csábít, főleg, hogy kissé már olvad a hó. Túl messze van a folyó, nem ér annyit hogy átvágjak az ártéren. Bántóan hangos a forgalom zaja. Nem látni mi okozza ezt az állandó zajt, hisz messze van az út, de nagyon idehallatszik. Visszafordulok a Rákóczi útra. Az is zajos, de legalább látom, hogy mitől.

 

A nosztalgia vitt a temetőig. Szemközt az egyik sírköves zárva, a hóban csak a kutyák nyomát látni. A másiknál se dolgoznak, de a rozoga bodegából – amire az van írva, hogy iroda – valaki kukucskált kifelé. Sose lehet tudni, hátha beesik egy megrendelés. Ennek a szakmának ez az átka, hogy hidegben nem lehet dolgozni. A baj csak ott kezdődik, ha nyáron nem sikerül összegyűjteni a téli rezsire valót. A virágosoknál mintha nagyüzem lenne. A forgalom persze nem igazán nagy, de azért fel vannak rá készülve. A sírköves előtti parkoló szinte tele van. A temetőkapun is jön-megy néhány autó. A temetői dolgozó nyitja a sorompót, tartja a markát. A látogató pedig boldog, amiért kivételeznek vele. A buszmegálló mögött, a kerítésen túl egy tucatnyi fehér oszlop jelzi a „király” nyughelyét. A felírat nem az út felé van, de a koronát formázó koszorúszerűség egyértelművé teszi. Egy öregember a szomszédos síremléket sepregeti. Arrafelé kezdem a sétát, megállok. Dupla széles sírhely, bézs alapszínű lépcsősorral, amely egy színpadra vezet (gondolom, erre akart utalni a tervező) három oldalról fehér márványlapokkal burkolt oszlopsor. Hátul egy nagyméretű, szabálytalan fekete kőtömb. Előlapjára az elhunyt képmása gravírozva. A feliratra nem is emlékszem. A látvány összegzése: Jó nagy. Biztosan drága lehetett.

  • Nézzük? - szólt rám a szomszéd.

  • Szakmai szemmel nem egy nagy durranás – nyilvánítottam ki a véleményemet bátran, hiszen biztos voltam benne, hogy neki inkább bosszúságot jelent a szomszédság, mint büszkeséget.

  • Pedig kétszer csinálták.

  • Kétszer?

  • Aha. Leváltak a lapok az oszlopról. Sietve építették. Már meg volt halva amikor hozzáfogtak. A miénk is akkor készült. Mondta is a sírköves, hogy kész van ugyan, de addig ne rakjuk össze.

Megdicsértem, hogy milyen szép kő az övé, azt is elmeséltem, hogy én műköves voltam, de ma már nincs a munkámra kereslet. Elmondta, hogy az övékének a járdája műkő volt, de nagyon összerepedezett, így inkább azt is beburkoltatta gránittal. Egymillió forintba került, pedig munkadíjat nem is számoltak. Ez csak a járda. (Még szerencse, hogy lehet kapni.) Tartottam neki egy kis tájékoztatót a kövekről, miután olyan butaság hangzott el a szájából, hogy „nem tudom mivel színezik”. Mivel, mivel? Semmivel. Ez a természetes színe. Ami persze nyersen nem ilyen, de a csiszolás, a fényezés így kiadja. Alaposan rá kell tenni a munkát. Nem véletlenül ilyen drága.

Nem vagyok benne biztos, hogy megértette, mert továbbra is a színezést emlegette.

  • A miénk most 10 éves, de nem volt ilyen sötét.

  • Az nem létezik. Rosszul emlékszik akkor az árnyalatra. Vannak olyan kövek amik a napon kifakulnak, de olyat még nem hallottam, hogy sötétedik....hacsak, – gyújtott elmémben világosságot a felismerés szikrája – hacsak nem a szennyeződés.

  • Képzelje el, - kezdtem el szemléltetni a helyzetet - hogy a városban is azok a régi nagy paloták, milyen szépek lehettek újkorukban! Volt egyszer, hogy egy cigány gyerek kért, mutassam meg neki a parlamentet. Budán lett volna munkánk, és hazafelé megálltunk. Lehettünk annyira kábé – mutattam a túloldalon a volt kenyérgyár felé – mint ott az a torony, amikor azt mondja nekem, hogy „Ez ennyire csúnya?” Hát öcsém mondom neki, ennyire. A Duna felőli oldal már le van takarítva, de ott nem tudjuk elég messziről nézni.

  • Nemrég jártam arra, most már készen van, most gyönyörű, tiszta. Na. Ennek is csak annyi baja lehet, hogy itt van közvetlen ez a nagy forgalmú út, alig 10 méterre. Le kell néha mosni, és olyan lesz, mint az új. Ez a kő örökös.

  • Húsz év garancia van rá.

  • Ez nagyon jó anyag, ez nem fog soha tönkremenni.

  • Kérdeztem a Józsit – az is egy sírköves – hogy mennyi lehet ez most? Azt mondta, hogy nyolcmillió. Már így az egész – rajzol a levegőbe karjával egy kört, mielőtt túlzónak találnám a felértékelést.

  • Ezt meg – mutatja a vaskerítést – azért kellett, mert a rajongók jöttek, és rajta mászkáltak a mi sírkövünkön. Így bekerítettük.

  • Azért lecsengett már - mondom – Nem jönnek már nagyon.

  • Nem. Már nem.

 

Lassan elunom a diskurzust, így elköszönök az öregúrtól.

  • Hát akkor isten áldja, vigyázzon magára, nézegesse még sokáig.

  • Próbálok kitartani minél tovább – válaszol, majd még megemlíti, hogy várja már a kocsit, amivel jönnek érte.

 

Ennyi elég is volt a temetőből, de nem fordulhattam vissza. Hagy gondolja az öreg, hogy még másra is kíváncsi vagyok, nem csak ide jöttem.

 

A temetőgondnokság telepe felé ballagok tovább, egészen a betonpalánkig. Ott egészen pici síremlékek sorakoznak. Olyan ez a többi síremlékhez viszonyítva, mint panelház a kertvárosban. Olyan mint a többi, csak egészen pici, viszont rengeteg van belőle. Sok jó kő kis helyen is elfér. Ide nem koporsót, csak urnát temetnek. Egy éppen elő is van készítve. Jön egy dolgozó a ravatalozó felől egy elektromos Puli-val, fogja a csákányt, s még néhányat belevág a fagyos földkupacba. Odasétálok, teszek néhány banális megjegyzést, de nehezen értjük egymást. Nagyon nagy itt a zaj.

Nyugszik a csöndes temetőben”- jut eszembe a dal a János vitézből. Az biztosan egy másik temetőről szól, mert ezt inkább nevezhetnénk bármi másnak, mint csendesnek. Nemcsak a közvetlen előttünk araszoló autók zaja zavaró, hanem a távoli állandó morajlás is, amit már a Duna közelében is hallottam. Aztán még az is eszembe jut, hogy a kutyámnak tisztességesebb gödröt ástam. Közben az iménti beszélgetés cseng a fülemben. Nyolc millió. Atyavilág! Akkor mennyi lehetett a szomszéd? Még ha olcsóbb is volt az anyag egy része, a négyzetméter nagyon sok. Aztán még az a nagy gravírozott kép...lehet az egész legalább vagy húszmillió. Családi háznak se utolsó. Panellakás legalább kettő.

 

Amint itt téblábolok, azt veszem észre, hogy jön a temetési menet. Gyorsan odébb húzódok, hogy miután elhaladnak mellettem, elsiethessek a helyszínről. Odakünn a virágosnál néhányan vásárolnak. Amint elindulok a járdán a város felé, jönnek szembe ünneplő ruhás emberek virággal a kezükben. Na, ők már vagy elkéstek, vagy a következő temetésre jönnek. Gondolom, itt gyakrabban van temetés, mint az én kis fatornyos falumban. Több emberből többen is halnak.

 

Nekem ugyan más a lelki viszonyom a temetőhöz, mint az átlagembernek, de inkább az élők házai felé veszem az irányt. A mai sétámnak hátra van még a fele, talán haza se érek ebédre. A dél legalábbis már kérdéses.

Zsócai

  • Van-e most vas öreg?- köszönt rám a fiatalember, aki ugyan régi ismerősnek számít, de a nevét azóta se tudom.

 

A környezetében Zsócainak nevezik, a születési helye után. Az ő kultúrkörükben mindenkinek van úgynevezett indián neve. A valódit annyira nem használják, hogy ha a postás keresi, gondot jelent a beazonosítása. A faluban alig van olyan ember, aki eljár dolgozni. Legtöbben csak élnek bele a világba, várják a rendszeres szociális segélyt, a gyereknevelési támogatást, a lakhatási...és még számtalan címen kiutalt pénzt. Ez a család létszámától függően akár jelentős összeg is lehet. Nem biztosít ez így se valami fényűző életet, hiszen sok embernek sok kenyér kell. Elmondása szerint az apósa ugyan még nincs 40 éves, de 10 unokája van. Ebből kettő az övé, a harmadik most van útban. Nincs is ebben semmi különös, hiszen már éppen betöltötte a 24-et. Most van itt a gyereknemzés ideje. A két lánya is kicsi még, sokat bőgnek, különösen a kisebb. Nem is szeret otthon lenni ezért. Fogja a rozoga kerékpárját, és átimbolyog vele a városba kukázni. Igaz, hogy önkormányzati határozat tiltja, de ez senkit nem zavar. Napközben negyedóránként érkezik egy-egy újabb guberáló. Betonvasból hegesztett nagyméretű csomagtartóra, a kormányra akasztott reklámszatyrokba rakják a zsákmányt. Némelyikük láthatósági mellényt is visel. Először még azt gondoltam, hogy köztisztasági alkalmazott. Zsócait messziről meg lehet ismerni a borotvált halántékáról, s a hátul összekötött hosszú hajáról. Igazi rosszarcú ember. Csupán attól szimpatikusabb mint a társai, hogy ő leáll velem beszélgetni. Időnként aránylag hosszú ideig áll fölöttem, nézi, ahogy betonozom a panelház bejárati lépcsőjét. Időnként sajnálkozik, amiért egyedül dolgozok, de még nem jutott eszébe, hogy beálljon mellém betont keverni. Most is a vasért jött. A régi sárkaparó rácsokat szokta elvinni. Másnak nem is adom oda, mert neki szoktam. Előre leegyeztetjük, hogy mikor bontom ki a következőt. Aztán ha csúszás van, számon kéri rajtam. Most viszont én kérem számon rajta az ígéretét.

  • Nem hoztad a sört, amit ígértél nekem.

  • Milyen sört.

  • A születésnapi bulidról.

  • Ja! Már elfogyott. Beteg is voltam utána.

  • Azért nem voltál már egy hete? Pedig számítottam a sörre.

  • Dolgozni voltam.

  • Nem mondod!

  • Pestre vittek bennünket takarítani.

  • Takarítani? - kérdeztem vissza csodálkozva.

  • Aha. Építkezésre. Nem volt jó. Nagyon messze van.

  • Hazajártatok.

  • Á, nem. Ott aludtunk. Nem tetszett. Lavórban kellett mosakodni.

Na, erre nem szóltam semmit, csak magamban mosolyogtam a problémán, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy van otthon fürdőszobájuk. Legfeljebb a Sajóban fürödhet, ha nem túl hideg a folyó vize.

  • Voltam az önkormányzatnál. - váltott témát.- Házat akarok venni.

  • Házat? Miből? Van jövedelmed?

  • Micsoda?

  • Kapsz valahonnét fizetést? Hiszen nincs is munkahelyed.

  • Jártam közhasznúra, de most nem kell. Azt mondták, majd még hívnak.

  • Abból akarsz házat venni?

  • Adnak kölcsönt.

  • Mire?

  • A rokonok is segítenek. Másfél millióért már lehet venni...nem olyan nagyon jót, de...

  • Ha semennyid nincs, akkor az is nagyon sok. A kölcsönt vissza is kell adni4

  • Hát vissza.

Itt elakadt a társalgás. Beindítottam a betonkeverőt, ami egyébként is zavarta volna a beszélgetést. Meglökte a bringát, átlendítette a lábát a nyereg fölött, s elkerekezett. Csak délután jött ismét. Azonnal a lényegre tért.

  • Holnap jöhetek a vasért?

  • Jöhetsz.

  • Minek hívják magát? Minek szólítsam? Mégse mondhatom úgy, hogy öreg.

Késlekedtem a válasszal. Biztosan azt gondolta, nem értem a kérdést, így kicsit segített értelmezni.

  • Gyulabá, Lajos, vagy Béla...?

  • Elsőre eltaláltad.

  • Nem igaz, csak hülyéskedik. Tényleg az? Gyula?

Ennek persze egyáltalán nem volt jelentősége, hiszen soha nem szólított ezután se a nevemen.

 

Nem tudom, miféle témák kerültek terítékre, de ismét belemerültünk a beszélgetésbe. Mondtam, hogy a gyerekeim voltak kerékpárral németországban.

  • Merre van az a Németország?

  • Arra – mutattam széles vigyorral nyugat felé. Viccesnek találtam magam.

  • Pest felé kell menni, csak sokkal messzebb van.

  • Pedig az is nagyon messze van. Nem mennék még egyszer.

Szólt mellettem a rádió. A hírekben éppen az aktuális űrprogramról volt szó. Talán a Mars-utazást is említették. Röviden kommentáltam is a hírt. Zsócainak nem volt kialakult véleménye a témában.

  • Az messze van?

  • Micsoda?

  • Hát az az űr.

  • Messze öcsém, nagyon messze.

  • Messzebb van mint Pest?

  • Sokkal messzebb.

Elkezdtem adatokkal bombázni, de szemlátomást nem fogta fel, miről beszélek.

  • Na, cső öreg! Majd akkor holnap jövök. Nehogy odaadja senkinek!

 

Mire elsimítottam a lépcső homlokát, Zsócai már messze járt.

Messze? Mihez képest? Arra gondoltam, hogy viccesre vehettem volna a figurát, hiszen ideális esetben az űrhajót megláthatjuk az űrben, de Pestig nem látunk el. Akkor mi is van messze? Na, ezzel nagyon összezavartam volna.

Átkelés

Tudtam hová megyünk, mégis megdöbbentő élmény volt a sokadik kanyar után, amikor megszűnt előttem az út. Lebukott a víz alá. Ott álltunk a legmagyarabb folyó partján, amely nem is szőke, inkább zavaros. Előttünk egy kis járőrhajó úszott lefelé, vitte az erős sodrás. A komp a túloldalon állt egy személykocsival és egy pótkocsis teherautóval a fedélzeten. Bizonyára arra vártak csak, hogy a hajó elhaladjon.

- Ne menjen olyan közel, nehogy ne férjenek el tőlünk akik majd lejönnek a kompról! – javasolta Andris, a mellettem ülő kolléga.
Pista bácsi a pickuppal mégis elénk állt.
- Majd visszatolatok – mondta amikor figyelmeztettük, hogy rossz helyre állt – de ott nagyon süt a nap.
- Meg is ebédelhetünk mialatt várakozunk – szedtem elő a táskámat az ülés mögül. – Úgyis elmúlt már dél. Nehogy azzal kezdjük a munkát amikor megérkezünk, hogy leülünk a fa alá enni.
Ezt inkább cikizésnek szántam, mert Pista bácsi szokott ilyeneket mondani. Javaslatunkra ő is visszaült, és megevett egy kiflit. Közben visszatolatott, mert a túlpartról elindult a komp.
Volt már részem behajózásban az Al-Dunán, a Balatonnál, sőt ettől jóval feljebb a Tiszán is, bár ez utóbbi esetben nem én vezettem az autót.
A komp nem egyenesen haladt felénk, hanem a sodrás kissé lefelé vitte, de mire átért, visszakanyarodott. A lazán áthúzott drótkötél tartotta a hajótestet, ami valójában egy tutaj, egyik oldalán egy gépházzal, és egy nagy lapátkerékkel.
- Aranyosapátinál – mondtam Andrisnak – olyan a komp, hogy nincs semmi meghajtása.
- Az nem létezik. – hitetlenkedett. – Valami meghajtásának lennie kell!
- A sodrás. Valahogy a drótkötéllel variálnak, és úszik oda-vissza. Na, majd megkérdezzük a révészt.
- Van nálatok pénz? – kiáltott Pista bácsi. – Vegyetek nekem is jegyet!

Közeledett a komp. Már kilógott a vízből a nagy gyűrűben végződő lánc, amivel a drótkötélbe kapaszkodott. A rámpa élén olyasmi körmöket véltem felfedezni, mint a markológép kanalán. Persze nagyobb, csak az jutott eszembe róla. Az eddig látott átkelőhajóknak egyenes élű rámpáik voltak. Ezek a körmök afféle pallók. Ejha! Itt akár mellé is lehet kormányozni az autót.
Kikötöttek. Mind a személykocsi, mind a teherautó a pallók belső szélein jött le. Különböző távolságokra voltak elhelyezve. Engem középre irányítottak.
- Az utasnak ki kell szállni!
Amikor behúztam a rögzítő féket én is kiszálltam. Amíg átkeltünk, komponáltam. Pontosítok: kompon álltam. ;) Bár elég széles itt a folyó, mégis hamar át lehet érni ahhoz, hogy eszébe ne jusson az utasnak, hogy horgásszon. A mellém felállt autó gazdája mégis bedobta a zsinórt. Én ugyan nem láttam, de Andris szerint fogott is valamit.

Tetszett az átkelés, de hazafelé már mérlegeltem, s végül inkább a füredi hidat választottam.

Temetői beszélgetés

Több mint tíz éve történt.

Éppen dolgoztam a temetőben, mikor egy meglehetősen koros bácsi jött oda hozzám. Mondhatnám idős úrnak is, de első pillantásra rokonszenvesnek tűnt, így inkább helyénvaló a bácsi kifejezés. Kissé botladozva kerülgette a rendetlen sorokba betonozott síremlékeket. Itt egy életerős fiatalember is nehezen közlekedik, a bácsi pedig ránézésre is túl lehetett már a nyolcvanon. Botot tartott a kezében, de ez inkább sétapálcának tűnt, mint mankónak. Megállt, kezet nyújtott. Vaskos ujjai nem nagyon akartak kiegyenesedni, a szorítása se volt erős. Jobb szeméből akarata ellenére néha megindult a könny. Körül néztem, kutattam a kísérője után, de egyedül jött. Beszélgetni kezdtünk.
- Ez az egy temető van ebben a faluban? Kicsinek találom egy ekkora községnek.
- Nem olyan kicsi ez – válaszoltam – Arra, a ravatalozón túl is van még nagy terület.
- Üdülni vagyok itt – mondta anélkül, hogy kérdeznem kellett volna - és szeretek szétnézni. Megnézem a templomot, a temetőt. Szeretek ilyen helyeken járkálni. Egy falut meg lehet ismerni a temetőjéről. Az megmutatja milyen gazdag a falu, mennyire rendszeretők az emberek. Látom, nagyon sok virág van a sírokon.
- Ilyenkor mindenhol sok a virág – próbáltam hárítani a dicséretet.

Kérdezte, hogy van-e II. Világháborús emlékmű, mert mostanában nagyon sok helyen állítanak. Megmutattam neki a térdeplő katonát ábrázoló szobrot, amely rögtön a háború befejezésekor készült. Azt hiszem, egyike a legkorábbiaknak.
- Még azelőtt állították, hogy a kommunisták megtilthatták volna.
- Jó régi lehet a templom is, biztosan műemlék.
- Igen, az. Állítólag valamikor be is vakolták egy részét, de aztán leverették róla. A toronysüveget nemrég cserélték. Kicsit egyszerűsítettek a gallérján.
A betonból öntött főpárkányra már nem hívtam fel a figyelmét. Az is lehetett volna kőből, legalább a látható részein.

A bácsi a munkára terelte a szót. Kérdezte, hogy iparos vagyok-e. Elmondta, hogy ő kőművesként dolgozott 30 évig a kohónál Ózdon. A beszédén lehetett is érezni, hogy arról a környékről való. Régebben dolgozott márványbányában is, Törökországban. Huszonnégyben.
- Mikor? – kérdeztem megdöbbenve az évszámon – Hát hányas maga?
- Hatos.

Hihetetlen. A 93 év jócskán kivette belőle az erőt, de teljesen önállóan közlekedik, az elméje egészséges. Mondhatnám, jól bírja magát.
A nagyapám is ennyi idős lehetne, de neki csak 37 év jutott. Na, de az egy másik történet.


Újabb temető, újabb beszélgetés

Élménydús napom volt. A délelőtt majdnem eltelt azzal, hogy összekészítettük a síremlékek elemeit és felraktuk a kedvenc kisteherautómra. Hetven kilométert utaztunk a célig. Kellemes, sőt kényelmes utazás volt, hiszen sok személykocsi csak jelenthet utazási kényelemben egy jól elrendezett, és nem túlsúlyos rakománnyal terhelt Hyundainak. Izgalmas volt a komp-átkelés a Tiszán, hiszen nem volt még eddig ilyenben részem, legalábbis sofőrként nem.
A helyszínen kissé zavarba jöttünk, hiszen éppen temetésre készültek. Jó lett volna, ha előre tudunk róla, akkor nem éppen ekkorra időzítjük. A ravatalozó takarásában csendben dolgozgattunk, majd az utolsó pillanatban sikerült eltávoznunk onnét. Tolatva. Megfordulni nem volt idő, mert már éppen elindult a menet.

Már úton voltuk hazafelé, amikor - hála a mobil telefonnak – megváltozott az eredeti munkaterv. A huszonhat kilométerrel odébb lévő város régi temetőjében kellett egy táblát beépíteni egy régi kőkeresztbe. A helyismerettel rendelkező munkatársak (két autóval voltunk) mentek hazafelé, nekem pedig adtak egy támpontot, a Margitka házukat. Korábban már kétszer is elhaladtam előtte. Most szintén kétszer, mert elsőre nem vettem észre. Mentem még egy kört. Margitkáék után balra, a stop táblánál jobbra, majd a teherautóval behajtani tilos táblánál megint balra, és az egyik kapunál áll majd egy bácsi, aki engem vár. Ugyanis az utcáról nem látni a régi temetőt, mivel a kertek mögött van. Csupán egy keskeny bejárót hagytak. Megismertem a bácsit. Már úgy értve, hogy láttam rajta, hogy vár valamire. A forgalom miatt nem tudtam befordulni balra, csak megálltam, vártam amíg alkalom nyílik a manőverre. A bácsi kitalálta, hogy én vagyok a sírköves, és átvágott az úttesten. Annyit tudtam tenni, hogy kiraktam a vészvillogót.
- Mit segítsek? – kérdezte az üdvözlés után azonnal.
- Csak mutassa meg, hová vigyem a táblát, utána majd visszajövök a szerszámokért.
Izgatottságot véltem rajta felfedezni. Nem is tudta hirtelen, hová tolja a biciklijét, végül a kapu és a temető között, félúton támasztotta a kerítésnek.

A temető nem csak régi, de elhagyatott is volt. Ahogy a bácsi mondta is, nem kellett messzire menni. Ez volt a második kereszt. Enyhén balra billent, a tetejéből hiányzott egy darab, az írás egy része már lemállott. Sok keresztet összetörtem már, ami ettől jobb állapotban volt, de a hozzátartozók lecseréltették. Én erre már biztosan nem költöttem volna.
- Hozzak vizet?
- Nem kell, már hoztam a virágboltból.
- Segítsek valamit?
- Nem kell. Üljön ide mellém a fűbe, és meséljen!
- Nem nagyon van nekem mit mesélni. – hárította el az ajánlatomat, de azért próbált leülni, majd mégis meggondolta magát.
- Inkább nem ülök le, mert nem tudok felállni.
- Majd én segítek. Hány évesnek tetszik lenni? – kérdeztem, miután sikerült meggyőznöm arról, hogy nem kell segítenie.
- Nyolcvanhét. – válaszolta – Sok, vagy kevés?
Arra számítottam, hogy majd a „tetszik”-re reagál, mint ahogy az én apám tette volna, de a kérdésére nem tudtam mit mondani. Nem mondhattam, hogy kevés, hiszen a 87 év minden, csak nem kevés. Ha azt mondom, hogy sok, azt hiszi, öregebbnek látszik a koránál.
- Sok, vagy kevés? – ismételtem a kérdést – Anyu 83, de úgy szalad, mint egy kiscsikó. Jobb állapotban van, mint húsz éve.
- Huszonhetes?
Huszonkettest értettem. Nem tudtam, hogy jött ez ki neki. Megismételte az évszámot. Észrevettem, hogy nagyot hall, de most már tudja, hogy én is. Nem zavart senkit, ha hangosan beszéltünk, hiszen senki nem volt a közelben. A halottak se bánják. Sok esetben el sem olvasom a feliratot, most mégis …Istvánné …-1930 Talán az anyja lehetett. Megkérdeztem, de nem hallotta. Végül is, nekem mindegy. Aztán a rossz szokásom eluralkodott rajtam. Kértem a bácsit, hogy meséljen, mégis én meséltem. Hangosan és folyamatosan. Nem úgy, mint kezdő politikus koromban a TV nyilvánossága előtt (az megint egy másik kaland volt) Amikor egy kicsit elhallgattam, mégis megemlítette a nagy bánatát.
- Az a legnagyobb baj, hogy elment a feleségem.
Ezt lehetne úgy is érteni, hogy elhagyta, hűtlen lett, de ebben a korban nagyobb rá az esély, hogy meghalt. Ki is mondta, miután nem szóltam rá semmit.
- Egyedül tetszik élni?
- Hol egyik, hol másik lányom jön.
- De nem laknak közös háztartásban.
- Nem.
- Hát, így tényleg rossz lehet.

Az elterelő szófolyam ellenére figyelemmel kísérte a ténykedésemet. Javaslatokat tett, hogy hol véssem meg, hová kenjek még cementet, majd kibogozta az összegubancolódott zsineget, amivel majd biztosítékként odakötjük a kőlapot, amíg meg nem köt a ragasztó. Nem tartottam ezt szükségesnek, de ha ettől jobban érzi magát, akkor rajtam nem múlik. Na, ebben az odakötözésben már aktívan részt vett.
- Akkor fizessek is? – kérdezte, amikor szedtem össze a szerszámokat.
- Hát, ha akar – válaszoltam, majd miközben haladtunk az utca felé, elmondtam, miben egyeztünk meg a vállalkozóval.
Az összegre nem egyformán emlékeztünk, de nem csinált belőle gondot.
Már kinn a kocsi mellett odaadtam neki a telefont, hogy a főnök elmondhassa neki, miért kell többet fizetni, mint amiben megállapodtak.
- Akkor 15! – mondta el többször is jó hangosan, hogy a szomszédok is biztosan hallották.
- Jó. Majd odaadom a komának. – adta vissza a telefont.
- Hát akkor Isten áldja! – köszöntem el tőle. – Vigyázzon magára! Jó egészséget kívánok.
- Had ne mondjak erre semmit! Nem bánnám, ha holnap jönne a halál.
Nem tudom, miket mondtunk még egymásnak, de a cinkos mosolyból azt szűrtem le, hogy mégis bánná. Kérdésemre megmondta melyik irányba induljak hazafelé, majd felpattant a bringájára és elviharzott.  

Kiértem a városból. A lakott terület vége táblára azt írták, hogy Egyek. Nem bánom, úgyis éhes vagyok. Uborka, kolbász, kenyér fél kézzel a táskából menet közben. A szalonnát fel kellene kockázni! Füreden biztos kapok egy piros lámpát, majd ott megoldom. A nap már erősen közelített a horizonthoz, amikor a Tisza hullámos burkolatú hídján átbillegtem. Erre a szikár öregemberre gondoltam, akinek még a nevét se kérdeztem meg. Sajnáltam, hogy pénzt kellett tőle elvennem, de az üzlet, az üzlet. Szívesen dolgoznék én ingyen is, de míg a tőlem néhány évvel öregebbeknek kicsi a nyugdíjuk, az enyém semennyi. A kenyeret pedig nekem is pénzért adják.



Majdnem bűnöző lettem

A fehér Wartburgom volt akkor, tehát…azt hiszem, elévült már. 18 éve cseréltem le azt a kocsit.
Akkori sógoromnak egy szlovákiai párttitkár ismerőse intézett egy kereskedelmi forgalomban nem kapható készüléket. Hegesztőtrafó lehetett, de nem volt hozzá semmi dokumentum. Nem volt még akkor nálunk Unió. Tehát útlevél, stempli, költőpénz, meg „Hová mennek?”. Határ-közeli településre mentünk, az elvtárs ismerte a vámosokat. Úgy kellett időzíteni, hogy a baráti hatósági személy legyen éppen szolgálatban. Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. (Nem dalszöveg, ez így volt) Volt egy kicsi köd is, de azért oda találtunk. Szimpatikus volt a család. Kedvesen fogadtak, volt trakta, meg kedélyes beszélgetés, néztük a TV-t kicsit politizáltunk is, de csak szőrmentén, mert a – nevezzük Bélának a párttitkárt – Béla szülei is elkötelezett hívei voltak az éppen megbukott rendszernek. Akkor volt éppen napirenden a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválása. Nem lehetett tudni, hogy magyar szempontból ez milyen következményekkel jár.

Bármilyen jól éreztük magunkat, hosszú volt a délután, mert – mint közben kiderült – nem négykor, hanem nyolckor váltanak a vámosok. Időnk volt tehát bőven. Mire felkerekedtünk, már régen beesteledett. Az áru ráadásul nem is otthon volt, hanem a harmadik faluban egy pajtában elrejtve. A Béla apósa lakott ott. Előbb persze még az anyóst is meglátogattuk a boltban, ahol dolgozott, hiszen ő is régi ismerős volt a sógoromnak. Olcsó karácsonyfadíszeket vett a sógor és a kollégája (nem említettem, de hárman mentünk a készülékért.) Maga a bolt, mintha egy régi kultúrházba lett volna beköltöztetve. A falak gumihengerrel díszített festése is legalább negyven évesnek nézett ki, A fal alsó egy méterét olajlábazat védte, sárgára emlékeztető, de nehezen meghatározható színben.

A Margit néni még nekem is nagyon örült, bár nem értem miért. A település szinte teljesen magyar ajkú volt, jártak is át rendszeresen Magyarországra. A nagy bevásárlásokat Miskolcon ejtették meg, hiszen nincs messzebb, mint Kassa. Semmi nem indokolta a nagy örvendezést. Lehet, hogy ilyen az alaptermészete. Megejtették a többiek a bevásárlást – nekem már akkor se volt pénzem – aztán ellopakodtunk a pajtához. A kert felől mentünk, nehogy valaki megneszelje, hogy idegenek mentek be. Bizonyára a rossz lelkiismeret diktálta ezt a nagy óvatosságot, hiszen mi van abban gyanús, ha beáll az udvarra egy magyar rendszámú autó?
A készülék meglepően nagy volt. Éppen csak befért a kombiba. Az álcázásul szolgáló plédet alig tudtuk a tető alá betömködni. Erősen leült a kocsi fara. Magasra világított a lámpa, ami különösen ködben előnytelen. Eljött a nyolc óra. Elköszöntünk, nekivágtunk a nagy ködben, rosszul beállított lámpákkal az ismeretlen útnak. Béla közben jelezte telefonon a határra a havernak, hogy hamarosan ott leszünk. Engedjen át bennünket!

Meglehetősen elfáradtak a szemeim, mire megérkeztünk. A határőr elkérte az útleveleket, bepecsételte, hogy kiléptünk az országból. Odagurultunk a vámos bódéja elé, aki az ablakon kihajolva szemügyre vette a bagázst, majd közölte, hogy nem tudja átengedni, vigyük vissza.
Nem tehettünk mást. Akkor nem volt még mobiltelefon, de a haver bizonyára felhívta Bélát, mert már várt bennünket, amikor megérkeztünk a kapuja elé. Nem volt nagyon boldog. Mi sem, főleg én, amiért egy köcsög tejfölben kellett navigálnom. Még egy kis kivilágítatlan benzinkúthoz is bekanyarodtam útközben, mert az útburkolati jelek megtévesztettek. A vasúti fénysorompót is nehéz volt észlelni. Béla kényszeredetten nyitotta ki a kaput, mondta, hogy álljak be. A bajt tetézve mellétolattam a hídnak. Arra járó helybéli fiataloknak a segítségét kellett kérni, hogy kitolják a túlterhelt Wartburgot. Láthatták, hogy valami titkolnivaló cucc van benne, de ez már legyen a Béla gondja!

Kirándultam egyet Szlovákiába. Korábban úgyse jártam még ott. A csempészésem pedig meghiúsult. Legalább sikerült tisztességesnek maradnom. Ez is valami.

Szösszenetek



Hósöprés helyett

Valamit álmodtam, de nem emlékszem rá. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy valójában ébren vagyok-e. Akkor bizonyosodtam meg róla, amikor az jutott eszembe, hogy el kell söpörnöm a havat. Ezt már biztosan nem álmodom, hiszen tudom, hogy késő este is szükségét éreztem, amikor kinéztem az ajtón. Nem tudom mit álmodtam korábban, de biztos, hogy nem volt benne hó. Tehát ébren vagyok. Ami ugye azt jelenti, hogy itt a reggel. Nem kelek fel, nincs miért, inkább várom, hogy a feleségem ágyba hozza a kávét. A szememet nem nyitottam ki, úgyis tudom, hogy sötét van még. Február elején nem virrad korán. Azért, hogy megbizonyosodjak, mégis erőt veszek magamon. Meg kell fordulnom, hogy az órát láthassam! Ez újabb bizonyíték, hiszen honnét tudnám álmomban, hogy melyik oldalamon fekszem? Éjjel két óra. A francba! Ez még nagyon korán van. Felkelhetnék TV-t nézni. Hülyeség. Egész nap azzal töltöm az időmet, még tönkreteszem a szemeimet. Különben is! A politikával tele van már a hócipőm, a kalandfilmek iránt is megcsappant már az érdeklődésem. A trillert, a katasztrófafilmeket nem szeretem, az állegendákat még kevésbé. Éjszaka egyébként se nézném másfélórán át. Marad még a pornó. Nappal ezek nem nézhetők, csak ilyenkor. Ez a téma se tud már annyira felizgatni, mint néhány éve, de ha mégis, hát annak sincs semmi értelme. Egyébként se kívánok felkelni, a TV pedig a másik szobában van. Vissza kéne aludnom. Nem feküdtem le túl korán, nem tudom miért ébredtem fel. Szándékosan késleltettem az esti lefekvést.

Eszembe jutott, amit a fiam mesélt.
Egyik reggel korábban kelt fel, mint szükséges lett volna. Napközben dolgozott, este a szokásosnál korábban álmosodott el, tehát – mivel megtehette - lefeküdt aludni. Ennek okán, következő reggel még korábban ébredt. Az anyja épp fordítva szokott elállítódni, persze csak ha nem jár dolgozni. Este sokáig olvas, esetleg megnéz még egy éjfél után kezdődő filmet.
Reggel felébred, ágyba hozza nekem a kávét, tesz-vesz a háztartásban, bevásárol, megfőzi az ebédet, majd sok esetben már nem is ebédel, hanem lefekszik aludni. Késő délután ébred, természetesen nem álmosodik el este. Újból hajnal-közeli időpontban kerül ágyba. Természetesen nem bír egész nap ébren maradni.
Most viszont én bírok, bár nem akarok. Az elalvás persze nem olyan egyszerű. Az embernek mindenfélén jár az esze és ez nem segít. Próbálom a gondolataimat elhessegetni, de csak annyit sikerül elérnem, hogy összekuszálom őket. Azért marad egy domináns vonulat, miszerint nekiülök majd reggel a harminc éve elkezdett könyvem újbóli leírásának. Mivel csak egy kicsi – a legutolsó - része van benne a computerben, nem tudok belejavítani, ahol annak szükségét látom. A többi gondolat csak kavarog, mint odakünn a hó.


Aztán azt hiszem mégis elaludtam, mert mikor legközelebb az órára néztem, már csak három perc hiányzott a hétórától. Fészkelődni kezdtem, hátha az ágy nyekergésével elérem, hogy mielőbb megkapjam a kávét. A terv bevált. A párnámat felhúztam a falhoz, felültem. Felhúztam a lábam, amiről eszembe jutott, hogy a báránygyapjú lepedőm közepe már csupaszra kopott. Venni kellene egy újat. Pontosabban kettőt, mert a páromé is ilyen. Ezt ugyan érezni még nem lehet, de már más alkalmakkor láttam. A takarót két oldalt a lábam alá tömködtem, hogy tartsa. A rádiót is bekapcsolhatnám, de azért kissé nyújtózkodni kell, hogy elérjem. Inkább maradtam csendben mélázva. Mondhatnám, hogy terveztem az előttem álló napot, de ez nem lenne igaz.

Megkaptam a kávémat. Jobb kézzel vettem át, mint mindig, ballal pedig megpöncörgettem a felém nyújtott kéz középső ujját, hálám jeléül. Vagy csak azért, mert így szoktam meg. Ez már egy beidegződés. Hallottam valahol, hogy egy új szokáshoz elég három hét. Annyi, amennyi ideig a tyúk kotlik a tojásokon. Szerintem ez egy rossz hasonlat, hiszen a tyúk nem megszokja, hanem éppen hogy megunja, mert akkor már fel kel a fészekről. Na, mindegy. Szóval három hét. Ez a kézsimogatás, vagy ujj-pöncörgetés, több mint húsz éve tart. Akkor is ezt teszem, ha nem figyelek rá.

Negyednyolc lehetett, amikor kimásztam az ágyból. A havat biztosan eltakarította már minden szomszéd, mi előttünk pedig az a néhány járókelő jól letaposta azóta.
Valóban így történt, bár a letaposás nem volt jelentős. Azt a poént persze nem hagytam ki, hogy az utcában én voltam a legelső, aki negyednyolc után letakarította a járdát. Aztán, mint mostanában minden reggel, bekapcsoltam a TV-t, meghallgatni, hogy mit mondanak a politikusok. Közben, mint egy valóságos családfő, tálcán kaptam a reggelit a dohányzóasztalra. Néha teszek is mű-rosszalló megjegyzést erre a kényeztetésre, miszerint azért kell ott ennem, hogy az alacsony üléspozíció miatt összeszoruljon a gyomrom, s így kevesebb kaja fér belém.
Tegnap este még lecsót rendeltem reggelire, de elég lett a sültkolbász lecsó nélkül. Tíz kiló van már rajtam, a versenysúlyomon felül. Néha kényelmetlenül feszül a hasam. A kényszerszabadságom pedig előreláthatóan tart még közel két hónapig. Ha kitavaszodik és dolgozni kezdek, ez a gondom huss…elszáll.

Most napjaimat szinte teljes egészében házon belül töltöm. Nassolok egész nap, nincs mit csodálkozni a súlygyarapodásomon. Néha sétálok egyet a faluban. Van úgy, hogy megkérdezik: Hol a kocsi?
- Ugyan hol lenne? Egészségügyi sétához nem kell. Egész megmacskásodnak az izmaim. Na, meg kocsival hamar odaérnék. Hova is? Na, épp ez az. Nem megyek sehová, csak múlatom az időt. Vasárnap ugyan majdnem elmentem fuvarba, bár nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e, de a szomszédom megkért.
Aztán mégis hiába kért meg. Szombaton - amikor a felkérést kaptam – tettem egy próbaindítást a két hónapos pihenő után, és sikerült.
Vasárnap viszont megmakacsolta magát az önindító, így füstbement a fuvar. Pontosabban meghiúsult. Éppen hogy nem ment füstbe, hiszen füstről szó se volt. Na, majd még ezt is meg kell javíttatni szezonkezdésre. Már korábban is gond volt vele, de azt mondta a szerelő, hogy akkor vigyem, amikor rossz. Jópofa. Ha nem indul, akkor hogy vigyem oda? Neki minden indítás úgy ment, ahogy az elő van írva. Általában nekem is. Olyan ez, mint a fogfájás. Néha meggyógyul. Na, ez meg a másik.

A fogaimat is rendbe kell tetetnem tavaszig. Ezt se muszáj persze ezen a héten. Kicsit még halogatom.
Azt is ott tanultam, ahol a kotlósos megszokás dolgot, hogy azok az emberek szoktak mindenhol elkésni, akik egyébként ráérnek. Van benne valami. Akár minden nap odaülhetnék a fogorvoshoz, akkor se mulasztanám el egyetlen más teendőmet, de én mégis halogatom. Ha lenne tennivalóm, akkor is be tudnám osztani az időmet.

Most unalom ellen támad egy nagyszerű ötletem. A szüleim hozzám hasonlóan ráérnek, nem kelnek korán. Talán még nem késtem le a hó elsöprését. Nem sok esély van persze erre, hiszen nyolc óra, de hátha. Ha nem, hát nem. Egy séta persze nem árt. Ibolya is hozzám hasonló gonddal küzd. Nem a hasára gondolok, bár gondolhatnék arra is, hanem a szabadidőre. Tegnap is szabadnapos volt, ma is. Az ebédhez fagyasztott kalácsot tervezett. Na nem úgy tálalja, előbb megsüti. A legtávolabbik élelmiszerboltban tartanak ilyet, legalább sétál egy kiadósat. Ha úgyis útba esik, nekem hozhat egy teherautós hirdetési újságot a postáról. Nem tervezek kocsit cserélni – nem mintha nem szeretnék, de gondolkodjunk reálisan – csak élvezkedek egy kicsit a képnézegetéssel.

Indulás! Le is út fel is út. Te mész jobbra…. Én meg megyek balra.
Az utca vége felől a közmunkások csapata közeledik, vesszőseprőkkel felszerszámozva. Ha névről nem is, de látásból mindegyiket ismerem. Ezt persze csak gondolom, hiszen még túl messze járnak. Majd mondják nekem, hogy jó napot, én meg fogadom, hogy szevasztok, esetleg mondok valami jópofának szánt butaságot. Ah! Nincs hozzá hangulatom. Van egy másik útvonal, inkább arra fordulok. Az este lehullott hó ropog a lépteim alatt, kissé csúszkálok, hiszen alatta jeges az út. Tizennégy hónapja itt törte lábát a feleségem, hasonló körülmények között. Ma a szomszédasszonynak tört darabosra a karja, de ezt ekkor még nem tudtam, csak néhány órával később fogok találkozni a férjével. Most egy másik szomszéd biceg szembe velem. Nem, nem egy friss baleset. Fiatalkori sportsérülés. Sokat dolgoztak rajta az orvosok, aztán végül fixre állították a térdét.
Gondolom, neki fokozottan kockázatos ezen a csúszós úton járni, na, de neki ez adatott. Feltételeztem, hogy a presszóból jön, így nem hagyhattam ki a jópofizást. El is felejtettem, hogy ezt akartam elkerülni a közmunkások elkerülésével.
- Úgy látom, te nem osztod a Jóska szomszéd nézetét, hogy jobb a másik útvonal hazafelé, mert kevesebb a kanyar. Igaza is lehet, mert a kanyarban le kell lassítani, így valóban gyorsabb a másik út.
Kitalálhatta, hogy azt feltételezem róla, hogy a presszóból jön, mert kétszer is elmondta, hogy csak Ferinél volt. Ami ugye ésszerűtlen lenne a másik irányból.
Tovább óvatoskodom a kocsik által összejárt, de le nem tapadt havon. A Feriék utcájában a járda szépen letakarítva, néhányan még a faltól falig lebetonozott udvarról hordják a havat nagy, házi jellegű hólapátokkal. Itt elég egy szevasztok, meg egy majd elolvad megjegyzés, beleszólva menet közben a beszélgetésükbe.
Az autószerelő műhely udvarán ugyancsak túrják a havat. Ennek legalább van értelme, hiszen itt dolgoznak, kell a hely. Egy sárga furgon meg-megkaparva, de meglehetősen nagy lendülettel száguld el mellettem. Jobbnak látom egy pillanatra félreállni. A kereszteződésnél egy aligha regisztrált, tartósan munkanélküli autózik el előttem. Az előbbitől kissé lassabban, de semmiképp nem óvatosan. Ösztönösen kibukik belőlem a méltatlankodás. Egy ilyen autónak a piaci értéke általában kétmillió forint. Lehet, hogy ez éppen kevesebb, de másfélmilliónál mindenképpen több. Én, mint 23 éve a piacon lévő vállalkozó, nem engedhetném meg magamnak. Nem vagyok elég okos?

A következő utcából a helyi kábel TV műsorszolgáltatója közeledett. Autója egyik oldalán fekete fóliával leragasztott lámpatest keltette fel érdeklődésemet. Tényleg csúszós az út. Szerencse, hogy most gyalog járok. Legalább az autót nem töröm. Volt már arra is példa. Azóta lehetőleg kerülöm a téli autózást. Igaz, anyagi szempont is vezérel. Erről a tartósan munkanélküli cigányok jutnak eszembe, akik két liter benzint tankolnak egy-egy alkalommal, de a gyereket kocsival viszik az óvodába.
A mini ÁBC előtti furgonról már sokadik alkalommal nem tudom eldönteni, hogy sérülés van az oldalán, vagy dísz, ugyanis annyira egyforma a két oldala.
A buszmegállónál várakozó fiatalembernek nem tudom a nevét, de látásból ismerem. Köszönés helyett most is ökörködöm, mondván, hogy nem jár a busz, mert esett a hó. Nem hiszi, már látta, hogy közlekedik.

Esett a hó. Most ez a főműsor. A főutcán átkelve két ott lakó nővel találom szembe magam, akik ugyancsak a havat takarítják. Egyikük lapáttal hordja kifelé az udvarról, sok évtizedes beidegződéstől hajtva. Mint hallotta az előrejelzésben, lesz még több, azért hordja ki. Talán meg se fordult a fejében, hogy van-e értelme ezen tevékenységének. Születése óta mozgáskorlátozott lányának ugyan van egy Trabantja, de ebben az időben azt hiszem be se indítja. Maradhatna a hó az udvaron. Ha melegszik az idő, könnyebben elolvad ott, ahol nem nyúlunk hozzá.
- Régen láttalak – szólt rám Mari, a fiatalabbik. Az anyjához képest fiatal csak, hiszen velem egyidős, vagyis elmúlt 50. Együtt kezdtük az első osztályt, csak aztán a sok hiányzás miatt osztályt kellett ismételnie.
- Mer’ nem jársz a kocsmába – válaszoltam a bejáratott séma szerint.
- Mert te olyan sokat jársz!
- Hát, nem járok én se, pedig ott találkozhatnánk.
Az anyja tett megjegyzést a cigányok autózására, majd feltette a költői kérdést, hogy van-e ugyan ennek mindnek jogosítványa?
Feltűnt neki, hogy kanyarodáskor kiteszik az indexet, tehát valahonnét csak tanulhatták. Abban megegyeztünk, hogy tanuló kocsiban nem láttunk még cigányt.
- Kérdeztem tavaly az egyiket – kezdtem mesélni – hogy a testvére dolgozik-e valahol?
- Nem is dolgozott még sosem? - kérdeztem, miután mondta, hogy nem.
- Akkor miből vette azt a nagy autót, amivel szoktam látni?
- Hát azt lízingeli! – válaszolta magyarázólag.
- Jójó! Én is lízingelek, de azt is fizetni kell! Meg aztán nem adják a két szép szememért. Kell valami fedezet is a banknak.
- Hát szokott néha dolgozni, ha elhívják, meg üzletel.
- Az a nagy jámbor jószág?
- Az.

- Egy másik esetben meg az került szóba, hogy vennem kellene egy új TV-t. Három közül kettőnek rögtön volt eladó TV-je.
- Odaadom én magának olcsóbban, mint amibe nekem van.

A régen nem találkozást bepótolandó, hosszasan szóval tartottam őket. Ezzel persze nem tartottam fel őket a munkában. Mari szorgalmasan sepregette egy libaszárnnyal a vaskapu díszein megült havat, még a dísz és a hátsó lemezborítás közül is. Az anyja legalább pihent egy kicsit, majd otthagyott, miután a TV-bizniszt elmagyaráztam.
- Úgy csinálják, hogy megveszik a 0%-os akcióban, amit három hónapig nem kell fizetni. Aztán eladják, akár fél áron is. Adóssága lesz ugyan, a pénze meg közben elfogy, de kit érdekel? Arra kell odafigyelni, hogy a következő vásárláskor másik bankot válasszon. Megcsinálja újra, meg újra. Van bank bőven. Az adóssága összegyűlik, de hajtsa be rajta, aki tudja!
- Meg aztán azt hallom, hogy használt lakásra is adnak már hárommilliót. Ezek megveszik öt-hatszázezerért, a beavatott ügyvéd leigazolja, hogy hárommilliót ér, aztán osztoznak. Van itt okosság!
Elmeséltem még, hogy az állam milyen lassan reagál a feltárt okosságokra, például felhozva az 1987-88-as valutakivitelt. Másfél évig cikkeztek, mondták TV-ben, rádióban, hogy a lakosság Bécsben költi el az államtól kapott valutáját.
Mégse szégyelltük el magunkat. Másfél év telt el, mire léptek valamit, hogy ezt az okosságot elvegyék a néptől.

Miután eleget járattam a számat, tovább indultam, bár már nem bíztam hozzá, hogy anyu helyett havat seperhetek. Mint kiderült, már hét órakor is el lettem volna késve, mivel ő már hatkor felkelt.
- Erre vagyunk! – hallottam a konyha felől, amikor beléptem az ajtón. Aztán azt, hogy Gyuszi az, majd mikor benyitottam, pedig azt, hogy „éreztem.” Holott, valójában azt mondta, hogy Laci az, majd azt, hogy tévedtem. Hát már a hallásom se az igazi.
Éppen akkor kezdték el a reggelizést. Kérdezte anyu, hogy reggeliztem-e? Igen, reggeliztem, pedig eléggé kívánatos volt a hagymás, szalonnás rántotta. Apu előtt ezen kívül még egy pohár tej volt, de ehhez nem nyúlt, amíg ott voltam. Van egy sejtésem, hogy miért. Ugyanaz lehetett az oka, amiért rossz kedvű és indulatos, sőt időnként goromba. Anyu persze nem érti mi baja, legalábbis azt állítja.


Bár nagyon szomorú, de egyszerű oka van mindezeknek. A tehetetlen düh motiválja.
Amikorra vissza tudok emlékezni rá, mindig túlsúlyos volt. Emellett persze jó étvágyú, nagy erejű. Sokszor elmesélte ifjúkori virtuskodásait, erőfitogtatásait. Már felnőtt koromban együtt dolgoztunk a házunk építésén, termeltünk ki kicsit korábban fákat a patakparton, aztán láttam, amikor fuvarosként dolgozott. Az erőnlétével, az egészségével soha nem volt gond. Most pedig már van. Néhány éve egyre nehezebben mozog. Izmai megmerevedtek, egyrészt talán a kevés mozgás miatt, a lábai nehezen bírják a test súlyát. Kellő akarattal talán lehetett volna lassítani ezt a folyamatot, de lehet, hogy ez csak okoskodás. Végül is 80 éves. Nagy nehézség árán tud felkelni az ágyból, a felöltözéshez segítség kell. A kecskéket egyedül nem tudja ellátni, sőt valójában csak kissé besegít anyunak, aki viszont nem szívesen bajlódik a jószággal. Ezt nem is titkolja. Mindezek betetőzéseként kezdődő parkinzon-kór jelei mutatkoznak rajta. A kezei remegését nem tudja megállítani. Anyu nyugtatót akar neki íratni. Tudomásom szerint ez a kór nem gyógyítható.
Valamilyen kezelést biztosan alkalmaznak hasonló esetben, de ahhoz orvost kell hívni mindenek előtt. Apu ugyan nem mozgásképtelen, de nem szállítható. Nem tud beülni egy autóba. Személykocsiba semmiképp. Az én kis teherkocsimba nagyon könnyedén be lehet csusszanni, hiszen az ülőmagasság a lehető legjobb. Ennek ellenére nem hiszem, hogy menne neki. Tehát nincs mit csodálkozni az ingerültségén. Az elmúlt néhány évben sokszor hangoztatta, hogy ha itt az idő, ne vigyük sehova, hagyjuk meghalni! Remélem, hogy itt még nem tartunk, de félő, hogy hamarosan ápolásra szorul.
Emlékszem, pontosabban elmesélték nekem, hogy amikor vége lett a húgom lagzijának, azt mondta, hogy „Most már csak az az egy kívánságom van, hogy én haljak meg előbb!” Állítólag ezen össze is vesztek, mert, hogy „Mindig csak magadra gondolsz.”

Amikor odaértem, apu már a konyhai padon ült, amikor eljöttem, még meg se próbált onnét felkelni. A kenyeret teli szájjal harapta, nem is próbált kézzel törni kis darabokat, hiszen úgy nehezebb. A rántottát késsel-villával ette, de láthatóan nagy erőfeszítésébe került. Korábban, amíg még volt humora, sokszor tett úgy, mintha nem értené, hogy mit mond neki anyu. Most is így tett, de egyáltalán nem tűnt viccesnek. Csak később gondoltam utána, hogy a bal fülére korábban is nagyon rosszul hallott, ezért tett olyan természetellenes mozdulatot, amivel a jobb fülét akarta a hang irányába fordítani.
Halláskárosodásának okát már sokszor elmesélte. Kisiskolás korában – bár ő csakis kisiskolás volt – a tanító úr akkora pofont adott neki, hogy megsüketült tőle. A pofonra az adott okot, hogy nem tudta a választ a kérdésre. Nem volt pedig ez rendkívüli eset, hiszen ő volt az iskolában az egyik legbutább gyerek. Természetesen ennek okát is meg tudta indokolni. Nem tudott figyelni, mert mindig éhes volt.
Gyerekkorunkban sokszor mesélt nekünk. A nővérem néha meg is könnyezte a sanyarú sorsa miatt. Tény, hogy az 1930-as években egy világtól elzárt szlovák faluban, ahol általános volt családonként a 8-10 gyerek, nem nagyon dúskáltak a javakban. Különösen úgy, ha a szülők nem is tettek meg érte mindent. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az evés mindig nagyon fontos volt a számára. Éhesen még a felkínált sört se fogadta el. Azt mondta, hogy egy szál kolbász után jöhet akár egy ládával is.

Na! Szóval a hósöprés elmaradt.

Apám és a politika


A mi családunkban a politika soha nem volt beszédtéma. 1989 előtt legalábbis nem. Hetedik osztályos koromban volt ugyan egy politikainak látszó akcióm, de valójában nem volt az.
Az országgyűlési választás alkalmából kiragasztott, a Hazafias Népfront listáját tartalmazó plakátot téptem el. Nem le, hanem a már eltépett papírt tovább szakítottam. A tartalma teljesen közömbös volt számomra, csak egy tépett papírt láttam benne. Nem volt e cselekedetben semmilyen, főleg nem politikai szándék. Nem néztem körül, nem mértem fel tettem súlyát. Ezért is buktam le. Éppen akkor közeledett – akár hallhattam is – egy autó. Utasai közt volt az akkori helyettes tanácstitkár. Elkaptak. Beültettek a Pobedába. Nem fekete volt, hanem almazöld, az is lehet, hogy nem Pobeda, hanem Warszawa. Végül is már a konszolidáció éveit éltük. Ekkorra már a forradalmárok akasztását is befejezte a Kádár-rendszer. Mindezt persze sokkal később hallottam, akkor teljesen tájékozatlan voltam ebben a témában.
Elkérték az ellenőrzőmet. Mondhatnám azt is, hogy igazoltattak, majd hazavittek. Anyám éppen a nyári konyhában, fateknőben öblítette a kimosott ruhákat. Vizes kezét a kötényébe törölte meg, amikor kijött a látogatók elé. Amikor megmondták mit tettem, azonnal sírva fakadt, pedig nem olyan pityergő fajtának ismertem. A bőrkabátos az ellenőrzőmet nézegette. Többek között a beírásokat kereste, amiből egy-kettő lehetett, de nem kizárt, hogy nem is volt más, legfeljebb üzenet, értesítés. Nézegette az osztályzataimat, majd megakadt a szeme az anyja neve rovatnál.
- Rokona a tanácselnöknek?
- A testvérem.
Ez a rokoni szál most jól jött. „Népellenes” tettem következménye csak annyi lett, hogy beárultak az iskolában. Az osztályfőnököm hosszasan faggatott. Szerette volna megtudni, hogy ki volt a felbujtóm, milyen vallású vagyok, járok-e templomba?
Úristen! Csak most, negyven év elteltével döbbenek rá, hogy mekkora veszélybe sodorhattam volna a szüleimet.
Még szerencse, hogy anyám se járt templomba, nem gyakorolta a vallását. Azt azért elmagyarázhatták volna, hogy miért volt ez veszélyes dolog, de nem tették. Apu néha szidta a kommunistákat, de csak ha részeg volt. Ezt be is tudtuk ennyivel. Volt egy nyár, amikor az Állami Gazdaságban átszervezés miatt kitették a növénytermesztésbe. Engem magával vitt vízhordónak. Ott hallottam először embereket politizálni. Megdöbbentett az a vélemény, hogy a reakcióban jobb volt. Apu nem figyelt fel arra, hogy bennem a hallottak zavart okozhatnak. Nem beszéltünk róla. Csak magamban vívódtam. Ez talán így túlzás, de nem értettem, hogy lehet valakinek ilyen véleménye. Az iskolában azt tanultuk, hogy a népi demokrácia sokkal jobb, hiszen a nép kezében van a hatalom, nem az arisztokraták, meg a tőkések élősködnek rajtunk.
Hallottam ugyan emberről, aki másként vélekedett, de az vicc volt. Vicc volt a szegénységről, meg a kényelemről.
– Te Lajos! Neked a reakcióban volt jobb, vagy a demokráciában? - Hát régen jobb volt.
- Ugyan ne mond má’! Oszt miért volt az neked jobb?
- Azért, mert ha az asszony nadrágot mosott, azt mondta: Lajos! Feküdj le! Most meg azt, hogy Lajos hozz vizet.
Erről eszembe jut még egy nadrágos vicc.
- Magának hány nadrágja volt a régi rendszerben?
- Három.
- És most?
- Most egy.
- Na jó, de miből volt az a három? Gondolom csak posztóból.
- Hát abból.
- És a mostani miből van?
- Hát abból a háromból.
Ezt csak viccnek fogtuk fel, pedig benne van a szegénység keserűsége. A propaganda persze meggyőzött bennünket arról, hogy a szocializmus, s majd a kommunizmus lesz a jövő társadalma. Az egész világ ebben a rendszerben fog élni, csak idő kérdése. A kapitalizmusnak meg vannak számlálva az órái. A szocialista tervgazdálkodás minden másnál hatékonyabb.

Voltak azért nehezen érthető dolgok, de otthon nem mondtak semmit.
Már felnőttként hallottam, hogy az ötvenes évek elején, amikor apunak már állandó munkahelye volt, mint élmunkást, megpróbálták beléptetni a pártba. Nagy ereje, jó munkája, furfangos észjárása okán a munkatársak tisztelték. Felfigyeltek erre az elvtársak. Kitalálták, hogy gyűlésen álljon ki a kollektíva elé, és szóljon hozzájuk. Majd leírják neki, hogy mit kell mondani. Ebbe a változatba nem ment bele, ahhoz meg nem járultak hozzá, hogy azt mondjon az embereknek, amit akar.
1956-ban a bükkábrányi kocsmában azt mondta az egyik forradalmár, hogy menjünk ki a tanyára Horváthért, mert az is kommunista! A többiek jól kiröhögték.
Megpróbálták ugyan többször is becsábítani a pártba, de ellenállt. Önfejű, makacs természete nehezen viselte, hogy parancsoljanak neki. Szeretettel emlékszik vissza klementinai főnökére, aki ezt felismerte és amennyire lehetett, tiszteletben is tartotta. Tudta, hogy sok más dolgozóval ellentétben mindig számíthat rá, ezért szemet hunyt az ügyeskedései fölött.
A politikától talán a szükségesnél is jobban távol tartotta magát. Sokat bosszankodott a hozzá nem értő vezetés és a felelőtlen, hanyag dolgozók miatt. Felismerte, hogy érdekeltté kellene tenni őket a munkájuk hatékonyabbá tételében, de azt soha nem mondta, hogy maga a rendszer rossz. Szerintem nem is gondolta rossznak. Neki jó volt. Nem elsősorban a rendszer bűne, de számára a gyermekkori éhezés egyet jelentett a korábbi szóhasználat szerinti reakcióval. A szocialista államberendezkedés lehetőséget adott neki, hogy kiszabaduljon a nyomorból. Tőle nem vett el az államosítás se semmit, hiszen nem volt mit. Így, nehezen várható el tőle, hogy elítélje azt a rendszert, noha az egyenlősdivel soha nem értett egyet.

A mostani választásnál, ami arról szól, hogy Orbán, vagy Gyurcsány, egyértelműen ez utóbbival rokonszenvez. Talán a rosszul értelmezett betyárbecsület tereli a szimpátiáját a törvények kijátszásával, ügyeskedéssel meggazdagodott egykori szegény gyerek felé. A bátyám egyetért vele, de én nem.

SR-26

Oly korban nevelkedtem, amikor nem nagyon volt értelme álmodni, álmodozni. Nem kellett tervezni sem, azt állami szinten készítették számunkra. Legbiztosabb volt átlagosnak lenni. Aki ki akart törni a középszerűségből, annak nagy eséllyel a fejére koppintottak.
- Ne álmodozz! Ne hasonlítsd magad a gazdagokhoz! – hűtöttek le sokszor éppen azok, akik a legközelebb álltak hozzánk.
Tették mindezt szeretetből, jó szándékból. Próbáltak megóvni a csalódásoktól. Biztosnak látszott az a nézet, hogy ha nem teszünk semmit, abból nem lehet baj. Az álmokat persze nem lehet megtiltani, azok csak úgy vannak. Aztán vagy teszünk érte valamit, vagy nem. Közreműködésünk nélkül persze a legritkább esetben teljesülnek. Az eredmény értékét is nagyban befolyásolja, hogy megdolgoztunk-e érte, vagy csak az ölünkbe hullott. Ez nem csak duma, tapasztaltam, hogy valóban így van.

Negyven éve történt, hogy valóra vált egy nagy álmom. Kívülálló számára teljesen hétköznapi dologról volt szó. Vettem egy kerékpárt. Nem lenne emlékezetes, ha csak úgy egyszerűen megveszem, netán megkapom a szüleimtől. Nem így történt. Sokáig csak ábrándoztam, álmodoztam róla. Miskolcon voltam ipari tanuló. Egy bodrogközi társammal kerékpártúrát terveztünk a Bükkbe. Ennem elengedhetetlen feltétele egy kerékpár. Akkoriban lehetett kapni 8-900 Ft-ért szovjetet, jó minőségű Csepel kerékpárt 1200Ft-ért. Egyetlen pénzforrásom az ösztöndíjam volt. Ebből kellett összegyűjtenem. Havonta tettem félre egy-egy kicsit. Aztán történt, hogy a testvérem dobfelszerelésébe kellett belepótolni. Ez elvitte a megtakarításomat. A cimborám megvette a bringát, azzal járt a kollégiumból a munkahelyre. A szívem majd’ megszakadt, amint láttam reggelente, hogy elteker a villamos mellett. Újból spórolni kezdtem, de eltelt egy év, s még mindig nem jött össze az ára.
Anyám megígérte, hogy az első fizetésemből megvehetem. Ekkor már ki is néztem, mi legyen pontosan a vágyam tárgya. Nem egy akármilyen bringa, hanem a lehető legjobb, egy SR-26. Befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Még egy hónap. Életem leghosszabb hónapja volt ez. Számolgattam a napokat. Lelki szemeimmel láttam magamat, amint meggörnyedve tekerem a pedált, húzogatom a váltót. Izgalmam csak fokozódott, amikor láttam egy hasonló gépet. Nem volt gyakori látvány, hiszen kevesen adtak ki 1610 Ft-ot egy kerékpárért. Ennyi pénzért akár már kettőt is kaphattak.

Boldog bizsergés járta át a testem a gondolattól, hogy hamarosan nekem is lesz egy ilyen tünemény. Gyönyörű piros váz, enyhén hajlított, már szinte egyenes kormány, alumínium sárvédő, fehér gumik. Négysebességes Favorit-váltó. Maga a tökély. Aztán beteljesült az álom. Akkoriban már a motorkerékpár volt a menő, de aligha volt nálam boldogabb akármelyik motoros legény.
Négy év alatt leamortizálódott. Akkor vettem egy görbeszarvú félversenyt, de érzelmileg már meg se közelítette az elsőt.


Nem sír könnyen

Feleségem nem sír könnyen, de akkor egymás nyakába borultunk. Mintha meghalt volna valaki, pedig csak utolérte a családot a gazdasági csőd. A kocsonyahús árát számolgattuk és elgurult egy tízes. Ama bizonyos Hét krajcár jutott eszembe. Azt ugyan nem tudtam pontosan mennyi kell a húsért, de attól biztosan több, mint amennyi volt a kasszában. Előfordul néha, hogy adós marad az ember a boltban, mert éppen nem vitt magával eleget, de most itthon se volt semennyi. Ráadásul begurult az udvarunkra egy legutóbbi típusú, talán egy-két hónapos Mercedes. Azt hittem, azt reméltem, hogy pénzt hoz. Dolgoztam a Merci gazdájának. Nem nagy munka, csupán egynapi szakmunkásbér járt volna érte, de most mentőöv lett volna, ez a néhány ezres. Arra persze nem számítottam, hogy a munka végeztével a kertet is össze kellett volna takarítani. Ezért plusz pénzt ígért, az ügyfél, de a lényeg az, hogy most nem fizetett, pedig nagyon számítottam erre a pénzre. Az ünnepi asztalunk múlott rajta.

Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Feleségemmel mindketten összeroskadtunk a reménytelenségtől. Néhány nap múlva elkészül a következő munka, de abból még sokára lesz pénzt. Lehet, hogy be se tudom fejezni, hiszen benzint is venni kell, hogy eljuthassak a munkaterületre. Jól megy a maszeknak – mondják az irigyek. Nagy tévedés. Nincs egy árva fillérem, már visszamondható biztosításom se, pedig az már kihúzott néhányszor a bajból. Nem valami jó üzlet, de a szükség nagy úr. Ez a forrás is kiapadt. A gyerekeim zsebpénzét is elkunyeráltam már. Két héten belül nem számíthatok bevételre. Az se valami nagy összeg, ráadásul mind be kellene fektetni a következő munkába. Nem akkor, már most. Nagy kérdés, hogy mit fog enni jövő héten a család. Kérjek kölcsön? Kitől? Egy hetet kellene átvészelni legalább. Csak a kocsi el ne romoljon még addig! Tanultam a pozitív lelki beállítottságot, de az itt már kevés.

Húsvét másnapján – mondja a locsolóvers – az jutott eszembe… hogy hogyan tehettem ezt a gyerekeimmel? Mindketten kamaszkorúak. A fiam hasonlít egykori önmagamra, ő nem csinál nagy ügyet az egészből. Igaz, az itthoni helyzettől függetlenül elmehetne meglocsolni az ismerős lányokat. A lányom egészen más eset. Bizonyára, szívesen látná vendégül a barátait, hiszen ő egy központi személy a mindenkori társaságában. Mindennek ellenére nagyszerűen viselkedett. Belátó volt velem szemben. Nem is lehetek ezért elég hálás. Általában akaratos, makacs és könnyen megharagszik, ha nem a kedvére tesznek. Ekkor naggyá nőtt szememben a kicsi lányunk. Nem akarok még egy ilyen húsvétot, de nem is kívánom senki másnak azt az érzést, amikor a gyereke odanyújtja neki a semmire sem elég aprópénzét.

*

- Emlékszel? 1995-ben ilyenkor sírtunk. – mondtam tegnap reggel a feleségemnek.
- Most is lehetne.


Fekszem a hideg aszfalton

Nem szerettem a fiam barátját. Valójában nem is vele volt bajom, inkább a fiam gondolatvilágát uraló szerepjátékokkal. Ehhez volt partner Laci. Bosszantott, amikor munka közben is - néha segítettek nekem – játszottak. Nem értettem mit beszélnek. Idegesített, hogy számomra teljesen értelmetlen kifejezéseket használtak. Néha láttam, hogy kártyáznak, de annak se láttam az értelmét.

Laci nem egy átlagos családban élt. Apa nélkül nőtt fel, egy idegen faluban, ahol alig néhány emberrel tartottak kapcsolatot. Anyagiakban ugyancsak szűkölködtek. Azt hiszem, nem volt neki jövőképe. Sokat ivott, hangulata rendkívül ingadozó volt. Részegen, senkire nem hallgatott, kezelhetetlen volt. Ez okozta a vesztét. Előfordult máskor is, hogy lefeküdt az útra, de a társai felszedték onnét, mielőtt jött volna egy autó. A végzetes éjjelen, egyedül indult el. Senki nem akadályozta meg abban, hogy lefeküdjön az aszfaltra. Az autó nagyot zakkant, amikor a kerék átment a fekvő testen. Akik nem sokkal ezután arra jártak, mesélték, hogy próbált felkelni, de túl súlyosak voltak a sérülései. Jött a mentő, elvitte a kórházba, de a reggelt már nem élte meg. 23 éves volt.

Amikor meghallottam, hogy meghalt, azonnal autóba ültem, hogy felajánljam a segítségemet az anyjának. A fiam, ekkor már kerékpárral jött visszafelé. Senkit nem találtunk otthon, a szomszédokkal sikerült csupán beszélni.

A sírásáshoz legalább húsz fiú jött ki a temetőbe. Az ismerősök előléptek barátokká. A temetés költségét, az idegennek vélt falu gyűjtötte össze. Az én munkám profiljába beleillett a temetés lebonyolítása, de egyébként is ott volt a helyem, hiszen a fiam vesztette el a barátját. Megkérdeztem, mit szeretne. Nem kívánt a ravatalozónál, az ünneplőruhás tömegben álldogálni, inkább a sírnál várakozott, amíg Lacit elbúcsúztatták. Ő fogta az egyik kötél végét, amikor leengedtük a koporsót, adta kezembe a sírt lezáró betonlapokat, s a végén a földdel töltött zsákokat. Amikor elkészült a sírhant, a rengeteg fiatal - anélkül, hogy ezt bárki mondta volna - kezükben egy szál virággal, sorban elköszöntek Lacitól. Az én fiam félrehúzódva, magába roskadva állt egyedül. Saját kezűleg temette el a barátját. Nem tudtam, mit kezdjek vele. A Laci keresztanyja figyelt fel rá, ő ment oda vigasztalni. Amint megtehettem, gyorsan elmentem a helyszínről, beültem a teherautómba, és ott szakadt fel belőlem a zokogás. Közben még káromkodtam is a tehetetlen dühtől indíttatva, pedig nem szokásom. Nem szerettem ezt a fiút, de ekkor ezt szégyelltem.

Egy környékbeli punk-rock bandát hallgattam tegnap. „Életem majd úgy ér véget…hajnalon, fekszem a hideg aszfalton…” Ennyit értettem elsőre a szövegből. Talán nekik is éppen ez a tragédia jutott eszükbe.


Én is örültem a találkozásnak

- Gyuszi! – kiáltotta Anikó a nevemet a meglepetés örömével. Széttárt karokkal és széles mosollyal hangsúlyozva az örömét.
Imádom, ha örülnek nekem. Márpedig Anikó őszintén örült a találkozásnak.
- De régen láttalak. – mondta, mint ilyenkor ezt mondani szokás, majd baráti puszival adott nyomatékot az örömének.

Valóban régen találkoztunk. Van annak már 20 éve is, ha nem számoljuk azokat az eseteket, amikor autóból integetünk egymásnak. Huszonegy éve éppen, amikor fél napig együtt üdültünk. Munkatársak voltak a feleségemmel, s rábeszélték egymást, hogy éljenek a szakszervezet kínálta lehetőséggel, s vigyék le a Balatonhoz a családot. Tíz nap volt a turnus, de mivel nem egyszerre mentünk, csak három nap volt az átfedés. Mire mi megérkeztünk, ők már nagyon unták a fürdést, napozást, horgászást, így rövidítettek. Csupán addig voltunk együtt, amíg bemutatták nekünk az üdülőt. Három hónappal később vettem az eddig egyetlen új autómat, egy Dacia pickupot. Ma is emlékszem arra a döbbent felkiáltására, amit akkor tett, amikor a háromnapos autóval bementem hozzájuk a munkahelyre.
- Gyuszi te! Mi lett ezzel a kocsival?
Hirtelen nem tudtam, mit fedezett fel rajta. Nem tudtam, mi romlott el. Megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy csak annyi a baj, hogy belül csupa por, a poros munkámhoz vett munkásautó.

Mindez már nagyon régen volt. Annyi idő eltelt azóta, hogy az akkor még kicsi gyerekek felnőttek, meg se ismertük már őket.

Most egy baráti találkozó ürügyén kerültünk kapcsolatba. Anikónak van egy tanyája. Kinn a falu szélén vette meg az egykori szemétlerakót. Ebből alakított ki egy lovas tanyát. Kétségtelen, hogy rengeteg munkát ölt bele, de már látszik némi eredménye a szorgalmának. Természetesen akad néhány irigye. Mint elmesélte, egyik szomszéd – ezt úgy kell érteni, hogy látótávolságban lakik – feljelentette, amiért az erkélyről látja a trágyadombot. Jó szeme van, hiszen tőle lehet másfél kilométerre. Én nem láttam, csak az irányát mutatta Anikó. Kocsival szokták oda kihordani. Valójában maga a tanya bejárata is messze van a szomszédtól. Na, de nem ez a lényeg, nem ezért jöttünk, hanem lovagolni.
Délután háromra volt megbeszélve, de a rekkenő meleg miatt szándékosan késleltettük a programot, hiszen ha nekünk melegünk van, akkor ugyanez a lovakra is érvényes. A vendégeink gyerekeit bekísértem a kecskegidák ketrecébe, amíg a többi felnőtt a csörgedező patak mellett az árnyas pihenőben megbeszélte a továbbiakat, fotózgattak, iszogattak.

A hegyek felől egy siklóernyős közeledett. Tudom, hol a felszállóhely, jó messzire elvitorlázott. Figyeltük, amint a tanya végénél lévő réten landol. Volt köztünk, akinek már korlátozott a távolbalátása, így magyarázni kellett, mit látunk. „ Azon a zsákon, van egy ember, az a kék, amit most húz maga felé, pedig maga az ernyő.”
Ahogy figyelem, felfigyelek a háttérben arra a kopasz hegycsúcsra, amire már legalább 20 éve készülök felmenni. Éppen az benne a csábító, hogy nincs erdő a tetején. Nagyon szép lehet onnét a kilátás. Nem kis túra lenne oda felmászni, ráadásul az időjárást is nagyon el kell találni. Akkor nincs sok értelme az erőfeszítésnek, ha nem igazán tiszta az ég. Kékestető egész biztos látszik, talán még a tokaji hegy is. A Tiszának az észleléséhez jó adag szerencse is kell. Csak akkor van rá esély, ha éppen belevág a nap, s a csillogást meglátjuk. Életem során egyszer láttam ilyet. Nyilván nem erről a hegyről, hanem ettől kissé alacsonyabban, az egri útról, autóból.

Megjelent a tanyán Anikónak a férje is. Sürgős dolga lehetett, mert nagyon sietett a kaputól befelé is, majd néhány perc múlva kifelé. Nagy siettében engem nem is vett észre, pedig ha nem is nagyon, azért köszönés szintjén ismerjük egymást. Egy szép szál fiatalember úgy kiáltott utána, hogy apu. Na, akkor már őt is tudom kicsoda. A csinos fiatal lányt viszont akármennyire bámulom, nem tudom ki lehet. Biztosan valakinek a barátnője. Szép látvány. Nekem már ezzel kell betelnem. Strandpapucsban rója a köröket, vezeti a kistermetű lovat, melynek hátán erősen kapaszkodik a fizetővendég. Pontosabban annak a gyereke. A lovas, a második körnél már integetni is mer. Még két fiatal – egy fiú, meg egy másik lány – vezet egy-egy lovat, hogy hamarabb kielégítsék a vendégek lovaglási vágyát. Én maradok a nézelődésnél. Nem érzek indíttatást, hogy három sétakörért felüljek. Akik velem ellentétben megtették, elégedetten huppantak le a nyeregből.
Anikó további programot szervezett számunkra. Kecskesajt kóstolás, borkóstolás pincetúrával, majd vacsora a borpajtában. Ezek már nem az ő üzletei, de dicséretes módon összedolgoznak a vendéglátók. Amikor belelendültünk volna a velünk együtt vacsorázó szlovák vendégekkel a közös nótázásba, megérkezett az odarendelt szafari busz, hogy hazaszállítson. Jöhetett volna később, de ekkorra szólt a megállapodás. Na, de majd legközelebb, egy másik társasággal okosabban intézzük. Anikó partner lesz hozzá.
Erre valók a régi barátok.

Elszabadult a fantáziám, de nagyon

2008 május 13-án a NATO kizárta Magyarországot a szövetségből, mivel nem mutatott a kormány még hajlandóságot sem arra, hogy a vállalt katonai kötelezettségeket teljesítse. A miniszterelnök ezt határozottan ki is jelentette. Az indoklásban az szerepelt, hogy nem hajlandó elvenni a pénzt sem a nyugdíjasoktól, sem pedig a gazdaság fellendítéséhez nélkülözhetetlen autópálya-építéstől. A kormányzati negyed építése gőzerővel folyt ezalatt. Megkezdődött a budapesti 4-es metró építése.

Egy évvel később Ausztriával együtt kilépett Magyarország az Európai Unióból. 2010 januárjában még nem volt az államnak költségvetése. Január 20-án a kormány kezdeményezte a világbanknál az államadóság átütemezését. Az ország fizetésképtelenné vált. A közalkalmazottak, a vasutasok, a gazdák, szinte folyamatosan tüntettek. A rendőri állomány tömegesen lépett ki a testületből. A honvédség néhány éves Grippenjei csak ritkán voltak képesek felszállni, mivel a karbantartók létszámhiánnyal küszködtek. A hajózó személyzet átlagéletkora elérte a negyven évet.

Áprilisban a választási kampányban azzal szerzett népszerűséget a hivatalban lévő miniszterelnök, hogy az életszínvonal gyors emelkedését ígérte. Azzal tette hihetővé, hogy az állam adósságát egyszerűen el fogják törölni. Az ellenzék a honvédelem teljes hiánya miatti veszélyre hívta fel a figyelmet. Azzal riogatta a lakosságot, hogy a szomszédos országok területi követelésekkel fognak fellépni. Május második vasárnapján, a választópolgárok 52%-a járult az urnákhoz. A baloldalinak mondott koalíció harmadszor is győzni tudott. Az érvényes szavazatok 41%-át az MSZP, 12%-át az SZDSZ szerezte meg. Az MDF az 1%-ával nem jutott be a parlamentbe, viszont a Miép megszerezte a 6%-ot. A Magyarországért Polgári Mozgalom (MPM)19, a Fidesz 18 %-ot szerzett, míg a többi induló együttesen kapott 3%-ot.

Az eredmény kihirdetését követően szinte azonnal zavargások kezdődtek Budapesten. A választási csalások tömegét jelentették be, melyek sorra elutasításra kerültek. Budapest rendőrfőkapitánya már hétfő este lemondott, mivel rendőrei nem voltak képesek megfékezni a randalírozó tömeget. Kedden a tüntetők megismételték a 2006-os MTV-székház ostromot, szétverték a Népszava szerkesztőségét. Szerdán a közlekedési dolgozók és a postások is sztrájkba léptek, leállt a vasút. A honvédelmi miniszter ötezer katonát rendelt a fővárosba, ami gyakorlatilag teljes mozgósítást jelentett. A kormány Nyíregyházára tette át a székhelyét, ahol külső segítség kéréséről döntöttek. Csütörtökön a miniszterelnök személyesen utazott Bukarestbe, Pozsonyba pedig a külügyminisztert küldte. Péntek délelőtt Belgrádban találkozott a szerb, a román és a szlovák államfő, és közös beavatkozásról döntöttek. Egy héten belül idegen csapatok tartották ellenőrzésük alatt az egész országot. Bécsben összeült az ENSZ rendkívüli értekezlete. Egy egész héten át vitáztak az ország sorsa felett. Békefenntartók küldése nem jöhetett szóba, hiszen nem volt harc. Végül megszületett a döntés. Felosztották az ország területét. A Kárpát medencében 1100 év után, Magyarország megszűnt létezni. Mint a szlovák elnök kijelentette, az elmagyarosított szlávokat nem tekinthetik önálló nemzetnek. A magyar nyelvet is beszélő székelyek valójában a hunok leszármazottjai, tehát ők se magyarok. Az ország felosztását orosz kéksapkások felügyelték.

A Dunántúl délnyugati csücske Lenti, Keszthely, Szigetvár vonalában Horvátországhoz, tőle keletre a Balaton és az M-7-es vonalában Budapest központjáig, innét az M-5 vonalán Szegedig Szerbiához kerül. Az Észak-Dunántúl, Budapest északi része és a 3-as főúttól északra eső terület Szlovákiáé, a fennmaradó rész pedig Romániához kerül. Az ukránok ugyan igényt nyújtottak be Nyíregyházára, de a többség leszavazta. A döntés ellen számos ország tiltakozott, de a szavazásnál csekély többséggel ugyan, de győztek az előterjesztés támogatói. Fél év leforgása alatt megszervezték az új állami közigazgatásokat vidéken, de Budapest felosztásában nem tudott megegyezni a három állam. Ideiglenesen ezért autonóm magyar terület maradt, az orosz ENSZ-csapatok felügyelete alatt. A terület határát az M-0-s külső vonalán húzták meg. A vidéki lakosok betelepülését korlátozni kellett, mert három hónap alatt több mint négyszázezren fővel nőtt meg a város lakossága és már nem lehetett üres lakást találni, még romosat sem. Csepelen, az egykori Weis Manfred művek csarnokait kellett lakásokká átalakítani. A város egyes részei, a szolgáltatások elégtelensége miatt nyomortelepekké váltak. Az idegenforgalom szinte megszűnt. A magyar ügy állandóan napirenden volt valamilyen nemzetközi fórumon.

Amerikai kezdeményezésre, napirendre vették egy önálló magyar állam létrehozásának lehetősségét a Kárpát- medencén kívül. Az egykori őshaza területét javasolták, Baskíriában, ahol létre kell hozni egy önálló baskír és egy magyar államot. Az oroszok határozottan tiltakoztak a terület kijelölése ellen, noha a tervet megfontolandónak tartották. Javasolták Kalmükföld déli részét, valamint Dagesztán északi egynegyedét, Csecsenföld határáig. Szerintük azért is kedvező a magyarok számára ez a terület, mert végre lehet tengerpartjuk.

A medence területén a magyar nyelv minden országban megszűnt hivatalos nyelvként működni. Nemzetközi nyomásra megengedték közterületen a használatát, de ez csak papíron volt így, a valóságban ajánlott volt inkább csendben maradni. Budapest ideiglenes státusa a szomszédos államok állandó vitája miatt beláthatatlan ideig fennmaradni látszott. A város élhetőségének megóvása miatt a betelepülést határozottan megtiltották. Látogatók is csak szigorú ellenőrzés után léphettek be a területre, akiknek távozáskor is jelentkezniük kellett. Az új országrészek hivatalaiban nagyon kelendőek lettek a tolmácsok, mivel a magyarnyelvű lakosságnak csak nagyon kis része beszélt idegen nyelven. A fiatalok is inkább angolul és németül tanultak. A szerb, szlovák, román nyelveket csak nagyon kevesen beszélték. A nemzet eltörlésére tett lépések olyan sokkot okoztak a vidéki lakosságban, hogy az idősek elhalálozása feltűnő mértékben felgyorsult, a korábban is gyakori öngyilkosság elterjedését már Az ENSZ is tárgyalni volt kénytelen. A területről a nyelveket beszélő fiatalok szétszóródtak a világban. Aki maradt, annak a másodosztályú állampolgárok keserű sorsa jutott osztályrészül.

Két évvel később született meg a határozat a Kaszpi tenger melletti Magyarország létrehozásáról. Az Európai Unió török megfigyelőket küldött, az oroszok végezték a kitelepítést, a terület békéjét lengyel és olasz ENSZ-katonák vigyázták. Az ENSZ tehát elfogadta ezt a javaslatot, s kijelölt a magyar állam számára egy negyvenezer négyzetkilométeres területet, melynek nagy részét, a Kaszpi mélyföld teszi ki. Délről magába foglalja a Csecsen szigettől északra eső dagesztáni, lakhatatlan ingoványt, keletről a Kaszpi tenger határolja, hajókikötésre alkalmatlan parttal. Északról és nyugatról Oroszország határolja az újhazát. A terület nyugati részén, észak-déli irányban van egy alacsony hegyvonulat, a Jergenyi. Itt található Kalmükföld, s ezentúl már Magyarország fővárosa, Eliszta. Az új ország területének túlnyomó része szántóföldi művelésre alkalmas, így legelőször az alföldi gazdák kerekedtek fel. Első évben huszonhatezer parasztcsalád élt a lehetőséggel. Elisztában megalakult a magyar államigazgatás, a város magyar részének évvégére tizenötezer lakosa lett. Az állam megalakításához elengedhetetlen volt Moszkva támogatása. A több évtizedes törekvés, hogy az orosz függőségtől megszabaduljunk, immár végleg reménytelenné vált. Az ipar fejlesztésének segítésére Oroszország hetven évre bérbe adta Asztrahánynak a Volgától nyugatra eső részét, a város déli hídjáig, beleértve a déli szigetet is. Ezen a szigeten kezdtek először építkezni a magyarok. Négy éven belül az új Magyarország lakossága félmilliósra duzzadt, és így már közel duplája lett, mint a Kalmük köztársaságé korábban volt. Sokan jöttek a Kárpát medencén kívülről is, hogy segítsenek a nemzet fennmaradásában.

A kalmükök persze nem vették jó néven, hogy szülőföldjüket idegen, számukra érthetetlen nyelven beszélő nép foglalja el. Az ENSZ csapatok mellett jelentős volt a transzport lebonyolításában résztvevő orosz katona is, így csírájában elfojtották Elisztában a kalmük lázadást. Viszont délen, Krajnovkában nem volt katonai jelenlét. Magyarok is kevesen jöttek ide, de néhány vállalkozó nekilátott itt egy üdülőcentrum felépítésének. A dagesztáni halászok éjjelente belopóztak az építkezésre, és igyekeztek minél nagyobb kárt okozni. A magyarokat betolakodónak tartották, próbálták őket elüldözni.
Az ország megerősödését végül a térség olajának köszönheti. Előnyös szerződéseket kötöttünk a szomszédos államokkal, mindenekelőtt Iránnal. Időközben az ENSZ kivonta csapatait, az oroszok jelenlétét kormányunk nem kívánta, így kénytelenek lettünk erős hadsereget fenntartani. Átvettük a térségben mindig is meglévő gyakorlatot, hogy minden férfiember fegyvert tartott. Bevezettük a kötelező sorkatonai szolgálatot férfiaknál, nőknél egyaránt. Minden egészséges felnőtt katonának számít. Így lehetet megvédeni magunkat a szomszédoktól.

A nemzetközi közvélemény támogatja hazánkat nemzetépítő harcában. Európának több országában, így Szlovákiában is rasszista megnyilvánulásnak minősítik a magyarozást.
A földművelésből és állattartásból élő buddhistavallású kalmük nép elfogadta az új államot, a hetvenezres orosz lakosság is be tudott illeszkedni, hiszen számukra külön hivatalokat tartottak fenn. Csupán az ország déli részén voltak fegyveres villongások, ahol a darginok követelték vissza a területüket.

Nem, ezek még nem jönnek az Unióba.

Nyílt, őszinte, melegszívű, barátságos egyszerű emberek. Anyagiakban nagyon szűkösen élnek, viszont kapcsolataik, érzelemviláguk rendkívül gazdag. Aki elnyeri bizalmukat, barátságukat, mindent megkaphat tőlük, amit csak adni tudnak. Nem panaszkodnak, szegénységüket humorral kezelik. Számunkra – akik mindent pénzben mérünk - felfoghatatlan, hogy miből élnek.

Barátságunk a nagybégányiakkal nagyon hamar kialakult. Jellemző, hogy a Polgármester úr - vagy ahogy ott mondják, a bíró - már a második este restelkedett, amiért idegen helyen szállásoltak el bennünket.

Az első sokk – legalábbis engem – akkor ért, amikor megmutatta a szovjet módra túlméretezett hatalmas, barátságtalan, enyhén romos hivatali épületet, irodájában a tv-nek tűnő üzemképtelen ládát, a legalább 40 éves, a kolhoztól megörökölt telefonközpontot, a jegyző írógépét, amelyhez nincs papírjuk. Azt csak később tudtam meg, hogy a szégyentelenül kevés fizetés felvétele is gondot okoz, mivel üres a kassza. Nincs pénzük közvilágításra. Természetesen protokoll-keretük sincs. Az ellátásunkat felkérésre, a település vállalkozói közösen oldották meg. Az iskolában kissé zavarba jöttek, amikor a WC-t kerestük. Azt mondták van, csak nem működik. Az osztálytermek meszelését a szülők végzik el, feltéve persze, ha visznek magukkal meszet. Az egyik osztályteremnek nincs padlója. Nem rossz, hanem nincs. Egyik tanár megmutatta a saját 3-4 m2-es irodáját, amiben a fali térképeket is tárolja. A községben, illetve községekben (hozzájuk tartozik Kisbégány is) nincs szemétszállítás. Igaz, szemét se. Még a cigánytelepen is alig.

Már idehaza kaptam egy olyan rosszindulatú megjegyzést, hogy: Hívjátok ide őket, majd itt maradnak, ha látják, itt mennyivel könnyebb az élet.
Nem maradnának. Tisztában vannak a magyarországi helyzettel. Hallgatják a rádiót, aki teheti, nézi a TV-t. A megélhetés miatt sokan átjárnak dolgozni, vagy üzletelni, de az ott a szülőföldjük, amihez ragaszkodnak. Nem volt könnyű elérniük, de már akár magyarként is élhetnek Ukrajnában. Láttam egymás mellett a két zászlót.

Virágzó idegenforgalmi kapcsolatra – szerintem - nem sok remény van Nagybégánnyal. Egyelőre annak van realitása, hogy segítsük őket, amiben tudjuk. Az önkormányzat nevében természetesen semmit nem ígértünk, de magánemberként - azt hiszem, nemcsak én érzem így – a barátság kötelez.

Persze tőlünk függetlenül sincsenek magukra hagyva. Nem sokkal előttünk egy dunántúli delegáció járt náluk, velünk együtt pedig két győri vállalkozó. A cigányok Hollandiából kaptak segítséget. Közösségi házat építettek számukra, amiben iskola működik, és rendszeresen tartanak Istentiszteleteket. Nem hallottam, hogy a magyarok irigykedtek volna miatta.
Az igazi segítség persze az lenne, ha az állam tudna segíteni, de akinek nincs munkája, az – kivéve az öregségi nyugdíjat – semmilyen juttatást nem kap.

Miért mondtam el most mindezt?
Azért, mert elhangzott egy olyan aggodalommal teli kérdés, hogy: Ezek is jönnek az Unióba? Aztán olyan vélemények is a fülembe jutottak, hogy mit akarunk mi ezektől a szegény szomszédoktól, mi hasznunk az egész kapcsolatból?

A válasz a következő: Nem, ezek még nem jönnek az Unióba. Még nagyon sokáig nem jönnek. Az én korosztályom már aligha éri meg azt az időt, de lehet, hogy a fiaink se. Ezért tehát nem kell aggódni, miattuk nem fog romlani az életszínvonalunk. A haszon kérdésére azt mondhatom, amivel kezdtem.
Nyílt, őszinte, melegszívű, barátságos egyszerű emberek. Kapcsolataik, érzelemviláguk rendkívül gazdag. Aki elnyeri bizalmukat, barátságukat, mindent megkaphat tőlük, amit csak adni tudnak. Időutazásként is felfoghatjuk, hiszen nagyon hasonlóak ott a körülmények, mint nálunk volt 50 éve. Egy idős asszony mesélte a gyerekkoráról, hogy szegények voltunk, de boldogok. Felfoghatjuk haszonként, hogy ezt megtanulhatjuk, vagy legalább megláthatjuk. Rádöbbenhetünk arra, hogy nem minden a pénz, nem az jelenti a boldogságot.

Magyar-magyar találkozás

Megszólalt a telefonom. A kijelzőn KöCsa
- Szia Köteles Csaba. Te még élsz?
- Cső. Ki van a sárga házban? (Ez volt akkor a feleségem munkahelye, akár tudhatnám is, ki dolgozik éppen, de utólag jöttem rá, hogy nem erre kíváncsi, hanem, hogy egy bizonyos vendég ittlétéről tudok-e.)
- Nem tudom.
- Várj! Adok Valakit.
- Szia Gyula. – köszönt rám egy másik hang. Egészen pici akcentus érződött, amit élőszóban nem is vennék észre. Telefonon keresztül külföldinek tűnt. Vagy inkább bereginek. Arról, hogy Köteles hívott fel, egyébként is volt egy tippem. Tudtam, hogy kit kell felismernem.
- Szia Dezső.
- Megismert. – mondta a körülötte lévőknek.
- Most is beugrottatok? – kérdeztem, utalva a legutóbbi találkozásunk körülményére - Meddig vagytok?
- Holnap is itt leszünk.
- Akkor majd megnézlek benneteket.
- Gyere most!
Mentem.

Dezsőt, kevesebb mint egy éve ismertem meg. Ő a bíró (polgármester) az ukrajnai Nagybégányban. Húsvét után két héttel jártam náluk, mint a községünk delegációjának egyik tagja. A májusi főzőverseny alkalmával viszonozták a látogatást, majd augusztus elején újabb meghívást kaptak. Ekkor nálunk már javában dúlt az időközi választási kampány. A választást elvesztettük, én kimaradtam a testületből, a polgármester éppen csak becsusszant, mint képviselő. A testvér települési szerződés – ami a cél volt - nem jött létre. Határon túli barátaink persze nem hagyatkoztak egyedül a mi bizonytalan kezdeményezésünkre, egy dunántúli községgel megszületett a hivatalos kapcsolat. Október 10-én onnét tartott hazafelé a hatfős delegáció, amikor váratlanul meglátogattak bennünket. A személyes kapcsolat nem szakadt meg attól, hogy a hivatalos „kútba esett”. Köteles bemutatta a bírót és a mi új polgármesterünket egymásnak. A polgármester közbenjárására vasárnap este, zárás után bemehettek a fürdőbe, amit másnap, telefonon keresztül Dezső megköszönt.
Ezt onnét tudom, hogy decemberben odatelefonáltam. A hivatalban Bajó János iskolaigazgató, mint a választási bizottság elnöke – akkor volt az ukrajnai elnökválasztás második fordulója – vette fel a készüléket és tőle hallottam.
Hanka Dezsővel és Bajó Jánossal a fentebb említett alkalmak mindegyikén találkoztam. A delegációk többi tagja változott. Most, 2005 január 5-én négyen jöttek, de szigorúan magánúton. A társaság másik két tagja Vince és a sofőr, János már októberben is járt itt, most elugrottak fürödni. Az utat - mint vállalkozó - Vince finanszírozta.
Úgy tartották illendőnek, hogy beköszönnek a polgármesternek, aki ezek után saját vendégeinek nyilvánította őket, bár itt tartózkodásuk három napja alatt nem tudott néhány percet rájuk áldozni az idejéből. Kérdem én, hogy akkor mire volt jó ez a gesztus?
- Hoztatok nekem narancssárga sálat ajándékba? – volt Bajóhoz az első kérdésem. (Kijevben a Juscsenkó-párti tüntetők viselték.)
- Nem hoztunk, mert nem is használtunk olyat.

Hoppá! Rémlik, mintha kintjártunkkor említette volna a KMKSZ elnökét. Nem emlékszem, hogy mit mondott róla, csak abban vagyok biztos, hogy valami negatívat. A népszavazás kapcsán láttam a Tv-ben Kovács Miklóst, de én határozottan szimpatikusnak találtam. Később tőle eredeztették azt a kijelentést, hogy a magyar állam támogatásából az oroszbarát Janukovics – vagy ahogy barátaink viccesre vették a figurát, Jani Kovács - kampányát támogatta az ellenlábas kárpátaljai magyar szervezet. Azt is fájlalta, – bár lehet, hogy valaki más mondta – hogy a magyarországi diplomácia nem foglalt állást az ukrajnai választással kapcsolatban, mint ahogy más szomszédok, élükön a lengyelek, ezt megtették.
A lényeg az, hogy nem tudtam, kit támogattak, kire szavaztak a barátaim. Hamar kitárgyaltuk a politikát. Mondta Bajó, hogy az állampolgárságra vonatkozó népszavazás azért lett eredménytelen nálunk, mert én se mentem el. Erre nem reagáltam, hiszen tudtam, hogy csak cukkol. Ő is tudja, hogy ez az állítása valótlan, hiszen ismeri az ide vonatkozó álláspontomat.
Kérdeztem, hogy az ukránok hogyan reagáltak az eredményre. Azt mondta, hogy sehogy. Magasról tesznek rá. Ukrajnában ez senkit nem érdekel a magyarokon kívül. Bizonyítékként említette a beregszászi magyar utcaneveket, emléktáblákat. Senki nem törődik vele.

Bizonyos magyarországi körök azt terjesztik, hogy az ukrán nacionalisták megakadályozták, hogy a Vereckei-hágón emlékművet építsünk. Ezt saját tapasztalatomra támaszkodva határozottan tagadom. Nem igaz. A hágón áll egy régi, már az idő által megkoptatott műkő emlékmű. Ugyancsak van egy néhány éve elkezdett torzó. Vagyis nincs befejezve. (azóta már elkészült) Úgy hallottam, elfogyott a pénz. Illetve pletykaszintű információ szerint elsíbolták.
A többségi társadalom érdektelensége teljesen hihető. Ukrajna mind területre, mind a lakosság létszámát tekintve nagyjából hatszorosa Magyarországnak. A 150-160 000 fős magyar kisebbség nem jelentős. Kérdem én. Nálunk érdekel valakit, hogy a görög, vagy örmény kisebbség milyen jogokkal rendelkezik? (A cigányokkal kapcsolatban persze már sokkal érzékenyebbek vagyunk.)

Köteles felhívta Horváth Józsit, (ő is tagja volt az ukrajnai delegációnknak) majd elment érte. Közben a vendégek – bár ez esetben vendéglátók – hazulról hozott kolbászából, vastaghéjú, házi jellegű kenyeréből megvacsoráztam, megkóstoltam a Dezső borát. Elpletyóztam, hogy akkor találkoztam Kötelessel legutóbb, amikor velük. Nagyon helytelennek ítélték. Az elmarasztalásból valami ellenzék kifejezést is kihallottam. Ezután, hosszasan kellett őket győzködnöm, hogy teljesen kiszálltam a politikából. „Jó buli volt, de értelmetlen.”
Mesélték, hogy a dunántúli testvér településükön teljesen kettészakadt a lakosság. A szembenállók nem is mennek be egymás kocsmájába. Ott jártukkor ők próbálták összebékíteni a két felet „barátság-vodkával”. Szomorúan állapították meg, hogy ez a szembenállás az egész országra jellemző. Náluk nincs ilyen. Ezt kapásból cáfoltam. Lehet, hogy a faluban nincs, de Kárpátalján él százötvenezer magyar, ami nem túl sok, mégis két pártra szakadt. Ez a bizonyíték arra, hogy magyarok?

Aztán Jánossal, a sofőrrel volt érdekes beszélgetés. Pontosabban ő mesélt én meg hallgattam. Némi anyagi áldozat árán, magyar létére a Vörös Hadsereg katonájaként Magyarországon szolgált két évig. Elmondása szerint addig nem is tudott oroszul, itt volt kénytelen megtanulni a nyelvet. Ez volt a feltétele, hogy tolmács lehessen egy tábornok mellett. Kivételesen jó státus egy szovjet katonának. Most abból él, hogy taxizik. Nem úgy, ahogy elsőre gondolnám, hanem munkásokat szállít Ukrajnából Magyarországra. Sok szál fűzi az anyaországhoz, de nem kívánkozik el hazulról. Csupán a nehézkes és nagyon drága vízum-ügyintézést fájlalja. Na, meg azt, ahogy a magyar rendőrök viselkednek vele csupán azért, mert ukrán rendszámú kocsit vezet. Szó nincs az ártatlanság vélelméről, bűnözőként kezelik.

Ez volt Dezsőék harmadik látogatása. Azt hiszem, nem jönnek többet, hiszen nem akarnak tolakodni. Mi pedig - noha megígértük - nem mentünk hozzájuk.

Budapest, te csodás

Hátrányos helyzetű ismerősöm – nevezzük Sándornak – még soha nem járt Budapesten. Elvittem magammal egy külvárosi munkám alkalmával. Megtapasztalhatta a távolságot, de a városból nem sokat látott. Ugyanolyan vidéki település volt ez is, mint amiből van néhány a közelben. A különbséget szinte csak a helységjelző tábla jelentette. Tudtam ezt előre, de azt reméltem, hogy legalább azt az élményt tudom neki nyújtani, hogy repülőgépeket láthat szokatlan közelségből. Ez se sikerült, mert aznap egyetlen gép se használta a fölöttünk lévő légteret. Utunk során érintettük Pécelt, de valamiért Sándor emlékezetében Pécs ragadt meg. Azt a kívánságát, hogy a parlamentet láthassa, nem teljesítettem, hiszen messze voltunk a belvárostól, de a következő napon sort kerítettünk erre is.

Nem kérdeztem, de gyanítom, hogy az autópályán se járt még. A sebességünket itt nem korlátozza a forgalom, amíg a várost el nem érjük. Itt azonban megtapasztalhattuk az araszolgatás gyötrelmeit. Igaz, volt már máskor ettől rosszabb is. Sándornak nem lopta magát szívébe a város. Csak a parlamentre volt kíváncsi. Javasoltam neki azt a lehetősséget, hogy az országgyűlési képviselőnk által szervezett ingyenes látogatások egyikén vegyen részt, de őt nem érdekli a ház belseje sem, csak kívül szeretné látni. Na, ezt meg tudom adni neki.

Úti célunk Buda. Irány tehát bele a közepébe! A Városligetben érdeklődést mutatott az állatkert iránt olyan megfontolásból, hogy szeretné elhozni majd a családját. Az Andrássy úton menet közben mutattam az Operát. A Bajcsy-Zsilinszkyt elérve a piros lámpánál a Bazilikát, szemközt a nemzeti gödröt, a József Attila utcából az előttünk magasodó várhegyen a Sándor palotát, a Roosevelt-téren az Akadémiát, majd a város legmutatósabb hídjára hajtottunk fel. Innét látni a parlamentet, de a korlát, illetve a tartóláncok, a pillérek erősen rontják a kilátást. Az ő oldaláról szinte semmit nem lehetett látni. Ezért kihagytuk az alagút élményét, s az egyik vár alatti utcában leparkolva felmásztunk a Halászbástyára. Szakmai szemmel, nekem sokadik alkalommal is tetszetős volt a közvetlen környezet, de Sándort nem kötötte le a látvány. A kissé párás dunai panoráma se nyűgözte le, pedig szerintem nagyon szép még így is. Néhány – vagy talán egyetlen – percig nézte az ország házát, majd azt mondta, hogy mehetünk. Lent, az utcában lévő kicsiny élelmiszerboltból csalódottan fordult ki.
- Ilyen boltok vannak Pesten? Nincs benne semmi, még kenyér se, ráadásul sorba kell állni, vannak bent vagy tízen.
- Pesten mindenféle bolt van. Van ilyen is, meg másmilyen is. Majd megállunk egy nagyobbnál.

A kis kitérő miatt kicsiny utcákon kellett megközelítenem a számomra áttekinthetetlen Moszkva teret. Talán természetes is, hogy mivel soha nem jártam még itt, nem találtam el elsőre a megfelelő kivezető utat. Kissé kacifántosan, de közben nem eltévedve soroltam be a megfelelő irányba. A zsúfoltság nekünk falusiaknak egyáltalán nem szimpatikus jelenség, de itt, ezt kell átélni minden nap.
A budai hegyvidék gyönyörű, de itt is rettenetes a zsúfoltság. A célállomásunkhoz az autónk egyes fokozatban küzdötte fel magát. Itt ugyan már alig volt autó, de út se nagyon. A tömör kapu melletti, magas kőfalra szerelt kaputelefonnál tanácstalanul álldogáltam. „Hogy lehet ide bejutni?”
A fal tetején kikukucskált a cseléd. Bekiáltottam, hogy miért jöttünk, majd ezután lassan, résnyire nyílt a kapu. Igaz, egyszer már találkoztunk, de azért bemutatkoztam. Becsületére legyen mondva, hogy elfogadta a kéznyújtásomat. Ezután tanácstalanul álldogáltunk az utcán.
- Beállhatok én ide? – mutattam az udvar felé.
- Ha nem csöpög az olaj.
Beálltam. Volt bent egy autó, ami mellé szorosan odahúzódtam, hogy ne álljam el a bejáratot. A manőver gyanút keltett a cselédben. Úgy látta, ott akarom hagyni a kocsit.
- Azt hittem, csak le akarnak pakolni. Itt nincs parkolás. Álljanak ki az utca végére, a többiek is oda szoktak.

A fogadtatás egyáltalán nem volt szívélyes. A bizalmatlanságot egyébként is nehezen viselem. Huszonöt éve vagyok önálló vállalkozó, és többnyire örül a megrendelő, ha felvonulok a munkaterületre. Most persze a megrendelővel nem éppen szokásos a kapcsolat. Egy ismerősöm beajánlott egy kft-hez még tavaly. Közben kiderült, hogy ugyanez az ismerős korábban már egy másik cégnél is beajánlott, ugyanennél a vezető munkatársnál. Tehát már korábbi az ismeretség.
Ez az ismerős beajánlott a jelenlegi főnökénél. Vele közvetlen viszonyba kerültünk, már első alkalommal. Ez az új ismerősöm beszélt telefonon a jelenlegi megrendelő személyi titkárával, hogy beszéljen a ház gondnokával, hogy engedjen be a területre, hogy elvégezhessem a munkát. Kegyeskedett beengedni. A gyomrom nehezen veszi be, ha hasonló helyzetben éreztetik velem, hogy örülnöm kellene, hogy eltűrik a jelenlétem. Ki hívott kit? Kinek van szüksége kire?

Fogtam a telefont és próbáltam hívni a közvetítőt. Majd újra próbáltam. Megkérdeztem a cselédet, hová ülhetnénk le reggelizni. Azt mondta, hogy bárhova. Ezt úgy kell érteni, hogy kinn a kertben akárhol. Később találtam egy alkalmas helyet – nevezzük filagóriának – de most leültem a szerszámos ládára a toi-toi mellé közvetlenül. A fiúknak kiadtam a feladatot, (a fiam is velünk volt) hogy mérjék fel az elvégzendő munka mennyiségét. Ehhez papír-ceruza kellett, amiért ki kellett nyittatnom a kaput, elmenni kétszáz méterre, az erdőben parkoló kocsihoz. A szerszámokat ugyan lepakoltuk, de mivel az éjszakai szállásra hozott, és a következő napokra szükséges váltóruha most nem kellett, beraktuk a táskákat az utastérbe. Nem gondoltam, hogy ebből még baj lehet. Hozzáláttunk - erős gyomorideggel - dolgozni. Nem volt ez olyan egyszerű, mert keresni kellett olyan embert, aki megmutatta a vízvételi lehetőséget, majd később az elektromos csatlakozót. Ezután már csak a zöld területet kellett óvnunk, az egyik szomszéd felé pedig nem szabad volt porolni. Miután a fiúkat beindítottam, hozzáfogtam a javítási munka előkészítéséhez. Kértem tájékoztatást a közeli építőanyag telepekről, de nem kaptam érdemi segítséget.
- Van egy rossz hírem – jött az újsággal a cseléd – Betörték az ablakodat.
- Nebazmá! – reagáltam rá ösztönösen.
Biztosított arról, hogy nem tréfál, majd együtt elindultunk az erdőbe a kocsihoz. A jobb oldali ajtó üvege be, illetve többnyire ki volt törve. Első pillantásra nem hiányzott semmi, ezért, s amiért a törmelék túlnyomó része kívül volt, azzal nyugtattuk magunkat, hogy az üveg magától robbant ki. Nem gondoltam bele, hogy mekkora képtelenség, hiszen ez nem egy ragasztott ablak, hanem egy mozgatható, tehát eleve kizárt, hogy feszültség keletkezzen benne. Hacsak nem éri erős külső hatás, mondjuk egy darab eldobott kő által. Aztán bebizonyosodott a külső hatás, mert megjött a fiam és kereste a táskáját. Az viszont már nem tűnhetett el magától, de tény, hogy eltűnt. Szerencsére az igazolványa nem maradt benne. A többi holmi könnyen pótolható. (csupán pénzkérdés)

A fiúkat magukra hagytam. Munkájuk hatékonyságát meghatározta, hogy soha nem végzett ilyen munkát egyikük se, csupán látták, amikor én dolgoztam. Nekem viszont mindennél előrébbvaló dolgom akadt. Ablakot kellett szereznem. Éjszakára nem hagyhattam ott sehol az ablak nélküli kocsit, de haza se mehettem 170 km-t ablak nélkül. A cseléd nem tudott ötletet adni, hová mehetnék. Egy másik jelenlévő arra figyelmeztetett, hogy ne menjek márkaszervizbe, mert rámegy a gatyám. Szerinte a nyóckerben van egy autóüveg centrum. A továbbiakat egyedül kellett megoldanom. Felhívtam egy ismerőst, aki a halásztelki márkakereskedést tudta ajánlani. Nekivágtam délben Budapestnek. Nem tudom hány kilométert tettem meg feleslegesen, de három órámba került kétszer végigaraszolni a városon. Halásztelken próbáltak segíteni, de ez gyakorlatilag abból állt, hogy adtak egy zuglói címet. Sokadik telefonálás után derült csak ki, hogy tudnak üveget adni 36 ezerért, de ők csupán kereskedés. Ekkor már elég messze voltam Zuglótól, nem fordultam vissza.

Ezután következett be a nap egyetlen szerencsés dolga. Nem mentem egyből a munkahelyre, hanem kifelé vettem az irányt a városból, hogy építőanyag kereskedést találjak. Alig mentem túl a leágazáson háromszáz métert, egy nagy fehér táblán azt olvastam, hogy autóüveg.
- Akkor jöjjön be! – mondta a telefonba a mester, miután tájékoztattam, honnét vettem a számát.
Mire beálltam az udvarba, meg is volt rendelve az üveg. Néhány perc múlva kocsiba szállt és elindult érte. Közben a segéd előkészítette az ablakbeszerelést.
Ekkor megebédeltem, majd felhívtam a fiamat, elmondtam a jó hírt. Néhány perc elteltével visszahívott, elújságolni, hogy négy órakor el kell hagyniuk a területet, mert elengedik a kutyákat. Ekkor már csak azt sajnáltam, hogy megvéstem a sérült lépcsőket, amit már nem hagyhatok úgy. Egyébként azonnal hazaindultam volna. Bár ez utóbbi nem annyira biztos, mert túl fáradt voltam már ahhoz, hogy százhetven kilométert levezessek. Irány tehát Óbuda, ahol korábban lefoglaltam a szállást. Nem volt ugyan valami remek hely, de olcsó és a célnak megfelelt.

Másnap reggel fél kilenckor mehettünk be a „kastélykertbe”. Pontosabban kilenckor, de még akkor is külső segítséggel. Egy, az erdei parkolóban várakozó, már tegnap is látott nem tudom ki felajánlotta, hogy telefonál a cselédnek, hogy zárja be a kutyákat. Kegyeskedett beengedni, mint ahogy a száraz fenyők kivágására felvonuló munkásokat is.
Hozzáláttam a javításhoz, de a fiúkat kint hagytam, hogy őrizzék a kocsit. A cseléd hamarosan rájött, hogy el akarunk menni. Egy utolsó kellemetlenkedést azért még megejtett. A szerszámaink kipakolása közben – nem előtte, nem utána – bezárta a kaput. A takarítónő segített abban, hogy ki tudjunk menni. Kissé zaklatottan, elmenekültünk a helyszínről.

Most viszont alkalom nyílt arra, hogy Sándornak közelről is megmutathassam a parlamentet. A Margit hídról a Jászai Mari térre kanyarodtunk le. A fiam villamosra szállt, hogy megpróbálja valahol pótolni az ellopott spanyol nyelvkönyvét. Abban egyeztünk meg, hogy délben találkozunk a Blahán. Leparkoltuk a teherautót, váltottunk parkolójegyet, élesítettük a riasztót. Elindultunk a parlament felé gyalog. Mehettünk volna autóval közelebb, de szerettem volna, ha Sándor felfedezi a dunai panoráma szépségét. Nem mondta ugyan, hogy hű de szép, de érdeklődve nézelődött. A várban felismerte a Sándor palotát, amelyet még tegnap mutattam a József Attila útról. A Zsigmond palotára rákérdezett, hogy az micsoda, a Halász bástyát felismerte, hogy ott voltunk tegnap. Mindezt kinyújtott karral mutogatta, mintha meg akarná érinteni mutatóujjával az épületeket. Nem volt szívem ezért rászólni, pedig ellenemre voltak ezek a mozdulatok. Örömmel tapasztaltam a látvány okozta izgatottságát.
- Ez ilyen csúnya? – kérdezte csalódottan, amikor meglátta a parlament északi szárnyának feketére szennyeződött köveit.
- Hát – mondtam – elég mocskos. A Duna felőli homlokzat viszont már nagyon szép.
Meg is mutattam volna, de azon az oldalon nincs bámészkodásra alkalmas hely, hacsak egészen a folyóhoz le nem megyünk. Már a Károlyi szobornál kerülnünk kellett, mert az ország házának északi oldala sorompóval van lezárva. Nem lehet közel menni hozzá. Ez igaz a keleti oldalra is, bár itt nem annyira bántó a kerítés, hiszen úgy tűnik, mintha csak a tövébe lerakott dézsás növényeket védenék vele. Az aszfaltos rész kisebb, mint amire számítottam. Érthető, ha egy jelentős tüntetés során letapossák a füvet. Maga az épület úgy egészében nagyon szép. A mobil WC-k rontják ugyan a tér összhatását, de a tüntetők miatt szükséges. A megnyugtató megoldás persze az lenne, ha nem lenne okunk tüntetni. A rendőri jelenlét nem jelentős. A civil jelenlét se. Csupán néhány helyen csoportosulnak a turisták.

Sándor nem érdeklődik különösebben az aktuál - (sőt semmilyen) politika iránt, de azért eljutnak hozzá a hírek. Szóba hozom az őszi eseményeket, amiből következik, hogy a TV-székházra is kíváncsi lesz. Akkor nézzük meg azt is! Nincs messze. Átszaladunk a villamossíneken, elhaladunk a Nagy Imre bronz hídon álló szobra mellett, melyen turisták fényképezik egymást. Nagy esély van arra, hogy nem tudják, kit ábrázol a bronz alak, de tetszik nekik, hogy felmászhatnak a hídra. Senki nem tiltja, talán a jóérzés akadályozhatná meg, ha lenne.

A Szabadság téren legelőször a várakozó rohamrendőrök tűnnek a szemünk elé. A TV-székházat nem lehet megközelíteni, mert kordonnal van elkerítve. A kordonon belül rendőrautók parkolnak az épület teljes hosszában. A szovjet emlékmű előtt rendőrök építik a második kordont. Ja! Április negyedike van. Egy nő eltéved a kerítések között, és egy rendőrtől kér segítséget. Az útmutatás alapján mi is kijutunk a labirintusból. Elsétálunk a tér közepéig. Mutatom Sándornak az amerikai követséget, a Nemzeti Bankot, de neki egy csupa gránit és üveg borítású modern épület vonja magára a tekintetét. Nem tudom megmondani, hogy mi az. Ismét az emlékmű felé fordulunk. Az épülő kerítés előtt, egy mozgóárus kocsiján többek között Árpád-sávos zászlót lenget a tavaszi szél. Az esti híradóban ez nem lesz benne, pedig már most is van itt egy kamera.

Mint később megtudom, ez a nagy készülődés azért van, mert száz ember tart megemlékezést a felszabadulás ünnepén. Most még csak egy legalább két méter magas, ünneplő ruhás ember várakozik fel-alá járkálva. Egy nő a padon ülve, telefonon egyeztet az előtte lévő (gondolom) ünnepi beszédről. Persze nem szeretném a létszám miatt elbagatellizálni ezt az eseményt, hiszen az október 23-i zavargások is onnét indultak, hogy hajnalban ötven ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a kétezer rendőrnek, amikor a Kossuth teret kellett elhagyniuk az előzetes megállapodás szerint. Most persze nincs esély egy ekkora megmozdulásra. Nincs tömegbázisa se a felszabadulás-ünneplőknek, se a velük szembenállóknak.
- Eleget láttunk, mehetünk hazafelé!

Két évvel később Sándor megkért, hogy vigyem őt el Pestre, arra a piacra, ahol mindent lehet venni. Nem értem rá, így elindult a feleségével kettesben, helyismeret és térkép nélkül. Igaz, nem is igazodik el a térképen. Ennek ellenére sikerrel járt. Megtalálta a Józsefvárosi piacot, de még a parlamentet is megmutatta az asszonynak. Nem egy elveszett gyerek.

3 perc tombolás


Elbújt a nap. Az egyre erősödő szél haragos felhőket kergetett. Menthetetlenül közeledett az eső, de még reméltem, hogy amíg ideér, befejezem az udvaron a munkámat. Erre egyre kevesebb volt az esélyem, mert már kezdett szemerkélni. Még egy szerszám hiányzott, indultam a ház alatti pince előterébe lévő szerszámosba.
Éppen időben érkeztem a tető alá, mert hirtelen leszakadt az ég. Borsónyi jegekkel telt meg pillanatok alatt az udvar. A lezúduló jég és az orkán erejű szél üvöltését, még valami éles hang túlharsogta. Tucatnyi tetőcserép csúszott lefelé a gerincről, majd tőlem alig két méterre, az udvar betonján tört apró darabokra. Az udvar közepén az öreg diófa vezérága nagy reccsenéssel szakadt rá a fészertetőre. Mindez olyan hirtelen történt, hogy földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől. Első gondolatom az volt, hogy megnézem, mekkora kár keletkezett a háztetőben. A jég már nem hullott, de valami eszméletlen intenzitással ömlött az eső. Csupán két-három lépés választott el attól, hogy azonnal bőrig ázzak. A józanész azt diktálta, hogy kicsit várjak, hiszen egy ekkora felhőszakadás nem tarthat sokáig. Jól gondoltam. Hamarosan alább hagyott. Kimentem az udvarra, s megnyugodva láttam, hogy nem nagy a kár. Igaz, nincs tetőcserepem, de majd valahonnét szerzek.

Amikor elállt az eső, el is indultam a negyedik szomszéd felé, ahol tudtam, hogy vannak cserepek, mert bővíteni készülnek a házak. Néhány szomszéd kinn beszélgetett az utcán. Tőlük hallottam, hogy az utca végén mekkora rombolást végzett ez a néhány percig tartó vihar. Elmentem tehát katasztrófa turistának. Megtapasztaltam, hogy szerencsém volt, mert a mi házunkat csak a széle érte. Néhány szomszédom még megúszta, de odébb már nem volt ép tető. Jobb esetben csak a cserepeket forgatta le a szél, de sok helyen megrokkant a kémény, ledőlt a tűzfal, de az utca utolsó házáról az egész tetőt lefordította. A szomszéd utcából egy faházat hozott át. Csak az alap maradt a helyén, és a WC csésze. A főutcán tucatnyi villanyoszlop tört ki. Természetesen megszűnt az áramellátás. Az eső viszont újra eleredt, s el sem állt egész délután. Egyik ismerősömnek a három méter széles terasz alatti pinceajtón fújta be a szél az esőt, de akkora mennyiségben, hogy bokáig ért odabenn. A falu legnagyobb jegenyefájának egyik felét is letörte a vihar. Meglepő - noha akár szerencsének is felfoghatjuk - hogy a falunak csak egy kis részét érte. Egyik sarkát lerombolta, fákat kitépve elvonult a tsz-tanyáig, ahol irányt változtatott, s a falu másik sarkán is leforgatta a háztetőket. A szomszédos völgyön két falu között döntötte romba az erdőt. Még egy évvel később se végeztek a kidöntött fák eltakarításával. Mindez néhány percnyi vihar volt.

Egészséges bizalmatlanság.

A „Budapest, te csodás”-ban említettem, hogy a bizalmatlanságot nehezen viselem. Ez velem született érzékenység, de talán az is rájátszik, hogy sokáig dolgoztam olyan környezetben, ahol az ügyfelek átestek a ló másik oldalára. Évtizedekig voltam sírköves. Megrendelőim szinte mindegyike idős hölgy volt. Na, ez így cinikusnak tűnik, inkább helyesbítek. Öregasszonyok voltak a megrendelőim. A velük való kapcsolat sokat csiszolt a világlátásomon is. Megértettem a vallás, a hit fontosságát, az életünkben betöltött szerepét. Többek között. Az új munkák többnyire úgy jöttek, hogy „Kedves mester úr! Maga csinálta a nászasszonyomét is. Az árral már előre tisztában voltak, vagy legalább hozzávetőleg tudták, mennyit fogok kérni. A határidő kevés kivétellel nagyon laza volt. „Amikor magának jó, de azért Mindenszentekre legyen kész!” Néha elég volt, ha szóban megígértem (persze a rendelést mindig írásban rögzítettük.) Számomra érthetetlen módon, rendkívüli fontossága volt az előlegnek. Akkor érezték biztosnak a dolgot, ha pénzt vettem el tőlük. Néha megengedtem magamnak olyan ellenvetést, hogy „Attól még becsaphatom, hogy pénzt veszek el. A szerződés attól biztos, hogy megígértem.” Sokszor előfordult olyan ajánlat, hogy előre kifizetik a teljes összeget. Nekem, egy idegen embernek. Akiről tudják, hogy sok elégedett ügyfele van már a faluban, de mégis egy idegen. Ilyen körülmények között már sértésnek éreztem azt az egy esetet, amikor tartózkodva, bizalmatlanul fordultak hozzám a megrendeléssel. Minden részletet kikötöttek, pontosan le kellett írni, hogy mit hogyan kérnek. Úgy rémlik (nem emlékszem biztosan) előleget nem is ajánlottak fel. Kicsit duzzogtam is magamban, amiért nem bíznak meg feltétlenül bennem. A munka átadásakor viszont már barátsággal váltunk el. Sőt! Később hoztak nekem újabb munkát, ahol már teljes volt velem szemben a bizalom, hiszen megtapasztalták, hogy „rendes ember vagyok”.

Ugyanez lejátszódott céges (építőipari) viszonylatban is. Az első szerződésnél még visszatartottak egy évig 5%-ot, majd később a számlával egyszerre írtuk a szerződést, de olyan is volt, hogy: „Baz+! Írjál még hozzá!”
Orgazdaság bűntettének alapos gyanúja

Elcsábultam. Már néhány éve kisiparosként dolgoztam. Akkor még hittem abban, hogy becsületesen is meg lehet gazdagodni. Ma már kisebb esélyt adok ennek. A munkám egyik lényeges alapanyaga a cement. Volt a faluban építőanyag telep, ahonnét ha nem is bármikor, de nagy eséllyel be tudtam szerezni. Tudtam, hogy aznap érkezett friss cement, de éppen nem volt rá szükségem. Viszont csábító ajánlatot kaptam. Egyszer csak jött hozzám egy utcabeli tizenéves fiú, egy feltűnő rasszjegyeket viselő idegen emberrel. Cementet kínáltak. Nem volt rá szükségem akkor, de olcsón adták. Kerítettek hozzá mesét is. Mondták melyik háztól van. Azt mondta a gazda, hogy adják el, mert most egy darabig nincs rá szükség, nem menjen tönkre. Őszintén mondom, hogy volt egy jó adag segítőszándék is benne, hogy ráálltam az üzletre. Tíz perc múlva kézikocsin meg is érkezett a cement. Kifizettem, ezzel részemről rendben is volt a dolog. Este, beállított hozzám a körzeti megbízott. Nem rég szolgált a faluban, de ismertük egymást. Neki is 850-es Fiatja volt, meg nekem is. Azt mondja az őrmester - Hol van a cement?
Beugrató kérdés volt, mert nem tudja rám bizonyítani, hiszen a tüzépről is vehettem. Az nem jelent semmit, hogy nincs meg a számla. Viszont ha ezt egy rendőr kérdezi, már felmerül bennem a gyanú, hogy valami nem gömbölyű.
- Bazmeg! - csúszott ki a számon a reakció.
Hát orgazda az ilyen? Végül megúsztam a dolgot, nem jelentettek fel. Jött a gazda, elvitte a cementet, amit immár mindketten kifizettünk. Tanulság, hogy a lopáshoz is tehetség kell, ami nekem nincs. Viszont nem is bánom. Nyugodtan tudok aludni.