Legfrissebb bejegyzések

Sztrumanikosz kolposz 5.

Utolsó cseppig

A kisbusz, ami Zoliékat hozta, heti rendszerességgel járt. Természetesen teljes utaslétszámmal. Viszont most lett egy kis kavarás, mert egy ránézésre se szimpatikus hölgy az előző turnusból hosszabbított, tehát most, a haza útra egy fővel több lett az utas, mint a kisbusznak a kapacitása. Senkire nem volt tekintettel. Ő eldöntötte, hogy ezzel a kocsival fog hazamenni akkor is, ha miatta egy négyfős családnak kell itt ragadni. A Zoliék csomagjának túlnyomó részét beraktuk a mi két kocsinkba. Őket pedig elvitték Thessalonikiba, hogy ott felrakják az ország déli részéről jövő nagy buszra. Legalábbis ez volt a terv. A helyi kapcsolattartó jó viszonyt ápolt a kellemetlen hölgyeménnyel, így fel se merült az a megoldás, hogy őt vigyék a csatlakozási pontra. A tervbe viszont hiba csúszott, de mi ezt csak napokkal később tudtuk meg. Thessalonokiban nem találkoztak a busszal, így visszajöttek Néa Vrasnára, s három nappal meghosszabbodott a nyaralásuk. Elmesélték, hogy ekkor már nagyon meleg volt az idő, nem olyan kellemes, mint amikor mi is ott voltunk. Már benn a házban is elviselhetetlen volt a hőség, a vízparton a homok égette a talpukat. Nagyon takarékosan kellett élniük, hiszen nem terveztek ráadást. Kár volt megvenni Staurosban az aranyláncot, de ezen már túl voltak. Az már csak hab volt a tortán, hogy a ruháikat mi elvittük. Ezért a három napért az utazási iroda ígéretet tett, hogy visszatérítik a befizetett szállásdíjat. Ezt persze nem tartották be, de Nagyné nem tágított, míg pénzt nem látott. Így kapott tízezer forint előleget, a többit hiába várták. Így se volt rossz üzlet.
Mi már reggel nyolckor útra készen álltunk kint az úton. A szállásunkról kiraktak bennünket, de meg akartuk várni a buszt, hogy megtudjuk, mi a helyzet Jugoszláviában. Nem akartunk ismét végigzötykölődni Románián. Jöttek közben utasok, hozzánk hasonlóan saját kocsival, s ők biztattak, hogy nyugodtan mehetünk Jugó felé, nincs semmi gond. A tranzitforgalmat biztosítják, ezen a részen nincsenek harcok. Kellett volna dínár a pályadíjra, de nem tudtak adni. Kénytelenek voltunk a buszt megvárni, hogy a sofőrnél válthassunk. Reméltük, hogy van neki. Nagyon hosszú délelőtt volt.
Lemehettem volna még a tengerbe fürödni, de minden be volt már pakolva, nem akartam felforgatni az egész bagázst. Tizenegy órakor jött meg a csoport. A sofőr tudott pénzt váltani.
Ő is mondta, hogy nyugodtan mehetünk Jugón át, nincs semmi gond. A korlátozásokat tartsuk be szigorúan, s nem fog hozzánk szólni senki. Eldöntöttük tehát, hogy ezt, a rövidebb utat választjuk.
Még egyszer bementünk Asprovaltára. Igaz, az ellenkező irány, de egy-két kilométer nem számít. Itt már van helyismeretünk, nem indulunk el, csakis tele tankkal. Beálltam a kútra. Csurig töltöttem a tankot szuper benzinnel, teletöltöttem a 9 literes kannámat, de még így se volt elég ahhoz, hogy Jugoszlávián átérjünk tankolás nélkül. Hacsak még a határnál rá nem töltünk. Még úgy is határeset. Elméletileg elégnek kell lenni, hogy ha 6 liter a Samara fogyasztása.

(A kannám eredetileg 10 literes volt, de egyszer megfeledkeztem róla, és a Daciámmal elgázoltam, s behorpadt.)

Ebéd nélkül nem akartunk elindulni, ha már ennyire közel járunk a délhez, így tehát leparkoltam, elsétáltunk Artúrhoz, vagy Oszkárhoz. (nem is tudom milyen nevet használtam rá korábban) Nagyon finom nála a grillcsirke, nem kérdés tehát, hogy mit kérünk. A teraszt, ahol most is leültünk - mint korábban sörözéskor- csak egy jelképes kis korlát választotta el a szomszédos szőrmekereskedő üzletétől. Helyesebben ez már nem az üzlete volt, hanem a kirakata. A bundák közvetlen a hátunk mögött sorakoztak.
- Egy ilyet azért elfogadnék. – mondta egyikre Ibolya – Kár, hogy már nincs rá pénzünk.
- Boríts egyet magadra, majd ha megyünk, azt hiszik, hogy ebbe jöttél.
- Harminc fokban? – nevetett az ötletemen, s közben mutatta a homlokához tartott mutatóujjával, hogy nem tart egészen normálisnak.
Egy óra lehetett az idő, amikor elindultunk. Elhaladtunk a staurosi elágazásnál, s innét már teljesen idegen tájon jártunk. Sok helyen árultak az út mentén dinnyét. Egyszer meg is álltunk, s még begyömöszöltük a csomagtartóba a jókora gyümölcsöket.


Már rég elhagytuk a tengert. Délről síkságot láttunk, csak nagyon távol sejlettek dombok. Észak felől viszont ismét hatalmas vízfelületek mellett haladtunk el. Két tó van itt egymás után, de akkorák, hogy szinte teljesen elválasztja a Chalkidiki félszigetet a szárazföldtől. Ez persze csak a térképen tűnik így, a valóságban jelentős a szintkülönbség, amiből nyilvánvaló, hogy a tavaknak és a tengernek valójában semmi közük egymáshoz. A tavaktól északra, hegyvonulat koszorúzza a látóhatárt.
A főút iránya nekünk nem egészen jó. Le kell térnünk róla előbb nyugatra, majd északra, hogy elhagyjuk Makedóniát, s átléphessünk Macedóniába. Valaha egy ország volt, de ma már az északi részen szlávok élnek, s az a rész nemrég még Jugoszláviához tartozott. Míg odáig eljutunk, bőven akad még eltévedésre alkalmas útelágazás. Thessalonikit elkerüljük, de az elővárosi részt azért érintjük. Ezen a részen egy ideig az Athén felé vezető autópálya a támpont. Mégis elvétjük az irányt, mert Ibolyával vitába keveredünk, hogy az Athina a főváros neve, vagy valami egyéb településé. Ez alatt persze haladunk, de vélhetően rossz irányba.
- Szerintem, vissza kell fordulnunk, mert így bemegyünk a városba.
- Akkor állj meg, ott van egy nő, kérdezzük meg!

Ibolya nem csinál gondot abból, hogy itt senki nem ért magyarul. Neki már rutinja van hasonló helyzetek kezelésében. Előző utunkon a szerb érchegység közepén egy útépítés miatti terelésnél is megkérdezte az őrt, hogy merre menjünk. Az információ birtokában visszajött, és mondta: Itt jobbra menjünk le a városba – megjegyzem olyan meredek út volt, hogy majd’ kitapostam a fékpedált, mégsem akart lassulni a Wartburg – a villanyrendőrnél forduljunk jobbra, és arra van Belgrád. Ugyan ezen az úton volt egy viccesebb is, amikor a határ menti Horgoson bement a kocsmába, s megkérdezte, hogy beszél-e valaki magyarul, Mindenki – volt rá a válasz. Na, így azért sokkal könnyebb.

- Gyere má’! – hívott, miután a kocsiból kiszállva megszólította a járdán álldogáló dekoratív, túlsminkelt hölgyet – Ez angolul beszél.
- Do you speak English? – szegezte nekem a kérdést, amikor odaléptem. Nem tudom pontosan milyen mozdulatokat tettem, de azt szándékoztam jelezni, hogy szinte nem. Azért mondta.
- Go to back! You have to go to left under bridge!
- Thanks, good bye.
Magam is így gondoltam. Forduljunk vissza, s a híd alatt menjünk balra. Vagyis az imént látott Athina tábla útmutatása szerint. Azért, hogy teljesen biztosak legyünk a dolgunkban, még a híd előtt leálltunk az út szélén, mert láttunk ott egy dinnyeárust. Gondoltuk, kérünk még megerősítést. Na, ez nem sikerült, mert ez a nő külföldi volt. Igaz, az előbbi is, de ez orosznak mondta magát, ami arra enged következtetni, hogy nincs helyismerete. Dinnyét azért vettünk tőle, ha már megálltunk, hiszen az alacsony ár is csábító volt. A csomagtartóba már semmi nem fért be, így a gyerekek lábánál görgött a görögdinnye egészen hazáig. Az út további része széles, autópályaszerű volt, szinte végig lakott terület, az athéni autópályáig. Oda elérve csak az volt a trükk, hogy éppen az ellenkező irányba kell elfordulni. A határállomás neve volt kiírva, amire már nem emlékszem, bár azt hiszem Jugoslavia tábla is volt kitéve a gyengébbek kedvéért. (vagyis nekünk)
A kora délelőtti napsütés ontotta a hőséget, de a lehúzott ablakon beáramló menetszél elviselhetővé tette. Tempósan haladtunk észak felé a makedón síkságon. Nem sok ehhez hasonló lapos terület lehet egész Görögországban. Dimbes-dombos, inkább legelő, mint szántó. Hegyeket még a messzeségben sem látunk. A határ közelében már magasabbak a dombok, előttünk feltűnnek újra a hegyek. Az eszméletlen hőségben árnyékot keresünk, de sehol egy fa, pedig egy pár percre meg kellene állni. Kénytelenek vagyunk a tűző napon tartani egy kicsi pisi-szünetet. A határ közvetlen közelében hatalmas benzinkút van, itt pótolhatjuk a veszteséget. Eddig 160km-t jöttünk, nem sok hiányzik a tankból, de Jugoszlávia 700km. Minden cseppre szükség van, ha át akarunk érni tankolás nélkül. Márpedig benne van a pakliban, hogy ebben az országban nem kapunk benzint.

Jó nagy forgalma van a kútnak, hiszen minden utazó hasonlóan gondolkodik, mindenki tele tankkal indul tovább. Alig van olyan, aki itt nem áll meg. Viszont problémám akad. Ilyen kutat még nem láttam. Beállok az egyik sorba, de nem értem, hogyan működik a rendszer, hiszen egyetlen kútkezelőt sem látok. Figyelek erősen.
Tankolnak az autósok, aztán mennek befelé a shopba. Kivétel nélkül mindenki. Bemegyek én is szétnézni.
Aha! Itt fizetnek.
Rám kerül a sor. Alig tudom beletuszkolni a tíz litert. A fizetéssel nincs semmi gond, jó a német márka. Azt persze nem értem, honnét tudják, hogy én melyik kútoszloptól jövök. Nem kérdezték, de nem is tudtam volna megmondani. A kútoszlop számát tudtam volna mutatni, sőt a számokat ismerem angolul, de azt se tudtam, hogy a kutak számozva vannak. Valaki biztosan figyelt.
Besorakoztunk a határátlépéshez. Most senki nem osztogatta az űrlapokat mint belépésnél, csak ki volt készítve, el kellett vennünk. Immár rutinosan kitöltöttük, leadtuk, lepecsételték, nyitották a sorompót. Megérkeztünk a Macedónia, volt Jugoszláv köztársaságba. A görögök ragaszkodnak ehhez a hosszú megnevezéshez, hogy ne legyen összetéveszthető a görög Makedóniával. Itt már egy vörös zászló leng a rúdon, Philippos király arany napjával a közepén. A görögök ezért is tiltakoznak, de Macedóniának akkor is ez a zászlója. Nem mondom, hogy nincs egy pici gyomoridegem, hiszen háborús területre léptünk. Úgy mondják, bolond világ van errefelé. Szigorúan tartom a sebességkorlátozást. Néhol, üres ellenőrzési ponton haladunk át. Ezt arról lehet felismerni, hogy fokozatosan korlátozzák a sebességet, egészen 10km/h-ig. Néhány ilyen helyen rendőröket is látunk, de minket sehol nem állítanak meg. A környezet lélegzetelállító. Vadregényes hegyvidék. Az útnak néhol alig van hely. Egyik szurdokból a másikba alagúton jutunk keresztül. Hatalmas sziklaszirtek fogják el előlünk a napot. Itt már nincs gondunk a meleggel. Alig van forgalom, szinte csak azok járnak erre, akik Görögországba mennek, vagy onnét jönnek. Többségük magyar Helyi forgalom nincs is. Igaz, jó hosszú szakaszon településeket se látunk, legfeljebb útjelző táblákat. Néhány nyíltabb részen látni személykocsit állni az útszélen. Rajtuk vastag por, ami mutatja, nem ma állt le. Nincs benzin. Még jó, hogy felkészültünk erre.
Egy idő után már elegem van a hegyekből. Szeretem az ilyen vidéket, de egy-két száz kilométer elég belőle egy szuszra. Néhol látok kemping táblát, de gondolom nem csak mi vagyunk vele úgy, hogy nem merünk megállni.

Aztán kijutunk egy szélesebb völgybe, kezdődik az 50km autópálya. Az ára 10DM, de helyi valutában, macedón dínárban kell fizetni, ami természetesen nem ugyanaz, mint a jugoszláv dínár. Ezt az összeget nem egyszerre kell kifizetni, hanem elaprózva, három kapunál. Közben utolértünk egy egri buszt, amivel többször is leelőzzük egymást. Skopje-t nem érintjük, csak közel haladunk el mellette. Ezt csak a térképről tudjuk, a hegyek miatt nagyon keveset láttunk ebből a picike országból. Elérjük a rögtönzött határátkelőt. Konténerek vannak lerakva, mintha útépítés lenne. A kamionsor mellett vesszük a bátorságot elhaladni. Azt hiszem, ezt így szokták, hiszen senki nem szól ránk. Az a gondunk, hogy a megmaradt macedón dínárunktól meg kellene szabadulni. Az egyik konténerre ki van írva, hogy „banka”. Átváltják a pénzt. Az egyenruhások közül nem tudom megállapítani, hogy mifélék, de azt sem, hogy ki, melyik országhoz tartozik. Aki kéri az útlevelet, annak megmutatjuk. Itt már van autó bőven. Lassan átjutunk a határon, ami valójában csak annyi, mint egy felesleges útakadály. Elhaladunk a piros-kék-fehér zászló mellett, megérkeztünk Szerbiába. Ekkor ugyan még nem ez a neve, hanem Jugoszlávia. Esetenként kis-Jugoszláviának becézik. Az egykori hat köztársaságból már csak kettő alkotja. Később majd megváltoztatják Szerbia-Montenegróra a nevét, de majd ez is kettéválik. Sőt! Szerbiából kiválik az ősi szerb föld Koszovó, amit az ország bölcsőjének tartanak. Az albán lakosság aránya 90%, hiába tiltakoznak a szerbek. Na, de ez majd később fog bekövetkezni, most még Jugoszláviába léptünk be. Most már tényleg elegem van a hegyi utakból, alig várom, hogy elérjük a Morava folyó széles völgyét. Ott is legalább Nis térségét, ahol kezdődik a Belgrádig tartó 240km-es autópálya, amelyen legalább 120-al lehet döngetni. Mire odaérünk, a nap már lebukik a hegyek mögé. Ideje lenne enni is valamit, hiszen ugyancsak megéheztünk. Valójában valami levest ennék szívesen, de nyilván erről szó nem lehet, csakis konzervünk van. A kapunál rengeteg autó torlódott fel. Lassan araszolunk előre, megkapjuk a jegyet. Dehogy állok én itt félre ennyi ember között. Haladjunk, amíg még be nem sötétedik. Legalább félórát száguldunk, mire elérjük a következő pihenőt. Hatalmas parkolóba kanyarodunk le. Megállunk rögtön az elején, pedig a másik végén üzemelő benzinkút van. Az ablakmosásból élő helyi fiatalok persze azonnal meglátnak bennünket, s jönnek is a két márkájukért. Nem merjük visszautasítani a szolgálatukat.

Csak miután elmennek, akkor merjük előszedni a kaját.
A kannából áttöltöttem a tartalék benzint. Már bőven belefért. Ráérnék még később is, de nem akarok sötétben kínlódni vele. A sötétre pedig már nem nagyon kell várni. A közeli települést nem láttuk ugyan, de lennie kellett, mert a pálya fölött átívelő gyalogos hídon nagy volt a forgalom. Ez persze nem zavart bennünket, csak Ibolyának okozott gondot, mivel nem talált WC-nek való eldugott helyet. A hídról a bokor mögé is belátnak. Na, de nem mindegy?
- Guggolj le nyugodtan! Itt nem ismer senki, mi van, ha látnak is?
Éppen ekkor futott be Nis felől két kocsi, s megálltak mögöttünk.
- Na – mondtam jó hangosan – ezek meg éppen magyarok.
Szóltunk hozzájuk pár szót, majd hamarosan indultunk, mivel közben már végeztünk az evéssel. Elköszöntünk, további jó utat kívántunk egymásnak. Még hallottam, amint az egyik idős hölgy mondta a másiknak, hogy ez – mármint én – mondta, hogy magyarok. Nem tudhatta, miért tettem azt a megállapításomat olyan hangosan.
Na, fel a lámpát, aztán nyomás! Terveztem, hogy valahol Belgrád előtt megállunk aludni, és csak reggel indulunk tovább. Százhúszas tempónál, sötétben, teljesen idegen környéken nem könnyű alkalmas pihenőhelyet találni. Nem is találtam. Hacsak úgy nem, hogy „Na, itt jó lett volna”. Hosszú és unalmas szakasz volt ez. Egyszer egy magyar rendszámú VW Passat előzött le bennünket, s amikor beállt elém, jelzett a vészvillogóval. Bizonyára a luxus apartmanban lakó szomszédaink lehettek. Egész héten láthatták együtt a piros Samarát és a Nissan Bluebird-öt, nem volt nehéz felismerni bennünket. Két óra autópályázás után végre elértük a fizetőkaput. Hatalmas autóáradat, rengeteg sávban, de szinte állandó mozgásban volt. Amíg a kéretlen ablaklemosók végeztek, háromszor kellett utánunk szaladniuk.
Belgrádban nem volt nagy forgalom. A kapunál feltorlódott autóáradat ekkorra már szétoszlott. Mint ahogy az esti tüntetés is, amiről persze nem is tudtunk, csak másnap hallottuk már itthon, a rádióból. Persze egyáltalán nem baj, hogy nem keveredtünk bele, hiszen nem lehet tudni, hogy viszonyulnak a tüntetők a külföldi turistákhoz. Különösen ha magyarok, akik velük szemben inkább a horvátokkal szimpatizálnak. Olyannyira, hogy még fegyvert is szállítanak nekik.
Mindez persze csak elméleti okoskodás, hiszen ha korábban érünk ide, akkor se tudunk semmit, hiszen nem érintettük a belvárost. Mi csak az átmenő forgalom része voltunk.
Itt már kezdett villogni az üzemanyagszint jelzőm figyelmeztető fénye. A Zágráb felé vezető útról letérve már alig volt forgalom, viszont mire a Vajdaságon átvezető autóútra értünk, már megint sokan voltunk. Felháborított, amiért útdíjat szedtek egy egysávos úton. Amikor két éve az ellenkező irányban tettük meg ezt az utat, fel se tűnt, hogy észak felé nincs is dupla sáv. Már csak hab volt a tortán, hogy márkában kellett fizetni, pedig lett volna dínárunk. A második kapunál legalább már magyarul szóltak hozzánk. Enyhítő körülmény.

Amikor a Dunán átkeltünk, már folyamatosan világított a „szegénységjelzőm”. A határig még 100 km volt hátra ekkor. Kizárt, hogy kitartson a benzin. Az autóút túloldalán voltak pihenők – talán benzinkút is – de a mi sávunk mellett csupán buszöböl méretű leállókat alakítottak ki. Erősen foglalkoztatott már az alvás gondolata is, de egy ilyen öbölbe felesleges félreállni. Egy méterre a száguldó autóktól képtelenség aludni még nekem is, akinek köztudottan jó alvókészségem van. El kellene menni kicsit távolabb az úttól, de hová? Világosban talán látnánk alkalmas helyet, de a sötét éjszakában ez reménytelen. Egyetlen választásom, hogy addig megyek, amíg tart a benzinem. Ha szerencsém van, ez a pont már nem lesz messze a határtól. Akkor majd Csaba átmegy, meg visszajön a kannámmal. Egy leállóban meg is álltunk néhány percre, s ezt az elképzelésemet megvitattuk.
- Szabadkán is megállhatnánk – mondta Csaba – Reggel elmennénk a piacra.
- Már megint?
- Erre a beszólásomra valószínűleg elmosolyogta magát, de látni, nem láttam a sötétben.
Ez a kérdésem arra utalt, hogy két éve a Fekete tengertől úgy szerveztük meg az utat, hogy hétfő reggel érjünk Szabadkára, ahol majd elmegyünk a piacra. Szombat reggel indultunk, de 200 km megtétele után – talán hamar – megálltunk, mert ott egy ismerős kempingben szállhattunk meg. Úgy gondoltam, a gyerekeknek is jót tesz végre ismerős helyen aludni, a sok idegenben eltöltött nap után. Vasárnap eljutottunk Vidinig, ami a lehető legnagyobb távolság volt még Bulgárián belül.
Hétfőn nagyon korán indultunk, de határátkelőnél eltöltött hat óra várakozással indult a nap. A négy kocsiból álló konvojt én vezettem, s nem is érintettük Szabadkát. Nem értem egyébként, mit akart piacozni. Hacsak nem a jövő hét valamennyi napján tartandó névnapjára akar olcsó italt szerezni. Nagy divatja volt évekig a jugoszláv szeszesitalnak. Az olcsósága volt csábító, de a minősége legalábbis megbízhatatlan. Állítólag benzines edényben szállították. Ezt persze nem lehet biztosra tudni. Egyszer Csaba leruccant ide, hozta Ibolyát is, aki hozott haza Cherry Brandyt. Még meggy szemek is voltak az üveg alján. Kibontva viszont büdös, vegyespálinka szag csapta meg az orromat. Én már akkor se nagyon szívesen ittam röviditalt. Egyedül a whisky-ről hitték, hogy szeretem. Azt ittam meg a legkisebb ellenállással, sokáig minden névnapomra kaptam egy üveggel, amit aztán beosztottam egy fél évig. Minden alkalommal több-több szódavízzel hígítva.

Amikor elfogyott alólunk az autóút, már annyira tompák voltak a reflexeim, hogy 70-el haladó járművet nem mertem megelőzni. Főleg azért, mert iszonyatosan nagy volt a szembejövő forgalom. Németországból hazafelé tartó török vendégmunkások töltötték meg az utat, de hihetetlen számban. Ezt az információt a rádióból vettem, magam csak annyit tudtam megállapítani, hogy a kocsik német rendszámúak. (gondolom, lakott területen is jártunk közben, egyébként nem láttam volna a rendszámokat) Szabadka szélén feltűnt, hosszú idő óta az első benzinkút. Messziről egyértelmű volt, hogy nincs nyitva, de azért megálltunk.
- Hol van a piac? – kérdeztem, amikor Csaba odajött.
- Majd reggel megkeressük.
- Tehát te se tudod. Akkor keressünk egy sötét mellékutcát, ahol aludni lehet!
Így is tettünk. Kerestünk egy sötét mellékutcát, de az alvás már nem ment olyan könnyen. Elővettük a térképet, és egy óriási felfedezést tettem. Röszke még 30km, de Tompa csak 11. Arra menjünk!
Tíz perc telt el, vagy talán negyedóra, amikor jött Csaba.
- Hagyjuk a fenébe a piacot, menjünk hazafelé! Én úgyse tudok aludni. Legfeljebb a határnál majd megállunk néhány órára.
- Azt találtam ki – mondtam neki az ötletemet – hogy Tompa felé menjünk. Lehet, hogy kitart addig a benzinem. Ha mégsem, akkor se sok hiányzik hozzá. Legfeljebb majd átmész a kannával.
Csaba javasolta, hogy én menjek előre, hogy észrevegye, ha leállunk. Nem tudom, minek mondta ezt, hiszen eddig is mi jöttünk elől. Megint elindultunk. Fel voltam rá készülve, hogy bármely pillanatban leáll a motor. Aztán mégis szerencsém volt.
- Görögországból? – kérdezte a határőr, vagy inkább megállapította.
- Látni rajtunk?
Nem tudom, erre mondott-e még valamit, vagy csak az útleveleket számolta meg, hogy annyi van-e, amennyi utas a kocsiban.
A sorompó után azonnal félre is álltunk, mert rögtön ott volt a benzinkút. Mellette egy hatalmas, de zsúfolásig megtelt parkoló. Ebben a jövésmenésben nem fogunk aludni, azt már el is döntöttem. Senkinek nem volt ellenvetése.
A 42 literes üzemanyag tartályba 42 litert töltöttem. Ezek szerint kihajtottam belőle az utolsó cseppig.

Tompa utolsó mellékutcájába fordultam be, s a főúttól legalább 200 méterre távolodtam el. Hálózsák az árokba és alvás. A szemem szúrt, ahogy becsuktam, de gyorsan elaludtam. Majd hamar fel is zavartak a kamionok, amiket egyenként engedtek át a falun a rendőrök. Aludtam is, meg nem is. Ebből az éber alvásból éppen egy óra elteltével ordított fel Ervin, pedig nem is állt a Nissan olyan közel. Nem tudtam mi a baja, csak később mondta el Csaba, hogy Csabi, a nagyobb fiú, megelégelte, hogy neki csak a padlón – pontosabban a kardánalagút domborulatán hasalva – jut fekvőhely. Fel akart menni az ülésre, amit Ervin határozottan ellenzett, s ennek teljes tüdőből hangot is adott.
- Alszol? - szólt Csaba, amint látta, hogy forgolódom az árokban. – Jobb lenne inkább menni.
- Nagyon idehallatszanak a kamionok is. – másztam ki a hálózsákból. – azért jót aludtam.
- Nekem nem sikerült most se, de ezektől úgyse lehetne, mindig veszekednek.
- Tényleg jobb lesz, ha indulunk. Hány óra? Nyolcra talán otthon is leszünk.
Kiértünk a faluból. A szemközti sávban hosszú tömött sorban várakoztak a kamionok. A faluba nem engedték be a sort, csak egyenként mehettek a határhoz. Talán egy kilométert se haladtunk, amikor mi is utolértük a várakozó sort.
Ez persze mind személykocsi volt. Lehetett vagy tíz, tizenkettő előttünk. Egy piros lámpa fényét láttam elől. Előbb azt hittem, vasúti átjáró.
- Miért kell várni? – kérdeztem a rendőrt, aki a lámpa mellett ült egy széken, rádióval a kezében.

- A kamionok miatt. – felelt röviden, de ettől még nem lettem okosabb, hiszen mi éppen az ellenkező irányba akarunk menni. Nem firtattam a dolgot, biztosan sokan megkérdezték már tőle, azért nincs kedve részletezni.
Visszaültem a helyemre, és vártam. Talán tíz percig. A Baja-Szeged közti főutat Tompától nyolc kilométerre kereszteztük. Itt még nem volt vége a sornak. Talán két kilométer is lehetett még a kereszteződés után. A pesti útról, Kiskunhalasnál letértünk, Kiskunmajsa, majd Kecskemét következett. Minduntalan lassítanom kellett, hogy Csaba követni tudjon. Nagyon el lehet már fáradva, hiszen ő nem olyan szerencsés mint én, hogy gyorsan el tudok aludni. Bár az ilyen pihenésnek a hatása csak két órán át hatásos, de az is sokat jelent. Lassan már kelt felfelé a nap, ez is ad némi erőt. Bugac közelében elnéztem az elsőbbségadást, de szerencsére nem jött senki a védett úton. Kecskeméten volt egy kis városi forgalom, ez kissé megtornáztatta az eltompult agyamat. Innét már járt úton haladtunk hazafelé. Cegléden azért kellett megállni, mert Zsófi rosszul érezte magát. Nem bírja az utazást? Most jut eszébe 2500km után? Kicsit kiszellőztettük megmozgattuk magunkat a reggeli napfényben. Megláttunk egy telefonfülkét.
- Hazatelefonáljunk? – kérdezte Ibolya. A kérdés máris eldőlt. Hazatelefonáltunk a szomszédba, hogy tegyék fel a kávét, hamarosan otthon leszünk. Nem is néztük meg mennyi az idő. Szépen sütött a nap, már elég régen megvirradt. Csak utólag néztük meg az órát. Reggel 6. Hoppá!
A sógorasszonyt nem ugrasztottuk ki az ágyból, de csak néhány percen múlott. Nem hallottam a hangján, hogy nagyon örült volna a hívásnak.

Csabáéktól Füzesabonynál elköszöntünk. Nyolc órakor már a szomszédban kávéztunk. A lábam ugyan erősen rogyadozott, ahogy a kocsiból kiszálltam, de egy jó nagy alvás után semmi bajom nem lesz. A két évvel ezelőtti úthoz képest szinte frissen érkeztem. Akkor szó szerint beleájultam az ágyba. Persze el kell ismernem, hogy nem veszélytelen ekkora utat megtenni pihenés nélkül. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy az egész család ott ül a kocsiban, akár még felelőtlenségnek is nevezhetjük. Megfogadtuk, hogy többet nem vállalunk be ekkora szakaszt egyszerre.

Következő évben Horvátországba mentünk, ami csupán 800km, és azt is két szakaszra….igaz, hazafelé nem álltunk meg. Jóvanna!

Sztrumanikosz kolposz 4.

Staurostól Kavaláig

- Meséld csak el Zoliéknak – biztatott Csaba - hogy volt, amikor gatyában mentél oda a rendőrökhöz!
- Gatyában? – csodálkozott Zoli. – Miért voltál gatyában?
- Na, ugyan miért? Éjszaka volt, aludtam. Nem szoktam nadrágban aludni. Na, csak egész röviden elmesélem. Ott kezdődött, hogy amikor egy rettenetesen meleg nap és 800km után, a szerb-bolgár határon átérve, Csaba nem volt hajlandó a legelső kempingbe betérni, ahol még sötétedésig felállíthattuk volna a sátrat.
- Na, de nekem ott volt a cím, amit a bátyám adott, hogy oda menjünk Szófia előtt. – szólt közbe Csaba.
- Nem kell megmagyarázni! Meg kellett volna állni, mert azt a címet nem találtuk meg sötétben. Akartuk de nem találtuk. Szófia közelében megláttunk egy hatalmas neon feliratot, az volt rajta, hogy MOTEL. Két levát – két liter benzin árát - kértek azért, hogy a parkolóba bemehessünk. Leparkoltunk, s azt hittük, megtaláltuk az éjszakai szállásunkat.
- El kellett volna fogadni a magyaroknak a segítségét! – szólt közbe Ibolya.
- Várjál, még nem tartok ott! Na, szóval azt hittük, ott alszunk. Jól el voltunk fáradva mindnyájan. Felbontottuk a Cegléd óta melegített 2 decis brandit, négyen be is nyeltük, ittunk rá egy pohár jó meleg bort. Néhány perc alatt úgy berúgtunk, hogy a nyelvünk se forgott rendesen.
- Aztán mégse volt hely, tovább kellett menni, pedig …
- Várjál, ne szólj bele mindig!
- Csabi öntsél már! Nekem nincs söröm. – szakította meg Zoli a mesélésemet.

A gyerekek közben szaladgáltak le, s fel a lépcsőn, meg kinn az udvaron. A mellettünk lévő hatalmas, fémtokos tolóablakból kiabáltak egymásnak. Lenn az udvaron egy sátor volt felállítva, amiben szólt a TV, de mivel nem értették mit beszél…na meg egyébként se kötötte volna le őket. A péntek esti szállásul szolgáló lakosztályba közbe hazajött a fiatal – természetesen magyar – pár, átöltöztek, és megint elmentek. Egész héten ennyi volt a kapcsolatunk. Köszönésen kívül talán nem is szóltunk egymáshoz.

- Anyúú!- jött Zsófi - A házibácsi halat süt lent az udvaron. Valamit beszél, meg mutogat. Biztosan azt akarja, hogy együnk, de nekem nem kell.

Kinéztünk az ablakon az öreg a sátor végénél felállított rácson halat sütött, integetett, hogy menjünk le, de nem fogadtuk el az invitálását. Következő este mi hívtuk meg, amit el is fogadott, de nem tudtunk egymással beszélni, inni meg nem akart. Éppen csak belenyalt illendőségből az italba.

- Mi volt a szállással? – kérdezett közbe Nagyné.
- Nem volt. Éjjel 11-kor, nem volt hol aludni. Jövünk kifelé a recepcióról, s a parkolóban látom, hogy egy utánfutón igazgatnak egy hajót. Azt mondják közben, hogy “hóóó rukk!”
- Na mondom, ezek magyarok. S tényleg azok voltak.
- Mondták – vette át a szót Ibolya – hogy a gyerekekkel menjünk az ő szobájukba, nekik úgyis örizniük kell a hajót, majd benne alszanak. Az emberek meg elférnek a kocsiban. Egy éjszakát ki lehet bírni, ha úgyis megyünk tovább.
- Nem fogadtátok el? – kérdezett közbe ismét Nagyné.
- Nem. Aztán még azt is javasolták, hogy üssük fel a sátort a parkolóban, a lengyelek is szokták.
- Azt meg Csaba nem akarta – vettem vissza a szót.
- Nem hát. – mondta a megnevezett. – Olyan zajban úgyse tudtunk volna aludni. Mindig járkáltak a kocsik, meg kiabáltak a részegek.
- Aztán hol aludtatok? –kérdezte Zoli.
- Több helyen is. – mondtam. – Nagy részegen beültünk a kocsiba…
- Ott majdnem karamboloztál, amikor kimentél a főútra.
- Jól van Csaba, most én mesélem. Mit csodálkozol? Mondom, hogy részeg voltam. Aztán elvétettem a körgyűrűt, bementem Szófiába. Nagyjából éjfél lehetett már, a forgalommal nem volt gondunk, de eltévedtem. Tudatában voltam a részegségemnek is, amikor láttam egy nagy, ligetes parkolót, bekanyarodtam. Egyetlen Wartburg parkolt ott, az úttól is jó messzire el lehetett menni.
- Gyuszi kicsapta a hálózsákot a fűbe, le a nadrágot és alvás. – szólt közbe megint Csaba.
- Ja. A többiek a kocsiban, de én ott nem férek el. Nem volt elég puha a fű sem, de az aszfalt sem. A kettő mezsgyéjén forgolódtam hol ide, hol oda. Sokszor felébredtem. Hallottam kocsizúgást, ajtócsapkodást. Kinyitom a szemem, látom a lámpafénynél, hogy az úton áll egy sárga Lada. Gondoltam, taxi. Sikerült elaludni, de nagyon kemény volt a derékalj, meg aztán megint jött a sárga Lada, megint csapkodták az ajtót. Amikor már harmadszor ébredtem fel, nagyon közelről hallottam a kocsizúgást. Nézek fel, látom, hogy két sárga Lada, közvetlen mellettünk, a rendőrök meg özönlenek belőle kifelé. Az egyik elkezd kopogni a Samara ablakán. Na, ezt nem tűrhettem, kiugrottam a hálózsákból, hogy állítsa már le magát, még felébreszti a családot. Persze ettől függetlenül felébresztette. Nekem meg mutogat az egyik, meg azt mondja, hogy “pantalló”. Gondoltam, hogy a nadrágommal van baja, hát felöltöztem. Közben mindenkit felébresztettek. Körbefogtak bennünket a rendőrök és különböző nyelven próbálkoztak, de magyarul egyikük se tudott. Annyit értettünk, hogy nem alhatunk ott, menjünk hotelba. Ekkor már éjjel kettő körül járt az idő.
- Mondták, hogy minket kettőnket – szólt közbe Csaba – visznek a kaptárba. El is vittek volna, de Ibolya mutatta a papirjainkat, hogy szállásfoglalásunk van az Aranyhomokon.
- Ibolya úgy kiabált a rendőrökkel, mint egy cigányasszony – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem a jelenetre.
- Jól van na!
- Ennyi volt a történet. - zártam le a mesélést. – Persze annyi becsület nem volt a rendőrökben, hogy kivezessenek a városból, csak odáig terjedt a figyelmességük, hogy nem aludhatunk a parkban.
- Nem tetszett nekik a gatyád? – nevetett Nagyné, majd nagyot kortyolt a söréből.

Tizenegy óra körül takarodót fújtunk, s csak reggel hétkor keltünk. Az asszonyok elmentek kenyeret keresni, mi pedig reggeli előtt leszaladtunk a tengerhez. Az út túloldalán egy darabig óvatosan kellett közlekedni, mert apró szúrós növények keltek ki a homokból. Ezen a sávon átjutva kicsit erősebben lejtett a part. Itt lehetett hosszan látni azt a vonalat, ameddig viharkor a hullámverés kihozta a szemetet. Többnyire növényi maradványok, amelyek sok helyen kupacokba voltak gereblyézve, de egész héten nem vittek el belőle semennyit, pedig logikus, hogy azért kaparták össze. Igaz, nincs még itt a főidény, van még addig néhány nap. A szemét sávjában erősen kavicsos volt a talaj, rengeteg kagylóhéllyal keverve. Ahogy haladtunk a víz felé, egyre fínomodott a föveny, s egyre nedvesebb volt természetesen.
Már ekkor feltűnt, hogy néhány méterrel visszább húzódott a tenger, mint ameddig két napja kiért. A hullámok is kisebbek voltak, mint korábban. Gyönyörűen sütött a nap, de annak ellenére, hogy sok száz kilométert utaztunk délre, nem volt melegebb az idő, mint odahaza. (ez majd később változik, de addigra mi hazautazunk)
A délelőtt folyamán Csaba időt szakított arra, hogy körbenézze az autóját, ellenőrizze a feltöltési szinteket. Olajszint, hűtőfolyadék, ablakmosó tartály, sőt még az akkumulátorba is belenézett. Egyértelműen alacsony volt a savszint. Mit lehet ilyenkor tenni? A három ember beült a Samarába, s irány Asprovalta! Mondom a kútkezelőnek, hogy “desztiláted vasszer” Azt hiszem, nem értette, mert visszakérdezett, hogy “he?” Helyesbítettem:”desztiláted vótör” Na, ezt már értette. Nagyon elmés csomagolásban kaptuk meg a fél liter vizet. Még betöltő csőre is volt a flakonnak.
A visszaúton megálltunk egy presszó teraszánál.
- Kóstoljuk meg a Metaxát! – javasolta Zoli. – Reggel én már ittam lent a ház előtt. Nagyon jó.
Megkóstoltuk. Meglepett az ital kimérése. A hölgy kirakott a pultra három whisky-s poharat, s az üvegből saccra löttyintett bele valamennyit. Egy deci körülinek gondolom. Elüldögéltünk egy ideig. Nem siettünk, nem gondoltuk, hogy már várnak ránk az ebéddel.
Beosztottuk a feladatot. Én voltam a sofőr, Zoli kitalálta, hogy metaxázzunk, Csaba fizetett.
- Mennyibe kerülhet? – kérdezte, miközben a pénzt szedte elő a tálcájából.
- Szerintem ezressel fizess! – javasoltam
A nő mutatta az ujjaival, hogy hét. Vagyis hétszáz. Csaba az ujjával rajzolt egy kört, kérdezve ezzel, hogy a három ital árát mondta-e? A csajszi ingatta a fejét, hogy nem, majd feltartott mutatóujjával jelezte, hogy 700/db, vagyis 2100 drachma.
Azt hiszem, mindhármunknak elvörösödött a feje a meglepetéstől. Hazaérve aztán hűztuk is a nyakunkat egyrészt a pénzpazarlásért, másrészt, amiért az asszonyokat kihagytuk a metaxázásból.


*

A szabadságban az a lényeg, hogy nem kell dolgozni. Akkor kel, akkor fekszik az ember, amikor kedve tartja. Lustálkodhat akár mennyit. Aktív ember viszont néhány nap után beleun a semmittevésbe. Nem lehet naphosszat heverészni, pancsikálni, sörözgetni. Egy hétig semmiképp. Ha tudtam volna akkor már rendesen úszni, több időt töltöttem volna a tengerben, de akkor is kellett volna még valami program. A partról nem csak a végtelen vizet láthattuk, hanem jobbról, balról hegyeket is. Balra, vagyis kelet, északkelet irányban emelkedett tőlünk kb. 20km-re a már említett Pangeon hegy. Úgy emlékszem, hogy közel 2000m magas. A legutóbb tanulmányozott térképen „csak 1800”. Ez közel a duplája Magyarország legmagasabb hegyének, mégse tűnt nagyon magasnak, pedig közvetlen a tengerszinthez lehetett nézni a magasságát. Na, persze egy hegyen nincs mit nézni, vagy ha mégis, akkor innét éppen jó. A másik oldalon, vagyis dél-nyugati irányban egy hegysor képezte a látóhatárt. A déli vége lehetett volna érdekes, mert az egy önálló szerzetesi állam. Ott aztán nézhettünk volna kolostorokat, ha már Bulgáriában nem voltunk hajlandóak kerülni miatta. A közelebb eső hegy oldalában, de inkább a lábánál van egy kicsi város, Stauros. Esténként lehetett látni az autókat is, ahogy kapaszkodtak felfelé a hegyre. Ez a városka az öböl kanyarulatánál épült, tőlünk jól oda lehetett látni. Volt egy kis halászkikötője. Megítélésem szerint lehetett kb. 4 km-re. Délutáni sétának éppen jó. Talán kicsit sok is, de ráérünk, ha elfáradunk, majd pihenünk.
Ebéd után neki is vágtunk a sétának. Bandukoltunk közvetlen a víz mentén, szedegettük az érdekesnek talált kavicsokat. Úgy terveztük, hogy egészen végigsétálunk ezen a vonalon. Közben átkeltünk egy picike patakon, de aki ügyes volt, annak még a lába se lett vizes. Sokára értünk az üdülősor végére. Utána bozótos, fás rész következett, ahol betonpalánkot láttunk, azon belül raktárépületeket, vagy valami hasonlót. Nem üdülő, az biztos. A palánk nem ért le a tengerig, gondoltuk, előtte elsétálunk. Ez a tervünk meghiúsult, mert jött egy katona, aki javasolta, hogy forduljunk vissza. Visszafordulásról persze szó nem lehet, inkább csak megkerüljük a bázist. A bozótosban vezetett földút, de a kerülő miatt már túl hosszúnak ítéltük a sétát, így az össz-családi kupaktanács úgy döntött, hogy mi ketten Csabával menjünk vissza az autókért.
Így is tettünk. Visszafelé természetesen sietősre vettük a tempót, nem is mentünk le a laza kavicsos homokra, hanem az úton haladtunk. Meglepően hosszú volt az út. A többiek nem tudom, mivel ütötték el az időt a bozótosban, amíg mi visszaértünk. Azt hiszem, sétáltak tovább a földúton.

Megérkeztünk Staurosba. Egy körforgalomnál úgy véltük, megtaláltuk a főteret. A közeli parkolóban leraktuk az autókat. Első utunk a kikötőbe vezetett. Csónakok voltak kikötve, s egyetlen rozsdás halászhajó árválkodott a mólónál. A parkoló autók között nagyon sok volt a pickup. Úgy vélem, népszerűbbek, mint a személykocsik. Mint már korábban említettem, főleg japán típusok, közülük is legtöbb a régi Isuzu. Itt viszont láttam platós Fiatot, sőt Zastavát is. Azért ami legjobban tetszett, itt állt a mólónál. Egy gyönyörű piros Dacia 1304. Többet nem is láttam belőle egész utunk során. Azért örültem neki nagyon, mert odahaza nekem is pont ilyen volt akkor. Igaz, nem is otthon várta, hogy hazamenjek, hanem az autószerelőnél. Az történt vele, hogy a temetői földszállításnál méter magas gazon jártunk keresztül. A kardántengely felcsavarta a gazt, és behúzta a differenciálmű gumitömítése alá, ami ezután eleresztette az olajat. A mester kapott két hetet a javításra, de nem tudta megszerezni a szükséges gumigyűrűt. Szerencsémre egy temetői ismerős le tudta nekem gyártatni…

Most azt kellene kitalálni, hol üljünk le valamit enni. Lehetett miből válogatni, hiszen a főutcán egymást érték az üzletek, vendéglők. Kiválasztottunk egy nem túl elegáns teraszt, olvasgatni kezdtük az étlapot. Zolinak ajánlották otthon, hogy Görögországban feltétlen kóstolja meg a kalamárit (tintahal) Három adagot kértünk, de én megbántam. Sőt mindannyian csalódtunk benne. Valami finomra számítottunk. Prézlibe hempergetett rágós karikák. Rágcsának a sör mellé megjárná, de nem főételnek. Jóllakni nem lehet vele. Igaz, én meg se ettem, mert eluntam a rágcsálást. A gyerekek makarónit ettek, Nagyné krumplit, de ragaszkodott hozzá, hogy ő rendelhesse.
- Hogy kell mondani a sült krumplit?
- Pomfri
- Kompri?
- Nem kompri, pomfri
Aztán a rendelésnél mégis kompri lett belőle, de a pincér így is megértette.
Egyedül Ibolya evett valami finomat. Már az útikönyvben olvasva is megkedveltük a muszakát. Természetesen megkóstolhattam. Bántam is nagyon, hogy nem azt rendeltem. Mondják persze, hogy a görög konyha nem egy nagy szám. A francia az igazi, na meg a magyar. Az összes többi csak messze ezután jön. Ezt persze magyar ember mondta. Szerintem pedig minden náció tud néhány remek ételt készíteni, csak jó étvágyú ember kell hozzá. A kalamári se rossz, (nem is jó) csak a megfelelő helyre kell rakni. Majd a történelem során Zsófi is fog csapnivaló spagettit enni Itáliában, s én is megkínlódom majd az angol sztékkel. Magyar asszony is tud olyat főzni, ami nem bűvöli el a külföldieket. Na, ezt akkor most nem is ragozom tovább. Rossz szokásunknak megfelelően az árakat számolgatjuk át forintra. Nem találjuk elég olcsónak, s hiába nyugtatgatjuk magunkat azzal, hogy most nem számít, hiszen nyaralunk, azért csak számít. Nem lehet kibújni a bőrünkből. Aki otthon sóher, az itt is az. Ez nem elhatározás kérdése.
Nézelődünk a teraszról. Előttünk egy körforgalmú tér. Fiatal srácok autóznak, láthatóan csupán szórakozásból. A legfeltűnőbb autó egy metálfényű fekete, 2+2 üléses, 4x4-es hajtású Toyota pickup, amelynek a platójára talán még soha semmit nem raktak, hacsak nem a részeg haverokat. Nem nevezném haszonjárműnek, ez inkább szabadidő-kategóriás autó. Divat ilyenekkel csavarogni. Biztosan amerikai filmeken látták. (majd nálunk is divatba jön, de legalább 10 év késéssel)
Evés után sorba nézzük a kirakatokat. Ezért (is) jöttünk el az üdülőtelepről. Nagynét elsősorban az ékszerüzletek izgatják, de rajta kívül senki nincs oda az ékszerekért. Drágák és haszontalanok. Valami kevésbé költséges ajándéktárgyat vennénk. Aztán meg is ejtjük a „nagy” bevásárlást. Ibolyának és nekem szalmakalapot (egyet-egyet fejenként) vettünk, Tamásnak tengerészsapkát. Zsófi beérte a jégkrémmel, ami egyébként is járt a gyerekeknek, éppen úgy, mint nekünk a sör.



Esteledett. Hazafelé már lámpát kellett gyújtani. Még egy alkalommal eljöttünk ide, de akkor már végig gyalog. Kiadós séta volt. Visszafelé végig morogtuk az utat az utolsó korsó sör miatt, amit minden addigitól drágábban számoltak. Igaz, nem a város utcáján söröztünk, hanem közvetlen a kikötő mellett, és a sör mellé kéretlenül hoztak sózott földimogyorót is. Ez utóbbit nagyon díjaztuk. A gyerekek még szerettek volna, de nem mertünk kérni. Gondolom, adtak volna. Miért is ne? Legfeljebb még drágábban sörözünk. Ezen a délutánon megkóstoltuk a giroszt. Akkor ugyan nem tudtam a nevét, de nem is számít, hiszen ott semmi mást nem lehetett kapni, elég volt azt mutatni, hogy mennyi adagot kérünk. Sok helyen lehetett volna ily - hamburger kategóriás - ételt venni. Egymás tetejére rakott vékony hússzeletek forogtak egy álló nyárson, amiről nagy késsel faragták le a külső széleket, amik már meg voltak sülve. Ezeket a húsdarabkákat egy lepénybe csomagolják, s különböző ízesítést raknak bele. Hagyma, majonéz, meg a fene se tudja miféléket. A lényeg, hogy nagyon ízletes, és nem is drága. Igaz, nem lehet nagyon jóllakni egyel.
Tehát a gyalogosan elérhető látnivalókon túl voltunk. Megbeszéltük, hogy még valahová el kellene menni autóval, hogy láthassunk várost is. Olyanra gondolok, amit nálunk is városnak neveznek. Kettő jöhetett szóba. Mindkettő 80km, egyik jobbra, másik balra.

Thessaloniki az ország második városa. Az északi részen a legnagyobb. Az szólt csupán ellene, hogy hazafelé, arra terveztük az utat, tehát akkor is megnézhetjük. Persze nem néztük meg, mert ha mi egyszer elindulunk hazafelé, akkor semmi nem tarthat fel. Legfeljebb egy határátlépés. A másik, szóba jöhető város, Kavala. Ebben az volt a csábító, hogy kompjárat indul Thassos szigetére.
A szigetet természetesen kihagytuk, hiszen rengeteg időbe kerül, hiába látszik közelinek. Nem lehet egy félnapos, aprógyerekes kirándulásba beiktatni. Erre persze majd csak ott jövünk rá.

Bepréselődtünk tehát két kocsiba tizenketten, s irány kelet felé a part menti úton! Most megtapasztalhattuk, milyen lett volna így utazni majdnem háromezer kilométert. Asprovaltát elhagyva, eltűnt a föveny. Előbb csak kavicsos volt a part, majd a Strumonas torkolatán túl, már sziklákat nyaldosott a hullámverés. Nem is láttam strandnak megfelelő részt, csak közvetlen Kavalánál. Az út, láthatóan nem régen épült, ezért bátorkodtam túllépni a megengedett sebességet. Nem volt ez olyan rendkívüli dolog, mert a görögöknek még így is útban voltam. Egy szakaszon kissé fel kellett kapaszkodni a hegyoldalba. Az egyik kanyarban erősen koncentráltam, hogy a saját sávomban tudjak maradni, s meglepve észleltem, hogy egyszerre mindkét oldalon előznek. (a jobb oldali egy motorkerékpár volt) Az út teljes hosszában, egyetlen települést sem érintettünk. Csupán távolról láttunk apró falvakat. Kopár hegyek között kanyarogtunk, de a parti hegyek és a Pangeon között (mégsem közvetlen a parton emelkedik, mint a mi szállásunktól gondoltam) termékeny völgy húzódik. A Pangeon oldalában szintén csak apró cserjék nőttek.

Elértük Kavalát. Stranddal kezdődött, majd útépítéssel, forgalmi akadállyal folytatódott. Elértünk a kikötőig, ahonnét megláttuk a képről ismerős várhegyet. Na, itt kell valahol leparkolni! Találtunk is a közelben egy hatalmas, de még építés alatt álló parkolót. Kaviccsal volt megterítve a terület. A távolabbi végén útépítő gépek álltak, de nem dolgozott itt éppen senki. Néhány autó parkolt a közelben, mi is beálltunk közéjük. Biztosan szabad, gondolom. A „P” betűs tábla erre mutatott, bár lehet, hogy az a parkolóházra utalt. Kihajtogattuk a bezsúfolt családot a hátsó ülésről, s elindultunk városnézésre. Legelőbb egy hatalmas falra figyeltünk fel, ami keresztezte a várost. Hamar rájöttem, hogy valójában nem is fal, hiszen teljes hosszában boltívek alkotják az alját. Ez egy vízvezeték. Sokszor láttam már képen római kori vízvezetéket, de nem tudtam, hogyan vezetik ezek a hídnak látszó építmények a vizet. Egészen addig voltam ebben a tudatlanságban, míg Óbudán, a Szentendrei út két pályája között meg nem láttam egy ilyen vízvezeték maradványait.
A lényeg, hogy a boltívek tetején egy vályút képeztek ki, amit úgy szinteztek, hogy a forrástól a gravitáció szállította a vizet a felhasználóig. Valójában egy mesterséges patakot építettek. Helyenként 30km hosszan. Szintező műszer nélkül. Nem semmi teljesítmény.
- Legelőször menjünk fel a várba, onnét majd meglátjuk, hova érdemes még elmenni! – javasoltam.
Nem volt ellenvetés. Apró, kanyargó utcácskákban másztunk felfelé, követve a Burg/Castle- táblákat. Amint haladtunk egyre magasabbra, az utcák egyre szűkebbek voltak. Valahol kellett lenni autóval járható útnak is, de nem láttunk ilyet. Ebből az irányból csak gyalogosan lehetett feljutni a várba. Nem volt kötelező belépő, de a kapunál volt lehetőség hozzájárulni a felújításhoz. Sajnos nem tudtuk elolvasni a felhívást, így nem járultunk hozzá. A vár legmagasabb pontja egy kör alakú bástya, aminek a tetején, hosszú rúdon lengett a kék-fehér sávos görög zászló. A bástyára ugyan nem, de a falakra fel lehetett mászni, hogy megcsodáljuk a tengerre, és a városra nyíló kilátást. A várban nem sok nézni való volt, bár ez nincs mindig így, hiszen az alsó udvarban egy színpad van felállítva. (helyes a jelen idő, mert most, 17 évvel később megnéztem műholdképen) Most, csupán Zsófi produkálta magát, miközben mi, a nézőtér padjairól tapsolhattunk az ugrabugrálásához. Nem időztünk sokat, csupán készítettünk néhány fotót, bár Ervinnel – a legkisebb gyerekkel - meg kellett küzdeni, hogy hajlandó legyen modellt állni. A fal tetejéről elláttunk Thassosig, láthattuk a kompot, de már itt eldöntöttük, hogy kihagyjuk a reggel tervezett átkelést. Később a kikötőben megnézzük majd a menetrendet, ami aztán végképp lebeszél bennünket a hajókázásról. Erre rá kell szánni az időt. Éjszakára mégse maradhatunk távol a szállásunktól, ennyi gyerekkel. Elindultunk lefelé a szűk sikátorokon át a tengerhez. A hegy alatt gondoltuk, de erre nem volt lehetőség. A kívánt irányba nem vezetett út. Illetve nem ment le elég mélyre. Jó magasról fotózhattuk a víz alatt is látszó sziklát, egy mellvédfal védelméből.



A meredek hegyoldalon, az egyik oldalán emeletes házaknak a teteje, szinte a sziklát éri. Udvar egyáltalán nincs, az ajtó közvetlenül a keskeny, autóval nem járható utcára nyílik. A szomszédok szinte egymás szájába látnak. Nem tudom, hogy oldják meg télen a fűtést, mert a tüzelőt fel kell juttatni valahogy.
Még lent a hegy alatt láttam kézműveseket dolgozni. Mivel nincs máshol hely, kint kopogtatták a réztányérokat, foltozták a bicikligumit, javították a cipőket, az utcán.
Ahogy haladtunk lefelé, kicsit szélesebbek lettek az utcák, néhol már autók is parkoltak szorosan a fal mellett. Amikor elértük a legalsó utat, azon már akár két autó is elfért volna, csak azt nem tudtuk kitalálni, hol lehet idejutni. A mellvédfalról letekintve még legalább 30 méternek becsültem a mélységet. A kristálytiszta vízen szikrázott a napfény, a mélyben zöldes árnyalatú lapos sziklák, s némelyiken napozó lányok vonzották bámészkodó tekintetemet. Kinn a tengeren egy teherhajó horgonyzott, Thassos felől egy vízibusz hasította a vizet. A kikötőbe éppen ekkor állt be a komp. A várhegynek ezen a részén alig járt ember rajtunk kívül. Dél körül járt az idő. Egy szépen kikövezett térre értünk. A szélén volt egy játszótér, amit a gyerekek le is teszteltek, mialatt én a mögöttük álló templomot fotóztam. Sajnálom viszont, hogy nem készítettem képet a téren álló lovas szoborról, amit különlegesnek találtam. Mohamed Ali, éppen a kardját tette vissza a hüvelyébe. Nem értelmezhettem rosszul, nem kirántani készült, hiszen ahhoz nem kell odanézni. Ez az alak viszont a hüvelyre tekintett, amibe éppen beleért a kard hegye. A templomtól tovább haladtunk lefelé a hegy kikötő felé eső oldalán, de itt már a házak zavarták a kilátást. Némi autóforgalom is volt. Bámészkodásunk közben arra eszméltünk, hogy egy kedves idős hölgy invitál bennünket befelé a vendéglőjébe. Nem tiltakoztunk, hiszen ideje volt már ebédelni. Bement a konyhába, s az üvegpultban sorakozó félkész ételekre mutatva érdeklődött, hogy mit szeretnénk enni. Nem étlapot osztott ki, hanem mutatta a húsokat. Biztosan van már rutinja abban, hogyan lehet külföldiekkel kommunikálni. A többség sült marhahúst rendelt, ami rettentően rágós volt. Ez persze csak később derült ki. Volt egy kis félreértés, mert rendeltünk sült krumplit is, nem tudván, hogy az alapból jár a hús mellé. Úgy emlékszem, nagy része azért elfogyott a ráadás krumplinak is. A hús viszont nem, azt elcsomagoltuk. Azért tudom, hogy rágós volt, mert azt kaptam vacsorára. Ebédre viszont valami görög kaját kívántam. A néni ajánlatát fogadtam el, így polipot rendeltem. Úgy gondoltam, jónak kell lennie, hiszen a látvány a pacalra emlékeztetett, és azt szeretem. Nem is csalódtam. A domináns ízesítés a zeller volt. A tapadókorongok látványa ugyan szokatlan volt, de az íz elnyomta a látvány okozta viszolygást.
Kicsit várnunk kellett, míg elkészült az ételünk. Nem a házban ültünk le, hanem kiültünk az utcára. Mondhatnám terasznak, de inkább a járda helyén voltak kirakva az asztalok. Amíg vártunk, feltűnt, hogy az ajtó közelében szárad néhány polip. Kis fapálcákkal voltak szétterpesztve, hogy jobban átjárja a levegő. Nem mondhatnám étvágygerjesztőnek, de igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy ilyenből készül az ebédem. Aztán persze, amikor már a tányéromon gőzölgött, a többiek is megkóstolták. A néni azt következtette ki, hogy nekem nem ízlik. A mutogatásából arra következtettem, hogy szívesen kicseréli nekem valami más ételre. Erre nem tartottam igényt, jóízűen kitöröltem a tányért. Szívesen ennék máskor is. Nem volt ugyan olcsó ebéd, de ne azt számolgassuk már mindig! Lényeg, hogy hála a sok krumplinak, degeszre ettük magunkat.
Kicsit még nézelődtünk a kikötőben, fotózgattunk. Megkerestük a kocsikat, bezsúfolódtunk megint, és befurakodtunk a kora délutáni csúcsforgalomba. Kikanyarodva a főutcára, bevártam Csabát. A nagy tumultusban nem sikerült elé kiállnom, így ő került előre, s el is tévesztette a helyes útirányt. Na nem baj, legalább nem csak a parti úton járunk, hanem felmegyünk a hegyre is. Errefelé legalább áthaladtunk néhány településen, ahol még a tengerparti árakhoz képest is olcsó volt a dinnye. Igaz, nem spóroltunk semmit, mert minden más gyümölcs nagyon drága volt, én pedig banánt kívántam. Dupla áron adták, mint idehaza Magyarországon. Na, de számít? Nyaralunk.
Mielőtt ideértünk, egy elágazásnál Csaba elbizonytalanodott, s így helyreállt a sorrend, megint én vezettem a konvojt. A dinnyevásárlás után ő indult korábban, s ezután már nem cseréltünk. Közben Zoliék beüzemelték az eddig haszontalan CB rádiót. Mint már említettem, csak egészen közelről volt vétel. Mutogatással jelezte, hogy kapcsolják be a készüléket.
- Nisszantok, Nisszantok! Itt Szamarak.
Ezen a híváson még sokáig jókat nevettünk, de ettől több haszna nem volt annak, hogy nálunk voltak a rádiók. Sok beszélnivaló nem akadt, hiszen ismerős helyre tartottunk. A Strumonas hídján átkelve már nem lehetett eltévedni. Itt, a hídnál láttunk egy „göndör hajú” kőoroszlán szobrot, ami talán ókori lehetett, legalábbis mintha az útikönyv is említené. Ennyi ókorit láttunk egész Görögországban.
Ja, még a kavalai várat, de az Bizánci eredetű, nem Hellén. Na, de nem is az ócska kövek, hanem a tenger miatt jöttünk.

Asprovalta szélén rendőrök „meszeltek”. Kapkodtunk a biztonsági öv után, bár az utaslétszám ettől még nem lett kevesebb. Szerencsére, amikor meglátták a rendőrök a külföldi rendszámot (csak feltételezem, hogy ez késztette őket szándékuk megváltoztatására) intettek, hogy haladjunk tovább.
Az utaslétszámról jut eszembe. A gyerekek ekkorra már nagyon nyugtalanok voltak a zsúfoltság miatt. Képtelenség volt megnyugtatni őket. Annyiból örültem is ennek, hogy legalább Zoliékban tudatosult, hogy milyen rossz ötlet lett volna így elindulni otthonról. A csomagokról még nem is beszélve, hiszen az is több lett volna. Ugyanis volt egy olyan érzésünk, hogy neheztelnek, amiért nem akarjuk őket elhozni. Természetesen nem mertük mondani nekik, hogy na ugye! Remélem, meggyőző volt ez az út.

Asprovaltán még kétszer jártam ezen felül. Egy délutáni csendes pihenő helyett autóba ültem, hogy megnézzem a temetőt. Mivel a közelben bányásznak márványt, azt gondoltam, hogy majd tele lesz a sírkert szebbnél szebb kőfaragással. Csalódnom kellett. A márvány, mint anyag általános volt ugyan, de még csak tömb követ se láttam, inkább csak burkolólapokból építették a síremlékeket. Csúnya szürke, széles erezetű márványból. Legtöbb esetben még vésett betűt sem alkalmaztak, inkább kicsi vitrineket építettek, amiben az üveglap mögött volt az elhunyt neve, fényképe, és néhány apró tárgy. A temetőből elsétáltam a szomszédos építőanyag telepre, ahol hegyekben álltak a baluszter babák. (műkő korlát elemek) Itt nagyon elterjedtek voltak a fehérre festett beton korlátok, minálunk akkor még nem nagyon volt ennek divatja, de erősen fontolgattam, hogy gyártani kellene ilyeneket. Nem festettet persze, hanem szépen kicsiszoltat. Görögországnak ezen a részén csak a nyers betont festették, pedig az anyag lehetővé tette volna a megmunkálást, mivel nem folyami kavicsot, hanem mészkő őrleményt használtak a betonhoz. Na, de ez már szakmai nézőpont, semmi köze a nyaraláshoz.
Pénteken már nem mentünk sehova. Kitakarítottuk a szállásunkat, levittük a part felőli út túloldalán lévő szemetes konténerbe a használt WC papírt. Itt ugyanis nem dobják bele a WC-be, hanem egy erre a célra rendszeresített edénybe rakják. Erre külön felhívták a figyelmünket.
Nem értem miért így kell, hiszen a papír elázik a csatornában, tehát nem okoz dugulást, de ha megkértek, akkor alkalmazkodunk a helyi szokásokhoz. Heverésztünk a szobában, leskelődtünk kifelé a hátsó utcára nyíló ablakon. Az út túloldalán álló egyik félkész házhoz éppen meghozták a fém ablakokat. Itt az volt a szokásos, hogy az ablakokat utólag építették be, nem egy időben a falazással. A nyílásokat körbeburkolták márványlapokkal, amihez aztán rögzítették az ablaktokot.

(Megint eszembe jutott, hogy a görögök nem a precizitásukról híresek, de ez esetben pontosan kell dolgozni. A magyar kőműves vagy lefarag a téglából, vagy melléfalaz az ablaknak, ha nem jó a méret. Legfeljebb a tokból vág le. Persze tudna méretpontosan is dolgozni, de arra rá kell kényszeríteni.)

Az udvar felőli ablakból a házigazdánk ténykedését figyeltük. A szomszédos üres telken tartotta a nyulait. Nem ólakban, mint minálunk szokás, hanem – lévén a házinyúl eredetileg üregi nyúl – üregekben. A nyulak maguknak is ástak fészket a laza talajban, de a gazda segített nekik. Ásóval gödröket készített, amit deszkával fedett, majd rádobálta a földet. Feltételezhetően az új lakhelyek építésével kerülte el a takarítást. Nagyon tetszett, hogy a nyulakat füttyszóval hívogatta, amelyek rohantak a kerítéshez dinnyehéjat enni. Minket pedig kiabálással, a tenger felé mutogatással hívott, amikor delfinek jelentek meg a közelben. Elég nehezen értettük meg mit akar, így mire leszaladtam a fényképezővel, már messze jártak. Látni azért még sikerült. Az volt benne a nagy dolog, hogy nem állatkerti, hanem vadon élő delfineket volt alkalmunk megfigyelni, a természetes környezetükben.
Este, a házigazda invitálására lementünk az udvaron álló sátorba TV-t nézni. Nem egyszerre, hanem egyenként szállingóztunk le. Az öreg, minden egyes vendég jöttére felugrott, és odahozott egy széket. A híradót néztük. Egy szót sem értettünk, pedig a házibácsi még kommentálta is a híreket. Természetesen ő is görögül, ami ugye nekünk kínaiul van. Az időjárás jelentés volt csupán amit értelmezni tudtunk, mert képileg úgy állították össze, hogy nem volt szükség a beszéd megértésére. Ez azért érdekelt bennünket, mert szombaton letelt a nyaralás, indultunk haza. A filmet már egyikünk se nézte.
Felmentünk a társalgónkba, meginni még a maradék italkészletünket, s összegeztük az elmúlt hét élményeit, megállapítottuk, hogy nagyon rövid volt. Már csak azon kellett izgulni, hogy Zoliék hogyan fognak hazajutni, mert ez nem volt egyszerű dolog.

Sztrumanikosz kolposz 3.

Megérkeztünk Görögországba.

Jött egy kék egyenruhás, aki papírlapokat osztogatott. Mutatta az irodát, ahová majd be kell vinnünk. Jól jött most a minimális angol tudásom, legalább el tudtam olvasni, milyen adatokat kérnek. Csabáéknak a segítségemre volt szükségük, s ez dobott egy lapáttal az önbecsülésemre. Érdekesnek találtam, hogy nem kellett félre állni, csak maradtunk a sorban, pedig nem tartom valószínűnek, hogy minden átkelőnek egyforma időbe telik, amíg kitölt egy belépő lapot. A lapokat bevittem az irodába, ahol szinte rá se néztek, csak ráütötték a pecsétet, majd mutatták, hova menjek a paszporttal.
- Green card of the car, please – mondta az ügyintéző, miután megnézte a négy útlevelet.
Az utasok nem kellettek hozzá, elhitte, hogy az általam benyújtott útlevelek tulajdonosai ülnek odakinn a kocsiban. Benyújtottam a kért igazolást.
- Kéri a zöld kártyát is, amit a kocsira kellett kiváltani. – mondtam Csabának, aki mögöttem állt a sorban. Tudtam, hogy nem fogja érteni, amit kérni fognak tőle, s ekkor megint nagyon büszke voltam az angol tudásomra, ami valójában éppen csak a semmitől több valamicskét.
Beültünk a kocsiba, vártuk, hogy majd jön a vámos, vagy valaki, de senki nem jött oda. Felnyílt előttünk a sorompó. Gondolom azért, hogy mehetünk, hát elindultam.

Csendes kis átkelő. Egy jó darabig az úton is alig volt forgalom. Kiszélesedett a völgy, és a folyó is, bár itt is sekély volt a meder, sok helyen kilátszottak a kövek a vízből. Annyi változott az eddigiekhez, hogy itt már nem Struma volt a folyó neve, hanem Strumonas. A határtól 35km volt a következő pont, ahol irányt kellett változtatni. Mint már említettem, a sebességkorlátozásra különös gonddal figyeltem. Itt, minden elágazásnál lassítani kellett, de jól is jött nekem ez a szabályozás, mert legalább volt idő eldönteni, merre kell tovább menni. A következő támpont Sérres. Ott majd le kell térni a főútról, nehogy elmenjünk Dráma felé Trákiába. Rácsodálkoztam a görög falvakra. Filmekről ismert amerikai városkákra emlékeztettek. Széles utcák mellett többnyire lapos tetős, emeletes házak sorakoztak. A földszinten üzletek, műhelyek, garázsok.

Minden faluban egy-két benzinkút. Minden ház készen van, nincs építőanyag, se törmelék. Sehol egy csepp szemét, vagy gazos, elhanyagolt telek. Erős a kontraszt a tegnap látottakkal. A görögökről nem hallottam, hogy nagyon precízek, igényesek. Inkább lazák, kicsit trehányak. Ennek most éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Még azt se mondhatom, hogy kirakat falvak, hiszen mi most ugyancsak letértünk az idegenforgalmi fő csapásirányról. Eddigi útjaim során csupán Ausztriában láttam hasonlóan tiszta, rendezett településeket. A román és szláv területekről ne is beszéljünk, azok egyáltalán nem ilyenek. A falvakban, a széles utcákon mindenféle autók parkolnak. Többségük nem is személykocsi, hanem japán gyártmányú pickup. Toyoták, Nissanok, Mazdák, de legtöbb a szemmel láthatóan régi Isuzu. Sérres előtt 5km-el, befurakodtunk a Thessaloniki felől jövő forgalomba. A várost elérve követjük a „transit” tábla iránymutatását. Eléggé tekervényes útvonal, de legalább biztosan átvezet a városon, nem tévedhetünk el. Errefelé már nem sok csodálnivaló van a tájon. Csupasz dombvidék, még fára sem emlékszem. Az út ettől még nem volt unalmas, volt benne lejtő, emelkedő, éles kanyar bőven. Sokszor felfigyeltem ugyanarra a szöveges táblára. Csak a sokadiknál jöttem rá, hogy a rossz minőségű útra figyelmeztet. Nem tudom miért rakták ki, hiszen a burkolat szinte hibátlan volt. Ahol mégsem, ott már építették a másik útpályát. Különös módját választották az útjavításnak. Nem foltozgatták az aszfaltot, hanem az elhasználódott út mellé építettek másikat. Meg sem említeném, ha egyedi esetet láttam volna, de sok ilyen szakasszal találkoztunk a környéken. A számunkra megfelelő irányban csak mellékutak vezettek, ezek közül sem az ideálist találtuk választani. A szükségesnél talán 10 km-el mentünk többet. A tájat uralta az előttünk magasodó Pangeion hegy, ami már közvetlen a tengerparton emelkedik a tengerszint fölé 1800 méterre. Megnyugtató érzés, hogy addig már nem kell elmennünk, tehát közel járunk a célhoz és még nincs is este. Igaz, jónak láttam a lámpát felkapcsolni, hiszen a napszakhoz képest erősen romlottak a látási viszonyok. Erősen beborult. A többi közlekedő partner nem követte a példámat. Mint még a délután folyamán megtapasztalom, a görögök csak akkor kapcsolják fel a világítást, ha már nem látnak.
Erős szürkületben sem. A helységjelző táblák csak görög betűvel voltak kiírva, amit nagyon nehéz néha beazonosítani. Sok esetben nem lehet megtalálni a megfelelő latin betűt, így fordul elő, hogy különböző változatait olvashatjuk ugyanannak a szónak.
Az útirány-jelzőkön angol felírat is van, de nem mindig. Felfigyelünk egy hosszú szóra, ami vízszintesen áthúzott O betűvel kezdődik. Egy idő után már – elsősorban a szó hosszáról – felismerjük, hogy ez a Thesszaloniki. A nagybetűket lassan megjegyezzük, de a kicsiket képtelenség megtanulni. Némi segítséget adnak az egykori orosz nyelvi tanulmányaink. Vannak megegyező betűk. Egy, falun kívüli benzinkútnál megállunk. Nem kell még tankolni, inkább útbaigazítást kérnénk. Persze, ha már megállunk, miért ne tankolnánk. Nálunk akkoriban az oktánszám alapján különböztettük meg a benzint. Vagy úgy, hogy normál, és szuper. Én normált használtam a Samarába. Itt valami „a” betűvel kezdődő jelölés volt, amit nem tudtam micsoda, de még kiolvasni se nagyon sikerült. Azt se mondhattam, hogy 86-os, mert így, magyarul nem érti. A poros hátsó ablakra rárajzoltam a számot, de nem értette a kutas, miért teszem.
- Szuper? – kérdezte.
Ráztam a fejem, hogy nem. Letekerte a tanksapkát, beleszagolt a legutóbb tankolt bolgár benzinbe, s megállapította, hogy szuper. Jól van, akkor legyen az! Árban nem jelentős a különbség. Dollárban, márkában fizethettük. Kicsit nehezen jött össze a kiszámolása, de végül jó árban tankoltunk. Drachmában – vagy ahogy a görög betűk kiolvasásával magyarul hangzik - apaxmaiban, jobb lett volna, de nem váltottunk eddig még pénzt.
Ezután jött a lényeg. Mutogattam az útra, s kérdeztem, hogy ez lesz-e a helyes irány Amfipois felé. Kicsit furcsán nézett, de rábólintott. Bizonyára nem értette, miért nem a tengerhez megyünk. Amfipolis-ban nincs semmi csak romok. Ugyanabban az irányban kell elindulni, csak le kell térni. Egyszerűbb lett volna a tengert kérdezni. Igaz, nem tudtam még akkor, hogy pelagosz, de gondolom, azt is megérti, hogy mare. Tehát helyes volt az irány.

Leértünk a tengerpartra. Nem volt egy nagy durranás, erősen el volt borulva. Hullámzott a partnál, de nem láttunk messzire. Jobbra mutatott a hosszú tábla, az áthúzott O betűvel. A parti úton, hamarosan elértünk egy üdülőterületre. Az út szélén a szemetesre az volt írva, hogy Asprovalta. Nem latin betűkkel, de felismertük a nevet. Eddig helyben vagyunk, most már csak az Angela tours irodáját kell megtalálni. A vízparti szállodák egyikén, megláttuk az Angela Hotel feliratot. Bekanyarodtunk.
Nem ezt keressük, de talán köze van hozzá. Jól sejtettük. Magyar vendégek üdvözöltek bennünket. Nekik előnyük volt velünk szemben, mert a rendszámtábla alapján kitalálhatták, hogy magyarok vagyunk. Na, ezek legalább megértik, mit keresünk. Szerencsénk volt, mert éppen itt tartózkodott a tulajdonos fia, aki hamarosan indult a városba. Elvállalta a felvezetést. Így már könnyen odataláltunk. Itt figyeltem fel rá, hogy nem használnak világítást, így én is lekapcsoltam a lámpát. Igaz, valamelyest talán világosabb is volt, mint egy órával korábban.
Az irodában magyarul fogadtak bennünket. Átadtuk a papírjainkat.
- De hát magukat csak holnapra vártuk.
- Igen tudom, de a rádióban 4 nap várakozást jósoltak a kompnál, ezért indultunk hamarabb. Szerencsére elég volt egy napot várni.
- A szobáikat viszont még nem tudjuk átadni. Csak holnaptól lesz helyük. Sajnálom.
Tanácstalanul tanácskoztunk. Lassan már este lesz, nem nagyon van időnk szállást keresni. Ha más nincs, alszunk a kocsiban.
- Van itt valahol a közelben kemping? – kérdezte valamelyikünk.
- Van, de nem könnyű megtalálni. –
Furcsa válasz. Ha van, akkor biztosan kitáblázták, hogy a hozzánk hasonló elveszett turisták megtalálják. Azt is sejtem, hogy az útnak melyik oldalán kell keresni. Nem kizárt az sem, hogy már láttuk is, amint idefelé jöttünk. Talán eszébe jutott a kapcsolattartónknak, hogy a ma éjszakai szállás díja jobb lenne az ő zsebében, mint a számára idegen kemping kasszájában.
- Talán meg tudjuk oldani – villantotta meg előttünk a remény szikráját. Elmélyülten keresgélt a nyilvántartásukban, s végül eredménnyel járt.
- Ma éjszakára oda tudunk adni egy apartmant, amibe holnap jönnek, tehát reggel ki kell pakolniuk.
Nagyszerű! A hölgy kocsiba vágta magát, s elvezetett a helyszínre. Bemutatott a házigazdának.
A ház egy idős házaspáré volt, akik az irodának fix összegért kiadták egész szezonra. Ez azért érdekes, mert a kapcsolattartónk rájuk hivatkozott, amikor a – miénktől igényesebben berendezett, tehát drágább – szállás árát elkérte. Nehezteltünk rá érte, bár nem tudom, miért kaptuk volna ajándékba az egy éjszakát.
Mivel nem rendezkedhettünk be hosszabb időre, csak a legszükségesebb dolgokat vittük fel az emeleti szállásunkra. Szerdán este indultunk, csütörtök hajnalban, a kocsiban aludtunk, következő éjjel a Duna kempingben, ahol nem kívántunk a hideg vízben lezuhanyozni. Most van péntek este, fürödni kellene mind a nyolcunknak. Csakhogy! Vihar volt az elmúlt napokban, értelemszerűen nem sütött a nap. A melegvizet viszont kizárólag a tetőn elhelyezett napkollektor termeli. Vagyis nincs melegvíz. Ha ettől eltekintünk, nagyon remek apartmant kaptunk. Nyolcan is jól elférünk benne. Egy ugyanilyet szívesen elfogadnék lakásnak is. Azt nem is gondoltuk, hogy mekkora szerencsénk van a fürdőkáddal, ugyanis a későbbi szállásunkon csupán tusolók voltak. Ez azért lényeges, mert a konyhai tűzhelyen melegítettünk fürdővizet. A zuhanyrózsába körülményes lett volna beletölteni. Szerencsére elég nagy edényeket találtunk. Mire végeztünk a fürdéssel ugyancsak benne voltunk az éjszakában. Így nem nagyon gyönyörködhettünk a kilátásban az erkélyről, ami az Égei tengerre nézett. Most viszont a „fekete” tengerre, mivel sötétben minden tenger fekete

Másnap reggel el kellett hagyni a lakosztályt. A felhordott holminkat már nem vittük le, hanem berakhattuk a szemközti két apartmanba. Ezt ajánlották fel, s egy harmadikat, amely a hátsó utcárólnyílt. A végleges elhelyezéssel meg kellett várnunk a buszt,amelyik Zoliékat hozta. Nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal,de egyébként is az lett volna a legfontosabb ténykedésünk, hogy lemenjünk a partra. A ház előtt volt egy út, utána a víz felé lejtő homokos part. A víz lehetett …nem mértem …legalább nyolcva-száz méterre a kaputól. Nem lehetne mérve se pontos távolságot mondani, hiszen naponta növekedett. Egy hét alatt legalább 10m-el messzebb került. Az első napokban még a vihar utóhatását érezhettük, de naponta visszább húzódott a víz. Kedd estére már teljesen elsimult. Délutánonként mindig felerősödött a hullámverés,de alkonyatra tükörsima lett.
A homok durva szemcsés volt, nem lehetett belőle homokvárat építeni, mint ahogy a Fekete tengernél tettük. A gyerekek persze próbálkoztak. Sétálgattunk a parton, gyűjtöttük a kagylókat, kavicsokat. A gyerekek belemásztak egy, a homokban lévő csónakba, amiért nagyon mérgesen kiabált egy helybéli. Nem értettük, de azt hiszem arra tett javaslatot, hogy hagyják el a csónakot. Türelmetlenül figyeltük az utat, hátha jönnek már Zoliék. Tizenegy óra múlt egy kicsivel, amikor megérkeztek. Mielőtt felcuccoltak volna, lejöttek a partra. Elbűvölten nézték az erősen hullámzó, végtelen tengert. Jól esett látni, hogy milyen hatást tett rájuk. Ők még most láttak ilyet először. Mi már másodszor. Emlékszem, hogy énrám nem így hatott,amikor először megpillantottam. Párában úszott, amikor az Aranyhomoknál megláttam. Várnában hatalmas, házilúd méretű sirályok repkedtek az út fölött,izgatottan vártam, hogy megtekinthessem végre a tengert is. Amikor végre megláttam, csak olyan volt, mintha egy folyóhoz értünk volna, aminek a köd miatt nem látjuk a másik partját. A “bűvölet” csak másnap jött,amikor a szikrázó napsütésben elláttam a legalább 30km-re lévő mészkőszirtig, a Kaliakra fokig. A keleti látóhatáron teherhajók araszolgattak Várna felé, vagy éppen onnét távolodva.
- Mekkora víz! – tört ki Zoliból a döbbenet.
Érdekesen hatott rám a csodálkozása. Olyan volt, mint amikor a gyerekem felfedez valamit, amit én már régen ismerek. A második tengerparti nyaralásommal én már világjárónak éreztem magam.
Az asszonyok zökkentettek ki bennünket a bámészkodásból.
- Gyertek befelé, hordjuk fel a cuccot!
Mentünk.Végighallgattuk, amint Nagy Zoliné Mari, kiharcolja a jussunkat. A kapcsolattartó hölgy a reggel felajánlott elhelyezéshez tartotta magát, de Mari nem hagyta magát, ragaszkodott a kifizetett negyedik apartmanhoz is. Végül ő győzött. Nem is a hátsó utcait kapta, hanem a fölöttünk lévő kettőt, így egy helyre kerültünk mindannyian. A közös társalgót a mi szintünk széles folyosóján alakítottuk ki. A szemközti lakosztályba – ahol az első éjszakát töltöttük - egy fiatal pár költözött be, de velük nagyon ritkán találkoztunk. Így szinte magunk voltunk.
Miután berendezkedtünk, mi felnőttek egyen-kettenként leszállingóztunk a partra, vigyázni a gyerekekre, nehogy vizesek legyenek. A szél erősen fújt a tenger felől, magasra felcsapva a hullámokat, vízpermettel beterítve a parton állókat. A gyerekek beszaladgáltak a visszahúzódó vízbe, majd amikor jött a következő – néha méternél is magasabb - hullám, futás kifelé! Akinek sikerült a hullám előtt kiérni, futás közben az is összecsapta magát. Néhány percig próbáltuk tiltani a berohangálást, de aztán mi se bírtunk ellenállni. Mikor utolsóként Ibolya is leért a partra,már mindenki csurom víz volt. Először még mérges volt ránk, de ez csak addig tartott, amíg ő is a mi sorsunkra jutott. Remekül éreztük magunkat. Zoliék most találkoztak először a tengerrel, nekünk meg az tetszett nagyon, hogy nekik nagyon tetszik. Nekünk ugyan nem volt már újdonság, mégis boldogan rohangáltunk a nedves homokon, a felcsapódó víz elől nagyokat ugrálva. Felnőtt, gyerek, mindegy. Semmi különbség nem volt köztünk. Többnyire csak derékig áztunk el, de Zsófi tovább. Az ő ruhája nyakig lett vizes. Na, meg azon felül még a feje is.

- Nagyon jó volt. – nyilatkozta később – Minek mentünk oda, ha nem lehettünk vizesek?
Teljes mértékben egyetértek. Ez az egész utazás arra lett kitalálva, hogy jól érezzük magunkat. Ha ehhez az kell, hogy csurom vizesek legyünk,akkor legyünk csurom vizesek!

Vasárnap reggelre elállt a szél, de a tenger még mindig erősen hullámzott. Nagyon jól szórakoztunk azzal, hogy a labdát messzire berugdostuk, de a hullámverés mindig kihozta. Csütörtök este a tükörsima víz véletlenül érte el a labdát, ami lassan elkezdett befelé úszni. Mivel hosszú nadrág volt rajtam, nem voltam hajlandó bemenni érte. Amikor már tíz méterre volt a parttól, Zsófit se mertem engedni, hiszen őt ott már ellepte volna. Mire Nagy Zoli odajött hozzánk, már neki se javasoltam, hogy beússzon. Így a labda lassan, de biztosan elúszott a tengeren messze-messze. Az vígasztalt, hogy úgyis lyukas volt már. Egy halászcsónakból meglátták, s mivel nem tudták mire vélni, odakanyarodtak érte, és megszákolták. Aztán mégse tartották meg, hanem elrúgták, hátha más is kihalássza majd.
Na, de ez még egy későbbi eset, most még csak vasárnap van, ismerkedünk a közvetlen környezettel. Semmi látványosság nincs a közelben, csak maga a tenger. Ez egy üdülőövezet. Nincsenek lakóházak sem, csak a hozzánk hasonló népek számára épült nyaralók. Presszók, vendéglők voltak ugyan, de nem láttuk értelmét beülni, hiszen önellátók voltunk, tudtunk magunknak főzni, italt pedig vettünk a közeli élelmiszer boltban. Ha bazárt akartunk látni, kocsiba kellett ülni, és bemenni Asprovaltára. Noha azt hittük ott vagyunk, valójában ezt a részt Néa Vrasnának hívták. A főúttól a hegyek felé volt egy Öreg Vrasna is, ott lakhattak – gondolom – a görögök. (Az Öreg persze nem így magyarul, de ezt jelentette a görög jelző, amit már elfelejtettem.)

A mi partszakaszunkon még rendezett strand se volt,ahhoz is el kellett volna menni Asprovaltáig. Na, de legalább nem kellett idegen embereket kerülgetni, itt szinte magunk voltunk. Vigyázni is magunkra kellett. Nem volt ajánlatos tíz méternél jobban eltávolodni a parttól, mert gyorsan mélyült. Kicsit már tudtam ekkor úszni, de még csak ott mertem próbálkozni, ahol egyébként leért a lábam.
Nem voltam olyan bátor, mint korábban az Aranyparton. A hullámtörő gát takarta a kilátást Várna felé. Gondoltam, besétálok a végéig, hátha többet látok. Már a nyakamig ért a víz, ami persze hullámzott is. Néhányszor átcsapott a fejem fölött, jobbnak láttam visszaindulni. Csak az volt a gond, hogy nem arra mozdultam, amerre akartam. Ahhoz, hogy a kívánt irányba tudjak megdőlni, már túl mély volt a víz. Mi tagadás, elfogott a halálfélelem. Rögtön azt figyeltem, hogy a legközelebbi strandoló is milyen messze van tőlem. Ha azonnal észrevennék, hogy bajban vagyok, akkor se érnének ide időben. Arról nem is beszélve, hogy ha nem látnák, hogy fuldoklom. Néhány felugrás után sikerült a part felé lépnem néhányat, ahol már biztonságban éreztem magam. Ekkor határoztam el, hogy meg kell tanulnom úszni. Két évvel később, még nem sok eredménye volt az elhatározásomnak.

Volt a közelben egy nádfedeles bár, közvetlen a parton. Oda csak Zoli ült be egyszer a fociról beszélgetni a görög személyzettel. Érdekes lehetett úgy, hogy nem volt közös nyelv, amin kommunikálhattak volna. Mivel közülünk csak ő volt ott egyedül, az elmondására kell hagyatkoznom, pedig biztosan jókat lehetett volna nevetni. Mint ahogy az is érdekes beszélgetés lehetett, amikor Asprovaltán érdeklődtük a futball európabajnokság eredményét. Ez akkor történt, amikor Csabával és Zolival elszabadultunk a családtól. Előbb persze tettünk egy közös kirándulást.
Vasárnap dél körül elsétáltunk a parton a városig, kirakatokat nézni. Nagyon messze volt, nem is mentünk el ide többször gyalogosan. Ilyen helyen nem számít a vasárnap, minden nyitva van. Képeslapon kívül mást nem vettünk. Kalapot nézegettünk, meg gyümölcsöt, ami a dinnye kivételével mind nagyon drága volt. A dinnyét persze nem akartuk ilyen messziről cipelni, így egy pickupról vásároltunk, hitünk szerint a szállásunk közelében. A közelséget illetően persze tévedtünk. Legalább egy kilométert kellett még cipelni a két dinnyét,amit vettünk.
Mivel mindkét kezemben volt egy-egy dinnye, nem lehetett váltogatni. Tamás segített néha egy kis ideig. A kis Nagy Zoli csak egyet cipelt, de az 12kg-s volt. A két ember – Csaba és Zoli – valahol elkószáltak a nagy sétálásban, így ők kimaradtak a cipekedésből. Az volt a vicc az egészben, hogy mire a szállásunkra értünk, a dinnyeárus is ott volt a ház előtt.
Megírtuk az üdvözlőlapokat, és mi fiúk megkaptuk a parancsot, hogy adjuk postára, váltsunk pénzt és hozzunk grillcsirkét. Beültünk Csabával meg Zolival a Nissanba, és irány a postaláda, meg a bank. A pénzváltást úgy gondoltam, hogy kisebb címletű márkát kértem volna. Mivel nem tudtam másképp, újjaimmal ollózó mozdulatot mutattam. Biztosan értették, de nem jött össze az üzlet. Az utazási irodánkban oldották meg a gondomat. Ezután átmentünk abba a kisvendéglőbe, ahol a családi séta során is kinéztük, hogy legszebbek a grillcsirkék. A csirkés Alfonz, Adolf, vagy Oszkár (valami ilyesmi neve volt ) összeillesztett ujjhegyeit a csücsörítő szájához emelve mondta, hogy csirke. Nem csikken, hanem magyarul, hogy csirke. Csak ezután kérdezte meg, hogy németek vagyunk-e, vagy magyarok. Lehetett itt más ételt is rendelni, de a csirkét ajánlotta. Vettünk is tőle mind a hárman egy-egy jó nagyot. Mindegyik több volt egy kilónál. Finom is volt, mint ahogy az eladó mutatta. Én még kedden is ebből reggeliztem. Amíg vártunk a csirkére, kértünk egy-egy sört, Zoli még egy ürgét is mellé. (fél decis üveges pálinka) Alfonz javasolta, hogy foglaljunk helyet. Zoli körbekínálta az ánizspálinkát. Az üveg tartalma csupán egy korty, óvatosan kellett kóstolni, hogy mindenkinek jusson. Egyetlen pincurka korty egyszerre kétféle véleményt mondatott velem. Először nagyon furcsának, majd nagyon fínomnak találtam. Később megváltozott az ánizsról a véleményem, de mivel csak ilyen pálinkát találtunk egész héten, nem nagyon válogathattam.

Amíg iszogattunk, figyeltük a legalább két méter magas, feltűnően ronda görögöt, amint készíti a csirkéinket. Ollóval lenyirta a sütőből, papírba becsomagolta, átkötötte spárgával, majd odahozta az asztalhoz. Zolit nagyon izgatta az európa bajnokság végeredménye, ami éppen ezekben a napokban zajlott, s már éppen csak a döntő volt hátra, amikor elutaztunk hazulról. Az utcán sétálgatva találtunk Népszabadságot, de még a szerdai szám volt meg, amiben ez még nem volt benne.
- Meg kellene kérdezni, hogy ki győzött!
- Na, majd én megtudom – ajánlkoztam. Megkérdezem Alfonztól, biztosan tudja.
- Du ju szpik inglis? – szögeztem neki a kérdést, amikor odajött.
- Ih sprekt dojcs – válaszolt, miközben ingatta a fejét, hogy nem ért angolul. Nem állt ott felettünk, mivel neki közben dolga volt. Ennek ellenére megfogalmaztam a kérdést, hátha mégis kitalálja, mit akarunk megtudni. Amikor az üres poharakért jött, megszólítottam.
- Vics nésőn dö csempjön, in dö jurop futból csempjönsip? Denmark, or Néderland?
- Finító. – válaszolt kurtán.
Ezek szerint megértette, hogy miről kérdeztem, csak azt nem, hogy mit. Na, ettől nem lettünk okosabbak. Zolinak másnap délelőttig kellett várni, hogy a már említett nádas büfében megtudja az eredményt. Mivel engem nem érdekelt, azóta se tudom az eredményt.

Ezzel a kalandunkkal vége is lett a vasárnapunknak. Természetesen egy fürdést még megejtettünk a tengerben, a kapuban lévő zuhanyozónál lemostuk magunkról a sós vizet, mert ha nem tettük, az ablakból figyelő tulajdonos ránk szólt. Nem tűrte, hogy lábunkon behordjuk a homokot. Noha nem volt nehéz dolga a takarítással, hiszen az egész folyosó, lépcsőház, márvánnyal volt burkolva, amit naponta végigslagozott, s ezzel ki is volt takarítva. A lépcsőkön, és a széles előterekben – szinte sötétben – nagyon üde növények zöldelltek. Csodálkoztam is rajta, hogy mitől olyan egészségesek, hiszen egy kis napfény azért kellene nekik, amire esélyük se volt. Csak később jöttem rá, hogy ezek művirágok. Nagyon tetszett a szobáknak a fala. Nem egyértelmű, hogy tapéta volt rajta, vagy valami nemesvakolat, de olyan durva felülete volt, mint nálunk a külső színezéseknek. Később, ennek hatására idehaza raktunk fel hasonló műanyag tapétát, de nagyon megszenvedtünk vele. Na, szóval fürdés után vacsora, majd kiültünk a társalgónak kinevezett előtér műanyag asztala mellé, sörözgetni, beszélgetni. Jó alkalom volt, felemlegetni a tavalyelőtti nyaralásunkat, amit nem is annyira Zoliéknak meséltünk, hiszen volt már alkalmuk hallani, hanem a magunk kedvéért. Jó apropó volt a péntek délelőtti gyorshajtás, amiért mindkettőnket megbüntettek. Ennek kapcsán kifejthettük Bulgáriával szembeni ellenszenvünket, amiért mindig molesztálnak a rendőrök.



Sztrumanikosz kolposz 2.

Keresztül Bulgárián

Nem időztünk sokat a Vaskapu 1. fölött. Az árnyékban nem volt igazán kellemes az idő. A hegyeket menet közben is láthattam, a hatalmas betonépítményen pedig nem nagyon volt mit nézni. Azt találtam érdekesnek ebből az állásból nézve, hogy nem lehetett érzékeli a vízszint különbséget, pedig 20 métert már észre kellene venni.

Elindultunk. A gátra vezető útra csak egy pillantást tudtam vetni. Álltak ott kocsik, s nyilván határsorompónak is lennie kellett, de ezt inkább csak tudtam, mintsem láttam. Erős késztetést éreztem, hogy lerövidítsem erre az utat, de miután túlhaladtunk, végképp eldőlt a dolog, hiszen vissza már úgyse fordulunk. Szörényváron, eltávolodtunk a folyótól. Bekeveredtünk a városba. Erősen kellett figyelni a térképet, nehogy elmenjünk Craiova felé, amerre a főút vezetett. Úgy terveztük, hogy amennyire lehet, lerövidítjük az utat. Mielőtt kiértünk volna a városból, megláttam egy benzinkutat. Noha nem kellett még tankolni, de alig néhány kocsi várakozott, nem akartam kihagyni ekkora szerencsét. Visszafordultam, beálltam a csupán két kocsiból álló sorba. Csabáék nem tudták mire vélni a manővert, ők is visszafordultak, de csak félre álltak. Szerettem volna biztosra menni, ezért megkérdeztem a benzinkutast, hogy ad-e benzint lejért, de mivel nem értett magyarul, meglobogtattam előtte az Ibolykáéktól kölcsön kapott nagy köteg román bankót.
- No, no! ….tikett…Timisoara – a többit nem értettem, de mondandóját mutogatással egészítette ki, talán még az irányt is mutatta Temesvár felé.
Elővett egy kicsinyke cetlit, ami engem mozijegyre emlékeztetett. Mutatta, hogy olyat hozzak neki Temesvárról, akkor ad benzint.
- Anyád! Normális? Menjek vissza 200km-t, azért, hogy megint idejöhessek tankolni? Mennyi benzin kell ahhoz, hogy benzint kapjak? Még szerencse, hogy kitartunk Bulgáriáig. Márkával nem is próbálkoztam, noha nem kizárt, hogy azzal meglágyítottam volna a szívét.

Nekivágtunk az aprófalvas vidéknek. Előbb közel a Dunához, majd mi mentünk tovább szinte egyenesen, de a folyó egy nagy kanyart vett délre, sőt még inkább nyugatra is elkanyarodott, követve a túlparti hegyeket. A román oldal lankás dombjain jó messzire el lehetett látni. Ami feltűnt mindenekelőtt, azt közvetlen az út mellett láttam. Olyan szőlőültetvény, ahol a növény szabadon szétterül a földön. Hallottam, hogy azért hagyják így, hogy ne tudjon kiszáradni a talaj. Szerintem meg egyszerűen csak itt hagyták, elvadulni. Nem művelik. Karó talán azért nincs, mert a télen szükség volt rá. Errefelé nem nagyon van erdő, de még fa sem. Úgy látom, kertészkednek ezen a vidéken. Így logikus, hiszen nagyon jó öntéstalaj van itt, ideális a zöldségeknek. A néhány kilométerre kanyargó folyóból az öntözés is könnyen megoldható, hiszen ott aztán van víz bőven. Talán éppen ezért döbbentett meg, amit láttam. Ló vontatású lajtos kocsi állt az út szélén, és vödörrel hortják a vizet a barázdákba. Meg áll az ember esze! Nem egyedi eset, falvanként többet is láttam. Sokan kinn dolgoztak a földeken, a falvakban is nagy volt a forgalom, de főleg gyalogosan, vagy szamaras fogattal közlekedtek. Láthatóan szegény vidék ez.
- Te gyorsabban mész lakott területen, mint azon kívül. – fogalmazta meg Csaba a vezetésem kritikáját, egy rövidke megállás alkalmával.
- Lehet. Már nagyon unom az utat, jó volna mielőbb a határra érni. Ott várhatunk, ki tudja meddig.
Talán túloz azzal, hogy gyorsabban, de tény, hogy sehol nem lassítok, ha nem muszáj. Tényleg nagyon unom már. Régen volt este 9 óra. A hajnali alvás valamit segített, de nem pihentem ki magam rendesen. Na, és az éjszakai vezetés se normális dolog. Éjszaka aludni kell! Nem nagy vigasz, hogy kisebb a forgalom. Talán az lehet rá mentség, hogy a hőségben vezetés se jobb.

Fél 10-kor értük el Calafatot. Ugyanolyan poros, unalmas település, mint a többi falu a környéken, csak éppen itt van a határállomás. Noha, valamicskével azért mégis nagyobb, hiszen a kikötő is ad munkát jó néhány embernek. A legelső leágazásnál elhagytuk a főutat, mert követtük a TIR táblát. Igaz, hogy az nem nekünk szól, de biztos, hogy a kikötőhöz vezet. Elbizonytalanodtunk, megálltunk. Helybeli gyerekek vettek körül bennünket, kaptak is azonnal egy csomag kukoricapehely-t ajándékba. Mutatták az utat, hogy merre menjünk. Vissza a főutcára! Utolértünk egy kocsisort. Csak néhány autót láttunk, mert erősen lejtett az út, a többi takarásban volt. Egy katona jött felénk, mutogatott, hogy tolassunk visszább.
- Ez már a határ? – kérdi Ibolya.
- Azt hiszem. Legalábbis a határhoz várakozó kocsisor vége.
- Miért küld ez visszább bennünket?
- Hm? Talán amiért útkereszteződében állunk.
Valóban ez lehetett az ok, mert ahogy megindultak előttünk, intett, hogy zárkózzunk fel. Nyújtogattam a nyakamat, de nem láttam előre. Kiszállni nem mertem, mert azt reméltem, mindjárt indul a sor. Eltelt egy félóra is, amikor annyira haladtunk, hogy megláthattam, nincs az utca végén semmi, hanem elkanyarodik jobbra, egy másik utcába a sor. Mire mi is elkanyarodtunk, már a delet harangozták. Iszonyatos volt a hőség. A helybéli allergiás (taknyos) cigánygyerekek jöttek-mentek a kocsik között, kunyeráltak, vagy – mint egyszer az én esetemben is – benyúltak az ablakon, ha éppen aludt a sofőr. Zsófi ébresztett fel, hogy ne engedjem benyúlni a kocsiba a gyereket. Kénytelen voltam felhúzott ablaknál aludni. Nem volt könnyű, de pihentető semmiképp. Inkább sétálgattam az utcán. A kikötő bejáratáig negyven személykocsi állt előttünk. Nem is ebben az utcában volt még, hanem a lejtő alján elfordult a sor balra, s csak aztán be a kapun, ahol ellenkező irányban még mindig hosszú sor állt a vámig. Közben a kapun, a másik irányból sorakozó kamionokból is engedtek be. Egy már kialakult arányban. Ahogy a komp feltöltéséhez ez ideális volt. Előttünk a sorban német rendszámú drága autók álltak. BMW-k, Audik, Mercedesek. Feltűnően nem német utasokkal. Mindegyiknek fel volt húzva az ablaka, néhánynak a motorja is járt. Nem értettem, hogy miért. A légkondicionáló készülékről még csak nem is hallottam (1992-ben?) Vagy igen? Lényeg, hogy nem értettem, miért járatják a motort, mikor biztos, hogy még egy óra múlva is itt fogunk állni a sorban.
Legfeljebb közelebb a lejtő aljához, de ahhoz se kell motor, hogy előrébb guruljon. Közben már azon gondolkodtam, hol kellene tölteni az éjszakát, ha nem jutunk át ma. Innét már ráláttunk a Dunára. Láttuk, amikor jött a komp. Nem volt túl nagy, és csak egy járt délelőtt, délután már kettő. Behajóztak egy fordulóra 5-6 kamiont, meg kb. 10 személykocsit. Egy behajózás, egy óra. Lehetett latolgatni az esélyeket. Ha szerencsénk van, az ötödikre feljutunk. Nem tudom, honnét az infó, de állítólag fél 7 után már leáll az átkelés.
Unalmamban lesétáltam a partra előbb egyedül, majd legközelebb Tamás is jött velem. Kicsit lejjebb álltak uszályok egy nagy daru alatt, de éppen nem dolgoztak. Arra a területre nem lehetett bemenni, el volt kerítve. A révhez viszont el lehetett sétálni, egészen a kibetonozott rézsűre, ahová a komp kiköt. Máshol nem tudtuk a vizet megközelíteni, mert magas volt a part. Senki nem szólt ránk. A területen sétálgatott egy negyven év körüli egyenruhás (nem tudom mi lehetett) gépkarabéllyal a hátán. Ő lehetett a biztonsági szolgálat. Külföldiekhez nem is szólt, de igaza is van, úgyse értettük volna, mit mond. Egy tőlem kicsivel idősebb magyar turista szintén a fiával mászkált a parton. Vele beszélgettünk a körülményekről, mérlegeltük mik az esélyeink, ki hol áll a sorban. Mutattam a túlsó parton a kempinget, ahol két éve megszálltunk, és ahová most is be fogunk menni, ha sikerül még ma átjutni. Nem tudom látta-e, hol mutatom, mert nagyon távolinak tűnt. Megdöbbentően széles már itt a folyó. A Dunát olyannak szoktam meg, amilyen Budapestnél, hiszen ott láttam már több alkalommal. Ott se kicsi, de itt, legalább a duplája. Figyeltük a bolgár parton, ahogy elindul a komp, de az is elég hosszú idő, amíg ideér, pedig nincs messze. Persze nem úgy kell elképzelni az átkelést, mint ha hídon mennénk. Nem is szemben van a két rév. Gondolom, a víz sodrása határozza meg, hogy melyik irányba fordul, hol jön, és hol megy. Ha már két komp közlekedik, akkor egymásra is figyelni kell. A kis komp egy kétoldali felhajtóval épített hajótest, s a motoros az oldalához van rögzítve. Ezzel egyszerű a be és kihajózás, mert az egyik végén felmennek az autók, a másik végén lejönnek. A másik átkelőhajónak, amelyik délután állt szolgálatba, csak egy feljárója van, ezen meg kell fordulni az autóknak. Ez a hajó sokkal nagyobb, de a behajózása sokkal lassabban megy.


Öt óra volt már, amikor a vámhoz értünk. Lepecsételték az útlevelet, hogy elhagytuk Romániát. Ekkor ért ide az eső. Még minket tető alatt ért, és talán a lemez zörgése is erősítette az érzést, miszerint leszakadt az ég. Elképesztő intenzitással zuhogott. Pillanatok alatt patakban hömpölygött a víz lefelé a domboldalon.
- Na, most mi lesz? Esőben nincs átkelés. Elhagytuk Romániát, itt vagyunk a senki partján.
- Csak eláll tán!
- Nem úgy néz ki. Ha megcsendesedik is…
- Reménykedjünk!
Fél óra múlva elállt az eső. Ekkor már kikötött a nagy komp, amire elsők között jutottunk fel. Másfél óra elteltével még nem végeztek, de már ez egyáltalán nem izgatott. Éjszakára nem maradhatunk a fedélzeten, tehát már mindenképpen átjutunk. A kapitány minden talpalatnyi területet kihasznált. Utolsónak egy magyar kamion jött fel, ő állt a felhajtó közepén. Látta, hogy honfitársak vagyunk, nekünk panaszolta, mit várnak tőle.
- Nem normális ez az ipse. Azt mondja, hogy a túlparton majd tolassak le. Na, abból nem eszik. Ha megakad a pót a rámpán, engem letol fülkével együtt. Majd megoldja a kihajózást, ahogy akarja, de én nem tolatok le. Majd, ha mindenki lement, megfordulok, és úgy megyek le.
Így is történt. Hosszas veszekedés után elkezdték egy oldalt álló busszal, aminek alá kellett építeni az egyik oldalon, hogy le ne boruljon. Utána következtek a legelőbb feljött személykocsik, vagyis mi. Este nyolc órakor léptünk bolgár földre.



A vámosok nem siettek, de nekünk már mindegy, csak legalább sötétedés előtt elérjük a kempinget. Mielőtt elhagyhattuk a határállomást, ki kellett fizetni az úthasználati díjat. Civil fiatalok szedték, nem is voltam benne biztos, hogy jogosan. Egy magyar nő jött oda hozzánk, mondta, hogy alkudjunk. 5 $-t fognak kérni, de a busz is annyit fizet. Azt hiszem, kialkudtuk az egy dolláros belépőt.
A kempingben persze már nem voltunk ilyen szerencsések. Szép emlékünk volt erről a helyről, mert tavalyelőtt, amikor itt jártunk, bolgár viszonyokhoz képest nagyon tiszta kemping volt. Egy idős pár volt a gondnok, szépen rendben tartották a területet, a vizesblokkban tiszta aszfalt volt a padló, égtek a villanyok, melegvíz jött a melegvizes csapon, a WC se hagyott kívánnivalót maga után. Nem volt ugyan ülőkéje, de itt az nem is szokás.
Barátságos volt a szállásdíj, lehetett sört venni. Na, ez utóbbi lehetőség mostanra is megmaradt. Két fiatal működtette a helyet most. Már bealkonyodott, de azért nem lehetett nem észrevenni, hogy milyen gondozatlan a terület. Az ár határozottan drága volt, alkudni nem lehetett. A három személyes faházba nem mehettünk négyen, tehát nyolcunknak 3 házat kellett volna kifizetni. Annyit sikerült kialkudni, hogy a két asszony aludhatott a kocsiban. Ennyi óvatosságot egyébként is ajánlatosnak tartottunk. Nem lehettünk benne biztosak, hogy nem törik fel a csomagtartót, amíg mi a faházban szunyókálunk. A vizesblokkban nem volt világítás, így nem is mertünk bemenni a WC-be. A csapok is hiányoztak, a mosdókagylók is. A hang után mentem oda, ahol a még meglévő, de elzárhatatlan csapon folyt a jéghideg víz. Kicsit megmosakodtam, de nem mondhatnám alaposnak. Azt hiszem szappan se volt nálam. Egyedül az éjszakai alvásom, ami kifogástalan volt. Reggel én ébredtem utolsóként, de legalább jól kipihentem magam. Világosban már be is mertem menni megmosakodni, így teljes volt a felfrissülés.

Újult erővel vágtunk neki a következő szakasznak. Vidinben - most is épp úgy mint előző utunk során – érzésre navigáltam.
Nem ismertem az utat, de végül pontosan oda jutottunk, ahhoz a benzinkúthoz, amelyikhez akartunk. Ahhoz, ahol a Wartburgomba nem akartak adni olajat. Azt mondta a kutas magyarul, hogy „nin - csen”. Aztán mégis volt. Most is kellett egy kicsit variálni, mert nem volt egyetlen sztotinkánk se. Jobban jártunk volna ha van, mert abban az esetben kedvezőbb az ár, de csupán egy tankolás miatt nem váltottunk pénzt. Az átkelést is márkában fizettük, a szállást úgyszintén. Meg kellett tehát érdeklődni, hogy dollárért ad-e benzint. Láttam rajta, hogy érti a kérdést, de sokáig nem szólt semmit, kiszolgálta a vevőt, kiszolgálta a következőt, én pedig türelmesen vártam, amíg hozzám fordult az ajánlatával.
- Ejn liter, ejn dojcsmark
- Oké.
Odajött Csaba is. Megkérdezte, hogy „dízel?” Azt is ad. „Ejn liter, ejn dojcsmark.” Gonosz kis lelkemnek némi elégtételt adott az egyenlő ár, hiszen nem igazság, hogy neki olcsóbb az üzemanyag, mint nekem. Márpedig akkoriban mindenhol olcsóbb volt a dízelolaj. Ezért lett egyre népszerűbb a dízel motoros személykocsi.
Jelen esetben – gondolom – az egyszerűbb számolás miatt volt egálban a kétféle üzemanyag. Harmincegy liter fért a 42 literes tankomba. Nagyon jó a fogyasztás, még a 6 litert sem éri el 100km-en. Tehát volt még benne majdnem 200km. Ahhoz persze kevés, hogy kiérjünk Bulgáriából. Így viszont már nyugodtan mehetünk tovább. A benzinkutas korrektül járt el a fizetésnél, mert a visszajárót is márkában adta ide. Mondhatnám ezt természetesnek, de Szerbiában nem ez a szokás, mint ahogy már korábban tapasztaltuk. Ott helyi valutát adnak vissza, akármivel fizetek.
Elhagytuk Vidint. Egy útelágazásnál elbizonytalanodtam, de ennek ellenére nagy sebességgel közelítettem meg. A balra kanyarodó út volt ismerős. Nem véletlen, hiszen két éve arról jöttünk. Igaz, akkor is azért, mert korábban valahol letértünk a főútról. Erősen kellett fékeznem, hogy el tudjak kanyarodni. Csaba majdnem belém rohant.
- Miért kanyarodtál le? – kérdezte Ibolya. – Szerintem a másik a főút.
Kétszáz méter után leálltam. Jött Csaba, ő is átkiabált, hogy nem kellett volna elkanyarodni. Na, ezt tényleg elrontottam. Hát akkor menjünk vissza a főútra! Ráálltam egy biztonságos tempóra, de a falvakban se nagyon lassítottam, éppen úgy, mint tegnap.
Főleg azért, mert elég laza errefelé a településszerkezet. Nem úgy kezdődik, hogy egyszer csak tömör házsor, aztán egészen így van a falu végéig. Van egy-két ház, aztán semmi. Megint néhány ház, aztán megint semmi. Vannak ugyan helységjelző táblák, de mivel legjobb esetben is legfeljebb elolvasom, de megjegyezni úgyse tudom, nem is figyelek rájuk. Ibolya fogja a térképet, s néha összehasonlítja a neveket, bizonyságul, hogy nem tévedtünk el. Egy se nem faluban, se nem külterületen – gondolom táblán belül – állt egy ponyvás UAZ személykocsi, s mellette integet a rendőr, hogy álljunk meg.
- Na, ez meg ugyan mit akar?
- Majd megmondja. Mennyivel jöttünk?
Erre a kérdésre hamarosan megkapjuk a választ, mert egy pisztolyhoz hasonló szerkezetet mutat a policáj, aminek a digitális kijelzőjén az áll, hogy 78. Valamit beszélt, meg mutogatott. Természetesen egy szavát se értettem, de a kijelző azt mutatta, hogy hetvennyolccal jöttem. Ha ez lakott terület, akkor gyorshajtottam. Márpedig biztosan az, különben nem állított volna meg.
- Cén dojcsmark, oder stempli paszport – mondja németül, vagy mit tudom én hogyan, de ezt értettem belőle.
Olvastam, hallottam hasonló esetekről. Ezek szerint választhatok. Vagy most kifizetem neki a 10 DM-et, vagy bepecsétel az útlevelembe, miszerint meg vagyok büntetve. Utóbbi esetben az országból való kilépéskor a határállomáson kell kiegyenlíteni a tartozásomat. Utóbbi választás lett volna a jobb, mert esélyem lehet arra, hogy a határon nem veszik észre a pecsétet. Ezt persze csak utólag okoskodtam ki, akkor inkább odaadtam a tízest. Szerintem nem is adott nyugtát. Nem is kértem, örültem, hogy tovább mehetek. A mögöttem jövő Nissan nem állt meg, hiszen csak nekem intett a rendőr. Kicsit távolabb vártak be bennünket. Nagyon rosszul esett ez az eset. Ilyen költségek nincsenek bekalkulálva. Ezután jobban figyeltem a lakott területekre. A szelíd dombokat ekkor már hegyek váltották. Nem túl nagyok, de mégis hegyvidékre értünk, többnyire erdőben haladt az út. Elkezdett szemerkélni az eső.
- Valami van az ablaktörlőn – figyelmeztetett Ibolya.
Tényleg úgy tűnt. Nem törölt rendesen, a lapát nem érte az üveget. Abban a pillanatban le kellett volna kapcsolnom, de néhányszor még fordult, mielőtt felismertem volna, hogy mi a gond. Ekkorra persze az ablaktörlő szára maradandó karcolást mart a szélvédőbe. Mikor erre rájöttem, már késő volt.
Az eső miatt mégis meg kellett állnom, hogy megszüntessem a hibát. Az történt, hogy Vidinnél, a kéretlen ablakmosó a 80 pfennigemért, nem elég figyelmesen hajtotta vissza a kart. Nem figyelt rá, hogy a lapát kifordult. Ilyen eshetőségre nem készültem, hiszen nem gondoltam rá, hogy ez egyáltalán megtörténhet. A hangulatom tehát tovább romlott.

Egy erdei pihenőnél megálltunk. Túl voltunk már legalább 100 kilométeren, ideje lenne megreggelizni. Az eső már rég elállt, csak azért esett az a kicsi is, hogy velem kitoljon. Sütött a nap, de nagyon. A pihenőnél árnyékos helyet kerestünk. Na, meg vizet, de az nem volt itt. Jó húzás, mert így a szomjas utazó kénytelen bemenni a büfébe üdítőért. Mi is ezt tettük. Aztán leültünk az asztalhoz.
Jóleső figyelmesség volt a büféstől, hogy – noha nem tőle vettük a kaját – hozott ki nekünk abroszt az asztalra. Konzervbontás közben morogtunk egy kicsit a büntetés miatt, kielemeztük a kempingi tapasztalatokat. Tanulmányoztuk a térképet, mérlegeltük, hogy meddig jutunk el estére.
- Ebben az országban nem akarok még egyszer aludni. – jelentette ki Csaba határozottan
- Szerintem nem is kell – mondtam – Nyugodtan átérhetünk a határon. Már csak 200 km.
- Na, de lesz-e szállásunk, ha megérkezünk? Csak holnapra várnak bennünket. – aggodalmaskodott Mari, s be kell látni, jogos volt az aggodalom.
- Azért a rádióban emlegetett négy nap várakozáshoz képest, jól sikerült átjönnünk a Dunán.
- Ezt nem tudhattuk előre. Lehetett volna rosszabb is. - szólt közbe Ibolya.
A száraz kajához kevés volt az üdítő, jó lett volna egy nagy pohár víz. Főleg, mert egyébként is szomjas voltam. Vagy legalább kezet lehetett volna mosni! Az is sokat javítana a közérzetemen. Ettünk, és indultunk is, nem volt miért maradnunk tovább. Néhány száz méter után útelágazáshoz értünk. Megint rosszul választottam. Letértem a főútról, de most nem fordultam vissza. A térkép szerint erre még rövidebb is. Nyerünk majdnem 30 kilométert. Mihajlovgrádnál (Montana) elhaladtunk egy ismerős pihenő mellett. Itt álltunk meg két éve enni, a Fekete tengertől hazafelé jövet. Most nem álltunk meg csak Mezdra szélén, mert láttunk ott egy vízcsapot.

Végre megmoshattam a kezem. Mosakodni nem mertem, nehogy a helybeliek zokon vegyék a dolgot. Feltöltöttük az ivóvíz készletünket. Nem tudom, miért voltak türelmetlenek Csabáék, de tény, hogy hamarabb elindultak, mint mi. Erdős, hegyes vidék állt előttünk, nem láttuk őket egy ideig. Volt közben még útelágazás is, csak reméltük, hogy ugyanabba az irányba megyünk, mint ők. Beszereztünk ugyan erre az útra egy CB-rádiópárt, éppen az ilyen esetekre, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy csupán olyan távolságból tudtunk beszélni, amikor egyébként is láttuk egymást.
Erős emelkedőn kanyarogtunk fölfelé. Cseh kamionokat értünk utol. Egy pillanatra megláttuk köztük a Nissant. Na, megvannak, ez a lényeg. Előbb-utóbb majd beérjük őket. Előzésről szó nem lehetett, hiszen beláthatatlan volt az út. Negyvenes sebességkorlátozás volt kirakva, de sokkal többet nem is bírtunk volna menni. Bár a kamionok miatt ezt nem lehetett letesztelni. Az egyik kanyar után megint feltűnt a Nissan. Az út szélén állt, rendőrökkel beszélgettek. Mivel volt elég hely leálltam én is, de eléjük. Így visszavettük a vezetést.
Csak később beszéltük meg, hogy mi történt. Mi történt? Na ugyan mi? Gyorshajtottak. Igaz, csak hatvannal, de a negyvenes korlátozásnál ez egyértelműen gyorshajtás. Na, legalább nem röhögnek rajtunk, amiért megbüntettek. Így az igazságos.
- Mondtam, hogy pecsételjen az útlevélbe, de nem volt hajlandó. Csak a pénz kellett. 10 márka.
- Akkor ezután már óvatosan siessünk, mert büntetésre nincs több pénzünk. Mész előre?
Nem ment, maradt mindvégig mögöttem ezután. Áthaladtunk egy rettenetesen széles útszakaszon, amin már jártunk egyszer, s akkor sem értettük, miért építették ennyire szélesre. Feltételezhetően szükség-repülőtér. Csupán az szólt az elképzelésem ellen, hogy nagyfeszültségű villanyvezeték keresztezte. Itt tudtunk volna olyan gyorsan menni, amennyit bír az autó. Akár 200-al is. Negyvenes tábla volt ide is kitéve. Na, ezt azért nem tartottuk be, hiszen ilyen nyílt terepen messziről meglátjuk a rendőrt. Botevgrádnál elértük az autópályát. Most legalább megmutathatom a családnak azokat a hosszú alagutakat, amelyeken egyszer már áthaladtunk régebben, de akkor ők aludtak. Érdekesnek találtam akkor, hogy három egymást követő alagút egyaránt 800m hosszú. Most rájöttem, hogy nem jól értelmeztem a táblát.
Azt jelezte, hogy a táblától ekkora távolságban kezdődik az alagút. Na, itt legalább lehetett gyorsan haladni. Nem tudom, mikor kapaszkodtunk fel ilyen magasra, de nagyon lefelé lejtett a pálya. Elértük a körgyűrűt, Szófiánál. Autópályáról csak jobbra van kihajtó, de nekünk balra kellett menni. Igaz a város szemközti oldalán kell elhagynunk a térséget, nem nagy a különbség, de ha lehet, inkább a rövidebb úton menjünk.

Térképen egyszerű. Csak menni kell addig, amíg el nem érjük a Görögország felé vezető kijáratot. A valóságban viszont nagyon változatos ez a szakasz. Helyenként autópálya, máshol pedig sokad-rendű vidéki mellékút benyomását kelti. Néhol találkoztunk útépítéssel is, ami ugyancsak zavarta a tájékozódást. Közben persze rengeteg az eltévedési lehetőség. Nagy segítség volt, hogy utolérütnk egy görög kamiont. Mehet ugyan bárhová, de feltételeztük, hogy hazafelé megy. A sejtésünk jó volt. Amikor egy lámpás csomópontnál besorolt balra, már láttam a Grece táblát. Ez a jó irány.
Amikor letértünk, egy erősen emelkedő, macskaköves úton kapaszkodtunk felfelé a hegyre. Az út szélén egy kocsi mellől hevesen integettek, egyértelműen nekünk.
- Grece? – kérdezte a fiatalember.
Bólintottam. Nem értettem amit mondott, de pénzt vett elő. Valutát akar nekünk eladni. Én hülye! Ugyan mit gondoltam, mit akarhat?
Bosszúsan csaptam be magam után a kocsiajtót. Ezek miatt elveszítjük a felvezetőnket. Siettem, hogy utolérjem a görög kamiont. Az erős emelkedőn nem nagyon lehetett sietni, erő is kell az előzéshez. A Vitosán jártunk. Akkor nem tudtam, de tengerszint fölötti 800 méterre visz fel a Pernik felé vezető út. Ez a város adta Szófiától az irányt, de nem kell elmenni odáig, hanem majd elkanyarodunk délre, a Struma folyó völgyére, amelyet egészen végig követünk szinte a forrástól a tengerig. Az útelágazáshoz közeli parkolónál értük utol a görögöt. Kiállt pihenni.

Itt már nem kellett a segítsége, biztosan jó úton jártunk. Bolgár számozás szerint ez az egyes főút. Innét még mindig emelkedett az út, egészen a 900méteres magasságig. Még legalább 150km a határ. A táj viszont nagyon szép. Szófián túl jártunk már legalább 60km-el, amikor elhagyva a Vitosát, egy széles völgy fölött megláttuk a Rila hegység közel 3000m magas hófödte csúcsait.
Egy pihenőnél meg is álltunk, megcsodálni. Ilyet még nem láttam, hogy június végén hó van a hegyen. Igaz, ilyen magas hegyet se láttam még. Mi azért jóval alacsonyabban jártunk, de határozottan hidegnek éreztük az időt. Különösen a délelőtti eszméletlen forrósághoz képest. Kénytelenek voltunk melegítőt venni magunkra. Akkor azt gondoltam, hogy itt jártunk a legmagasabban, de ez tévedés, hiszen már régóta a folyóvölgyön haladtunk, a víz folyásával egy irányban, tehát lefelé. A korábbi 900 méternek már csak a fele volt itt a magasságunk, de ezeket az adatokat csak 17 évvel később néztem meg a domborzati térképen. Akkoriban nem is hallottam még olyan navigációs készülékről, ami segített volna tájékozódni. Népszerű turistalátványosságok ebben a térségben a rilai kolostorok. Oda-vissza kb 40km többlet, de nem érdekel bennünket, nem is érünk rá. Egyébként Görögországban is kereshetünk kolostort, ha akarunk, de nem akarunk.

Az út további része egy nagyon hosszú szurdok. Sziklát kevés helyen látunk, erdő borítja a meredek hegyoldalakat, melyek száz méterekre emelkednek fölénk. A sziklás folyómeder mellett néhol alig fér el az út, a vasút sokszor vezet alagúton át. Szeretem az ilyen tájakat, de autózni elég belőle 10-20km. Ez pedig legalább a duplája. Meg is állok azonnal, amikor egy pihenőhöz érünk, ahol vendéglő is van az út túloldalán. Ideje lenne már ebédelni, de nagyon sokan vannak, nincs szabad asztal. Kinn a parkoló is zsúfolt, mi nem is tudunk beállni, csak ott maradunk az út szélén. Indulnánk is gyorsan tovább, csak egy bolgár(?) fiatalember tart fel. Különös kérése van. Adna nekem valutát, amit át kellene vinnem a határon, ott pedig visszaadnám neki. Természetesen tisztességes díjazás ellenében. Azt nem tudom, hogyan értettem meg amit kér, de kizárt, hogy tévednék. Természetesen nem álltam rá az üzletre. Nagyon elegem volt már a valutázókból. Ki is felejtettem, hogy már ezen a völgyön jövet egyszer megállítottak. Olyan kétségbeesetten integettek, hogy azt hittem segítséget kérnek. Olyan indulatosan hagytam ott őket, hogy magam is megijedtem magamtól.
Kiértünk az erdőből, a hegyek dombokká szelídültek. A legelső út menti vendéglőnél megálltunk. Volt hely. Az ebédidőn bizonyára túl voltak már. Hozták nekünk az étlapot, elkezdtük tanulmányozni. Jólesett volna egy nagy adag gulyásleves, vagy bármilyen leves, de nem találtunk hasonlót sem.
Talán tudott volna segíteni a pincér, ha legalább annyit tudunk külföldiül, hogy „zupe”, de nem tudtunk. Így maradt a hasábburgonya, hússal, salátával. Kéretlenül hoztak mellé friss, meleg, ropogós cipót. Ez utóbbi nagyon finom volt, de inkább egyelőre elcsomagoltuk, hiszen a száraz kajához nem kellett. Ilyen helyeken az a legnagyobb gond, hogy a frissen készült ételekre sokat kell várni. Ezt magam is nehezen viselem, nem beszélve a gyerekekről, akik unalmukban ki is szaladgáltak az épületből. Ez meglehetős feszültséget okozott bennünk, hiszen nagyon közel volt a forgalmas országút. Meghozták a szárazra égetett húst, nekiláttunk az ebédnek. A káposztasaláta ugyan az utolsó szálig elfogyott, mégis száraz volt a kaja. A kóla se segített sokat rajta. Éhen persze nem maradtunk. Kiadós volt az adag, de a leves nagyon hiányzott.
- Ezt a napot már kibírjuk, holnap pedig főzhetünk az apartmanban annyi levest, amennyit akarunk. – vigasztalt bennünket Ibolya.
- Bár csak ott tartanánk már! – gondoltam, de nem szóltam, ne gondolják, hogy unom a vezetést.

Amikor végeztünk az ebéddel, éppen láttuk elsuhanni a Szófia környékéről ismerős görög kamiont. Gyorsan a nyomába eredtünk. Jó sokáig követtük, de a határ közelében lemaradtunk. Nem mertünk gyorsan menni, attól féltünk, hogy még egyszer megbüntetnek gyorshajtásért. Szigorúan tartottuk magunkat a sebességkorlátozáshoz. Ez a táblatisztelet megmaradt bennem a határ túloldalán is, amit a helybéli közlekedő partnerek értetlenül fogadtak. Na, de előttünk van még egy határátlépés.

A bolgár határőr meg se állított, csak intett, hogy menjünk tovább. A fehér-zöld-piros útszegő kő egyszer csak kékre váltott. Őrbódéban műtestőr, műpuskával. Megérkeztünk Görögországba.




Sztrumanikosz kolposz 1.

Át a Déli-Kárpátokon

Korán ébredtem. Nem aludtam sokat. Talán egy, legfeljebb másfél órát. Nem túl kényelmes a Samara vezetőülése, bármilyen jól hátradönthető az üléstámla. A fejemet bebillentem a támla és az ajtóoszlop közötti keskeny résbe, hogy alacsonyabban legyen, de a lábamnak sehogy nem akar elég hely lenni a műszerfal alatt. Ibolya mellettem valahogy jobban elfér. Nagyon jól kihasználja, hogy a műszerfal jobb oldali folytatása valójában egy mélyre lehúzott polc. Kínálkozik a lehetőség, hogy oda rakja a lábát. Nem tudom persze, neki mennyire kényelmes. Tény, hogy sose panaszkodik. A két gyerek – a 12 éves Tamás és a 10 éves Zsófi - nem tudom, hogy helyezkedett el a hátsó ülésen. Talán ledöntöttük az ülést, de nem vagyok benne biztos. A csomagtartót nem hasznosíthattuk hálóhelynek, hiszen tele volt pakolva.
Kicsit fészkelődöm, felhúzom a lábam az ülőlapra, de úgy se jobb. Két lábam összefonva, benyújtva középre… na így legalább elférek. Végig gondolom a mögöttünk álló éjszakát. Na, ez nem jó ötlet, hiszen most majd ettől nem tudok elaludni. Mindenesetre jó messzire eljutottunk, túl vagyunk vagy 600 kilométeren. Megyünk megint a tengerhez. Két éve jártunk a Fekete tengernél, most megyünk Görögországba. Jövőre, majd meglátjuk. Jó lett volna most az Adriára menni, mert közelebb van. Nagyon sok volt az előző úton az 1400km. Különösen hazafelé, hiába osztottuk be három szakaszra. Viszont Jugoszláviában háború van. Ezért jöttünk most is inkább Románia felé. Szerbián át sokkal gyorsabb lenne, de nem mertem bevállalni azt az utat. Inkább keresztülmegyünk Bulgárián is. Annyi ezzel a gond, hogy vagy elmegyünk egészen Giurgiu-ig, hogy hídon kelhessünk át a Dunán, ami nagyon nagy kerülő, vagy beállunk a Calafat és Vidin közti komphoz, és kivárjuk a sorunkat. A rádió azt mondja, hogy akár 4 nap is lehet a várakozás. Ezért korábban is indultunk egy nappal a tervezettnél. A sógorék kora este eljöttek hozzánk Bogácsra Egerszalókról, hogy az éjfélre tervezett indulásig még egy kicsit aludjunk.

Nem tudom, hogy képzeltük ezt. Már mindenki olyan izgalomban volt, hogy senki nem tudott elaludni. Kilenckor úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Mint az előző utunkon is szinte mindig, én mentem elől, a sógorék követtek. A faluból kiérve 110-el, aztán visszavettem a tempót, és nyolcvan körül állt be az utazósebesség. A Mezőkövesd, és Poroszló közti úton nappal se volt ajánlatos ettől gyorsabban menni. Tiszafürednél megcseréltük a sorrendet, hiszen Csaba rendszeresen jár Karcagra, jobban ismeri az utat. Aztán mint kiderült, ebből semmi előny nem származott, mert a várost elérve megállt, és engem engedett előre. Én pedig annak rendje módja szerint el is tévedtem. Évekkel később meséltem ezt egy született karcaginak, aki megnyugtatott, hogy nem kell miatta szégyenkeznem, mert náluk mindenki eltéved. Várostérképünk persze nem volt. Egy Skoda mellett beszélgető társaságtól kértem útbaigazítást. A lehető legjobb megoldás adódott, hiszen indultak Püspökladányba, ami nekünk éppen a kívánt irány. A Karcagról való kijutást még útelterelés is nehezítette, tehát nagyon jól jött a helyismerettel rendelkező felvezetés, pontosabban kivezetés. Indulás előtt még felhívták a figyelmünket, hogy majd amikor ők kiállnak előlünk, nagyon figyeljünk, ne menjünk a felüljáróra, mert akkor elmegyünk Debrecen felé. Ezután már semmi navigációs gondunk nem volt a határig. Néha adódott olyan bosszúság, hogy lassan haladtak előttem, de a szembejövő jármű fénye miatt nem mertem előzni. A rettenetesen hosszú, egyenes szakaszokon nehéz volt a távolságot megbecsülni. Biharkeresztesen nem álltunk meg tankolni, mert azt gondoltam, megtehetjük közvetlen a határnál, de tévedtem. Így, már az átlépésre várakozó sorból kellett visszafordulnunk, s ezzel még 15km-t hozzátettünk az úthoz. Aztán átléptünk Romániába. Alig kellett várni, nem voltunk sokan. Talán a kamionok, de azokkal nekünk személyautósoknak nem kell foglalkozni. Közvetlen a román vám után félreálltunk kávézni.

Ekkor volt éjfél. Éhes voltam, de nem csak én egyedül. Így tehát megvacsoráztunk, vagy megreggeliztünk, kinek hogy tetszik. Noha 12-kor ebédelni szoktunk. Nem voltam még túl fáradt, bár, ha jól belegondolok, 3 órája voltunk úton. Azért ez se nevezhető mindennaposnak. Romániában kb. 500km-t kell leküzdenünk. Reggelre talán meg is lesz, bár nem biztos. Amikor elindultunk, akkor láttam csak, hogy a túloldalon mekkora a tömeg.
Nagyon óvatosan kellett elhaladni a várakozók között, hiszen jöttek-mentek gyalogosan, közvilágítás pedig itt már nem volt. A román utak rossz minőségéről sokat hallottam, kíváncsi voltam, mit fogok tapasztalni. Miután a hosszú sor mellett végigértünk, az aszfalt feltűnően kiszélesedett, viszont rettenetesen egyenetlenre sikerült eldolgozni. A szántástól csak annyival volt jobb, hogy nem lettünk sárosak. Közben szemerkélni kezdett az eső. Nagyon izgultam, hogyan jutunk majd át Nagyváradon, hogy találjuk meg az Arad felé vezető utat. Mások az én helyemben Nagylaknál léptek volna határt, de én a térképen néztem az utak vonalvezetését. Tőlünk nincs főút a megfelelő irányban. Vagy Kecskemét felé kerülünk, vagy faluról-falura izguljuk végig, hogy hol fogunk eltévedni. A határ túloldalán pedig szinte egyenesen haladhatunk dél felé. Hegyek, ott sincsenek, és a főút, mégiscsak főút. A térképen a kátyúk nincsenek jelölve. Indulás előtt néhány nappal elmentem otthon egy Erdélyből áttelepült ismerőshöz, aki megnyugtatott, hogy a városokban ugyan borzalmasak az utak, de az országutak elég jók. Jónak nem mondanám, de óvatosan el lehet rajtuk közlekedni.
Beértünk Nagyváradra.

Akkor ezt nem tudtam, csak 17 évvel később, műholdképen találtam meg a kerülőutat, amiről azt hittem, messze elkerüli a várost. Térképeken sokszor kerestem, de nem találtam. A vasúti hídnál, ahol megálltunk, az út mindkét oldalán magasházas lakótelep van, de nem láttuk, hiszen nem volt egyáltalán közvilágítás. Akkoriban nagyon spóroltak az árammal.

Az út, itt már 2x2 sávos, autópályaszerű volt, középen sövénnyel.
- Ott volt egy Arad tábla! – kiáltott Ibolya.
Megálltunk amilyen gyorsan tudtunk, talán még a vasúti híd előtt. Le tudtunk húzódni a leállósávra, de egyébként se lettünk volna útban. Alig volt forgalom. Visszamentünk gyalog.
- Tényleg itt a tábla. – állapítottam meg. – Tehettek volna ide legalább egy lámpát. Na, de hogy fordulunk vissza?
- Megfordulni nem tudunk, de nincs ez messze, tolassunk vissza óvatosan! – javasolta Csaba, és ezt is tettük.
Ő jobban visszatolatott, hogy én mehessek továbbra is elől. Na, itt aztán iszonyatos volt az útburkolat. Néhány ipari vágány is keresztezte az utunkat, amin nem lehetett elég óvatosan átmenni. Már meg is bántam, hogy Románia felé jöttünk. Aztán, hogy a városközpont felől jövő főútra kikanyarodtunk, valamelyest jobb lett. Előbb még óvatosan vezettem, de aztán amikor simábbnak éreztem az aszfaltot, belegyorsítottam. Durr bele a kátyúba! Talán az a megfelelő kifejezés az út minőségére, hogy változatos. Apró falvakon haladtunk keresztül, Volt, ahol az egész faluban egy lámpa égett, volt, ahol kettő, néhol még egy kirakat világítást is láttunk. Szalontáról azt gondoltam, jobban kivilágítják, hiszen a térségben mégiscsak egy nagyobb település. Tévedtem. Nem egy, nem kettő, hanem egyetlen lámpa se világított. A teljes város tökéletes sötétségbe borult. Ekkor már nagyon számolgattam, hogy hány kilométer van még hátra a Dunáig. Nagyon sok. Esett az eső. A sötét éjszakában csak az autónk lámpái világították meg az út mentén végig, fehérre meszelt nyárfák törzseit. Néha-néha hatalmasakat villámlott. Olyankor a fél égbolt megvilágosodott. Nagyon messze lehetett a vihar, hiszen égzengést nem hallottunk.

Megérkeztünk Aradra. Következő támpont Timisoara. A belvárosban szűk utcákon kanyarogtunk. Néhol még az útjelző táblának se volt hely, felrakták a falra.
Nem mi jöttünk a főút felől, meg kellett állnunk. Eddig alig láttunk autót Nagyvárad óta, most pedig özönlenek előttünk. Volt egy olyan érzésem, hogy sietni kell, mert ezek mind a komphoz mennek. Biztosan sokan voltak köztük, de innét még bármerre mehetnek. Igaz, ebben az időpontban nincs helyi forgalom. Na, mindegy, vagy oda mennek, vagy nem. Nem tehetünk ellene. Egyszer majd csak átjutunk. Aradról kiérve valami üzem előtt leálltunk az út szélére. Az eső most alig szemerkélt, ki is szállhattunk kicsit mozogni. Én már megint éhes voltam, de a sötétben nem volt hangulatom enni. Egy kávét azért megittam. Megbeszéltük, hogy majd valahol álljunk meg még virradat előtt. Elég volt már az éjszakai autózásból. Egy-két óra még belefér, aztán pihenjünk egy kicsit. Jó lenne korán Calafathoz érni, de ha napokat kell várni, akkor mindegy.
Itt már nem lehetett panasz az útra. Nemzetközi főút, ezt már nem hanyagolhatják el. Egy idő után kiszélesedett, 2x2 sávosra. Gyorsítottam. Egyszer csak világítást látok az út mentén. Közvilágítás! Kétoldalt lámpasor, ráadásul külterületen. Aztán helységjelző tábla: TIMISOARA

Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha belekerültem volna a történelembe. Itt vagyunk Temesváron, a forradalom városában. Nemrég itt még lőttek. Két és fél éve. Jó lenne kicsit szétnézni, de nem érünk rá. Talán, ha nem éjszaka lenne, megállnánk egy kicsit, bár az se biztos. Jó nagy város. Széles utak mindenfelé, forgalom alig van. Igaz ilyenkor még Pesten se nagyon járkálnak, pedig az ettől sokkal nagyobb város. Követjük a táblát: Calafat E70. Temesvárt elhagyva már látni az úton a vihar nyomait. Aztán ideértünk. Egy forgó fogaskereket imitáló fényreklám hívta fel a figyelmünket, hogy itt van egy parkoló. Kicsit távol a forgalomtól, ami ha nem is túl nagy, azért csak zavarja az alvásomat.

Kinyitom a szemem, de alig látok valamit. Még éjszakai a sötétség. Előttünk az E70-es főúton néha elsuhan egy-egy autó, de ez éjjel is így volt. Talán mintha kicsit gyakrabban jönnének, sőt most már nem csak Temesvár felől, hanem az ellenkező irányból is. A járdán, és a parkolón át gyalogosok sietnek valahová egyenként, vagy kis csoportokban, esernyővel a kezükben. Ebből gondolom, hogy reggel van. Hiába nézem a világítós karórámat, nem látom mennyit mutat. Nem esik már nagyon, inkább csak szemerkél. Éjjel nagy eső volt, viharral. Temesvártól idáig sok leszakadt faágat kellett kerülgetni az úton.
Kiszállok a kocsiból, hogy kicsit megtornáztassam elgémberedett tagjaimat. A parkoló macskaköve csillog a mögöttünk lévő üzem fényreklámjának fényében. Majdnem üres a terület. Mi vagyunk két kocsival Magyarországról, közel hozzánk áll egy ritkaság, egy Dacia kupé román rendszámmal, kicsit távolabb egy lakókocsis svéd autó. Ők is akkoriban érkeztek, amikor mi. Pár perccel utánunk. Csaba sógor szintén kiszáll a mellettünk parkoló Nissanból, amint meghallja, hogy becsukom az ajtót. Ő nehezen tud elaludni ilyen körülmények között. Irigykedik is rám, hogy én milyen gyorsan elalszom. Két évvel korábbi közös nyaralásunk során Bulgáriában úgy oldottam meg, hogy hálózsákban kifeküdtem az árokba, vagy más alkalommal a park füvére. Szófiában izgalmas közjáték történt velünk egy ilyen éjszakai alvás során, majd alkalomadtán elmesélem. Most nem volt más lehetőség az eső miatt, csak az utastér.
- Fél hat van. – mondja Csaba anélkül, hogy kérdeztem volna. – Nem akar virradni?
- El van borulva, egyébként már rég világos lenne. Rendesen már négykor virrad. Pláne, hogy egy kicsit keletebbre is vagyunk, mint otthon. Tényleg nem normális, hogy hatkor még teljes a sötétség.
- Bazmeg, nem tudok ülve aludni. Azért jól megnéztük Romániát. Nem láttunk semmit.
- Nem sok látnivaló lehetett eddig, végig sík vidéken jöttünk.
- Mikor érünk már Erdélybe?
- Mostanában nemigen, mert nem arra megyünk. Mondhatnám úgy is, hogy nagy ívben elkerüljük. Majd a déli Kárpátokon átkelünk, de Erdély teljesen más irányban van.
- Most hol vagyunk? Ez még Magyarország volt?
- Azt hiszem, igen. A következő város Caransebes, vagyis Karansebes. Ismerős név. Ez itt Lugoj. Lugoj… ez nem… bár, ha Lugosnak mondjuk… akkor már magyarabb.
- Lassan el is indulhatunk, a többiek hagy aludjanak. Haladjunk, ha úgyse alszunk már!

Így tettünk. Ibolya már út közben ébredt fel. A lugosiak is felébredtek, bent a városban már nagy volt a jövés-menés. Itt már jobban kellett figyelni a forgalomra, jó lett volna azt se szem elől téveszteni, hogy merre kell mennünk. Egy lámpás kereszteződésnél mégis túlfutottunk. Azonnal észre is vettük, csak már nem lehetett korrigálni. Nem ártott azt se tudni, hogy milyen település következik, hiszen mindenhová nem írták ki Calafatot. Na, semmi gond, megfordulunk, megyünk Caransebes felé. Mire elhagytuk Lugost, ki is virradt. Jobbra inkább csak dombok, de balra - kicsit ugyan távolabb – magas hegyek. Kisütött a nap, de a hegyek fölött sötét felhőkből esett az eső. Arrafelé eshet, mi ellenkező irányba megyünk. Caransebes területén megint volt egy kis elbizonytalanodás, de nem tévedtünk el. A várost elhagyva, egyre szűkebb lett a völgy, s az út is kezdett emelkedni. Elértük a hegyeket. Sokáig erdőben kanyargott az utunk, a Temes folyásával szemközt, a vasút hol egyik, hol másik oldalon haladt mellettünk. Szokatlan vasúti hidak vannak errefelé. Nem felfelé, hanem a pályatest alatt, lefelé ível a tartószerkezete. Így is jónak kell lennie, csak még nem láttam ilyet. Egyre kapaszkodtunk felfelé, kiértünk az erdőből.

A hegyi legelők üde zöld füve csodálkozásra késztetett. Talán idefenn nem is nő meg magasra, de nem kizárt, hogy még nem volt ideje, hiszen csak június végén járunk. Az aszfalt utat beton váltotta fel. Megfordult a fejemben, hogy letértünk a főútról, de nem. Helyenként szerpentinen kapaszkodtunk a betontáblák dilatációi, rázták erősen a futóművet. Óvatos vezetéssel ezt nem lehetett kiküszöbölni, gyorsítani pedig a kanyarok, sőt az erős emelkedő miatt se lehetett. Közeledtünk a vízválasztóhoz. Hosszú idő óta nem láttunk települést, csak néhány teherautót értünk utol. Egy darabig feltartottak, de aztán szerencsére jó messzire el lehetett látni, s a beláthatatlan kanyarok ellenére bele mertünk fogni az előzésbe. Erdős területen nem mertem volna megkockáztatni.


Arról vettük észre, hogy átjutottunk a hágón, hogy a patak velünk egy irányba folyt. Ezt a patakot immár végig kísérjük egészen a Dunáig. Micsoda kitolás azzal a szegény vízzel, amelyik a hegy északi oldalán fakad. Végig folyik a Temesen, bele a Tiszába, onnét a Dunába, végül ide jut Orsovához, ahová egy néhány száz méterrel délebbről indulva sokkal rövidebb úton jutott volna.
A táj egyszerűen gyönyörű. A falvakról viszont ez egyáltalán nem mondható el. Sehol nem látni építkezést, vagy frissen renovált házat. Csak rozsdás bádogtetők, málladozó vakolat mindenfelé. Néha látni rozoga autóbuszt, de az emberek többnyire gyalog, vagy autóstoppal közlekednek. Talán lehet mondani, hogy az isten háta mögötti hegyi falvak máshol is ilyenek, de később majd megtapasztalom, hogy ugyan ez van a hegyekből kiérve, ahol láthatóan kertészkedésből élnek a Duna mentén is.
Lakott területtől függetlenül bárhol találkozhatunk gyalogosokkal. Meg kellene már állnunk, hogy megreggelizzünk, hiszen rég felébredtek a gyerekek is, éhesek vagyunk mindannyian. Faluban nem akarunk megállni, de az erdőben is bárhol ingerelhetjük az arra járókat azzal, hogy eszünk. Nem nézzük elég figyelmesen a térképet, így nem tűnik fel, hogy az elágazásnál az út, ami jobbra elhagyja a völgyet, Herkulesfürdőhöz vezet. Talán két kilométer, nem több. Nem gondolom, hogy sok látnivaló lett volna ott, de a tudat, hogy egy híres helyen jártunk. Legalábbis a neve közismert, a Herkulesfürdői emlék című film, s annak a zenéje tette híressé ezt a szanatóriumot. Öt, hatszáz méterrel lejjebb van egy pihenőhely. Ott állunk meg.

A padokra nem ültünk le, hiszen az éjszakai esőtől minden csupa víz volt. Erősen sütött a nap, de nem járt még elég magasan, hogy ezt a szűk völgyet felszárítsa. A pihenő nagyon el volt hanyagolva. A friss fű is hosszú volt már, nem úgy, mint fenn a hágón. Már tavaly se tették rendbe a környéket, ez nyilvánvaló volt a méteres száraz kórók láttán. Csak a kocsik körül álldogáltunk, a csomagtartóból ettünk. Most még a kempingasztalt se hoztuk magunkkal, mint tettük azt a bulgáriai nyaralásunk során. Most kisebb a csomagterünk, nem jutott neki hely. Amíg eszegettünk, a leelőzött teherautók elhaladtak mellettünk. Elsuhant jó néhány német rendszámú kocsi is. Többnyire új, prémium osztályos autók voltak, talán ezért volt olyan feltűnő köztük egy láthatóan nagyon öreg Toyota kombi, aminek ismeretlen rendszáma volt, vélhetően papírból. Később a kompnál éppen előttünk áll majd a sorban, ezért emlékszem rá. Valóban papírból volt a rendszám, amelyet majd le is fog cserélni a gazdája, amíg áthajózunk Bulgáriába.
- Ezek mind elénk fognak kerülni. - mondta Mari sógorasszony, miközben a kenyeret kente a gyerekeknek.
- Ez igaz, de azért már csak ne halljunk éhen! – szóltam teletömött szájjal, miközben közelebb mentem hozzájuk.
Csaba a rádióval matatott.
- Nálatok szól a Kossuth? Ezen egész jól bejön.
- Majd megnézem. Nem is próbáltam megkeresni itt, a hegyek között.
- Középhullámon keresd, Urh-n nem jön.
- Na, hogy aludtatok? – kérdeztem Maritól. Tényleg! Ma még nem is beszéltünk. Arad óta nem is találkoztunk.
- Én jól. – válaszolt röviden.
- Zoliék hol aludtak volna?
- Hát, még most se fér a fejembe, hogy gondolták egy ilyen hosszú úton, két kocsiban tizenketten.


Zoliék a szomszédok Egerszalókon. Ők is jönnek Asprovaltára, de nincs kocsijuk. Felvetődött egy olyan ötlet, hogy bezsúfoljuk a három családot. Először senki nem merte mondani, hogy őrültség, meg kellett várni, amíg Zoli erre magától is rájön. Úgy oldódott meg az utazásuk, hogy az utazási iroda saját kisbusza hozza őket. Így nem együtt utazunk velük.

Visszamentem a Samarához, kerestem a rádión én is a Kossuth adót. Meg is találtam, de élvezhetetlen volt a vétel, éppen csak fel lehetett ismerni, hogy magyarul beszélnek benne. Talán az előző készülékkel jobb lett volna, de azt elbénáztam, amikor nem jegyeztem meg a kódját. Kár volt érte, mert nagyon drágán számolta az eladó. Az autót 290eFt-ért vettem, de a rádióra még húszezret ráfizettem. Mindenféle papírt kaptam hozzá, kivéve a számláját, így amikor háromszor egymás után rossz kódot ütöttem be, el is dobhattuk, hiszen nem lehetett többé bekapcsolni. Csaba persze nagyon büszke rá, hogy neki jobb rádiója van. Mint ahogy a kocsija is jobb, hiszen az egy – akkori szóhasználattal – nyugati, míg az enyém csak egy szovjet produktum.
- Figyelted a benzinkutakat? – kérdi Csaba
- Aha. Mekkora sorok álltak mind a két helyen, pedig nem is volt nyitva.
- Mondták Ibolykaék is, hogy nem nagyon lehet benzint kapni. – szólt közbe Mari.

(Ibolykáék az ő barátaik, akik Romániából költöztek Egerszalókra, de a szülőkhöz szoktak hazajárni.)

- Még jó, hogy kitart a benzinünk, amíg átérünk. Majd Vidinben tankolunk. Orsovánál majd álljunk meg! Szeretném megnézni.
Ebben meg is egyeztünk, de nem gondoltuk, hogy ennyire közel vagyunk már. Talán öt perce lehettünk úton, amikor kiértünk a völgyből. A kicsi folyócska tóvá szélesedett, majd ráláttunk a hatalmasra duzzasztott Dunára. Lenyűgöző látvány volt a hegyek között egy „tengeri” kikötő. A város előtt, és távolabb is hatalmas teherhajók horgonyoztak. Útelágazáshoz értünk. Balra egy híd átvezetett a folyó torkolatán, jobbra lehetett a városba menni.
- Merre menjünk? – kérdeztem – Bemenjünk Orsovára?
- Dehogy megyünk – mondott ellen Ibolya – Most indultunk el. Nem állhatunk meg folyton!
- Ki gondolta, hogy ilyen közel van?
Noha én vezettem, akkor állok meg, amikor akarok, de nem voltam elég határozott, így átmentem a hídon, s haladtunk a Vaskapu felé. A felduzzasztott víz, a hegyeknek a derekáig ért, így a parti út is víz alá került, vágni kellett egy teraszt a hegyek oldalába. Meglehetősen tagolt volt a part. Hol a hegybe vágták az utat, hol híd vezetett a következő hegyig, ahol ismét támfalakra építették az útpályát. Aztán megint híd, megint terasz, megint híd, megint alagút. Minden hídnak neve volt, de nehezen olvasok románul, csak a második szót jegyeztem meg, az pedig mindegyiknél viadukta.
- Megálljunk? – kérdeztem bátortalanul, amikor kicsi parkolót láttam az út mellett.
- Dehogy állunk. Majd visszafelé.
- De innét még rálátni a városra.
Közben persze haladtunk. A következő lehetőségnél ugyanez elhangzott, de tovább mentünk. Már láttuk a gátat, amikor egy kicsi alagút előtt ismét láttam egy parkolót. Nem kérdeztem, megálltam. Ennek persze már nem sok értelme volt, mert Orsovát innét már nem lehetett látni. Bár, ha akkor már tudtam volna, hogy egy aránylag új építésű településről van szó, nem is vágyom annyira, a megnézésére. Csak jóval később hallottam, hogy az óváros a víz alatt van. A mai Orsovát akkor építették, amikor a régit elárasztották.



A Nissan is leparkolt mögöttünk, de ki se szálltak. Csaba csak letekerte az ablakot.
- Itt megyünk át? – kérdezte, a gát felé intve.
- Lehet, hogy hamarabb lenne, de a túloldalon 80km-t kell még autóznunk szerb területen. Inkább menjünk a komphoz, ahogy megbeszéltük. Csak nézelődni álltam meg, de nem látni innét semmit.
- Még ez is Magyarország volt?
- Hát ez már határeset. A következő településnek már nincs is magyar neve. Valahol itt lehetett a határ.

Ezt a név dolgot rosszul tudtam. A térképen Drobeta Turnu Severin áll. Ez eléggé idegenül hangzik, de érdemes elemezni. A Drobeta, a római korban itt épült átkelő neve. Nem román, római.
Az itt élő népet akkor még dáknak nevezték, csak sokkal később változtatták meg a nevüket. A Turnu, tornyot jelent, amit magyar nevekben inkább várnak mondunk. Tehát van a városnak magyar neve: Szörényvár. A Szörényi bánság központja. Valóban nem tartozott már a történelmi Magyarországhoz, de régebben nem azon múlott a határ, hogy hova rajzolták a piros vonalat, hanem kinek volt alárendelve a terület ura, kinek szolgált, kinek adózott. Sokszor hallottam már azt a képtelenséget, hogy Magyarország határait 3 tenger mosta. Nem találom ezt a hármat sehol. Noha a magyar korona alá tartozott, de valójában Horvátország mindig is autonóm területnek számított, s itt volt az egyetlen tengeri kijáratunk. Lehetett a másik tenger a Fekete tenger, de ez csak úgy számítható hozzánk, ha a moldvai bán a magyar király hűbérese volt. Vagy a Havasalföld, aminek a fura neve onnét ered, hogy eredetileg a havasokon túli földnek nevezték. (Mint ahogy a Transzilvánia annyit jelent, hogy az erdőn túl) A harmadik tenger úgy lehetett magyar, hogy közös királyunk volt a lengyelekkel. Noha Nagy Lajos korában Lengyelországnak nem is volt tengerpartja. Na, szóval elég zavaros dolog ez, mindenki azt magyaráz bele, amit akar.