Legfrissebb bejegyzések

Kamiontúra 7.

Napfényes Itália.

 

Imádom ezt az országot. Nem szeretnék olyanokat kijelenteni, hogy a leginkább ilyen, vagy olyan. A komámtól hallottam, hogy Split, Európa legszebb városa. Nem hittem el neki. Én ugyan nem jártam ott, csak képeket láttam. Ma már megnézhető akár műholdképen is. Olyan, mint a többi dalmát város. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt kijelenteni, hogy a legszebb…jó, azt is lehet, de szerintem megmosolyogtató kijelentés. Meg is kérdeztem tőle, hogy talán látta már az összes többit? A menyem Skóciáról jelentette ki, hogy a legszebb ország. Neki se hittem el. Jártam már néhány európai országban. Mindegyikben akadt olyan, ami tetszett. Érdekes módon, Belgiumban azt találtam szimpatikusnak, hogy kevésbé élére vasalt, mint Németország. Ettől olyan magyarabb. Nem akarom most országonként elsorolni, hogy mi volt benne számomra megkapó. Ami leginkább hatott rám, az Itália. Mondhatnám Olaszországnak is, de emígyen romantikusabb.

Vitathatatlan, hogy a napfény jótékony hatással van az ember hangulatára, de az utóbbi években Magyarországon se nagyon szenvedünk hiányt napsütésből, nyári forróságból. Ez, önmagában nem lehet vonzó. Bár, egy januári séta a nyíló vadvirágok közt, a hozzám hasonló romantikus lelket leveszi a lábáról. Az összes kamiontúrám közül a dél-itáliai utat érzem leginkább szívmelengetőnek. Pedig valójában semmi olyat nem láttam, ami egy útikönyvben érdekes lehet. Megélni azt az utat, persze teljesen más, mint olvasni róla. Bizonyára azt a tájat is meg lehet unni, de én akkor láttam először több száz kilométer hosszan elhúzódó olajfaültetvényt, meg leánderből autósztráda elválasztó sövényt. Még a kőbányák is tetszettek. Számomra óriási élmény volt még az is, hogy a térképpel egybevetettem a valóságot. Ezt megtettem más utakon is, de ez volt számomra a leglátványosabb.

Emlékszem arra a lengyelországi hétvégére, ahol dél olasz vendégek is voltak a társaságunkban. Felkínálták a lehetőséget, hogy látogassuk meg őket odahaza, de ősszel javasolják, vagy tavasszal. Nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget, mert náluk 40 fok szokott lenni. Nos, manapság – mint fentebb utaltam rá – már nálunk se ritkaság. Nem próbáltam ugyan, de feltételezem, hogy a tenger közelsége miatt elviselhetőbb ott a 40 fok, mint nálunk. Majd elmesélem, ha úgy hozza a sorsom, hogy megtapasztalhatom.

Nem csak a dél vonz, hanem az egész ország a maga változatosságával. A végeláthatatlan síkság, ami alig emelkedik néhány méterrel a tengerszint fölé, háttérben a havas hegyekkel. Első utamon meglepve tapasztaltam, hogy miután túljutottunk a Pó-síkságon, meg a lagúnák vidékén, mekkora hegyek közé vitt az utunk. Pedig tudtam, hogy hegyvidék, de nem hittem, hogy ekkora. A térképre kiírt adatok nem elég szemléletesek. Ha oda van írva, hogy egy hegycsúcs 2000m, esetleg 3000 m magas, tudomásul veszem ezt az adatot. De mennyivel másabb a valóságban látni! Megélni az utazást, amíg feljutunk – ha nem is a csúcsra – a hegy derekáig. Akkor lepődünk meg, amikor a visszaúton rohan lefelé az üres autó, egészen a tengerig. Filmeken láttam már sokszor ilyen tájakat, de az csak film.

A lombard tájat a Pó-síksághoz hasonlóan az Alpok hegyei koszorúzzák, de ez már nem annyira sík. Első alkalommal éjjel jártam erre, Akkor úgy tűnt, hogy az autósztrádáról nem is látni a tájat, hiszen vagy iparterületek, vagy hangfogó falak takarják. Aztán a visszaúton megnyugodtam. Igaz, hogy a sztrádát igyekeznek távol vezetni a településektől, de ez sok esetben lehetetlen. Nem igaz tehát az a gonoszkodó megjegyzés, hogy a túráimon nem is látok semmit. Látok. Látok több száz éves tanyákat. Némelyik romos, mások viszont lakottak, látni a gazdálkodás jeleit. Látok szintén sok százéves kicsi várakat, amelyek egykor óvták a környéket. Látok gondozott szántóföldeket télen is, hernyótalpas traktort, és háromkerekű Piaggo haszonjárműveket. Látok kertészeteket, szőlőket, dióültetvényt, távoli tavakat. Aztán láttam a Brenner hágóra vezető utat a Dolomitokon át. Ahol nem hittem a szememnek, mert az utat lejtősnek éreztem, de szembe folyt velünk a folyó. Ahol a templomok tornyáról meg lehet tudni, hogy olaszok lakják a vidéket, vagy tiroliak. A középső országrész hegyeivel kapcsolatban el is felejtettem megemlíteni a rengeteg alagutat, a hegytetőre épített városkákat, amelyekkel nem akarták a termőföldeket elfoglalni. Az Adria kékségét sem említettem még, a végeláthatatlan üdülőkkel a parton, de nem is tudom, mit vegyek előrébb. Még a Trieszti öbölről se tettem említést, aminek a klímája leginkább nekem való, ahonnét egy álltóhelyből bámulhatom három ország kikötőjét….

Azt Mondja Sanyi, hogy: Irány a napfényes Itália!

Inntal fordítva

 

Indulás Würtzburg, főpályaudvaráról. Nagy szerencsém van, hogy ide be lehet jönni kamionnal. Nem tudom, hogy jutottam volna ki innét az autobahn-ra. Valójában már az is elég meglepő, hogy egyáltalán önálló közlekedésre szántam el magam külföldön. Legalább, ha lenne velem akár egy másik perfekt magyar! Akkor ketten lennénk elveszve. Összeadnánk a tudásunkat, és majd csak jutnánk valamire. De egyedül eléggé kétségbeejtő, ha eltévedek. Nem tudok senkitől megkérdezni semmit. Vagyis meg tudom kérdezni, csak aligha fogja megérteni. Persze ne legyek nagyon elszállva magamtól, hiszen gyakorlatilag ugyanúgy közlekedtem, mint láttam néhányszor, hogy egy kisgyereket Egerben felrakott az anyja a buszra, Bogácson pedig várta a nagymama a megállóban. Csupán annyi a különbség, hogy Roze-Mari nem bízott rá a mozdonyvezetőre. Magamnak kellett kitalálnom, hányadik megállóban szálljak le. Na, de elég izgalmas volt ez így is. Volt rá négy órám, hogy izguljak azon, nehogy elvétsem. Közben el is álmosodtam, de nem mertem elaludni. Bár nem volt ez a négy óra olyan vészesen hosszú, hiszen elfoglaltak a gondolataim. Elég sok szokatlan dolog történt velem az elmúlt napokban, amit kielemezhettem. Közben bámulhattam kifelé az ablakon, hiszen teljesen idegen tájon utaztam. Vagyis nem teljesen idegen, hiszen az A3-as is itt vezet, amin már többször is jártam. Térkép nélkül nem sok mindent tudtam beazonosítani.

Hegyek, völgyek városok, folyók. Amit egyértelműen felismertem, az a Main-Rhein Flughafen Frankfurtnál. Nem kell különösebb képesség egy ekkora repülőtér felismerésére. Na, meg a Majnát is felismertem. Sőt Würtzburgot is. Itt ugyan még nem jártam, csak messziről láttam a fellegvárat, amiről Sanyi kitalálta, miből ered a fenség, és az alattvaló kifejezés. A földrajzi elhelyezkedésükből. A fenség, fenn lakik a hegyen, az alattvaló pedig alant, a völgyben. Ugye milyen logikus?

Innét indultunk tehát az alattvalók közül, és felhajtottunk a highway-re, ami pedig magas utat jelent. Na, de elég is a nyelvészkedésből, hiszen ezen a highway-n fenn is akadtam, hiszen az olaszok sztrádának, az angolok motorway-nak, a németek autobahn-nak nevezik. Akkor kik mondják high-nak? Na, de végül is mindegy.

Sanyi kocsit hajt, én pedig elterpeszkedem. Amennyire a mögöttem lévő ágy engedi, hátradöntöm az üléstámlát. Levetem a cipőimet, lábaimat összefonva felnyújtom az ablakba. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne érjen az üveghez, mert hideg. Bámulhatom tovább a havas tájat, de most már teljes lelki nyugalommal tehetem. Biztonságban érzem magam, semmire nincs gondom. Várok néhány hetet, és Sanyi hazavisz.

– Merre megyünk?

– Olaszba.

– Azt tudom, de hol kelünk át az Alpokon? Kinéztem egy utat, a Bodensee mellett.

– Nem sokkal rövidebb. Meg egyébként jártál már arra is. München felé megyünk, és Kufstein, Innsbruck vonalon megyünk felfelé az Inn völgyén. Ott még csak lefelé jöttél. Felkapaszkodunk kétezer méterre…na várjunk csak…az nem ez a hágó.

­– Nem hát. A Brenner még másfélezer is alig van.

– De nagyon ismerős vagy már – mosolygott Sanyi az okosságomon. – Eljöhetnél velem a francia Alpokba is, de mostanában nincs arra utam.

– Akkor ezt túl is tárgyaltuk. Ha nincs arra utad, akkor nem mehetek. Most megyek a Brenneren fordítva, mint eddig.

– Legalább megláthatod, hogy Verona felé lejt az út, nem a víz folyásával szemben. Majd ott kell valahol a Dolomitokban éjszakázni, mert letelik a műszak, mielőtt kiérnénk a hegyek közül.

– Sétálhatnánk egyet Trento-ban!

– Ha nem sötétedne be akkorra, de besötétedik. Trento-n túl is jutunk valamivel hat órára. Egy benzinkútnál gondoltam megállni, akkor még nincs nagyon késő, biztosan lesz hely. Rovereto van ott a közelben, de a várat láthatjuk a parkolóból is. Ki van világítva. Sétálni nincs annyira közel.

– Mint a cseheknél a kecskevár?

– Hm?

– Csehországban volt kiírva, hogy Zamek Kozel, pedig elég messze volt.

– Jaa! Aha. Na, és a vacsora mi legyen? Hatkor még nyugodtan hozzá foghatunk főzni. Bor is jó lenne. Majd megállunk valahol venni.

– Nem kell megállnunk! Kaptam jóféle Rajnait. Csak legyen hozzá elég zsíros étel!

– Savanyú?

– A többi az volt, nem gondolom, hogy ez jobb.

– Ezek szerint a tejfölös zöldbab már kiesett.

– Paprikás krumpli? Ja, nem jó. Tegnap azt ettél.

– Legyen kovbojpörkölt?

 

A kovbojpörkölt mellett döntöttünk. Ezt már nagyon tudjuk, hiszen elkészítettük néhányszor korábbi közös útjainkon. Erfurtban Sanyi be is vásárolt hozzá. Csupán a bor maradt ki, de azt én hoztam Montabaurból. Nem is tudom, honnét támadt Roze-Marinak az ötlete, hogy beletegye a poggyászomba. Bár, most bebizonyosodott, hogy jó ötlet volt. Úgy szól ugyanis a recept, hogy egy-másfél deci száraz vörösbort bele kell önteni az ételbe, de előtte minőségellenőrzést kell tartani legalább két főnek. A maradékkal pedig a vacsorát kell lezárni. A kiadós beszélgetés ugyan nincs előírva, de ez már e nélkül is így alakult ki történelmileg.

– Azért ez nem furgon – nyújtózkodtam jó nagyot, ezzel demonstrálva, hogy itt mekkora hely áll a rendelkezésünkre.

– Ebben lehet lakni is, az pedig arra való, hogy gyorsan hazaérjek. Az se lenne rossz, ha saját kocsi lenne. Erről azt hiszem, beszéltem neked korábban.

– Igen, beszéltél. De olyan ez, mint a köszönés, meg a kézfogás. Inkább kétszer, mint egyszer sem. Na, majd ha nyerünk a lottón, veszek neked egyet. Vagy magamnak, és az én kocsimat vezetheted. Voltál már nálam sofőr.

–Tényleg?

– Tényleg. Igaz, csak helyi járatban. Harsányban, ahol sírköves segédként dolgoztál velem, ástad a kriptát, és a Daciámmal hordtad el a földet.

– Aha! Tudom. A nagy gazba.

– Oda. Aztán a kardán feltekerte a gazt, behúzta a difihez, és kiment a szimmering.

– Én voltam a hibás? Most akkor megfizessem a kárt? – kérdezte mosolyogva, hogy érezzem, nem komoly a kérdés.

– Nem emlékszem, mennyibe került. Csak azt tudom, hogy én kis naiv azt gondoltam, hogy elég lesz leadnom a szerelőnél két hétre, amíg elmegyek nyaralni a családdal. Mire visszajövök, kész is lesz.

– Nem lett kész?

– Hát, nem. Ott állt, ahol hagytam. Azt mondták, nem kapnak hozzá szimmeringet. Szerencsére volt Harsányban olyan ismerős, aki le tudta gyártatni. Nem volt egy elterjedt típus, meg akkoriban nem volt olyan jó ellátás, mint manapság. Most Interneten megrendelik, és már viszi is a futár. Amikor ’85-ben elromlott a nyolcötvenes Fiatom váltója, vennem kellett hozzá egy másik kocsit.

– Az lett a gyerekeknek a játszóház.

– Az. Először azért izgultam, hogy az ajtóval kárt tesznek egymásban. Amikor levágtam, akkor pedig nem lehetett őket onnét kitiltani. Nézd csak! – mutattam a folyót, ami fölött éppen áthaladtunk – Itt is egy Pó.

Ezzel arra utaltam, hogy a legelső közös itáliai utunkon, a Pó folyó torkolatát kerestem a lagúnák vidékén, de túl sok folyó torkollik ott a tengerbe, ezért sokról hittük tévesen, hogy az már a Pó.

Ezen az úton aztán minden folyót Pó-nak mondtunk. Még a Tiszát is.

– Ez a Majna. Ma már kereszteztem néhányszor.

– Régebben azt mondtad, eljönnél ide hajózni a csatornára. Mármint a Duna-Majna-Rajnára.

– Eljönnék én most is.

– Nagyon unalmas lehet itt zsilipelgetni a hegyek között. Haladatlan errefelé hajózni.

 

– Meg tudnám szokni. Na, de mi van a német asszonnyal? Nagyon hamar letelt a telelésed. Remélem, nem hoztál szégyent a magyarokra!

– Tényleg rövid vakáció volt, hiszen csak két nap. Na, de micsoda két nap!

– Nem mondod, hogy egy ágyban aludtatok!

– Dehogyis! Csak az aktus alatt voltunk együtt, utána ment mindenki a maga ágyába. – mondtam fülig érő vigyorral az arcomon. – De írtam neked.

– Nagyon szűkszavú volt az a beszámoló.

– Most részletezzem?

– Hát. Naná!

– Hétfő este a kollégád kirakott a benzinkútnál. Oda jött értem a csaj, a fia Porschéjével. Nagyon vagány kis járgány ám. Ha még maradok néhány napot, talán mehettem volna vele. Noha nem volt nagy élvezet a közlekedés, mert többször is esett a hó ebben a két napban. Kedd délután elmentünk a testvéréhez abba a boltba, ahol korábban veled néztük a díszhalakat. Vele megbeszéltük a kőfaragós üzletet. Legalább is az elméleti részét. Aztán megnéztük a Roze-Mari szüleinek a tanyáját, ahol lehetne a műhelyem. Ennyi.

– Na de, hogy sikerült becserkészned?

– Nem nagyon dicsekedhetek vele, hiszen már első este éreztette a hajlandóságot, én meg nem voltam elég határozott. Amikor elhúzódott, ráhagytam. Kedden, amikor jóéjszakát köszönt az ajtóból, kértem, hogy jöjjön be. Ő meg bejött. Reggel én viszonoztam a hálószobai látogatást. Szerdán városnézés, délután meg otthon találtuk a férjét. Korábban dumált nekem olyanokat, hogy nem is élnek valójában együtt. A fiú, aki a szomszédjukban lakik a családjával, nem is a Zigmundtól van. Azt hiszem kamu volt az egész. Na, de jól van ez így. Ha kellenek nekik a kődíszek, otthon is faraghatom. Már a sokszorosítást is kitaláltam. A kisfiam hazajön Londonból, majd ráveszem, hogy álljunk össze. Ügyes keze van a gyereknek, a finom részeket rábízhatom. Majd én csak az alapokat készítem elő.

– Mondtad, hogy Tamás jön haza. Már végleg?

– Úgy tervezi. Tényleg! Én meg nem is leszek otthon, amikor megérkezik. Most Skóciában tölt még egy hetet. Valamiért tetszik neki az a hely. Nem tudom, mit talál benne szépnek.

– Spanyolországról is sokan vannak rossz véleménnyel, én meg szeretem. Nem vagyunk egyformák. Ki ezt kedveli, ki azt.

 

 

Figyelem a hó lepte tájat, hunyorgok az erős napsütésben, mert most is elfeledkeztem a napszemüvegről. Azt gondoljuk legtöbben, hogy arra nyáron van szükség, pedig nem így van. Nem is olyan régen tapasztaltam meg miskolci sétám során, ahogy ballagtam felfelé az Avasra, hogy ha nem emelem a tekintetem a házakra, nem látok a nagy fehérségtől. Vagyis csak „hangyákat” meg karikákat, mint amikor ködben kell erősen figyelni a semmit. Pedig úgy érzem, vigyáznom kell a látásomra. Sokszor próbára teszem a szemeimet az egész napos számítógépezéssel, és TV-nézéssel. Ha nem vigyázok, tényleg úgy járok majd a későbbi túráimon, hogy csak ülök a kocsiban, és nem látok semmit. Na jó, megígérem magamnak, hogy vigyázni fogok a szemeimre.

Tetszik a táj. Nyáron szebb lenne, de most ez adatott meg a számomra, és ennek is örülök. Nem először jut eszembe, hogy sokaktól hallottam már a világ különböző tájairól elragadtatással beszélni. Németországot a szépségéért senki nem dicséri. Pedig lehetne. Igaz, Itália nekem is jobban tetszik. Éppen ma reggel láttam a vonatból többek között a limburgi dómot, ami a vörös vakolatával, a görbe tornyával, a közelébe se léphet az olasz építészetnek. Bár…a kölni dóm például…igaz, nem láttam még közelről. Aztán maga a főváros, amit sajnos még csak képekről…na, de nem is az épített környezetet mondom, hanem amit a természet alkotott. Na, most vitába szálltam önmagammal? Egy ország szépségét a kettő együttese, harmóniája adja. Az, ahogy a tájba beilleszkedik az épített környezet. Éppen egy szép megoldást láthatunk, amint Ingolstadt felé közeledünk. Jártam már erre. Tudom, hogy hamarosan a bajor alföldre érünk, csak előbb még át kell vágnunk egy kisebb hegységen. A mellettünk futó vasutat később építhették, vagy legalábbis átépítették. Sokkal kisebbek, kiegyensúlyozottabbak rajta a szintkülönbségek. Sokszor viadukton halad a pálya, de nem ritka az alagút sem, pedig itt azért nincsenek nagy hegyek. Egy olyan szakasznál haladunk el éppen, hogy kijön a vasút az alagútból, van egy állomás, majd ismét alagút következik. Az autobahn pedig olyan egyedi módon kerüli meg az előtte álló hegyet, mint amire még nem láttam példát máshol. Kettéágazik. Nem hosszabb négy kilométernél ez a szakasz, de nagyon különös, hogy nem látom a másik pályát. Kétsávos egyirányú úton haladunk a hegy nyugati oldalán, az ellenkező irányú pálya ugyanígy a keleti oldalon. Ott, úgy emlékszem, egy nagyon mély völgy is van a pálya mellett. Ezután kijutunk a nagy nyílt bajor mezőre. Jelen esetben hómezőre. Nem úgy kell persze ezt elképzelni, mint a mi alföldünket. Ez nem síkság, hanem szelíd dombok lágyívű hullámzása jellemzi a vidéket. A távoli kicsi falvak templomtornyai jellegzetesen bajorosak. Nem tűhegyes tiroliak, nem egyszerű, dísztelen süvegek, mint Flandriában, nem is négy oldali timpanonnal építettek, mint a sváboknál, hanem olyan barokkosak, mint a legtöbb magyar templomtorony, csak kissé öblösebbek, már szinte hagymakupolák. Olyan bajorosak.

Fölöttünk repülőgépek csillannak meg a napfényben. A Strauss flughafen felé tartanak. Ez azt jelenti, hogy Münchenhez közeledünk. Igaz, ez a közelség viszonylagos, hiszen a bajor főváros repülőtere legalább negyven kilométer a várostól. Nem szokatlan ez, hiszen például London repülőterei sincsenek ettől közelebb. A reggel látott Main-Rein flughafen se Frankfurtban van, hiába nevezik frankfurti repülőtérnek. Talán csak nekünk furcsa, akik kicsi országból kerültünk ide, hiszen nálunk minden közel van.

Münchenből semmit nem látok. Nem is várom, hiszen többször megtapasztaltam már, hogy a BMW tornyain, az Olympiatornyon és a hozzánk közel eső Allianz Arena-n kívül semmit nem látok az autópályáról. Vagyis van még egy iker torony, ferdén levágott tetőrésszel. Highlight Towers-nek hívják. Bár ez nem is kevés látvány.

Érdekes, hogy sok száz kilométer után, még csak most figyelek fel az „Ausfahr”(kijárat) feliratú táblákra, holott első németországi utamon legalább olyan szembetűnők voltak ezek, mint Magyarországon a „zimmer frei”. Talán azért nem figyelek már fel rájuk, mert megszoktam. Tudom, hogy nincs velük dolgom, így egy idő után nem is veszem észre. Mint amikor bérfuvarban voltam a ferihegyi egyesen. Amikor besoroltam a balra kanyarodó sávba, akkor néztem fel a nagy zöld információs táblára, hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé akarok-e menni. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy addig egyetlen ilyen táblát nem láttam Budapesten, pedig van belőle bőven. Viszont tudtam az utat, nem volt szükség a táblára. Ezt nevezik rutin alapján közlekedésnek? Na, az ilyen közlekedőket viccelik meg a forgalmi-rend változások.

Haladunk dél felé, már látni az Alpok csipkés csúcsait. Hamarosan határt lépnénk, ha lenne határ.

– Mennyi az idő? – kérdi Sanyi, de nem vár választ, hiszen én is onnét olvasnám le, ahonnét ő is megtudhatja. – Megálljunk Kufsteinnél?

– Valami kaját venni kellene, mert már jócskán elmúlt az ebédidő – mondom, de ezzel nem válaszoltam a kérdésre.

– Te ehettél volna út közben is! Ja, hogy nincs kajád? Miért nem ezt mondod? Van készletem, hiszen tegnap még Erfurtban feltöltöttem. Azt számolom, hogy van még egy kis idő, mehetünk felfelé a völgyön majdnem Innsbruck-ig. Van egy benzinkút az Inn mentén közvetlenül. Majd ott megállunk. Már én is kezdek éhes lenni.

 

Elhagyjuk Németországot. Kufsteinnél már a szűk Inn völgyön haladunk felfelé a felduzzasztott folyó mentén. Olykor keresztezzük is azt. Nem sok hely van itt, hiszen mindkét oldalon hatalmas hegyek zárják a völgyet még a nap elől is. Ebben az évszakban tíz óra körül van a napkelte, aztán kora délután már le is bukik a horizont alá. Na, ezen egy osztrák jót nevetne, hiszen náluk nincs is olyan, hogy horizont. Itt csak hegyek vannak, meg hegyek. Az idegenforgalmuk a hóból él. Nem is rosszul. Korábban összetévesztettem Innsbruckot Salzburggal. Nem értettem, miért nem látom itt a püspökvárat. Amikor rájöttem a tévedésemre, akkor pedig az okozott fejtörést, hogy honnét ismerős Innsbruck. Na honnét? Volt itt téli olimpia. Ma már persze nem erről ismerős – noha valójában a városban még nem is jártam – hanem arról, hogy többször elkamionoztunk mellette. Nagyjából ötven kilométer innét az olasz határ, de ez alatt 600métert kell felkapaszkodnunk. Ennek a kapaszkodónak nem is vágunk neki éhesen.

Délután három óra van, de már alkonyodik. Túl vagyunk a téli napfordulón legalább hathéttel. Érezhetően hosszabbodnak a napok, de itt a hatalmas hegyek hamar beárnyékolják ezt a kedves kis völgyet.

A benzinkútnál beállunk a parkolóba a többi kamion közé, orral a folyó felé. Nem kell kiszállni sem, hogy nézhessük a szappanos színű vizet. Szívesen lemennék a partra, de kerítés választja el a pályát. Azzal vígasztalom magam, hogy hideg van már odakünn a sétára. Nem is nagyon érünk rá. Mire megebédelünk, le is telik a negyvenöt perc pihenő, mehetünk tovább. Aztán mégis ki kell szállnom, hiszen a WC-t csak meg kell látogatni. Sőt! Ez az első dolgom. Csak miután visszajövök, akkor bontom ki a felkínált halkonzervet. Stílusos itt a vízparton. Igaz, egy halászlét többre értékelnék, de este majd főzünk babot. Ennek ugyan semmi köze a halhoz, de nem baj.

Amíg a pihenőt tartjuk, elkezd szállongani a hó.

– Remélem, nem akar most havazni! Legalább addig bírná ki, amíg átkelünk a hágón. A héten elegem van már a hóakadályból. Németben befújt rendesen, bár aránylag hamar kiszabadítottak. Te meg, mindig kimaradsz a kalandos utakból.

– Azért a kalandból nem maradtam ki – mondtam ellent, sokat sejtető vigyorgással kísérve.

– Még jó, hogy le nem lőtt a német faszi.

– Nem tudja, hogy összefeküdtem a Roze-Marival.

– Biztos vagy te ebben?

– Nem vagyok biztos, de majd a nyáron kiderül, ha Tapolcán találkozunk. Azt hiszem, addig fektetjük a bizniszt is.

– Már megint a fektetésen jár az eszed.

 

Ezen egy jót nevettünk, s mivel az evéssel is végeztünk, a pihenő is letelt, elindultunk. Nehogy itt lepjen be a hó, Innsbruck alatt.

Fiume Adige

 

Szerencsénk van az időjárással. A hószállingózás ugyan nem szűnik egész éjjel, de a forgalom elég ahhoz, hogy az aszfalton ne maradjon meg a friss hó. Az ötven kilométeres emelkedő megdolgoztatja a vontatónkat rendesen. Csak vánszorog felfelé.

A táj lélegzetelállító. Sajnálom, hogy gyorsan sötétedik. Talán az alacsony sebesség az oka, de a völgyek fölött magasan kanyargó autópálya nem annyira félelmetes, mint amilyenre az ellenkező irányú útjaimról emlékszem. Akkor határozottan féltem, hogy valamelyik kanyarban áttörjük a korlátot. Ez a félelem persze alaptalan volt, hiszen az eddig megtett húszezer kilométer során egyetlen alkalommal csúsztunk meg, de az is sík terepen, Nagykanizsánál történt, üres pótkocsival. Ezek szerint most biztonságban érezhetem magam, hiszen közel másfélezer méter magasan cammogunk hegytől hegyig, bevágott sziklák alatt, vagy magas völgyhidakon, teljes terheléssel. A motor monoton mormogásába olykor-olykor éles hang csippan bele, amikor elhaladunk a csipogó kapu alatt, ami leemeli kártyánkról az úthasználati díjat. Nem az a világ van már, mint húsz éve a Balkánon, hogy a kisablakon kellett benyújtani a tíz márkát. Azóta is felháborodom, amikor eszembe jut, hogy Szerbiában a saját fizetőeszközüket nem fogadták el. Ma már nem bajlódunk a készpénzzel. Igaz, otthon sem. Pedig szívesen tenném. Na, de ne gondoljak most erre, hiszen vakáción vagyok. Ne rontsam el a piszkos anyagiakkal a hangulatomat!

 

Mire elérjük a hágót, beesteledik. Nincs ugyan ezzel semmi gond, hiszen egy ilyen nagy forgalmú határállomáson tökéletes a közvilágítás. Ezt a határállomás kifejezést nem a hagyományos módon kell értelmezni. Csupán az a hely, ahol elhagyjuk Ausztriát, és belépünk Olaszországba. Már csak azért se lehet igazi, hagyományos határ, mert mindkét oldal Tirol. Ugyanaz a nép lakja, csak úgy alakult a történelem, hogy a hágótól délre eső részt Olaszországhoz csatolták a nagyhatalmak döntése alapján. Nem is értem miért, hiszen a háborúban az olaszok is a vesztesek közt voltak. Na, de nem kell nekem ezt értenem!

Sokadik alkalommal eltűnődöm, hogy micsoda munka volt ezt a hatalmas terminált kialakítani ezen a szűk hágón. Mekkora munka lehetett! Ha nem is hegyeket hordtak el, de sokat elgyalultak belőlük. Na, és nem is csak ez a hely, hanem az egész sztráda, ami csak azért épült, hogy aránylag gyorsan átjussunk a hegyeken. Maga az építés is iszonyatos költségeket emészthetett fel, de a működtetése se két fillér. Nincs is mit csodálkozni, ha drága az átkelés. És van is hasonló út néhány az Alpokban. Trükköznek is rendesen a fuvarszervezők, hogy minél olcsóbb legyen a szállítás. Minden lehetőséget össze kell vetni! Sajnos az utolsó szempont, hogy a sofőrnek is kedvező legyen. Na, most megint olyan dolgokat feszegetek, amihez semmi közöm. Ahelyett, hogy élvezném az utat.

Elkezdjük az ereszkedést egészen Veronáig. Az esti sötétség nem nagyon kedvez a nézelődésemnek, de nem lehet minden az én kedvem szerint. Megyünk még kb. 3 órát, aztán majd megvárjuk az út folytatásával a reggelt. Noha nem biztos, mert akár négykor is indulhatunk, az pedig még messze van a hajnalhasadástól. Nem kérdeztem, mikor kell a lerakóra érkezni, pedig ez a döntő. Sanyi nagyon jól meg tudja szervezni a pihenőjét. Ha nincs idő, akkor rövid bókolásokkal is beéri.

Igaz, mesélte furgonos időszakából, hogy megérkezett a lerakóra, de nem emlékezett rá, hogy jutott oda. Máskor pedig arra ébredt, hogy lekapott az útról. Be kellett látnia, hogy ezt nem lehet sokáig büntetlenül művelni.

Viszont, ha sok az ideje, akkor sokáig alszik. Egyik ilyen esetnek én is részese voltam, amikor Calaisban már két napja vártunk a fuvarra. Este talán kilenc körül lehetett az idő, amikor elaludtunk. Telefoncsörgésre ébredtünk másnap tízkor. Ez testvérek közt is 13 óra egyhúztomban.

 

Bolzanóig erősen lejtett a sztráda. Ha látom a mély völgyet mellettünk, bizonyára olyan félelmetes lett volna az ereszkedés, mint az osztrák oldalon éreztem korábbi utamon. Láttam ugyan a falvak fényeit, láttam azt is, hogy a templomtorony csúcsa is alattunk van, de mégsem lehet igazán érezni sötétben a szintkülönbségeket. Sokszor az út kanyarulatát se láttam tisztán. Csak reméltem, hogy Sanyi jobban lát tőlem. Aztán azt tapasztaltam, hogy bedugul a fülem. Tudtam mi az oka, hiszen annyira érzékeny vagyok a szintkülönbségekre, hogy néha még Eger-Bogács között is megérzem félúton azt a 200méter magasságot. Itt pedig a hágó óta legalább 1200m-t csökkent a helyzetünk. Trento, a tengerszinttől csupán 180 méterrel van magasabban. Ezért tűnnek akkoráknak a várost körül vevő hegyek. Bár tény, hogy semmiképp nem nevezhetők kicsinek. Itt, már az Adriába futó folyót kerülgeti az utunk. Jó messze van még ide a tenger, nem is hinném, ha magam meg nem nézem a térképen, hogy nem folyik bele a Pó-ba, ami a térség nagy folyama. Verona után már annyira kicsi a síkság lejtése, hogy akár egészen közel is futhatnak egymás mellett a folyók. Az Adige nevezhető inkább pataknak, hiszen nem is széles, a medre is sekély, mint ami egy hegyi pataknál szokásos. Gondolom, hóolvadáskor jelentős a vízhozama, de olyankor még nem láttam.

Most se sokat látok belőle, csak a víz csillogását a lámpafénynél. Sokszor keresztezzük is, hiszen elég szűk ez a völgy, nem lehet eltávolodni tőle, a kanyarokat pedig nem lenne ésszerű követni az autósztádának.

 

Nem messze Trentótól, a roveretoi benzinkútnál állunk meg. Éppen úgy, ahogy Sanyi tervezte. Ha nagyon erőltetné, talán még Bologna közeléig is eljuthatnánk, de nem kell sietni. Itt még találunk helyet a parkolóban, noha talán húsz kamion fér el összesen. Nem kizárt, hogy el is túloztam kissé a férőhelyek számát. Főleg, hogy a félretúrt hó is elfoglal néhány állást.

– Kaki, pisi? – nyújtózkodik Sanyi egy nagyot – Aztán főzés. Most vettem új gázrezsót, ez lesz vele a második főzésem.

A pisi, nem is rossz ötlet, magam is szükségét érzem, de mivel már este van, nem megyek be a WC-re, elég a kocsi árnyékába húzódni. Jó lenne a folyóhoz lemenni, de hiába van közel, éppen úgy, mint délután volt az Inn, lemenni itt se tudok a kerítés miatt. Nem is baj, mert a benzinkút lámpái nem világítanak oda eléggé.

Nekikészülődünk a kovbojpörköltnek.

– Vedd elő a poharakat! – adom az utasítást – minőség-ellenőrzés következik. Nem is biztos, hogy a Rajnai megfelelő a főzéshez.

– Milyen pohárból illik ezt inni? Nekem csak bögrém van.

– Szerintem bögréből. Van kettő?

– Nem baj, hogy nem egyforma? Sokáig hordtam magammal az üvegpoharat, amit nálam hagytál, de most korlátoznom kellett a cumót.

A bor ellenőrzése után összevágtam, felaprítottam a hagymát, a többi munkát Sanyi vállalta magára. Nekem csak várnom kellett, meg tölteni még egy kicsit a borból, erősen ügyelve arra, hogy vacsora utánra is maradjon legalább egy-egy korty.

– Tudod mennyire vagyunk a Garda tótól?

– Ott van a hegy túloldalán – mutatok magam elé – nem lehet messze.

– Tizenhat kilométer.

– Hú, az tényleg nincs messze. Na, de most úgyse fürödnénk.

– Miért? Mert sötét van? – adja Sanyi mosolyogva az értetlent.

– Dehogy azért…nem hoztam fürdőgatyát – tettem hozzá némi gondolkodás után.

Nehogy már a valós indokot mondjam. Mesélte Sanyi korábban, hogy Ildivel (a feleségével) voltak a tónál, de mivel azt hallották, hideg a vize, nem készültek fürdésre. Aztán láthatták, hogy mások fürödnek benne. Na, most aligha látnánk fürdőzőket. Az se kizárt, hogy be van fagyva.

 

– Kéred a laptopot? Nézd meg, van-e wifi!

Kértem, hogyne kértem volna. Odahaza napi rendszerességgel ülök a gép előtt, ha nem teszem, jelentkeznek az elvonási tünetek. Legelőbb a térképet nézegetem, különös figyelemmel a pillanatnyi pozíciónkra. Tényleg közel van a Garda tó. Reggel még ettől is közelebb haladunk el majd mellette. Vagyis nem mellette, mert a hegy elválaszt tőle. Ráadásul azon a részen még út sincs, amin oda juthatnánk. Egyébként nem is akarok most odamenni. Majd valamelyik nyáron kettecskén a párommal, ha megvesszük a lakóautót. Bár előbb lottószelvényt kellene venni, amin megnyerjük az árát.

Amíg én nézelődök, Sanyi elkészíti a kaját. Már csak hagyni kell egy kicsit összefőni. Még szerencse, hogy a babkonzerv előre meg van főzve, így nem kell túl sokat várni. Közben dokumentálja, lezárja a mai napot, én pedig a neten megnézem a leveleimet.

– Hohó! Levelem van Skóciából.

– Mit írnak?

– Mindjárt olvasom is:

 

Viszonylag könnyű itt Skóciában internethez jutni, de most először van, hogy ez az internet nem akadozik. A tervekkel ellentétben, Edinburghban vagyunk. Az első napot terv szerint Invernessben töltöttük, a folyó partján volt szállásunk, egy nagyon jó hotelben, nekem ez már luxusnak számított, még szobaszerviz is lett volna, ha akarjuk. Az első napot Invernessre szántuk, másnap megnéztük Fort Augustust. Mondjuk nem is a végállomás volt igazán érdekes, mert egy kis falu. Van jó kilátás a tóra, meg egy hatalmas apátság, de hogy mitől Fort az a hely, hát ez például nem derült ki. Viszont végigbuszoztunk a tó mellett. Első nap jó idő volt, másnap kaptunk esőt, jéggel.

Felfedeztünk egy jó kis Pubot is, összeismerkedtünk néhány skóttal, nagyon aranyos népség, ahogy emlékeztünk is rá, már első nap megkérdezték, miért nem akarunk ide költözni, úgyhogy biztos mi is szimpatikusak lehettünk nekik. A Hotelben meg magyarok dolgoznak. Persze, hogy velük is összeismerkedtünk. Az egyik két hónap múlva költözik haza Magyarországra, vele tartani is fogjuk a kapcsolatot.

 

Utána kicsit változott a terv.

Mikor megnéztük, pontosan hol is lesz a stirlingi szállás, akkor derült ki, hogy 15 km-re a várostól, és ráadásul nagyon drága. Amikor lefoglaltuk, nem pont azon a helyen jelezte a térkép, nem tudom, mi volt a gond. Viszont legalább még az utolsó pillanatban is ingyenesen le lehetett mondani. Csak nem volt helyette más, úgyhogy végül Edinburgh-ban foglaltunk szállást. Tegnap délután nagyon rossz idő volt, szél, eső, jég, este elindultunk egy kis felderítésre, tudjuk, mi hol van, ma viszont egyelőre jó idő van, most be tudunk járni mindent. Az óváros nagyon szép, a belváros viszont... én 3 és fél évet éltem Londonban, de ez még nekem is nyomasztó és félelmetes. Rengeteg bevándorló, a skótok, ahogy elnéztük, már kiszorultak a város szélére. Itt már arra se veszik a fáradságot, hogy a boltjaikra angolul kiírják, mi az. Úgyhogy nem tudjuk, milyen üzletek vannak az utcában. Még a Kebab Mahal a legjobb, arról sejtjük, hogy ott enni lehet.

 

Holnap reggel megyünk Stirlingbe. Emlékeztem rá, mintha lenne ilyen, és tényleg, egyetlen fontért egész napra ott tudjuk hagyni a csomagokat a megőrzőben az állomáson, mi meg csavaroghatunk. Szóval az egész holnapot Stirlingben töltjük, este indulás vissza Londonba. Ott még annyi dolgunk van, hogy az én bankszámlámat beállítjuk szüneteltetésre, mert megszüntetni nem kéne, de fizetni se akarok fenntartásra otthonról. Most megyünk reggelizni, az jár a szálláshoz.

A csomag megérkezett már?

 

– Milyen csomagot kérdez?

– Nem mondtam? Végleg jön, és Londonból hazaküld mindenét. Nem túl sok, mert belefér harminc kilóba.

– A mi Tamásunk jól elvan Angliában. Pék lett belőle. Vagyis nem olyan igazi kenyérsütő, inkább pizzát süt. Járnak vásárokba is. Nincs egy helyhez kötve. Csavaroghat, és ezért kapja a fizetését.

– Már Egerben is sütödés volt.

– Aha. Legalább szerzett rutint.

– A mi Tamásunk kezdettől fogva hazavágyott. Most jön haza másodszor végleg. Első alkalommal a munkatársak megkérdezték, – noha mondta, hogy végleg jön – hogy mikor megy vissza. Most nyitva hagyta a lehetőséget. Persze csak akkor megy vissza, ha itthon nem talál semmit.

– Vagyis visszamegy.

– Szerintem is. Pedig jó lenne, ha bejönne nekem ez a díszkő faragás, és magam mellé tudnám venni. Az sem ártana persze, ha ő is akarná. Viszont úgy látom, inkább már kereskedésben gondolkozik. Csak oda is papír kell, hogy előre lépjen. Eddig lépten-nyomon szembetalálkoztam üzletvezető tanfolyam-hirdetéssel, de ma már az is fizetős. Nem a munkaügy intézi.

– Látod, én se lettem kereskedő – utalt a sikertelen trafik pályázatra.

– Te már voltál. Hagy legyen más is!

– Ha beindul a kőfaragásod, nyissak egy kő boltot?

– Azt azért ne! Viszont a szállítással üzletelhetünk, mert inkább odahaza dolgoznék.

– Nem akarsz kinn lenni a Grünhildával?

– Roze-Mari. – helyesbítettem – Nehogy lelőjön a Zigmund! Beetetett engem ez a csaj, hogy nincsenek is együtt, de csak kamu volt az egész.

– Elcsábított.

– El, hogy a macska rúgja meg, de már mindegy.

– Úgy látom, nem nagyon bánt a dolog – kavarta meg az ételt, majd el is zárta a gázt alatta. – Tányérból, vagy lábosból kéred? Nem nagyon van még felszerelve a konyhám.

 

Jó nagy adag babot sikerült összekotyvasztanunk. Már csak azért ettük meg az egészet, hogy el lehessen mosogatni. A borból tényleg csak egy korty maradt. Ennyi volt a készlet.

Amíg ülepedett a vacsora, megnéztünk egy filmet, amibe bele is aludtam, de ez nem újság, hiszen otthon is rendszert csináltam a filmbe belealvásból.

– Mikor keljünk reggel? – kérdezte tőlem szokás szerint, mintha nekem kellene eldöntenem.

– Bármilyen korán, de jobb lenne világosban.

– Fél hét? Egy fél műszak alatt leérünk, és déli egy órára van a lerakó.

– Akkor legyen fél hét!

Toscana

 

Éjjel, egy alkalommal ébredtem fel. Ahhoz képest, hogy tele hassal feküdtem le, ez jó eredmény. Nem kellett kimennem, nem is tudom miért ébredtem fel. Talán elment egy kamion mellőlünk, s annak a hangja ébresztett anélkül, hogy ez eljutott volna a tudatomig. Nem tudom, de nem is lényeges az ok. Azt hamar felismertem, hogy hol vagyok. Tudtam, hogy egy kamion polcán fekszem, a szűk hely ellenére kényelmesen. Már öt év telt el azóta, hogy ilyen ágyon aludtam, de ösztönösen hozzáidomultam a körülményekhez. Amikor első alkalommal nyertem elhelyezést ilyen helyen, megszenvedtem vele. Hanyatt fekve kényelmes volt az ágy, a tető közelsége is csak addig zavart, amíg világított a lámpa. A gond akkor kezdődött, amikor oldalt fordultam, és felhúztam a lábam. Beszorultam. Néhány nap után megszoktam, hogy erősen nekifeszülök a leesés megakadályozására felhúzott hálónak, s úgy már elférek. Később a hátam fájdult meg, de az már nem az ágy hibája, hanem a hátamé. Tíz hónappal később kerültem hasonló körülmények közé, de akkor már természetesen mozogtam a rendelkezésemre álló területen. Később aludtam olyan kocsiban, ahol a hálót se lehetett felhúzni, de nem is volt rá szükség. Az öt év viszont hosszú idő, mégis emlékeztem, hogyan mozdulhatok. Semmivel sem aludtam kényelmetlenebbül, mint akár egy franciaágyon.

 

Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy úton vagyok. Dél-Tirolban töltöm az éjszakát, közel a Garda tóhoz. Régóta vágyom ide. Bár ez a helyzet nem pontosan az, amire vágyom, de közel áll hozzá, ráadásul megint ingyen. Az ellátásom költségeit nem számolom, hiszen ennem otthon is kell. Annyi a különbség, hogy a feleségem vásárol, én nem is tudom, mi mennyibe kerül.

Szerencsém van, mert igyekszem nem gondolni semmire, így sikerül hamar visszaaludnom. Amikor a Sanyi mocorgására felébredek, már világosodik odakünn. Azért tudom, mert nem egészen jól húztuk el a függönyt. Szendergésemből az ajtócsukódása ébreszt fel teljesen. Kihasználom, hogy egyedül vagyok a fülkében. Lemászok, felöltözni, megvárom, amíg Sanyi visszajön, és felkeresem a benzinkúti shopot. Az olaszoknál csakis az eladótéren keresztül érhető el a mosdó. Viszek magammal törölközőt is a nyakamba akasztva. A személyzet nem is figyel rám, amit örömmel veszek. Gondolom, látnák rajtam, ha vásárolni akarnék. Reggel fél hétkor, törölközővel a nyakamban, határozottan a bolt vége felé haladva, egyértelmű, hogy nincs velem dolguk.

A WC ülőke önmagától felnyíló, nem lehet rávizelni. Igaz, van külön piszoár, de hát vannak mindenféle emberek. A berendezők biztosra mentek. A mosdó csapja fotocellás, de nem fog ki rajtam, találkoztam már ilyennel. Akkor segítséget kellett kérnem, de már rutinos benzinkúti mosdó-használó vagyok.

Amikor Sanyi beröffenti a motort, hét óra. Csodálkoznék, mivel telt el ennyi idő az ébresztő óta, de a rutin erre is jó. Tudom, legalább 20 perc kell egy reggeli elinduláshoz. Ekkor már majdnem világos van, bár még égnek Rovereto lámpái.

– Indulhatunk?

Megadtam az engedélyt. Lassan gördültünk kifelé a parkolóból. A legutolsó parkoló kamion, egy kék ponyvás, sárga napocskás magyar. Ő is induláshoz készülődött. Soha nem láttuk egymást korábban, nagy valószínűséggel ezután se fogjuk, de intünk egymásnak, hiszen mégis atyánkfiai vagyunk itt, a nagy idegenben. Ha este látjuk, megosztottuk volna a vacsoránkat is vele. Feltéve, ha nem akart volna valamit ránk sózni. Mert a nyomulós figurákat ki nem állhatom sem én, sem pedig Sanyi.

Brenner felől összefüggő kocsisor jön lefelé, meg kell állnunk a kijáratnál. Nem értem. Mindenki most indult el, amikor mi is fel akarunk hajtani a sztrádára? Az imént üdvözölt Waberer’s-es kolléga is felzárkózik mögénk, mire sikerül elindulni.

 

Teljesen frissen, üdén bámulok bele a reggeli forgalomba. Számolgatni kezdem, mennyi idő, mire járatlan vidékre érünk. Itt, ahol most haladunk, kétszer is jártunk már. Ismerősek a két pályatest közti műszaki átjárókat elzáró betonakadályok, a rozsdaszínű, dupla korlátelemek, melyekről nem tudom eldönteni, hogy barnára vannak-e festve, vagy tényleg rozsdásak. Figyelem az esernyőváz-szerű szőlőkarókat, melyekről hosszú vesszők ágaskodnak mindenfelé. Itt még nem metszettek. Pedig itt lenne már az ideje. Nem vagyok ugyan szőlősgazda, de ennyit azért tudok. Sanyi többet ért hozzá, de nem hozom szóba a dolgot, mert valahogy most nincs kedvem beszélgetni. Éhes ugyan nem vagyok, de egy kávé jól esne. Vagy talán nem is a kávé hiányzik, csak a kávézás. A megszokás nagy úr. Meg tudom persze szokni azt is, hogy nem iszom kávét, hiszen korábbi útjainkon is kibírtam, pedig kétszer is 13 napig tartott az út. Volt ennél egy még hihetetlenebb dolog is az első utamon. Tudni kell, hogy imádom az édességet, és nem ismerek mértéket. Ha egy tábla csokit kibontok, azt egy lendülettel betermelem. Egy hétig tudatában voltam, hogy a felső polcon ott van egy tábla tejcsokoládé, és ennek ellenére nem nyúltam hozzá. Na? Ez már példaértékű önmegtartóztatás.

– Ez meg mi a csuda? – szólalok meg önkéntelenül, amint rácsodálkozok egy furcsa hangfogó falra.

Kicsiny fekete üvegtáblák, hálóba rakva, de végeláthatatlan hosszúságban. Több kilométeren át.

– Volt eszembe, hogy mondom, de úgy gondoltam, hatásosabb, ha magad fedezed fel.

– Olyan, mintha napelemek lennének.

– Szerintem is az. Kb. 3 kilométer lehet.

– Tudod mi jutott róla eszembe? Gyerekkoromban Ipolyiéknak volt melegágy. Nem volt még akkor divatban a fóliasátor, csak deszkaszegély volt az ágyások szélén, és üveggel lefedve. Úgy nézett ki, mint a veranda ablak. Micsoda élvezettel törtük össze az üvegtáblákat!

– Nézzek, valami kidobnivalót?

Erre nem lehet mit mondani, hiszen nem volt komoly a kérdés. Régen voltam már gyerek, s azóta megtanultam, hogy tetteimnek a következményét magamnak kell vállalnom. Anyu nem fogja kifizetni az okozott kárt.

 

Háromnegyed nyolc lehetett, amikor kiértünk a hegyek közül, s elénk tárult a síkság. Mindenek előtt Verona városa, a repülőterével, keleti szélén azzal a hatalmas toronnyal, ami alatt hiába vártuk ki a raktárosok ebédidejét, mert mégsem ott rakodtuk a színes prospektusokat, amit aztán Angliába, a Royal Mail swindoni bázisára kellett fuvarozni.

 

Elértük az autósztráda kereszteződést. Keletre Velence, nyugatra Milánó, délre Bologna. Ez utóbbit választottuk. Immár nem követtük a fiume Adige völgyét. Azért se, mert itt már szó nem volt völgyről. Egyébként pedig a folyó az Adria irányában kanyargott tovább keletre, mi pedig délnek tartottunk, hogy ismét átvágjunk egy hegyvonulaton. Hamarosan elértük a Pó-t. Nem csak ráfogtam egy folyóra, ez tényleg a Pó. Figyeltem a táblákat, s azt fedeztem fel, hogy reggel óta a harmadik tartományba lépünk be. Trento-ban ébredtünk, majd a Dolomitok közül kiérve átléptünk Veneto-ba. Most pedig a Pó hídjánál elértük Lombardiát. Csak mint érdekességet említettem ezt, hiszen semmi jelentősége. Ez csak olyan, mint nálunk a megyék. Előfordult velünk már, hogy ennyi idő alatt három országban jártunk

Bologna előtt letértünk arról a sztrádáról, amin korábban már jártam, csak éppen ellenkező irányban. Sok mindent nem láttam, mert volt akkor egy kis köd. Most, ezzel az irányváltással keresztül is értünk a Pó síkságon. Itt nem annyira széles, mint a torkolatvidéken. Hegyek közé kapaszkodtunk. Nem akkorák, mint az Alpok, nem is olyan sziklás, mint a Dolomitok. Ezeket a hegyeket erdő borítja. Most figyeltem csak fel arra, hogy már a síkon is csak egész vékony volt a hólepel. Itt az erdőben csak nyomokban található, néhol kilátszik alóla az avar. Hiába emelkedünk, azért mégis csak dél felé tartunk. Előfordul ugyan Rómában is hó, de nem jellemző.

A mai első alagút két kilométer. A második, ha a kicsi megszakításokat nem vesszük figyelembe, talán öt is meg van. Azután sorjáznak még egy jó darabon. Olyasmi a környék, mint Szlovénia. Nem is! Inkább, mint az adriai oldalon Riminitől délre egészen „ a csizma sarkantyújáig” közben átlépünk Toscana-ba. Érintettünk még egy tartományt, de nem maradt meg bennem a neve.

Nem telik bele egy óra sem, és átkeltünk az Appenin hegységen. Na, itt tárul elénk az a nevezetes toscan táj. Szőlő, meg szőlő mindenfelé, elszórt tanyák, kicsi falvak, oszlop tuják, meg a jellegzetes mediterrán fenyők. Itt már nincs hó, de azért tél van. Bizonyára szebb lehet ez a vidék is nyáron. Bár, úgy tartom, jobb ilyenkor világot látni, mert legalább a lombok nem akadályozzák a kilátást. Gyönyörű a rálátás Firenzére, amint ereszkedünk le a hegyről. Na, ezt a várost szívesen megnézném közelről, de nem itt van dolgunk. Nem tudom, merre megyünk majd Livornóból, de örömmel vennék itt egy fél napos csavargást. Most csak az autópályáról meresztem a szemem, de mint ahogy Veronából se sokat láttam, meg Innsbruckból sem…talán mégis igaza van annak, aki kiröhög – mondván – hogy nem látok semmit?

 

Na, még egy óra talán az út, és ott leszünk a tengernél. Nem volt hosszú ez a kirándulás, bár még fogalmam sincs, hol a vége. Sanyinak is csak egy műszak Erfurttól idáig. Biztosan lesz délután alkalmunk megáztatni a lábunkat. Egy pisai kirándulást is örömmel vennék. Csupán 16 km.

Livorno

 

Alig volt még 11 óra, amikor megérkezünk a célhoz. Várnunk kell két órát, de Sanyi tesz egy próbát, hátha előbb leszedik.

– Nincs szerencsénk – mondja, amikor visszajön az office-ből – Azt mondja az olasz, hogy majd ebéd után következünk.

– Szerintem fogjunk hozzá most, hogy hamarabb végezzünk! – próbáltam tréfára venni a dolgot.

– Nem jó, ha a mi ebédünkhöz igazodunk, hiszen előbb reggeliznünk kell!

Mit tehettünk hát? Hozzá fogtunk enni.

Éppen egy napja kamionozok, s ez idő alatt nem vásároltunk. Ebből következik, hogy kénytelen vagyok a Sanyi készletéből reggelizni. A kenyér még hazai, de a vákuumfóliás felvágott, meg a margarin már német beszerzés. Savanyúság helyett tormás majonézzel ízesítem a „szenyát”.

Beüzemeljük a laptopot, hogy megnézzük Livornót a guglimapon. Semmit nem tudok erről a városról. A név alapján első hallásra Svájcba helyeztem. Nyilván azért, mert Lugano, és Locarno városok nevére emlékeztet. Tengerparti város, de a raktárnál – ahol várakozunk – semmi nem utal a tenger közelségére. Amit eddig láttam olyan, mint amiből 12 egy tucat. Vagyis semmi jellegzetes.

– Nézd csak! – mutatja Sanyi a térképet – erre a legrövidebb az út a tengerhez.

– Annyi csak a gond, hogy ott a kikötő. Válts át utcanézetre! Nem biztos, hogy le tudunk menni gyalog a vízhez.

Sokáig kerestük az ideális kiránduló útvonalat, de nem találtuk. Abban megállapodtunk, hogy ha itt végeztünk, elmegyünk Pisa-ba. A ferde tornyot meg kell néznem!

Már az olaszoknak is letelt az ebédidő, de még mindig nem tudtam, hol megyünk le a vízhez. A kikötőtől északra a parton, hosszan magán üdülők sorakoznak. Biztos van köztük egy ösvény, de nem tudjuk hol letenni a kocsit. A kikötőtől délre kellene inkább sétálni egyet. Van ott egy téglaerőd, aztán csónakkikötő, strand, meg a sétányon egy több száz méteres kőkorlát (már megint kibújt belőlem a műköves) Ez a része szép a városnak. Nem olyan, mint ahol először „bolyongtam”, ahol el is tévedtem a sikátorok közt virtuálisan. Amikor mégis lejutottam a kikötőhöz, téglafallal találtam szembe magam, de még járdát se építettek a gyalogosok számára. A déli részre kell eljutni! Jelenlegi pozíciónktól 6-7 km. Ez nagyon sok. Próbáltam találni kamionnal elérhető közelebbi grundot, de nincs. Rengeteg parkoló van a városban, de csak kis kocsik számára. A kikötőbe pedig nem mehetünk be, ha nincs ott dolgunk. Ez, reménytelen. Hajdanán Calaisban sétáltunk ennyit, de most nem szeretnék 14-15 km-t gyalogolni.

– Kérjünk segítséget a helybéliektől! – javasolta Sanyi, mikor már a rámpához tolatott, s az olasz srácok ott tébláboltak a rakományunk körül.

Nem kellett ezt az ötletet komolyan venni, hiszen nem tudunk velük kommunikálni. De azért, mielőtt elbátortalanodtam volna, tettem egy próbát.

– Szkúzi! Kome ariváre al máre?

A fiúk összenéztek, majd egyszerre hárman mutogatták a helyes irányt, s közben egymással vitatták meg, hogy lenne nekünk könnyebb odatalálnunk.

Sanyival összemosolyogtunk, mivel egy szavukat se értettük.

– Ezt jól megkérdezted. Kérdezd meg, ha már ilyen perfekt olasz vagy, hogy a kamionnal oda tudunk-e menni?

– Kamion?

– No, no…

A többit nem értettem, de egyikük a föld felé mutogatott, s ebből azt következtettem ki, hogy a kocsit itt kell hagynunk.

– Én nem gyalogolok annyit – döntöttem el – Meg van már a következő fuvar? Majd megnézzük a tengert valahol út közben.

– Azt mondta a főnök, csörögjek rá, ha leszedtek. Akkorra kiderül, hová kell mennem. Egyelőre úgy néz ki, valahol Milánó közelében lesz a felrakó. Nem kizárt, hogy csak hétfőn. Találd ki, hol töltsük a hét végét! Bár, ha sikerül még ma este, akkor holnap még mehetünk, csak vasárnap kell leállni.

– Mi alapján döntsek?

– Na jól van, akkor inkább várjuk meg, mi a délutáni kötelező program. Ha még ma fel kell rakodni, ugrott a Pisa is, mert nem lesz rá idő.

 

Amíg mi az udvaron tervezgettük a programot, az olaszok targoncával rohangáltak a pótkocsinkon. Nem láttuk ugyan, csak a kocsi mozgása jelezte, hogy közlekednek rajta.

– Ezek végeznek mindjárt. Meglepően gyorsan dolgoznak. Hamarosan mehetek a papírokért. Tényleg! Gyere be velem az irodába! Van ott egy olyan csodaszép szinyorina, hogy a szavad is elakad, ha meglátod. Talán még a Grünhildádtól is szebb – tette hozzá mosolyogva.

 

– Nem is láttad Grünhildát. Nem ez a neve, de mindegy. Egyébként nem nyerne szépségversenyt, túlkoros is hozzá, de olyan kisugárzása van, hogy …hogy nagyon – nyögtem ki végül ezt a semmilyen hasonlatot, mert nem találtam a megfelelő kifejezést. – Egyébként a szépség önmagában kevés, nemrég láttam egy kissé vaskos testalkatú, de egyébként nagyon szép babaarcú lányt a buszon, de ahogy beszélt, kiábrándított.

– Megszólítottad?

– Dehogy. Volt vele egy kis girnyó csaj, azzal beszélgettek. Volt eset, amikor a szóhasználata volt felháborító egy szép nőnek, de ennek inkább a hangja volt kiábrándító. De még az is, ahogy mozgatta azt az alapállásban szép száját.

– Na, elkéstünk. Ott megy. – intett fejével egy, az udvaron átvonuló tünemény felé.

Lehetett úgy 50 kiló, nem túl magas, talán 160 cm, mint egy átlagos nő. Egy pillanatra ránk emelte tekintetét, de attól a szénfekete csillogó szempártól megdobogósodott a szívem. Tépett fekete haja szándékosan összekócolva, rövid dzsekije alól kilógott a kötött pulóver, amely követte a fenekének a domborulatát. Hosszúszárú lovaglócsizmájától csak egy rövid rész látszott a combjából, amin vékony fekete harisnya feszült. Olyan, amit néhány – a maga szépségét túlbecsülő – nő nadrág helyett visel. Van annak neve is, de nem tudom.

Lényeg, hogy jól megbámultam, amint odament, a kis Lanciájához, ami már a közeledtére villantott a négy irányjelzőjével. Beült és elment.

– Elvihetett volna a tengerpartig, hogy csak visszafelé kellene gyalogolnunk.

– Miért nem mondtad neki? Te tudsz olaszul.

Mivel most már nincs értelme bemennem az irodába, visszaültem a kamionba és vártam, hogy mehessünk. Lelki szemeim előtt lebegett az iménti látvány. Mély nyomot hagyott bennem.

Odahaza naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.

Egyszer viszont tényleg szépet láttam.

Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.

Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.

 

Nem emlékszem, hogy volt ez fiatal koromban, de mostanában egy szép nőt szemmel is élvezettel simogatok végig. Megesett már az is, hogy versírásra inspirált a látvány.

 

Kósza gondolat

 

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.

Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Mobil telefonját az arcához emeli.

Lábát összefonja, majd ide oda tipeg

Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

 

 

Ahogy üldögéltem a kamion anyósülésén, hallottam a hátam mögül a targoncák dübörgését, éreztem, amint billegtetik mozgásukkal az egész járművet. Aztán rövid csend következett, majd egy erősebb billenés amint Sanyi kinyitotta az ajtót, és felkapaszkodott a lépcsőn. A kezében tartott papírokat egyelőre az ablakba dobta, beült az ülésbe, és indított. Kicsit előre gurult, kiszállt, hátrament becsukni az ajtót.

– Mehetünk! – mondta, amikor ismét beült a helyére.

– Hová?

– Valahol a kikötőben biztosan félre tudunk állni egy félórára.

– És utána?

– Megnézzük a ferde tornyot, aztán irány Milánó!

– Hagyjuk most a tengert! Annyira nem fontos. Megnézegettem a várost a térképen. El lehetne tölteni egy hétvégét, de nincs egy rendes parkolójuk. Csak a víz miatt nem kell lemenni a partra! Merre megyünk? Amerről jöttünk?

– Arra kerülnénk. Itt megyünk fel északnak egyenesen. Pisaig nem is megyünk fel a sztrádára.

– Jártál már ezen az úton? Rálátni a tengerre?

– Aha.

– Elég annyi. Fürödni úgysem akarunk.

– Akkor Pisa?

– Igen, Pisa. Majd megállunk az út szélén – vigyorogtam a félreértésen alapuló humoromon.

 

Sanyi vette a lapot, de nem reagált. Sikerült kikeveredni a városból. Az út száma S -15, tehát jó felé haladunk. Jobbra, tőlünk nem messze fut a sztráda, de ezért a 16 kilométerért nem hajtunk fel rá. Egyelőre nem is nagyon kell figyelni, elég lesz akkor, ha átkelünk az Arno-n, utána egy kis patak fölött keresztezzük a vasutat, s majd ezután kell jobbra lehajtanunk.

Nagyon jó ez a GPS, hiszen előre be lehet tanulni a navigációt. A helyszínen már csak megerősítjük az elképzelésünket, nem ott kell a forgalom sűrűjében dönteni. Bár néha felül kell bírálni, de mégis nagy segítség.

– Majd figyeld a kőfaragásokat, hátha tanulsz valamit a régi taljánoktól. A fényképezőt hozzad! Tényleg! Ha nem jöttél volna el velem, most dolgoznál?

– Tél van. Nem hiszem. Hacsak valami műhelymunkát ki nem talál a főnök.

– Mégis csak jobb csavarogni, mint ott savanyodni a műhelyben. Nem?

– Nem olyan sokat vagyunk a telephelyen, inkább kint vagyunk terepen. Ebből a szempontból jó munkahely. Néha nagy elégtétel a számomra, amikor a helyismertemre, a navigációs készségemre kell a brigádnak hagyatkozni. Járok néha ismeretlen helyeken, de sokszor olyan helyre megyünk, ahol már jártam korábban. Mont például Edelényben, ahova egyszer a nővéremmel vittünk segélyt az árvízkárosultaknak.

– Azt mesélted. Akkor esett szét a Hyundai vízpumpája.

– Aha, akkor. Azért azzal is mázlim volt. Széteshetett volna odafelé félúton, megrakottan is. Ehhez képest Nyárádnál fedeztem fel, hogy valami gond van. A tardi elágazásnál álltam le. Bár, ennyi erővel haza is érhettem volna! Az még nagyobb mázli lett volna.

– Vagy, ha szét se esik.

– Hát, igen. Szóval voltam a céggel kirándulós munkán ott is. És tudod, nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is. Megfordult akkor a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

 

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

 

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak. Épp úgy, mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

 

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől hoztam a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

 

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít.

 

Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

 

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy a tapolcai munka során Roze-Mari megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

 

– Figyelj! – szólt rám Sanyi – Itt vagyunk mindjárt. Nehogy eltévedjünk, mert itt még én se jártam.

– Az nem számít. Én el tudtam ott is tévedni, ahol már jártam, csak első alkalommal rosszul tájoltam be magam. Ráadásul – mint a Matyi kolléga mondta – mindez a saját falumban történt.

 

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen 13 évig jártam oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.

Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.

Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.

A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.

Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.

Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.

– A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!

Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.

– Mi nem rendeltünk semmit.

Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.

– Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.

– Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.

Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.

– Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!

Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.

– Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.

A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.

– Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?

Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az Internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!

Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.

– Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!

– Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.

– Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!

– Itt már jártunk.

– Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.

– Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.

– Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.

Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.

– És ez?

– Hááát…

Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.

– EZAZ!

Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.

Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat ;)…a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

 

Elhagytuk Pisa-t. Ha nem tanulmányoztam volna a térképet, azt gondolnám, túlszaladtunk. De semmi gond, itt van lehetőség lehajtani a főútról. Lemegyünk jobbra, aztán ott, hosszú egyenes szakaszon, még az imént látott patakon is át kell mennünk. Balra fasor, meg szántóföldek, jobbra telephelyek sora, de a kapuk közt nincs annyi hely, hogy egy ekkora szerelvénnyel leparkolhassunk. Marad tehát az eredeti elképzelés, be kell mennünk a fizető parkolóba. Gondolom, Sanyinál van pénz. Már csak azért is – jut ekkor eszembe – mert kaját is vennünk kell. Nem tudom, meddig utazgatok vele, de nem érzem jól magam attól a gondolattól, hogy ő tart el. Noha, ezt korábbi útjainkon is úgy oldottuk meg, hogy utólag adtam neki költségtérítést. Legalábbis a kéthetes utakra. Az első után többet, a második után már annak csak a felét. Megtanultunk spórolni. Ez a spórolás ott csúcsosodott ki, amikor a bregenz-i főpályaudvar előtt üldögéltünk a padon, és arról álmodtunk, hogy ha lenne 10 eurónk, elvonatoznánk Lindauba. De sajnos csak egy ötösünk volt. A tankolásra és útdíjra is csak következő napon küldtek a cégtől. Ez most már nem az a munkaadó. Remélem, nem lesz hasonló kényszerpihenőnk!

Pisa

 

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.

A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.

A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe az időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

 

Nem érzem azt a boldog elégedettséget, amit egy ilyen találkozástól elvárhatnék. Majd később.

Furcsa, hogy éppen egy közlekedési vészhelyzet jut eszembe. Alkalmam is nyílik elmesélni, hiszen Sanyi kérdéseket intéz felém.

– Na, ilyeneket gondoltál faragni Grünhildának?

– Akár ilyeneket is, de nem ilyen sokat. Öcsém! – ámulok el, amikor körbeforgok a téren, és szemügyre veszem a többi épületet is.

Mert a híresség csak egy harangtorony, de tartozik hozzá egy Dóm is. A mögötte álló kerek épület nem is tudom micsoda. Majd később tanulmányozom a kapunál elvett prospektust, abba biztosan bele van írva. Az a hosszú épület, ami az útról eltakarja ezt a gyönyörűséget, kevésbé díszes.

– Itt lehet élvezkedni a kőfaragóknak mi? – kérdez Sanyi ismét, miközben az arcomat fürkészi, hogy lássa a látvány okozta hatást. Nem igazán van megelégedve, s ezt szóvá is teszi.

– Nem látom rajtad az izgatottságot. Tetszik egyáltalán?

– Várjál! Majd később, ha leülepszik bennem. Ezt még meg kell emésztenem! Tudod olyan ez, mint amikor Szentendrén jó tempóban haladtam a négysávoson befelé a városba, és elméláztam. A laktanya előtt van egy balra fordulási lehetőség, de nincs kanyarodó sáv. Persze miért mentem volna a külső sávban? A szembejövők miatt, megállt a sor. Én csak arra figyeltem fel, hogy iszonyatosan közeledünk az addig előttünk haladó kocsihoz. Fék! Szó szerint beleálltam a fékbe. A kocsi elkezdett ficánkolni alattam. Éreztem, hogy itt már reménytelen a megállás. Korábban nézegettem a tükörbe, tudtam, hogy jön egy kocsi a külső sávban, de nincs túl közel. Erről persze ekkor már nem volt idő megbizonyosodnom. Reméltem, hogy azon is van fék. Kicsaptam a kormányt a külső sávba, de azt nem tudom, mi történt ennek hatására mögöttem. Az ütközést sikerült elkerülni.

– Nem ijedtél meg? – kérdezte azonnal a mellettem ülő szomszédasszony.

– Várjál! – mondtam – Majd mindjárt. Nem volt rá idő.

És valóban. Amikor már meg lehetett volna nyugodni, akkor tört rám a heves szívdobogás. Akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltunk. Azóta már kétszer is megtapasztaltam, hogy egy kicsinek tűnő ütközés is mekkora kárt tud okozni.

– Most nem közlekedünk, van időd nézelődni. Nem sietünk, nem is megyünk neki senkinek. Felmenjünk a toronyba?

– Most erre mit mondjak, hogy majd legközelebb? Fel hát, de előbb hagy nézzek szét! Nahát! – adok hangot csodálkozásomnak – ez a torony ferdébben áll, mint gondoltam, de nem is csak ferde, hanem görbe. A közepén is van egy kiigazítás, a harangok szintje pedig már egyenes.

– Nem olvastál az építéséről? – pirít rám Sanyi a tájékozatlanságom miatt. – A negyedik szintnél száz évet vártak, mert már akkor megbillent. Utána megpróbálták kiegyensúlyozni, de csak ennyire sikerült. Sőt, később még ferdült.

 

Körbejártuk a teret. Az utcát elzáró hosszú épület valójában temető. Láttam már temetőt, aminek volt árkádos, vagyis fedett része, de itt berakták egy épületbe. Mindezt azért tudom, mert megnéztem a prospektusban.

– Na nézd már! Mi még megszóljuk az úri cigányokat, akik pavilont építenek a síremlékek fölé. Itt az egész temetőt tető alá rakták. Biztosan innét vették az ötletet.

– Jobb helyen a templomot építik a temető fölé.

– Valóban. Olyan is van. Na, nézzük csak mit ír a prospektus! Mi az a nagy kerek épület? Magyarul persze nem írja. Azt mondja, hogy mit tudom én milyen Capelle. Ez egyértelmű, kápolna. Annak elég nagy, de ha az, akkor legyen! Sétáljunk el arra is! Nahát! A katedrálisnak a háta van a torony felé. Emez az oldal az eleje. Öcsém! Ez tök jól néz ki. Ennyi oszlop! Itt lehetett faragni a mestereknek néhány éven át. Főleg, hogy még gépük se volt hozzá. Na! Látod már rajtam az izgatottságot?

– Aha. Most már látom. Menjünk a toronyba?

– Naná! Mehetünk.

 

Egyik korábbi utunkon a ljubljanai fellegvárban bolyongtunk. Megnéztük a vár kápolnáját, bekukucskáltunk a kisablakon oda, ahol az első magyar felelős kormány miniszterelnökét tartották fogva 1849-ben a Habsburgok, de beljebb nem mentünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nem ér annyit a vár belseje. Na, meg ott van a mi Halászbástyánk. Ott többször is megcsodáltam a panorámát az alsó szintről, de azért nem adtam pénzt, hogy 3-4 méterrel magasabbról láthassam ugyanazt. Itt most nem vált be ez a fukarkodás, mert már a tér is fizetős volt. Egyébként pedig örülhetek, hogy van ez a lehetőség, mert nincs ám ez mindig. Állítólag, a torony dőlése, nem állt meg. Így rengeteg munkával járt alatta megszilárdítani a talajt.

– Remélem, nem dől tovább. Nem állnám meg nevetés nélkül, ha velünk dőlne el.

– Csak nem tán!

– Pesten – kezdtem megint másról beszélni – van egy építmény a Nemzeti Színház mellett. Olyan, mint állítólag a Bábel tornya volt, csak kicsiben. Körbe-körbe megy a lépcső, a tetején meg nincs semmi. Még kilátópontnak se lehet nevezni, mert a közelben lévő Lágymányosi híd sokkal magasabban van. Vagyis nem tudom, mire való az az egész, de nem álltam meg, hogy fel ne menjek.

 

Itt se kellett megállnom, hogy fel ne menjek, csak meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csoport, amit egy kalauz felvezet.

– Te figyelj! – folytattam a csacsogást, miközben már a márványlépcsőkön kerengtünk fölfelé – Itt hogy javítják a lépcsőket?

– Gondolom, faragnak másikat, és kicserélik.

– Nyilván, de hogy állítják be? Szemre? Aztán meg jön a főnök, hogy: „rátettétek a vízmértéket?”

 

Bevallom, sok ez a hét emelet. Ráadásul nem is olyan panorámás ám, mint gondoltam. Noha ránézésre sem egy kecses építmény, de azért mégis meglepett, hogy milyen szűk a belseje. Iszonyatosan vastagok a falak. Nem is tudom, miért csodálkoztak, hogy nem bírta a talaj.

Fenn álltam a ferde torony tetején. Kívül, belül korlát, mert a harangok fölött nincs ám tető, hanem nyitott az egész. Biztosan azért, hogy odafenn az Úr is hallja a harangszót. Állítólag mind a hét harang be van hangolva. Ezek szerint, akár zenélni is lehet rajtuk. A harangok alján körbefutó szalagdíszben a horogkeresztet vélem felfedezni. Találkoztam már ezzel a jelképpel görög templomban is. Ez valójában napszimbólum, csak a mi agyunkban azonos a nácizmussal. Nem ez az egyetlen, amit ordas eszmék lejárattak. Valójában a náci karlendítés is „ave ceasar” üdvözlés az első birodalomból (Róma) Nálunk például kerülendő kifejezés a „kitartás”, mert így köszöntek a nyilasok, akik miatt az Árpádsávos zászlót is fasiszta jelképnek próbálják beállítani egyes politikai körök.

Sanyi fotózott, majd átadta a gépet.

– A papáról is egyet!

Azt gondoltam, hogy majd jól körülnézek, de annyira mégse magas ez a torony. Annyi eszük legalább volt a város építészeinek, hogy nem húztak fel toronyházakat. Viszont, hiába álltam a padló magasabb oldalára, a tenger felé, nem láttam semmit a Dóm takarása miatt. Kelet felé lehet nézelődni, de Firenze túl messze van. Csak a távoli hegyek jelzik, merről jöttünk délelőtt. Északra is hegyek zárják a látképet. Arra majd még ezután megyünk. Dél felé nem nagyok a tengerparti hegyek, azokat inkább csak sejtem így 20 kilométer távolságból, mintsem látom. Amit látok arrafelé, a repülőtér meglepően nagy forgalma. Ez csak egy kicsi, helyi reptér, nincsenek nagy gépek, a kicsikből viszont sok.

Megint beugrik egy emlék. Sanyi szorgalmasan fényképez, de nem is figyelek rá.

A csepeli időszakomra gondolok, amikor még nem találtam munkát, csak ültem a tizediken az ablak előtt, és néztem a Ferihegyre leszálló gépeket. Írtam is róla egy borongós hangulatú jegyzetet, miszerint úgy érzem magam, mint egy repülésirányító. „ülök a toronyban…” Aztán írtam még egy másikat is:

 

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.

A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

 

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztorkutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

 

Mindez tegnap volt. Most itt ülök a helyemen órák óta, már fáj a nyakam. Odakünn esik az eső. Pest felől van egy halovány felhőmozgás, de alig üt el a szürkesége a háttértől. Az utcazajra kicsit most ráerősít egy repülőgép, de aztán elnyomja egy sziréna hangja. Mindez mégse hat kedvezőtlenül a hangulatomra. Anyámmal beszéltem telefonon, aztán a bátyámmal. Gyerekkori barátom hívott, hogy nézzem meg a Neten, ki írhatta azt a szívbemarkoló cikket az apja elvesztéséről. Nincs név, de a tanító nénink van benne megnevezve, s a falu is egyértelműen felismerhető. Az imént nézegettem a fiam fotóit. Ez az első Karácsony, amit 31 év alatt nem együtt töltünk. Nem tervezte, hogy hazajön. Nem is várom el tőle, hiszen nagyon sok az az 1700 km. Éppen négy hónapja, hogy barátnőjével Londonba utazott. Most jutottak el odáig, hogy állandó munkájuk van mindkettőjüknek. Anyagilag éppen a tegnapi fizetéssel lettek nullszaldósak. Jól néznek ki a képeken. Nem soványak, még egy automata blokkját is mellékelte a fiam, miszerint éppen ideális a testsúlya. Fodrászhoz ugyan nem ártana elmennie, de ezzel együtt elégedett vagyok velük.

 

– Fordulj már erre! – szól rám Sanyi – Ne a hátadat fényképezzem! Nagyon elméláztál. Na jó, hogy felmásztunk?

– Jó. Tudod, valamikor azt gondoltam, hogy engem nem érdekel Párizs. Aztán amikor elvittél, és ha csak 10 kilométerről is, de láttam az Eiffel tornyot, annak mégis tudtam örülni. Aztán ugyanazon az úton jártunk Sinsheim-ben a Technika Múzeumban, amiről könnyen lemondtam volna, mégis nagyon örülök, hogy megnéztük. Biztosan emlékszel, hogy a második utunkon Brüsszel felé kerültél a kedvemért. Nem láttunk ugyan semmit a városból, csak egy város volt messziről. Olyan, mint akármelyik másik, de mégis örülök, hogy arra mentünk. Nem is a látvány miatt,

– Hanem a tudat, hogy ott jártam – mondtuk egyszerre mindketten, majd ezen egy jót nevettünk.

Olyan ez a szólás már köztünk, mint, hogy félóra séta jót tesz a szívnek, vagy mint ahogy családon belül rajzfilmekből szoktunk idézni, ha okot találunk rá.

– Jól körül néztél? – kérdezte, arra utalva, hogy akár mehetnénk is.

– Mehetünk! Egyébként a gyerekeken járt az eszem – mondtam már a lépcsőn lefelé menet – azon gondolkodtam el, amikor kimentek Angliába.

– Nem igazán értem mit beszélsz. Majd inkább akkor mond, ha leértünk.

 

Nem időztünk sokáig, de nem is órával mérik az élményt. A már említett észak-dunántúli kirándulásomon sem töltöttem többet a veszprémi várban egy óránál, mégis nagyon megmaradt az emlékezetemben. Talán a sok fénykép is belejátszott ebbe. Itt is készült néhány, de egyébként se fogom elfelejteni ezt a röpke kirándulást. Meg aztán nem is nagyon érünk rá, mert lejár a parkolójegyünk, ami kamionnak, vagy busznak elég húzós. Jobb lenne, ha nem kellene ráfizetni. Inkább keressünk egy jó pihenőt a hétvégére!

Milánó felé

 

 

– Szép ez a Toscana – jegyeztem meg, már az autópályán. – Azt mondják, az angolok, hogy van még ott középen egy nagyon szép ország, ahol nagyon kedvesek az emberek. Azt is szívesen megnézném. Biztosan nem is ismered.

– Magyarországra gondolsz?

– Arra.

– Hiszen még öt napja sincs, hogy eljöttél.

– Nem baj. Már szívesen hazamennék. Ja! Az angolok! Meséltem már a menyem sztoriját az öreg utazókkal? Na, mindegy, legfeljebb elmondom megint.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. Ági kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a róla, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat. A névtáblája alapján legfeljebb skót.

– Italy, Malta?

– No, no. Greece

Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy Ági minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.

­– Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja, hol van.

– Talán mégis.

– Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.

– Poland?

– Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.

– Nem fogják elhinni.

– Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.

– Magyar vagyok.

– Tényleg nem hiszem el – mondja az asszony.

– Pedig igaz, Magyarországról jöttem.

– Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?

– Viszontlátásra.

– Good morning?

– Jó reggelt.

– Tényleg magyar – fordult a férje felé, aki úgy köszönt el gitóltól, hogy:

– Kezetcsokolá

 

– Ez nagyon jó – mondja Sanyi – de biztos, hogy angolok voltak? Azokról nem hallottam még olyat, hogy kedvesen elbeszélgettek.

– Nem is meséltek hasonló esetet többet. Nincsenek elragadtatva az angolokkal, bár nem sokkal találkoznak, mert szinte mindenki idegen Londonban, Londonisztánban. Volt még egy aranyos eset, de az már Prágában történt.

Az egyik étterem előtt a behívó ember angolul méltatta a gulyást a turistáknak. Speciális cseh ételnek mondta, de hozzátette, hogy magyar eredetű. Ágit szúrta ki a tömegből, és őt győzködte leginkább. Aztán megkérdezte, hogy honnét jött. Aztán fogta a fejét, hogy „miért hagyta, hogy ennyit beszéljen. Ekkor Ági elővette az igazolványát, amiben ott áll a neve: Gulyás.

– Azért a csehek tudnak jó gulyást készíteni. Knédlivel – emlékeztetett Sanyi arra, amikor a német határnál kóstoltam meg ezt az ételt, s ittam hozzá egy korsó Kozel sört, ami alig fért be a knédlire.

– Igaz. Nekem jobban ízlett, mint amit otthon szoktam enni. Marhapörköltet tunkoltam azzal a híres párolt tésztával. Nálunk a gulyás, krumplileves disznóhússal. Egyszer zavarba is jöttem, amikor az iskola étkezőjében együtt ebédeltem a lengyel delegációval, és az ogrodzieniec-i várkapitány – aki egy szimpatikus fiatal nő volt – megkérdezte, hogy ez volt-e a gulyás? Én krumplilevesnek azonosítottam be. Bene Ildi, az akkori kultúrigazgatónk sietett a segítségemre azzal, hogy rábólintott.

– Na, akkor most fogjad a laptopot, és keress egy helyet, ahol megállunk megnézni a tengert. De ne legyen túl messze, mert egy óra múlva besötétedik.

Lázas keresésbe kezdtem. Görgettem az egeret az autópályán, hogy találjak egy pihenőt, a közelben.

– Itt lesz is nem messze egy egészen kicsi. Két kamion fér el. Csak az a kérdés, hogy ki tudunk-e mászni a kerítésen. A part lehet kb. két-három kilométer, ha el nem tévedünk az utcákban. Gondolom, járda sincs sehol. Jó lenne kaját is venni. Ez viszont nem is igazi város, inkább üdülőövezet. Aligha van Tesco.

– Tesco sehol nincs olaszban. Nem érdemes megállni. Mire lesétálunk a tengerhez, este lesz. Menjünk tovább, legalább a márványbányát megláthatod még, ha csak menet közben is.

– Na! A csomópont után van egy rendes pihenő. Ott kereshetünk boltot!

– És a tenger?

– Az kicsit már távolabb van. – válaszoltam lemondóan – Nézd csak! Ezen az oldalon meg horgász tavak vannak? Mi a csoda az ott? Olyan, mint egy lelátó. Itt lett volna a kis parkoló.

– Itt pedig darálják a márványt. Megálljunk? Viszel haza belőle műkövet csinálni?

– Amikor voltunk kutyatápért Aubigniben, és kiküldtek a Purinától bakancsot venni…

– Aha. A tüzépre.

– Ott, ahol a benzinkútnál az volt írva a gázpalackra, hogy buta. Ott megfordult a fejemben, hogy venni kellene egy zsák cementet csak azért, hogy otthon mutogathassam, hogy nekem francia cementem van.

– Itt a pihenő. Megálljunk?

– Ha már nincs idő lemenni a partra, akkor minek?

 

Közben túlhaladtunk, így ez a kérdés eldőlt. Jobbra láthattam a nyáron is szikrázóan fehér hegyeket, ahonnét a világhírű fehér márványt bányásszák. Faragtam belőle síremlékre virágcsokrot. Jó vele dolgozni. Tömör, viszont jól faragható. Szívesen csinálnék még ilyeneket. Kár, hogy a szemem nem nagyon bírja már a koncentrálást. Emlékszem, hogy akkor szántam rá az időt a faragásra, amikor az esős idő miatt nem lehetett szabadtéri munkát végezni. Olyankor persze a fényviszonyok se nevezhetők ideálisnak. A villanykörte égette a homlokomat, mégis nehezen láttam az apró részleteket. Pedig ez már régen történt. Azóta csak romlott a látásom.

Néhány helyen azért sikerült egy pillanatra rálátni a Ligur tengerre, de aztán beértünk a hegyek közé.

– A tengerben fürdés már kimaradt – állapította meg Sanyi sajnálkozva – de majd talán jövünk még a jövő héten is. Bár legtöbbször csak Milánó környékéig szoktam lejönni. Persze sose lehet tudni. Majd meglátjuk. Van még rá három heted, hogy kivárd a megfelelő alkalmat.

– Nem szeretnék még három hétig itt bolyongani. Tetszik ez az ország, de azért az már sok.

– Megyünk németbe is. Meg akár valami más út is közbejöhet. Aztán majd hazamegyünk együtt.

 

Na, most csapdába estem. Innét hazavonatozni, eléggé költséges. Az lenne az ésszerű megoldás – ha otthon egyébként se dolgozok – amit Sanyi ajánl, de attól tartok, meg fogom utálni a kamionozást. El tudom képzelni, hogy ő mennyire szereti. Legalább tíz éve csinálja. Viszont ha hozzászámolom a korábbi alkalmi bútorszállításait Hollandiából, az már emberöltőnyi idő.

– Most már nem kell nézni a közeli pihenőket! Három órán belül elérjük Milánót, majd ott kell táborhelyet keresnünk a hétvégére. Merre menjünk?

– Hogyhogy merre? Milánó felé.

– Genova, vagy Párma felé?

– Teljesen sötét van. Nem mindegy?

– Genova felé nehezebb a terep, bár üresen vagyunk. Ott közel járnánk még egy darabig a tengerhez, csak baromian nagy a szintkülönbség.

– Mondom, sötét van.

– Marad tehát a másik irány. Picivel közelebb is van.

– Akkor minek kérded? – mondtam olyan hangsúllyal, hogy attól tartok, ingerültnek tűnhetett.

Sokáig nem is szóltunk, csak hallgattuk a motor monoton zúgását. A rádiót is csak akkor kapcsoltuk be, amikor átértünk a nagy hegyeken. Itt már jól szólt a Kossuth. Otthon úgyse szoktam hallgatni. Bámultunk bele a lámpafénybe, próbáltam az autómárkákat a hátsó lámpák alapján beazonosítani. Sanyi egyébként se túl beszédes. Sokat van egyedül, és ez a tény sem teszi beszédesebbé. Én ugyan szoktam magamban is beszélgetni. Nem tudom, ő hogy van ezzel. Megkérdezhetném, de nem teszem. Elfáradtam. Hosszú volt ez a nap. Inkább alszom egy kicsit. Én megtehetem. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Lefekhetnék az ágyra is, de az én helyem a polcon van, oda mégse mászok fel menet közben, főleg, hogy tele van pakolva.

– Majd ha lesz net a pihenőben, haza is küldheted a képeket. Ja, vagy alszol?

– Nem alszom. Próbáltam, de nem sikerült. Úgy vagyok, mint a kisbabák, amikor már túl fáradtak.

– Olyankor órákon át ordítanak. Remélem, te nem fogsz.

Nem válaszoltam, csak úgy reagáltam, hogy mosolyogtam egyet. Sokáig nem szóltam.

– Azon jár az eszem, hogy ezek az itáliai városok mitől voltak olyan gazdagok? – szólaltam meg hosszú hallgatás után – A germánok még ki se jöttek az erdőből, amikor ezek már katedrálisokat építettek. És nem a király, hanem a város. Amikor Pisában elkezdték a dómot, nem sokkal azelőtt omlott össze a Római birodalom. Van nálunk is Árpád-kori templom, de ehhez képest csak sufni.

– Nem tudom. Majd ha legközelebb jövünk, megkérdezed az olaszoktól.

– Nem kell legközelebb, még most is itt vagyunk. Nemrég olvastam, hogy Zsigmond királyunkat is a milánói herceg pénzelte, amikor császárrá koronázták. A hétvégén intenzív nyelvtanulásba kezdünk, és megkérdezzük Milánóban.

– Valójában nem Milánóba megyünk, hanem kicsit északabbra. Azt hiszem te is jártál velem arrafelé.

– Monza?

– Lehet. Olyasmi.

– Ott is olaszul beszélnek.

– Akkor, ha már tudsz velük beszélni, nem is akarsz hazamenni?

– Ha kapnék a vasútra szabadjegyet, mint az öreg papó Tiszaújvároban, akkor mennék.

– Milyen papó?

– Biztosan mesélem már. Aki 15 évesen volt légvédelmi tüzér Vestfáliában.

­­– Biztosan mondtad már, nem emlékszem.

– Na, ez jó – gondoltam magamban – legalább elmesélhetem. Úgyse szól közbe, ha beugrik neki, hogy ismeri a történetet. Én se szoktam. Berci szomszédom olyan, hogy könyörtelenül közbeszól, hogy ha már mondtam korábban. Nagyon lehangoló tud lenni egy ilyen beszólás.

 

*

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már össze felé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.

– Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.

Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.

Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

 

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,

Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban azért, mert magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.

– Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.

Amint mesélt, mégis előjöttek emlékezetéből a német kifejezések, s így idézte a parancsnoka szavait, majd a szállást és ételt adó parasztasszonyt, amikor a kapituláció után szélnek eresztették őket. Lassan beszélt, s amikor elkezdte, hogy harmadmagával bekéredzkedtek egy falusi házba, arra gondoltam, hogy nem tudtak nekik ételt adni. Nem lett volna ez meglepő, hiszen akkorra már nekik se nagyon lehetett élelmük. Aztán mégsem így folytatódott a történet. Az asszony megetette őket, még meg is mosakodhattak. Szállást az istállóban kaptak, de nem volt ebben semmi kivetni való egy somogyi kicsi faluban felnőtt gyereknek. Reggel ment a gazda fejni, de nem tette szóvá, hogy a szokottnál kevesebbet ad a tehén, hanem még adott a fiúknak egy-egy bádog tejet. Aztán elköszöntek, s mentek bele a vakvilágba, több mint ezer kilométerre hazulról.

Koblenznél állította meg őket egy amerikai katona. Három hónapig tartották őket a lágerben. Jó dolga volt, még az élelmiszer-raktárba is bejárhatott. Szabaduláskor kaptak igazolást, amivel ingyen utazhattak a vonaton.

 

Közel félévi távollét után ért haza, s ez idő alatt semmit nem tudott az otthoniakról. Azt se tudta, hogy az édesanyja él-e, hal-e. Sötétben érkezett, megkocogtatta az ablakot.

– Te vagy az fiam? – szólt ki az anyja.

Hihetetlen, hogy egy anya így megérzi, de hallottam erre más példákat is.

 

Elhallgattam volna még a történeteit, mint ahogy egy időközben odaérkező rokkantkocsis férfi is, de én dolgozni mentem oda. Reméltem, hogy lesz még alkalmam később. Aztán mégse volt.

 

Munka közben persze semmi nem gátolt abban, hogy a hallottakon járjon az eszem. Nehezen emésztettem azt a tényt, hogy gyerekeket vittek el a nyugati frontra Magyarországról. Mondta a papa, hogy csendőr vitte el. Mikor is? Azt mondta, hogy márciusban. Valószínűleg tizenkilencedike után, amikor a németek megszállták az országot. Nem nagyon vesztegették az időt. Ekkor indultak el a halálvonatok is, az összeterelt vidéki zsidó lakossággal.

*

– Most te is majdnem Koblenz-ből indultál.

– Igaz, de Würzburgnál lejárt a jegyem. Az ingyenes pedig csak kamionra érvényes.

– Nem igaz. A céges furgon is hazavisz majd három hét múlva. Azt mondtad, az öreg fél évig volt távol. Ehhez képest egy fél hónap semmi.

 

Megcsörrent a telefon. Sanyi felvette. Hallottam, hogy valaki beszél benne, de semmit nem értettem belőle. Úgy tűnt, munkahelyi beszélgetés.

– Hol járunk most? – kérdezte tőlem.

– Piacenza környékén.

Tovább mondta a telefonba a város nevét. Kicsit még hallgatta, okézott, és letette.

– Változott a program. Azt mondja a főnök, hogy álljak meg a következő pihenőnél, mert ott lesz a közelben a felrakó. A másik fuvart visszamondták. Valami Melannyánál…vagy mi. Küldi a címet, meg a koordinátát mindjárt. Vedd elő megint a laptopot!

– Ez a fuvar mikorra szól? Felrakhatnák holnap.

– Szombaton? Itt nincs kommunista műszak. Majd hétfőn. Remélem reggel. Nézd meg, van-e valami a környéken. Legalább sétálunk egyet. Városnézés aligha lesz. Ezt a mela izét még nem is hallottam. Biztosan valami tanyaközpont.

– Meg is van. Melegnano. Tényleg nem egy nagy város. Na nézd csak! – mondtam, amint görgettem az egeret – egyel előbb ott lett volna a Pó.

Hétvége Lombardiában

 

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.

– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!

Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.

– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

 

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.

– Helló! Sex?

Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.

– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.

Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.

– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.

– Buzik vagytok?

– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.

– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.

– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.

– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.

– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.

– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.

– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.

– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.

– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?

– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!

– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?

– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.

Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

 

Hat kilométer a lehajtó. Előtte közvetlen a fizető kapu legalább tíz sáv szélesen.

– Nézd csak! A legszélső ingyenes.

– Nem olyan biztos az.

S valóban. Kicsit odébb volt azon a sávon egy kis bódé, ahol rendezni kellett az útdíjat. Nem értem a logikát benne, pedig biztosan van. A lehajtótól talán kettő kilométert se mentünk, s megérkeztünk egy autókereskedés elé, onnét volt egy szervizút a főúttal párhuzamosan. Két szélére beton kordon volt kirakva, ami úgy tűnik, időnként lezárja ezt az utat. Most szerencsénkre be tudtunk menni. Remélhetőleg a hétvégén nem zárják be, amíg mi bent parkolunk. Nem állnánk meg nevetés nélkül, ha azt tapasztalnánk, miután visszajövünk a városnézésből, hogy lezárták a kijáratunkat. A google map utcanézetén nagyon kihalt rész, de van már itt más kamion is. Magyart nem látok köztük, nem kell legalább holnap se haverkodnunk.

– Nagyon feldühítetted azt a cigány csajt. Én már attól féltem, hogy bebassza az ablakunkat valamivel mérgében.

– Hú öcsém! Erre nem is gondoltam.

 

– Máskor gondolj ilyenekre is! Vacsorázzunk? Nem nagy választék van már. Sajt, vaj, kenyér, meg egy vákuumos felvágott, halkonzerv…nincs is más. Ja, még egy harapás szárazkolbász, de azt te úgyse tudod elmammogni.

– Majd holnap vennünk kell kaját. Legalább nem céltalanul bolyongunk a városban. Mindjárt tanulmányozom, mit kell felkeresnünk.

– Ráérsz. Van rá két napunk.

 

Megvacsoráztunk, hazatelefonáltunk, Sanyi lezárta a napot, én meg csak nem bírtam ki, hogy el ne készítsem a holnapi útitervet.

– Körforgalomnál elindulunk balra, a városhoz képest ellentétes irányba. Átmegyünk a vasút alatt, a töltés túloldalán a főút alatt is, és így már befelé haladunk a városba. A legelső utcán balra fordulunk és megyünk a víztoronyig. Ott jobbra, és végig szembe a forgalommal, az egyirányú utcában. Egészen a katolikus templomig. Ott megint balra! A következő térnél van a Castello Mediceo háta. Majd talán megkerüljük, de egyelőre tovább megyünk a baptista templomig, ahol jobbra fordulunk, átkelünk a folyó hídján, közben megtekintjük alattunk a vízierőművet, s tovább haladunk enyhe bal kanyarral – csak amennyire az utca kanyarodik – és szembetaláljuk magunkat a temetővel. Természetesen teszünk benne egy szakmai körutat, s csak ezután megyünk tovább a Lidibe vásárolni. Ezután ugyanezen az úton vissza, mert főzni kell az ebédet. Leírjam?

 

– Ha még egyszer elmondod úgy, hogy nem nézed a térképet, akkor nem kell!

– Inkább leírom. Aztán pedig borozhatnánk.

– Ha lenne borunk. Majd holnap veszünk azt is, meg kólát, meg vizet. Hány kilométer lesz a séta?

– Legalább hat.

– Viszünk két hátizsákot…akkor is messze van. Csak annyi italt hozunk, ami a hétvégére kell. Hétfőn, miután felraktak, arra megyünk kocsival. Mutasd a térképet! Aha. A temetőnél jó nagy parkoló van. Mehettünk volna most is oda, de már lezártam a műszakot. Nézzünk valami filmet, vagy aludjunk?

– Aludjunk! Régen volt már reggel fél hét.

 

Az éjszaka közepén légkürt hangjára riadtam. Nem is kellett elhúzni a függönyt, úgy is láttam a fényszórók villogását. Futó lépések csattogtak az aszfalton, több ember kiabálását hallottam. Az ordibálásból kiértettem, hogy „a kurva anyátokat! Beleállítom a hátatokba a szerelővasat rohadékok.”

Megállapítottam tehát, hogy más magyar is parkol a közelben. Sanyi is felkelt, kinyitotta az ajtót. Az egyik futó alak kishijján nekirohant, de aztán mégis sikerült elfutnia. A betonakadályok felől ajtócsapódások hallatszottak. Felbőgött egy autó motorja, majd füstölő gumikkal nekilódult, mielőtt a feldühödött kamionosok odaértek volna.

– Ébren vagy? – kérdezte Sanyi.

– Lehet itt aludni? Mi történt?

– Rajtakapták a csibészeket. Kockázatos ilyen helyen parkolni. Bár, a pihenőbe is belopakodnak. Anconánál nekem úgy vágták fel egyszer a ponyvám oldalát, hogy előbb kinyitottam a hátsó ajtót éppen azért, hogy lássák, nincs mit ellopni. Nem mentek hátra, vagy az se kizárt, hogy bosszúból tették éppen azért, mert nem volt mit elvinni. Nem volt ugyan üres, de az egész kocsit végigérő vasrudakból állt a rakományom. Azzal nem bírtak. A műszaki cikkekre buknak leginkább, de visznek mindent, amit tudnak. Nem veszélytelen az elkergetésük sem, mert nem kizárt, hogy fegyverük is van. Itt legalább sokan vagyunk, nem mernek hősködni. Az is lehet, hogy gyerekek. Azokat küldik ezek a szarháziak, mert ha elkapják őket, nem lehet a koruk miatt lecsukni.

– Nálunk meg a liberálisok milyen hepajt csaptak a büntethetőségi korhatár lejjebb vitele miatt. Na, meg az iskolaköteles korhatár miatt is. Pedig ha egy gyerek 16 éves korára nem járja ki a nyolcadikat, akkor később se fogja. A kisebb gyerekekre viszont rossz hatással van. Még jó, ha nem bántja, terrorizálja őket. A tanulásban hátráltatja, annyi biztos. Na, de ez egy más téma. Ne merüljünk bele így az éjszaka közepén!

– Spanyolban nincs ilyen kocsi feltörés veszély. Franciában viszont nem szabad megállni! Még talán otthon nagyobb a biztonság. Noha ezt nem tudom, hiszen keveset parkolok Magyarországon az út mentén.

– A ponyván nem nehéz átjutniuk. Csak annyi a veszély, hogy felébred a sofőr. Én dolgoztam olyan borházon, hogy a falat bontották ki. Ott is csak akkora lyukat vágtak, hogy egy felnőtt be se fért volna. Beküldtek egy gyereket, átfejtette az összes pálinkát, mert csak az öt literes kanna fért ki. Éjjel nem járt arra senki, nyugodtan időzhettek. A gazda megállapította hány órakor jártak ott, mert megállt a falióra, amikor leesett. Pont ott bontották a falat. Elég lett volna csak húsz centivel balta menniük, már nem férnek a polctól. Tudták hol kell bontani. Ezután, a gazda olyan biztosítást talált ki, hogy egy páncélteremnek is megfelelne. Szögvas keretet csavarozott kívül a falra, közé nyolcas betonacélból hálót hegesztett, s mindezt betonnal vakoltuk be. Aztán ő maga gondolta ki, hogy legközelebb a födémet fogják kibontani. A rendőrök is úgy vélték, hogy ezek még vissza fognak menni a jövő évi főzetért. Van ennek a fazonnak hétvégi háza is. Egyszer, amint kinyitotta az ajtót, ott állt vele szemben gatyában egy önkényes házfoglaló.

– Beszéljük meg főnök, beszéljük meg! – mondta, de a „főnök” visszazárta az ajtót, és hívta a rendőröket. Mire kiértek, a „vendég” a tetőn át, eltávozott. Ott is ment be. Később még két alkalommal költözött be. Oda is mennem kellett volna valami javítási munkára, de aztán mégse.

– Még szerencse, hogy nekem se borházam, se hétvégi házam.

– De boros pincéd van. Noha oda nem tudnak bemenni, mert fa nőtt az ajtóba. Láttam már hat éve. Azóta biztosan nagyra nőtt.

– Kivágtam már a fát. Kellett a tűzre, de a pincében azóta sincs semmi. Nem érdemes betörni.

– Tudod min jár az eszem? – kérdezte hosszú hallgatás után – mégis a parkolóban kellett volna maradni. Itt se fürödni nem tudunk, se WC-re menni. Kénytelenek vagyunk a bozótosban leguggolni. A mosakodást pedig vizes flakonból oldjuk meg. Bár elég kevés a vizünk.

– Legfeljebb lemegyünk a folyóhoz.

– Ja. A város túlsó végére.

 

– Mennyi az idő? – kérdezte Sanyi, amikor reggel lemásztam a polcról. – És főleg milyen?

– Negyed hét, és úgy hallom fúj a szél, de mindjárt megnézem. Ki kell mennem.

Szükségét éreztem, hogy meglocsoljam az aszfaltot a kerék mellett. WC-re még nem kellett mennem, hiszen nem ittam meg a reggeli kávémat, semmi nem indította be a bélmozgást. Azt hiszem, most egy ideig még nélkülöznöm kell a kávét, mert kávézóra nem költök. Nem vagyok függő, nem jelent különösebb gondot.

– Fel kell tennünk a kapucnit a sétához – mondtam, amikor felkapaszkodtam a fülkébe.

Sanyi, úgy lehet nem hitt nekem, mert ő is kimászott leellenőrizni, milyen az idő odakinn. Amikor visszajött, bekapcsolta a rádiót. Ültünk, bambultunk. Vártuk, hogy csendesedjen a szél, meg kisüssön a nap.

– Korán felkeltünk. Még nincs is igazán világos.

– Reggelizzünk meg, ha van még mit! – javasoltam. – Azzal is eltelik egy kis idő.

– Inkább még halasztanám, mert menni kell utána a bokorba.

– Előbb utóbb úgyis menni kell. Legfeljebb útba ejtünk egy kocsmát, de ott illik fogyasztani is. A Lidiben meg nincs is WC. Jobb lenne egy Tesco! Nem kellene megkeresni a magyar kollégát, hogy ugyan mi volt az a nagy ordítás az éjjel?

– Biztos alszik még. Ha erre jár, majd rákérdezek, de csak ezért nem keresem meg. Biztos nem volt semmi, mert lebuktak a csibészek.

 

Nagyokat hallgattunk. Kicsit talán szunyókáltunk is. Tényleg nagyon korán van még.

Talán egy órát is eltöltöttünk nem tudjuk mivel. Akkor mégis elővettem a maradék sajtot, hogy ne éhen induljak kirándulni. A nap kisütött, épp ahogy vártuk. A szél ugyan nem állt el, de nem fújt erősen. Készülődni kezdtünk. Felöltöztünk jó melegen, hátunkra vettük az üres hátizsákokat, és irány amerre tegnap kinéztem!

Három kamion parkolt előttünk, a legelsőn volt magyar rendszám. A póton ugyan nem, csak a vontatón. Függöny behúzva, alszik a koma.

Előtte beton akadályokkal lezárva az út.

– Remélem, jó helyre jöttünk, mert ha nem engednek be a kapun, tolatva kell kimenni. Itt aligha jutunk át. Hacsak félre nem húzod a tankcsapdát.

A körforgalomnál átszaladtunk a főúton, és valami ipari területnek az útján indultunk neki a városi sétának. Furcsa érzés volt annak tudatában erre gyalogolni, hogy a város az ellenkező irányban van, de a térkép így mutatja. Mehetnénk délre is, de ott a vasúti töltés zárja az utat. Csak a város másik végén tudnánk átmenni. Valójában az sincs túl messze, hiszen egy ekkora területű települést otthon falunak, netán kisközségnek neveznénk.

– Fel kéne menni a vasúti töltésre – javasoltam – hogy a tájat is láthassuk. Este nem volt rá alkalmunk. Egészen a tengertől sötétben jöttünk.

– Nincs ezen mit nézni. Síkság. Legfeljebb kicsi dombok vannak. Olyan, mint otthon az alföld.

– Nem tudom meséltem-e, amikor a családdal leruccantunk a Tisza-tó mellé Sarudra. Előbb otthon megnéztem a térképen, hogy ott leszünk közvetlen a nagy víz mellett. Aztán a helyszínre érve, nem láttam belőle semmit. Fel kellett másznom a gát tetejére, de onnét se nyílt olyan panoráma, mint amit reméltem.

– Ott van a víztorony – mutatta Sanyi az irányt – Arra kell mennünk?

Beértünk a lakóházak közé. Otthon tetszenek a mediterrán jellegű lakóházak, de itt mindegyik olyan. Csak most estem gondolkodóba, hogy vajon jól sejtettem-e hajdanán Pescaránál a tengerparton, hogy az egy kifejezetten üdülő övezet, és télen nem lakik ott senki. Itt minden ház olyan, mintha üdülő lenne. Pedig aligha azok. Itt nincs semmi, ami indokolná az üdülők építését. Van ugyan egy kicsi folyó, de az legtöbb faluban van. Akad egy régi kastély, de az se vonz tömegeket, főleg nem annyira, hogy még házat is építsenek ide. Tehát hiába látom üdülőknek ezeket a körerkélyes emeletes házakat, nem azok. Az olaszok ilyenekben laknak. Náluk ez a hagyományos építkezés. Mediterrán tájon, mediterrán házat építenek.

– Itt jobbra? – kérdezte Sanyi a Concordia telephelyénél, ami mögött állt a víztorony.

– Igen, aztán végig a templomig. Nahát, hogy itt is milyen keskeny a járda! Még jó, hogy nincs forgalom, mehetünk az úttesten. Látod mennyi lombard fenyő van erre?

– Ez nem az. Ugyanolyan gömbfenyők, mint az Adria mentén vannak.

– Szerinted hol vagyunk most? Lombardiában – adtam meg a saját kérdésemre a választ, nehogy Sanyi valami mást feleljen.

– Akkor tényleg lombard fenyő. Az meg ott lombard nyár!

– Pontosabban lombard tél – kötözködtem vigyorogva, megcsillogtatván félremagyarázáson alapuló humoromat.

– Igaz, elég csípős az idő. Még jó, hogy melegít a hátizsák.

– Majd visszafelé figyeld meg, hogy fog melegíteni két kiló krumplival, meg tíz liter ásványvízzel.

– Majd okosan vásárolunk. Csak azt, ami a legszükségesebb. Bár krumplit mindenképpen kell.

– Meg nekem csoki, neked meg túrórudi.

– Az egész biztos nincs.

– Akkor valami gyümölcsöt. Almát, narancsot, banánt, kakit…

– A kakit ne nagyon emlegessük! Na, ott a templom. Nézd már, milyen szemetes ez a tér. Valami buli lehetett este, a közmunkások pedig még alszanak, vagy szabad szombatosak.

S valóban. Kiábrándító látvány volt, amint a szél kavarta a téren az otthagyott szemetet. Az jutott eszembe, hogy amikor a legelső kamiontúrám során átléptük Hegyeshalomnál a határt, azonnal megláttam, hogy mennyi szemét van az autópálya mellett az árokban. Addig fel se tűnt, hogy külföldön nem láttam hasonlót. Most pedig tessék! Itt vagyunk egy a miénknél szerencsésebb sorsú országban, és szemetes a tér. Este talán még sátrak álltak itt. Elbontották, a szemét pedig maradt. Nemrég olvastam a kijevi tüntetésekről, hogy állítólag ott nem is volt szemét. Pedig az már az elmaradott kelet, s mégis rendet tartanak. Ha igaz.

 

A templom szomszédságában lévő bárból kellemes kávéillat áradt. Biztosan van WC-jük is. Aztán ez a téma megmaradt gondolati síkon, mentünk tovább. Itt balra, egyenesen az utca végén álló téglatemplomig. A most elhagyottról nem is mondtam semmi dicsérőt. Nem véletlen. Semmi különös. Egerben tucatjával vannak szebbek, nagyobbak. Csak egy közönséges vidéki barokk templomocska. Van ugyan kőkeret, meg kőfaragás a kapu fölött, de legtöbb templom ilyen.

– Az lenne a kastély? – mutatott Sanyi a következő tér túloldalán álló nagy téglaépületre, melynek két végét kicsit magasabbra húzták, de azért nem mondanám bástyának.

– Ilyen puritán kasztellóban laktak a Medicsiek? Olyan, mint egy lóistálló. Most csalódtam bennük.

– Ez még a hivalkodó korszakuk előtti. Akkor biztos alacsony volt még a kamat, és nem gazdagodtak meg. Körbejárjuk?

– Majd visszafelé.

– Amikor cipeled a sok krumplit.

– Legfeljebb kihagyjuk. Majd megnézzük az Interneten, ha nagyon kíváncsiak vagyunk rá.

 

A baptista templomnál jobbra, át a folyó hídján! Na, itt elnézelődtünk egy kicsit. Közvetlen alattunk volt egy kis zuhogó, egy turbinaházzal. Vízi erőmű.

– Ilyet otthon magunknak is építhetnénk!

– Hol? Az Ifjúság utcában? Bár, ha nem adtuk volna el a nagyapám házát, ott elrekeszthetnénk a patakot. Aztán pedig valaki ránk küldené a hatóságot, hacsak nem adnék neki az ingyen áramból.

– Emlékszel a kutyaszorítóra?

– Aha.

– Az egy malomárok volt. Ott vezették a vizet a Méheskertbe valamikor. Pedig az már jó messze van a pataktól. Én se láttam, csak mondták a régi öregek. Sok dolgot megoldottak még a villanymotor feltalálása előtt, amit aztán elfelejtettünk, pedig néha alkalmazhatnánk. Mert mi lesz, ha nem lesz áram? Egyszer egy jó hideg téli estén elment az áram. Nálunk már nem volt kazán, cirkófűtést alkalmaztunk. Felhívtam azonnal a mesteremet – aki beszerelte – hogyan tudjuk áram nélkül beindítani a cirkót. Beigazolódott a sejtésem, hogy sehogy. Szerencsére nem volt hosszú az áramszünet. Képben vagy, mekkora a kácsi patak?

– Gondolom jó kicsi. Talán, mint a miénk.

– Így van. Nem tudom pontosan a számát, de állítólag azon a patakon hat, vagy nyolc malom működött. Egyet még én is láttam. Régen önellátóak voltak a kistérségek. Aztán, amikor már mindent központosítottak, még a mészégető is a Tüzépről vitte a fát a Bükkbe. Magam láttam. Így működik ez minden területen. Ezért nem férnek már lassan a kamionok az utakon. Ha már a malomnál tartunk. Ott vannak azok az óriási betonsilók a miskolci István malomban. Na, ott nem őrölnek semmit. Vagy ha már a silót említettem. Hejőcsabán abban a hatalmas cementgyárban nem gyártanak cementet. Egy ideig azt hittem, hogy legalább csomagolják, amit máshonnét hoznak, de azt se. Nem dolgozik ott senki, csak a biztonsági őrök. Ezt is magam tapasztaltam. Van kapuszolgálat, de minek?

– Nehogy felhúzd már magad ezen! Inkább nézd, milyen szép a folyópart. Kár, hogy tél van.

– Ja. Nyáron mindent eltakarnak a lombok. Menjünk a temetőbe! Hátha tanulok valami újat.

– Hoztad a fényképezőt? Ott egy kőkorlát, ni!

Nem hoztam fényképezőt, csak a telefont. Szoktam vele fotózni, de lássuk be, nem tájképre találták ki. Nemrég lekaptam egy csukott vasúti sorompót, aminek a túloldalán volt a helységjelző tábla, de nem olvasható. Nagyítani reménytelen. Kicsi a felbontása. Készítettem képet az avasi kilátóból Diósgyőrről, de az is felejtős minőség. Fényképezni fényképezővel kell! A semminél persze ez is jobb.

Készítettem felvételt – ha már itt vagyunk – a fiume Lambro-ról. (ez a neve Melegnano folyójának) Látni a folyóparti barakksort. Ezt szándékosan választottam, nehogy azt gondolják majd az otthoniak, hogy itt minden szebb, mint nálunk. Ez például egyáltalán nem szép. Na, most jut eszembe, hogy a Templom téri szemétről nem készült felvétel, de ezért már nem megyünk vissza. Irány a temető! Addig van még néhány száz méter, egy tipikus kisvárosi utcán át. Nézegetem a kirakatokat. Itt mindjárt balra…Tempocasa (tempokáza) szép hangzású szó, de nem tudom mit jelent. Valami óra van a képen, a másik ablakban pedig házakat hirdetnek. Ingatlanközvetítő lehet. Szembe vele egy Szent Márkról elnevezett pizzeria. Nem igazán vagyok otthon az evangélisták élettörténeteiben. Lehet, hogy pék volt ez a Márk? A Pasticceria feliratot kitalálom, mert a pisztácia jut róla eszembe, amit a fagyihoz tudok társítani…épp úgy, mint a fagyit ábrázoló képet Aztán az aszfalton fedezek fel szokatlan vonalazást. Nem kétséges, ez robogóparkoló. Az úttal merőlegesen kell parkolni. Láttam már így parkolni Budán Smartot, noha az nem volt szabályos. Itt viszont így kell! Hamarosan egy nagy széles útra érünk ki, ez már a város túlsó széle.

Itt a temető. Szakmai kirándulás következik. Én, huszonhat évig voltam sírköves. Néhány éven át együtt dolgoztunk Sanyival. Amikor elment Pestre dolgozni, szabadidejében temetői sétával nosztalgiázott. Utólag biztosan megszerette a szakmát. Így volt ezzel a fiam is, aki szintén sokáig járt velem dolgozni, de sokat bosszankodtam a hozzáállása miatt. Már reggel az volt az első kérdése sokszor, hogy mikor érünk haza. Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg belátta, hogy hamarabb végzünk, ha ő is tevékenyen részt vesz a munkában. Amit tud, önállóan old meg, nem kell minden mozdulattal megvárni, hogy mondjam. Utólag úgy mesél ezekről az évekről, hogy aki hallgatja, azt hiszi, hogy szerette.

Ez a temető nagyon más, mint amikben mi dolgoztunk. Nem ötletszerűen vannak a sírok, hanem rendben. Teljesen szabályos park, vagy ha úgy jobb, sírkert. A főbejárattal szemben egy hosszú sétány végében áll egy kápolna kétoldalt a sírok, kettes sorokban. Így mindegyikhez hozzá lehet férni. A középső részt egy galéria veszi körbe. Ez olyan, mint egy belső kerítés. Ezek is mind sírhelyek. Mögöttük három oldalon ugyancsak kettes sorokban vannak még sírok. A jobb oldali kertben áll egy magas, hófehér gótikus torony. Magasabb, mint a város templomai. Elég széles az alja, nem kizárt, hogy ez is kápolna. Nem tudom, nem mentünk közel hozzá. Mert már inkább a boron járt az eszünk. Legalábbis nekem. Sanyi inkább a sört részesíti előnyben. Bár egyszer azt hittem, hogy az én kedvemért iszunk vörösbort, mire felvilágosított, hogy ő is szereti. Tehát nem kérdés, hogy mit választunk a Lidiben a krumpli mellé.

A boltoláshoz ismét át kellett kelnünk a Lambro-n. Nem nagyon távolodtunk el az előző hídtól innét még látni is véltem. Bár nem kizárt, hogy csak azt hittem, mert utólag a térkép tanulmányozása során a kanyarulat miatt ezt kizártam. Igaz, azon nyári felvétel van, most pedig nincsenek levelek a fákon.

 

A Lidi parkolójában a kevés autó között nem lehetett nem észrevenni egy nagy fehér Mercedest, sötétített ablakokkal. A sofőr ablaka le volt húzva, így láthattuk a benne terpeszkedő százharminc kilós sötét bőrű kopasz muksót. Olyan strici kinézetű volt. Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a bejáratnál szembe jött velünk a tegnap esti magyar cigánylány, aki akár haza is jött volna velünk. Ő nem ismert meg bennünket, hiszen hozzánk hasonló „kamionost” százával lát naponta, mi viszont most először találkoztunk Olaszországban magyar szex-munkással.

– Nem is néz ki rosszul ez a csaj – fordult utána Sanyi – Ne szóljak neki, hogy meggondoltad magad? Majd addig én sétálok egy kicsit, amíg a kamionban hemperegtek. Persze ha időre kell fizetni, akkor ne húzd sokáig, nehogy rámenjen a kosztpénzünk!

Mindezt erőltetett komolysággal mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak hülyéskedik.

– Tudod mit? Szerintem is szép, csak nem kellene túlsminkelni. Viszont már beszéltem vele, és ha nekem úgy mondja egy nő, hogy he, az nagyon kiábrándít. Az eszére ugyan nincs szükség a szexhez, de nem tudok tőle elvonatkoztatni. Mesélek neked egy esetet.

Van köztünk hat év különbség, s ez épp elég ahhoz, hogy nem együtt voltunk legények. Így nem tudhatod, mennyire bolondultam a falu akkori legszebb lányáért. Ismered, de a viszonyunkról nem tudtál. Viszonyunk? Ez nem jó kifejezés, hiszen nem volt ilyesmiről szó se. Legalábbis amit ez alatt értünk. Csupán ízelítőt kaptam a bájaiból. Majd’ belebetegedtem, amikor elvesztettem a reményt is.

Sokáig úgy emlékeztem rá, hogy szerelmes voltam belé, de ma már nem vagyok ebben annyira biztos. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy együtt éljük le az életünket. Megszólalásig tökéletesnek tartottam. Megszólalásig. Egyébként…hogy is mondjam finoman…kilógott a szájából a kapanyél. Inkább csak az biztos, hogy rettenetesen vágytam rá. Sokkal később is fantáziáltam róla, hogy ha esetleg…aztán amikor megözvegyült, akkor még inkább gondolkodtam ilyen lehetőségeken. Ötvenöt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk. Határozottan szép volt még ebben a korban is. Beszélgetni kezdtünk, bár ne tettük volna! Olyanokat mondott egy elhunyt közös ismerősünkről, hogy neki már a jó.

– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, olyan indulatosan, hogy magam is meglepődtem – hiszen meghalt.

– De a halálával ő már megváltotta az örök életet.

Aztán olyan számomra nehezen értelmezhető dolgokat beszélt, hogy mit engedne az Isten, meg mit tudom én miket. És én még ebbe a nőbe voltam szerelmes? Totál kiábrándultam. Most már nem is kell! Még ha erőszakoskodna, akkor sem. Bááár, a fene se tudja milyen erő lakozik benne.

– Tudom kiről beszélsz. Azt hiszem, hagynád magad.

– Nem én! Majd meglátnád.

 

Ezt ugyan nem látja meg még egy ideig, de arra felfigyelt, hogy vége a napos időnek, a szél mintha esőcseppeket kavarna. Jobb lesz sietnünk. A boltban összekapkodtuk, amit fontosnak találtunk a főzéshez. Megfordult a fejünkben, hogy a hely szelleméhez illene egy jó nagy adag paszta, de nincs hozzá fazekunk. Serpenyőben mégse főzhetünk tésztát. Marad inkább a krumpli kolbásszal. Na, ebbe egy kis lebbencs elmegy. Itt úgy hívják, hogy pasta lasagne, de az ugyanaz. Tejet, sajtot, vizet, cukormentes (brrr)kólát, meg két üveg vörösbort bepakoltunk a zsákjainkba, aztán irány a legrövidebb út, mert már szemerkélt az eső. Nem lenne jó elázni, mert nincs hová kiteríteni a ruháinkat.

 

Nem áztunk meg, mert inkább csak ijesztgetett az eső. A szél viszont egész nap kitartott. Maradt tehát a nap további részében a főzés, a borozgatás, meg az otthoniakkal való Internetes társalgás. Fel se tűnt, hogy ránk esteledett.

Éjjel ráébredtem az esőkopogásra, de a szél mintha elállt volna. Bizonyára a hőmérséklet is esett kissé, mert reggelre vékony fehér lepel fedett be mindent.

– Remélem, nem lesz ettől több hó – mondta Sanyi – mert a héten egyszer már betemetett németben.

– Még az Alpokon is át kell mennünk! – aggodalmaskodtam. – Igaz, nem is mondtad, hová megyünk innét.

– Jó a megérzésed. A hágón nincs gond, takarítják.

– Hacsak nem szakad folyamatosan.

– Akkor nincs mit tenni, félre kell állni! Még jó, hogy vettünk bort. Na, ezt nem mondtam ám komolyan. Egy hóakadály miatti félreállításnál nem lehet tudni, mikor szabadítják fel az utat. Ha lehet menni, akkor kell is. Nem hivatkozhatok arra, hogy berúgtam. Legfeljebb majd te vezetsz.

– Az senkinek se lenne jó. Te! Erről most az jutott eszembe – lehet, hogy már mondtam – hogy a céges autót amikor először vezetnem kellett, nagyon idegenkedtem tőle. Csak szükségsofőrnek kellettem, ennek megfelelő volt a hozzáállásom is. Az is zavart, hogy a tükrök mindig rosszul állnak, az ülést se lehet állítani, a váltó is hosszú úton jár, ráadásul a hátramenet nekem nagyon rossz helyen van. Azóta pedig már egészen megszoktam. Legjobb persze, ha egyedül vagyok a kocsiban. Azt imádom benne leginkább – főleg amióta az irányjelző is megbízhatóan működik – hogy nem én fizetem a tankolást. Erről persze néha megfeledkezek, mert nemrég megspóroltam a főnöknek negyven kilométer felesleges utat csupán azzal, hogy rövidebb utat választottam. Eszméletlenül rosszul navigál. A kisfőnökünk – aki a fő sofőr – úgyszintén. Mi tagadás, bosszant, hogy nem hallgatnak rám, pedig én nagyon jó vagyok ebben. Legutóbb Poroszlón jártunk. Mondom neki, hogy mondjon utcát, házszámot, mert az még az üdülő övezetben is van. De ő nem, majd mondja telefonon, merre kell mennünk. Én megnéztem a guglimapon a lehetséges helyeket, és ráéreztem, merre kell mennünk. A főutcán bevártuk, mert ő természetesen nem élt az általam javasolt rövidítéssel. Ott fordultunk vissza, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Elvitt bennünket a rossz irányba, megállt háromszor, majd visszamentünk oda, ahonnét elindultunk. Majd még kell egyszer mennünk, de azt mondta a kisfőnök, hogy nélkülem nem megy, mert azt se tudja, milyen falukon mentünk keresztül. Nem értem. Mindenhol ki volt téve a helységjelző tábla. Egyszerűen arra hagyatkozott, hogy én minden elágazásnál mondtam neki, merre menjen. Nem is törekedett arra, hogy önállóan ki tudja magát ismerni. Én voltam a bio-navi. Azt mondtam már, hogy egyszer egy székely kollégával jártunk néhány napig Egerbe? Annak meg olyan navija volt, hogy beszólt neki. „Lassabban Te!” vagy azt mondta, hogy: „itten fordújá be balra he!”

– Sokféle szövegre be lehet ezeket állítani. Azt tudod, hogy mondja a Gyurcsány hangja az újratervezést?

– Aha. Elkúrtuk.

– Mi legyen a mai program? Menjünk megint városnézésre?

– Eshetett volna jó nagy hó, akkor mehetnénk rendkívüli hómunkásnak, de így? Kimozdulni sincs kedvem, pedig a bokorba csak ki kell menni.

– Meg is kellene már lassan fürödni, de nem tudom, hol lesz rá alkalom. Gondoltam, hogy megállunk majd a Garda tónál, de az elég hideg ilyenkor. Nem kizárt, hogy be is van fagyva. Talán Kufstein lesz a jó választás.

– Hol? A várárokban?

– Megnézünk két-három filmet, aztán csak eltelik ez a vasárnap is. Megisszuk a másik üveg bort. Vehettünk volna többet!

– Elszaladjak ebéd után? Vagy ihatunk fröccsöt!

– Igaz. Úgy tovább kitart. De neked nem lesz akkor elég a vized. A kólát meg nem szereted.

– Majd tűrök. Filmezés előtt nem kellene megreggelizni?

– Nekem még korán van. Ilyenkor még nem szoktam enni. De ha gondolod, egyél!

– Kapcsold már be a Kossuthot, hallgassuk meg, milyen idő van otthon!

– Vagy, hogy ölik-e már egymást a politikusok? Ne indítsak inkább egy filmet? Majd utána még alhatunk is egy kicsit, mielőtt ebédet főznénk. Habár tegnap is főztünk, de valamivel el kell ütni az időt!

 

Ez a legnehezebb ebben a „romantikában”. Amikor menni kell, az olyan, mintha bemegyek az üzembe, és dolgozok, amíg tart a munkaidő, ha van kedvem, ha nincs. Előfordul olyan eset, amikor érdekes munkát kap a dolgozó, és élvezettel végzi el, de nem ez az általános. Ha az először érdekes munkát állandóan ismételni kell, már elveszti a varázsát. Kamionozásban ennek a megfelelője, ha új útvonalon kell vezetni, vagy már olyan sokadszor, hogy számolni is sok. Útközben sokfelé vannak érdekes látnivalók, de ezeket nem a kamionparkolókhoz tájolják. Sőt! A tranzit útvonalaknak éppen az a lényege, hogy elkerüljön lehetőleg mindent. Ha csak fél óra gyalog…mondjuk a Garda tó, az legalább másfél óra kiesés. Az árunak időben kell érkeznie, a sofőrnek pedig szigorúan szabályozott a vezetési és pihenő ideje. Hajdanán, még sírköves koromban volt olyan eset – többször is – hogy hozta a fuvaros a sódert a temetőbe, és azzal esett ki a fülkéből, hogy „nincs valami kajád?” Pedig út közben akár minden faluban megállhatott volna kaját venni. Viszont, ha meg-megáll, nem halad. Ezt nem nagyon engedhette meg magának, pedig önálló vállalkozó volt, saját kocsival. Egy alkalmazott még kevésbé engedheti meg magának a kirándulásokat. Ha megérkezett a célhoz, akkor pedig a kiszámíthatatlan ideig tartó várakozással kell megbarátkozni. Közbejön – mint most is – egy hétvége, azt türelemmel végig kell unatkozni sok esetben egy mindenhez távol eső pihenőben. Ezer kilométerről senki nem szalad haza a családhoz. A mostani helyzet még szerencsésnek is mondható, mert egy városi séta sokat segít a hangulaton. Bár egy ilyen kicsi településen nem sok érdekeset talál az ember, de mégis elüti az időt. Különösen nyáron. Tehát nem ilyenkor, februárban.

– Ha kisütne a nap, elsétálhatnánk a San Marco-ba egy igazi olasz pizzára – javasolta Sanyi.

Illetve inkább csak ötletelt, vagy azért mondta, hogy ne legyen csendben, hiszen nem gondolom, hogy komolyan mondta volna. Vagy ehetnénk kebabot!

– Pénteken is bab volt. – mondtam ellent, de erre nem reagált, hiszen nem feltételezte rólam, hogy komoly kifogásnak szántam. Bár nálam soha nem lehet tudni, mit mondok komolyan, vagy mibe kötök bele csupán a szójáték okán.

– Ez nem olyan bab ám, hanem ke – vágott vissza vigyorogva mégis, a szándékos hülyeségemre.

Megint át az Alpokon

 

Csak elmúlt a vasárnap úgy, hogy nem mentünk sehová. Odahaza is múlnak el napok – különösen télen – úgy, hogy semmit nem csinálok. Fárasztó, de ha reggel nem fogok hozzá valamihez, később már nincs kedvem. Ha bármi ötletem támadna, lebeszélem róla saját magamat. Szerencsés vagyok a számítógéppel, mert rengeteg időt el tudok vele tölteni. Ezt már azt hiszem említettem néhányszor.

 

Izgatottan vártuk a hétfő reggelt. Hétkor nyitott a telephely, ami előtt várakoztunk. A dolgozók már szállingóztak befelé fél héttől. Jött egy-egy személykocsi, nyílt az automata kapu, mögötte pedig becsukódott. Hétkor már nem zárták vissza, lehetett menni az irodára.

– Jó helyre jöttünk – mászott fel Sanyi, miután visszajött az ügyintézésről. – Majd szólnak, ha bemehetünk.

Jöttek is nem sokára, és beirányítottak az egyik rámpához. A rakodás viszont nem ment olyan gyorsan. Több mint egy órát kellett várni a fuvarlevélre.

– Mehetünk! Irány Németország!

– Még elszaladunk bevásárolni előbb?

– Jaja.

A guglimapon olyan sokszor megnéztük ezt a másfél kilométeres utat a Lidiig, hogy akár behunyt szemmel odataláltunk volna. Most nem kellett a hátizsák súlya miatt korlátozni a vásárlást, így megraktuk a bevásárló kocsit bőven ásványvízzel. Sőt, még sört is dobtunk bele két-két dobozzal. Most aztán már tényleg nekivágtunk az útnak. Elegünk volt Melegnano-ból. Felhajtottunk az A1-re, és irány Milánó felé! A térképen nézve félelmetes sűrűséggel tekeregnek az autósztrádák. Nem könnyű rajtuk kiigazodni. A valóság ezzel szemben szinte megnyugtató. Csak tudni kell, hová tartunk. Most például a Venezia tábla adja az útmutatást. A megfelelő sávban maradva szépen rávezet bennünket a Torino-Trieszt sztrádára. Innét a Brennero táblát kell keresnünk. Nekem legalábbis ez a támpont. Sanyi már tereptárgyakhoz is tud igazodni, hiszen rengetegszer járt ezen a szakaszon.

 

Ekkorra felszállt az enyhe reggeli, illetve délelőtti köd. A nap szikrázott az Alpok szirtjein. Most a közvetlen környezetünket is hólepel fedi, de emlékszem korábbi utamra ugyanitt, amikor csak a hegyen volt hó. Úgy izgalmasabb, de így is szép. Fotózásra nem is gondoltam, hiszen ahhoz egyelőre távoliak a hegyek, és ráadásul mindig belelóg a panorámába legalább néhány villanyoszlop, de legtöbbször ipari üzemek takarják a kilátást. Autókról lehetne jó képeket készíteni, de ebből én már kinőttem.

– Hol állunk meg? – kérdeztem.

– Még el sem indultunk, és te már meg akarsz állni?

– Dehogy. Jó lesz nekem Sankt Phöltennél is.

– Arra most nem megyünk. Nürnbergig lenne jó eljutni, de biztosan lassú most a hágó. Münchenen mindenképp túl megyünk. Valahol Ingolstadt körül állunk meg. Négy órában majdnem Brennerig érnénk fel. Kicsit előtte van egy nagy pihenő, ott már együtt is voltunk.

– Az nem fizetős?

– Ja, de. Akkor újratervezés! Megvan. Két óra alatt elérünk a Garda tóhoz. Ott megállunk egy kicsit, lemegyünk pecázni – kacsint egyet, mielőtt komolyra venném az ötletét. Onnét négy órában elérünk Kufsteinig. Ott megfürdünk, aztán nyomás tovább. Nürnberg így biztosan nem jön össze, de majd legfeljebb holnap.

 

Következő megálló tehát a Garda tó közelében kb másfél óra múlva. Azt nem olyan nehéz kivárnom. Elterpeszkedek az ülésben, egyik lábamat magam alá húzom, majd amikor így elunom, cserélek. Majd ha az ülőizmaim nagyon elunják, az ablakba rakom a lábam. Ehhez persze több idő kell, ma talán el se fogok fáradni. A nyakmerevítőre se lesz szükségem. Az ugyan az öt – illetve most már – hat utam közül csak egyszer volt velem, de jó ötletnek bizonyult. Most a nagy fehérség miatt inkább a napszemüveg hiányzik, de ha az utat nézem, ez se nagy gond, nem vakít a sötét aszfalt. A forgalom figyelése is leköt, hiszen szinte tele a sztráda.

– A Ferrarikat nem nagyon hozzák még ki – tesz megjegyzést Sanyi a kedvenc autói hiányára.

– Hétfő délelőtt? Dologidőben? A Ferrarit kevesen használják munkába járásra. Porsche azért akad néhány. Nekem jobban is tetszenek.

A márkák beazonosításával is elszórakozunk egy kicsit. Ebben elég jó vagyok, nem sok akad, amit ne tudnék. Na, persze nem olyan szinten, hogy a legújabbak pontos típusát. Olyan is akad, amihez jól jön a márkajelzés, hiszen – mint minden korban – a divatelemek használata miatt nagyon hasonlóak az autók. Főleg, hogy nem ritkán átvesznek kész modelleket más gyártóktól.

– Fiume Adda. – olvastam a táblát egy folyó hídjánál – Ez ismerős. De honnét is?

– Abba együttes – tippelt Sanyi.

– Dehogy. Nem bé, hanem dé.

– Írták úgy is, hogy az egyik betűt megfordították. Adba. Várjál csak! Van egy olyan falu Győrnél, hogy Abda.

– Nem. Ez a folyó ismerős….Meg van! Olvastam.

– Azt is szoktál? Nem csak írsz?

– Néha megesik. Hunyadi János. Il Cavaliero Negro. Giovanni Unaddi. Itt verte el először a velenceieket, amikor Zsigmond királyt kísérte Milánóba. Legalábbis az a könyv így írta.

– Látod, milyen híres helyekre hozlak el?

 

Látom. Hálás is vagyok érte, de nem akarom sokat hangoztatni. Így inkább hallgatok egy kicsit. Az említett könyv jár az eszemben. Amiben van egy másik csata is, szintén ezen a vidéken.

 

– Nem itt aludtunk, amikor a Szabolcs gyerekkel jöttünk konvojkában? – kérdeztem, amikor Bergamo környékén felismerni véltem egy benzinkutat. A Szabolcs név talán nem is mond neki semmit, hiszen a közös utunk alatt se tudta a nevét, csak úgy emlegette mindig, hogy „a gyerek”. Viszont a konvojka kifejezés egyértelműen erre az útra vonatkozik.

– Nem tudom

Miért is tudná? Neki egyik benzinkút olyan, mint a másik. Nagyon soknál megállt már, némelyiknél többször is, nincs miért megjegyeznie. Nekem ritka élmény, ezért marad meg bennem a helyszín. Amikor másodszor jártam vele az Adria mentén, akkor is felismertem az elágazást Ancona közelében, ahol Fabriano felé tértünk le a sztrádáról. Nem tudta a felismerésemet se cáfolni, se megerősíteni. Olyan ez, mint én vagyok a filmekkel. Ifjú koromban még moziban szereztem a filmélményeket. Olyan mély benyomást tettek rám, hogy némelyikről még képregényszerű rajzokat is készítettem. Nagyon megmaradt bennem a „Tragédia az őserdőben”, amit a bátyámmal együtt néztünk. Nem is a film cselekményére emlékszem, hanem arra a hangulatra, amikor kijöttünk a moziból. Ma, amikor már a nap bármelyik percében válogathatok a filmek között, egyszerű időtöltéssé silányult. Nincs miért megjegyezni, mint Sanyinak a benzinkutakat. Tehát nem tudja. Mindegy, nem is fontos. Csak éppen örültem a felismerésnek. Ez volt az, ha Sanyi nem is igazolja.

 

Elhaladtunk egy pihenő mellett, de itt még korán lett volna megállni. A táj, tőlünk jobbra hasonló, mint a bajor alföld. Szelíden dimbes-dombos. Magyar megfelelőjét a borsodi folyók összefolyásánál tudnám elképzelni. Ott, ahol a Sajó, a Hernád és a Tisza, egy napi járásra megközelíti egymást. Ott, már a dombok is éreztetik a nézelődővel, hogy jó minőségű a termőtalaj. Szeretem azt a vidéket is, bár ritkán járok arra. Most erről az jut eszembe, hogy valójában sok vidék van, amit szeretek. Talán mindegyiket, amerre jártam. Az alföldi kicsiny falvaknak, vagy tanyáknak van rám olyan hatása, mintha már éltem volna abban a környezetben, noha ez nincs így. Nem tudom mi az oka. Talán az előző életemben? Nem lehet, hiszen már akkor se hittem a reinkarnációban.

– Figyelj! Mindjárt rálátni a tóra.

Figyeltem. Minden dombhajlatban látni véltem, de csak a szemem káprázott a fehérségtől. Ha be van fagyva, nem fogom meglátni, hiszen a legutóbbi havazás a jeget befedte, ugyanúgy néz ki, mint a szántóföldek. Talán a síkfelület lenne árulkodó, de annyi szabad rálátás nem nyílik innét, hogy felismerjem. Aztán mégis sikerült megpillantanom. Haragos sötét szürkeség. Csak egy pillanatra láttam. Nyílván nem az egész tavat, de érzékelni lehetett a nagyságát. Tudom, van még ettől jobb rálátás a csatorna felől, bár az a látvány se tart tovább néhány másodpercnél. Viszont addig még megállunk, ha tartjuk magunkat a tervhez.

Így is történt. Egy egész kicsi – talán három vagy négy kamion számára elegendő – kiállóban parkoltunk le. Vagy csak egy negyedórára, vagy kivesszük a negyvenöt percet…az is kevés ahhoz, hogy lesétáljunk a partra. Na, mi legyen?

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi is rögtön azután, hogy bennem megfogalmazódott a kérdés.

– Nem tudom. Most én döntsek?

– Aha.

– Szépen süt a nap, de fúj a szél.

– Majd jól felöltözünk.

– Úgy gondolom, kell egy óra az útra oda-vissza.

– Szerintem is. De mikor látod legközelebb a Garda tavat? Ha fürödni nem is fogunk, de maga a tudat, hogy ott jártál…

 

A sztráda hangfogó falában lévő gyalogos kapunál valami táblát véltem felfedezni, ami valami kegyhelyre utalt. Úgyis meg kellett már locsolnom a kamion valamelyik kerekét, hát mielőtt döntöttem volna a tóparti sétáról, kiszálltam, és megnyitottam a kaput.

– Nyitva van! – kiáltottam Sanyinak, aki közben szintén kiszállt a kocsiból.

– Hát persze, hogy nyitva van. Különben hogy mennénk innét ki?

 

Lezártuk a kamiont, átmentünk a kapun, le a lépcsőn, és egy hatalmas, üres parkolóban találtuk magunkat. A sztráda felőli oldalán hosszú, árkádos épület, a tér keleti végén egy kápolna. Valamilyen madonna kegyhelye. Na, ha gyakorló zarándok lennék, ezt is kipipálhatnám. Nem egy impozáns erődrendszerre épült templom együttes, mint a czestochowa-i fekete madonna kegyhelye, de nem az épületek mérete adja a zarándokút jelentőségét. Mindkettőnknek az a németországi Autobahnkirche jutott eszünkbe, ahol a szabálytalan parkolásért megbüntetett a rendőr. Nem volt egy nagy durranás az a kápolna, nem is tudom, mit kellett rajta néznem. Láttam menet közben többet is, nekem úgy is elég lett volna.

Az itteni capelle-re se voltam kíváncsi. Legalább valami impozáns templom lenne, de az egész épületegyüttes olyan, mint egy hacienda…na, ez nem a megfelelő szó, hiszen spanyolul van, ez pedig itt Olaszország.

Visszafordultunk az ösvény felé, de egy kissé túl mentünk rajta. Van ott egy Mária-szobor, s onnét meglátjuk a gyalogos átjárót a sztráda alatt. Sanyi kérdezés nélkül át is megy alatta, én pedig követem. A túloldalon néhányszáz méter hófedte szántó után kezdődnek a házak, de a tóra nem látunk rá.

– Lemenjünk a partra?

– Ne – válaszoltam határozottan.

– Ki tudja, mikor jársz erre legközelebb? – próbált rábeszélni a sétára, de nem éreztem nagyon határozottnak.

– Jövő nyáron Ibolyával.

– Biztos?

– Nem, nem biztos. Úgy érzem, most csalódás lenne. Kihalt üdülők, néptelen, fagyos vízpart. Inkább visszajövök nyáron. Menjünk tovább!

Nem nagyon erőltette. Felkapaszkodtunk a lépcsőn, át a hangfogó fal kapuján, s visszaültünk a kocsiba. Amíg áttanulmányozta, hogy áll a vezetési idővel, én elővettem a telefont. Nem volt nálam, mivel nem szándékoztam sehová telefonálni, engem se hívjon senki, hiszen külföldön vagyok, elég drága a percdíj. A műszerfalon ugyan megnézhettem volna, mennyi az idő, de megszoktam, hogy ehhez is a telefont használom. Nem mintha számomra túl nagy jelentősége lenne most, hogy hány óra van. Megszokás. Hoppá! Volt egy nem fogadott hívásom. Ki a csuda keresett? Nocsak! Roze-Mari. Ugyan, mit akart? Majd hív még, ha fontos.

– Mi az? – kérdi Sanyi.

Biztosan látni rajtam, hogy valamit találtam a telefonon. Ráérez az ilyesmire. Sokszor előfordult korábbi útjaimon, hogy ha megláttam valamit a tájban, mire a fényképezőért nyúltam volna, ő már húzta is az ablakot lefelé. Most se kellett szólnom, hogy tudja, helyzet van.

– Roze-Mari keresett.

– Máris hiányol? Visszavigyelek hozzá?

Ezt a kérdést természetesen nem kell komolyan venni. Bizonyára Roze-Mari csupán érdeklődött volna, mi van velem, hol járok éppen. Ha mégsem, akkor majd megismétli a hívást. Addig ne kombináljunk!

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

 

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.

A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé. Elhagyjuk a síkságot, bámulhatom a sziklákat, a hólepte kicsiny várakat, a szőlőültetvényeket, a kanyargó Adige folyót, az elzártnak tűnő, mégis az ország állítólag legélhetőbb vidékét.

Láttam már többször, de nem lehet vele betelni. Mint ahogy a dél-borsodi mezőségből a Bükk felé haladva a Hoór völgy látványával sem. Azt mondják az idegenek, hogy gyönyörű, és igazuk van. Én se tudok betelni vele, de ez nem mérvadó, hiszen az a hazám. Sokszor megtettem azt az utat busszal, autóval, kerékpárral, lovas kocsival, teherautó platóján, de még gyalogosan is. Ha a bokrokat nem is, de a fák közül sokat megismerek. Tudom, hol szoktak vadászni az ölyvek, hol szokott vízátfolyás lenni, hol van esély hófúvásra, merről fúj általában a szél. Tudom, honnét érdemes fürkészni a nyugati látóhatárt, hogy a Kékestetőt megpillanthassam. Tudom, mi okozza éjszaka a fényszennyezést abból az irányból. Tudom, hol volt régen szőlő, ahol ma már csak egy magányos fa áll. Emlékszem arra az alacsonyan és lassan szálló szovjet harci repülőre, amely nyomán hamarosan fekete füst szállt fel. Tudom, hol kezdett égni a műanyag talpú cipőben a lábam, amikor eltávozásra gyalogoltam hazafelé katonáéktól… Emlékszem a patakparti bozót takarítására, amit hármasban végeztünk apuval és a bátyámmal, tudom honnét vittünk földet a házunk padozatának feltöltésére. Sőt, még a meg nem nyitott homokbánya helyét is tudom, amit azért nem engedett az önkormányzat, hogy ne lássák az üdülő vendégek, amikor jönnek hozzánk.

A Dolomitokról soha nem lesznek ilyen élményeim. Ezt csak csodálom. A látványon kívül nem köt ide semmi, hiszen soha nem álltunk meg egy kis faluban, nem is láttam helybéli embereket, főleg nem beszéltem velük. Hogyan is tehettem volna, hiszen aligha tudnak magyarul, én meg csak ezt a nyelvet beszélem. Ha csak egy rövid csevely esett volna köztünk, mindjárt személyesebb lenne ez a világjárásom. Mindjárt jobban szeretném az olaszokat. Mint ahogy a lengyeleket is jobban kedvelem, amióta személyes kapcsolatra volt lehetőségem néhányukkal. Sőt! Nagyon felháborított, amikor az oroszokról, mint népről mondtak rosszat. Pedig csak egyet ismerek közülük. Nem sokat tudok róla, még a családnevét sem. Csak annyit, hogy Mihail. Illetve Misa, vagy ahogy – talán a mi kedvünkért – magyarította a nevét, Miska. Néhány hónapig egy fedél alatt éltünk. Eszméletlenül rendetlen, trehány fiatalember volt akkor, éppen úgy, mint a mi fiataljainknak nagy része. Egészben főzte a csirkét, lobogó tűzön, aztán napokig ott hagyta a tűzhelyen… Lehetne sorolni a nem tetsző dolgait, de egyébként nagyon rokonszenves, mosolygós, szerethető srác volt a Miska. Moszkvából jött, de olyan nyelven beszélt, amilyenen megszólították. Az anyanyelvén kívül beszélte az angolt, a németet és természetesen a magyart. A nyelv ismeretén túl, még a magyar őstörténetben is teljesen otthon volt. Bármiről el lehetett vele beszélgetni. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy szót nem értett. Ha mégis előfordult, körülírtuk, hogy megértse. Nekem az orosz embereket Miska jelenti. Rajta keresztül ítélem meg a népet. Bizonyára így lenne akkor is, ha rossz emlékek fűznének hozzá.

– De csendben vagy – jegyezte meg Sanyi.

– Elgondolkodtam

– A Grünhildán? – kérdezte huncut mosollyal.

– Nem, dehogy. Azon gondolkodtam, hogy már sokadik alkalommal járok veled Itáliában, de még soha nem kerültem személyes kapcsolatba a taljánokkal.

– Na, majd legközelebb te fogsz érdeklődni, ha valamit nem találunk. Egyébként pedig ne mond, hogy nem kerültél. Livornóban ki kérdezte meg, hogy merre menjünk a tengerhez?

– Hát az aztán komoly társalgás volt – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy milyen komoly vita kerekedett az olaszok között arról, hogy merre kalauzoljanak bennünket, mi pedig az egészből semmit nem értettünk.

 

Megszólalt a Sanyi telefonja.

– Hol járunk? – kérdezte tőlem, mert éppen nem volt látótávolságon belül semmi tájékoztató tábla.

Én jobban számon tartom a pillanatnyi pozíciónkat, mint ő. Már csak olyan mélységig foglalkoztatja, hogy a kritikus csomópontokat figyeli. Verona-nál kellett letérni a trieszti sztrádáról, és most haladunk a Brenner hágó felé. Aztán a német határ következik, ahol majd meg kell állnunk. Ami közte van, arra nem is figyel, hiszen nincs vele dolga. Aki most nézelődik, az én vagyok. Így legalább tudok segíteni azzal, hogy megmondom, milyen város közelében járunk.

– Trento

A telefonálás nem tartozik rám, nem is figyelem, miről van szó, de amikor leteszi, csak teszek egy megjegyzést.

– Ellenőriz a főnököd? Talán nem működik a kémprogramja?

– Nem tudom, miért nem lát a nyomkövető.

– Na, most adtál egy jó ötletet. Majd mondom a főnökömnek, hogy szerezzen be egy ilyen kütyüt a céges autóra. Akkor legalább nem kell telefonálgatnia negyedóránként, amivel persze nem megy semmire, mert nem a valós helyzetet mondjuk neki szinte soha. Ha van valamelyikünknek elintéznivalója, akkor úgy mondjuk, hogy arra is jusson idő, mert ez mindent kiszámol. Legutóbb még azt is kiszámolta, hogy ha elkezdjük a templom felújítását, 25 méterre 2 perc alatt ér fel a kosaras felvonó. Azt mondta, hogy a jelszó „nincs kapkodás”. Persze szeretném én azt megérni, amikor nem elégedetlenkedik a teljesítményünkkel. Volt egy olyan eset, hogy Poroszlón dolgoztunk, ami Miskolctól 94 km. Nekem egyébként is nagyon jó a navigációs készségem, főleg, ha még ismerem is a környéket. Javasoltam egy rövidebb utat, amivel oda-vissza közel 40 km-t spóroltam a cégnek. Egy héttel később mentünk megint, s én kitaláltam, hogy hazaviszem a családot Bogácsra. Éppen letértünk a hármasról, amikor a főnök telefonált, hogy hol járunk éppen. Mondtam, hogy Kövesdnél. A következő érdeklődéskor Borsodivánkán tartottunk éppen. Ezt persze nem mondtam, mert hivatalosan nem erre jöttünk. Nagyon fel volt háborodva, hogy még nem érkeztünk meg. Mondta, hogy előző alkalommal mennyi volt a menetidő. Ezt én azzal hárítottam, hogy a rövidebb útnak rossz a minősége, most Füzesabony felé jöttünk. Nem hitt nekem. Azzal gyanúsított, hogy valahol megálltunk. Javasoltam neki, hogy nézze meg a térképet. Este megint el kellett mennünk Bogácsra, hogy a menetidő egyezzen. A személyes találkozáskor már nem kérte számon rajtunk az időt, örült, hogy kész a munka.

– Itt nincs értelme hazudni, hiszen nem tudhatom, hol lát. Elvben most is látnia kellene, hiszen a műholdat nem takarják a hegyek.

– Emlékszem én arra – mondtam – amikor bekapcsolt GPS-el jöttünk itt, de a műhold nem tudta, ezen a szűk völgyön kitalálni, hogy a sztrádán vagyunk, vagy a helyi úton.

– Aha. Meg az alagutakban elveszti a jelet, aztán újratervez. Úgy emlékszem. Nagyon régóta be se kapcsolom. Csak akkor kell, amikor címet keresek. Akkor viszont nagyon hasznos tud lenni.

 

Ezután kifogytunk a témából. Bámultam a hatalmas hófödte hegyeket, melyeknek a tetejét nem lehetett látni. A nap már nem sütött. Sőt, a napszakhoz képest sötét lett. Néztem a szállingózó havat, meg a hömpölygő forgalmat. Mintha a szokottnál is több kamion lenne ma úton. Az úttest el volt takarítva, mégis lassan haladtunk. Egy idő után ajánlott volt az ablaktörlőt bekapcsolni. A hó megtapadt a tükörházon, meg a szélvédő szélein. Nem vészes, volt már ilyen utunk máskor is. Az viszont aggasztott, hogy 80-90 km/óra helyett már csak hatvannal ballagott a sor. A hóesés egyre sűrűbb lett, már a kerekek se csapták szét az aszfalton a lehullott havat. Bolzano-nál meg is álltunk. Fél óráig semmi nem mozdult. Illetve mégis, mert a másik pályán jött lefelé a gépsor, amely eltúrta a havat. Úgy éreztem, hogy ezt kicsit túllihegték, hiszen annyira nem esett sok, hogy elakadjanak a kamionok. Persze nem tudhattam, hogy fentebb, a hágón milyen a hóhelyzet.

– Reggel még Ingolstadt-ig gondoltam eljutni, de már örülök, ha Kufsteinig eljutunk.– mondta Sanyi, miközben teljes lelki nyugalommal könyökölt a kormánykeréken.

– Képzeld! – jutott eszembe egy eset, ami kapcsolódott a helyszínhez. – Egy építkezésen mesélt valamit egy fazon, hogy az ő haverja…nem is tudom mi volt a téma, arra sem emlékszem mi volt a haverjával – szóval az ő haverjánál Bolzano-ban… aztán hozzátette, hogy Észak–Olaszország, Dél – Tirol… mire én közbeszúrtam, hogy „tudom hol van”. Talán nem is hallotta, mit mondtam, de nekem olyan jól esett ezt mondani, hogy napokig eszembe volt. Sőt! Most is eszembe jutott.

– Mégis van valami pozitív hozama ezeknek a kirándulásoknak?

– Már hogy a fenébe ne lenne! Máskor a kisfőnökkel beszélgettem és szóba került Olaszország. Sokszor emlegettem már neki, hogy jártam itt, de azon elcsodálkozott, hogy Tarvisio-ban még nem voltam. Pedig neki az a város jelenti Olaszországot. Ausztriát a Mariahilfer strasse, a tengert pedig Istambul. Jugoszláviát Szabadka, meg a benzin. Nem ugyanaz a cél vitt bennünket külföldre. Emlékezetes volt számomra, amikor első tengerparti nyaralásunkból hazatértünk Bulgáriából. A szomszéd kislány megkérdezte, hogy „Zsófi! Oszt mit hoztatok?” Az én pici lányom pedig mutatta a szerzeményét, egy filctoll készletet. A kérdező talán le is sajnálta érte. Mi, nyaralni mentünk, nem seftelni. Tudod mit jelent ez a szó?

– Mármint a seft? Mit?

– Nagyon kifejező a jelentése. Tisztességtelen kereskedelem. Az egyik közös ismerősünk buszos nyaraláson is bútort vett. Egy másikat még az isztambuli járatról is kiutáltak. Nem vagyunk egyformák. Tudod mit? Én azt mondtam, amikor meghiúsult a németországi munkalehetőségem, hogy nem bánom. Szeretnék eljutni oda, de nem mindenáron dolgozni. Hála neked, ez sikerült is.

– Nehogy elkezdj itt engem dicsérni, meg hálálkodni, mert még elpirulok.

– Pedig önerőből aligha jött volna össze. Amennyire fösvény vagyok magammal szemben, nem költöttem volna rá. Miskolcon is képes vagyok akár 10 km-t legyalogolni, csak ne kelljen buszjegyre költenem. Németországba mégse gyalogolhatok el!

– Jó kis erőnléti edzés lenne.

– Fél óra…– kezdtem a szállóigévé vált mondást, majd a folytatást együtt mondtuk Sanyival – séta jót tesz a szívnek.

Jót derültünk rajta, hogy egy rugóra jár az agyunk.

– Miskolcon nem lehet bliccelni? – utalt az imént mondottakra.

– Biztosan lehet, bár nehezebben, mint Pesten. Itt csak az első ajtón lehet felszállni, jegyeket, bérleteket pedig fel kell mutatni a sofőrnek. Bátrabbaknak biztosan összejön így is, de én Pesten is majd’ infarktust kaptam, ha nem volt jegyem.

– Ha már az építkezést említettem…

– Ja, mert most arról van szó?

– Azzal kezdtem…

– Hogy tudod, hol van Bolzano.

– Igen, azzal. Volt akkor egy alkalmi munkatársam, aki dolgozott annál a cégnél, ahol én néhány órát voltam próbamunkán. Mesélt nekem, utalva olyanokra, hogy a műhelyen belül melyik gép hová volt beállítva. Azt hiszi, én megjegyeztem ezeket? Azon izgultam, hogy megfeleljen a csiszolásom.

– És megfelelt?

– Nem. De nem azért, mert nem oda figyeltem, hanem mit tudom én miért. Egy héttel később telefonált a titkárnő, hogy a vezetőség nem engem választott, de azért boldog Karácsonyt kíván. Mert ugye, ez arra az időszakra esett.

– Ez a kolléga – folytattam a mesét – már Münchenben is dolgozott, meg Londonban is, és talán már mindenhol. A kisfőnök meg morogja nekem a bajsza alatt, hogy „már megint hazudik”

– Vannak ilyen emberek, de nem értem, mi nekik benne a jó?

­– Én meg mondtam a kisfőnöknek, hogy „na és!” Nem mindegy, hogy igaz, vagy sem? Ha neki jólesik, hagy mondja. Legfeljebb, ha nagyon hajmeresztő, akkor rápirítok. Bár az se biztos. Azért érdekes, hogy ezek a lódítók engem mindig megtalálnak. Egyszer még az „Osanos” ingyen buszon is mellém csapódott egy rosszarcú fazon. Utálja az öregeket, de azt hiszem még életkori határt is húzott. Talán még én is beleestem ebbe a szórásba. Nem szóltam, nem mondtam, hogy én is elmúltam 60. Egyébként az előbb említett kolléga is hitetlenkedett. Azt mondta, jól tartom magam. Igaza van, én is így érzem. Szóval az a rosszarcú azt állította, hogy amikor még motorozott, Pestről Miskolcra hazaért 1 óra alatt. Megállították a rendőrök, és megkérdezték, mikor indult. Azt mondta, hogy inkább nem mondaná meg. Na, ez így hülyeség ahogy van, mert azt mond a rendőrnek, amit akar. Mi az, hogy nem mondja meg? Úgyse lehet ellenőrizni. Én persze nem hittem neki, mert a táv 200 km. Van olyan motor, ami ezt a sebességet tudja, de nem egy órán keresztül egyhuzamban. Már úgy értem, hogy a motoros nem bírja. Ráadásul a forgalom miatt, sem lehet ezt az átlagot teljesíteni. Ahhoz néha sokkal gyorsabbnak kell lenni. Én persze nem mondtam, hogy nem hiszem. Pedig utólag úgy kigondoltam, mit kellett volna rá mondani.

– Űberelned kellett volna az idejét!

– Erre gondoltam én is. Valami olyasmit, hogy a nagyanyám testvérétől örökölt 125-ös Csepellel negyed 12-kor indultam Soroksárról, és a déli harangszó Mályiban ért. Szólt volna ugyan, hogy nem hiszi el? Ezt már nem fogom megtudni. Na, de majd egy másik alkalommal. Az a baj, hogy az ilyen esetekre nem lehet felkészülni. Meglep, aztán nem tudom megfelelően lereagálni.

 

*

Amikor végre megindult a sor, még egy darabig kitartott az aggódásunk, hogy ugyan mikor áll meg újra. Ezer méter fölött már magas hófalak szegélyezték az útpályát. Talán mégis indokolt volt a takarítás. A mi oldalunkon ugyan nem láttunk hótúró gépeket, de nem mi álltunk a veszteglő kamionsor elején. Bolzano-ig nem jöttek le, de fentebb volt mit eltúrniuk.

Az újabb megállítástól való izgalmamban még a gyomrom is megfájdult. Már nem is tetszett annyira ez az útvonal, mint azt korábban hittem. Nagyon vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül. A gyomorfájás miatt az is megfordult a fejemben, hogy WC-re menjek, de ezzel kénytelen vagyok megvárni, hogy Németországba érjünk. Innsbruck fölött ugyan van egy pihenő, de nem reméltük, hogy beférünk, így nem is próbálkoztunk vele. Óvatosan gurultunk lefelé az erős lejtőn. Ez a szakasz nekem még ilyen alacsony tempónál is félelmetes. Talán azért, mert amikor első alkalommal itt jártam, annak éreztem, s ez rögzült az agyamban. Azokon az útszakaszokon is vannak „nemszeretem” részek, ahol gyakrabban járok, ahol én vezetem az autót, tetszőleges sebességgel. Most pedig semmi okom izgulnom, hiszen Sanyi nagyon tapasztalt sofőr, ráadásul rendkívül nyugodt természetű ember. Most egyébként sincs semmi oka arra, hogy ne tudjon koncentrálni. Álltunk ugyan egy kicsit, de sehonnét nem vagyunk elkésve. Az olasz határtól odáig, ahol ellenkező irányban megálltunk néhány napja, 600 méter a szintkülönbség. Megint bedugult a fülem. Nem tudom, hogy viselném a repülőgépet, vagy akár a sífelvonót. Előbbit még talán kipróbálom, de sízni aligha fogok már megtanulni.

Kufstein

Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Egykor Abádszalókon dolgoztam alvállalkozóként egy építkezésen. Mondták a munkások, hogy a szomszéd fiatalember milyen nagyon gazdag. Mondták, hogy gyára van neki. (ez még a rendszerváltás előtt volt 2-3 évvel) Aztán a másik szomszéd keresett meg engem, mivel látta, hogy műkövezek, s adott nekem egy kis munkát a házánál. Átjött ez a nagyon gazdag, és beszélgettünk. Nem tudom miről. Gondolom mindenféléről, csak úgy. Majd azt találta ki, menjek át hozzá, megmutatja a házát. Semmi nem indokolta, hogy ezt tegye, de ez mégis így történt. Nem kastélyról van szó, hanem egy hagyományos, régi parasztház nádtetővel, meszelt falakkal. Szépen megcsinálták, de attól még egy nagyon egyszerű ház volt, amire ez a nagyon gazdag fiatalember büszke volt. Bizonyára ez indíttatta arra, hogy nekem megmutassa. Előttem van a kép, amint nagyon gazdagné, kissé pironkodva kapkodta össze az ágyneműt, a korai látogató előtt. Vagyis én előttem szégyellte magát, amiért lusta volt. Tehát gazdagék is olyan emberek alapból, mint mi.

Mindez azért futhatott most át az agyamon, hogy ha mégis megszólítanám ezeket a sízésből hazatérőket, ne azzal kezdjem, hogy „basszátok meg az autótokat”, hanem inkább, hogy „nem-e lehetne e?”

Végül nem derült ki, hogy mit szóltak volna a kérésemre, mert nem kértem meg őket. Pedig szívesen hazafelé vettem volna az irányt. Noha ekkor még nem is tudtam az aznapi hírt hazulról. Egyébként meg jobb is, hogy nem próbáltam bekéredzkedni a sízésből hazatérők közé. Még beszélgetni se tudtam volna velük. Biztosan elmondtam volna, hogy a felvonó, ha visszafelé jön, akkor az a levonó, de ezzel számomra kimerült volna a téma. Nem jó érzés, ha egy társalgásba nem tudok bekapcsolódni. Egy nyolcórás úton mekkorákat tudtam volna hallgatni!

 

Odabenn a boltban még lett volna alkalmam megszólítani a magyarokat, mert bejöttek kávézni. Fentebb shopnak mondtam ezt az üzletet, de valójában többfunkciós vendéglátóhely. Étterem, presszó, vegyeskereskedés, WC és fürdő. Nem kizárt, hogy kiadó szobájuk is van attól, hogy én nem tudok róla. Sanyi legelőbb az automatánál megvette a németországi útvonalengedélyt. Itt tudni kell, merre akar menni a kamionnal, nem lehet csak úgy, ötletszerűen elindulni. Közben én kérhettem volna a pultnál kulcsot a dus-hoz, de nem siettem, hiszen Sanyi mindig nagyon sokáig fürdik, nekem várnom kell rá akkor is, ha nem időzik a borotválkozással. Nincs tehát értelme nekem hamarabb elkezdeni a fürdést. Megvárom. Úgyse tudom elmagyarázni, hogy mit akarok. Ha látná a pultos nálam a kamionkulcsot, kitalálhatná, de a táskám nem volt eléggé árulkodó. Na, meg éppen a kulcs hiánya a gond. Volt már fennakadás hasonló esetben, hogy nem tudtam zálogot adni a fürdő kulcsáért. A hölgy feltűnően nézte a karomat, de több évtized óta nem hordok már órát. Ha hordanék, se lenne értékes. Szerencsére elfogadta az igazolványomat.

Most nem kellett. Sanyi megoldotta. Kapott két kulcsot, így mehettünk lemosni 5 nap úti porát. Nem hinném el, ha nem magam tapasztalom meg, hogy télen sokkal piszkosabbnak érzem magam, mint nyári utazáskor. Most pedig tél van.

 

Miután a zuhany alatt a forró víz jól felmelegített, már odakünn is kellemesnek éreztem az időt. Egészen addig, míg el nem viharzott mellettem egy kamion. A kerekeivel felvert hó a mögötte keletkezett vákuumban hóviharként kavargott utána, s a hideg kristályok egy pillanat alatt lehűtötték az arcomat. A hideg borzongás az egész testemet átjárta. Még valami káromkodás félét is kihozott belőlem az eset, pedig nem vagyok egy indulatos típus. Arra már ki se terjedt a figyelmem, hogy belemásztam a mély hóba, amikor igyekeztem félrehúzódni. Ez utóbbival nincs különösebb gond, hiszen ennyi idő alatt nem tud átázni a cipőm, de ha mégis, az se jelent nagy problémát, hiszen a fülkében csak papucsot húzok. Pontosabban még azt se, mert vagy az ablakba rakom fel a lábamat, vagy magam alá húzom az ülésen felváltva hol egyiket, hol másikat. A papucs csak ott árválkodik a padlón. Ha nem lenne hó, abban szállnék ki, de most javasolt cipőt húzni.

– Főzzünk? – kérdezte Sanyi, miután mindketten elhelyezkedtünk.

– Mi a lehetőség?

– Kovbojpörkölt, paprikás krumpli, zöldbab, tojás…- kezdte sorolni, de ezek már mind voltak az elmúlt napokban.

– Azt se bánom, ha hideget vacsorázunk.

– Még nagyon korán van – próbált érvelni a főzés mellett – Mit csinálunk egész este?

– Talán egy zacskós levest lehetne! Gondolom, olyan ételben ne nagyon gondolkozzak, amihez több edény is kell?

– Olyanba ne. Akkor leves?

– Ja. Kuhen zuppe. Ha már itt vagyunk Kuhsteinnél. – vettem elő nyelvtani félremagyarázó humoromat. Igaz, a közeli város nem kuh…, hanem Kufstein, de ennyi szándékos félrehallás belefér.

– Jó lenne egyszer megnézni a várat – reagált Sanyi a város nevére, miközben hozzálátott az előkészületekhez. – Csak nincs ám olyan közel.

– Nincs bizony – válaszoltam. – Nem is ebben az országban van.

– Igaz. Az még Ausztria, mi meg már a német oldalon vagyunk.

– Ne nagyon akarjál te odamenni! A régi magyarok se akartak – utaltam a vár múltjára, amikor a Habsburgok börtöne volt. Ott tartották fogva többek között Teleki Blanka grófnőt, Kazinczy Ferencet, Rózsa Sándort…

– Lenyissam a hűtőrácsot? – kérdeztem mosolyogva, a szélvédő felé intve a fejemmel.

Valójában azt se tudom, ezen a típuson lenyitható-e, de amikor első alkalommal itt jártam akkor Scaniával voltunk, aminek az eleje lenyitható. Így azt használtuk asztalnak. Most erre utalva kérdeztem. Sanyi válaszra se méltatott, hiszen egyértelmű, hogy nem komoly a kérdés.

– Inkább bontsd ki a bort! – mondta mégis – Hátha jobban esik tőle majd a leves!

 

A laptopot csak a mosogatás után üzemeltük be. Nem volt túl erős a jel, mert messze voltunk a vevőtől, így nagy nehezen sikerült csak megnyitni a postafiókomat.

Levelem volt. A fiam üdvözölt Miskolcról.

– Mennem kell haza, azonnal! – közöltem

– Azt mondtad, végleg megy haza. Otthon lesz három hét múlva is. Majd megyünk együtt. Mikor voltál Lipcsében?

– Lipcsében? – kérdeztem vissza csodálkozva – Még soha nem jártam ott. A környékén se.

– Na, látod!

­– Visszamegyek, megkérdezem a Chryslereseket, hazavinnének-e?

– Már ne menj! – intett az ablak felé – Azt hiszem, ott mennek éppen. Maradjál már! Mikor találkoztatok legutóbb?

– Fél éve.

– Az elég régen volt, de még három hetet kibírsz.

– Ha addig nem megy megint vissza.

– Mégse végleg ment haza?

– De igen. Csak éppen volt már ilyen eset, és három nap után megbánta. Most se hiszem, hogy talál otthon megélhetést. Mert akkor természetesen maradna.

Sanyi csak hümmögött, nem mondott semmit. Sokszor kitárgyaltuk már ezt a témát, nem tudna semmi újat mondani. Bíztatót meg főleg nem. Nekem most nagyon tele lett a talpam. Szívem szerint azonnal kimennék a szolgáltatóház mögötti kiskapun az autobahn-ról. Akár gyalog is elmennék Kufsteinbe, hogy ott vonatra szálljak, s irány Magyarország! Egyetlen dolog tartott vissza. Nincs annyi pénzem, hogy elég legyen az útiköltségre. Inkább végigkutatom a parkolót, hazafelé tartó magyar kamion után.

Nem beszéltünk egy darabig. Sanyi látta rajtam az izgatottságot, de nem tudta, hogyan tudna megnyugtatni. Aztán mégis kitalálta.

– Fél éve láttad a fiadat. És a lányodat?

– Az is van már annyi. Viszont érdekes, hogy az nem tűnik annyira soknak. Bár azt hiszem, tudom az okát. Zsófi nagyon régen elköltözött hazulról. Nem is kell miatta izgulni, mert eléggé talpraesett gyerek, megoldja a dolgait. Valójában nincs különbség számomra abban, hogy Pesten él, vagy Berlinben. Az Interneten is szoktam látni. Ha nem beszélgetünk, akkor is jelez a gép, hogy elérhető. Ez a kis zöld jel megnyugtató. Látom, hogy ott van.

– Berlin nincs messze Lipcsétől – mosolygott sokat sejtetően.

Sokat sejtetően? Nem is tudom. Mit sejtet? Nem kérdezem meg mire gondol, inkább csak elengedem a fülem mellett. Nincs messze Berlin Lipcsétől? Mihez képest nincs messze? Talán csak nem arra céloz, hogy odavisz kamionnal? Ez nem ésszerű. Hogy is jön össze a hétvége? Ez se jó, hiszen még csak hétfő van. Ki se rakhat, hiszen nincs pénzem vonatra, németül se tudok, el lennék veszve. Nem gondolta komolyan a berlini kirándulásomat, csak el akarta terelni a gondolataimat a mindenáron hazamenésről. Ez sikerült is, hiszen mindjárt Berlinen járt az eszem, ha nem is találtam kivitelezhetőnek, hogy váratlanul ráakaszkodjak a lányomra. Van neki saját élete, nem csinálok neki programot.

– Arra gondoltál, hogy látogassam meg Zsófit? – kérdeztem rá mégis.

– Arra.

– Nem jó ötlet. Nekem nincs pénzem magánutakra, tőle pedig nem várhatom el, hogy költsön rám. Nem veti fel őt sem a pénz. Nem is írok neki, csak ha már késő lesz átszervezni a programját miattam. Inkább majd csak azt, hogy voltam Lipcsében. Na, mindjárt rá is keresek erre a városra, mert sokszor hallottam a nevét, de valójában nem tudok róla semmit. Keverem Drezdával, mint ahogy Innsbruckot Salzburggal.

– Salzburgot is megígértem neked már régen, de most se esik útba.

– Azt meséltem, hogy egyszer majdnem dolgoztam Tirolban? Akkor útba esett volna Salzburg.

– Amikor a tesóddal jöttetek volna valami magyar szállodáshoz? Azt mesélted.

– Azért nehezen fér a fejembe azóta is, hogy a rokkant nyugdíjas testvérem kijelentette, ő napi tízezer forintért ki se lép a kapun. Ez a szállodás pedig annyit szánt ránk. Nekem is csalódás volt az ajánlata, de legalább mérlegeltem a dolgot. Egy szép kaland lett volna.

Főleg Lacinak, aki az országot soha nem hagyta el azelőtt. Azt mondta, nem is vágyik rá. Ehhez képest csak elutazott nemrég személykocsival Nottingham-be.

– Pedig azért fizetést se kapott.

– Hát nem. És képzeld! Ahhoz a tiroli munkához még a sógor Mazda pickupját is kölcsön kaptuk volna. Kár volt kihagyni. Gondolkodtam is erősen, hogy szerzek egy másik asztalost. Ugyanis főleg asztalos munkák lettek volna.

 

– Bizony, már a mi korunkban főleg azon bosszankodunk, hogy miket szalasztottunk el.

– Egy régi fényképemre úgy reagált egyik pesti barátom, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű gyerek lett volna, mint én. Vagy ezt már mondtam?

– Mondtad.

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni – magyaráztam meg vigyorogva az eset ismételt felemlegetését.

– Valami villog – hívta fel Sanyi a figyelmemet a monitor aljára mutatva.

– Azt írja, hogy „huju”. Nocsak! Éppen most beszéltünk Zsófiról Azt kérdi, hogy „mizu?”

– Most megírhatod, hogy indulsz Berlinbe!

– Dehogy írom. Legfeljebb azt, hogy Németországban vagyok.

– Te tudod.

 

– Cső! Kamionozok. Németországban vagyok.

– Akkor szomszédok leszünk – reagált Zsófi, szokásunkhoz híven valami közös filmélményt belecsempészve a beszélgetésünkbe. Most éppen a „Hegedűs a háztetőn” zárójelenetéből idézett, amikor indulnak az elüldözött zsidók Amerikába. „Ti hová mentek? – New Yorkba. – És ti? – Mi Chichago-ba – Akkor szomszédok leszünk!”

– Azért ez túlzás.– válaszoltam – Én még majdnem Ausztriában vagyok, és nem is a szomszédba megyek.

– Na, mindegy, úgyse érnék rá vendéget fogadni. Hacsak…Hétvégén hol leszel? Vagy meddig vagy úton egyáltalán?

– Nem tudom. És veled mi újság?

– Na és veled?

– Na, most meg a Jákob rabbi kalandjaira utaltál?

– Aha. Mindig kérdezz vissza!

– Nem is így volt. Megismersz?– Na és te? – Én nem. – Na, látod!

- Ne kötözködj! Felismerted. Nem? De. Na ugye?

 

Így tehát nekem kellett kezdeni a mesélést. A legutóbbi kalandjaimat kihagytam. Inkább kissé visszamentem az időben, és a munkahelyi dolgokat soroltam. Különös tekintettel a hajlott korommal kapcsolatos aggodalmakra. Miszerint be kell állítanom az ideális terhelést, mert nagyon el tudok fáradni, amikor a homlokzati állvány tizedik szintjén tartok az ámuló fiatal kollégáknak tornabemutatót. Viszont a semmittevést sem engedhetem meg magamnak, ha nem akarok nyomi öregember lenni.

– Te nem leszel nyomi öregember, mert fess vagy – szólt közbe hízelgően. Vagy inkább kedveskedően. Vagy inkább reálisan nézve a helyzetet.

Mert mi tagadás, a koromhoz képest jól tartom magam. Éveken át húzódó vállfájásom is elmúlt. Valaha voltam reumatikus panasszal orvosnál, de nem emlékszem, pontosan mi bajom volt. Ez nem a memóriám hiányosságával magyarázható, hanem azzal, hogy meggyógyultam. Erre Zsófi is elmesélte, hogy büszke magára, amikor megkérdezik, mit sportol. Valójában semmit, de a jó kötésű testalkata ezt sugallja. A génekre hivatkozik, amivel akaratlanul újból nekem hízeleg. Aztán a lelki egyensúlyáról, a reális önértékelésről diskurálunk, utalok az egykori ügynök múltjára, ami szerintem sokat segített a magabiztosságában. Aztán kifejtem, hogy a lelkiismereti okból feladott közvetítői és reklámtevékenység jót tesz ugyan a lelki egyensúlyának, de a karrier szempontjából nem előnyös.

– Nem igaz – mond ellent – Nem kell olyat erőltetni, ami nem jó. Nem kell olyat árulnom, amiről meg vagyok győződve, hogy nem jó. Olyat kell árulnom, ami véleményem szerint értékes és bizony úgy gondolom, hogy a zeném értékes. Már el is játszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani a nagyanyámnak, amikor legközelebb megkérdezi, hogy miért nem keresek inkább valami rendes munkát. Azt fogom mondani, hogy ennél rendesebb munka nincs is a világon. A zene az étellel egyenértékű. El tudod képzelni a világot, meg az emberek lelkivilágát zene nélkül? Kb olyan, mintha nem ehetnénk. El tudod képzelni, hogy nem hallgatsz többet rádiót?

– Nem tudom ki volt az a színigazgató, aki azt mondta, hogy ők élményt árulnak. – szúrtam közbe egy idevágó megjegyzést – A zene pedig érzéseket, érzelmeket közvetít. Nem véletlenül szeretünk olyan dalokat, amiknek a szövegéről fogalmunk sincs.

– Vajon a rádióba a zene hogy kerül bele? Azt valakinek meg kell csinálni! Ez egy rendes munka.

– Igen, az.

– És még valami! Bár nyilván alapbeállítás nálam,

de mostanában még többet nevetek, mint eddig.

A munkahelyen megkérdezik gyakran, hogy a fenébe tudok én mindig vidám lenni? Nekem mindegy, hogy reggel van, és épp el kell kezdeni dolgozni, vagy délután van, és fáradtak vagyunk a 30 szoba kitakarítása után. Hát persze, hisz fejben nem szobákat takarítok, hanem zenélek.

És a buta kérdésre, hogy hogy tudok folyton örülni

meg kell hogy fordítsam a dolgot! Ez az alap. És nem adott okot semmi arra, hogy ne örüljek. Na, lassan én leszek Buddha hahaha

– A buszon sok embernek be van dugva a füle. Az mind, zenét hallgat – igazolom vissza a zene jótékony hatását.

– Más az értő zenehallgatás. Én a buszon táncikálni szoktam. Szerintem mindenki jobban érzi magát, amikor zenét hallgat. Ezért hallgat mindenki zené

– Erre gondoltam.

– De ha csinálod a zenét, az valami állat kiegyensúlyozottságot ad. Erre ketten is rávilágítottak az elmúlt pár hónap alatt. Az egyik a főnököm volt. Aki az év végi elbeszélgetés során megjegyezte, hogy hullámzó a teljesítményem. Hol szuper gyorsan dolgozom, hol szuper lassan. Mondtam, hogy hát ez azért van, mert én ilyen hullámzó hangulatú ember vagyok. Mire aszongya: Ez nem igaz, mert a zenészek kiegyensúlyozottak

(és amúgy igaza van, csak valamivel meg kellett magyaráznom. Azt mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy ez azon múlik, hogy éppen van kedvem dolgozni, vagy nincs. A másik meg az énektanár, aki vigyoriborsónak hív. Kitzelerbsen, vagy valami ilyesmi. Ő is megjegyezte, hogy mindig vidám vagyok. Nála viszont ez nem újdonság, hisz ő is alapból vidám természetű. Mondta, hogy szerinte ez a zene miatt van. Alapból boldogabbra vagyunk hangolva mi zenészek

– Na, te boldog zenész! Én most elköszönök, mert Sanyi is szeretne kommunikálni az otthoniakkal.

Ezzel át is adtam Sanyinak a gépet. Közben persze fel is olvastam neki, amiket Zsófi írt. Korábban is beszélgettünk róla, így világos volt számára, hogy az én pici lányom zenét szerez, éneket tanul Berlinben, és úgy érzi, hogy ez a jövője. Ez a munka az, amiben jól érzi magát, amitől boldog lesz. Így legyen!

 

Ezután ő is kommunikált az ő pici lányával. Természetesen nem olyan filozófiai mélységekig mint mi, hiszen Lucus még csak 4 éves, de legalább akkora boldogságot jelent a vele való csevely az apjának, mint a mi világmegváltó gondolataink.

 

A lányommal való „beszélgetés” boldog elégedettséggel töltött el. Eszembe volt ugyan, hogy a rég nem látott fiam otthon van, de nem éreztem azt az elviselhetetlen menni akarást, mint egy órával korábban. Majd hazamegyek, amikor alkalom lesz rá. Igaza van Sanyinak, kibírok még három hetet, akkor pedig hazamegyünk együtt.

 

 

Lipcse, vagy haza-e?

 

Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.

– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.

Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.

– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.

– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.

– Márminthogy?

– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?

– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!

– Aha. Merjünk nagyot álmodni!

– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.

– Már megint dolgozol.

– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.

– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…

– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.

– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…

– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.

– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.

Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.

A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.

– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.

– Már megint Roze-Marival cukkolsz.

– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.

– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?

– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.

– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?

– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.

– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.

– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.

– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.

– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.

– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.

– Nem vagy egy kicsit elfogult?

– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?

– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.

– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.

– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

 

 

 

Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.

 

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.

A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el. Berci sem szólna közbe.

 

Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Pedig összeveszhettünk volna, mint ahogy hajdanán apuval és szeretett nagybátyámmal előfordult néha. Aztán persze mindig kibékültek, hiszen nagyon szerették egymást.

Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor Bercinek a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!

Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.

A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Még egyszer összehozta a zenész társakat, de túl nagy volt ez az ár.

Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

 

Azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor elértük a csomópontot. Balra München, jobbra Salzburg.

– Nézd csak! – hívta fel Sanyi a figyelmemet egy magyar rendszámú Audi kombira, síboxal a tetején.

– Látom. Szerinted merre mennek?

A válaszra nem volt szükség, hiszen láthattuk, hogy hazafelé tart.

– Rávillogjak, hogy vegyen fel?

– Most direkt cukkolsz? Honnét tudná, hogy miért villogsz? Különben sem állhatna meg éppen itt, mi pedig a másik irányba megyünk. Nem?

– De.

– Pedig tényleg haza kéne menni! Várnak otthon.

– Maradj már nyugton! Engem is várnak, mégse rinyálok. Menni kellene a rokonokhoz Kisvárdára! Jártál már ott?

– Ott még nem, csak Mátészalkán.

– Mátészalkán? Az aqua-parkban? – utalt a facebookon forgó vízparti cigánytelepről készült képre, ami egész biztos nem Mátészalka. Mégis ezzel a képaláírással rakják fel újra és újra.

– Dehogy. Nem egyértelmű?

– Mitől lenne az?

– Tudud, hogy dolgoztam bútorgyárban árukísérőként.

– Az a pakoló?

– Az. Mátészalkai bútorgyár. Vannak amik összenőnek a település nevével. Mint például martfűi cipő, vagy éppen kisvárdai szeszipari vállalat. Salgótarjáni öblösüveggyár, ajkai bauxit, kesztölci tapéta, egri bikavér, miskolci kocsonya…

– Bajai halászlé, kalocsai hímzés, halasi csipke – vette át a felsorolást, majd széles mosollyal folytatta – cserépi Rózsika, tardi Mari, baji Kati.

– Vagy éppen bogácsi Manci. – utaltam a Manci mamára, akit így neveztek fiatal korában, amikor még Szomolyán laktak.

Ezt éppen Sanyitól hallottam valamikor régen. Mert ugye, akik sok időt töltenek együtt, bizalmassá válnak, és sok dolgot elárulnak többek között, a családról is.

Tehát München felé kanyarodtunk. Felraktam az ablakba a lábam, az üléstámlát hátradöntöttem ameddig az ágy engedte. Karba font kézzel bámultam az ólomszürke eget, meg a hófödte dombokat. Aztán elnehezültek a pilláim, becsukódott a szemem. Nem küzdöttem ellene, hiszen tudtam, hogy most sokáig nem lesz olyan látvány, ami újdonság lenne, amit nem láttam már sokszor. Kezdtem sajnálni Sanyit, amiért unalomig kell ugyanazon az útvonalon járnia. Bár arra már rájöttem árukísérő koromban, hogy a sofőrnek kevésbé álmosító az utazás, mint aki dologtalanul ül mellette. Még szerencse. Így is vannak elalvásos balesetek, nem véletlenül szabályozzák olyan szigorúan a pihenési időt. Igaz, csak a kamionosokra vonatkozik, pedig személykocsik esetében sem ártana… Én viszont alhatok nyugodtan menet közben is. Na nem úgy, mint legény korában a testvérbátyám, akit hajnalban a szomszéd faluból hazafelé gyalogolva két cimborája karon fogott, és ő menet közben aludt. Így volt, nem így volt? Ő maga mesélte.

 

Félálomban egymásba kuszálódtak a gondolataim. Az imént felidézett Berci szomszédomat láttam lelki szemeimmel, amint a dobot püföli. Kissé meg is rémített, mert amikor apu a végét járta, neki is folyton a gyerekkora járt az eszében. Aztán egykori magyartanárom, Magda néni is mondta 90 éves korában, hogy közeleg a vég, mert mindig a fiatalkori emlékei jönnek elő. Emlékezhetnék az elmúlt napok, hetek eseményeire, de valamiért az ifjúkor járt az agyamban. Meg a pihenési idő, meg a pihenés, meg az a butaság, amit aputól hallottam, hogy azzal nem lehet megölni az embert, ha nem hagyják aludni, mert éhhalálról már hallott, szomjhalálról is, de nincs alvhalál. Előbb utóbb elalszik az ember, ha hagyják, ha nem. Nem tudom. Nem szeretném kipróbálni. Nem is kell, alhatok nyugodtan. Kicsit zenélek, énekelek a szomolyai bálban, de szigorúan csak gondolatban, közben autót is vezetek, ülök Dzsoni szomszéd mögött a motoron, kicsit megint énekelem, hogy „lépj rá a lábamra”, a közönség őrjöng, én pedig nagyon boldog vagyok ettől. Látom, amint a részegen tántorgó Franci alá tolnak a színpadon egy széket, hogy össze ne rogyjon a gitárja súlya alatt, amit hihetetlen jól kezel még ebben az állapotában is…

*

Éjjel egykor csomagolni kezdtünk.

A bogácsiak közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nincs messze, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a sárga Zsiguliba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig az ölünkben, az utastérben. Győri Miki vezetett, hiszen övé a kocsi. Elindultunk. Bekapcsoltuk a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirak bennünket meg a cuccot, aztán megy egyenesen Kövesdre. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Az anyósülésről aggódva figyeltem, hogy milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.

– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Miki! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?

– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

 

Hazaértünk. Ambrusék megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután leszedtem róluk az állványokat. A felszerelést beraktuk a kapu mögé, majd hárman Bercivel beviszik a házba, ha akarják. Berci felajánlotta Mikinek, elkíséri Kövesdre, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában én is felajánlhattam volna, de nem tettem. A falu végén kiszálltam, s onnét már gyalog mentem haza sietve, hogy mielőtt ágyba kerüljek. Sajnáltam Mikit, hogy ilyen állapotban kell munkába állnia, de ahhoz is fáradt voltam, hogy aggódjak miatta. Úgy mocskosan, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájultam.

 

Miki egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.

– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.

– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!

Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Mezőkövesd fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Kövesd felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.

*

– Muszáj megállni. – szólt Sanyi, amikor a fékezésre felriadtam. – El kell mennem faxolni!

Erről a mondatról eszembe jutott, amikor a legelső kamiontúrámon kerültünk hasonló helyzetbe. Nem értettem, hogy tartja a céggel a kapcsolatot. Azt hittem telefonon, meg műholdas nyomkövetőn, erre elmegy a benzinkútnál faxolni. Aztán kiderült, hogy ez a kifejezés a WC használatot jelenti. Most legalább már ezt is tudom. Na, de ha így áll a helyzet, akkor én is faxolok egyet, aztán majd talán a reggelizésre is sort kerítünk. Ehetnék menet közben is, de nem teszem. A legelső útra készülve a Sanyi felesége Ildi garantálta, hogy egész úton nassolni fogok unalmamban. Akkor valóban így volt, de a későbbi utak során fegyelmeztem magam, és csak akkor ettem, amikor Sanyi is.

 

 

NDK felé

 

– Mit akartál mesélni? – kérdezte, amikor ismét felhajtottunk a pályára.

– Én? Mikor?

– Mielőtt elaludtál.

– Mit tudom én!

– Pestről áradoztál, hogy milyen szép.

– Az is – válaszoltam kurtán, majd gondolkoztam erősen, hogy ugyan mit akartam róla mondani.

– Megvan! Fél évig laktam Csepelen. Éppen munkába álltam Pünkösd utáni kedden, amikor telefonom volt Cserépfaluból, hogy menjek haza dolgozni. Holnap, már kezdhetek is! Abban az órában leszámoltam a csepeli cégtől, és másnap már Cserépben kezdtem.

– Arról nem régen meséltél.

– Az lehet, de most nem a kőmunkáról van szó, hanem arról, hogy a hatodik fizetés nélküli héten alkalmam nyílt, hogy ingyen utazzak Pestre. Kaptam az alkalmon, hiszen nem volt pénzem, a hundájos barátokkal pedig arra a hétvégére terveztük a mertM4 rádió nulladik születésnapját.

Még javában dolgoztam Cserépben, amikor jött a telefon, hogy a parafás cég furgonja elindult Egerből Bogácsra. Legyek ott, mire odaér! Eldobáltam a szerszámot, és bringára kaptam. Ritkán fárasztottam ki magamat annyira, mint azzal a hazatekeréssel. A sofőr végigbeszélte az egész utat, s közben hajtott, mint a meszes. Elmondása szerint volt ő autóversenyző is, nem kell aggódnom. Valamikor ő is Csepelen lakott, s mit hoz a véletlen? Pont abban a házban, amiben én. A ház előtt hagyott Skoda kupéról azonosítottuk be a helyszínt. A körúton én már azon erőltettem az agyamat, hol tudnék kiszállni, hogy a Hév-hez ne kelljen sokat gyalogolnom. Azt mondta, ne izguljak, ő majd tudja. Aztán mégis izgultam, mert már a Lágymányosi hídfőn jártunk, amikor beállt a buszmegállóba. Na, erre nem gondoltam. És ami a lényeg! Amiért ezt az egészet elmondtam az az érzés, ami eluralkodott rajtam akkor, amikor Budapest aszfaltjára léptem. Olyan érzés fogott el, mintha hazamentem volna. Este Kőbányán a rádióadásban mondtam is, a szerkesztő barátomnak, hogy kérdezze meg, hogy tetszik Budapest!

– Te Gyuszi! Hogy tetszik Budapest? – kérdezte.

– Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna. Magam is meglepődtem, amiért így éreztem…

Akkor nap volt az első felvétel az adásról, de a felvételt készítő főszerkesztőnk még abban az évben meghalt. Nem hiszem, hogy elő tudnánk keríteni az anyagot, így marad a visszaemlékezés. Pedig aligha tudom olyan jól elmondani, mint akkor tettem, amikor frissen élt bennem az az érzés.

Ma már Miskolcra is úgy megyek, mintha hazamennék. Pestre is, és természetesen Bogácsra is. Amikor Miskolcra költöztünk, azt mondta Kovács Zsolti, a monori hundájos barátunk, hogy lassan belakjuk az egész országot. Ez így erős túlzás, hiszen akad még néhányezer település, ahol nem laktam. Jaj! Még Tiszaújvárost ki ne hagyjam!

– Ott is laktál? – csodálkozott el Sanyi.

– Igen. Igaz, nem sokáig, de laktam. Ha belegondolok, Telkiben is.

– Ha a néhány napos tartózkodásokat is beleszámolod, akkor ne hagyd ki Montabaur-t se! Felhívtad már Grünhildát?

– Majd hív, ha akar valamit.

– Azt ismered, amikor három bika áll a hegytetőn?

– Nem hiszem. – lódítottam, hiszen ki ne ismerné ezt a viccet? Nem baj, ha elmeséli. Legalább sehol nem kell visszakérdeznem. Elég halkan beszél Sanyi, a motor is zúg, a rádió is szól. Amit nem értek, majd kiegészítem emlékezetből.

– Biztos? – kérdez vissza hitetlenkedve.

– Mond el!

 

Három bika áll a hegytetőn. Egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. Nézik a völgyben legelésző teheneket.

Rohanjunk le és tegyük magunkévá az egész csordát! – javasolja a fiatal

Minek az a nagy rohanás? – mond ellent a középkorú. – Nyugodtan lesétálunk, néhányat kiválasztunk a szebbek közül.

Ugyan már! - inti le őket az öreg. – majd feljönnek, ha akarnak valamit.

 

– Ez most célzás akar lenni?

Nem válaszol, de a huncut mosolyból egyértelmű, hogy az.

Grünhildát – akarom mondani Roze-Marit nem hívom fel. Majd hív, ha akar valamit. Na, tényleg olyan vagyok, mint az öreg bika.

Nagyokat hallgatunk. Nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Nyomasztó ez a borongós télvégi idő. A havas tájban néha varjúcsapatot látok az út menti dombokon, de nem találom elég izgalmas látványnak. Gondolatban otthon járok Miskolcon. Sétálok párommal a Hejő-parkban Tapolca felé, karját tartva leeresztem a patak medrébe, hogy leellenőrizze állításomat, miszerint itt még meleg a víz. Az Avas nyugati oldalán, a kutyasétáltatón ballagunk felfelé már sokadik alkalommal. Mondta is, hogy ennyi erővel már kutyát is hozhatnánk. A Magas-hegyen vágok át immár egyedül…majd a Suzukiban ülve várakozok valahol. A céges teherautóval megyek Tiszalúc felé…ez már túl sok egyszerre. Lehet, hogy már megint elaludtam?

 

A beteg összekuporodva, a görcsös hasi fájdalomtól nyüszítve szenved az anyósülésen. Az ajtó nyitva, hogy mielőbb ölbe kaphassam. Hogy minél gyorsabban bevigyem az ügyelet rendelőjébe. Nem túl nehéz, talán ötven kiló lehet, de épp elég volt a harmadikról lecipelni, még ha egy szakaszt lifttel is tettünk meg. Kora hajnal óta szenved. Nem hittem volna, hogy egyáltalán fel tudjuk öltöztetni. Hívtuk hat órakor a mentőt. A diszpécser felajánlotta, hogy küldi az ügyeletes orvost, de csak 7 után. Ha sürgős, vigyük oda személyesen. Ezt tettük. Megtaláltuk a címet, most itt várunk. Volt benn egy fertőző beteg, amikor megérkeztünk. Utána 10 perc, amíg fertőtlenítik a rendelőt. Nagyon hosszú 10 perc volt. Közben megérkezett egy öreg Hyundai, egy hozzá illő korú hölggyel. Orvosnak néztem. Gondoltam, legalább annyit szól, hogy jó reggelt! Ha már a láthatóan szenvedő betegről nem is kérdez, hiszen neki még nem kezdődött el a munkaidő. Újabb hosszú 10 percek teltek el. Aztán nagy sokára kijön az ajtón az éjszakai ügyeletes (annak gondoltam) meg a takarítónő, immár utcai ruhában. Az iménti Hyundai-os hölgy vörös mentős ruhába öltözve kíséri őket át az út túloldalán parkoló kocsihoz. Ekkor már köszönt. Betolta a kollegina autóját, majd tőlem kérdezte, hogy „ugye az akksi a rossz, ha csak annyit mond, hogy katt?”

Az önindító – állítottam fel a diagnózist, ami vagy helyes, vagy nem, de nincs jelentősége. A kocsinak nincsenek fájdalmai. Különben is, beindult tolásra, pedig a hangja alapján dízelnek gondolom.

Ezután bevihettem a beteget. Megállapította, hogy be kell vinni a sürgősségire. Javasolta, hogy menjek be a kórház területére kocsival. El is mondta, merre induljak, hogy a személyzeti bejárón bejussak. Két és fél óra telt el a mentő hívásától, s máris a vizsgálóba került a beteg. Alig 2 kilométerre lakunk.

Nem tudom, mennyivel menne ez gyorsabban, ha nem épült volna Felcsúton stadion.

 

– Megint elaludtál – állapította meg Sanyi tévesen, hiszen éppen ekkor ébredtem fel.

– Én is azt hiszem. Lemaradtam valamiről? Hol járunk? Ja, tudom. Most hagytuk el Ingolstadt-ot.

– Már egész ismerős vagy errefelé.

– Nem nagy ügy. Nem sok helyen láthatok fél autópályát. Itt pedig nincs szembejövő pálya, mert közte van a hegy. Erről beazonosíthatom a helyszínt. Messze van még az a…hová is megyünk?

– Legalább négy óra, de inkább öt.

– Belefér a műszakba?

– Nem. Jó lett volna tegnap feljönni legalább eddig. Na, de sebaj, hiszen reggel megint korán indulunk, és akkor ott vagyunk nyolcra. Az még jó. Most délután pedig leállunk, amikor besötétedik. Mit főzzünk? Nem hiszem, hogy lesz Internet. Valamivel el kell tölteni az estét!

 

Közeledtünk Nürnberghez. Ezt a várost már jól körülautóztam, de még eddig semmit nem láttam belőle. Jöttem már nyugatról, jöttem keletről, északnyugatról, dél…délről azt hiszem nem, arra csak mentem. Most viszont jövök. Van még egy lehetőség északkelet felől, most arra hagyjuk el a térséget. Vagyis a várost most se látom.

– Telefon!

– Hallom. Na, mit mondtam?

– Mit mondtál?

– Majd jelentkezik, ha akar valamit.

– A Grünhilda?

– Aha. Halló! Olvastam az SMS-t, de valamikor hajnalban vettem észre. Akkor nem akartalak felhívni. Mi újság?

– Otthon vagy már? – kérdezte Roze-Mari.

– Nem, dehogy vagyok otthon. Lipcse felé tartok éppen. Onnét pedig azt hiszem Hollandia lesz majd a következő úti cél.

– Az éppen az ellenkező irány. Lehetne pedig dolgozni! Szólt a testvérem, hogy kell olyan kő, amit nekem faragtál Tapolcára. Talán öt, de négy egész biztosan. Majd megyek, ha elolvad a hó, mert vevő van a tapolcai házra. Visszafelé el is tudnám hozni. Mennyi idő neked ezeket elkészíteni?

– Tél van. Nem biztos, hogy tudok követ szerezni. Ha mégis, akkor is kell két hét. Attól számítva, hogy meg van hozzá az anyag. Sürgős?

– Nem tudom még, hogy mikor megyek, de inkább legyen készen. Ne kelljen még a szállításra is költeni! Erre jössz Hollandia felé? – váltott témát.

– Arra menjek? – kérdeztem vissza

– Pénteken jó.

– Hollandia felé pénteken? – kérdeztem vissza ismét csupán azért, hogy Sanyi is hallja, miről van szó. Vette a lapot, és erősen rázta a fejét.

– Akkor már visszafelé jövünk.

– Akkor már visszafelé jövünk – ismételtem el – Nem jó hamarabb?

– Nem. Hamarabb nem jó. Inkább majd Magyarországon találkozzunk, ha nem jön velem az ember. Bár lehet, hogy jön. Hajaj. – sóhajtott nagyot.

Úgy látszik nehézségek adódtak. Valójában nem szeretném folytatni a kapcsolatot. Az üzlet rendben van, de a magánélet más. Az egy héttel ezelőtti eset a kivétel. Azt vegyük úgy, hogy egy baleset! Gyorsan le is ráztam azzal, hogy majd hívom, ha valami érdemi dolgot tudok mondani.

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi széles vigyorral

– Mit tudom én!

– Pedig neked kell döntened!

– Na, ezt speciel tudom – válaszoltam olyan határozottan, hogy magamnak is úgy tűnt, mintha ingerült lennék.

– Jól van, na! Akkor gondolkozzál! Meg nézd a tájat, mert erre még nem jártál. Szudétaföld felé megyünk. Bekapcsoljam a GPS-t?

– Nem kell! – zártam rövidre a társalgást.

Ismét nagyokat hallgattunk. Még a minket kielőző autókra se tettünk megjegyzést, pedig ha valami számunkra kedves típus száguld el mellettünk, ritkán álljuk meg szó nélkül.

 

Aztán Sanyi az elénk magasodó hegy felé mutogat. Nem szól, csak mutatja, hogy figyeljek.

– Eltévedtünk? – kérdezem döbbenten, amikor azt láttam, hogy a hegyet két oldalán öleli körbe az autópálya. Éppen úgy, mint nemrég láttam.

– Dehogy. Ez egy másik egyirányú pálya. Mint látod, van több is. Nem akartam mondani Ingolstadt-nál. Szerettem volna látni, hogyan reagálsz.

– Döbbenten.

– Aha. Én is úgy látom. Azt hitted, visszakerültünk oda? – kérdezte nevetve.

– Azt.

 

Aztán mégis elővette a laptopot, hogy nézegessem, hol járunk éppen. Amikor átléptünk Bajorországból Thüringiába, akkor jártunk legközelebb Csehországhoz. Majdnem érintettük azt a legnyugatibb csücsköt, ahol emlékeim szerint van egy település, amit egyszer már úgy is láttam térképre kiírva, hogy Eger. Más helyeken pedig úgy, hogy Erlau. Mégis csak németek laknak itt, nem nevezhetik a városukat magyarul!

Régóta kanyargunk már a hegyek között. Szlovéniára emlékeztet a táj. Szép lehet nyáron, de most mindent befed a hó. Bizonyára így lenne akkor is, ha a síkvidéken elolvadt volna, hiszen 500 méter körüli a tengerszint fölötti magasságunk. Nem igazán tud most lekötni a táj nézése. Olyan, mint bárhol. Hegyek, völgyek, erdők, rétek, az autópályán pedig mennek az autók. Unalmasnak találom. Nyugtalan vagyok. Jó lenne valahová megérkezni! Leginkább otthon érezném most jól magam, pedig otthonról meg ide vágyom, a kamion fülkéjébe, hogy láthassak új tájakat. Nem jó már nekem sehogy. Mai végállomásunk egy benzinkút parkolója lesz, ezzel kell beérnem. Városnézésre se számíthatok. Azt hiszem holnap se, hiszen nem Lipcsébe megyünk, csak egy hozzá közeli raktárba. Onnét tovább Halle-be, ahol szintén csak az indusztriát láthatom, azt hiszem. Aztán irány Hollandia! Ott talán nem lesz hó, hiszen a tenger közelsége miatt enyhébb az idő. De arról fogalmam sincs, hová lesz ezek után a fuvar. Jaj de utálom magam, amiért elindultam erre az útra! Vagy mégse? Még jó, hogy ezeket a gondolataimat nem osztom meg Sanyival, mert jól kiröhögne. Majd mondaná, hogy inkább figyelj, hogy otthon tudjál mit írni a könyvedbe! Történt ugyanis, hogy miután már a sokadik képet rakta fel a netre az éppen elkészített ételről, néhány szavas kísérőszöveggel, rászóltam, hogy legyen szíves bővebben kommentálni, hiszen így ebből nem tudok könyvet írni. Azt válaszolta, hogy „gyere ki!” Most kijöttem. Nem lehet panaszom az út eredményességére, hiszen kaptam megrendeléseket, kődíszek faragására. Talán nem is kell már alkalmi munkásként betont kevernem. Na, meg azért az se semmi, hogy megdöntöttem a német asszonyt. Hatvan évesen ez sem elhanyagolható sikertörténet. Ezt persze ki kell hagynom a könyvírásból, mert otthon megtudja az asszony. Nem hiszem, hogy megbocsátana. Aztán pedig én se bocsátanám meg magamnak, ha emiatt az egy éjszaka miatt elhagyna. Annyit nem ért meg.

 

Kora délután értünk el az Eisenstadt-közeli benzinkúthoz. Mintha már kezdett volna sötétedni. Igaz, egész nap olyan volt, mintha esteledne. Talán ettől ilyen borús a hangulatom? Nem zárható ki, hiszen élénken él bennem az a nagyon régi emlék, amikor egyik rokonunk temetésére mentünk nem tudom melyik évben, május ötödikén. Maga a temetés nagyon felzaklatott, de az üde zöld táj, meg a gyönyörű napsütés, egy kellemes kirándulássá tette ezt az utat. Ha holnap kisütne a nap, talán nem is sietnék haza. Nem tudom, meddig lesz otthon a fiam, hiszen máskor is ment már haza szándéka szerint Londonból végleg, de talán megvárja, amíg hazaérek. Bár emlékszem olyan – igaz csak néhány napig tartó – otthonlétére, amikor szinte nem is beszélgettünk. Egy filmélmény jut erről eszembe, amiben azt mondta a főhős, (azt hiszem kamionos volt) hogy nem a beszélgetés a lényeg, hanem az, hogy mekkorákat hallgatnak együtt a fiával. Ha ez a lényeg, nem lehet okom panaszra, hiszen volt alkalmam már jókat hallgatni a fiammal. Nem ülhet mellettem a kocsiban egész életében! Ne arról szóljon az ő élete, hogy nekem kedvemre tegyen!

– Na, mindenek előtt megitatjuk a lovakat – állt be Sanyi az egyik kútoszlop mellé – aztán majd iszunk mi is. Veszünk itt a shopban valami jóféle argentin kékfrankost, vagy chilei olaszrizlinget.

– Vagy líbiai tokajit. Nem? Ne beszélj hülyeségeket! Van még abból, amit olaszban vettünk. Vacsorára pedig főzhetünk tejfölös zöldbabot! Ha összeveszne a vörösborral, ráköltünk ötven centet a toalettre.

 

Feltöltötte a tankot, majd töltött abból a kék löttyből, ami a katalizátor helyett van…nem jut eszembe a neve.

– Keveréket tankoltál? – kérdeztem.

– Hm?

– Hát, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. Csak éppen a gép magának keveri, mint a Dzsoni Zetkája. Arról még nem is meséltem.

– Akkor majd legyen eszedbe! Most gyorsan keresünk egy üres parkolót. Főzés közben mesélhetsz! Nem kellene inkább valami tartalmasabb kaját főzni? Van időnk bőven estig.

 

Egy korábbi utunkon a belgiumi Oevel-ben jártunk úgy, hogy mire visszaértünk a délutáni sétából, már nagyon éhes voltam. Főztünk gyorsan levest, aztán pedig nem bírtuk megenni a paprikás krumplit. Igaz, jó nagy adag sikerült, de nem akartunk meghagyni három szem krumplit. Na, így legalább meg lett oldva a másnapi reggelim. Sanyi nem mert reggelizni, mert nem volt a közelben WC, hogy ha esetleg jelentkeznének a toló fájások.

– Na, mi volt a Dzsoni motorjával? – kérdezett rá az imént említett esetre, miközben behúzta a függönyt.

Nem kellett ugyan még besötétíteni, de ne lássák kintről a konyhánkat.

– Ja! Semmi, csak az volt olyan konstrukció, hogy nem keveréket kellett bele tankolni, hanem külön olajtartályból adagolta magának. Egy kis ablakon lehetett ellenőrizni a szintet. Nem tudom mi volt a rendeltetése annak a kis műanyag korongnak, amit az ablak közepén lévő kis gombbal lehetett benyomni, de beszorult alá egy kis olaj, és nem vette észre, hogy üres a tartály.

– Besült a motor?

– Be. Meg még tudod mi jutott eszembe? Volt olyan időszak – elég hosszú – amikor lehetett a kúton keveréket venni. Na, ilyen nem volt Bulgáriában. Én pedig Wartburggal jártam ott. Nem akarták megérteni, hogy nekem olaj is kell a benzinbe. Úgy kellett rimánkodni, hogy adjanak. Aztán pedig azt nem értették, hogy ha 2 leva az egy liter olaj, miért adok nekik hármat?

– Nagyon elmaradott népek lehetnek. A mi benzinkutasaink nem döbbentek volna meg rajta.

– Hát, nem. Benzinkutasnak lenni nagyon jó borravalós állás volt hajdanán. Ma már azt gondolom, nem annyira.

­– Közben találd ki, hogy a zöldbabot bontsam előbb, vagy a bort? A francba! Vehettünk volna poharakat is. Most ihatjuk megint bögréből!

– Kezdjük a borral, hagy ülepedjen mire a tejfölös zöldbabra kerülne a sor! De még azt elmondom, amíg be nem fejezzük a benzines témát, hogy gyerekkoromban, a benzinkutaknál voltak olyan csőrös fémkannák, aminek volt kurblija.

– Kurbli? Nem volt még önindító? – vette viccesre a témát Sanyi. – Mert ez motoros kanna volt?

– Jaj, ereggy má’! A keveréket lehetett vele keverni. Nem közvetlen a motor tankjába töltötték a benzint, hanem a kannába, amibe aztán a megfelelő mennyiségű olajt elkeverték. És képzeld! Az apu lemezvillás Jawa-jának a tanksapkája megfordítva egy kalibrált mérőedény volt. Éppen az olaj kiméréséhez alakították így ki. Na, hol van az a bögre?

– Bögre? Mit akarsz mérni?

– Na, ugyan mit? Hát a bort. A kimérésről jut eszembe, meg a kalibrált edényről…

– Akkor most méred, vagy nem?

– Mindjárt. Nem igen ismerted te a Lojzi bácsit. Pálinkát mért a bögrecsárdájában…

– Bögrébe pálinkát?

– Neszójjábe! Pálinkás pohárba mérte. Olyanba, amin meg volt jelölve, hol van a fél deci. Amikor túltöltötte, azonnal szóvá tette, hogy „Jajjajjaj! Má’ meg sok lett” Aztán leivott belőle, úgy adta oda a vendégnek.

 

Elkezdtük a főzőcskézést, s közben hallottuk, hogy feltámad a szél. A függönyt félrelebbentve kinéztem. Már besötétedett, de a lámpák fényénél láttam, ahogy kavarja a szél a havat. Azt nem lehetett megállapítani, hogy esik-e, vagy csak a szél hordja-viszi. A fülkét egyre erősebben kezdte billegtetni.

– Azt hiszem, nem kell álomba ringatni. Csak ne lenne ilyen hangos! Kellene füldugó!

– Vagy kibontom az utolsó üveg bort is. Hátha jobban elálmosodunk. Reggel pedig majd meglátjuk, ki tudunk-e menni a parkolóból.

 

 

 

 

 

 

Elég volt

 

Reggel ki tudtunk menni a parkolóból. Éjjel ugyan felébredtem néhányszor, de nem a szél üvöltésére, hiszen valamikor az éjszaka közepén elcsendesedett. Viszont a parkolóba vagy jön egy kamion, vagy elindul egy másik, vagy éppen valamelyiknek az aksiját kell tölteni, és azért járatja a motort legalább fél órán át. Vagy egy meleg árut szállító autó kompresszora termeli az áramot. Szóval soha nincs teljes csend. Ha más nem is, legalább az autópálya forgalma biztosítja a zajterhelést, hogy ne lehessen normálisan pihenni. Egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. Amikor Csepelen laktam, minden éjjel legalább egyszer felébresztett egy mentő szirénája, vagy a hajnalban felerősödő forgalmi zaj. Hallottam ugyan, de pillanatok alatt vissza tudtam aludni. Sanyi is hallja az éjszakai zajokat, de attól még simán végigdurmol 10-12 órát is, ha nincs miért felkelnie. Az ő bioritmusa olyanra állt be, hogy akkor alszik, amikor lehetőség van rá. Nem szabályos időközönként.

Nem voltunk már messze a céltól, de azért nem vártuk meg, hogy teljesen kivilágosodjon, hiszen nyolcra ott akarunk állni a raktár kapujában, hogy mielőtt leadhassuk a rakományt. Aztán pedig izgulhatunk, hogy Halle-ban mielőtt felrakodhassunk. Ha rajtunk van a cucc, akkor lehet megtervezni az útidőt, és indulhatunk Hollandia felé. A lerakó időpontja mondja majd meg, hogy tehetünk-e kitérőt Montabaurba.

Este még nagyon haza akartam menni, de reggelre teljesen belenyugodtam, a további csavargásba. Nem is bánnám, ha nem lenne idő a kitérésre, hiszen ezzel eldőlne, hogy nem megyek a német asszonyhoz. Ezzel lemenne rólam a döntési kényszer, s a lelkem megnyugodna. Ülök még három hétig a kamionban, aztán majd hazajutok, amikor Sanyi is. A neten találtam hirdetéseket, amelyek arra kínálnak lehetősséget, hogy beüljek hazafelé tartó honfitársaim személykocsijába költségtérítés ellenében. Münchenből van buszjárat. Csakhogy ezekhez pénz kell, ami nekem nincs. Kajára még jut valamennyi, de azt hiszem, majd otthon fizetem ki Sanyinak, amit rám költött. Bár ez sem egyszerű, mert tiltakozik ellene. Nem értem miért, hiszen nem vagyok a gyereke, hogy eltartson engem.

 

Alig több mint fél órát tartott az utunk. Lehajtottunk a pályáról, átléptünk Alsó-Szászországból Szászországba, amit tábla jelzett egy kicsi vízfolyás mentén. Másról nem lehetett észrevenni. Lipcsét természetesen nem láttam, pedig már közel jártunk hozzá. Célállomásunk nem volt egy jelentős indusztria. Talán odahaza a tsz tanyája is nagyobb ettől. Három kamion is állt már előttünk, mind más nációbeli. Egy lengyel, egy spanyol, meg egy német. Közvetlenül utánunk érkezett egy sárga furgon. A tükörből ráláttam a rendszámtáblájára. Három betű, három szám. Akár magyar is lehet. Ha az, bizonyára be is köszön hozzánk, hiszen számára egyértelmű, hogy mifélék vagyunk, hiszen közelebb áll a mi felségjelünkhöz.

Erről az jutott eszembe, hogy a második kamiontúrámon Londont kerülve haladtak el mellettünk olyan kamionok, amiből integettek. Csak akkor tisztázódott az üdvözlés miértje, amikor elénk értek, s láttuk a „farukat”. Ők előnyben voltak velünk szemben, hiszen a hátsó ajtónkon nagy betűkkel fel volt írva, hogy Miskolc. Most ugyan nem volt felírat az ajtón, de a furgonos akár a rendszámkeret szövegét is olvashatta.

– Szevasz földi!– nyitott ránk – Vagyis szevasztok – módosította az üdvözlést, amikor engem is meglátott. – Honnét jöttök?

– Olaszból. Gyere be, mert kimegy a meleg!

Sanyi átült az ágyra, a vendég pedig a sofőrülésbe.

– Kicsit tágasabb, mint az enyém – nézett körül.

– Nemrég én is olyat hajtottam. Nem igazán lakájos. Jobbnak láttam visszaülni nagy kocsira.

 

Ezután nagy egyetértésben részletezték a furgonozás nehézségeit, amire nem igazán figyeltem, hiszen óriási ötletem támadt, de néhány dolognak össze kellene jönni, hogy megvalósíthassam. Sokáig vártam a megfelelő pillanatra, hogy megszakítsam a társalgásukat.

– Mit is mondtál, hová mész innét? – szegeztem neki a kérdést, remélve, hogy hazafelé indul.

– Nem mondtam. Eddig még nem került szóba. Ha itt lepakolok, megyek a sör városába, Radebergbe. Onnét viszek valamit – nem tudom mit – Miskolcra.

– Elviszel? – kérdeztem, mielőtt még elszállna a bátorságom. Nem kizárt, hogy elutasít, hiszen néhány perce ismerjük egymást, semmi oka, hogy szívességet tegyen nekem. Már csak az is elég indok lenne, hogy elveszem a fekvőhelyét.

– Elalszok én a raktérben is, ha elférek az árutól – mondtam, mielőtt reagálhatott volna.

– Ott fagynál meg. – nevetett nagyot, s ezzel haladékot kapott a válaszra.

Kicsit gondolkodott, mielőtt a kérdésemre válaszolt volna.

– Az igazság, hogy nem igazán vagyok most se kialudva, de nem tervezem, hogy lefeküdjek, mielőtt hazaérek. Ha már nem megy, rádőlök egy kicsit a kormányra. Ha valaki beszél hozzám, talán még az se kell.

– Csak egy kósza ötlet volt – próbáltam visszavonni a kérésemet.

– Nem, nem! – tiltakozott most már ő – Nagyon szívesen hazaviszlek, bár nem tudom, mikorra.

– Magamra hagynál? – fordult felém Sanyi döbbent tekintettel. Mintha meglepte volna amit mondtam, noha tudta, hogy nagyon haza akarok már menni.

– Miért ne? Nem vagyunk házasok. – próbáltam viccesre venni a dolgot – Majd megbocsátod egyszer, hogy elhagylak.

– Ha gondolod, ledőlhetsz itt egy kicsit – ajánlotta fel fekvőhelyét leendő sofőrömnek.

Ilyet ugyan nem gyakran tesz egy kamionos, de ha az én sofőröm lesz az illető, pihenje ki magát, amennyire a helyzet lehetővé teszi azt.

– Köszönöm – válaszolt a furgonos – de miattam ne időzz feleslegesen.

– Nyolcra szól a lerakóm, de ez nem jelent semmit. Lényeg, hogy itt vagyok, de ettől várathatnak akár délig is. Ha egy órát alszol kényelmesen, az is sokat jelent. Nem csak eldőlsz az ülésen.

Aztán úgy alakult, hogy nyolckor azzal kezdték a németek a műszakot, hogy levették a furgonos szállítmányát, mi pedig várhattunk a sorunkra, mivel hárman is voltak előttünk.

– Na, akkor komolyan gondoltad, hogy jössz velem? – nyitotta ránk most az én ajtómat a „furis”.

– Máris indulsz?

– Nem bánom, megvárom, amíg sorra kerültök. Tényleg alszok egy kicsit, de maradok a helyemen. Majd keltsetek fel!

­– Már csak mennem kell! – mondtam Sanyinak. – Ha már vár is rám, nem mondhatom vissza! Mit is mondott, hogy hívják?

– Mit tudom én. Talán…talán Tibi? Az. Tibi.

– Tibi, és Radebergbe megy – motyogtam magamban. – Van ott egy Tibi barátom, még a Hyundai klubból.

– Hm? Nem értettem.

 

Nem ismételtem el amit csak magamnak dünnyögtem, inkább feltettem egy felesleges kérdést, miszerint „van-e ugyan Internet?” Ezt nyilván Sanyi se tudja, míg be nem kapcsoljuk a gépet. Ezt tanácsolta. Próbálkozzak, ő úgyis megy megkérdezni, mikor kerülünk sorra.

Működött a net. Viszont szerda délelőtt…vagy inkább reggel, aligha ül az én Tibi barátom a gép előtt, hiszen nagy eséllyel munkában van éppen. A telefonszámát nem tudom, hiszen eddig még nem volt rá szükség. Nézegetem a facebook oldalamat. Van itt egy képmegosztás tőle, de ez még tegnap esti. A párja írt is rá egy hozzászólást. Na, erre reagálok. Nocsak! Jött rá válasz. Erika ott ül a gépnél. Mindjárt megkérdezem a Tibi számát.

Tíz óra is elmúlt, mire lerakták a kamionunkat. Sőt! Közelebb jártunk a tizenegyhez. A furgonost nem kellett felébreszteni, már ott téblábolt, amikor ráálltunk a rámpára. Összepakoltam a motyómat, de a Tibi megvárta, amíg végzünk, noha ennek már semmi jelentősége nem volt. Akár indulhattunk volna. Amíg várakozott, felnyitotta a motorháztetőt, de nincs ebben semmi rendkívüli, biztosan ellenőrzi a feltöltéseket. Így is volt, de ekkor még nem tudtam, hogy folyik a hűtővize. Nem nagyon, de néha rá kell tölteni. Nekem csak délután mondta már Radebergben, amikor úgy döntött, nem mer elindulni. Be kell állni egy műhelybe! Ezen a napon viszont már nem csinálják meg, itt kell éjszakázni!.

 

Ezt megelőzően viszont volt néhány kellemes órám. Amikor elköszöntem Sanyitól, és elindultunk a furgonnal keletnek, eluralkodott rajtam az a boldog bizsergés, amit a hazatérés gondolata okozott. Nem volt hosszú az út Radebergig, de elfáradt a szám mire odaértünk. Végigbeszéltem az egész utat. A sofőröm néha kérdezett, én pedig meséltem rendületlenül. Gondoltam rá, hogy illene nekem is kérdezni tőle valamit, de nem volt alkalmas rá az agyam. Ugyan mit lehet kérdezni, amikor egyáltalán nem érdekel vele kapcsolatban semmi? Tudtam a keresztnevét. Ez elég arra, hogy szükség esetén ne úgy kelljen megszólítanom, hogy „he!” Ennyi elég is.

– Te mivel foglalkozol? – kérdezte Tibi – Vagy nyugdíjas vagy?

– Dehogy vagyok én nyugdíjas. Fiatal vagyok hozzá, ha nem is látszik. Jó néhány év van még hátra addig. Viszont, ha bejön az a munka, amivel kapcsolatban most útnak indultam, nem lesznek kenyérgondjaim. Követ fogok faragni tehetős németeknek.

– Azért elég szomorú dolog ez, hogy csak abból tudunk megélni, hogy a németeknek csicskázunk.

– Hát, igen – helyeseltem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Egyébként ez megy országos szinten, amióta megtörtént – vagy nem történt meg – a rendszerváltozás. Ha új munkahelyek létesülnek, azok többnyire összeszerelő üzemek, német tulajdonban. Na, nem kizárólag német, de többnyire. Aki nem fér be egy ilyen cégbe és elég fiatal még, kimegy hozzájuk dolgozni, mint ahogy itt van például ahová megyünk is egy magyar kolónia, akiknek annyi közük van Németországhoz, hogy ide járnak dolgozni. Viszont ha lehet, mennek is haza. Olyan ez, mint a szocializmusban voltak a szabolcsiak Budapesten, csak most nagyobb a távolság. Az unokahúgom is itt él családostól Thüringiában. A párja csomagol, meg árut mozgat valami raktárban állandó éjszakás műszakban. Nem egy lélekemelő munka, de megélnek belőle. Odahaza a faluban is volt munkája, csak az egyébként is alacsony fizetését se kapta meg sokszor. Aztán itt van Berlinben a lányom. Na, ő legalább jól érzi magát. Na, de hát ő ilyen alkat. Bárhol feltalálja magát. Ő képes otthagyni munkahelyet azért, mert nem érzi tisztességesnek a feladatot, amit rábíznak. Ez se mondható általános hozzáállásnak. Legtöbben inkább elviselik a tartós stresszt, csak el ne veszítsék a munkájukat, mert nem találnak másikat.

– Neked sincs most munkád? – próbálta az általános témát személyesre venni.

– Ilyenkor télen nekem soha nem volt. Ha nem is egészen igaz ez, de nem hazudok sokat, ha ezt állítom. Sanyival már sokszor voltam kamionozni, de soha nem okozott gondot, hogy ráérek-e. Sokáig sírköveztem maszekban. Az is szezonmunka.

– Viszont jól lehet vele keresni – vágott közbe.

– Ez igaz. Főleg, ha nem személyesen végzem a munkát. Én viszont egyedül dolgoztam, ha csak lehetett. Nem kerestem rosszul, de rengeteg cipekedés, kínlódás volt az ára. Bár egyszer volt egy könnyű munkám is.

– Könnyű sírköves munka?

– Az. Nem voltam már maszek, Csepelen dolgoztam nem túl sok pénzért egy cégnél. Kerestem közben valami jobbat, s találtam is. Sírköves tanácsadó lettem.

– Micsoda? – nevetett nagyot a foglalkozásomon.

– Sírköves tanácsadó.

– Na, ezt meséld el!

– Kérned se kell. Na, ez úgy történt, hogy mint említettem, kerestem valami jobb munkahelyet, mert a meglévőn olyan rapszódikus volt a munkaidő, hogy 17 napos munkahét után azt mondta a főnök szerdán, hogy „jó hétvégét!” Vagyis volt, hogy 17 napot dolgoztunk zsinórban, aztán pedig csak hármat. Voltak székely kollégák, akik viszont addig dolgoztak zsinórban, amíg el nem készült a munka. Aztán mentek haza, várták a telefont, hogy hívják őket a következő akcióra. Ha itt voltak, nem kellett nekik a szabadnap. Nekem viszont jó lett volna valami rendszeresség. Az egyik ilyen nagyon hosszú hétvégén végigjártam a Kozma úti sírköveseket. Ráadásul télen, tehát gondolnivaló, hogy sehol nem marasztaltak. Legjobb esetben felírták a számomat. Az egyik ilyen vállalkozó aztán fel is hívott, hogy megadhatja-e a számomat egy érdeklődőnek. Hozzájárultam. Hamarosan fel is hívott egy ajánlattévő. Teljes munkaidőbe keresett műkövest, de ragaszkodott hozzá, hogy legyen szakmunkás bizonyítványom. Nem gond, mert van, de még soha nem kérték. Megbeszéltük a személyes találkozót. Felültem a buszra, és irány Kőbánya!. Elég lelakott lakóövezetbe vitt az utam, de hát a műköves műhelyek nem villanegyedekben vannak. Nagyon cigány környéknek látszott. A megadott ház kapujában meg is torpantam, de ha már eljöttem – gondoltam – csak bemegyek. Az utcára néző házat nagy valószínűséggel még Richter Gedeon építtette a gyógyszergyári munkásai számára. Téglaburkolás, felújítás előtti állapot. A vaskapu még megvan, csak a zár hiányzik belőle. Nem baj, mert legalább bejutok az udvarra, ahol picike sorházakat találtam, köztük füves udvar. Egyik oldalnak még külön kerítést is építettek. Mondhatnám, előkerteknek. Itt nincs műköves műhely, az egyszer már biztos. Erőt kellett venni magamon, hogy becsengessek.

A szőke fiatalasszony betessékelt a lakásba. Rózsaszín falak, fehér étkező. Nem téveszt meg a szőkeség, ez cigányasszony. Ami önmagában nem baj, de óvatosságra int. Mint elmondta, főállásban virágárus, a sírkő csak kiegészítő tevékenység, de most fejleszteni akarja. A testvérbátyja sírköves, de gránittal foglalkozik vidéken. Közvetlenül Kínából vásárol. Na, ha ez igaz, nem kispályás a család.

– Hol lenne a munkahely? – kérdezem.

– Hát itt. – mutat a füves udvar felé.

Aztán látva, hogy kétségeim vannak, még az utcai épület pincéjébe is levisz, ahol vázákat, virágtálakat kellene készíteni. Van is neki egy Józsi bácsija, csak be kellene tanítani.

Hosszú, egykarú lépcső visz le a pincébe, ahol a vas födémgerendák néhol alá vannak dúcolva. A padló földes, egyenetlen. Egyértelműen alkalmatlan ez a hely is műhelynek.

– Hol jön le az anyag. és hol jut fel az áru?

– Hát itt – mutat a hosszú, meredek lépcsőre. – Küldi a bátyám a fiúkat, és kihordják.

Még most se értem, mit akar. Kimegyünk a felszínre, s újabb kérdést teszek fel.

– Hol lenne a csiszolás?

– Itt az udvaron.

– Mit szólnak a szomszédok a porhoz?

– Semmit. Miénk az udvar.

– Ne haragudjon, de megéri kiegészítők öntésére egy főállású műkövest tartani? Ráadásul ez a környezet egyértelműen alkalmatlan a munkára.

– Ne törődjön maga azzal!

 

A végén mégis kiderült mi a lényege az ajánlatnak. Az se baj, ha nem dolgozok, csak hagy vegyen fel a céghez. Kell a szakmunkás bizonyítványom, hogy bemehessen dolgozni a temetőbe. Na, most már csak azt nem értem, hogy az öreg szaki - aki megadta a számomat - miért segít ebben, hiszen éppen ő panaszkodott, hogy előző évben az új vállalkozók kitúrták a temetőből a régieket, mert alájuk vállaltak. Ráadásul nem végeztek minőségi munkát, s ezzel a szakmát is lejáratták. Ebben az évben szigorítottak a feltételeken. Csak az a vállalkozás dolgozhat a budapesti temetőkben, amelynek együttműködési szerződése van a temetkezési intézettel. Ennek persze feltétele, hogy legyen a cégnek szakembere. Vásározók, hulladékhasznosítók, kereskedők kizárva. Vagyis kell nekik egy szakember. Így jöttem én a képbe. Nekem viszont volt bejelentett, teljes munkaidős állásom. Ezt is áthidaltuk, miután felajánlott negyvenezer forintot. Ezt meg is kaptam, amikor megírtuk a munkaszerződést napi 2 órás tanácsadói állásról.

Eltelt egy hónap, és úgy gondoltam, esedékes a következő fizetésem. Jelentős segítség, hogy állományban vagyok, ennyit megér, hogy tudnak dolgozni. Ezt nem is vitatta a „munkaadóm”, viszont állítása szerint, még nincs meg az intézettel a szerződés. Nem hittem neki. Elmentem a csepeli temetőbe. Azért éppen oda, mert az volt gyalog a legközelebb. Az irodában az úr elzárkózott a kérésem elől. Nem adhat ki olyan adatot, hogy van-e szerződésük az általam megnevezett céggel. Elmondtam neki, miről van szó. Utánanézett.

– Itt van. Hogy hívják magát?

– Horváth Gyula.

– Van szerződés, jöhet dolgozni!

Ekkor átvillant az agyamon, hogy akár maszekolhatnék is a bt helyett, hiszen az én nevem a varázsszó a belépéshez, de semmilyen feltétel nincs meg az önálló munkámhoz. Legfőképpen a megrendelés hiányzik. Talán lehetne üzletelni a gondnokkal, de nem is próbálkoztam.

Este felhívtam a főnökömet.

– Mi újság a szerződéssel?

– Még most sincs meg.

– Szerintem pedig igen. Kettőnk közül valaki nem mond igazat, és az nem én vagyok.

– Na, mondja! Tud valamit?

– Igen, tudok. Azt mondta a temetőben az ügyintéző, hogy nem úgy működik a szerződéskötés, hogy hónapokat kell várni. Ha megvannak a feltételek, azonnal megkötik, s már lehet is dolgozni.

– De még nem dolgozunk. Majd ha elkezdjük a munkát, fogok szólni, s akkor jár a fizetés is.

 

Na, dörzsöltem a tenyerem. Ezt elintéztem. Fogom kapni a havi negyvenet. Teljesen potyán, hiszen nem teszek érte semmit, csak a nevemet adtam. Egyszer nekem is bejöhet egy kis potyapénz! Büszke voltam magamra, amiért kiálltam a saját érdekemért. Ez az állás már korábban is öntött belém egy kis bátorságot. Amikor megkötöttük a szerződést, másnap a főállásomban előadtam a főnöknek az igényeimet. Miért is ne? Ha nem tetszik az öregnek, az se gond, van másik állásom.

– Arról volt szó, – mondtam – hogy hajlott koromra való tekintettel annyi lesz az órabérem, mint a Robié.

– Jaj, elfelejtettem, hogy a Robertnek most emeltünk ötszáz forintot.

Vagyis, nem kaptam meg a különbözetet. Sebaj, legalább megpróbáltam. Mondtam a következőt.

– A hétvégi munkáért felárat kérek, hiszen az már a szocializmusban is úgy működött. Szombaton másfél, vasárnap dupla fizetés.

– Erről szó se lehet. Nem kell bejönni!

Na, ez se vált be.

– Közlekedési hozzájárulást kérek.

Itt már sikerült napi hatszáz forint benzinpénzt kicsikarni, ami ugyan semmire sem elég, főleg, hogy egy héttel később összetörtem a kocsit. Ekkor jó lett volna, ha a főnök legalább a roncs elhelyezésében segít, de ez már egy másik téma.

– Megkaptad végül a cigányasszonytól a tanácsadói fizetésedet? – kérdezett közbe Tibi.

– Hol is tartottam? Ja, igen. Eljött a következő tizedike. Érdeklődtem, de még mindig nem kezdték el a temetői munkát. Legalábbis ezt állította. Volt megint szabadnapom, elmentem a rákoskeresztúri köztemetőbe. Ez a legnagyobb a városban, gondoltam itt a központja a temetkezési intézetnek. Az ügyintéző készséges volt, beküldött a főnöke irodájába.

– Igen, dolgoznak. Megnézzem mit csináltak?

– Nem fontos, csak ez érdekelt.

Jönnek még, be vannak jelentkezve. Szóval maga a szakemberük. Megadjam a jogászunk számát?

– Az nem árt, de azért szeretnék ezzel az asszonnyal (mármint a munkaadómmal) megegyezni. Még teszek egy próbát. Mindkettőnk jobban járna.

 

Telefonáltam, mondván, hogy ha nem ad fizetést, viszem a felmondásomat. Nem hatotta meg a fenyegetésem, így másnap megjelentem a lakásán a felmondással. A férje jött ki a deszkakapuhoz, s ott helyben aláírta a példányomat, amivel mentem is a Fiumei útra, a jogászhoz, hogy bemutassam neki.

Szemrevaló fiatal nőhöz vezetett be a kapus, aki mondta, hogy már várt. Lefénymásolta az aláírt felmondásomat, s megállapította, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe került a bt. Ebben azért nem voltam annyira biztos, hiszen legfeljebb keresnek másik balekot. Gonosz kis lelkem azért remélte, hogy kicsit kitoltam ezzel a hazudós virágárussal.

 

Ennyi volt a tanácsadói állásom története. Ez volt az egyetlen eset, amikor munka nélkül sikerült pénzt szereznem. Kevesebbet ugyan, mint ami benne volt ebben a bizniszben, de ez se semmi.

 

 

*

Itt ragadtunk tehát éjszakára Radebergben. A vezetőfülkében ketten nem tudunk lefeküdni, a raktér pedig nem igazán komfortos, még ha nem is nagyon süllyed a hőmérséklet nulla fok alá. Az elmúlt napokhoz képest megenyhült az idő, de ez még így is kevés. Felébrednék a lemezhangra, ahogy a reszketéstől hozzáverődik a fejem a padlóhoz.

Szállást kell keresnem, de ha vonatra nincs pénzem, nyílván szállodára se. Na, most áldom a szerencsémet, amiért a hundájos barátom itt dolgozik ebben a városban. Hívtam telefonon, de nem vette fel. Eltelt egy óra, amikor visszahívott.

– Szervusz Gyuszi barátom! Mondta az asszony, hogy itt vagy. Amikor hívtál még melóztam. Mi van veled, hogy kerültél ide?

– Sora van ennek, mint a rétestésztának. Szállás kellene éjszakára. Tudsz segíteni?

– Megoldjuk. Hová menjek érted?

 

Radeberg

 

 

Tibi eredetileg internetes ismerős. Néhány hónapja voltam tagja a Hyundai klubnak, amikor ő is beregisztrált. Azt írta bemutatkozásként, hogy „Úgy gépelek, mint a villám. Hol ide csapok, hol oda” Határozottan tetszett ez a megnyilvánulása, s ennek hangot is adtam a klub fórumán. Neki viszont az tetszett, hogy nekem tetszett. Megjegyeztük egymást egy olyan virtuális társaságban, ahol személyesen nem is ismertük egymást. Voltak ugyan találkozók, de mi még mindketten újak voltunk a csapatban. Legelső személyes találkozásunk akkor esett, amikor a párom és én szerveztünk találkozót Bogácsra. Először még csodálkoztam is rajta, milyen fiatal. A nickneve nagyon hasonlított egy másik tagéra, és kettejüket összekevertem. A „villámcsapkodás” felemlegetésével tisztáztuk, ki kicsoda. Egymás polgári nevét nem is tudtuk, de a klub tagságának nagy részével szintén így voltunk. A fórumon nem használtuk, így nem mond számunkra sokat valamilyen Jóska, vagy Pista, ha a „társalgásaink” során nem így ismertük egymást. Következő évben megint Bogácson találkoztunk, ahová ekkor már 15 fős társaságot hozott magával Szentesről. Voltak onnét más klugtagok is, így Szentes képviseltette magát legnagyobb létszámmal. Még a pestieken is túltettek. Ez a nagy társaság okozta végül, hogy Tibit nem hívtuk el az otthonunkba. Nem lehetett úgy hívni, hogy a többiek ne jöjjenek. Persze a kempingben együtt voltunk így is. Aztán ő szervezett Szentesen egy szilvesztert. Mi a nejemmel kicsit késtünk a megbeszélt időponthoz képest, így nekünk nem foglaltak szállást a szállodában. Viszont felajánlotta, hogy ha befejezzük a kultúrházban a bulit, náluk aludjunk. Végül nem vettük igénybe a felajánlást, inkább hajnalban hazaindultunk. Azóta nem találkoztunk személyesen, de tudunk egymásról ezt-azt az Internet jóvoltából.

Szentesen tehát nem éltem a felajánlott szállással, de most élnék a lehetőséggel.

 

Kezdett sötétedni, amikor megláttam a bordó Hyundai Elantrát. A furgonban üldögélve már kezdett fázni a lábam. Van ugyan állófűtés, de valamiért nem kapcsolta be a sofőr. Talán az is elromlott? Nem tudom, nem is érdekel, én már befejeztem vele a közös utat, azt hiszem. Bár még nem esett róla szó, de reméltem, hogy a Tibi barátom – vagy valaki a kolóniából – hazamegy a hétvégén. Noha még csak szerda este van, ezt a két napot valahogy kihúzom.

Megszólalt a telefonom. Meg se néztem, mert feltételeztem, hogy ő hív. Kiszálltam a furgonból, s láttam, hogy az én barátom a kocsiban ülve a fülére tartja a telefonját. Amikor meglátott, letette. Túlzásba visszük már ezt a dolgot. Nyílván tudta, hol, és milyen kocsit kell keresnie, ezért talált ide. Kiszáll, és benéz az ablakon. Hát nem? Nem. Rám csörög telefonon 5 méterről.

Megesett, hogy a homlokzati állványon hívott fel a főnököm, akiről tudtam, hogy ott van lenn az udvaron. Kinéztem a háló résén, hogy élőszóban mondhassa, mi a kínja. „Vedd fel bazmeg, ne kelljen kiabálnom” Mentségére szolgál, hogy én kb 20m magasan voltam. Na, de akkor is! Miért kell mindig telefonon értekezni? A fiam barátnője 3 órát telefonált egyszer egy szuszra. Nem kizárt, hogy volt több ilyen alkalom, én egyről tudok. Vele kapcsolatban megesett az, hogy elküldtük a 100 forintos boltba gumiért a kávéfőzőbe. Megbeszéltük, hogy kizárólag csak a mi készülékünkhöz valót vegyen. A boltból felhívott, hogy milyen van. Mondtam, hogy az nem kell, kizárólag olyat hozzon, amit megbeszéltünk. Ezzel ismét megbeszéltük, amit kellett, így én letettem. Két perc múlva megint talált egy vélhetően jó méretet, megint felhívott. Újból elmondtam, immár harmadszor, hogy ne vegye meg. Ezen nincs mit rugózni tovább, meg van beszélve. Ezután, abban a hitben jött haza, hogy haragszom. Egy frászt! Miért haragudnék? Amiért nem csacsogtam vele teljesen feleslegesen? Megbeszéltük személyesen. Sőt! Ha 10 perccel később hazaér, megint megbeszélhetjük, noha nem értem, mit kell még ezen beszélni? Néha már visszasírom azt az időt, amikor még csak kiváltságosoknak volt telefonja. Amikor elkerültem a szülői háztól, legjobb esetben is csak havonta engedtek haza a kollégiumból. Közben csak levélben tudtunk kommunikálni. Azt se vittük túlzásba. Ha valami gondom akadt, meg kellett oldanom egyedül. A tájékozódásban – itt a közlekedésre gondolok – csak a papír térkép segített, ami nem volt igazán részletes. Ha kerestem egy címet, kérdeznem kellett, vagy mentem érzésre. Egyszer Virágh Miki barátom a könyvesboltban az Egyesült Államok autós térképére kérdezett rá. Azt hitték róla, hogy gond van az elméjével. Ma már könyves bolt se kell hozzá, egyszerűen megnézem a google map-on. Nem csak azt, hogy melyik úton jutok el valamelyik városba, hanem azt is, hogy milyen cégtábla van az ajtó fölött a keresett címen.

Jójó, nem gondolom komolyan, hogy jobb volt az a korlátozott lehetőség, de néha bosszant, hogy mindenki az okostelefonjával társalog. Noha, azért az tetszett, amikor a fiammal „beszélgettünk” (valójában írásban társalogtunk) Tudtam, hogy délután 5 órára megy dolgozni. Azt is, hogy nap közben kirándulni volt. Néztem az órát, és rákérdeztem, hogy nem kell-e még indulnia? Válaszolt, hogy már a vonaton ül. Aztán miközben társalogtunk, elérkezett a munkakezdés ideje. Tudtam, hogy egy aránylag hosszú szakaszt gyalog kell megtennie. Rákérdeztem, hogy nem késik-e még el? Erre jött a válasz, hogy éppen most érkezett meg. Én a társalgás során nem érzékeltem, hogy otthon ül, vagy vonatozik, vagy akár gyalogol. Ezt azért nem cserélném el a havi levélváltásra. Na, akkor mi bajom is van? Jól van na! Semmi.

Tényleg nem kellene fanyalognom, hiszen az sem egy utolsó élmény, hogy én Miskolcon vagyok, a párom Bogácson, a fiam Londonban, a lányom Berlinben, és beszélgetünk. Vagy mint ezen a túrán is elérhetek szinte bárkit, akit akarok. Ha egy teljesen idegen vidéken keresek valamit, csak megnézem az Interneten. Saját gps-em ugyan nincs, de ezektől a kamiontúráktól eltekintve, nem lépek ki Magyarországról. Ott pedig elég jól elnavigálok. Ha kell, kérdezek.

 

Tibinek most nem kellett a németektől kérdezni, hogy nem láttak-e engem. Rám talált a megbeszélt helyen. Kiszállt a kocsiból, és teljesen hagyományos módon (nem úgy, mint a repperek, meg a romák) kezet fogtunk, majd miután mindketten hűvösnek éreztük ezt az üdvözlést, megöleltük egymást. A puszit azért elhagytuk, az a lányoknak jár.

A furgonos Tibitől elköszöntem. Megbeszéltük, hogy holnap még rám csörög, ha elindul. Nem tudom mi szükség már erre, de hagy csörögjön. Majd legfeljebb jó utat kívánok neki. Én már a köszörűsöktől remélem a hazajutást, csak két napot kell kihúznom.

Meglepően rövid volt az utunk a munkásszállóig. Tibi bemutatott minden jelenlévőnek, akik közül természetesen senkinek nem jegyeztem meg a nevét. Megmutatta az ágyamat, ahonnét egyik társuk nemrég ment haza, s csak a jövő hétfőn jön vissza. Én rögtön rátértem a lényegre.

– Mentek haza a hétvégén? El tudtok vinni engem?

– Hová mennél? – kérdezett az egyik srác, aki éppen a vacsorafőzéshez készülődött. – Tibi Dabason száll ki, mi pedig Szentesre megyünk. Jó ez az irány? Ötödiknek elférsz. Nem lesz túl kényelmes, de azért nem hagyunk itt. Csak meg kell várnod a szombat reggelt!

– Erre még alszom egyet. A furgon holnap megy Miskolcra, ami nekem majdnem a kapuig van. Ezért az egy éjszakáért is hálás vagyok. Nem tudom, mit csinálnék itt két napig, de azért köszönöm a lehetőséget.

– Mit is mondtál – fordult felém Tibi – hol van a lányod? Odaadom a kocsit, látogasd meg!

– Köszönöm barátom, de Berlin ide 100 km. Nem fogadhatom el. Nem szeretnék elveszni egyedül, pénz nélkül. Benzinre se futja.

– Nem kell ebbe benzin – mondta széles vigyorral, amiből egyértelmű, hogy dízel üzemű a kocsija.

– Gázolajra se. Ezt a szállást se tudom, hogyan hálálom meg.

– Én tudom – vágta rá azonnal – Az egyik cimborámat rábeszéltem, hogy Bogácson nyaraljon, mert az nagyon jó hely. Na, neki segíthetsz szállást keresni egy hétvégére. Azzal egálba is leszünk. Szólok is neki. Ő a másik lakásban lakik, de azt hiszem, itthon van.

– Másik lakás? Az egész házat magyarok lakják?

– Csak kettő lakást. A többi hatban többnyire törökök vannak, de ők családostól.

– Vagyis ők már inkább németek, mint törökök.

– Soha nem lesznek azok. Nem is fogadják be őket, de az igazság, hogy nem is nagyon törekednek rá.

– Tudod mi jutott eszembe? Kicsit ugyan sokáig tartott, de Szulejmán szultán elérte a célját.

– Mi van? Ez most, hogy jön ide?

– Ne lepődj meg – kezdtem magyarázkodni mosolyogva – de egyesek azt állítják rólam, hogy egyszerre három témáról is tudok beszélni, a hallgatóság pedig próbáljon követni, hogy éppen miről van szó! Ez még csak kettő. Pontosabban nem is, hiszen a törökökről beszéltünk eddig is.

– Aha! Csak most átváltottál történelemre.

– Úgy is mondhatjuk. Annak idején Kőszegig jutottak, pedig az egész keresztény Európát akarták. Most már itt vannak Az unió alkotmányából kimaradt a keresztény kultúra megemlítése is, hódíthat az iszlám! Csak idő kérdése.

Hol őseink nyugszanak

 

Még este tanulmányoztam a város térképét. Beazonosítottam, hol vagyok én, és hol vár javításra a furgon. Gyalog se lehet messze. Itt, a magyar kolóniában az egyetlen ismerősöm reggel elmegy dolgozni, a többiekre pedig nem akaszkodhatok rá. A napi program úgyis az egyedül csámborgás lenne a városban, abba pedig belefér, hogy megnézem, hogy áll a javítás.

Tibi fölém állt. Nézte, mit tanulmányozok, de nem szólt semmit csak amikor a facebook oldalamat nyitottam meg.

– Azt a fazont én ismerem – mutatott az egyik képre. – Nem a Rallysta?

– De igen. Csak egy kicsit megöregedett a szentesi találkozásunk óta. Meg lefogyott. Megnéztem nemrég az akkor készült videót. Csak úgy rengett a hája tánc közben. Jót tett az alakjának, hogy hazament Szatmárba. Emlékszel még miről beszélgettetek?

– Hogyne. Munkát ajánlott. A béren kívül még azt is fizette volna, hogy naponta járunk öten Szentesről Pestre húzgálni neki a kábeleket.

– Így igaz. Ezek szerint nem ment rosszul a vállalkozása. Három hónap múlva pedig nem volt munkája. Próbálkozott még egy sofőrszolgálatnál, de végül hazament Romániába. Helyrejött a kapcsolata, született egy lánya…nem találkoztunk azóta se. Amíg rádióztam, néha bekapcsolódott az adásba, aztán az is elmaradt. Beszéltem vele a fogyasztáscsökkentő találmányáról, de mostanában már csak a képeit nézegetem.

– Én pedig még azon a nyáron nekivágtam Németországnak. Hány éve is volt?

A kérdésre nem várt választ, ő se számolt utána, így csak lógott a levegőben. Na, de nem lényeges. Az már inkább, hogy nem is tervezi hazaköltözni. Nem beszéltünk róla, de tudom, hogy most sehol nincs otthon. Itt csak annyi időt tölt, ami feltétlen szükséges. Eljárnak kirándulni, piknikezni, de csakis magyar társasággal. A német nyelvet se ismerik csak amennyire muszáj. A lehető leggyakrabban mennek haza Magyarországra, de –legalábbis a Tibi esetében – ott sincs egy fix pont, mint például nekem a szülőfalum. Ő is belakta már az ország nagy részét. Dél-dunántúli gyerek, aki elkerült…nem is tudom hová, hiszen technikás katonaként több helyen is élt. Én, már mint szentesi lakost ismertem, most pedig ingázik Radeberg és Dabas között. Hol is van a hazája?

 

Hm. Erről eszembe jutott egy pincuri versikém:

 

Fiam Londonban, lányom Berlinben

Én Pesten, vagy Miskolcon

Mégis Bogács a hazám, az igazi otthonom

 

Vagy mit tudom én! Fél év ott lakás elég volt ahhoz, hogy Csepelre is úgy tekintettem, úgy mentem vissza hathét szünet után, mintha haza mennék. Egy év után már Miskolcra is hazajárok otthonról. Bogácson elvégzem a ház körüli teendőimet, s máris viszket a talpam. Egy öreg kollégám érdeklődött, hogy rendben van-e a telek? Telek? Nekem nincs telkem. A bogácsi házra, kertre gondolt. Ifjú korunkban felröppent a hír, hogy elköltözünk Gyöngyösre. Nem volt semmi alapja, nem tudom, ki értett félre valamit. Aztán az egyik szomszédommal elemeztük a dolgot.

– Képes lennél elmenni? Itt hagyni a házat, a két kezed munkáját?

– Képes. Ha a boldogságom, az egzisztenciám, a családom jóléte múlik rajta, egyetlen zokszó nélkül. Ez csak egy ház. Tőlünk, a benne lakó családtól válik otthonná.

 

Igaz, mostanában megesik, hogy leülök az apu sírja mellé, és csak ott ülök, mélázok, elmélkedek magamban. Nem apuról – bár nyílván róla is – hanem mindenféléről. Nem vagyok egyébként az a temetőbejáró fajta. Nem viszolygok tőle, mint sokakkal ez megesik, hiszen nekem speciális viszonyom van a temetővel. Mint egykori sírköves, sok időt töltöttem a halottak között. Sok temetésen részt vettem, segítettem a koporsót leengedni, majd lefedni, lebetonozni. Hálával gondolok a bükkzsérci református papra, aki temetéseken mindig külön megköszönte az én munkámat is. Egy alkalommal, amint a sírhoz ért a menet élén, megkérdezte tőlem, hogy hova álljon. Oda állt volna, ahol neki teszik, de jól esett, hogy megkérdezte.

Szóval újabban elüldögélek ott, ahol az őseim nyugszanak. Amikor Tamás fiam még kicsi volt, kivittem a falu túloldalán a Jató tetőre. Mutogattam neki, mi merre van. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, melyik háztető vonalában, melyik fa mellett kell felismernie…például a mama házát. Vittem magammal egy csövet, amin keresztül pontosan azt látja, amit mutatni akarok neki. Persze így se biztos, hogy sikerült. Nem is lényeges. Az volt a fontos, hogy mutathatom. Évekkel később felfedezte ő magának. Akkor még a temetőben fehérlő sírköveket libáknak azonosította be. Tényleg olyan. Sok kicsi fehér valami. A libát már ismerte a temetőt még nehéz lett volna megmagyarázni. Felnőtt korában aztán dolgoztunk is együtt. Ástuk a sírhelyet, betonoztunk, síremléket építettünk. Nem szerette igazán…bár az igazat megvallva én sem. Ehhez értettem, ezzel kerestem a kenyeremet. Szívesen vettem volna, ha átveszi tőlem a vállalkozást, de nem vágyott erre. Nem is erőltettem, hiszen nehéz kenyér ez. Tanult, amíg lehetett, aztán rájött, hogy semmit nem ér az iskoláival. Londonban él majdnem 4 éve, de nem szeret ott lenni. Végleg szokott hazajönni, mint most is, de aztán rájön, hogy még most se tud itthon megélni. Ha megtelepedett volna Londonban, bánná a fene, hogy nincs velünk, csak boldog legyen! A lányom már sok éve elköltözött a szülői háztól, az ő távollétét jobban viselem. Talpraesett gyerek, mindenhol feltalálja magát. Ha nem tetszik a helyzet, odébbáll, s kezd valami mást. Két hónap után megvette a berlini egész éves bérletet. Ez azt jelenti, hogy hosszú időre tervez.

 

Aztán ott van még a párom, akiről eddig említést se tettem. Hundájklubos barátaink elismeréssel nyugtázták, hogy harminc…valahány éve vagyunk együtt. (attól függ, éppen hányadik házassági évfordulónkhoz gratuláltak.) Azért említem éppen a klubot, mert köztük talán többségben voltak, akik nem az első párkapcsolatukban éltek. Mi jól bírjuk. Az évek során felvetődtek mindenféle gondolatok, de kitartottuk immár 36 éve egymás mellett hűségben, s ez már azt hiszem így is marad az elmúlásig.

Igen, hűségben.

Ez az utazás, a benne lévő csajozós történettel együtt csak a fantázia szüleménye, de a közbeszúrt gondolatok mind igazak, mind őszinték. Nagyon találó a magyar nyelv. Azt mondja, hogy feleség. Igen. A párom nélkül csak fél ember lennék. Mi ketten egészítjük ki egymást, együtt alkotunk egy egészet. Belegondolni is rossz, hogy ennek a kapcsolatnak úgy lesz vége, hogy egyikünk magára marad. Nem tudni melyikünk, de annak lesz könnyebb, aki előbb megy el. Hiszen ennyi éven keresztül jóban-rosszban együtt, eggyé váltunk Ő a másik felem. Már olyan, mintha ő is én lennék. Ha elveszítem, saját magamból veszítek el egy részt.

 

Na, elég ezekből a gondolatokból, hiszen semmi nem indokolja, hogy ilyeneken tépelődjek. Jó esélyünk van még egy hosszú öregkorra együtt. Együtt? Most is otthon hagytam egyedül.

 

*

A köszörűs barátomtól úgy váltam el, hogy talán nem leszek már itt, amikor megjön a munkából. A városnézésre persze nem vittem a csomagomat, hiszen a furgonos azt mondta, rám fog csörögni. Ráérek akkor dönteni, és a pakkomért is eljöhetünk. Itt mindig van itthon valaki, be tudok jutni a lakásba. Emlékszem arra a bécsi napomra, amikor a kajával telerakott diplomatatáskával sétáltam a városban, mert nem volt hol hagynom. Baromira nehéz volt. Most pedig egy jókora hátizsákom van. Ne cipeljem, ha nem muszáj!

 

A műhely kapujánál nem találtam a kocsit, ebből gondoltam, hogy már be is állt. Érdeklődni nem mertem, hiszen nem tudtam volna elmagyarázni, mit keresek. Végigjártam a közeli utcákat. Messzire nem mertem elmenni, mert ha szól a sofőr, hogy indul, itt akartam lenni a közelben. Egyre jobban féltem attól, hogy itt hagy. Reggel még hezitáltam, melyik hazajutási lehetőséget válasszam, de már egyre inkább hajlottam arra, amelyikkel hamarabb hazajutok. Vagy legalább hamarabb indulok. Az se elhanyagolható különbség, hogy a furgon a kapuig visz, míg a szentesiek kitesznek valahol az ország közepén.

Már közel jártunk a délhez, amikor az udvarról a furgonos Tibi meglátott.

– Mégis jössz velem?

– Megyek – válaszoltam határozottan.

 

Aztán eszembe jutott még gyerekkoromból egy falvédő felirat: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba”

Csendes? Azt azért nem mondanám, hiszen egy pezsgő nyaralóhely, rengeteg szórakozni vágyó emberrel, s ott vannak még a cigányaink, akik okkal, ok nélkül mulatnak úgy, hogy zeng tőlük a falu. De nekem mégis ott van a hazám. Ott a helyem, ahol az őseim nyugszanak!

 

Tartalom:

 

 

 

 

 

 

 

 

Horváth Gyula

Kamiontúra 7

Napfényes Itália.

 

Imádom ezt az országot. Nem szeretnék olyanokat kijelenteni, hogy a leginkább ilyen, vagy olyan. A komámtól hallottam, hogy Split, Európa legszebb városa. Nem hittem el neki. Én ugyan nem jártam ott, csak képeket láttam. Ma már megnézhető akár műholdképen is. Olyan, mint a többi dalmát város. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt kijelenteni, hogy a legszebb…jó, azt is lehet, de szerintem megmosolyogtató kijelentés. Meg is kérdeztem tőle, hogy talán látta már az összes többit? A menyem Skóciáról jelentette ki, hogy a legszebb ország. Neki se hittem el. Jártam már néhány európai országban. Mindegyikben akadt olyan, ami tetszett. Érdekes módon, Belgiumban azt találtam szimpatikusnak, hogy kevésbé élére vasalt, mint Németország. Ettől olyan magyarabb. Nem akarom most országonként elsorolni, hogy mi volt benne számomra megkapó. Ami leginkább hatott rám, az Itália. Mondhatnám Olaszországnak is, de emígyen romantikusabb.

Vitathatatlan, hogy a napfény jótékony hatással van az ember hangulatára, de az utóbbi években Magyarországon se nagyon szenvedünk hiányt napsütésből, nyári forróságból. Ez, önmagában nem lehet vonzó. Bár, egy januári séta a nyíló vadvirágok közt, a hozzám hasonló romantikus lelket leveszi a lábáról. Az összes kamiontúrám közül a dél-itáliai utat érzem leginkább szívmelengetőnek. Pedig valójában semmi olyat nem láttam, ami egy útikönyvben érdekes lehet. Megélni azt az utat, persze teljesen más, mint olvasni róla. Bizonyára azt a tájat is meg lehet unni, de én akkor láttam először több száz kilométer hosszan elhúzódó olajfaültetvényt, meg leánderből autósztráda elválasztó sövényt. Még a kőbányák is tetszettek. Számomra óriási élmény volt még az is, hogy a térképpel egybevetettem a valóságot. Ezt megtettem más utakon is, de ez volt számomra a leglátványosabb.

Emlékszem arra a lengyelországi hétvégére, ahol dél olasz vendégek is voltak a társaságunkban. Felkínálták a lehetőséget, hogy látogassuk meg őket odahaza, de ősszel javasolják, vagy tavasszal. Nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget, mert náluk 40 fok szokott lenni. Nos, manapság – mint fentebb utaltam rá – már nálunk se ritkaság. Nem próbáltam ugyan, de feltételezem, hogy a tenger közelsége miatt elviselhetőbb ott a 40 fok, mint nálunk. Majd elmesélem, ha úgy hozza a sorsom, hogy megtapasztalhatom.

Nem csak a dél vonz, hanem az egész ország a maga változatosságával. A végeláthatatlan síkság, ami alig emelkedik néhány méterrel a tengerszint fölé, háttérben a havas hegyekkel. Első utamon meglepve tapasztaltam, hogy miután túljutottunk a Pó-síkságon, meg a lagúnák vidékén, mekkora hegyek közé vitt az utunk. Pedig tudtam, hogy hegyvidék, de nem hittem, hogy ekkora. A térképre kiírt adatok nem elég szemléletesek. Ha oda van írva, hogy egy hegycsúcs 2000m, esetleg 3000 m magas, tudomásul veszem ezt az adatot. De mennyivel másabb a valóságban látni! Megélni az utazást, amíg feljutunk – ha nem is a csúcsra – a hegy derekáig. Akkor lepődünk meg, amikor a visszaúton rohan lefelé az üres autó, egészen a tengerig. Filmeken láttam már sokszor ilyen tájakat, de az csak film.

A lombard tájat a Pó-síksághoz hasonlóan az Alpok hegyei koszorúzzák, de ez már nem annyira sík. Első alkalommal éjjel jártam erre, Akkor úgy tűnt, hogy az autósztrádáról nem is látni a tájat, hiszen vagy iparterületek, vagy hangfogó falak takarják. Aztán a visszaúton megnyugodtam. Igaz, hogy a sztrádát igyekeznek távol vezetni a településektől, de ez sok esetben lehetetlen. Nem igaz tehát az a gonoszkodó megjegyzés, hogy a túráimon nem is látok semmit. Látok. Látok több száz éves tanyákat. Némelyik romos, mások viszont lakottak, látni a gazdálkodás jeleit. Látok szintén sok százéves kicsi várakat, amelyek egykor óvták a környéket. Látok gondozott szántóföldeket télen is, hernyótalpas traktort, és háromkerekű Piaggo haszonjárműveket. Látok kertészeteket, szőlőket, dióültetvényt, távoli tavakat. Aztán láttam a Brenner hágóra vezető utat a Dolomitokon át. Ahol nem hittem a szememnek, mert az utat lejtősnek éreztem, de szembe folyt velünk a folyó. Ahol a templomok tornyáról meg lehet tudni, hogy olaszok lakják a vidéket, vagy tiroliak. A középső országrész hegyeivel kapcsolatban el is felejtettem megemlíteni a rengeteg alagutat, a hegytetőre épített városkákat, amelyekkel nem akarták a termőföldeket elfoglalni. Az Adria kékségét sem említettem még, a végeláthatatlan üdülőkkel a parton, de nem is tudom, mit vegyek előrébb. Még a Trieszti öbölről se tettem említést, aminek a klímája leginkább nekem való, ahonnét egy álltóhelyből bámulhatom három ország kikötőjét….

Azt Mondja Sanyi, hogy: Irány a napfényes Itália!

Inntal fordítva

 

Indulás Würtzburg, főpályaudvaráról. Nagy szerencsém van, hogy ide be lehet jönni kamionnal. Nem tudom, hogy jutottam volna ki innét az autobahn-ra. Valójában már az is elég meglepő, hogy egyáltalán önálló közlekedésre szántam el magam külföldön. Legalább, ha lenne velem akár egy másik perfekt magyar! Akkor ketten lennénk elveszve. Összeadnánk a tudásunkat, és majd csak jutnánk valamire. De egyedül eléggé kétségbeejtő, ha eltévedek. Nem tudok senkitől megkérdezni semmit. Vagyis meg tudom kérdezni, csak aligha fogja megérteni. Persze ne legyek nagyon elszállva magamtól, hiszen gyakorlatilag ugyanúgy közlekedtem, mint láttam néhányszor, hogy egy kisgyereket Egerben felrakott az anyja a buszra, Bogácson pedig várta a nagymama a megállóban. Csupán annyi a különbség, hogy Roze-Mari nem bízott rá a mozdonyvezetőre. Magamnak kellett kitalálnom, hányadik megállóban szálljak le. Na, de elég izgalmas volt ez így is. Volt rá négy órám, hogy izguljak azon, nehogy elvétsem. Közben el is álmosodtam, de nem mertem elaludni. Bár nem volt ez a négy óra olyan vészesen hosszú, hiszen elfoglaltak a gondolataim. Elég sok szokatlan dolog történt velem az elmúlt napokban, amit kielemezhettem. Közben bámulhattam kifelé az ablakon, hiszen teljesen idegen tájon utaztam. Vagyis nem teljesen idegen, hiszen az A3-as is itt vezet, amin már többször is jártam. Térkép nélkül nem sok mindent tudtam beazonosítani.

Hegyek, völgyek városok, folyók. Amit egyértelműen felismertem, az a Main-Rhein Flughafen Frankfurtnál. Nem kell különösebb képesség egy ekkora repülőtér felismerésére. Na, meg a Majnát is felismertem. Sőt Würtzburgot is. Itt ugyan még nem jártam, csak messziről láttam a fellegvárat, amiről Sanyi kitalálta, miből ered a fenség, és az alattvaló kifejezés. A földrajzi elhelyezkedésükből. A fenség, fenn lakik a hegyen, az alattvaló pedig alant, a völgyben. Ugye milyen logikus?

Innét indultunk tehát az alattvalók közül, és felhajtottunk a highway-re, ami pedig magas utat jelent. Na, de elég is a nyelvészkedésből, hiszen ezen a highway-n fenn is akadtam, hiszen az olaszok sztrádának, az angolok motorway-nak, a németek autobahn-nak nevezik. Akkor kik mondják high-nak? Na, de végül is mindegy.

Sanyi kocsit hajt, én pedig elterpeszkedem. Amennyire a mögöttem lévő ágy engedi, hátradöntöm az üléstámlát. Levetem a cipőimet, lábaimat összefonva felnyújtom az ablakba. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne érjen az üveghez, mert hideg. Bámulhatom tovább a havas tájat, de most már teljes lelki nyugalommal tehetem. Biztonságban érzem magam, semmire nincs gondom. Várok néhány hetet, és Sanyi hazavisz.

– Merre megyünk?

– Olaszba.

– Azt tudom, de hol kelünk át az Alpokon? Kinéztem egy utat, a Bodensee mellett.

– Nem sokkal rövidebb. Meg egyébként jártál már arra is. München felé megyünk, és Kufstein, Innsbruck vonalon megyünk felfelé az Inn völgyén. Ott még csak lefelé jöttél. Felkapaszkodunk kétezer méterre…na várjunk csak…az nem ez a hágó.

­– Nem hát. A Brenner még másfélezer is alig van.

– De nagyon ismerős vagy már – mosolygott Sanyi az okosságomon. – Eljöhetnél velem a francia Alpokba is, de mostanában nincs arra utam.

– Akkor ezt túl is tárgyaltuk. Ha nincs arra utad, akkor nem mehetek. Most megyek a Brenneren fordítva, mint eddig.

– Legalább megláthatod, hogy Verona felé lejt az út, nem a víz folyásával szemben. Majd ott kell valahol a Dolomitokban éjszakázni, mert letelik a műszak, mielőtt kiérnénk a hegyek közül.

– Sétálhatnánk egyet Trento-ban!

– Ha nem sötétedne be akkorra, de besötétedik. Trento-n túl is jutunk valamivel hat órára. Egy benzinkútnál gondoltam megállni, akkor még nincs nagyon késő, biztosan lesz hely. Rovereto van ott a közelben, de a várat láthatjuk a parkolóból is. Ki van világítva. Sétálni nincs annyira közel.

– Mint a cseheknél a kecskevár?

– Hm?

– Csehországban volt kiírva, hogy Zamek Kozel, pedig elég messze volt.

– Jaa! Aha. Na, és a vacsora mi legyen? Hatkor még nyugodtan hozzá foghatunk főzni. Bor is jó lenne. Majd megállunk valahol venni.

– Nem kell megállnunk! Kaptam jóféle Rajnait. Csak legyen hozzá elég zsíros étel!

– Savanyú?

– A többi az volt, nem gondolom, hogy ez jobb.

– Ezek szerint a tejfölös zöldbab már kiesett.

– Paprikás krumpli? Ja, nem jó. Tegnap azt ettél.

– Legyen kovbojpörkölt?

 

A kovbojpörkölt mellett döntöttünk. Ezt már nagyon tudjuk, hiszen elkészítettük néhányszor korábbi közös útjainkon. Erfurtban Sanyi be is vásárolt hozzá. Csupán a bor maradt ki, de azt én hoztam Montabaurból. Nem is tudom, honnét támadt Roze-Marinak az ötlete, hogy beletegye a poggyászomba. Bár, most bebizonyosodott, hogy jó ötlet volt. Úgy szól ugyanis a recept, hogy egy-másfél deci száraz vörösbort bele kell önteni az ételbe, de előtte minőségellenőrzést kell tartani legalább két főnek. A maradékkal pedig a vacsorát kell lezárni. A kiadós beszélgetés ugyan nincs előírva, de ez már e nélkül is így alakult ki történelmileg.

– Azért ez nem furgon – nyújtózkodtam jó nagyot, ezzel demonstrálva, hogy itt mekkora hely áll a rendelkezésünkre.

– Ebben lehet lakni is, az pedig arra való, hogy gyorsan hazaérjek. Az se lenne rossz, ha saját kocsi lenne. Erről azt hiszem, beszéltem neked korábban.

– Igen, beszéltél. De olyan ez, mint a köszönés, meg a kézfogás. Inkább kétszer, mint egyszer sem. Na, majd ha nyerünk a lottón, veszek neked egyet. Vagy magamnak, és az én kocsimat vezetheted. Voltál már nálam sofőr.

–Tényleg?

– Tényleg. Igaz, csak helyi járatban. Harsányban, ahol sírköves segédként dolgoztál velem, ástad a kriptát, és a Daciámmal hordtad el a földet.

– Aha! Tudom. A nagy gazba.

– Oda. Aztán a kardán feltekerte a gazt, behúzta a difihez, és kiment a szimmering.

– Én voltam a hibás? Most akkor megfizessem a kárt? – kérdezte mosolyogva, hogy érezzem, nem komoly a kérdés.

– Nem emlékszem, mennyibe került. Csak azt tudom, hogy én kis naiv azt gondoltam, hogy elég lesz leadnom a szerelőnél két hétre, amíg elmegyek nyaralni a családdal. Mire visszajövök, kész is lesz.

– Nem lett kész?

– Hát, nem. Ott állt, ahol hagytam. Azt mondták, nem kapnak hozzá szimmeringet. Szerencsére volt Harsányban olyan ismerős, aki le tudta gyártatni. Nem volt egy elterjedt típus, meg akkoriban nem volt olyan jó ellátás, mint manapság. Most Interneten megrendelik, és már viszi is a futár. Amikor ’85-ben elromlott a nyolcötvenes Fiatom váltója, vennem kellett hozzá egy másik kocsit.

– Az lett a gyerekeknek a játszóház.

– Az. Először azért izgultam, hogy az ajtóval kárt tesznek egymásban. Amikor levágtam, akkor pedig nem lehetett őket onnét kitiltani. Nézd csak! – mutattam a folyót, ami fölött éppen áthaladtunk – Itt is egy Pó.

Ezzel arra utaltam, hogy a legelső közös itáliai utunkon, a Pó folyó torkolatát kerestem a lagúnák vidékén, de túl sok folyó torkollik ott a tengerbe, ezért sokról hittük tévesen, hogy az már a Pó.

Ezen az úton aztán minden folyót Pó-nak mondtunk. Még a Tiszát is.

– Ez a Majna. Ma már kereszteztem néhányszor.

– Régebben azt mondtad, eljönnél ide hajózni a csatornára. Mármint a Duna-Majna-Rajnára.

– Eljönnék én most is.

– Nagyon unalmas lehet itt zsilipelgetni a hegyek között. Haladatlan errefelé hajózni.

 

– Meg tudnám szokni. Na, de mi van a német asszonnyal? Nagyon hamar letelt a telelésed. Remélem, nem hoztál szégyent a magyarokra!

– Tényleg rövid vakáció volt, hiszen csak két nap. Na, de micsoda két nap!

– Nem mondod, hogy egy ágyban aludtatok!

– Dehogyis! Csak az aktus alatt voltunk együtt, utána ment mindenki a maga ágyába. – mondtam fülig érő vigyorral az arcomon. – De írtam neked.

– Nagyon szűkszavú volt az a beszámoló.

– Most részletezzem?

– Hát. Naná!

– Hétfő este a kollégád kirakott a benzinkútnál. Oda jött értem a csaj, a fia Porschéjével. Nagyon vagány kis járgány ám. Ha még maradok néhány napot, talán mehettem volna vele. Noha nem volt nagy élvezet a közlekedés, mert többször is esett a hó ebben a két napban. Kedd délután elmentünk a testvéréhez abba a boltba, ahol korábban veled néztük a díszhalakat. Vele megbeszéltük a kőfaragós üzletet. Legalább is az elméleti részét. Aztán megnéztük a Roze-Mari szüleinek a tanyáját, ahol lehetne a műhelyem. Ennyi.

– Na de, hogy sikerült becserkészned?

– Nem nagyon dicsekedhetek vele, hiszen már első este éreztette a hajlandóságot, én meg nem voltam elég határozott. Amikor elhúzódott, ráhagytam. Kedden, amikor jóéjszakát köszönt az ajtóból, kértem, hogy jöjjön be. Ő meg bejött. Reggel én viszonoztam a hálószobai látogatást. Szerdán városnézés, délután meg otthon találtuk a férjét. Korábban dumált nekem olyanokat, hogy nem is élnek valójában együtt. A fiú, aki a szomszédjukban lakik a családjával, nem is a Zigmundtól van. Azt hiszem kamu volt az egész. Na, de jól van ez így. Ha kellenek nekik a kődíszek, otthon is faraghatom. Már a sokszorosítást is kitaláltam. A kisfiam hazajön Londonból, majd ráveszem, hogy álljunk össze. Ügyes keze van a gyereknek, a finom részeket rábízhatom. Majd én csak az alapokat készítem elő.

– Mondtad, hogy Tamás jön haza. Már végleg?

– Úgy tervezi. Tényleg! Én meg nem is leszek otthon, amikor megérkezik. Most Skóciában tölt még egy hetet. Valamiért tetszik neki az a hely. Nem tudom, mit talál benne szépnek.

– Spanyolországról is sokan vannak rossz véleménnyel, én meg szeretem. Nem vagyunk egyformák. Ki ezt kedveli, ki azt.

 

 

Figyelem a hó lepte tájat, hunyorgok az erős napsütésben, mert most is elfeledkeztem a napszemüvegről. Azt gondoljuk legtöbben, hogy arra nyáron van szükség, pedig nem így van. Nem is olyan régen tapasztaltam meg miskolci sétám során, ahogy ballagtam felfelé az Avasra, hogy ha nem emelem a tekintetem a házakra, nem látok a nagy fehérségtől. Vagyis csak „hangyákat” meg karikákat, mint amikor ködben kell erősen figyelni a semmit. Pedig úgy érzem, vigyáznom kell a látásomra. Sokszor próbára teszem a szemeimet az egész napos számítógépezéssel, és TV-nézéssel. Ha nem vigyázok, tényleg úgy járok majd a későbbi túráimon, hogy csak ülök a kocsiban, és nem látok semmit. Na jó, megígérem magamnak, hogy vigyázni fogok a szemeimre.

Tetszik a táj. Nyáron szebb lenne, de most ez adatott meg a számomra, és ennek is örülök. Nem először jut eszembe, hogy sokaktól hallottam már a világ különböző tájairól elragadtatással beszélni. Németországot a szépségéért senki nem dicséri. Pedig lehetne. Igaz, Itália nekem is jobban tetszik. Éppen ma reggel láttam a vonatból többek között a limburgi dómot, ami a vörös vakolatával, a görbe tornyával, a közelébe se léphet az olasz építészetnek. Bár…a kölni dóm például…igaz, nem láttam még közelről. Aztán maga a főváros, amit sajnos még csak képekről…na, de nem is az épített környezetet mondom, hanem amit a természet alkotott. Na, most vitába szálltam önmagammal? Egy ország szépségét a kettő együttese, harmóniája adja. Az, ahogy a tájba beilleszkedik az épített környezet. Éppen egy szép megoldást láthatunk, amint Ingolstadt felé közeledünk. Jártam már erre. Tudom, hogy hamarosan a bajor alföldre érünk, csak előbb még át kell vágnunk egy kisebb hegységen. A mellettünk futó vasutat később építhették, vagy legalábbis átépítették. Sokkal kisebbek, kiegyensúlyozottabbak rajta a szintkülönbségek. Sokszor viadukton halad a pálya, de nem ritka az alagút sem, pedig itt azért nincsenek nagy hegyek. Egy olyan szakasznál haladunk el éppen, hogy kijön a vasút az alagútból, van egy állomás, majd ismét alagút következik. Az autobahn pedig olyan egyedi módon kerüli meg az előtte álló hegyet, mint amire még nem láttam példát máshol. Kettéágazik. Nem hosszabb négy kilométernél ez a szakasz, de nagyon különös, hogy nem látom a másik pályát. Kétsávos egyirányú úton haladunk a hegy nyugati oldalán, az ellenkező irányú pálya ugyanígy a keleti oldalon. Ott, úgy emlékszem, egy nagyon mély völgy is van a pálya mellett. Ezután kijutunk a nagy nyílt bajor mezőre. Jelen esetben hómezőre. Nem úgy kell persze ezt elképzelni, mint a mi alföldünket. Ez nem síkság, hanem szelíd dombok lágyívű hullámzása jellemzi a vidéket. A távoli kicsi falvak templomtornyai jellegzetesen bajorosak. Nem tűhegyes tiroliak, nem egyszerű, dísztelen süvegek, mint Flandriában, nem is négy oldali timpanonnal építettek, mint a sváboknál, hanem olyan barokkosak, mint a legtöbb magyar templomtorony, csak kissé öblösebbek, már szinte hagymakupolák. Olyan bajorosak.

Fölöttünk repülőgépek csillannak meg a napfényben. A Strauss flughafen felé tartanak. Ez azt jelenti, hogy Münchenhez közeledünk. Igaz, ez a közelség viszonylagos, hiszen a bajor főváros repülőtere legalább negyven kilométer a várostól. Nem szokatlan ez, hiszen például London repülőterei sincsenek ettől közelebb. A reggel látott Main-Rein flughafen se Frankfurtban van, hiába nevezik frankfurti repülőtérnek. Talán csak nekünk furcsa, akik kicsi országból kerültünk ide, hiszen nálunk minden közel van.

Münchenből semmit nem látok. Nem is várom, hiszen többször megtapasztaltam már, hogy a BMW tornyain, az Olympiatornyon és a hozzánk közel eső Allianz Arena-n kívül semmit nem látok az autópályáról. Vagyis van még egy iker torony, ferdén levágott tetőrésszel. Highlight Towers-nek hívják. Bár ez nem is kevés látvány.

Érdekes, hogy sok száz kilométer után, még csak most figyelek fel az „Ausfahr”(kijárat) feliratú táblákra, holott első németországi utamon legalább olyan szembetűnők voltak ezek, mint Magyarországon a „zimmer frei”. Talán azért nem figyelek már fel rájuk, mert megszoktam. Tudom, hogy nincs velük dolgom, így egy idő után nem is veszem észre. Mint amikor bérfuvarban voltam a ferihegyi egyesen. Amikor besoroltam a balra kanyarodó sávba, akkor néztem fel a nagy zöld információs táblára, hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé akarok-e menni. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy addig egyetlen ilyen táblát nem láttam Budapesten, pedig van belőle bőven. Viszont tudtam az utat, nem volt szükség a táblára. Ezt nevezik rutin alapján közlekedésnek? Na, az ilyen közlekedőket viccelik meg a forgalmi-rend változások.

Haladunk dél felé, már látni az Alpok csipkés csúcsait. Hamarosan határt lépnénk, ha lenne határ.

– Mennyi az idő? – kérdi Sanyi, de nem vár választ, hiszen én is onnét olvasnám le, ahonnét ő is megtudhatja. – Megálljunk Kufsteinnél?

– Valami kaját venni kellene, mert már jócskán elmúlt az ebédidő – mondom, de ezzel nem válaszoltam a kérdésre.

– Te ehettél volna út közben is! Ja, hogy nincs kajád? Miért nem ezt mondod? Van készletem, hiszen tegnap még Erfurtban feltöltöttem. Azt számolom, hogy van még egy kis idő, mehetünk felfelé a völgyön majdnem Innsbruck-ig. Van egy benzinkút az Inn mentén közvetlenül. Majd ott megállunk. Már én is kezdek éhes lenni.

 

Elhagyjuk Németországot. Kufsteinnél már a szűk Inn völgyön haladunk felfelé a felduzzasztott folyó mentén. Olykor keresztezzük is azt. Nem sok hely van itt, hiszen mindkét oldalon hatalmas hegyek zárják a völgyet még a nap elől is. Ebben az évszakban tíz óra körül van a napkelte, aztán kora délután már le is bukik a horizont alá. Na, ezen egy osztrák jót nevetne, hiszen náluk nincs is olyan, hogy horizont. Itt csak hegyek vannak, meg hegyek. Az idegenforgalmuk a hóból él. Nem is rosszul. Korábban összetévesztettem Innsbruckot Salzburggal. Nem értettem, miért nem látom itt a püspökvárat. Amikor rájöttem a tévedésemre, akkor pedig az okozott fejtörést, hogy honnét ismerős Innsbruck. Na honnét? Volt itt téli olimpia. Ma már persze nem erről ismerős – noha valójában a városban még nem is jártam – hanem arról, hogy többször elkamionoztunk mellette. Nagyjából ötven kilométer innét az olasz határ, de ez alatt 600métert kell felkapaszkodnunk. Ennek a kapaszkodónak nem is vágunk neki éhesen.

Délután három óra van, de már alkonyodik. Túl vagyunk a téli napfordulón legalább hathéttel. Érezhetően hosszabbodnak a napok, de itt a hatalmas hegyek hamar beárnyékolják ezt a kedves kis völgyet.

A benzinkútnál beállunk a parkolóba a többi kamion közé, orral a folyó felé. Nem kell kiszállni sem, hogy nézhessük a szappanos színű vizet. Szívesen lemennék a partra, de kerítés választja el a pályát. Azzal vígasztalom magam, hogy hideg van már odakünn a sétára. Nem is nagyon érünk rá. Mire megebédelünk, le is telik a negyvenöt perc pihenő, mehetünk tovább. Aztán mégis ki kell szállnom, hiszen a WC-t csak meg kell látogatni. Sőt! Ez az első dolgom. Csak miután visszajövök, akkor bontom ki a felkínált halkonzervet. Stílusos itt a vízparton. Igaz, egy halászlét többre értékelnék, de este majd főzünk babot. Ennek ugyan semmi köze a halhoz, de nem baj.

Amíg a pihenőt tartjuk, elkezd szállongani a hó.

– Remélem, nem akar most havazni! Legalább addig bírná ki, amíg átkelünk a hágón. A héten elegem van már a hóakadályból. Németben befújt rendesen, bár aránylag hamar kiszabadítottak. Te meg, mindig kimaradsz a kalandos utakból.

– Azért a kalandból nem maradtam ki – mondtam ellent, sokat sejtető vigyorgással kísérve.

– Még jó, hogy le nem lőtt a német faszi.

– Nem tudja, hogy összefeküdtem a Roze-Marival.

– Biztos vagy te ebben?

– Nem vagyok biztos, de majd a nyáron kiderül, ha Tapolcán találkozunk. Azt hiszem, addig fektetjük a bizniszt is.

– Már megint a fektetésen jár az eszed.

 

Ezen egy jót nevettünk, s mivel az evéssel is végeztünk, a pihenő is letelt, elindultunk. Nehogy itt lepjen be a hó, Innsbruck alatt.

Fiume Adige

 

Szerencsénk van az időjárással. A hószállingózás ugyan nem szűnik egész éjjel, de a forgalom elég ahhoz, hogy az aszfalton ne maradjon meg a friss hó. Az ötven kilométeres emelkedő megdolgoztatja a vontatónkat rendesen. Csak vánszorog felfelé.

A táj lélegzetelállító. Sajnálom, hogy gyorsan sötétedik. Talán az alacsony sebesség az oka, de a völgyek fölött magasan kanyargó autópálya nem annyira félelmetes, mint amilyenre az ellenkező irányú útjaimról emlékszem. Akkor határozottan féltem, hogy valamelyik kanyarban áttörjük a korlátot. Ez a félelem persze alaptalan volt, hiszen az eddig megtett húszezer kilométer során egyetlen alkalommal csúsztunk meg, de az is sík terepen, Nagykanizsánál történt, üres pótkocsival. Ezek szerint most biztonságban érezhetem magam, hiszen közel másfélezer méter magasan cammogunk hegytől hegyig, bevágott sziklák alatt, vagy magas völgyhidakon, teljes terheléssel. A motor monoton mormogásába olykor-olykor éles hang csippan bele, amikor elhaladunk a csipogó kapu alatt, ami leemeli kártyánkról az úthasználati díjat. Nem az a világ van már, mint húsz éve a Balkánon, hogy a kisablakon kellett benyújtani a tíz márkát. Azóta is felháborodom, amikor eszembe jut, hogy Szerbiában a saját fizetőeszközüket nem fogadták el. Ma már nem bajlódunk a készpénzzel. Igaz, otthon sem. Pedig szívesen tenném. Na, de ne gondoljak most erre, hiszen vakáción vagyok. Ne rontsam el a piszkos anyagiakkal a hangulatomat!

 

Mire elérjük a hágót, beesteledik. Nincs ugyan ezzel semmi gond, hiszen egy ilyen nagy forgalmú határállomáson tökéletes a közvilágítás. Ezt a határállomás kifejezést nem a hagyományos módon kell értelmezni. Csupán az a hely, ahol elhagyjuk Ausztriát, és belépünk Olaszországba. Már csak azért se lehet igazi, hagyományos határ, mert mindkét oldal Tirol. Ugyanaz a nép lakja, csak úgy alakult a történelem, hogy a hágótól délre eső részt Olaszországhoz csatolták a nagyhatalmak döntése alapján. Nem is értem miért, hiszen a háborúban az olaszok is a vesztesek közt voltak. Na, de nem kell nekem ezt értenem!

Sokadik alkalommal eltűnődöm, hogy micsoda munka volt ezt a hatalmas terminált kialakítani ezen a szűk hágón. Mekkora munka lehetett! Ha nem is hegyeket hordtak el, de sokat elgyalultak belőlük. Na, és nem is csak ez a hely, hanem az egész sztráda, ami csak azért épült, hogy aránylag gyorsan átjussunk a hegyeken. Maga az építés is iszonyatos költségeket emészthetett fel, de a működtetése se két fillér. Nincs is mit csodálkozni, ha drága az átkelés. És van is hasonló út néhány az Alpokban. Trükköznek is rendesen a fuvarszervezők, hogy minél olcsóbb legyen a szállítás. Minden lehetőséget össze kell vetni! Sajnos az utolsó szempont, hogy a sofőrnek is kedvező legyen. Na, most megint olyan dolgokat feszegetek, amihez semmi közöm. Ahelyett, hogy élvezném az utat.

Elkezdjük az ereszkedést egészen Veronáig. Az esti sötétség nem nagyon kedvez a nézelődésemnek, de nem lehet minden az én kedvem szerint. Megyünk még kb. 3 órát, aztán majd megvárjuk az út folytatásával a reggelt. Noha nem biztos, mert akár négykor is indulhatunk, az pedig még messze van a hajnalhasadástól. Nem kérdeztem, mikor kell a lerakóra érkezni, pedig ez a döntő. Sanyi nagyon jól meg tudja szervezni a pihenőjét. Ha nincs idő, akkor rövid bókolásokkal is beéri.

Igaz, mesélte furgonos időszakából, hogy megérkezett a lerakóra, de nem emlékezett rá, hogy jutott oda. Máskor pedig arra ébredt, hogy lekapott az útról. Be kellett látnia, hogy ezt nem lehet sokáig büntetlenül művelni.

Viszont, ha sok az ideje, akkor sokáig alszik. Egyik ilyen esetnek én is részese voltam, amikor Calaisban már két napja vártunk a fuvarra. Este talán kilenc körül lehetett az idő, amikor elaludtunk. Telefoncsörgésre ébredtünk másnap tízkor. Ez testvérek közt is 13 óra egyhúztomban.

 

Bolzanóig erősen lejtett a sztráda. Ha látom a mély völgyet mellettünk, bizonyára olyan félelmetes lett volna az ereszkedés, mint az osztrák oldalon éreztem korábbi utamon. Láttam ugyan a falvak fényeit, láttam azt is, hogy a templomtorony csúcsa is alattunk van, de mégsem lehet igazán érezni sötétben a szintkülönbségeket. Sokszor az út kanyarulatát se láttam tisztán. Csak reméltem, hogy Sanyi jobban lát tőlem. Aztán azt tapasztaltam, hogy bedugul a fülem. Tudtam mi az oka, hiszen annyira érzékeny vagyok a szintkülönbségekre, hogy néha még Eger-Bogács között is megérzem félúton azt a 200méter magasságot. Itt pedig a hágó óta legalább 1200m-t csökkent a helyzetünk. Trento, a tengerszinttől csupán 180 méterrel van magasabban. Ezért tűnnek akkoráknak a várost körül vevő hegyek. Bár tény, hogy semmiképp nem nevezhetők kicsinek. Itt, már az Adriába futó folyót kerülgeti az utunk. Jó messze van még ide a tenger, nem is hinném, ha magam meg nem nézem a térképen, hogy nem folyik bele a Pó-ba, ami a térség nagy folyama. Verona után már annyira kicsi a síkság lejtése, hogy akár egészen közel is futhatnak egymás mellett a folyók. Az Adige nevezhető inkább pataknak, hiszen nem is széles, a medre is sekély, mint ami egy hegyi pataknál szokásos. Gondolom, hóolvadáskor jelentős a vízhozama, de olyankor még nem láttam.

Most se sokat látok belőle, csak a víz csillogását a lámpafénynél. Sokszor keresztezzük is, hiszen elég szűk ez a völgy, nem lehet eltávolodni tőle, a kanyarokat pedig nem lenne ésszerű követni az autósztádának.

 

Nem messze Trentótól, a roveretoi benzinkútnál állunk meg. Éppen úgy, ahogy Sanyi tervezte. Ha nagyon erőltetné, talán még Bologna közeléig is eljuthatnánk, de nem kell sietni. Itt még találunk helyet a parkolóban, noha talán húsz kamion fér el összesen. Nem kizárt, hogy el is túloztam kissé a férőhelyek számát. Főleg, hogy a félretúrt hó is elfoglal néhány állást.

– Kaki, pisi? – nyújtózkodik Sanyi egy nagyot – Aztán főzés. Most vettem új gázrezsót, ez lesz vele a második főzésem.

A pisi, nem is rossz ötlet, magam is szükségét érzem, de mivel már este van, nem megyek be a WC-re, elég a kocsi árnyékába húzódni. Jó lenne a folyóhoz lemenni, de hiába van közel, éppen úgy, mint délután volt az Inn, lemenni itt se tudok a kerítés miatt. Nem is baj, mert a benzinkút lámpái nem világítanak oda eléggé.

Nekikészülődünk a kovbojpörköltnek.

– Vedd elő a poharakat! – adom az utasítást – minőség-ellenőrzés következik. Nem is biztos, hogy a Rajnai megfelelő a főzéshez.

– Milyen pohárból illik ezt inni? Nekem csak bögrém van.

– Szerintem bögréből. Van kettő?

– Nem baj, hogy nem egyforma? Sokáig hordtam magammal az üvegpoharat, amit nálam hagytál, de most korlátoznom kellett a cumót.

A bor ellenőrzése után összevágtam, felaprítottam a hagymát, a többi munkát Sanyi vállalta magára. Nekem csak várnom kellett, meg tölteni még egy kicsit a borból, erősen ügyelve arra, hogy vacsora utánra is maradjon legalább egy-egy korty.

– Tudod mennyire vagyunk a Garda tótól?

– Ott van a hegy túloldalán – mutatok magam elé – nem lehet messze.

– Tizenhat kilométer.

– Hú, az tényleg nincs messze. Na, de most úgyse fürödnénk.

– Miért? Mert sötét van? – adja Sanyi mosolyogva az értetlent.

– Dehogy azért…nem hoztam fürdőgatyát – tettem hozzá némi gondolkodás után.

Nehogy már a valós indokot mondjam. Mesélte Sanyi korábban, hogy Ildivel (a feleségével) voltak a tónál, de mivel azt hallották, hideg a vize, nem készültek fürdésre. Aztán láthatták, hogy mások fürödnek benne. Na, most aligha látnánk fürdőzőket. Az se kizárt, hogy be van fagyva.

 

– Kéred a laptopot? Nézd meg, van-e wifi!

Kértem, hogyne kértem volna. Odahaza napi rendszerességgel ülök a gép előtt, ha nem teszem, jelentkeznek az elvonási tünetek. Legelőbb a térképet nézegetem, különös figyelemmel a pillanatnyi pozíciónkra. Tényleg közel van a Garda tó. Reggel még ettől is közelebb haladunk el majd mellette. Vagyis nem mellette, mert a hegy elválaszt tőle. Ráadásul azon a részen még út sincs, amin oda juthatnánk. Egyébként nem is akarok most odamenni. Majd valamelyik nyáron kettecskén a párommal, ha megvesszük a lakóautót. Bár előbb lottószelvényt kellene venni, amin megnyerjük az árát.

Amíg én nézelődök, Sanyi elkészíti a kaját. Már csak hagyni kell egy kicsit összefőni. Még szerencse, hogy a babkonzerv előre meg van főzve, így nem kell túl sokat várni. Közben dokumentálja, lezárja a mai napot, én pedig a neten megnézem a leveleimet.

– Hohó! Levelem van Skóciából.

– Mit írnak?

– Mindjárt olvasom is:

 

Viszonylag könnyű itt Skóciában internethez jutni, de most először van, hogy ez az internet nem akadozik. A tervekkel ellentétben, Edinburghban vagyunk. Az első napot terv szerint Invernessben töltöttük, a folyó partján volt szállásunk, egy nagyon jó hotelben, nekem ez már luxusnak számított, még szobaszerviz is lett volna, ha akarjuk. Az első napot Invernessre szántuk, másnap megnéztük Fort Augustust. Mondjuk nem is a végállomás volt igazán érdekes, mert egy kis falu. Van jó kilátás a tóra, meg egy hatalmas apátság, de hogy mitől Fort az a hely, hát ez például nem derült ki. Viszont végigbuszoztunk a tó mellett. Első nap jó idő volt, másnap kaptunk esőt, jéggel.

Felfedeztünk egy jó kis Pubot is, összeismerkedtünk néhány skóttal, nagyon aranyos népség, ahogy emlékeztünk is rá, már első nap megkérdezték, miért nem akarunk ide költözni, úgyhogy biztos mi is szimpatikusak lehettünk nekik. A Hotelben meg magyarok dolgoznak. Persze, hogy velük is összeismerkedtünk. Az egyik két hónap múlva költözik haza Magyarországra, vele tartani is fogjuk a kapcsolatot.

 

Utána kicsit változott a terv.

Mikor megnéztük, pontosan hol is lesz a stirlingi szállás, akkor derült ki, hogy 15 km-re a várostól, és ráadásul nagyon drága. Amikor lefoglaltuk, nem pont azon a helyen jelezte a térkép, nem tudom, mi volt a gond. Viszont legalább még az utolsó pillanatban is ingyenesen le lehetett mondani. Csak nem volt helyette más, úgyhogy végül Edinburgh-ban foglaltunk szállást. Tegnap délután nagyon rossz idő volt, szél, eső, jég, este elindultunk egy kis felderítésre, tudjuk, mi hol van, ma viszont egyelőre jó idő van, most be tudunk járni mindent. Az óváros nagyon szép, a belváros viszont... én 3 és fél évet éltem Londonban, de ez még nekem is nyomasztó és félelmetes. Rengeteg bevándorló, a skótok, ahogy elnéztük, már kiszorultak a város szélére. Itt már arra se veszik a fáradságot, hogy a boltjaikra angolul kiírják, mi az. Úgyhogy nem tudjuk, milyen üzletek vannak az utcában. Még a Kebab Mahal a legjobb, arról sejtjük, hogy ott enni lehet.

 

Holnap reggel megyünk Stirlingbe. Emlékeztem rá, mintha lenne ilyen, és tényleg, egyetlen fontért egész napra ott tudjuk hagyni a csomagokat a megőrzőben az állomáson, mi meg csavaroghatunk. Szóval az egész holnapot Stirlingben töltjük, este indulás vissza Londonba. Ott még annyi dolgunk van, hogy az én bankszámlámat beállítjuk szüneteltetésre, mert megszüntetni nem kéne, de fizetni se akarok fenntartásra otthonról. Most megyünk reggelizni, az jár a szálláshoz.

A csomag megérkezett már?

 

– Milyen csomagot kérdez?

– Nem mondtam? Végleg jön, és Londonból hazaküld mindenét. Nem túl sok, mert belefér harminc kilóba.

– A mi Tamásunk jól elvan Angliában. Pék lett belőle. Vagyis nem olyan igazi kenyérsütő, inkább pizzát süt. Járnak vásárokba is. Nincs egy helyhez kötve. Csavaroghat, és ezért kapja a fizetését.

– Már Egerben is sütödés volt.

– Aha. Legalább szerzett rutint.

– A mi Tamásunk kezdettől fogva hazavágyott. Most jön haza másodszor végleg. Első alkalommal a munkatársak megkérdezték, – noha mondta, hogy végleg jön – hogy mikor megy vissza. Most nyitva hagyta a lehetőséget. Persze csak akkor megy vissza, ha itthon nem talál semmit.

– Vagyis visszamegy.

– Szerintem is. Pedig jó lenne, ha bejönne nekem ez a díszkő faragás, és magam mellé tudnám venni. Az sem ártana persze, ha ő is akarná. Viszont úgy látom, inkább már kereskedésben gondolkozik. Csak oda is papír kell, hogy előre lépjen. Eddig lépten-nyomon szembetalálkoztam üzletvezető tanfolyam-hirdetéssel, de ma már az is fizetős. Nem a munkaügy intézi.

– Látod, én se lettem kereskedő – utalt a sikertelen trafik pályázatra.

– Te már voltál. Hagy legyen más is!

– Ha beindul a kőfaragásod, nyissak egy kő boltot?

– Azt azért ne! Viszont a szállítással üzletelhetünk, mert inkább odahaza dolgoznék.

– Nem akarsz kinn lenni a Grünhildával?

– Roze-Mari. – helyesbítettem – Nehogy lelőjön a Zigmund! Beetetett engem ez a csaj, hogy nincsenek is együtt, de csak kamu volt az egész.

– Elcsábított.

– El, hogy a macska rúgja meg, de már mindegy.

– Úgy látom, nem nagyon bánt a dolog – kavarta meg az ételt, majd el is zárta a gázt alatta. – Tányérból, vagy lábosból kéred? Nem nagyon van még felszerelve a konyhám.

 

Jó nagy adag babot sikerült összekotyvasztanunk. Már csak azért ettük meg az egészet, hogy el lehessen mosogatni. A borból tényleg csak egy korty maradt. Ennyi volt a készlet.

Amíg ülepedett a vacsora, megnéztünk egy filmet, amibe bele is aludtam, de ez nem újság, hiszen otthon is rendszert csináltam a filmbe belealvásból.

– Mikor keljünk reggel? – kérdezte tőlem szokás szerint, mintha nekem kellene eldöntenem.

– Bármilyen korán, de jobb lenne világosban.

– Fél hét? Egy fél műszak alatt leérünk, és déli egy órára van a lerakó.

– Akkor legyen fél hét!

Toscana

 

Éjjel, egy alkalommal ébredtem fel. Ahhoz képest, hogy tele hassal feküdtem le, ez jó eredmény. Nem kellett kimennem, nem is tudom miért ébredtem fel. Talán elment egy kamion mellőlünk, s annak a hangja ébresztett anélkül, hogy ez eljutott volna a tudatomig. Nem tudom, de nem is lényeges az ok. Azt hamar felismertem, hogy hol vagyok. Tudtam, hogy egy kamion polcán fekszem, a szűk hely ellenére kényelmesen. Már öt év telt el azóta, hogy ilyen ágyon aludtam, de ösztönösen hozzáidomultam a körülményekhez. Amikor első alkalommal nyertem elhelyezést ilyen helyen, megszenvedtem vele. Hanyatt fekve kényelmes volt az ágy, a tető közelsége is csak addig zavart, amíg világított a lámpa. A gond akkor kezdődött, amikor oldalt fordultam, és felhúztam a lábam. Beszorultam. Néhány nap után megszoktam, hogy erősen nekifeszülök a leesés megakadályozására felhúzott hálónak, s úgy már elférek. Később a hátam fájdult meg, de az már nem az ágy hibája, hanem a hátamé. Tíz hónappal később kerültem hasonló körülmények közé, de akkor már természetesen mozogtam a rendelkezésemre álló területen. Később aludtam olyan kocsiban, ahol a hálót se lehetett felhúzni, de nem is volt rá szükség. Az öt év viszont hosszú idő, mégis emlékeztem, hogyan mozdulhatok. Semmivel sem aludtam kényelmetlenebbül, mint akár egy franciaágyon.

 

Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy úton vagyok. Dél-Tirolban töltöm az éjszakát, közel a Garda tóhoz. Régóta vágyom ide. Bár ez a helyzet nem pontosan az, amire vágyom, de közel áll hozzá, ráadásul megint ingyen. Az ellátásom költségeit nem számolom, hiszen ennem otthon is kell. Annyi a különbség, hogy a feleségem vásárol, én nem is tudom, mi mennyibe kerül.

Szerencsém van, mert igyekszem nem gondolni semmire, így sikerül hamar visszaaludnom. Amikor a Sanyi mocorgására felébredek, már világosodik odakünn. Azért tudom, mert nem egészen jól húztuk el a függönyt. Szendergésemből az ajtócsukódása ébreszt fel teljesen. Kihasználom, hogy egyedül vagyok a fülkében. Lemászok, felöltözni, megvárom, amíg Sanyi visszajön, és felkeresem a benzinkúti shopot. Az olaszoknál csakis az eladótéren keresztül érhető el a mosdó. Viszek magammal törölközőt is a nyakamba akasztva. A személyzet nem is figyel rám, amit örömmel veszek. Gondolom, látnák rajtam, ha vásárolni akarnék. Reggel fél hétkor, törölközővel a nyakamban, határozottan a bolt vége felé haladva, egyértelmű, hogy nincs velem dolguk.

A WC ülőke önmagától felnyíló, nem lehet rávizelni. Igaz, van külön piszoár, de hát vannak mindenféle emberek. A berendezők biztosra mentek. A mosdó csapja fotocellás, de nem fog ki rajtam, találkoztam már ilyennel. Akkor segítséget kellett kérnem, de már rutinos benzinkúti mosdó-használó vagyok.

Amikor Sanyi beröffenti a motort, hét óra. Csodálkoznék, mivel telt el ennyi idő az ébresztő óta, de a rutin erre is jó. Tudom, legalább 20 perc kell egy reggeli elinduláshoz. Ekkor már majdnem világos van, bár még égnek Rovereto lámpái.

– Indulhatunk?

Megadtam az engedélyt. Lassan gördültünk kifelé a parkolóból. A legutolsó parkoló kamion, egy kék ponyvás, sárga napocskás magyar. Ő is induláshoz készülődött. Soha nem láttuk egymást korábban, nagy valószínűséggel ezután se fogjuk, de intünk egymásnak, hiszen mégis atyánkfiai vagyunk itt, a nagy idegenben. Ha este látjuk, megosztottuk volna a vacsoránkat is vele. Feltéve, ha nem akart volna valamit ránk sózni. Mert a nyomulós figurákat ki nem állhatom sem én, sem pedig Sanyi.

Brenner felől összefüggő kocsisor jön lefelé, meg kell állnunk a kijáratnál. Nem értem. Mindenki most indult el, amikor mi is fel akarunk hajtani a sztrádára? Az imént üdvözölt Waberer’s-es kolléga is felzárkózik mögénk, mire sikerül elindulni.

 

Teljesen frissen, üdén bámulok bele a reggeli forgalomba. Számolgatni kezdem, mennyi idő, mire járatlan vidékre érünk. Itt, ahol most haladunk, kétszer is jártunk már. Ismerősek a két pályatest közti műszaki átjárókat elzáró betonakadályok, a rozsdaszínű, dupla korlátelemek, melyekről nem tudom eldönteni, hogy barnára vannak-e festve, vagy tényleg rozsdásak. Figyelem az esernyőváz-szerű szőlőkarókat, melyekről hosszú vesszők ágaskodnak mindenfelé. Itt még nem metszettek. Pedig itt lenne már az ideje. Nem vagyok ugyan szőlősgazda, de ennyit azért tudok. Sanyi többet ért hozzá, de nem hozom szóba a dolgot, mert valahogy most nincs kedvem beszélgetni. Éhes ugyan nem vagyok, de egy kávé jól esne. Vagy talán nem is a kávé hiányzik, csak a kávézás. A megszokás nagy úr. Meg tudom persze szokni azt is, hogy nem iszom kávét, hiszen korábbi útjainkon is kibírtam, pedig kétszer is 13 napig tartott az út. Volt ennél egy még hihetetlenebb dolog is az első utamon. Tudni kell, hogy imádom az édességet, és nem ismerek mértéket. Ha egy tábla csokit kibontok, azt egy lendülettel betermelem. Egy hétig tudatában voltam, hogy a felső polcon ott van egy tábla tejcsokoládé, és ennek ellenére nem nyúltam hozzá. Na? Ez már példaértékű önmegtartóztatás.

– Ez meg mi a csuda? – szólalok meg önkéntelenül, amint rácsodálkozok egy furcsa hangfogó falra.

Kicsiny fekete üvegtáblák, hálóba rakva, de végeláthatatlan hosszúságban. Több kilométeren át.

– Volt eszembe, hogy mondom, de úgy gondoltam, hatásosabb, ha magad fedezed fel.

– Olyan, mintha napelemek lennének.

– Szerintem is az. Kb. 3 kilométer lehet.

– Tudod mi jutott róla eszembe? Gyerekkoromban Ipolyiéknak volt melegágy. Nem volt még akkor divatban a fóliasátor, csak deszkaszegély volt az ágyások szélén, és üveggel lefedve. Úgy nézett ki, mint a veranda ablak. Micsoda élvezettel törtük össze az üvegtáblákat!

– Nézzek, valami kidobnivalót?

Erre nem lehet mit mondani, hiszen nem volt komoly a kérdés. Régen voltam már gyerek, s azóta megtanultam, hogy tetteimnek a következményét magamnak kell vállalnom. Anyu nem fogja kifizetni az okozott kárt.

 

Háromnegyed nyolc lehetett, amikor kiértünk a hegyek közül, s elénk tárult a síkság. Mindenek előtt Verona városa, a repülőterével, keleti szélén azzal a hatalmas toronnyal, ami alatt hiába vártuk ki a raktárosok ebédidejét, mert mégsem ott rakodtuk a színes prospektusokat, amit aztán Angliába, a Royal Mail swindoni bázisára kellett fuvarozni.

 

Elértük az autósztráda kereszteződést. Keletre Velence, nyugatra Milánó, délre Bologna. Ez utóbbit választottuk. Immár nem követtük a fiume Adige völgyét. Azért se, mert itt már szó nem volt völgyről. Egyébként pedig a folyó az Adria irányában kanyargott tovább keletre, mi pedig délnek tartottunk, hogy ismét átvágjunk egy hegyvonulaton. Hamarosan elértük a Pó-t. Nem csak ráfogtam egy folyóra, ez tényleg a Pó. Figyeltem a táblákat, s azt fedeztem fel, hogy reggel óta a harmadik tartományba lépünk be. Trento-ban ébredtünk, majd a Dolomitok közül kiérve átléptünk Veneto-ba. Most pedig a Pó hídjánál elértük Lombardiát. Csak mint érdekességet említettem ezt, hiszen semmi jelentősége. Ez csak olyan, mint nálunk a megyék. Előfordult velünk már, hogy ennyi idő alatt három országban jártunk

Bologna előtt letértünk arról a sztrádáról, amin korábban már jártam, csak éppen ellenkező irányban. Sok mindent nem láttam, mert volt akkor egy kis köd. Most, ezzel az irányváltással keresztül is értünk a Pó síkságon. Itt nem annyira széles, mint a torkolatvidéken. Hegyek közé kapaszkodtunk. Nem akkorák, mint az Alpok, nem is olyan sziklás, mint a Dolomitok. Ezeket a hegyeket erdő borítja. Most figyeltem csak fel arra, hogy már a síkon is csak egész vékony volt a hólepel. Itt az erdőben csak nyomokban található, néhol kilátszik alóla az avar. Hiába emelkedünk, azért mégis csak dél felé tartunk. Előfordul ugyan Rómában is hó, de nem jellemző.

A mai első alagút két kilométer. A második, ha a kicsi megszakításokat nem vesszük figyelembe, talán öt is meg van. Azután sorjáznak még egy jó darabon. Olyasmi a környék, mint Szlovénia. Nem is! Inkább, mint az adriai oldalon Riminitől délre egészen „ a csizma sarkantyújáig” közben átlépünk Toscana-ba. Érintettünk még egy tartományt, de nem maradt meg bennem a neve.

Nem telik bele egy óra sem, és átkeltünk az Appenin hegységen. Na, itt tárul elénk az a nevezetes toscan táj. Szőlő, meg szőlő mindenfelé, elszórt tanyák, kicsi falvak, oszlop tuják, meg a jellegzetes mediterrán fenyők. Itt már nincs hó, de azért tél van. Bizonyára szebb lehet ez a vidék is nyáron. Bár, úgy tartom, jobb ilyenkor világot látni, mert legalább a lombok nem akadályozzák a kilátást. Gyönyörű a rálátás Firenzére, amint ereszkedünk le a hegyről. Na, ezt a várost szívesen megnézném közelről, de nem itt van dolgunk. Nem tudom, merre megyünk majd Livornóból, de örömmel vennék itt egy fél napos csavargást. Most csak az autópályáról meresztem a szemem, de mint ahogy Veronából se sokat láttam, meg Innsbruckból sem…talán mégis igaza van annak, aki kiröhög – mondván – hogy nem látok semmit?

 

Na, még egy óra talán az út, és ott leszünk a tengernél. Nem volt hosszú ez a kirándulás, bár még fogalmam sincs, hol a vége. Sanyinak is csak egy műszak Erfurttól idáig. Biztosan lesz délután alkalmunk megáztatni a lábunkat. Egy pisai kirándulást is örömmel vennék. Csupán 16 km.

Livorno

 

Alig volt még 11 óra, amikor megérkezünk a célhoz. Várnunk kell két órát, de Sanyi tesz egy próbát, hátha előbb leszedik.

– Nincs szerencsénk – mondja, amikor visszajön az office-ből – Azt mondja az olasz, hogy majd ebéd után következünk.

– Szerintem fogjunk hozzá most, hogy hamarabb végezzünk! – próbáltam tréfára venni a dolgot.

– Nem jó, ha a mi ebédünkhöz igazodunk, hiszen előbb reggeliznünk kell!

Mit tehettünk hát? Hozzá fogtunk enni.

Éppen egy napja kamionozok, s ez idő alatt nem vásároltunk. Ebből következik, hogy kénytelen vagyok a Sanyi készletéből reggelizni. A kenyér még hazai, de a vákuumfóliás felvágott, meg a margarin már német beszerzés. Savanyúság helyett tormás majonézzel ízesítem a „szenyát”.

Beüzemeljük a laptopot, hogy megnézzük Livornót a guglimapon. Semmit nem tudok erről a városról. A név alapján első hallásra Svájcba helyeztem. Nyilván azért, mert Lugano, és Locarno városok nevére emlékeztet. Tengerparti város, de a raktárnál – ahol várakozunk – semmi nem utal a tenger közelségére. Amit eddig láttam olyan, mint amiből 12 egy tucat. Vagyis semmi jellegzetes.

– Nézd csak! – mutatja Sanyi a térképet – erre a legrövidebb az út a tengerhez.

– Annyi csak a gond, hogy ott a kikötő. Válts át utcanézetre! Nem biztos, hogy le tudunk menni gyalog a vízhez.

Sokáig kerestük az ideális kiránduló útvonalat, de nem találtuk. Abban megállapodtunk, hogy ha itt végeztünk, elmegyünk Pisa-ba. A ferde tornyot meg kell néznem!

Már az olaszoknak is letelt az ebédidő, de még mindig nem tudtam, hol megyünk le a vízhez. A kikötőtől északra a parton, hosszan magán üdülők sorakoznak. Biztos van köztük egy ösvény, de nem tudjuk hol letenni a kocsit. A kikötőtől délre kellene inkább sétálni egyet. Van ott egy téglaerőd, aztán csónakkikötő, strand, meg a sétányon egy több száz méteres kőkorlát (már megint kibújt belőlem a műköves) Ez a része szép a városnak. Nem olyan, mint ahol először „bolyongtam”, ahol el is tévedtem a sikátorok közt virtuálisan. Amikor mégis lejutottam a kikötőhöz, téglafallal találtam szembe magam, de még járdát se építettek a gyalogosok számára. A déli részre kell eljutni! Jelenlegi pozíciónktól 6-7 km. Ez nagyon sok. Próbáltam találni kamionnal elérhető közelebbi grundot, de nincs. Rengeteg parkoló van a városban, de csak kis kocsik számára. A kikötőbe pedig nem mehetünk be, ha nincs ott dolgunk. Ez, reménytelen. Hajdanán Calaisban sétáltunk ennyit, de most nem szeretnék 14-15 km-t gyalogolni.

– Kérjünk segítséget a helybéliektől! – javasolta Sanyi, mikor már a rámpához tolatott, s az olasz srácok ott tébláboltak a rakományunk körül.

Nem kellett ezt az ötletet komolyan venni, hiszen nem tudunk velük kommunikálni. De azért, mielőtt elbátortalanodtam volna, tettem egy próbát.

– Szkúzi! Kome ariváre al máre?

A fiúk összenéztek, majd egyszerre hárman mutogatták a helyes irányt, s közben egymással vitatták meg, hogy lenne nekünk könnyebb odatalálnunk.

Sanyival összemosolyogtunk, mivel egy szavukat se értettük.

– Ezt jól megkérdezted. Kérdezd meg, ha már ilyen perfekt olasz vagy, hogy a kamionnal oda tudunk-e menni?

– Kamion?

– No, no…

A többit nem értettem, de egyikük a föld felé mutogatott, s ebből azt következtettem ki, hogy a kocsit itt kell hagynunk.

– Én nem gyalogolok annyit – döntöttem el – Meg van már a következő fuvar? Majd megnézzük a tengert valahol út közben.

– Azt mondta a főnök, csörögjek rá, ha leszedtek. Akkorra kiderül, hová kell mennem. Egyelőre úgy néz ki, valahol Milánó közelében lesz a felrakó. Nem kizárt, hogy csak hétfőn. Találd ki, hol töltsük a hét végét! Bár, ha sikerül még ma este, akkor holnap még mehetünk, csak vasárnap kell leállni.

– Mi alapján döntsek?

– Na jól van, akkor inkább várjuk meg, mi a délutáni kötelező program. Ha még ma fel kell rakodni, ugrott a Pisa is, mert nem lesz rá idő.

 

Amíg mi az udvaron tervezgettük a programot, az olaszok targoncával rohangáltak a pótkocsinkon. Nem láttuk ugyan, csak a kocsi mozgása jelezte, hogy közlekednek rajta.

– Ezek végeznek mindjárt. Meglepően gyorsan dolgoznak. Hamarosan mehetek a papírokért. Tényleg! Gyere be velem az irodába! Van ott egy olyan csodaszép szinyorina, hogy a szavad is elakad, ha meglátod. Talán még a Grünhildádtól is szebb – tette hozzá mosolyogva.

 

– Nem is láttad Grünhildát. Nem ez a neve, de mindegy. Egyébként nem nyerne szépségversenyt, túlkoros is hozzá, de olyan kisugárzása van, hogy …hogy nagyon – nyögtem ki végül ezt a semmilyen hasonlatot, mert nem találtam a megfelelő kifejezést. – Egyébként a szépség önmagában kevés, nemrég láttam egy kissé vaskos testalkatú, de egyébként nagyon szép babaarcú lányt a buszon, de ahogy beszélt, kiábrándított.

– Megszólítottad?

– Dehogy. Volt vele egy kis girnyó csaj, azzal beszélgettek. Volt eset, amikor a szóhasználata volt felháborító egy szép nőnek, de ennek inkább a hangja volt kiábrándító. De még az is, ahogy mozgatta azt az alapállásban szép száját.

– Na, elkéstünk. Ott megy. – intett fejével egy, az udvaron átvonuló tünemény felé.

Lehetett úgy 50 kiló, nem túl magas, talán 160 cm, mint egy átlagos nő. Egy pillanatra ránk emelte tekintetét, de attól a szénfekete csillogó szempártól megdobogósodott a szívem. Tépett fekete haja szándékosan összekócolva, rövid dzsekije alól kilógott a kötött pulóver, amely követte a fenekének a domborulatát. Hosszúszárú lovaglócsizmájától csak egy rövid rész látszott a combjából, amin vékony fekete harisnya feszült. Olyan, amit néhány – a maga szépségét túlbecsülő – nő nadrág helyett visel. Van annak neve is, de nem tudom.

Lényeg, hogy jól megbámultam, amint odament, a kis Lanciájához, ami már a közeledtére villantott a négy irányjelzőjével. Beült és elment.

– Elvihetett volna a tengerpartig, hogy csak visszafelé kellene gyalogolnunk.

– Miért nem mondtad neki? Te tudsz olaszul.

Mivel most már nincs értelme bemennem az irodába, visszaültem a kamionba és vártam, hogy mehessünk. Lelki szemeim előtt lebegett az iménti látvány. Mély nyomot hagyott bennem.

Odahaza naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.

Egyszer viszont tényleg szépet láttam.

Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.

Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.

 

Nem emlékszem, hogy volt ez fiatal koromban, de mostanában egy szép nőt szemmel is élvezettel simogatok végig. Megesett már az is, hogy versírásra inspirált a látvány.

 

Kósza gondolat

 

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.

Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Mobil telefonját az arcához emeli.

Lábát összefonja, majd ide oda tipeg

Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

 

 

Ahogy üldögéltem a kamion anyósülésén, hallottam a hátam mögül a targoncák dübörgését, éreztem, amint billegtetik mozgásukkal az egész járművet. Aztán rövid csend következett, majd egy erősebb billenés amint Sanyi kinyitotta az ajtót, és felkapaszkodott a lépcsőn. A kezében tartott papírokat egyelőre az ablakba dobta, beült az ülésbe, és indított. Kicsit előre gurult, kiszállt, hátrament becsukni az ajtót.

– Mehetünk! – mondta, amikor ismét beült a helyére.

– Hová?

– Valahol a kikötőben biztosan félre tudunk állni egy félórára.

– És utána?

– Megnézzük a ferde tornyot, aztán irány Milánó!

– Hagyjuk most a tengert! Annyira nem fontos. Megnézegettem a várost a térképen. El lehetne tölteni egy hétvégét, de nincs egy rendes parkolójuk. Csak a víz miatt nem kell lemenni a partra! Merre megyünk? Amerről jöttünk?

– Arra kerülnénk. Itt megyünk fel északnak egyenesen. Pisaig nem is megyünk fel a sztrádára.

– Jártál már ezen az úton? Rálátni a tengerre?

– Aha.

– Elég annyi. Fürödni úgysem akarunk.

– Akkor Pisa?

– Igen, Pisa. Majd megállunk az út szélén – vigyorogtam a félreértésen alapuló humoromon.

 

Sanyi vette a lapot, de nem reagált. Sikerült kikeveredni a városból. Az út száma S -15, tehát jó felé haladunk. Jobbra, tőlünk nem messze fut a sztráda, de ezért a 16 kilométerért nem hajtunk fel rá. Egyelőre nem is nagyon kell figyelni, elég lesz akkor, ha átkelünk az Arno-n, utána egy kis patak fölött keresztezzük a vasutat, s majd ezután kell jobbra lehajtanunk.

Nagyon jó ez a GPS, hiszen előre be lehet tanulni a navigációt. A helyszínen már csak megerősítjük az elképzelésünket, nem ott kell a forgalom sűrűjében dönteni. Bár néha felül kell bírálni, de mégis nagy segítség.

– Majd figyeld a kőfaragásokat, hátha tanulsz valamit a régi taljánoktól. A fényképezőt hozzad! Tényleg! Ha nem jöttél volna el velem, most dolgoznál?

– Tél van. Nem hiszem. Hacsak valami műhelymunkát ki nem talál a főnök.

– Mégis csak jobb csavarogni, mint ott savanyodni a műhelyben. Nem?

– Nem olyan sokat vagyunk a telephelyen, inkább kint vagyunk terepen. Ebből a szempontból jó munkahely. Néha nagy elégtétel a számomra, amikor a helyismertemre, a navigációs készségemre kell a brigádnak hagyatkozni. Járok néha ismeretlen helyeken, de sokszor olyan helyre megyünk, ahol már jártam korábban. Mont például Edelényben, ahova egyszer a nővéremmel vittünk segélyt az árvízkárosultaknak.

– Azt mesélted. Akkor esett szét a Hyundai vízpumpája.

– Aha, akkor. Azért azzal is mázlim volt. Széteshetett volna odafelé félúton, megrakottan is. Ehhez képest Nyárádnál fedeztem fel, hogy valami gond van. A tardi elágazásnál álltam le. Bár, ennyi erővel haza is érhettem volna! Az még nagyobb mázli lett volna.

– Vagy, ha szét se esik.

– Hát, igen. Szóval voltam a céggel kirándulós munkán ott is. És tudod, nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is. Megfordult akkor a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

 

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

 

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak. Épp úgy, mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

 

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől hoztam a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

 

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít.

 

Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

 

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy a tapolcai munka során Roze-Mari megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

 

– Figyelj! – szólt rám Sanyi – Itt vagyunk mindjárt. Nehogy eltévedjünk, mert itt még én se jártam.

– Az nem számít. Én el tudtam ott is tévedni, ahol már jártam, csak első alkalommal rosszul tájoltam be magam. Ráadásul – mint a Matyi kolléga mondta – mindez a saját falumban történt.

 

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen 13 évig jártam oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.

Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.

Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.

A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.

Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.

Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.

– A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!

Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.

– Mi nem rendeltünk semmit.

Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.

– Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.

– Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.

Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.

– Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!

Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.

– Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.

A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.

– Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?

Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az Internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!

Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.

– Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!

– Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.

– Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!

– Itt már jártunk.

– Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.

– Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.

– Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.

Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.

– És ez?

– Hááát…

Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.

– EZAZ!

Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.

Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat ;)…a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

 

Elhagytuk Pisa-t. Ha nem tanulmányoztam volna a térképet, azt gondolnám, túlszaladtunk. De semmi gond, itt van lehetőség lehajtani a főútról. Lemegyünk jobbra, aztán ott, hosszú egyenes szakaszon, még az imént látott patakon is át kell mennünk. Balra fasor, meg szántóföldek, jobbra telephelyek sora, de a kapuk közt nincs annyi hely, hogy egy ekkora szerelvénnyel leparkolhassunk. Marad tehát az eredeti elképzelés, be kell mennünk a fizető parkolóba. Gondolom, Sanyinál van pénz. Már csak azért is – jut ekkor eszembe – mert kaját is vennünk kell. Nem tudom, meddig utazgatok vele, de nem érzem jól magam attól a gondolattól, hogy ő tart el. Noha, ezt korábbi útjainkon is úgy oldottuk meg, hogy utólag adtam neki költségtérítést. Legalábbis a kéthetes utakra. Az első után többet, a második után már annak csak a felét. Megtanultunk spórolni. Ez a spórolás ott csúcsosodott ki, amikor a bregenz-i főpályaudvar előtt üldögéltünk a padon, és arról álmodtunk, hogy ha lenne 10 eurónk, elvonatoznánk Lindauba. De sajnos csak egy ötösünk volt. A tankolásra és útdíjra is csak következő napon küldtek a cégtől. Ez most már nem az a munkaadó. Remélem, nem lesz hasonló kényszerpihenőnk!

Pisa

 

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.

A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.

A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe az időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

 

Nem érzem azt a boldog elégedettséget, amit egy ilyen találkozástól elvárhatnék. Majd később.

Furcsa, hogy éppen egy közlekedési vészhelyzet jut eszembe. Alkalmam is nyílik elmesélni, hiszen Sanyi kérdéseket intéz felém.

– Na, ilyeneket gondoltál faragni Grünhildának?

– Akár ilyeneket is, de nem ilyen sokat. Öcsém! – ámulok el, amikor körbeforgok a téren, és szemügyre veszem a többi épületet is.

Mert a híresség csak egy harangtorony, de tartozik hozzá egy Dóm is. A mögötte álló kerek épület nem is tudom micsoda. Majd később tanulmányozom a kapunál elvett prospektust, abba biztosan bele van írva. Az a hosszú épület, ami az útról eltakarja ezt a gyönyörűséget, kevésbé díszes.

– Itt lehet élvezkedni a kőfaragóknak mi? – kérdez Sanyi ismét, miközben az arcomat fürkészi, hogy lássa a látvány okozta hatást. Nem igazán van megelégedve, s ezt szóvá is teszi.

– Nem látom rajtad az izgatottságot. Tetszik egyáltalán?

– Várjál! Majd később, ha leülepszik bennem. Ezt még meg kell emésztenem! Tudod olyan ez, mint amikor Szentendrén jó tempóban haladtam a négysávoson befelé a városba, és elméláztam. A laktanya előtt van egy balra fordulási lehetőség, de nincs kanyarodó sáv. Persze miért mentem volna a külső sávban? A szembejövők miatt, megállt a sor. Én csak arra figyeltem fel, hogy iszonyatosan közeledünk az addig előttünk haladó kocsihoz. Fék! Szó szerint beleálltam a fékbe. A kocsi elkezdett ficánkolni alattam. Éreztem, hogy itt már reménytelen a megállás. Korábban nézegettem a tükörbe, tudtam, hogy jön egy kocsi a külső sávban, de nincs túl közel. Erről persze ekkor már nem volt idő megbizonyosodnom. Reméltem, hogy azon is van fék. Kicsaptam a kormányt a külső sávba, de azt nem tudom, mi történt ennek hatására mögöttem. Az ütközést sikerült elkerülni.

– Nem ijedtél meg? – kérdezte azonnal a mellettem ülő szomszédasszony.

– Várjál! – mondtam – Majd mindjárt. Nem volt rá idő.

És valóban. Amikor már meg lehetett volna nyugodni, akkor tört rám a heves szívdobogás. Akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltunk. Azóta már kétszer is megtapasztaltam, hogy egy kicsinek tűnő ütközés is mekkora kárt tud okozni.

– Most nem közlekedünk, van időd nézelődni. Nem sietünk, nem is megyünk neki senkinek. Felmenjünk a toronyba?

– Most erre mit mondjak, hogy majd legközelebb? Fel hát, de előbb hagy nézzek szét! Nahát! – adok hangot csodálkozásomnak – ez a torony ferdébben áll, mint gondoltam, de nem is csak ferde, hanem görbe. A közepén is van egy kiigazítás, a harangok szintje pedig már egyenes.

– Nem olvastál az építéséről? – pirít rám Sanyi a tájékozatlanságom miatt. – A negyedik szintnél száz évet vártak, mert már akkor megbillent. Utána megpróbálták kiegyensúlyozni, de csak ennyire sikerült. Sőt, később még ferdült.

 

Körbejártuk a teret. Az utcát elzáró hosszú épület valójában temető. Láttam már temetőt, aminek volt árkádos, vagyis fedett része, de itt berakták egy épületbe. Mindezt azért tudom, mert megnéztem a prospektusban.

– Na nézd már! Mi még megszóljuk az úri cigányokat, akik pavilont építenek a síremlékek fölé. Itt az egész temetőt tető alá rakták. Biztosan innét vették az ötletet.

– Jobb helyen a templomot építik a temető fölé.

– Valóban. Olyan is van. Na, nézzük csak mit ír a prospektus! Mi az a nagy kerek épület? Magyarul persze nem írja. Azt mondja, hogy mit tudom én milyen Capelle. Ez egyértelmű, kápolna. Annak elég nagy, de ha az, akkor legyen! Sétáljunk el arra is! Nahát! A katedrálisnak a háta van a torony felé. Emez az oldal az eleje. Öcsém! Ez tök jól néz ki. Ennyi oszlop! Itt lehetett faragni a mestereknek néhány éven át. Főleg, hogy még gépük se volt hozzá. Na! Látod már rajtam az izgatottságot?

– Aha. Most már látom. Menjünk a toronyba?

– Naná! Mehetünk.

 

Egyik korábbi utunkon a ljubljanai fellegvárban bolyongtunk. Megnéztük a vár kápolnáját, bekukucskáltunk a kisablakon oda, ahol az első magyar felelős kormány miniszterelnökét tartották fogva 1849-ben a Habsburgok, de beljebb nem mentünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nem ér annyit a vár belseje. Na, meg ott van a mi Halászbástyánk. Ott többször is megcsodáltam a panorámát az alsó szintről, de azért nem adtam pénzt, hogy 3-4 méterrel magasabbról láthassam ugyanazt. Itt most nem vált be ez a fukarkodás, mert már a tér is fizetős volt. Egyébként pedig örülhetek, hogy van ez a lehetőség, mert nincs ám ez mindig. Állítólag, a torony dőlése, nem állt meg. Így rengeteg munkával járt alatta megszilárdítani a talajt.

– Remélem, nem dől tovább. Nem állnám meg nevetés nélkül, ha velünk dőlne el.

– Csak nem tán!

– Pesten – kezdtem megint másról beszélni – van egy építmény a Nemzeti Színház mellett. Olyan, mint állítólag a Bábel tornya volt, csak kicsiben. Körbe-körbe megy a lépcső, a tetején meg nincs semmi. Még kilátópontnak se lehet nevezni, mert a közelben lévő Lágymányosi híd sokkal magasabban van. Vagyis nem tudom, mire való az az egész, de nem álltam meg, hogy fel ne menjek.

 

Itt se kellett megállnom, hogy fel ne menjek, csak meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csoport, amit egy kalauz felvezet.

– Te figyelj! – folytattam a csacsogást, miközben már a márványlépcsőkön kerengtünk fölfelé – Itt hogy javítják a lépcsőket?

– Gondolom, faragnak másikat, és kicserélik.

– Nyilván, de hogy állítják be? Szemre? Aztán meg jön a főnök, hogy: „rátettétek a vízmértéket?”

 

Bevallom, sok ez a hét emelet. Ráadásul nem is olyan panorámás ám, mint gondoltam. Noha ránézésre sem egy kecses építmény, de azért mégis meglepett, hogy milyen szűk a belseje. Iszonyatosan vastagok a falak. Nem is tudom, miért csodálkoztak, hogy nem bírta a talaj.

Fenn álltam a ferde torony tetején. Kívül, belül korlát, mert a harangok fölött nincs ám tető, hanem nyitott az egész. Biztosan azért, hogy odafenn az Úr is hallja a harangszót. Állítólag mind a hét harang be van hangolva. Ezek szerint, akár zenélni is lehet rajtuk. A harangok alján körbefutó szalagdíszben a horogkeresztet vélem felfedezni. Találkoztam már ezzel a jelképpel görög templomban is. Ez valójában napszimbólum, csak a mi agyunkban azonos a nácizmussal. Nem ez az egyetlen, amit ordas eszmék lejárattak. Valójában a náci karlendítés is „ave ceasar” üdvözlés az első birodalomból (Róma) Nálunk például kerülendő kifejezés a „kitartás”, mert így köszöntek a nyilasok, akik miatt az Árpádsávos zászlót is fasiszta jelképnek próbálják beállítani egyes politikai körök.

Sanyi fotózott, majd átadta a gépet.

– A papáról is egyet!

Azt gondoltam, hogy majd jól körülnézek, de annyira mégse magas ez a torony. Annyi eszük legalább volt a város építészeinek, hogy nem húztak fel toronyházakat. Viszont, hiába álltam a padló magasabb oldalára, a tenger felé, nem láttam semmit a Dóm takarása miatt. Kelet felé lehet nézelődni, de Firenze túl messze van. Csak a távoli hegyek jelzik, merről jöttünk délelőtt. Északra is hegyek zárják a látképet. Arra majd még ezután megyünk. Dél felé nem nagyok a tengerparti hegyek, azokat inkább csak sejtem így 20 kilométer távolságból, mintsem látom. Amit látok arrafelé, a repülőtér meglepően nagy forgalma. Ez csak egy kicsi, helyi reptér, nincsenek nagy gépek, a kicsikből viszont sok.

Megint beugrik egy emlék. Sanyi szorgalmasan fényképez, de nem is figyelek rá.

A csepeli időszakomra gondolok, amikor még nem találtam munkát, csak ültem a tizediken az ablak előtt, és néztem a Ferihegyre leszálló gépeket. Írtam is róla egy borongós hangulatú jegyzetet, miszerint úgy érzem magam, mint egy repülésirányító. „ülök a toronyban…” Aztán írtam még egy másikat is:

 

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.

A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

 

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztorkutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

 

Mindez tegnap volt. Most itt ülök a helyemen órák óta, már fáj a nyakam. Odakünn esik az eső. Pest felől van egy halovány felhőmozgás, de alig üt el a szürkesége a háttértől. Az utcazajra kicsit most ráerősít egy repülőgép, de aztán elnyomja egy sziréna hangja. Mindez mégse hat kedvezőtlenül a hangulatomra. Anyámmal beszéltem telefonon, aztán a bátyámmal. Gyerekkori barátom hívott, hogy nézzem meg a Neten, ki írhatta azt a szívbemarkoló cikket az apja elvesztéséről. Nincs név, de a tanító nénink van benne megnevezve, s a falu is egyértelműen felismerhető. Az imént nézegettem a fiam fotóit. Ez az első Karácsony, amit 31 év alatt nem együtt töltünk. Nem tervezte, hogy hazajön. Nem is várom el tőle, hiszen nagyon sok az az 1700 km. Éppen négy hónapja, hogy barátnőjével Londonba utazott. Most jutottak el odáig, hogy állandó munkájuk van mindkettőjüknek. Anyagilag éppen a tegnapi fizetéssel lettek nullszaldósak. Jól néznek ki a képeken. Nem soványak, még egy automata blokkját is mellékelte a fiam, miszerint éppen ideális a testsúlya. Fodrászhoz ugyan nem ártana elmennie, de ezzel együtt elégedett vagyok velük.

 

– Fordulj már erre! – szól rám Sanyi – Ne a hátadat fényképezzem! Nagyon elméláztál. Na jó, hogy felmásztunk?

– Jó. Tudod, valamikor azt gondoltam, hogy engem nem érdekel Párizs. Aztán amikor elvittél, és ha csak 10 kilométerről is, de láttam az Eiffel tornyot, annak mégis tudtam örülni. Aztán ugyanazon az úton jártunk Sinsheim-ben a Technika Múzeumban, amiről könnyen lemondtam volna, mégis nagyon örülök, hogy megnéztük. Biztosan emlékszel, hogy a második utunkon Brüsszel felé kerültél a kedvemért. Nem láttunk ugyan semmit a városból, csak egy város volt messziről. Olyan, mint akármelyik másik, de mégis örülök, hogy arra mentünk. Nem is a látvány miatt,

– Hanem a tudat, hogy ott jártam – mondtuk egyszerre mindketten, majd ezen egy jót nevettünk.

Olyan ez a szólás már köztünk, mint, hogy félóra séta jót tesz a szívnek, vagy mint ahogy családon belül rajzfilmekből szoktunk idézni, ha okot találunk rá.

– Jól körül néztél? – kérdezte, arra utalva, hogy akár mehetnénk is.

– Mehetünk! Egyébként a gyerekeken járt az eszem – mondtam már a lépcsőn lefelé menet – azon gondolkodtam el, amikor kimentek Angliába.

– Nem igazán értem mit beszélsz. Majd inkább akkor mond, ha leértünk.

 

Nem időztünk sokáig, de nem is órával mérik az élményt. A már említett észak-dunántúli kirándulásomon sem töltöttem többet a veszprémi várban egy óránál, mégis nagyon megmaradt az emlékezetemben. Talán a sok fénykép is belejátszott ebbe. Itt is készült néhány, de egyébként se fogom elfelejteni ezt a röpke kirándulást. Meg aztán nem is nagyon érünk rá, mert lejár a parkolójegyünk, ami kamionnak, vagy busznak elég húzós. Jobb lenne, ha nem kellene ráfizetni. Inkább keressünk egy jó pihenőt a hétvégére!

Milánó felé

 

 

– Szép ez a Toscana – jegyeztem meg, már az autópályán. – Azt mondják, az angolok, hogy van még ott középen egy nagyon szép ország, ahol nagyon kedvesek az emberek. Azt is szívesen megnézném. Biztosan nem is ismered.

– Magyarországra gondolsz?

– Arra.

– Hiszen még öt napja sincs, hogy eljöttél.

– Nem baj. Már szívesen hazamennék. Ja! Az angolok! Meséltem már a menyem sztoriját az öreg utazókkal? Na, mindegy, legfeljebb elmondom megint.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. Ági kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a róla, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat. A névtáblája alapján legfeljebb skót.

– Italy, Malta?

– No, no. Greece

Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy Ági minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.

­– Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja, hol van.

– Talán mégis.

– Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.

– Poland?

– Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.

– Nem fogják elhinni.

– Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.

– Magyar vagyok.

– Tényleg nem hiszem el – mondja az asszony.

– Pedig igaz, Magyarországról jöttem.

– Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?

– Viszontlátásra.

– Good morning?

– Jó reggelt.

– Tényleg magyar – fordult a férje felé, aki úgy köszönt el gitóltól, hogy:

– Kezetcsokolá

 

– Ez nagyon jó – mondja Sanyi – de biztos, hogy angolok voltak? Azokról nem hallottam még olyat, hogy kedvesen elbeszélgettek.

– Nem is meséltek hasonló esetet többet. Nincsenek elragadtatva az angolokkal, bár nem sokkal találkoznak, mert szinte mindenki idegen Londonban, Londonisztánban. Volt még egy aranyos eset, de az már Prágában történt.

Az egyik étterem előtt a behívó ember angolul méltatta a gulyást a turistáknak. Speciális cseh ételnek mondta, de hozzátette, hogy magyar eredetű. Ágit szúrta ki a tömegből, és őt győzködte leginkább. Aztán megkérdezte, hogy honnét jött. Aztán fogta a fejét, hogy „miért hagyta, hogy ennyit beszéljen. Ekkor Ági elővette az igazolványát, amiben ott áll a neve: Gulyás.

– Azért a csehek tudnak jó gulyást készíteni. Knédlivel – emlékeztetett Sanyi arra, amikor a német határnál kóstoltam meg ezt az ételt, s ittam hozzá egy korsó Kozel sört, ami alig fért be a knédlire.

– Igaz. Nekem jobban ízlett, mint amit otthon szoktam enni. Marhapörköltet tunkoltam azzal a híres párolt tésztával. Nálunk a gulyás, krumplileves disznóhússal. Egyszer zavarba is jöttem, amikor az iskola étkezőjében együtt ebédeltem a lengyel delegációval, és az ogrodzieniec-i várkapitány – aki egy szimpatikus fiatal nő volt – megkérdezte, hogy ez volt-e a gulyás? Én krumplilevesnek azonosítottam be. Bene Ildi, az akkori kultúrigazgatónk sietett a segítségemre azzal, hogy rábólintott.

– Na, akkor most fogjad a laptopot, és keress egy helyet, ahol megállunk megnézni a tengert. De ne legyen túl messze, mert egy óra múlva besötétedik.

Lázas keresésbe kezdtem. Görgettem az egeret az autópályán, hogy találjak egy pihenőt, a közelben.

– Itt lesz is nem messze egy egészen kicsi. Két kamion fér el. Csak az a kérdés, hogy ki tudunk-e mászni a kerítésen. A part lehet kb. két-három kilométer, ha el nem tévedünk az utcákban. Gondolom, járda sincs sehol. Jó lenne kaját is venni. Ez viszont nem is igazi város, inkább üdülőövezet. Aligha van Tesco.

– Tesco sehol nincs olaszban. Nem érdemes megállni. Mire lesétálunk a tengerhez, este lesz. Menjünk tovább, legalább a márványbányát megláthatod még, ha csak menet közben is.

– Na! A csomópont után van egy rendes pihenő. Ott kereshetünk boltot!

– És a tenger?

– Az kicsit már távolabb van. – válaszoltam lemondóan – Nézd csak! Ezen az oldalon meg horgász tavak vannak? Mi a csoda az ott? Olyan, mint egy lelátó. Itt lett volna a kis parkoló.

– Itt pedig darálják a márványt. Megálljunk? Viszel haza belőle műkövet csinálni?

– Amikor voltunk kutyatápért Aubigniben, és kiküldtek a Purinától bakancsot venni…

– Aha. A tüzépre.

– Ott, ahol a benzinkútnál az volt írva a gázpalackra, hogy buta. Ott megfordult a fejemben, hogy venni kellene egy zsák cementet csak azért, hogy otthon mutogathassam, hogy nekem francia cementem van.

– Itt a pihenő. Megálljunk?

– Ha már nincs idő lemenni a partra, akkor minek?

 

Közben túlhaladtunk, így ez a kérdés eldőlt. Jobbra láthattam a nyáron is szikrázóan fehér hegyeket, ahonnét a világhírű fehér márványt bányásszák. Faragtam belőle síremlékre virágcsokrot. Jó vele dolgozni. Tömör, viszont jól faragható. Szívesen csinálnék még ilyeneket. Kár, hogy a szemem nem nagyon bírja már a koncentrálást. Emlékszem, hogy akkor szántam rá az időt a faragásra, amikor az esős idő miatt nem lehetett szabadtéri munkát végezni. Olyankor persze a fényviszonyok se nevezhetők ideálisnak. A villanykörte égette a homlokomat, mégis nehezen láttam az apró részleteket. Pedig ez már régen történt. Azóta csak romlott a látásom.

Néhány helyen azért sikerült egy pillanatra rálátni a Ligur tengerre, de aztán beértünk a hegyek közé.

– A tengerben fürdés már kimaradt – állapította meg Sanyi sajnálkozva – de majd talán jövünk még a jövő héten is. Bár legtöbbször csak Milánó környékéig szoktam lejönni. Persze sose lehet tudni. Majd meglátjuk. Van még rá három heted, hogy kivárd a megfelelő alkalmat.

– Nem szeretnék még három hétig itt bolyongani. Tetszik ez az ország, de azért az már sok.

– Megyünk németbe is. Meg akár valami más út is közbejöhet. Aztán majd hazamegyünk együtt.

 

Na, most csapdába estem. Innét hazavonatozni, eléggé költséges. Az lenne az ésszerű megoldás – ha otthon egyébként se dolgozok – amit Sanyi ajánl, de attól tartok, meg fogom utálni a kamionozást. El tudom képzelni, hogy ő mennyire szereti. Legalább tíz éve csinálja. Viszont ha hozzászámolom a korábbi alkalmi bútorszállításait Hollandiából, az már emberöltőnyi idő.

– Most már nem kell nézni a közeli pihenőket! Három órán belül elérjük Milánót, majd ott kell táborhelyet keresnünk a hétvégére. Merre menjünk?

– Hogyhogy merre? Milánó felé.

– Genova, vagy Párma felé?

– Teljesen sötét van. Nem mindegy?

– Genova felé nehezebb a terep, bár üresen vagyunk. Ott közel járnánk még egy darabig a tengerhez, csak baromian nagy a szintkülönbség.

– Mondom, sötét van.

– Marad tehát a másik irány. Picivel közelebb is van.

– Akkor minek kérded? – mondtam olyan hangsúllyal, hogy attól tartok, ingerültnek tűnhetett.

Sokáig nem is szóltunk, csak hallgattuk a motor monoton zúgását. A rádiót is csak akkor kapcsoltuk be, amikor átértünk a nagy hegyeken. Itt már jól szólt a Kossuth. Otthon úgyse szoktam hallgatni. Bámultunk bele a lámpafénybe, próbáltam az autómárkákat a hátsó lámpák alapján beazonosítani. Sanyi egyébként se túl beszédes. Sokat van egyedül, és ez a tény sem teszi beszédesebbé. Én ugyan szoktam magamban is beszélgetni. Nem tudom, ő hogy van ezzel. Megkérdezhetném, de nem teszem. Elfáradtam. Hosszú volt ez a nap. Inkább alszom egy kicsit. Én megtehetem. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Lefekhetnék az ágyra is, de az én helyem a polcon van, oda mégse mászok fel menet közben, főleg, hogy tele van pakolva.

– Majd ha lesz net a pihenőben, haza is küldheted a képeket. Ja, vagy alszol?

– Nem alszom. Próbáltam, de nem sikerült. Úgy vagyok, mint a kisbabák, amikor már túl fáradtak.

– Olyankor órákon át ordítanak. Remélem, te nem fogsz.

Nem válaszoltam, csak úgy reagáltam, hogy mosolyogtam egyet. Sokáig nem szóltam.

– Azon jár az eszem, hogy ezek az itáliai városok mitől voltak olyan gazdagok? – szólaltam meg hosszú hallgatás után – A germánok még ki se jöttek az erdőből, amikor ezek már katedrálisokat építettek. És nem a király, hanem a város. Amikor Pisában elkezdték a dómot, nem sokkal azelőtt omlott össze a Római birodalom. Van nálunk is Árpád-kori templom, de ehhez képest csak sufni.

– Nem tudom. Majd ha legközelebb jövünk, megkérdezed az olaszoktól.

– Nem kell legközelebb, még most is itt vagyunk. Nemrég olvastam, hogy Zsigmond királyunkat is a milánói herceg pénzelte, amikor császárrá koronázták. A hétvégén intenzív nyelvtanulásba kezdünk, és megkérdezzük Milánóban.

– Valójában nem Milánóba megyünk, hanem kicsit északabbra. Azt hiszem te is jártál velem arrafelé.

– Monza?

– Lehet. Olyasmi.

– Ott is olaszul beszélnek.

– Akkor, ha már tudsz velük beszélni, nem is akarsz hazamenni?

– Ha kapnék a vasútra szabadjegyet, mint az öreg papó Tiszaújvároban, akkor mennék.

– Milyen papó?

– Biztosan mesélem már. Aki 15 évesen volt légvédelmi tüzér Vestfáliában.

­­– Biztosan mondtad már, nem emlékszem.

– Na, ez jó – gondoltam magamban – legalább elmesélhetem. Úgyse szól közbe, ha beugrik neki, hogy ismeri a történetet. Én se szoktam. Berci szomszédom olyan, hogy könyörtelenül közbeszól, hogy ha már mondtam korábban. Nagyon lehangoló tud lenni egy ilyen beszólás.

 

*

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már össze felé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.

– Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.

Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.

Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

 

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,

Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban azért, mert magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.

– Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.

Amint mesélt, mégis előjöttek emlékezetéből a német kifejezések, s így idézte a parancsnoka szavait, majd a szállást és ételt adó parasztasszonyt, amikor a kapituláció után szélnek eresztették őket. Lassan beszélt, s amikor elkezdte, hogy harmadmagával bekéredzkedtek egy falusi házba, arra gondoltam, hogy nem tudtak nekik ételt adni. Nem lett volna ez meglepő, hiszen akkorra már nekik se nagyon lehetett élelmük. Aztán mégsem így folytatódott a történet. Az asszony megetette őket, még meg is mosakodhattak. Szállást az istállóban kaptak, de nem volt ebben semmi kivetni való egy somogyi kicsi faluban felnőtt gyereknek. Reggel ment a gazda fejni, de nem tette szóvá, hogy a szokottnál kevesebbet ad a tehén, hanem még adott a fiúknak egy-egy bádog tejet. Aztán elköszöntek, s mentek bele a vakvilágba, több mint ezer kilométerre hazulról.

Koblenznél állította meg őket egy amerikai katona. Három hónapig tartották őket a lágerben. Jó dolga volt, még az élelmiszer-raktárba is bejárhatott. Szabaduláskor kaptak igazolást, amivel ingyen utazhattak a vonaton.

 

Közel félévi távollét után ért haza, s ez idő alatt semmit nem tudott az otthoniakról. Azt se tudta, hogy az édesanyja él-e, hal-e. Sötétben érkezett, megkocogtatta az ablakot.

– Te vagy az fiam? – szólt ki az anyja.

Hihetetlen, hogy egy anya így megérzi, de hallottam erre más példákat is.

 

Elhallgattam volna még a történeteit, mint ahogy egy időközben odaérkező rokkantkocsis férfi is, de én dolgozni mentem oda. Reméltem, hogy lesz még alkalmam később. Aztán mégse volt.

 

Munka közben persze semmi nem gátolt abban, hogy a hallottakon járjon az eszem. Nehezen emésztettem azt a tényt, hogy gyerekeket vittek el a nyugati frontra Magyarországról. Mondta a papa, hogy csendőr vitte el. Mikor is? Azt mondta, hogy márciusban. Valószínűleg tizenkilencedike után, amikor a németek megszállták az országot. Nem nagyon vesztegették az időt. Ekkor indultak el a halálvonatok is, az összeterelt vidéki zsidó lakossággal.

*

– Most te is majdnem Koblenz-ből indultál.

– Igaz, de Würzburgnál lejárt a jegyem. Az ingyenes pedig csak kamionra érvényes.

– Nem igaz. A céges furgon is hazavisz majd három hét múlva. Azt mondtad, az öreg fél évig volt távol. Ehhez képest egy fél hónap semmi.

 

Megcsörrent a telefon. Sanyi felvette. Hallottam, hogy valaki beszél benne, de semmit nem értettem belőle. Úgy tűnt, munkahelyi beszélgetés.

– Hol járunk most? – kérdezte tőlem.

– Piacenza környékén.

Tovább mondta a telefonba a város nevét. Kicsit még hallgatta, okézott, és letette.

– Változott a program. Azt mondja a főnök, hogy álljak meg a következő pihenőnél, mert ott lesz a közelben a felrakó. A másik fuvart visszamondták. Valami Melannyánál…vagy mi. Küldi a címet, meg a koordinátát mindjárt. Vedd elő megint a laptopot!

– Ez a fuvar mikorra szól? Felrakhatnák holnap.

– Szombaton? Itt nincs kommunista műszak. Majd hétfőn. Remélem reggel. Nézd meg, van-e valami a környéken. Legalább sétálunk egyet. Városnézés aligha lesz. Ezt a mela izét még nem is hallottam. Biztosan valami tanyaközpont.

– Meg is van. Melegnano. Tényleg nem egy nagy város. Na nézd csak! – mondtam, amint görgettem az egeret – egyel előbb ott lett volna a Pó.

Hétvége Lombardiában

 

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.

– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!

Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.

– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

 

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.

– Helló! Sex?

Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.

– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.

Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.

– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.

– Buzik vagytok?

– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.

– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.

– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.

– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.

– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.

– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.

– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.

– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.

– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?

– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!

– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?

– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.

Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

 

Hat kilométer a lehajtó. Előtte közvetlen a fizető kapu legalább tíz sáv szélesen.

– Nézd csak! A legszélső ingyenes.

– Nem olyan biztos az.

S valóban. Kicsit odébb volt azon a sávon egy kis bódé, ahol rendezni kellett az útdíjat. Nem értem a logikát benne, pedig biztosan van. A lehajtótól talán kettő kilométert se mentünk, s megérkeztünk egy autókereskedés elé, onnét volt egy szervizút a főúttal párhuzamosan. Két szélére beton kordon volt kirakva, ami úgy tűnik, időnként lezárja ezt az utat. Most szerencsénkre be tudtunk menni. Remélhetőleg a hétvégén nem zárják be, amíg mi bent parkolunk. Nem állnánk meg nevetés nélkül, ha azt tapasztalnánk, miután visszajövünk a városnézésből, hogy lezárták a kijáratunkat. A google map utcanézetén nagyon kihalt rész, de van már itt más kamion is. Magyart nem látok köztük, nem kell legalább holnap se haverkodnunk.

– Nagyon feldühítetted azt a cigány csajt. Én már attól féltem, hogy bebassza az ablakunkat valamivel mérgében.

– Hú öcsém! Erre nem is gondoltam.

 

– Máskor gondolj ilyenekre is! Vacsorázzunk? Nem nagy választék van már. Sajt, vaj, kenyér, meg egy vákuumos felvágott, halkonzerv…nincs is más. Ja, még egy harapás szárazkolbász, de azt te úgyse tudod elmammogni.

– Majd holnap vennünk kell kaját. Legalább nem céltalanul bolyongunk a városban. Mindjárt tanulmányozom, mit kell felkeresnünk.

– Ráérsz. Van rá két napunk.

 

Megvacsoráztunk, hazatelefonáltunk, Sanyi lezárta a napot, én meg csak nem bírtam ki, hogy el ne készítsem a holnapi útitervet.

– Körforgalomnál elindulunk balra, a városhoz képest ellentétes irányba. Átmegyünk a vasút alatt, a töltés túloldalán a főút alatt is, és így már befelé haladunk a városba. A legelső utcán balra fordulunk és megyünk a víztoronyig. Ott jobbra, és végig szembe a forgalommal, az egyirányú utcában. Egészen a katolikus templomig. Ott megint balra! A következő térnél van a Castello Mediceo háta. Majd talán megkerüljük, de egyelőre tovább megyünk a baptista templomig, ahol jobbra fordulunk, átkelünk a folyó hídján, közben megtekintjük alattunk a vízierőművet, s tovább haladunk enyhe bal kanyarral – csak amennyire az utca kanyarodik – és szembetaláljuk magunkat a temetővel. Természetesen teszünk benne egy szakmai körutat, s csak ezután megyünk tovább a Lidibe vásárolni. Ezután ugyanezen az úton vissza, mert főzni kell az ebédet. Leírjam?

 

– Ha még egyszer elmondod úgy, hogy nem nézed a térképet, akkor nem kell!

– Inkább leírom. Aztán pedig borozhatnánk.

– Ha lenne borunk. Majd holnap veszünk azt is, meg kólát, meg vizet. Hány kilométer lesz a séta?

– Legalább hat.

– Viszünk két hátizsákot…akkor is messze van. Csak annyi italt hozunk, ami a hétvégére kell. Hétfőn, miután felraktak, arra megyünk kocsival. Mutasd a térképet! Aha. A temetőnél jó nagy parkoló van. Mehettünk volna most is oda, de már lezártam a műszakot. Nézzünk valami filmet, vagy aludjunk?

– Aludjunk! Régen volt már reggel fél hét.

 

Az éjszaka közepén légkürt hangjára riadtam. Nem is kellett elhúzni a függönyt, úgy is láttam a fényszórók villogását. Futó lépések csattogtak az aszfalton, több ember kiabálását hallottam. Az ordibálásból kiértettem, hogy „a kurva anyátokat! Beleállítom a hátatokba a szerelővasat rohadékok.”

Megállapítottam tehát, hogy más magyar is parkol a közelben. Sanyi is felkelt, kinyitotta az ajtót. Az egyik futó alak kishijján nekirohant, de aztán mégis sikerült elfutnia. A betonakadályok felől ajtócsapódások hallatszottak. Felbőgött egy autó motorja, majd füstölő gumikkal nekilódult, mielőtt a feldühödött kamionosok odaértek volna.

– Ébren vagy? – kérdezte Sanyi.

– Lehet itt aludni? Mi történt?

– Rajtakapták a csibészeket. Kockázatos ilyen helyen parkolni. Bár, a pihenőbe is belopakodnak. Anconánál nekem úgy vágták fel egyszer a ponyvám oldalát, hogy előbb kinyitottam a hátsó ajtót éppen azért, hogy lássák, nincs mit ellopni. Nem mentek hátra, vagy az se kizárt, hogy bosszúból tették éppen azért, mert nem volt mit elvinni. Nem volt ugyan üres, de az egész kocsit végigérő vasrudakból állt a rakományom. Azzal nem bírtak. A műszaki cikkekre buknak leginkább, de visznek mindent, amit tudnak. Nem veszélytelen az elkergetésük sem, mert nem kizárt, hogy fegyverük is van. Itt legalább sokan vagyunk, nem mernek hősködni. Az is lehet, hogy gyerekek. Azokat küldik ezek a szarháziak, mert ha elkapják őket, nem lehet a koruk miatt lecsukni.

– Nálunk meg a liberálisok milyen hepajt csaptak a büntethetőségi korhatár lejjebb vitele miatt. Na, meg az iskolaköteles korhatár miatt is. Pedig ha egy gyerek 16 éves korára nem járja ki a nyolcadikat, akkor később se fogja. A kisebb gyerekekre viszont rossz hatással van. Még jó, ha nem bántja, terrorizálja őket. A tanulásban hátráltatja, annyi biztos. Na, de ez egy más téma. Ne merüljünk bele így az éjszaka közepén!

– Spanyolban nincs ilyen kocsi feltörés veszély. Franciában viszont nem szabad megállni! Még talán otthon nagyobb a biztonság. Noha ezt nem tudom, hiszen keveset parkolok Magyarországon az út mentén.

– A ponyván nem nehéz átjutniuk. Csak annyi a veszély, hogy felébred a sofőr. Én dolgoztam olyan borházon, hogy a falat bontották ki. Ott is csak akkora lyukat vágtak, hogy egy felnőtt be se fért volna. Beküldtek egy gyereket, átfejtette az összes pálinkát, mert csak az öt literes kanna fért ki. Éjjel nem járt arra senki, nyugodtan időzhettek. A gazda megállapította hány órakor jártak ott, mert megállt a falióra, amikor leesett. Pont ott bontották a falat. Elég lett volna csak húsz centivel balta menniük, már nem férnek a polctól. Tudták hol kell bontani. Ezután, a gazda olyan biztosítást talált ki, hogy egy páncélteremnek is megfelelne. Szögvas keretet csavarozott kívül a falra, közé nyolcas betonacélból hálót hegesztett, s mindezt betonnal vakoltuk be. Aztán ő maga gondolta ki, hogy legközelebb a födémet fogják kibontani. A rendőrök is úgy vélték, hogy ezek még vissza fognak menni a jövő évi főzetért. Van ennek a fazonnak hétvégi háza is. Egyszer, amint kinyitotta az ajtót, ott állt vele szemben gatyában egy önkényes házfoglaló.

– Beszéljük meg főnök, beszéljük meg! – mondta, de a „főnök” visszazárta az ajtót, és hívta a rendőröket. Mire kiértek, a „vendég” a tetőn át, eltávozott. Ott is ment be. Később még két alkalommal költözött be. Oda is mennem kellett volna valami javítási munkára, de aztán mégse.

– Még szerencse, hogy nekem se borházam, se hétvégi házam.

– De boros pincéd van. Noha oda nem tudnak bemenni, mert fa nőtt az ajtóba. Láttam már hat éve. Azóta biztosan nagyra nőtt.

– Kivágtam már a fát. Kellett a tűzre, de a pincében azóta sincs semmi. Nem érdemes betörni.

– Tudod min jár az eszem? – kérdezte hosszú hallgatás után – mégis a parkolóban kellett volna maradni. Itt se fürödni nem tudunk, se WC-re menni. Kénytelenek vagyunk a bozótosban leguggolni. A mosakodást pedig vizes flakonból oldjuk meg. Bár elég kevés a vizünk.

– Legfeljebb lemegyünk a folyóhoz.

– Ja. A város túlsó végére.

 

– Mennyi az idő? – kérdezte Sanyi, amikor reggel lemásztam a polcról. – És főleg milyen?

– Negyed hét, és úgy hallom fúj a szél, de mindjárt megnézem. Ki kell mennem.

Szükségét éreztem, hogy meglocsoljam az aszfaltot a kerék mellett. WC-re még nem kellett mennem, hiszen nem ittam meg a reggeli kávémat, semmi nem indította be a bélmozgást. Azt hiszem, most egy ideig még nélkülöznöm kell a kávét, mert kávézóra nem költök. Nem vagyok függő, nem jelent különösebb gondot.

– Fel kell tennünk a kapucnit a sétához – mondtam, amikor felkapaszkodtam a fülkébe.

Sanyi, úgy lehet nem hitt nekem, mert ő is kimászott leellenőrizni, milyen az idő odakinn. Amikor visszajött, bekapcsolta a rádiót. Ültünk, bambultunk. Vártuk, hogy csendesedjen a szél, meg kisüssön a nap.

– Korán felkeltünk. Még nincs is igazán világos.

– Reggelizzünk meg, ha van még mit! – javasoltam. – Azzal is eltelik egy kis idő.

– Inkább még halasztanám, mert menni kell utána a bokorba.

– Előbb utóbb úgyis menni kell. Legfeljebb útba ejtünk egy kocsmát, de ott illik fogyasztani is. A Lidiben meg nincs is WC. Jobb lenne egy Tesco! Nem kellene megkeresni a magyar kollégát, hogy ugyan mi volt az a nagy ordítás az éjjel?

– Biztos alszik még. Ha erre jár, majd rákérdezek, de csak ezért nem keresem meg. Biztos nem volt semmi, mert lebuktak a csibészek.

 

Nagyokat hallgattunk. Kicsit talán szunyókáltunk is. Tényleg nagyon korán van még.

Talán egy órát is eltöltöttünk nem tudjuk mivel. Akkor mégis elővettem a maradék sajtot, hogy ne éhen induljak kirándulni. A nap kisütött, épp ahogy vártuk. A szél ugyan nem állt el, de nem fújt erősen. Készülődni kezdtünk. Felöltöztünk jó melegen, hátunkra vettük az üres hátizsákokat, és irány amerre tegnap kinéztem!

Három kamion parkolt előttünk, a legelsőn volt magyar rendszám. A póton ugyan nem, csak a vontatón. Függöny behúzva, alszik a koma.

Előtte beton akadályokkal lezárva az út.

– Remélem, jó helyre jöttünk, mert ha nem engednek be a kapun, tolatva kell kimenni. Itt aligha jutunk át. Hacsak félre nem húzod a tankcsapdát.

A körforgalomnál átszaladtunk a főúton, és valami ipari területnek az útján indultunk neki a városi sétának. Furcsa érzés volt annak tudatában erre gyalogolni, hogy a város az ellenkező irányban van, de a térkép így mutatja. Mehetnénk délre is, de ott a vasúti töltés zárja az utat. Csak a város másik végén tudnánk átmenni. Valójában az sincs túl messze, hiszen egy ekkora területű települést otthon falunak, netán kisközségnek neveznénk.

– Fel kéne menni a vasúti töltésre – javasoltam – hogy a tájat is láthassuk. Este nem volt rá alkalmunk. Egészen a tengertől sötétben jöttünk.

– Nincs ezen mit nézni. Síkság. Legfeljebb kicsi dombok vannak. Olyan, mint otthon az alföld.

– Nem tudom meséltem-e, amikor a családdal leruccantunk a Tisza-tó mellé Sarudra. Előbb otthon megnéztem a térképen, hogy ott leszünk közvetlen a nagy víz mellett. Aztán a helyszínre érve, nem láttam belőle semmit. Fel kellett másznom a gát tetejére, de onnét se nyílt olyan panoráma, mint amit reméltem.

– Ott van a víztorony – mutatta Sanyi az irányt – Arra kell mennünk?

Beértünk a lakóházak közé. Otthon tetszenek a mediterrán jellegű lakóházak, de itt mindegyik olyan. Csak most estem gondolkodóba, hogy vajon jól sejtettem-e hajdanán Pescaránál a tengerparton, hogy az egy kifejezetten üdülő övezet, és télen nem lakik ott senki. Itt minden ház olyan, mintha üdülő lenne. Pedig aligha azok. Itt nincs semmi, ami indokolná az üdülők építését. Van ugyan egy kicsi folyó, de az legtöbb faluban van. Akad egy régi kastély, de az se vonz tömegeket, főleg nem annyira, hogy még házat is építsenek ide. Tehát hiába látom üdülőknek ezeket a körerkélyes emeletes házakat, nem azok. Az olaszok ilyenekben laknak. Náluk ez a hagyományos építkezés. Mediterrán tájon, mediterrán házat építenek.

– Itt jobbra? – kérdezte Sanyi a Concordia telephelyénél, ami mögött állt a víztorony.

– Igen, aztán végig a templomig. Nahát, hogy itt is milyen keskeny a járda! Még jó, hogy nincs forgalom, mehetünk az úttesten. Látod mennyi lombard fenyő van erre?

– Ez nem az. Ugyanolyan gömbfenyők, mint az Adria mentén vannak.

– Szerinted hol vagyunk most? Lombardiában – adtam meg a saját kérdésemre a választ, nehogy Sanyi valami mást feleljen.

– Akkor tényleg lombard fenyő. Az meg ott lombard nyár!

– Pontosabban lombard tél – kötözködtem vigyorogva, megcsillogtatván félremagyarázáson alapuló humoromat.

– Igaz, elég csípős az idő. Még jó, hogy melegít a hátizsák.

– Majd visszafelé figyeld meg, hogy fog melegíteni két kiló krumplival, meg tíz liter ásványvízzel.

– Majd okosan vásárolunk. Csak azt, ami a legszükségesebb. Bár krumplit mindenképpen kell.

– Meg nekem csoki, neked meg túrórudi.

– Az egész biztos nincs.

– Akkor valami gyümölcsöt. Almát, narancsot, banánt, kakit…

– A kakit ne nagyon emlegessük! Na, ott a templom. Nézd már, milyen szemetes ez a tér. Valami buli lehetett este, a közmunkások pedig még alszanak, vagy szabad szombatosak.

S valóban. Kiábrándító látvány volt, amint a szél kavarta a téren az otthagyott szemetet. Az jutott eszembe, hogy amikor a legelső kamiontúrám során átléptük Hegyeshalomnál a határt, azonnal megláttam, hogy mennyi szemét van az autópálya mellett az árokban. Addig fel se tűnt, hogy külföldön nem láttam hasonlót. Most pedig tessék! Itt vagyunk egy a miénknél szerencsésebb sorsú országban, és szemetes a tér. Este talán még sátrak álltak itt. Elbontották, a szemét pedig maradt. Nemrég olvastam a kijevi tüntetésekről, hogy állítólag ott nem is volt szemét. Pedig az már az elmaradott kelet, s mégis rendet tartanak. Ha igaz.

 

A templom szomszédságában lévő bárból kellemes kávéillat áradt. Biztosan van WC-jük is. Aztán ez a téma megmaradt gondolati síkon, mentünk tovább. Itt balra, egyenesen az utca végén álló téglatemplomig. A most elhagyottról nem is mondtam semmi dicsérőt. Nem véletlen. Semmi különös. Egerben tucatjával vannak szebbek, nagyobbak. Csak egy közönséges vidéki barokk templomocska. Van ugyan kőkeret, meg kőfaragás a kapu fölött, de legtöbb templom ilyen.

– Az lenne a kastély? – mutatott Sanyi a következő tér túloldalán álló nagy téglaépületre, melynek két végét kicsit magasabbra húzták, de azért nem mondanám bástyának.

– Ilyen puritán kasztellóban laktak a Medicsiek? Olyan, mint egy lóistálló. Most csalódtam bennük.

– Ez még a hivalkodó korszakuk előtti. Akkor biztos alacsony volt még a kamat, és nem gazdagodtak meg. Körbejárjuk?

– Majd visszafelé.

– Amikor cipeled a sok krumplit.

– Legfeljebb kihagyjuk. Majd megnézzük az Interneten, ha nagyon kíváncsiak vagyunk rá.

 

A baptista templomnál jobbra, át a folyó hídján! Na, itt elnézelődtünk egy kicsit. Közvetlen alattunk volt egy kis zuhogó, egy turbinaházzal. Vízi erőmű.

– Ilyet otthon magunknak is építhetnénk!

– Hol? Az Ifjúság utcában? Bár, ha nem adtuk volna el a nagyapám házát, ott elrekeszthetnénk a patakot. Aztán pedig valaki ránk küldené a hatóságot, hacsak nem adnék neki az ingyen áramból.

– Emlékszel a kutyaszorítóra?

– Aha.

– Az egy malomárok volt. Ott vezették a vizet a Méheskertbe valamikor. Pedig az már jó messze van a pataktól. Én se láttam, csak mondták a régi öregek. Sok dolgot megoldottak még a villanymotor feltalálása előtt, amit aztán elfelejtettünk, pedig néha alkalmazhatnánk. Mert mi lesz, ha nem lesz áram? Egyszer egy jó hideg téli estén elment az áram. Nálunk már nem volt kazán, cirkófűtést alkalmaztunk. Felhívtam azonnal a mesteremet – aki beszerelte – hogyan tudjuk áram nélkül beindítani a cirkót. Beigazolódott a sejtésem, hogy sehogy. Szerencsére nem volt hosszú az áramszünet. Képben vagy, mekkora a kácsi patak?

– Gondolom jó kicsi. Talán, mint a miénk.

– Így van. Nem tudom pontosan a számát, de állítólag azon a patakon hat, vagy nyolc malom működött. Egyet még én is láttam. Régen önellátóak voltak a kistérségek. Aztán, amikor már mindent központosítottak, még a mészégető is a Tüzépről vitte a fát a Bükkbe. Magam láttam. Így működik ez minden területen. Ezért nem férnek már lassan a kamionok az utakon. Ha már a malomnál tartunk. Ott vannak azok az óriási betonsilók a miskolci István malomban. Na, ott nem őrölnek semmit. Vagy ha már a silót említettem. Hejőcsabán abban a hatalmas cementgyárban nem gyártanak cementet. Egy ideig azt hittem, hogy legalább csomagolják, amit máshonnét hoznak, de azt se. Nem dolgozik ott senki, csak a biztonsági őrök. Ezt is magam tapasztaltam. Van kapuszolgálat, de minek?

– Nehogy felhúzd már magad ezen! Inkább nézd, milyen szép a folyópart. Kár, hogy tél van.

– Ja. Nyáron mindent eltakarnak a lombok. Menjünk a temetőbe! Hátha tanulok valami újat.

– Hoztad a fényképezőt? Ott egy kőkorlát, ni!

Nem hoztam fényképezőt, csak a telefont. Szoktam vele fotózni, de lássuk be, nem tájképre találták ki. Nemrég lekaptam egy csukott vasúti sorompót, aminek a túloldalán volt a helységjelző tábla, de nem olvasható. Nagyítani reménytelen. Kicsi a felbontása. Készítettem képet az avasi kilátóból Diósgyőrről, de az is felejtős minőség. Fényképezni fényképezővel kell! A semminél persze ez is jobb.

Készítettem felvételt – ha már itt vagyunk – a fiume Lambro-ról. (ez a neve Melegnano folyójának) Látni a folyóparti barakksort. Ezt szándékosan választottam, nehogy azt gondolják majd az otthoniak, hogy itt minden szebb, mint nálunk. Ez például egyáltalán nem szép. Na, most jut eszembe, hogy a Templom téri szemétről nem készült felvétel, de ezért már nem megyünk vissza. Irány a temető! Addig van még néhány száz méter, egy tipikus kisvárosi utcán át. Nézegetem a kirakatokat. Itt mindjárt balra…Tempocasa (tempokáza) szép hangzású szó, de nem tudom mit jelent. Valami óra van a képen, a másik ablakban pedig házakat hirdetnek. Ingatlanközvetítő lehet. Szembe vele egy Szent Márkról elnevezett pizzeria. Nem igazán vagyok otthon az evangélisták élettörténeteiben. Lehet, hogy pék volt ez a Márk? A Pasticceria feliratot kitalálom, mert a pisztácia jut róla eszembe, amit a fagyihoz tudok társítani…épp úgy, mint a fagyit ábrázoló képet Aztán az aszfalton fedezek fel szokatlan vonalazást. Nem kétséges, ez robogóparkoló. Az úttal merőlegesen kell parkolni. Láttam már így parkolni Budán Smartot, noha az nem volt szabályos. Itt viszont így kell! Hamarosan egy nagy széles útra érünk ki, ez már a város túlsó széle.

Itt a temető. Szakmai kirándulás következik. Én, huszonhat évig voltam sírköves. Néhány éven át együtt dolgoztunk Sanyival. Amikor elment Pestre dolgozni, szabadidejében temetői sétával nosztalgiázott. Utólag biztosan megszerette a szakmát. Így volt ezzel a fiam is, aki szintén sokáig járt velem dolgozni, de sokat bosszankodtam a hozzáállása miatt. Már reggel az volt az első kérdése sokszor, hogy mikor érünk haza. Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg belátta, hogy hamarabb végzünk, ha ő is tevékenyen részt vesz a munkában. Amit tud, önállóan old meg, nem kell minden mozdulattal megvárni, hogy mondjam. Utólag úgy mesél ezekről az évekről, hogy aki hallgatja, azt hiszi, hogy szerette.

Ez a temető nagyon más, mint amikben mi dolgoztunk. Nem ötletszerűen vannak a sírok, hanem rendben. Teljesen szabályos park, vagy ha úgy jobb, sírkert. A főbejárattal szemben egy hosszú sétány végében áll egy kápolna kétoldalt a sírok, kettes sorokban. Így mindegyikhez hozzá lehet férni. A középső részt egy galéria veszi körbe. Ez olyan, mint egy belső kerítés. Ezek is mind sírhelyek. Mögöttük három oldalon ugyancsak kettes sorokban vannak még sírok. A jobb oldali kertben áll egy magas, hófehér gótikus torony. Magasabb, mint a város templomai. Elég széles az alja, nem kizárt, hogy ez is kápolna. Nem tudom, nem mentünk közel hozzá. Mert már inkább a boron járt az eszünk. Legalábbis nekem. Sanyi inkább a sört részesíti előnyben. Bár egyszer azt hittem, hogy az én kedvemért iszunk vörösbort, mire felvilágosított, hogy ő is szereti. Tehát nem kérdés, hogy mit választunk a Lidiben a krumpli mellé.

A boltoláshoz ismét át kellett kelnünk a Lambro-n. Nem nagyon távolodtunk el az előző hídtól innét még látni is véltem. Bár nem kizárt, hogy csak azt hittem, mert utólag a térkép tanulmányozása során a kanyarulat miatt ezt kizártam. Igaz, azon nyári felvétel van, most pedig nincsenek levelek a fákon.

 

A Lidi parkolójában a kevés autó között nem lehetett nem észrevenni egy nagy fehér Mercedest, sötétített ablakokkal. A sofőr ablaka le volt húzva, így láthattuk a benne terpeszkedő százharminc kilós sötét bőrű kopasz muksót. Olyan strici kinézetű volt. Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a bejáratnál szembe jött velünk a tegnap esti magyar cigánylány, aki akár haza is jött volna velünk. Ő nem ismert meg bennünket, hiszen hozzánk hasonló „kamionost” százával lát naponta, mi viszont most először találkoztunk Olaszországban magyar szex-munkással.

– Nem is néz ki rosszul ez a csaj – fordult utána Sanyi – Ne szóljak neki, hogy meggondoltad magad? Majd addig én sétálok egy kicsit, amíg a kamionban hemperegtek. Persze ha időre kell fizetni, akkor ne húzd sokáig, nehogy rámenjen a kosztpénzünk!

Mindezt erőltetett komolysággal mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak hülyéskedik.

– Tudod mit? Szerintem is szép, csak nem kellene túlsminkelni. Viszont már beszéltem vele, és ha nekem úgy mondja egy nő, hogy he, az nagyon kiábrándít. Az eszére ugyan nincs szükség a szexhez, de nem tudok tőle elvonatkoztatni. Mesélek neked egy esetet.

Van köztünk hat év különbség, s ez épp elég ahhoz, hogy nem együtt voltunk legények. Így nem tudhatod, mennyire bolondultam a falu akkori legszebb lányáért. Ismered, de a viszonyunkról nem tudtál. Viszonyunk? Ez nem jó kifejezés, hiszen nem volt ilyesmiről szó se. Legalábbis amit ez alatt értünk. Csupán ízelítőt kaptam a bájaiból. Majd’ belebetegedtem, amikor elvesztettem a reményt is.

Sokáig úgy emlékeztem rá, hogy szerelmes voltam belé, de ma már nem vagyok ebben annyira biztos. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy együtt éljük le az életünket. Megszólalásig tökéletesnek tartottam. Megszólalásig. Egyébként…hogy is mondjam finoman…kilógott a szájából a kapanyél. Inkább csak az biztos, hogy rettenetesen vágytam rá. Sokkal később is fantáziáltam róla, hogy ha esetleg…aztán amikor megözvegyült, akkor még inkább gondolkodtam ilyen lehetőségeken. Ötvenöt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk. Határozottan szép volt még ebben a korban is. Beszélgetni kezdtünk, bár ne tettük volna! Olyanokat mondott egy elhunyt közös ismerősünkről, hogy neki már a jó.

– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, olyan indulatosan, hogy magam is meglepődtem – hiszen meghalt.

– De a halálával ő már megváltotta az örök életet.

Aztán olyan számomra nehezen értelmezhető dolgokat beszélt, hogy mit engedne az Isten, meg mit tudom én miket. És én még ebbe a nőbe voltam szerelmes? Totál kiábrándultam. Most már nem is kell! Még ha erőszakoskodna, akkor sem. Bááár, a fene se tudja milyen erő lakozik benne.

– Tudom kiről beszélsz. Azt hiszem, hagynád magad.

– Nem én! Majd meglátnád.

 

Ezt ugyan nem látja meg még egy ideig, de arra felfigyelt, hogy vége a napos időnek, a szél mintha esőcseppeket kavarna. Jobb lesz sietnünk. A boltban összekapkodtuk, amit fontosnak találtunk a főzéshez. Megfordult a fejünkben, hogy a hely szelleméhez illene egy jó nagy adag paszta, de nincs hozzá fazekunk. Serpenyőben mégse főzhetünk tésztát. Marad inkább a krumpli kolbásszal. Na, ebbe egy kis lebbencs elmegy. Itt úgy hívják, hogy pasta lasagne, de az ugyanaz. Tejet, sajtot, vizet, cukormentes (brrr)kólát, meg két üveg vörösbort bepakoltunk a zsákjainkba, aztán irány a legrövidebb út, mert már szemerkélt az eső. Nem lenne jó elázni, mert nincs hová kiteríteni a ruháinkat.

 

Nem áztunk meg, mert inkább csak ijesztgetett az eső. A szél viszont egész nap kitartott. Maradt tehát a nap további részében a főzés, a borozgatás, meg az otthoniakkal való Internetes társalgás. Fel se tűnt, hogy ránk esteledett.

Éjjel ráébredtem az esőkopogásra, de a szél mintha elállt volna. Bizonyára a hőmérséklet is esett kissé, mert reggelre vékony fehér lepel fedett be mindent.

– Remélem, nem lesz ettől több hó – mondta Sanyi – mert a héten egyszer már betemetett németben.

– Még az Alpokon is át kell mennünk! – aggodalmaskodtam. – Igaz, nem is mondtad, hová megyünk innét.

– Jó a megérzésed. A hágón nincs gond, takarítják.

– Hacsak nem szakad folyamatosan.

– Akkor nincs mit tenni, félre kell állni! Még jó, hogy vettünk bort. Na, ezt nem mondtam ám komolyan. Egy hóakadály miatti félreállításnál nem lehet tudni, mikor szabadítják fel az utat. Ha lehet menni, akkor kell is. Nem hivatkozhatok arra, hogy berúgtam. Legfeljebb majd te vezetsz.

– Az senkinek se lenne jó. Te! Erről most az jutott eszembe – lehet, hogy már mondtam – hogy a céges autót amikor először vezetnem kellett, nagyon idegenkedtem tőle. Csak szükségsofőrnek kellettem, ennek megfelelő volt a hozzáállásom is. Az is zavart, hogy a tükrök mindig rosszul állnak, az ülést se lehet állítani, a váltó is hosszú úton jár, ráadásul a hátramenet nekem nagyon rossz helyen van. Azóta pedig már egészen megszoktam. Legjobb persze, ha egyedül vagyok a kocsiban. Azt imádom benne leginkább – főleg amióta az irányjelző is megbízhatóan működik – hogy nem én fizetem a tankolást. Erről persze néha megfeledkezek, mert nemrég megspóroltam a főnöknek negyven kilométer felesleges utat csupán azzal, hogy rövidebb utat választottam. Eszméletlenül rosszul navigál. A kisfőnökünk – aki a fő sofőr – úgyszintén. Mi tagadás, bosszant, hogy nem hallgatnak rám, pedig én nagyon jó vagyok ebben. Legutóbb Poroszlón jártunk. Mondom neki, hogy mondjon utcát, házszámot, mert az még az üdülő övezetben is van. De ő nem, majd mondja telefonon, merre kell mennünk. Én megnéztem a guglimapon a lehetséges helyeket, és ráéreztem, merre kell mennünk. A főutcán bevártuk, mert ő természetesen nem élt az általam javasolt rövidítéssel. Ott fordultunk vissza, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Elvitt bennünket a rossz irányba, megállt háromszor, majd visszamentünk oda, ahonnét elindultunk. Majd még kell egyszer mennünk, de azt mondta a kisfőnök, hogy nélkülem nem megy, mert azt se tudja, milyen falukon mentünk keresztül. Nem értem. Mindenhol ki volt téve a helységjelző tábla. Egyszerűen arra hagyatkozott, hogy én minden elágazásnál mondtam neki, merre menjen. Nem is törekedett arra, hogy önállóan ki tudja magát ismerni. Én voltam a bio-navi. Azt mondtam már, hogy egyszer egy székely kollégával jártunk néhány napig Egerbe? Annak meg olyan navija volt, hogy beszólt neki. „Lassabban Te!” vagy azt mondta, hogy: „itten fordújá be balra he!”

– Sokféle szövegre be lehet ezeket állítani. Azt tudod, hogy mondja a Gyurcsány hangja az újratervezést?

– Aha. Elkúrtuk.

– Mi legyen a mai program? Menjünk megint városnézésre?

– Eshetett volna jó nagy hó, akkor mehetnénk rendkívüli hómunkásnak, de így? Kimozdulni sincs kedvem, pedig a bokorba csak ki kell menni.

– Meg is kellene már lassan fürödni, de nem tudom, hol lesz rá alkalom. Gondoltam, hogy megállunk majd a Garda tónál, de az elég hideg ilyenkor. Nem kizárt, hogy be is van fagyva. Talán Kufstein lesz a jó választás.

– Hol? A várárokban?

– Megnézünk két-három filmet, aztán csak eltelik ez a vasárnap is. Megisszuk a másik üveg bort. Vehettünk volna többet!

– Elszaladjak ebéd után? Vagy ihatunk fröccsöt!

– Igaz. Úgy tovább kitart. De neked nem lesz akkor elég a vized. A kólát meg nem szereted.

– Majd tűrök. Filmezés előtt nem kellene megreggelizni?

– Nekem még korán van. Ilyenkor még nem szoktam enni. De ha gondolod, egyél!

– Kapcsold már be a Kossuthot, hallgassuk meg, milyen idő van otthon!

– Vagy, hogy ölik-e már egymást a politikusok? Ne indítsak inkább egy filmet? Majd utána még alhatunk is egy kicsit, mielőtt ebédet főznénk. Habár tegnap is főztünk, de valamivel el kell ütni az időt!

 

Ez a legnehezebb ebben a „romantikában”. Amikor menni kell, az olyan, mintha bemegyek az üzembe, és dolgozok, amíg tart a munkaidő, ha van kedvem, ha nincs. Előfordul olyan eset, amikor érdekes munkát kap a dolgozó, és élvezettel végzi el, de nem ez az általános. Ha az először érdekes munkát állandóan ismételni kell, már elveszti a varázsát. Kamionozásban ennek a megfelelője, ha új útvonalon kell vezetni, vagy már olyan sokadszor, hogy számolni is sok. Útközben sokfelé vannak érdekes látnivalók, de ezeket nem a kamionparkolókhoz tájolják. Sőt! A tranzit útvonalaknak éppen az a lényege, hogy elkerüljön lehetőleg mindent. Ha csak fél óra gyalog…mondjuk a Garda tó, az legalább másfél óra kiesés. Az árunak időben kell érkeznie, a sofőrnek pedig szigorúan szabályozott a vezetési és pihenő ideje. Hajdanán, még sírköves koromban volt olyan eset – többször is – hogy hozta a fuvaros a sódert a temetőbe, és azzal esett ki a fülkéből, hogy „nincs valami kajád?” Pedig út közben akár minden faluban megállhatott volna kaját venni. Viszont, ha meg-megáll, nem halad. Ezt nem nagyon engedhette meg magának, pedig önálló vállalkozó volt, saját kocsival. Egy alkalmazott még kevésbé engedheti meg magának a kirándulásokat. Ha megérkezett a célhoz, akkor pedig a kiszámíthatatlan ideig tartó várakozással kell megbarátkozni. Közbejön – mint most is – egy hétvége, azt türelemmel végig kell unatkozni sok esetben egy mindenhez távol eső pihenőben. Ezer kilométerről senki nem szalad haza a családhoz. A mostani helyzet még szerencsésnek is mondható, mert egy városi séta sokat segít a hangulaton. Bár egy ilyen kicsi településen nem sok érdekeset talál az ember, de mégis elüti az időt. Különösen nyáron. Tehát nem ilyenkor, februárban.

– Ha kisütne a nap, elsétálhatnánk a San Marco-ba egy igazi olasz pizzára – javasolta Sanyi.

Illetve inkább csak ötletelt, vagy azért mondta, hogy ne legyen csendben, hiszen nem gondolom, hogy komolyan mondta volna. Vagy ehetnénk kebabot!

– Pénteken is bab volt. – mondtam ellent, de erre nem reagált, hiszen nem feltételezte rólam, hogy komoly kifogásnak szántam. Bár nálam soha nem lehet tudni, mit mondok komolyan, vagy mibe kötök bele csupán a szójáték okán.

– Ez nem olyan bab ám, hanem ke – vágott vissza vigyorogva mégis, a szándékos hülyeségemre.

Megint át az Alpokon

 

Csak elmúlt a vasárnap úgy, hogy nem mentünk sehová. Odahaza is múlnak el napok – különösen télen – úgy, hogy semmit nem csinálok. Fárasztó, de ha reggel nem fogok hozzá valamihez, később már nincs kedvem. Ha bármi ötletem támadna, lebeszélem róla saját magamat. Szerencsés vagyok a számítógéppel, mert rengeteg időt el tudok vele tölteni. Ezt már azt hiszem említettem néhányszor.

 

Izgatottan vártuk a hétfő reggelt. Hétkor nyitott a telephely, ami előtt várakoztunk. A dolgozók már szállingóztak befelé fél héttől. Jött egy-egy személykocsi, nyílt az automata kapu, mögötte pedig becsukódott. Hétkor már nem zárták vissza, lehetett menni az irodára.

– Jó helyre jöttünk – mászott fel Sanyi, miután visszajött az ügyintézésről. – Majd szólnak, ha bemehetünk.

Jöttek is nem sokára, és beirányítottak az egyik rámpához. A rakodás viszont nem ment olyan gyorsan. Több mint egy órát kellett várni a fuvarlevélre.

– Mehetünk! Irány Németország!

– Még elszaladunk bevásárolni előbb?

– Jaja.

A guglimapon olyan sokszor megnéztük ezt a másfél kilométeres utat a Lidiig, hogy akár behunyt szemmel odataláltunk volna. Most nem kellett a hátizsák súlya miatt korlátozni a vásárlást, így megraktuk a bevásárló kocsit bőven ásványvízzel. Sőt, még sört is dobtunk bele két-két dobozzal. Most aztán már tényleg nekivágtunk az útnak. Elegünk volt Melegnano-ból. Felhajtottunk az A1-re, és irány Milánó felé! A térképen nézve félelmetes sűrűséggel tekeregnek az autósztrádák. Nem könnyű rajtuk kiigazodni. A valóság ezzel szemben szinte megnyugtató. Csak tudni kell, hová tartunk. Most például a Venezia tábla adja az útmutatást. A megfelelő sávban maradva szépen rávezet bennünket a Torino-Trieszt sztrádára. Innét a Brennero táblát kell keresnünk. Nekem legalábbis ez a támpont. Sanyi már tereptárgyakhoz is tud igazodni, hiszen rengetegszer járt ezen a szakaszon.

 

Ekkorra felszállt az enyhe reggeli, illetve délelőtti köd. A nap szikrázott az Alpok szirtjein. Most a közvetlen környezetünket is hólepel fedi, de emlékszem korábbi utamra ugyanitt, amikor csak a hegyen volt hó. Úgy izgalmasabb, de így is szép. Fotózásra nem is gondoltam, hiszen ahhoz egyelőre távoliak a hegyek, és ráadásul mindig belelóg a panorámába legalább néhány villanyoszlop, de legtöbbször ipari üzemek takarják a kilátást. Autókról lehetne jó képeket készíteni, de ebből én már kinőttem.

– Hol állunk meg? – kérdeztem.

– Még el sem indultunk, és te már meg akarsz állni?

– Dehogy. Jó lesz nekem Sankt Phöltennél is.

– Arra most nem megyünk. Nürnbergig lenne jó eljutni, de biztosan lassú most a hágó. Münchenen mindenképp túl megyünk. Valahol Ingolstadt körül állunk meg. Négy órában majdnem Brennerig érnénk fel. Kicsit előtte van egy nagy pihenő, ott már együtt is voltunk.

– Az nem fizetős?

– Ja, de. Akkor újratervezés! Megvan. Két óra alatt elérünk a Garda tóhoz. Ott megállunk egy kicsit, lemegyünk pecázni – kacsint egyet, mielőtt komolyra venném az ötletét. Onnét négy órában elérünk Kufsteinig. Ott megfürdünk, aztán nyomás tovább. Nürnberg így biztosan nem jön össze, de majd legfeljebb holnap.

 

Következő megálló tehát a Garda tó közelében kb másfél óra múlva. Azt nem olyan nehéz kivárnom. Elterpeszkedek az ülésben, egyik lábamat magam alá húzom, majd amikor így elunom, cserélek. Majd ha az ülőizmaim nagyon elunják, az ablakba rakom a lábam. Ehhez persze több idő kell, ma talán el se fogok fáradni. A nyakmerevítőre se lesz szükségem. Az ugyan az öt – illetve most már – hat utam közül csak egyszer volt velem, de jó ötletnek bizonyult. Most a nagy fehérség miatt inkább a napszemüveg hiányzik, de ha az utat nézem, ez se nagy gond, nem vakít a sötét aszfalt. A forgalom figyelése is leköt, hiszen szinte tele a sztráda.

– A Ferrarikat nem nagyon hozzák még ki – tesz megjegyzést Sanyi a kedvenc autói hiányára.

– Hétfő délelőtt? Dologidőben? A Ferrarit kevesen használják munkába járásra. Porsche azért akad néhány. Nekem jobban is tetszenek.

A márkák beazonosításával is elszórakozunk egy kicsit. Ebben elég jó vagyok, nem sok akad, amit ne tudnék. Na, persze nem olyan szinten, hogy a legújabbak pontos típusát. Olyan is akad, amihez jól jön a márkajelzés, hiszen – mint minden korban – a divatelemek használata miatt nagyon hasonlóak az autók. Főleg, hogy nem ritkán átvesznek kész modelleket más gyártóktól.

– Fiume Adda. – olvastam a táblát egy folyó hídjánál – Ez ismerős. De honnét is?

– Abba együttes – tippelt Sanyi.

– Dehogy. Nem bé, hanem dé.

– Írták úgy is, hogy az egyik betűt megfordították. Adba. Várjál csak! Van egy olyan falu Győrnél, hogy Abda.

– Nem. Ez a folyó ismerős….Meg van! Olvastam.

– Azt is szoktál? Nem csak írsz?

– Néha megesik. Hunyadi János. Il Cavaliero Negro. Giovanni Unaddi. Itt verte el először a velenceieket, amikor Zsigmond királyt kísérte Milánóba. Legalábbis az a könyv így írta.

– Látod, milyen híres helyekre hozlak el?

 

Látom. Hálás is vagyok érte, de nem akarom sokat hangoztatni. Így inkább hallgatok egy kicsit. Az említett könyv jár az eszemben. Amiben van egy másik csata is, szintén ezen a vidéken.

 

– Nem itt aludtunk, amikor a Szabolcs gyerekkel jöttünk konvojkában? – kérdeztem, amikor Bergamo környékén felismerni véltem egy benzinkutat. A Szabolcs név talán nem is mond neki semmit, hiszen a közös utunk alatt se tudta a nevét, csak úgy emlegette mindig, hogy „a gyerek”. Viszont a konvojka kifejezés egyértelműen erre az útra vonatkozik.

– Nem tudom

Miért is tudná? Neki egyik benzinkút olyan, mint a másik. Nagyon soknál megállt már, némelyiknél többször is, nincs miért megjegyeznie. Nekem ritka élmény, ezért marad meg bennem a helyszín. Amikor másodszor jártam vele az Adria mentén, akkor is felismertem az elágazást Ancona közelében, ahol Fabriano felé tértünk le a sztrádáról. Nem tudta a felismerésemet se cáfolni, se megerősíteni. Olyan ez, mint én vagyok a filmekkel. Ifjú koromban még moziban szereztem a filmélményeket. Olyan mély benyomást tettek rám, hogy némelyikről még képregényszerű rajzokat is készítettem. Nagyon megmaradt bennem a „Tragédia az őserdőben”, amit a bátyámmal együtt néztünk. Nem is a film cselekményére emlékszem, hanem arra a hangulatra, amikor kijöttünk a moziból. Ma, amikor már a nap bármelyik percében válogathatok a filmek között, egyszerű időtöltéssé silányult. Nincs miért megjegyezni, mint Sanyinak a benzinkutakat. Tehát nem tudja. Mindegy, nem is fontos. Csak éppen örültem a felismerésnek. Ez volt az, ha Sanyi nem is igazolja.

 

Elhaladtunk egy pihenő mellett, de itt még korán lett volna megállni. A táj, tőlünk jobbra hasonló, mint a bajor alföld. Szelíden dimbes-dombos. Magyar megfelelőjét a borsodi folyók összefolyásánál tudnám elképzelni. Ott, ahol a Sajó, a Hernád és a Tisza, egy napi járásra megközelíti egymást. Ott, már a dombok is éreztetik a nézelődővel, hogy jó minőségű a termőtalaj. Szeretem azt a vidéket is, bár ritkán járok arra. Most erről az jut eszembe, hogy valójában sok vidék van, amit szeretek. Talán mindegyiket, amerre jártam. Az alföldi kicsiny falvaknak, vagy tanyáknak van rám olyan hatása, mintha már éltem volna abban a környezetben, noha ez nincs így. Nem tudom mi az oka. Talán az előző életemben? Nem lehet, hiszen már akkor se hittem a reinkarnációban.

– Figyelj! Mindjárt rálátni a tóra.

Figyeltem. Minden dombhajlatban látni véltem, de csak a szemem káprázott a fehérségtől. Ha be van fagyva, nem fogom meglátni, hiszen a legutóbbi havazás a jeget befedte, ugyanúgy néz ki, mint a szántóföldek. Talán a síkfelület lenne árulkodó, de annyi szabad rálátás nem nyílik innét, hogy felismerjem. Aztán mégis sikerült megpillantanom. Haragos sötét szürkeség. Csak egy pillanatra láttam. Nyílván nem az egész tavat, de érzékelni lehetett a nagyságát. Tudom, van még ettől jobb rálátás a csatorna felől, bár az a látvány se tart tovább néhány másodpercnél. Viszont addig még megállunk, ha tartjuk magunkat a tervhez.

Így is történt. Egy egész kicsi – talán három vagy négy kamion számára elegendő – kiállóban parkoltunk le. Vagy csak egy negyedórára, vagy kivesszük a negyvenöt percet…az is kevés ahhoz, hogy lesétáljunk a partra. Na, mi legyen?

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi is rögtön azután, hogy bennem megfogalmazódott a kérdés.

– Nem tudom. Most én döntsek?

– Aha.

– Szépen süt a nap, de fúj a szél.

– Majd jól felöltözünk.

– Úgy gondolom, kell egy óra az útra oda-vissza.

– Szerintem is. De mikor látod legközelebb a Garda tavat? Ha fürödni nem is fogunk, de maga a tudat, hogy ott jártál…

 

A sztráda hangfogó falában lévő gyalogos kapunál valami táblát véltem felfedezni, ami valami kegyhelyre utalt. Úgyis meg kellett már locsolnom a kamion valamelyik kerekét, hát mielőtt döntöttem volna a tóparti sétáról, kiszálltam, és megnyitottam a kaput.

– Nyitva van! – kiáltottam Sanyinak, aki közben szintén kiszállt a kocsiból.

– Hát persze, hogy nyitva van. Különben hogy mennénk innét ki?

 

Lezártuk a kamiont, átmentünk a kapun, le a lépcsőn, és egy hatalmas, üres parkolóban találtuk magunkat. A sztráda felőli oldalán hosszú, árkádos épület, a tér keleti végén egy kápolna. Valamilyen madonna kegyhelye. Na, ha gyakorló zarándok lennék, ezt is kipipálhatnám. Nem egy impozáns erődrendszerre épült templom együttes, mint a czestochowa-i fekete madonna kegyhelye, de nem az épületek mérete adja a zarándokút jelentőségét. Mindkettőnknek az a németországi Autobahnkirche jutott eszünkbe, ahol a szabálytalan parkolásért megbüntetett a rendőr. Nem volt egy nagy durranás az a kápolna, nem is tudom, mit kellett rajta néznem. Láttam menet közben többet is, nekem úgy is elég lett volna.

Az itteni capelle-re se voltam kíváncsi. Legalább valami impozáns templom lenne, de az egész épületegyüttes olyan, mint egy hacienda…na, ez nem a megfelelő szó, hiszen spanyolul van, ez pedig itt Olaszország.

Visszafordultunk az ösvény felé, de egy kissé túl mentünk rajta. Van ott egy Mária-szobor, s onnét meglátjuk a gyalogos átjárót a sztráda alatt. Sanyi kérdezés nélkül át is megy alatta, én pedig követem. A túloldalon néhányszáz méter hófedte szántó után kezdődnek a házak, de a tóra nem látunk rá.

– Lemenjünk a partra?

– Ne – válaszoltam határozottan.

– Ki tudja, mikor jársz erre legközelebb? – próbált rábeszélni a sétára, de nem éreztem nagyon határozottnak.

– Jövő nyáron Ibolyával.

– Biztos?

– Nem, nem biztos. Úgy érzem, most csalódás lenne. Kihalt üdülők, néptelen, fagyos vízpart. Inkább visszajövök nyáron. Menjünk tovább!

Nem nagyon erőltette. Felkapaszkodtunk a lépcsőn, át a hangfogó fal kapuján, s visszaültünk a kocsiba. Amíg áttanulmányozta, hogy áll a vezetési idővel, én elővettem a telefont. Nem volt nálam, mivel nem szándékoztam sehová telefonálni, engem se hívjon senki, hiszen külföldön vagyok, elég drága a percdíj. A műszerfalon ugyan megnézhettem volna, mennyi az idő, de megszoktam, hogy ehhez is a telefont használom. Nem mintha számomra túl nagy jelentősége lenne most, hogy hány óra van. Megszokás. Hoppá! Volt egy nem fogadott hívásom. Ki a csuda keresett? Nocsak! Roze-Mari. Ugyan, mit akart? Majd hív még, ha fontos.

– Mi az? – kérdi Sanyi.

Biztosan látni rajtam, hogy valamit találtam a telefonon. Ráérez az ilyesmire. Sokszor előfordult korábbi útjaimon, hogy ha megláttam valamit a tájban, mire a fényképezőért nyúltam volna, ő már húzta is az ablakot lefelé. Most se kellett szólnom, hogy tudja, helyzet van.

– Roze-Mari keresett.

– Máris hiányol? Visszavigyelek hozzá?

Ezt a kérdést természetesen nem kell komolyan venni. Bizonyára Roze-Mari csupán érdeklődött volna, mi van velem, hol járok éppen. Ha mégsem, akkor majd megismétli a hívást. Addig ne kombináljunk!

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

 

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.

A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé. Elhagyjuk a síkságot, bámulhatom a sziklákat, a hólepte kicsiny várakat, a szőlőültetvényeket, a kanyargó Adige folyót, az elzártnak tűnő, mégis az ország állítólag legélhetőbb vidékét.

Láttam már többször, de nem lehet vele betelni. Mint ahogy a dél-borsodi mezőségből a Bükk felé haladva a Hoór völgy látványával sem. Azt mondják az idegenek, hogy gyönyörű, és igazuk van. Én se tudok betelni vele, de ez nem mérvadó, hiszen az a hazám. Sokszor megtettem azt az utat busszal, autóval, kerékpárral, lovas kocsival, teherautó platóján, de még gyalogosan is. Ha a bokrokat nem is, de a fák közül sokat megismerek. Tudom, hol szoktak vadászni az ölyvek, hol szokott vízátfolyás lenni, hol van esély hófúvásra, merről fúj általában a szél. Tudom, honnét érdemes fürkészni a nyugati látóhatárt, hogy a Kékestetőt megpillanthassam. Tudom, mi okozza éjszaka a fényszennyezést abból az irányból. Tudom, hol volt régen szőlő, ahol ma már csak egy magányos fa áll. Emlékszem arra az alacsonyan és lassan szálló szovjet harci repülőre, amely nyomán hamarosan fekete füst szállt fel. Tudom, hol kezdett égni a műanyag talpú cipőben a lábam, amikor eltávozásra gyalogoltam hazafelé katonáéktól… Emlékszem a patakparti bozót takarítására, amit hármasban végeztünk apuval és a bátyámmal, tudom honnét vittünk földet a házunk padozatának feltöltésére. Sőt, még a meg nem nyitott homokbánya helyét is tudom, amit azért nem engedett az önkormányzat, hogy ne lássák az üdülő vendégek, amikor jönnek hozzánk.

A Dolomitokról soha nem lesznek ilyen élményeim. Ezt csak csodálom. A látványon kívül nem köt ide semmi, hiszen soha nem álltunk meg egy kis faluban, nem is láttam helybéli embereket, főleg nem beszéltem velük. Hogyan is tehettem volna, hiszen aligha tudnak magyarul, én meg csak ezt a nyelvet beszélem. Ha csak egy rövid csevely esett volna köztünk, mindjárt személyesebb lenne ez a világjárásom. Mindjárt jobban szeretném az olaszokat. Mint ahogy a lengyeleket is jobban kedvelem, amióta személyes kapcsolatra volt lehetőségem néhányukkal. Sőt! Nagyon felháborított, amikor az oroszokról, mint népről mondtak rosszat. Pedig csak egyet ismerek közülük. Nem sokat tudok róla, még a családnevét sem. Csak annyit, hogy Mihail. Illetve Misa, vagy ahogy – talán a mi kedvünkért – magyarította a nevét, Miska. Néhány hónapig egy fedél alatt éltünk. Eszméletlenül rendetlen, trehány fiatalember volt akkor, éppen úgy, mint a mi fiataljainknak nagy része. Egészben főzte a csirkét, lobogó tűzön, aztán napokig ott hagyta a tűzhelyen… Lehetne sorolni a nem tetsző dolgait, de egyébként nagyon rokonszenves, mosolygós, szerethető srác volt a Miska. Moszkvából jött, de olyan nyelven beszélt, amilyenen megszólították. Az anyanyelvén kívül beszélte az angolt, a németet és természetesen a magyart. A nyelv ismeretén túl, még a magyar őstörténetben is teljesen otthon volt. Bármiről el lehetett vele beszélgetni. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy szót nem értett. Ha mégis előfordult, körülírtuk, hogy megértse. Nekem az orosz embereket Miska jelenti. Rajta keresztül ítélem meg a népet. Bizonyára így lenne akkor is, ha rossz emlékek fűznének hozzá.

– De csendben vagy – jegyezte meg Sanyi.

– Elgondolkodtam

– A Grünhildán? – kérdezte huncut mosollyal.

– Nem, dehogy. Azon gondolkodtam, hogy már sokadik alkalommal járok veled Itáliában, de még soha nem kerültem személyes kapcsolatba a taljánokkal.

– Na, majd legközelebb te fogsz érdeklődni, ha valamit nem találunk. Egyébként pedig ne mond, hogy nem kerültél. Livornóban ki kérdezte meg, hogy merre menjünk a tengerhez?

– Hát az aztán komoly társalgás volt – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy milyen komoly vita kerekedett az olaszok között arról, hogy merre kalauzoljanak bennünket, mi pedig az egészből semmit nem értettünk.

 

Megszólalt a Sanyi telefonja.

– Hol járunk? – kérdezte tőlem, mert éppen nem volt látótávolságon belül semmi tájékoztató tábla.

Én jobban számon tartom a pillanatnyi pozíciónkat, mint ő. Már csak olyan mélységig foglalkoztatja, hogy a kritikus csomópontokat figyeli. Verona-nál kellett letérni a trieszti sztrádáról, és most haladunk a Brenner hágó felé. Aztán a német határ következik, ahol majd meg kell állnunk. Ami közte van, arra nem is figyel, hiszen nincs vele dolga. Aki most nézelődik, az én vagyok. Így legalább tudok segíteni azzal, hogy megmondom, milyen város közelében járunk.

– Trento

A telefonálás nem tartozik rám, nem is figyelem, miről van szó, de amikor leteszi, csak teszek egy megjegyzést.

– Ellenőriz a főnököd? Talán nem működik a kémprogramja?

– Nem tudom, miért nem lát a nyomkövető.

– Na, most adtál egy jó ötletet. Majd mondom a főnökömnek, hogy szerezzen be egy ilyen kütyüt a céges autóra. Akkor legalább nem kell telefonálgatnia negyedóránként, amivel persze nem megy semmire, mert nem a valós helyzetet mondjuk neki szinte soha. Ha van valamelyikünknek elintéznivalója, akkor úgy mondjuk, hogy arra is jusson idő, mert ez mindent kiszámol. Legutóbb még azt is kiszámolta, hogy ha elkezdjük a templom felújítását, 25 méterre 2 perc alatt ér fel a kosaras felvonó. Azt mondta, hogy a jelszó „nincs kapkodás”. Persze szeretném én azt megérni, amikor nem elégedetlenkedik a teljesítményünkkel. Volt egy olyan eset, hogy Poroszlón dolgoztunk, ami Miskolctól 94 km. Nekem egyébként is nagyon jó a navigációs készségem, főleg, ha még ismerem is a környéket. Javasoltam egy rövidebb utat, amivel oda-vissza közel 40 km-t spóroltam a cégnek. Egy héttel később mentünk megint, s én kitaláltam, hogy hazaviszem a családot Bogácsra. Éppen letértünk a hármasról, amikor a főnök telefonált, hogy hol járunk éppen. Mondtam, hogy Kövesdnél. A következő érdeklődéskor Borsodivánkán tartottunk éppen. Ezt persze nem mondtam, mert hivatalosan nem erre jöttünk. Nagyon fel volt háborodva, hogy még nem érkeztünk meg. Mondta, hogy előző alkalommal mennyi volt a menetidő. Ezt én azzal hárítottam, hogy a rövidebb útnak rossz a minősége, most Füzesabony felé jöttünk. Nem hitt nekem. Azzal gyanúsított, hogy valahol megálltunk. Javasoltam neki, hogy nézze meg a térképet. Este megint el kellett mennünk Bogácsra, hogy a menetidő egyezzen. A személyes találkozáskor már nem kérte számon rajtunk az időt, örült, hogy kész a munka.

– Itt nincs értelme hazudni, hiszen nem tudhatom, hol lát. Elvben most is látnia kellene, hiszen a műholdat nem takarják a hegyek.

– Emlékszem én arra – mondtam – amikor bekapcsolt GPS-el jöttünk itt, de a műhold nem tudta, ezen a szűk völgyön kitalálni, hogy a sztrádán vagyunk, vagy a helyi úton.

– Aha. Meg az alagutakban elveszti a jelet, aztán újratervez. Úgy emlékszem. Nagyon régóta be se kapcsolom. Csak akkor kell, amikor címet keresek. Akkor viszont nagyon hasznos tud lenni.

 

Ezután kifogytunk a témából. Bámultam a hatalmas hófödte hegyeket, melyeknek a tetejét nem lehetett látni. A nap már nem sütött. Sőt, a napszakhoz képest sötét lett. Néztem a szállingózó havat, meg a hömpölygő forgalmat. Mintha a szokottnál is több kamion lenne ma úton. Az úttest el volt takarítva, mégis lassan haladtunk. Egy idő után ajánlott volt az ablaktörlőt bekapcsolni. A hó megtapadt a tükörházon, meg a szélvédő szélein. Nem vészes, volt már ilyen utunk máskor is. Az viszont aggasztott, hogy 80-90 km/óra helyett már csak hatvannal ballagott a sor. A hóesés egyre sűrűbb lett, már a kerekek se csapták szét az aszfalton a lehullott havat. Bolzano-nál meg is álltunk. Fél óráig semmi nem mozdult. Illetve mégis, mert a másik pályán jött lefelé a gépsor, amely eltúrta a havat. Úgy éreztem, hogy ezt kicsit túllihegték, hiszen annyira nem esett sok, hogy elakadjanak a kamionok. Persze nem tudhattam, hogy fentebb, a hágón milyen a hóhelyzet.

– Reggel még Ingolstadt-ig gondoltam eljutni, de már örülök, ha Kufsteinig eljutunk.– mondta Sanyi, miközben teljes lelki nyugalommal könyökölt a kormánykeréken.

– Képzeld! – jutott eszembe egy eset, ami kapcsolódott a helyszínhez. – Egy építkezésen mesélt valamit egy fazon, hogy az ő haverja…nem is tudom mi volt a téma, arra sem emlékszem mi volt a haverjával – szóval az ő haverjánál Bolzano-ban… aztán hozzátette, hogy Észak–Olaszország, Dél – Tirol… mire én közbeszúrtam, hogy „tudom hol van”. Talán nem is hallotta, mit mondtam, de nekem olyan jól esett ezt mondani, hogy napokig eszembe volt. Sőt! Most is eszembe jutott.

– Mégis van valami pozitív hozama ezeknek a kirándulásoknak?

– Már hogy a fenébe ne lenne! Máskor a kisfőnökkel beszélgettem és szóba került Olaszország. Sokszor emlegettem már neki, hogy jártam itt, de azon elcsodálkozott, hogy Tarvisio-ban még nem voltam. Pedig neki az a város jelenti Olaszországot. Ausztriát a Mariahilfer strasse, a tengert pedig Istambul. Jugoszláviát Szabadka, meg a benzin. Nem ugyanaz a cél vitt bennünket külföldre. Emlékezetes volt számomra, amikor első tengerparti nyaralásunkból hazatértünk Bulgáriából. A szomszéd kislány megkérdezte, hogy „Zsófi! Oszt mit hoztatok?” Az én pici lányom pedig mutatta a szerzeményét, egy filctoll készletet. A kérdező talán le is sajnálta érte. Mi, nyaralni mentünk, nem seftelni. Tudod mit jelent ez a szó?

– Mármint a seft? Mit?

– Nagyon kifejező a jelentése. Tisztességtelen kereskedelem. Az egyik közös ismerősünk buszos nyaraláson is bútort vett. Egy másikat még az isztambuli járatról is kiutáltak. Nem vagyunk egyformák. Tudod mit? Én azt mondtam, amikor meghiúsult a németországi munkalehetőségem, hogy nem bánom. Szeretnék eljutni oda, de nem mindenáron dolgozni. Hála neked, ez sikerült is.

– Nehogy elkezdj itt engem dicsérni, meg hálálkodni, mert még elpirulok.

– Pedig önerőből aligha jött volna össze. Amennyire fösvény vagyok magammal szemben, nem költöttem volna rá. Miskolcon is képes vagyok akár 10 km-t legyalogolni, csak ne kelljen buszjegyre költenem. Németországba mégse gyalogolhatok el!

– Jó kis erőnléti edzés lenne.

– Fél óra…– kezdtem a szállóigévé vált mondást, majd a folytatást együtt mondtuk Sanyival – séta jót tesz a szívnek.

Jót derültünk rajta, hogy egy rugóra jár az agyunk.

– Miskolcon nem lehet bliccelni? – utalt az imént mondottakra.

– Biztosan lehet, bár nehezebben, mint Pesten. Itt csak az első ajtón lehet felszállni, jegyeket, bérleteket pedig fel kell mutatni a sofőrnek. Bátrabbaknak biztosan összejön így is, de én Pesten is majd’ infarktust kaptam, ha nem volt jegyem.

– Ha már az építkezést említettem…

– Ja, mert most arról van szó?

– Azzal kezdtem…

– Hogy tudod, hol van Bolzano.

– Igen, azzal. Volt akkor egy alkalmi munkatársam, aki dolgozott annál a cégnél, ahol én néhány órát voltam próbamunkán. Mesélt nekem, utalva olyanokra, hogy a műhelyen belül melyik gép hová volt beállítva. Azt hiszi, én megjegyeztem ezeket? Azon izgultam, hogy megfeleljen a csiszolásom.

– És megfelelt?

– Nem. De nem azért, mert nem oda figyeltem, hanem mit tudom én miért. Egy héttel később telefonált a titkárnő, hogy a vezetőség nem engem választott, de azért boldog Karácsonyt kíván. Mert ugye, ez arra az időszakra esett.

– Ez a kolléga – folytattam a mesét – már Münchenben is dolgozott, meg Londonban is, és talán már mindenhol. A kisfőnök meg morogja nekem a bajsza alatt, hogy „már megint hazudik”

– Vannak ilyen emberek, de nem értem, mi nekik benne a jó?

­– Én meg mondtam a kisfőnöknek, hogy „na és!” Nem mindegy, hogy igaz, vagy sem? Ha neki jólesik, hagy mondja. Legfeljebb, ha nagyon hajmeresztő, akkor rápirítok. Bár az se biztos. Azért érdekes, hogy ezek a lódítók engem mindig megtalálnak. Egyszer még az „Osanos” ingyen buszon is mellém csapódott egy rosszarcú fazon. Utálja az öregeket, de azt hiszem még életkori határt is húzott. Talán még én is beleestem ebbe a szórásba. Nem szóltam, nem mondtam, hogy én is elmúltam 60. Egyébként az előbb említett kolléga is hitetlenkedett. Azt mondta, jól tartom magam. Igaza van, én is így érzem. Szóval az a rosszarcú azt állította, hogy amikor még motorozott, Pestről Miskolcra hazaért 1 óra alatt. Megállították a rendőrök, és megkérdezték, mikor indult. Azt mondta, hogy inkább nem mondaná meg. Na, ez így hülyeség ahogy van, mert azt mond a rendőrnek, amit akar. Mi az, hogy nem mondja meg? Úgyse lehet ellenőrizni. Én persze nem hittem neki, mert a táv 200 km. Van olyan motor, ami ezt a sebességet tudja, de nem egy órán keresztül egyhuzamban. Már úgy értem, hogy a motoros nem bírja. Ráadásul a forgalom miatt, sem lehet ezt az átlagot teljesíteni. Ahhoz néha sokkal gyorsabbnak kell lenni. Én persze nem mondtam, hogy nem hiszem. Pedig utólag úgy kigondoltam, mit kellett volna rá mondani.

– Űberelned kellett volna az idejét!

– Erre gondoltam én is. Valami olyasmit, hogy a nagyanyám testvérétől örökölt 125-ös Csepellel negyed 12-kor indultam Soroksárról, és a déli harangszó Mályiban ért. Szólt volna ugyan, hogy nem hiszi el? Ezt már nem fogom megtudni. Na, de majd egy másik alkalommal. Az a baj, hogy az ilyen esetekre nem lehet felkészülni. Meglep, aztán nem tudom megfelelően lereagálni.

 

*

Amikor végre megindult a sor, még egy darabig kitartott az aggódásunk, hogy ugyan mikor áll meg újra. Ezer méter fölött már magas hófalak szegélyezték az útpályát. Talán mégis indokolt volt a takarítás. A mi oldalunkon ugyan nem láttunk hótúró gépeket, de nem mi álltunk a veszteglő kamionsor elején. Bolzano-ig nem jöttek le, de fentebb volt mit eltúrniuk.

Az újabb megállítástól való izgalmamban még a gyomrom is megfájdult. Már nem is tetszett annyira ez az útvonal, mint azt korábban hittem. Nagyon vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül. A gyomorfájás miatt az is megfordult a fejemben, hogy WC-re menjek, de ezzel kénytelen vagyok megvárni, hogy Németországba érjünk. Innsbruck fölött ugyan van egy pihenő, de nem reméltük, hogy beférünk, így nem is próbálkoztunk vele. Óvatosan gurultunk lefelé az erős lejtőn. Ez a szakasz nekem még ilyen alacsony tempónál is félelmetes. Talán azért, mert amikor első alkalommal itt jártam, annak éreztem, s ez rögzült az agyamban. Azokon az útszakaszokon is vannak „nemszeretem” részek, ahol gyakrabban járok, ahol én vezetem az autót, tetszőleges sebességgel. Most pedig semmi okom izgulnom, hiszen Sanyi nagyon tapasztalt sofőr, ráadásul rendkívül nyugodt természetű ember. Most egyébként sincs semmi oka arra, hogy ne tudjon koncentrálni. Álltunk ugyan egy kicsit, de sehonnét nem vagyunk elkésve. Az olasz határtól odáig, ahol ellenkező irányban megálltunk néhány napja, 600 méter a szintkülönbség. Megint bedugult a fülem. Nem tudom, hogy viselném a repülőgépet, vagy akár a sífelvonót. Előbbit még talán kipróbálom, de sízni aligha fogok már megtanulni.

Kufstein

Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Egykor Abádszalókon dolgoztam alvállalkozóként egy építkezésen. Mondták a munkások, hogy a szomszéd fiatalember milyen nagyon gazdag. Mondták, hogy gyára van neki. (ez még a rendszerváltás előtt volt 2-3 évvel) Aztán a másik szomszéd keresett meg engem, mivel látta, hogy műkövezek, s adott nekem egy kis munkát a házánál. Átjött ez a nagyon gazdag, és beszélgettünk. Nem tudom miről. Gondolom mindenféléről, csak úgy. Majd azt találta ki, menjek át hozzá, megmutatja a házát. Semmi nem indokolta, hogy ezt tegye, de ez mégis így történt. Nem kastélyról van szó, hanem egy hagyományos, régi parasztház nádtetővel, meszelt falakkal. Szépen megcsinálták, de attól még egy nagyon egyszerű ház volt, amire ez a nagyon gazdag fiatalember büszke volt. Bizonyára ez indíttatta arra, hogy nekem megmutassa. Előttem van a kép, amint nagyon gazdagné, kissé pironkodva kapkodta össze az ágyneműt, a korai látogató előtt. Vagyis én előttem szégyellte magát, amiért lusta volt. Tehát gazdagék is olyan emberek alapból, mint mi.

Mindez azért futhatott most át az agyamon, hogy ha mégis megszólítanám ezeket a sízésből hazatérőket, ne azzal kezdjem, hogy „basszátok meg az autótokat”, hanem inkább, hogy „nem-e lehetne e?”

Végül nem derült ki, hogy mit szóltak volna a kérésemre, mert nem kértem meg őket. Pedig szívesen hazafelé vettem volna az irányt. Noha ekkor még nem is tudtam az aznapi hírt hazulról. Egyébként meg jobb is, hogy nem próbáltam bekéredzkedni a sízésből hazatérők közé. Még beszélgetni se tudtam volna velük. Biztosan elmondtam volna, hogy a felvonó, ha visszafelé jön, akkor az a levonó, de ezzel számomra kimerült volna a téma. Nem jó érzés, ha egy társalgásba nem tudok bekapcsolódni. Egy nyolcórás úton mekkorákat tudtam volna hallgatni!

 

Odabenn a boltban még lett volna alkalmam megszólítani a magyarokat, mert bejöttek kávézni. Fentebb shopnak mondtam ezt az üzletet, de valójában többfunkciós vendéglátóhely. Étterem, presszó, vegyeskereskedés, WC és fürdő. Nem kizárt, hogy kiadó szobájuk is van attól, hogy én nem tudok róla. Sanyi legelőbb az automatánál megvette a németországi útvonalengedélyt. Itt tudni kell, merre akar menni a kamionnal, nem lehet csak úgy, ötletszerűen elindulni. Közben én kérhettem volna a pultnál kulcsot a dus-hoz, de nem siettem, hiszen Sanyi mindig nagyon sokáig fürdik, nekem várnom kell rá akkor is, ha nem időzik a borotválkozással. Nincs tehát értelme nekem hamarabb elkezdeni a fürdést. Megvárom. Úgyse tudom elmagyarázni, hogy mit akarok. Ha látná a pultos nálam a kamionkulcsot, kitalálhatná, de a táskám nem volt eléggé árulkodó. Na, meg éppen a kulcs hiánya a gond. Volt már fennakadás hasonló esetben, hogy nem tudtam zálogot adni a fürdő kulcsáért. A hölgy feltűnően nézte a karomat, de több évtized óta nem hordok már órát. Ha hordanék, se lenne értékes. Szerencsére elfogadta az igazolványomat.

Most nem kellett. Sanyi megoldotta. Kapott két kulcsot, így mehettünk lemosni 5 nap úti porát. Nem hinném el, ha nem magam tapasztalom meg, hogy télen sokkal piszkosabbnak érzem magam, mint nyári utazáskor. Most pedig tél van.

 

Miután a zuhany alatt a forró víz jól felmelegített, már odakünn is kellemesnek éreztem az időt. Egészen addig, míg el nem viharzott mellettem egy kamion. A kerekeivel felvert hó a mögötte keletkezett vákuumban hóviharként kavargott utána, s a hideg kristályok egy pillanat alatt lehűtötték az arcomat. A hideg borzongás az egész testemet átjárta. Még valami káromkodás félét is kihozott belőlem az eset, pedig nem vagyok egy indulatos típus. Arra már ki se terjedt a figyelmem, hogy belemásztam a mély hóba, amikor igyekeztem félrehúzódni. Ez utóbbival nincs különösebb gond, hiszen ennyi idő alatt nem tud átázni a cipőm, de ha mégis, az se jelent nagy problémát, hiszen a fülkében csak papucsot húzok. Pontosabban még azt se, mert vagy az ablakba rakom fel a lábamat, vagy magam alá húzom az ülésen felváltva hol egyiket, hol másikat. A papucs csak ott árválkodik a padlón. Ha nem lenne hó, abban szállnék ki, de most javasolt cipőt húzni.

– Főzzünk? – kérdezte Sanyi, miután mindketten elhelyezkedtünk.

– Mi a lehetőség?

– Kovbojpörkölt, paprikás krumpli, zöldbab, tojás…- kezdte sorolni, de ezek már mind voltak az elmúlt napokban.

– Azt se bánom, ha hideget vacsorázunk.

– Még nagyon korán van – próbált érvelni a főzés mellett – Mit csinálunk egész este?

– Talán egy zacskós levest lehetne! Gondolom, olyan ételben ne nagyon gondolkozzak, amihez több edény is kell?

– Olyanba ne. Akkor leves?

– Ja. Kuhen zuppe. Ha már itt vagyunk Kuhsteinnél. – vettem elő nyelvtani félremagyarázó humoromat. Igaz, a közeli város nem kuh…, hanem Kufstein, de ennyi szándékos félrehallás belefér.

– Jó lenne egyszer megnézni a várat – reagált Sanyi a város nevére, miközben hozzálátott az előkészületekhez. – Csak nincs ám olyan közel.

– Nincs bizony – válaszoltam. – Nem is ebben az országban van.

– Igaz. Az még Ausztria, mi meg már a német oldalon vagyunk.

– Ne nagyon akarjál te odamenni! A régi magyarok se akartak – utaltam a vár múltjára, amikor a Habsburgok börtöne volt. Ott tartották fogva többek között Teleki Blanka grófnőt, Kazinczy Ferencet, Rózsa Sándort…

– Lenyissam a hűtőrácsot? – kérdeztem mosolyogva, a szélvédő felé intve a fejemmel.

Valójában azt se tudom, ezen a típuson lenyitható-e, de amikor első alkalommal itt jártam akkor Scaniával voltunk, aminek az eleje lenyitható. Így azt használtuk asztalnak. Most erre utalva kérdeztem. Sanyi válaszra se méltatott, hiszen egyértelmű, hogy nem komoly a kérdés.

– Inkább bontsd ki a bort! – mondta mégis – Hátha jobban esik tőle majd a leves!

 

A laptopot csak a mosogatás után üzemeltük be. Nem volt túl erős a jel, mert messze voltunk a vevőtől, így nagy nehezen sikerült csak megnyitni a postafiókomat.

Levelem volt. A fiam üdvözölt Miskolcról.

– Mennem kell haza, azonnal! – közöltem

– Azt mondtad, végleg megy haza. Otthon lesz három hét múlva is. Majd megyünk együtt. Mikor voltál Lipcsében?

– Lipcsében? – kérdeztem vissza csodálkozva – Még soha nem jártam ott. A környékén se.

– Na, látod!

­– Visszamegyek, megkérdezem a Chryslereseket, hazavinnének-e?

– Már ne menj! – intett az ablak felé – Azt hiszem, ott mennek éppen. Maradjál már! Mikor találkoztatok legutóbb?

– Fél éve.

– Az elég régen volt, de még három hetet kibírsz.

– Ha addig nem megy megint vissza.

– Mégse végleg ment haza?

– De igen. Csak éppen volt már ilyen eset, és három nap után megbánta. Most se hiszem, hogy talál otthon megélhetést. Mert akkor természetesen maradna.

Sanyi csak hümmögött, nem mondott semmit. Sokszor kitárgyaltuk már ezt a témát, nem tudna semmi újat mondani. Bíztatót meg főleg nem. Nekem most nagyon tele lett a talpam. Szívem szerint azonnal kimennék a szolgáltatóház mögötti kiskapun az autobahn-ról. Akár gyalog is elmennék Kufsteinbe, hogy ott vonatra szálljak, s irány Magyarország! Egyetlen dolog tartott vissza. Nincs annyi pénzem, hogy elég legyen az útiköltségre. Inkább végigkutatom a parkolót, hazafelé tartó magyar kamion után.

Nem beszéltünk egy darabig. Sanyi látta rajtam az izgatottságot, de nem tudta, hogyan tudna megnyugtatni. Aztán mégis kitalálta.

– Fél éve láttad a fiadat. És a lányodat?

– Az is van már annyi. Viszont érdekes, hogy az nem tűnik annyira soknak. Bár azt hiszem, tudom az okát. Zsófi nagyon régen elköltözött hazulról. Nem is kell miatta izgulni, mert eléggé talpraesett gyerek, megoldja a dolgait. Valójában nincs különbség számomra abban, hogy Pesten él, vagy Berlinben. Az Interneten is szoktam látni. Ha nem beszélgetünk, akkor is jelez a gép, hogy elérhető. Ez a kis zöld jel megnyugtató. Látom, hogy ott van.

– Berlin nincs messze Lipcsétől – mosolygott sokat sejtetően.

Sokat sejtetően? Nem is tudom. Mit sejtet? Nem kérdezem meg mire gondol, inkább csak elengedem a fülem mellett. Nincs messze Berlin Lipcsétől? Mihez képest nincs messze? Talán csak nem arra céloz, hogy odavisz kamionnal? Ez nem ésszerű. Hogy is jön össze a hétvége? Ez se jó, hiszen még csak hétfő van. Ki se rakhat, hiszen nincs pénzem vonatra, németül se tudok, el lennék veszve. Nem gondolta komolyan a berlini kirándulásomat, csak el akarta terelni a gondolataimat a mindenáron hazamenésről. Ez sikerült is, hiszen mindjárt Berlinen járt az eszem, ha nem is találtam kivitelezhetőnek, hogy váratlanul ráakaszkodjak a lányomra. Van neki saját élete, nem csinálok neki programot.

– Arra gondoltál, hogy látogassam meg Zsófit? – kérdeztem rá mégis.

– Arra.

– Nem jó ötlet. Nekem nincs pénzem magánutakra, tőle pedig nem várhatom el, hogy költsön rám. Nem veti fel őt sem a pénz. Nem is írok neki, csak ha már késő lesz átszervezni a programját miattam. Inkább majd csak azt, hogy voltam Lipcsében. Na, mindjárt rá is keresek erre a városra, mert sokszor hallottam a nevét, de valójában nem tudok róla semmit. Keverem Drezdával, mint ahogy Innsbruckot Salzburggal.

– Salzburgot is megígértem neked már régen, de most se esik útba.

– Azt meséltem, hogy egyszer majdnem dolgoztam Tirolban? Akkor útba esett volna Salzburg.

– Amikor a tesóddal jöttetek volna valami magyar szállodáshoz? Azt mesélted.

– Azért nehezen fér a fejembe azóta is, hogy a rokkant nyugdíjas testvérem kijelentette, ő napi tízezer forintért ki se lép a kapun. Ez a szállodás pedig annyit szánt ránk. Nekem is csalódás volt az ajánlata, de legalább mérlegeltem a dolgot. Egy szép kaland lett volna.

Főleg Lacinak, aki az országot soha nem hagyta el azelőtt. Azt mondta, nem is vágyik rá. Ehhez képest csak elutazott nemrég személykocsival Nottingham-be.

– Pedig azért fizetést se kapott.

– Hát nem. És képzeld! Ahhoz a tiroli munkához még a sógor Mazda pickupját is kölcsön kaptuk volna. Kár volt kihagyni. Gondolkodtam is erősen, hogy szerzek egy másik asztalost. Ugyanis főleg asztalos munkák lettek volna.

 

– Bizony, már a mi korunkban főleg azon bosszankodunk, hogy miket szalasztottunk el.

– Egy régi fényképemre úgy reagált egyik pesti barátom, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű gyerek lett volna, mint én. Vagy ezt már mondtam?

– Mondtad.

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni – magyaráztam meg vigyorogva az eset ismételt felemlegetését.

– Valami villog – hívta fel Sanyi a figyelmemet a monitor aljára mutatva.

– Azt írja, hogy „huju”. Nocsak! Éppen most beszéltünk Zsófiról Azt kérdi, hogy „mizu?”

– Most megírhatod, hogy indulsz Berlinbe!

– Dehogy írom. Legfeljebb azt, hogy Németországban vagyok.

– Te tudod.

 

– Cső! Kamionozok. Németországban vagyok.

– Akkor szomszédok leszünk – reagált Zsófi, szokásunkhoz híven valami közös filmélményt belecsempészve a beszélgetésünkbe. Most éppen a „Hegedűs a háztetőn” zárójelenetéből idézett, amikor indulnak az elüldözött zsidók Amerikába. „Ti hová mentek? – New Yorkba. – És ti? – Mi Chichago-ba – Akkor szomszédok leszünk!”

– Azért ez túlzás.– válaszoltam – Én még majdnem Ausztriában vagyok, és nem is a szomszédba megyek.

– Na, mindegy, úgyse érnék rá vendéget fogadni. Hacsak…Hétvégén hol leszel? Vagy meddig vagy úton egyáltalán?

– Nem tudom. És veled mi újság?

– Na és veled?

– Na, most meg a Jákob rabbi kalandjaira utaltál?

– Aha. Mindig kérdezz vissza!

– Nem is így volt. Megismersz?– Na és te? – Én nem. – Na, látod!

- Ne kötözködj! Felismerted. Nem? De. Na ugye?

 

Így tehát nekem kellett kezdeni a mesélést. A legutóbbi kalandjaimat kihagytam. Inkább kissé visszamentem az időben, és a munkahelyi dolgokat soroltam. Különös tekintettel a hajlott korommal kapcsolatos aggodalmakra. Miszerint be kell állítanom az ideális terhelést, mert nagyon el tudok fáradni, amikor a homlokzati állvány tizedik szintjén tartok az ámuló fiatal kollégáknak tornabemutatót. Viszont a semmittevést sem engedhetem meg magamnak, ha nem akarok nyomi öregember lenni.

– Te nem leszel nyomi öregember, mert fess vagy – szólt közbe hízelgően. Vagy inkább kedveskedően. Vagy inkább reálisan nézve a helyzetet.

Mert mi tagadás, a koromhoz képest jól tartom magam. Éveken át húzódó vállfájásom is elmúlt. Valaha voltam reumatikus panasszal orvosnál, de nem emlékszem, pontosan mi bajom volt. Ez nem a memóriám hiányosságával magyarázható, hanem azzal, hogy meggyógyultam. Erre Zsófi is elmesélte, hogy büszke magára, amikor megkérdezik, mit sportol. Valójában semmit, de a jó kötésű testalkata ezt sugallja. A génekre hivatkozik, amivel akaratlanul újból nekem hízeleg. Aztán a lelki egyensúlyáról, a reális önértékelésről diskurálunk, utalok az egykori ügynök múltjára, ami szerintem sokat segített a magabiztosságában. Aztán kifejtem, hogy a lelkiismereti okból feladott közvetítői és reklámtevékenység jót tesz ugyan a lelki egyensúlyának, de a karrier szempontjából nem előnyös.

– Nem igaz – mond ellent – Nem kell olyat erőltetni, ami nem jó. Nem kell olyat árulnom, amiről meg vagyok győződve, hogy nem jó. Olyat kell árulnom, ami véleményem szerint értékes és bizony úgy gondolom, hogy a zeném értékes. Már el is játszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani a nagyanyámnak, amikor legközelebb megkérdezi, hogy miért nem keresek inkább valami rendes munkát. Azt fogom mondani, hogy ennél rendesebb munka nincs is a világon. A zene az étellel egyenértékű. El tudod képzelni a világot, meg az emberek lelkivilágát zene nélkül? Kb olyan, mintha nem ehetnénk. El tudod képzelni, hogy nem hallgatsz többet rádiót?

– Nem tudom ki volt az a színigazgató, aki azt mondta, hogy ők élményt árulnak. – szúrtam közbe egy idevágó megjegyzést – A zene pedig érzéseket, érzelmeket közvetít. Nem véletlenül szeretünk olyan dalokat, amiknek a szövegéről fogalmunk sincs.

– Vajon a rádióba a zene hogy kerül bele? Azt valakinek meg kell csinálni! Ez egy rendes munka.

– Igen, az.

– És még valami! Bár nyilván alapbeállítás nálam,

de mostanában még többet nevetek, mint eddig.

A munkahelyen megkérdezik gyakran, hogy a fenébe tudok én mindig vidám lenni? Nekem mindegy, hogy reggel van, és épp el kell kezdeni dolgozni, vagy délután van, és fáradtak vagyunk a 30 szoba kitakarítása után. Hát persze, hisz fejben nem szobákat takarítok, hanem zenélek.

És a buta kérdésre, hogy hogy tudok folyton örülni

meg kell hogy fordítsam a dolgot! Ez az alap. És nem adott okot semmi arra, hogy ne örüljek. Na, lassan én leszek Buddha hahaha

– A buszon sok embernek be van dugva a füle. Az mind, zenét hallgat – igazolom vissza a zene jótékony hatását.

– Más az értő zenehallgatás. Én a buszon táncikálni szoktam. Szerintem mindenki jobban érzi magát, amikor zenét hallgat. Ezért hallgat mindenki zené

– Erre gondoltam.

– De ha csinálod a zenét, az valami állat kiegyensúlyozottságot ad. Erre ketten is rávilágítottak az elmúlt pár hónap alatt. Az egyik a főnököm volt. Aki az év végi elbeszélgetés során megjegyezte, hogy hullámzó a teljesítményem. Hol szuper gyorsan dolgozom, hol szuper lassan. Mondtam, hogy hát ez azért van, mert én ilyen hullámzó hangulatú ember vagyok. Mire aszongya: Ez nem igaz, mert a zenészek kiegyensúlyozottak

(és amúgy igaza van, csak valamivel meg kellett magyaráznom. Azt mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy ez azon múlik, hogy éppen van kedvem dolgozni, vagy nincs. A másik meg az énektanár, aki vigyoriborsónak hív. Kitzelerbsen, vagy valami ilyesmi. Ő is megjegyezte, hogy mindig vidám vagyok. Nála viszont ez nem újdonság, hisz ő is alapból vidám természetű. Mondta, hogy szerinte ez a zene miatt van. Alapból boldogabbra vagyunk hangolva mi zenészek

– Na, te boldog zenész! Én most elköszönök, mert Sanyi is szeretne kommunikálni az otthoniakkal.

Ezzel át is adtam Sanyinak a gépet. Közben persze fel is olvastam neki, amiket Zsófi írt. Korábban is beszélgettünk róla, így világos volt számára, hogy az én pici lányom zenét szerez, éneket tanul Berlinben, és úgy érzi, hogy ez a jövője. Ez a munka az, amiben jól érzi magát, amitől boldog lesz. Így legyen!

 

Ezután ő is kommunikált az ő pici lányával. Természetesen nem olyan filozófiai mélységekig mint mi, hiszen Lucus még csak 4 éves, de legalább akkora boldogságot jelent a vele való csevely az apjának, mint a mi világmegváltó gondolataink.

 

A lányommal való „beszélgetés” boldog elégedettséggel töltött el. Eszembe volt ugyan, hogy a rég nem látott fiam otthon van, de nem éreztem azt az elviselhetetlen menni akarást, mint egy órával korábban. Majd hazamegyek, amikor alkalom lesz rá. Igaza van Sanyinak, kibírok még három hetet, akkor pedig hazamegyünk együtt.

 

 

Lipcse, vagy haza-e?

 

Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.

– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.

Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.

– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.

– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.

– Márminthogy?

– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?

– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!

– Aha. Merjünk nagyot álmodni!

– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.

– Már megint dolgozol.

– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.

– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…

– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.

– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…

– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.

– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.

Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.

A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.

– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.

– Már megint Roze-Marival cukkolsz.

– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.

– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?

– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.

– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?

– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.

– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.

– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.

– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.

– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.

– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.

– Nem vagy egy kicsit elfogult?

– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?

– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.

– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.

– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

 

 

 

Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.

 

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.

A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el. Berci sem szólna közbe.

 

Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Pedig összeveszhettünk volna, mint ahogy hajdanán apuval és szeretett nagybátyámmal előfordult néha. Aztán persze mindig kibékültek, hiszen nagyon szerették egymást.

Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor Bercinek a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!

Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.

A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Még egyszer összehozta a zenész társakat, de túl nagy volt ez az ár.

Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

 

Azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor elértük a csomópontot. Balra München, jobbra Salzburg.

– Nézd csak! – hívta fel Sanyi a figyelmemet egy magyar rendszámú Audi kombira, síboxal a tetején.

– Látom. Szerinted merre mennek?

A válaszra nem volt szükség, hiszen láthattuk, hogy hazafelé tart.

– Rávillogjak, hogy vegyen fel?

– Most direkt cukkolsz? Honnét tudná, hogy miért villogsz? Különben sem állhatna meg éppen itt, mi pedig a másik irányba megyünk. Nem?

– De.

– Pedig tényleg haza kéne menni! Várnak otthon.

– Maradj már nyugton! Engem is várnak, mégse rinyálok. Menni kellene a rokonokhoz Kisvárdára! Jártál már ott?

– Ott még nem, csak Mátészalkán.

– Mátészalkán? Az aqua-parkban? – utalt a facebookon forgó vízparti cigánytelepről készült képre, ami egész biztos nem Mátészalka. Mégis ezzel a képaláírással rakják fel újra és újra.

– Dehogy. Nem egyértelmű?

– Mitől lenne az?

– Tudud, hogy dolgoztam bútorgyárban árukísérőként.

– Az a pakoló?

– Az. Mátészalkai bútorgyár. Vannak amik összenőnek a település nevével. Mint például martfűi cipő, vagy éppen kisvárdai szeszipari vállalat. Salgótarjáni öblösüveggyár, ajkai bauxit, kesztölci tapéta, egri bikavér, miskolci kocsonya…

– Bajai halászlé, kalocsai hímzés, halasi csipke – vette át a felsorolást, majd széles mosollyal folytatta – cserépi Rózsika, tardi Mari, baji Kati.

– Vagy éppen bogácsi Manci. – utaltam a Manci mamára, akit így neveztek fiatal korában, amikor még Szomolyán laktak.

Ezt éppen Sanyitól hallottam valamikor régen. Mert ugye, akik sok időt töltenek együtt, bizalmassá válnak, és sok dolgot elárulnak többek között, a családról is.

Tehát München felé kanyarodtunk. Felraktam az ablakba a lábam, az üléstámlát hátradöntöttem ameddig az ágy engedte. Karba font kézzel bámultam az ólomszürke eget, meg a hófödte dombokat. Aztán elnehezültek a pilláim, becsukódott a szemem. Nem küzdöttem ellene, hiszen tudtam, hogy most sokáig nem lesz olyan látvány, ami újdonság lenne, amit nem láttam már sokszor. Kezdtem sajnálni Sanyit, amiért unalomig kell ugyanazon az útvonalon járnia. Bár arra már rájöttem árukísérő koromban, hogy a sofőrnek kevésbé álmosító az utazás, mint aki dologtalanul ül mellette. Még szerencse. Így is vannak elalvásos balesetek, nem véletlenül szabályozzák olyan szigorúan a pihenési időt. Igaz, csak a kamionosokra vonatkozik, pedig személykocsik esetében sem ártana… Én viszont alhatok nyugodtan menet közben is. Na nem úgy, mint legény korában a testvérbátyám, akit hajnalban a szomszéd faluból hazafelé gyalogolva két cimborája karon fogott, és ő menet közben aludt. Így volt, nem így volt? Ő maga mesélte.

 

Félálomban egymásba kuszálódtak a gondolataim. Az imént felidézett Berci szomszédomat láttam lelki szemeimmel, amint a dobot püföli. Kissé meg is rémített, mert amikor apu a végét járta, neki is folyton a gyerekkora járt az eszében. Aztán egykori magyartanárom, Magda néni is mondta 90 éves korában, hogy közeleg a vég, mert mindig a fiatalkori emlékei jönnek elő. Emlékezhetnék az elmúlt napok, hetek eseményeire, de valamiért az ifjúkor járt az agyamban. Meg a pihenési idő, meg a pihenés, meg az a butaság, amit aputól hallottam, hogy azzal nem lehet megölni az embert, ha nem hagyják aludni, mert éhhalálról már hallott, szomjhalálról is, de nincs alvhalál. Előbb utóbb elalszik az ember, ha hagyják, ha nem. Nem tudom. Nem szeretném kipróbálni. Nem is kell, alhatok nyugodtan. Kicsit zenélek, énekelek a szomolyai bálban, de szigorúan csak gondolatban, közben autót is vezetek, ülök Dzsoni szomszéd mögött a motoron, kicsit megint énekelem, hogy „lépj rá a lábamra”, a közönség őrjöng, én pedig nagyon boldog vagyok ettől. Látom, amint a részegen tántorgó Franci alá tolnak a színpadon egy széket, hogy össze ne rogyjon a gitárja súlya alatt, amit hihetetlen jól kezel még ebben az állapotában is…

*

Éjjel egykor csomagolni kezdtünk.

A bogácsiak közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nincs messze, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a sárga Zsiguliba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig az ölünkben, az utastérben. Győri Miki vezetett, hiszen övé a kocsi. Elindultunk. Bekapcsoltuk a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirak bennünket meg a cuccot, aztán megy egyenesen Kövesdre. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Az anyósülésről aggódva figyeltem, hogy milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.

– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Miki! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?

– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

 

Hazaértünk. Ambrusék megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután leszedtem róluk az állványokat. A felszerelést beraktuk a kapu mögé, majd hárman Bercivel beviszik a házba, ha akarják. Berci felajánlotta Mikinek, elkíséri Kövesdre, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában én is felajánlhattam volna, de nem tettem. A falu végén kiszálltam, s onnét már gyalog mentem haza sietve, hogy mielőtt ágyba kerüljek. Sajnáltam Mikit, hogy ilyen állapotban kell munkába állnia, de ahhoz is fáradt voltam, hogy aggódjak miatta. Úgy mocskosan, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájultam.

 

Miki egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.

– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.

– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!

Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Mezőkövesd fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Kövesd felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.

*

– Muszáj megállni. – szólt Sanyi, amikor a fékezésre felriadtam. – El kell mennem faxolni!

Erről a mondatról eszembe jutott, amikor a legelső kamiontúrámon kerültünk hasonló helyzetbe. Nem értettem, hogy tartja a céggel a kapcsolatot. Azt hittem telefonon, meg műholdas nyomkövetőn, erre elmegy a benzinkútnál faxolni. Aztán kiderült, hogy ez a kifejezés a WC használatot jelenti. Most legalább már ezt is tudom. Na, de ha így áll a helyzet, akkor én is faxolok egyet, aztán majd talán a reggelizésre is sort kerítünk. Ehetnék menet közben is, de nem teszem. A legelső útra készülve a Sanyi felesége Ildi garantálta, hogy egész úton nassolni fogok unalmamban. Akkor valóban így volt, de a későbbi utak során fegyelmeztem magam, és csak akkor ettem, amikor Sanyi is.

 

 

NDK felé

 

– Mit akartál mesélni? – kérdezte, amikor ismét felhajtottunk a pályára.

– Én? Mikor?

– Mielőtt elaludtál.

– Mit tudom én!

– Pestről áradoztál, hogy milyen szép.

– Az is – válaszoltam kurtán, majd gondolkoztam erősen, hogy ugyan mit akartam róla mondani.

– Megvan! Fél évig laktam Csepelen. Éppen munkába álltam Pünkösd utáni kedden, amikor telefonom volt Cserépfaluból, hogy menjek haza dolgozni. Holnap, már kezdhetek is! Abban az órában leszámoltam a csepeli cégtől, és másnap már Cserépben kezdtem.

– Arról nem régen meséltél.

– Az lehet, de most nem a kőmunkáról van szó, hanem arról, hogy a hatodik fizetés nélküli héten alkalmam nyílt, hogy ingyen utazzak Pestre. Kaptam az alkalmon, hiszen nem volt pénzem, a hundájos barátokkal pedig arra a hétvégére terveztük a mertM4 rádió nulladik születésnapját.

Még javában dolgoztam Cserépben, amikor jött a telefon, hogy a parafás cég furgonja elindult Egerből Bogácsra. Legyek ott, mire odaér! Eldobáltam a szerszámot, és bringára kaptam. Ritkán fárasztottam ki magamat annyira, mint azzal a hazatekeréssel. A sofőr végigbeszélte az egész utat, s közben hajtott, mint a meszes. Elmondása szerint volt ő autóversenyző is, nem kell aggódnom. Valamikor ő is Csepelen lakott, s mit hoz a véletlen? Pont abban a házban, amiben én. A ház előtt hagyott Skoda kupéról azonosítottuk be a helyszínt. A körúton én már azon erőltettem az agyamat, hol tudnék kiszállni, hogy a Hév-hez ne kelljen sokat gyalogolnom. Azt mondta, ne izguljak, ő majd tudja. Aztán mégis izgultam, mert már a Lágymányosi hídfőn jártunk, amikor beállt a buszmegállóba. Na, erre nem gondoltam. És ami a lényeg! Amiért ezt az egészet elmondtam az az érzés, ami eluralkodott rajtam akkor, amikor Budapest aszfaltjára léptem. Olyan érzés fogott el, mintha hazamentem volna. Este Kőbányán a rádióadásban mondtam is, a szerkesztő barátomnak, hogy kérdezze meg, hogy tetszik Budapest!

– Te Gyuszi! Hogy tetszik Budapest? – kérdezte.

– Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna. Magam is meglepődtem, amiért így éreztem…

Akkor nap volt az első felvétel az adásról, de a felvételt készítő főszerkesztőnk még abban az évben meghalt. Nem hiszem, hogy elő tudnánk keríteni az anyagot, így marad a visszaemlékezés. Pedig aligha tudom olyan jól elmondani, mint akkor tettem, amikor frissen élt bennem az az érzés.

Ma már Miskolcra is úgy megyek, mintha hazamennék. Pestre is, és természetesen Bogácsra is. Amikor Miskolcra költöztünk, azt mondta Kovács Zsolti, a monori hundájos barátunk, hogy lassan belakjuk az egész országot. Ez így erős túlzás, hiszen akad még néhányezer település, ahol nem laktam. Jaj! Még Tiszaújvárost ki ne hagyjam!

– Ott is laktál? – csodálkozott el Sanyi.

– Igen. Igaz, nem sokáig, de laktam. Ha belegondolok, Telkiben is.

– Ha a néhány napos tartózkodásokat is beleszámolod, akkor ne hagyd ki Montabaur-t se! Felhívtad már Grünhildát?

– Majd hív, ha akar valamit.

– Azt ismered, amikor három bika áll a hegytetőn?

– Nem hiszem. – lódítottam, hiszen ki ne ismerné ezt a viccet? Nem baj, ha elmeséli. Legalább sehol nem kell visszakérdeznem. Elég halkan beszél Sanyi, a motor is zúg, a rádió is szól. Amit nem értek, majd kiegészítem emlékezetből.

– Biztos? – kérdez vissza hitetlenkedve.

– Mond el!

 

Három bika áll a hegytetőn. Egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. Nézik a völgyben legelésző teheneket.

Rohanjunk le és tegyük magunkévá az egész csordát! – javasolja a fiatal

Minek az a nagy rohanás? – mond ellent a középkorú. – Nyugodtan lesétálunk, néhányat kiválasztunk a szebbek közül.

Ugyan már! - inti le őket az öreg. – majd feljönnek, ha akarnak valamit.

 

– Ez most célzás akar lenni?

Nem válaszol, de a huncut mosolyból egyértelmű, hogy az.

Grünhildát – akarom mondani Roze-Marit nem hívom fel. Majd hív, ha akar valamit. Na, tényleg olyan vagyok, mint az öreg bika.

Nagyokat hallgatunk. Nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Nyomasztó ez a borongós télvégi idő. A havas tájban néha varjúcsapatot látok az út menti dombokon, de nem találom elég izgalmas látványnak. Gondolatban otthon járok Miskolcon. Sétálok párommal a Hejő-parkban Tapolca felé, karját tartva leeresztem a patak medrébe, hogy leellenőrizze állításomat, miszerint itt még meleg a víz. Az Avas nyugati oldalán, a kutyasétáltatón ballagunk felfelé már sokadik alkalommal. Mondta is, hogy ennyi erővel már kutyát is hozhatnánk. A Magas-hegyen vágok át immár egyedül…majd a Suzukiban ülve várakozok valahol. A céges teherautóval megyek Tiszalúc felé…ez már túl sok egyszerre. Lehet, hogy már megint elaludtam?

 

A beteg összekuporodva, a görcsös hasi fájdalomtól nyüszítve szenved az anyósülésen. Az ajtó nyitva, hogy mielőbb ölbe kaphassam. Hogy minél gyorsabban bevigyem az ügyelet rendelőjébe. Nem túl nehéz, talán ötven kiló lehet, de épp elég volt a harmadikról lecipelni, még ha egy szakaszt lifttel is tettünk meg. Kora hajnal óta szenved. Nem hittem volna, hogy egyáltalán fel tudjuk öltöztetni. Hívtuk hat órakor a mentőt. A diszpécser felajánlotta, hogy küldi az ügyeletes orvost, de csak 7 után. Ha sürgős, vigyük oda személyesen. Ezt tettük. Megtaláltuk a címet, most itt várunk. Volt benn egy fertőző beteg, amikor megérkeztünk. Utána 10 perc, amíg fertőtlenítik a rendelőt. Nagyon hosszú 10 perc volt. Közben megérkezett egy öreg Hyundai, egy hozzá illő korú hölggyel. Orvosnak néztem. Gondoltam, legalább annyit szól, hogy jó reggelt! Ha már a láthatóan szenvedő betegről nem is kérdez, hiszen neki még nem kezdődött el a munkaidő. Újabb hosszú 10 percek teltek el. Aztán nagy sokára kijön az ajtón az éjszakai ügyeletes (annak gondoltam) meg a takarítónő, immár utcai ruhában. Az iménti Hyundai-os hölgy vörös mentős ruhába öltözve kíséri őket át az út túloldalán parkoló kocsihoz. Ekkor már köszönt. Betolta a kollegina autóját, majd tőlem kérdezte, hogy „ugye az akksi a rossz, ha csak annyit mond, hogy katt?”

Az önindító – állítottam fel a diagnózist, ami vagy helyes, vagy nem, de nincs jelentősége. A kocsinak nincsenek fájdalmai. Különben is, beindult tolásra, pedig a hangja alapján dízelnek gondolom.

Ezután bevihettem a beteget. Megállapította, hogy be kell vinni a sürgősségire. Javasolta, hogy menjek be a kórház területére kocsival. El is mondta, merre induljak, hogy a személyzeti bejárón bejussak. Két és fél óra telt el a mentő hívásától, s máris a vizsgálóba került a beteg. Alig 2 kilométerre lakunk.

Nem tudom, mennyivel menne ez gyorsabban, ha nem épült volna Felcsúton stadion.

 

– Megint elaludtál – állapította meg Sanyi tévesen, hiszen éppen ekkor ébredtem fel.

– Én is azt hiszem. Lemaradtam valamiről? Hol járunk? Ja, tudom. Most hagytuk el Ingolstadt-ot.

– Már egész ismerős vagy errefelé.

– Nem nagy ügy. Nem sok helyen láthatok fél autópályát. Itt pedig nincs szembejövő pálya, mert közte van a hegy. Erről beazonosíthatom a helyszínt. Messze van még az a…hová is megyünk?

– Legalább négy óra, de inkább öt.

– Belefér a műszakba?

– Nem. Jó lett volna tegnap feljönni legalább eddig. Na, de sebaj, hiszen reggel megint korán indulunk, és akkor ott vagyunk nyolcra. Az még jó. Most délután pedig leállunk, amikor besötétedik. Mit főzzünk? Nem hiszem, hogy lesz Internet. Valamivel el kell tölteni az estét!

 

Közeledtünk Nürnberghez. Ezt a várost már jól körülautóztam, de még eddig semmit nem láttam belőle. Jöttem már nyugatról, jöttem keletről, északnyugatról, dél…délről azt hiszem nem, arra csak mentem. Most viszont jövök. Van még egy lehetőség északkelet felől, most arra hagyjuk el a térséget. Vagyis a várost most se látom.

– Telefon!

– Hallom. Na, mit mondtam?

– Mit mondtál?

– Majd jelentkezik, ha akar valamit.

– A Grünhilda?

– Aha. Halló! Olvastam az SMS-t, de valamikor hajnalban vettem észre. Akkor nem akartalak felhívni. Mi újság?

– Otthon vagy már? – kérdezte Roze-Mari.

– Nem, dehogy vagyok otthon. Lipcse felé tartok éppen. Onnét pedig azt hiszem Hollandia lesz majd a következő úti cél.

– Az éppen az ellenkező irány. Lehetne pedig dolgozni! Szólt a testvérem, hogy kell olyan kő, amit nekem faragtál Tapolcára. Talán öt, de négy egész biztosan. Majd megyek, ha elolvad a hó, mert vevő van a tapolcai házra. Visszafelé el is tudnám hozni. Mennyi idő neked ezeket elkészíteni?

– Tél van. Nem biztos, hogy tudok követ szerezni. Ha mégis, akkor is kell két hét. Attól számítva, hogy meg van hozzá az anyag. Sürgős?

– Nem tudom még, hogy mikor megyek, de inkább legyen készen. Ne kelljen még a szállításra is költeni! Erre jössz Hollandia felé? – váltott témát.

– Arra menjek? – kérdeztem vissza

– Pénteken jó.

– Hollandia felé pénteken? – kérdeztem vissza ismét csupán azért, hogy Sanyi is hallja, miről van szó. Vette a lapot, és erősen rázta a fejét.

– Akkor már visszafelé jövünk.

– Akkor már visszafelé jövünk – ismételtem el – Nem jó hamarabb?

– Nem. Hamarabb nem jó. Inkább majd Magyarországon találkozzunk, ha nem jön velem az ember. Bár lehet, hogy jön. Hajaj. – sóhajtott nagyot.

Úgy látszik nehézségek adódtak. Valójában nem szeretném folytatni a kapcsolatot. Az üzlet rendben van, de a magánélet más. Az egy héttel ezelőtti eset a kivétel. Azt vegyük úgy, hogy egy baleset! Gyorsan le is ráztam azzal, hogy majd hívom, ha valami érdemi dolgot tudok mondani.

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi széles vigyorral

– Mit tudom én!

– Pedig neked kell döntened!

– Na, ezt speciel tudom – válaszoltam olyan határozottan, hogy magamnak is úgy tűnt, mintha ingerült lennék.

– Jól van, na! Akkor gondolkozzál! Meg nézd a tájat, mert erre még nem jártál. Szudétaföld felé megyünk. Bekapcsoljam a GPS-t?

– Nem kell! – zártam rövidre a társalgást.

Ismét nagyokat hallgattunk. Még a minket kielőző autókra se tettünk megjegyzést, pedig ha valami számunkra kedves típus száguld el mellettünk, ritkán álljuk meg szó nélkül.

 

Aztán Sanyi az elénk magasodó hegy felé mutogat. Nem szól, csak mutatja, hogy figyeljek.

– Eltévedtünk? – kérdezem döbbenten, amikor azt láttam, hogy a hegyet két oldalán öleli körbe az autópálya. Éppen úgy, mint nemrég láttam.

– Dehogy. Ez egy másik egyirányú pálya. Mint látod, van több is. Nem akartam mondani Ingolstadt-nál. Szerettem volna látni, hogyan reagálsz.

– Döbbenten.

– Aha. Én is úgy látom. Azt hitted, visszakerültünk oda? – kérdezte nevetve.

– Azt.

 

Aztán mégis elővette a laptopot, hogy nézegessem, hol járunk éppen. Amikor átléptünk Bajorországból Thüringiába, akkor jártunk legközelebb Csehországhoz. Majdnem érintettük azt a legnyugatibb csücsköt, ahol emlékeim szerint van egy település, amit egyszer már úgy is láttam térképre kiírva, hogy Eger. Más helyeken pedig úgy, hogy Erlau. Mégis csak németek laknak itt, nem nevezhetik a városukat magyarul!

Régóta kanyargunk már a hegyek között. Szlovéniára emlékeztet a táj. Szép lehet nyáron, de most mindent befed a hó. Bizonyára így lenne akkor is, ha a síkvidéken elolvadt volna, hiszen 500 méter körüli a tengerszint fölötti magasságunk. Nem igazán tud most lekötni a táj nézése. Olyan, mint bárhol. Hegyek, völgyek, erdők, rétek, az autópályán pedig mennek az autók. Unalmasnak találom. Nyugtalan vagyok. Jó lenne valahová megérkezni! Leginkább otthon érezném most jól magam, pedig otthonról meg ide vágyom, a kamion fülkéjébe, hogy láthassak új tájakat. Nem jó már nekem sehogy. Mai végállomásunk egy benzinkút parkolója lesz, ezzel kell beérnem. Városnézésre se számíthatok. Azt hiszem holnap se, hiszen nem Lipcsébe megyünk, csak egy hozzá közeli raktárba. Onnét tovább Halle-be, ahol szintén csak az indusztriát láthatom, azt hiszem. Aztán irány Hollandia! Ott talán nem lesz hó, hiszen a tenger közelsége miatt enyhébb az idő. De arról fogalmam sincs, hová lesz ezek után a fuvar. Jaj de utálom magam, amiért elindultam erre az útra! Vagy mégse? Még jó, hogy ezeket a gondolataimat nem osztom meg Sanyival, mert jól kiröhögne. Majd mondaná, hogy inkább figyelj, hogy otthon tudjál mit írni a könyvedbe! Történt ugyanis, hogy miután már a sokadik képet rakta fel a netre az éppen elkészített ételről, néhány szavas kísérőszöveggel, rászóltam, hogy legyen szíves bővebben kommentálni, hiszen így ebből nem tudok könyvet írni. Azt válaszolta, hogy „gyere ki!” Most kijöttem. Nem lehet panaszom az út eredményességére, hiszen kaptam megrendeléseket, kődíszek faragására. Talán nem is kell már alkalmi munkásként betont kevernem. Na, meg azért az se semmi, hogy megdöntöttem a német asszonyt. Hatvan évesen ez sem elhanyagolható sikertörténet. Ezt persze ki kell hagynom a könyvírásból, mert otthon megtudja az asszony. Nem hiszem, hogy megbocsátana. Aztán pedig én se bocsátanám meg magamnak, ha emiatt az egy éjszaka miatt elhagyna. Annyit nem ért meg.

 

Kora délután értünk el az Eisenstadt-közeli benzinkúthoz. Mintha már kezdett volna sötétedni. Igaz, egész nap olyan volt, mintha esteledne. Talán ettől ilyen borús a hangulatom? Nem zárható ki, hiszen élénken él bennem az a nagyon régi emlék, amikor egyik rokonunk temetésére mentünk nem tudom melyik évben, május ötödikén. Maga a temetés nagyon felzaklatott, de az üde zöld táj, meg a gyönyörű napsütés, egy kellemes kirándulássá tette ezt az utat. Ha holnap kisütne a nap, talán nem is sietnék haza. Nem tudom, meddig lesz otthon a fiam, hiszen máskor is ment már haza szándéka szerint Londonból végleg, de talán megvárja, amíg hazaérek. Bár emlékszem olyan – igaz csak néhány napig tartó – otthonlétére, amikor szinte nem is beszélgettünk. Egy filmélmény jut erről eszembe, amiben azt mondta a főhős, (azt hiszem kamionos volt) hogy nem a beszélgetés a lényeg, hanem az, hogy mekkorákat hallgatnak együtt a fiával. Ha ez a lényeg, nem lehet okom panaszra, hiszen volt alkalmam már jókat hallgatni a fiammal. Nem ülhet mellettem a kocsiban egész életében! Ne arról szóljon az ő élete, hogy nekem kedvemre tegyen!

– Na, mindenek előtt megitatjuk a lovakat – állt be Sanyi az egyik kútoszlop mellé – aztán majd iszunk mi is. Veszünk itt a shopban valami jóféle argentin kékfrankost, vagy chilei olaszrizlinget.

– Vagy líbiai tokajit. Nem? Ne beszélj hülyeségeket! Van még abból, amit olaszban vettünk. Vacsorára pedig főzhetünk tejfölös zöldbabot! Ha összeveszne a vörösborral, ráköltünk ötven centet a toalettre.

 

Feltöltötte a tankot, majd töltött abból a kék löttyből, ami a katalizátor helyett van…nem jut eszembe a neve.

– Keveréket tankoltál? – kérdeztem.

– Hm?

– Hát, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. Csak éppen a gép magának keveri, mint a Dzsoni Zetkája. Arról még nem is meséltem.

– Akkor majd legyen eszedbe! Most gyorsan keresünk egy üres parkolót. Főzés közben mesélhetsz! Nem kellene inkább valami tartalmasabb kaját főzni? Van időnk bőven estig.

 

Egy korábbi utunkon a belgiumi Oevel-ben jártunk úgy, hogy mire visszaértünk a délutáni sétából, már nagyon éhes voltam. Főztünk gyorsan levest, aztán pedig nem bírtuk megenni a paprikás krumplit. Igaz, jó nagy adag sikerült, de nem akartunk meghagyni három szem krumplit. Na, így legalább meg lett oldva a másnapi reggelim. Sanyi nem mert reggelizni, mert nem volt a közelben WC, hogy ha esetleg jelentkeznének a toló fájások.

– Na, mi volt a Dzsoni motorjával? – kérdezett rá az imént említett esetre, miközben behúzta a függönyt.

Nem kellett ugyan még besötétíteni, de ne lássák kintről a konyhánkat.

– Ja! Semmi, csak az volt olyan konstrukció, hogy nem keveréket kellett bele tankolni, hanem külön olajtartályból adagolta magának. Egy kis ablakon lehetett ellenőrizni a szintet. Nem tudom mi volt a rendeltetése annak a kis műanyag korongnak, amit az ablak közepén lévő kis gombbal lehetett benyomni, de beszorult alá egy kis olaj, és nem vette észre, hogy üres a tartály.

– Besült a motor?

– Be. Meg még tudod mi jutott eszembe? Volt olyan időszak – elég hosszú – amikor lehetett a kúton keveréket venni. Na, ilyen nem volt Bulgáriában. Én pedig Wartburggal jártam ott. Nem akarták megérteni, hogy nekem olaj is kell a benzinbe. Úgy kellett rimánkodni, hogy adjanak. Aztán pedig azt nem értették, hogy ha 2 leva az egy liter olaj, miért adok nekik hármat?

– Nagyon elmaradott népek lehetnek. A mi benzinkutasaink nem döbbentek volna meg rajta.

– Hát, nem. Benzinkutasnak lenni nagyon jó borravalós állás volt hajdanán. Ma már azt gondolom, nem annyira.

­– Közben találd ki, hogy a zöldbabot bontsam előbb, vagy a bort? A francba! Vehettünk volna poharakat is. Most ihatjuk megint bögréből!

– Kezdjük a borral, hagy ülepedjen mire a tejfölös zöldbabra kerülne a sor! De még azt elmondom, amíg be nem fejezzük a benzines témát, hogy gyerekkoromban, a benzinkutaknál voltak olyan csőrös fémkannák, aminek volt kurblija.

– Kurbli? Nem volt még önindító? – vette viccesre a témát Sanyi. – Mert ez motoros kanna volt?

– Jaj, ereggy má’! A keveréket lehetett vele keverni. Nem közvetlen a motor tankjába töltötték a benzint, hanem a kannába, amibe aztán a megfelelő mennyiségű olajt elkeverték. És képzeld! Az apu lemezvillás Jawa-jának a tanksapkája megfordítva egy kalibrált mérőedény volt. Éppen az olaj kiméréséhez alakították így ki. Na, hol van az a bögre?

– Bögre? Mit akarsz mérni?

– Na, ugyan mit? Hát a bort. A kimérésről jut eszembe, meg a kalibrált edényről…

– Akkor most méred, vagy nem?

– Mindjárt. Nem igen ismerted te a Lojzi bácsit. Pálinkát mért a bögrecsárdájában…

– Bögrébe pálinkát?

– Neszójjábe! Pálinkás pohárba mérte. Olyanba, amin meg volt jelölve, hol van a fél deci. Amikor túltöltötte, azonnal szóvá tette, hogy „Jajjajjaj! Má’ meg sok lett” Aztán leivott belőle, úgy adta oda a vendégnek.

 

Elkezdtük a főzőcskézést, s közben hallottuk, hogy feltámad a szél. A függönyt félrelebbentve kinéztem. Már besötétedett, de a lámpák fényénél láttam, ahogy kavarja a szél a havat. Azt nem lehetett megállapítani, hogy esik-e, vagy csak a szél hordja-viszi. A fülkét egyre erősebben kezdte billegtetni.

– Azt hiszem, nem kell álomba ringatni. Csak ne lenne ilyen hangos! Kellene füldugó!

– Vagy kibontom az utolsó üveg bort is. Hátha jobban elálmosodunk. Reggel pedig majd meglátjuk, ki tudunk-e menni a parkolóból.

 

 

 

 

 

 

Elég volt

 

Reggel ki tudtunk menni a parkolóból. Éjjel ugyan felébredtem néhányszor, de nem a szél üvöltésére, hiszen valamikor az éjszaka közepén elcsendesedett. Viszont a parkolóba vagy jön egy kamion, vagy elindul egy másik, vagy éppen valamelyiknek az aksiját kell tölteni, és azért járatja a motort legalább fél órán át. Vagy egy meleg árut szállító autó kompresszora termeli az áramot. Szóval soha nincs teljes csend. Ha más nem is, legalább az autópálya forgalma biztosítja a zajterhelést, hogy ne lehessen normálisan pihenni. Egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. Amikor Csepelen laktam, minden éjjel legalább egyszer felébresztett egy mentő szirénája, vagy a hajnalban felerősödő forgalmi zaj. Hallottam ugyan, de pillanatok alatt vissza tudtam aludni. Sanyi is hallja az éjszakai zajokat, de attól még simán végigdurmol 10-12 órát is, ha nincs miért felkelnie. Az ő bioritmusa olyanra állt be, hogy akkor alszik, amikor lehetőség van rá. Nem szabályos időközönként.

Nem voltunk már messze a céltól, de azért nem vártuk meg, hogy teljesen kivilágosodjon, hiszen nyolcra ott akarunk állni a raktár kapujában, hogy mielőtt leadhassuk a rakományt. Aztán pedig izgulhatunk, hogy Halle-ban mielőtt felrakodhassunk. Ha rajtunk van a cucc, akkor lehet megtervezni az útidőt, és indulhatunk Hollandia felé. A lerakó időpontja mondja majd meg, hogy tehetünk-e kitérőt Montabaurba.

Este még nagyon haza akartam menni, de reggelre teljesen belenyugodtam, a további csavargásba. Nem is bánnám, ha nem lenne idő a kitérésre, hiszen ezzel eldőlne, hogy nem megyek a német asszonyhoz. Ezzel lemenne rólam a döntési kényszer, s a lelkem megnyugodna. Ülök még három hétig a kamionban, aztán majd hazajutok, amikor Sanyi is. A neten találtam hirdetéseket, amelyek arra kínálnak lehetősséget, hogy beüljek hazafelé tartó honfitársaim személykocsijába költségtérítés ellenében. Münchenből van buszjárat. Csakhogy ezekhez pénz kell, ami nekem nincs. Kajára még jut valamennyi, de azt hiszem, majd otthon fizetem ki Sanyinak, amit rám költött. Bár ez sem egyszerű, mert tiltakozik ellene. Nem értem miért, hiszen nem vagyok a gyereke, hogy eltartson engem.

 

Alig több mint fél órát tartott az utunk. Lehajtottunk a pályáról, átléptünk Alsó-Szászországból Szászországba, amit tábla jelzett egy kicsi vízfolyás mentén. Másról nem lehetett észrevenni. Lipcsét természetesen nem láttam, pedig már közel jártunk hozzá. Célállomásunk nem volt egy jelentős indusztria. Talán odahaza a tsz tanyája is nagyobb ettől. Három kamion is állt már előttünk, mind más nációbeli. Egy lengyel, egy spanyol, meg egy német. Közvetlenül utánunk érkezett egy sárga furgon. A tükörből ráláttam a rendszámtáblájára. Három betű, három szám. Akár magyar is lehet. Ha az, bizonyára be is köszön hozzánk, hiszen számára egyértelmű, hogy mifélék vagyunk, hiszen közelebb áll a mi felségjelünkhöz.

Erről az jutott eszembe, hogy a második kamiontúrámon Londont kerülve haladtak el mellettünk olyan kamionok, amiből integettek. Csak akkor tisztázódott az üdvözlés miértje, amikor elénk értek, s láttuk a „farukat”. Ők előnyben voltak velünk szemben, hiszen a hátsó ajtónkon nagy betűkkel fel volt írva, hogy Miskolc. Most ugyan nem volt felírat az ajtón, de a furgonos akár a rendszámkeret szövegét is olvashatta.

– Szevasz földi!– nyitott ránk – Vagyis szevasztok – módosította az üdvözlést, amikor engem is meglátott. – Honnét jöttök?

– Olaszból. Gyere be, mert kimegy a meleg!

Sanyi átült az ágyra, a vendég pedig a sofőrülésbe.

– Kicsit tágasabb, mint az enyém – nézett körül.

– Nemrég én is olyat hajtottam. Nem igazán lakájos. Jobbnak láttam visszaülni nagy kocsira.

 

Ezután nagy egyetértésben részletezték a furgonozás nehézségeit, amire nem igazán figyeltem, hiszen óriási ötletem támadt, de néhány dolognak össze kellene jönni, hogy megvalósíthassam. Sokáig vártam a megfelelő pillanatra, hogy megszakítsam a társalgásukat.

– Mit is mondtál, hová mész innét? – szegeztem neki a kérdést, remélve, hogy hazafelé indul.

– Nem mondtam. Eddig még nem került szóba. Ha itt lepakolok, megyek a sör városába, Radebergbe. Onnét viszek valamit – nem tudom mit – Miskolcra.

– Elviszel? – kérdeztem, mielőtt még elszállna a bátorságom. Nem kizárt, hogy elutasít, hiszen néhány perce ismerjük egymást, semmi oka, hogy szívességet tegyen nekem. Már csak az is elég indok lenne, hogy elveszem a fekvőhelyét.

– Elalszok én a raktérben is, ha elférek az árutól – mondtam, mielőtt reagálhatott volna.

– Ott fagynál meg. – nevetett nagyot, s ezzel haladékot kapott a válaszra.

Kicsit gondolkodott, mielőtt a kérdésemre válaszolt volna.

– Az igazság, hogy nem igazán vagyok most se kialudva, de nem tervezem, hogy lefeküdjek, mielőtt hazaérek. Ha már nem megy, rádőlök egy kicsit a kormányra. Ha valaki beszél hozzám, talán még az se kell.

– Csak egy kósza ötlet volt – próbáltam visszavonni a kérésemet.

– Nem, nem! – tiltakozott most már ő – Nagyon szívesen hazaviszlek, bár nem tudom, mikorra.

– Magamra hagynál? – fordult felém Sanyi döbbent tekintettel. Mintha meglepte volna amit mondtam, noha tudta, hogy nagyon haza akarok már menni.

– Miért ne? Nem vagyunk házasok. – próbáltam viccesre venni a dolgot – Majd megbocsátod egyszer, hogy elhagylak.

– Ha gondolod, ledőlhetsz itt egy kicsit – ajánlotta fel fekvőhelyét leendő sofőrömnek.

Ilyet ugyan nem gyakran tesz egy kamionos, de ha az én sofőröm lesz az illető, pihenje ki magát, amennyire a helyzet lehetővé teszi azt.

– Köszönöm – válaszolt a furgonos – de miattam ne időzz feleslegesen.

– Nyolcra szól a lerakóm, de ez nem jelent semmit. Lényeg, hogy itt vagyok, de ettől várathatnak akár délig is. Ha egy órát alszol kényelmesen, az is sokat jelent. Nem csak eldőlsz az ülésen.

Aztán úgy alakult, hogy nyolckor azzal kezdték a németek a műszakot, hogy levették a furgonos szállítmányát, mi pedig várhattunk a sorunkra, mivel hárman is voltak előttünk.

– Na, akkor komolyan gondoltad, hogy jössz velem? – nyitotta ránk most az én ajtómat a „furis”.

– Máris indulsz?

– Nem bánom, megvárom, amíg sorra kerültök. Tényleg alszok egy kicsit, de maradok a helyemen. Majd keltsetek fel!

­– Már csak mennem kell! – mondtam Sanyinak. – Ha már vár is rám, nem mondhatom vissza! Mit is mondott, hogy hívják?

– Mit tudom én. Talán…talán Tibi? Az. Tibi.

– Tibi, és Radebergbe megy – motyogtam magamban. – Van ott egy Tibi barátom, még a Hyundai klubból.

– Hm? Nem értettem.

 

Nem ismételtem el amit csak magamnak dünnyögtem, inkább feltettem egy felesleges kérdést, miszerint „van-e ugyan Internet?” Ezt nyilván Sanyi se tudja, míg be nem kapcsoljuk a gépet. Ezt tanácsolta. Próbálkozzak, ő úgyis megy megkérdezni, mikor kerülünk sorra.

Működött a net. Viszont szerda délelőtt…vagy inkább reggel, aligha ül az én Tibi barátom a gép előtt, hiszen nagy eséllyel munkában van éppen. A telefonszámát nem tudom, hiszen eddig még nem volt rá szükség. Nézegetem a facebook oldalamat. Van itt egy képmegosztás tőle, de ez még tegnap esti. A párja írt is rá egy hozzászólást. Na, erre reagálok. Nocsak! Jött rá válasz. Erika ott ül a gépnél. Mindjárt megkérdezem a Tibi számát.

Tíz óra is elmúlt, mire lerakták a kamionunkat. Sőt! Közelebb jártunk a tizenegyhez. A furgonost nem kellett felébreszteni, már ott téblábolt, amikor ráálltunk a rámpára. Összepakoltam a motyómat, de a Tibi megvárta, amíg végzünk, noha ennek már semmi jelentősége nem volt. Akár indulhattunk volna. Amíg várakozott, felnyitotta a motorháztetőt, de nincs ebben semmi rendkívüli, biztosan ellenőrzi a feltöltéseket. Így is volt, de ekkor még nem tudtam, hogy folyik a hűtővize. Nem nagyon, de néha rá kell tölteni. Nekem csak délután mondta már Radebergben, amikor úgy döntött, nem mer elindulni. Be kell állni egy műhelybe! Ezen a napon viszont már nem csinálják meg, itt kell éjszakázni!.

 

Ezt megelőzően viszont volt néhány kellemes órám. Amikor elköszöntem Sanyitól, és elindultunk a furgonnal keletnek, eluralkodott rajtam az a boldog bizsergés, amit a hazatérés gondolata okozott. Nem volt hosszú az út Radebergig, de elfáradt a szám mire odaértünk. Végigbeszéltem az egész utat. A sofőröm néha kérdezett, én pedig meséltem rendületlenül. Gondoltam rá, hogy illene nekem is kérdezni tőle valamit, de nem volt alkalmas rá az agyam. Ugyan mit lehet kérdezni, amikor egyáltalán nem érdekel vele kapcsolatban semmi? Tudtam a keresztnevét. Ez elég arra, hogy szükség esetén ne úgy kelljen megszólítanom, hogy „he!” Ennyi elég is.

– Te mivel foglalkozol? – kérdezte Tibi – Vagy nyugdíjas vagy?

– Dehogy vagyok én nyugdíjas. Fiatal vagyok hozzá, ha nem is látszik. Jó néhány év van még hátra addig. Viszont, ha bejön az a munka, amivel kapcsolatban most útnak indultam, nem lesznek kenyérgondjaim. Követ fogok faragni tehetős németeknek.

– Azért elég szomorú dolog ez, hogy csak abból tudunk megélni, hogy a németeknek csicskázunk.

– Hát, igen – helyeseltem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Egyébként ez megy országos szinten, amióta megtörtént – vagy nem történt meg – a rendszerváltozás. Ha új munkahelyek létesülnek, azok többnyire összeszerelő üzemek, német tulajdonban. Na, nem kizárólag német, de többnyire. Aki nem fér be egy ilyen cégbe és elég fiatal még, kimegy hozzájuk dolgozni, mint ahogy itt van például ahová megyünk is egy magyar kolónia, akiknek annyi közük van Németországhoz, hogy ide járnak dolgozni. Viszont ha lehet, mennek is haza. Olyan ez, mint a szocializmusban voltak a szabolcsiak Budapesten, csak most nagyobb a távolság. Az unokahúgom is itt él családostól Thüringiában. A párja csomagol, meg árut mozgat valami raktárban állandó éjszakás műszakban. Nem egy lélekemelő munka, de megélnek belőle. Odahaza a faluban is volt munkája, csak az egyébként is alacsony fizetését se kapta meg sokszor. Aztán itt van Berlinben a lányom. Na, ő legalább jól érzi magát. Na, de hát ő ilyen alkat. Bárhol feltalálja magát. Ő képes otthagyni munkahelyet azért, mert nem érzi tisztességesnek a feladatot, amit rábíznak. Ez se mondható általános hozzáállásnak. Legtöbben inkább elviselik a tartós stresszt, csak el ne veszítsék a munkájukat, mert nem találnak másikat.

– Neked sincs most munkád? – próbálta az általános témát személyesre venni.

– Ilyenkor télen nekem soha nem volt. Ha nem is egészen igaz ez, de nem hazudok sokat, ha ezt állítom. Sanyival már sokszor voltam kamionozni, de soha nem okozott gondot, hogy ráérek-e. Sokáig sírköveztem maszekban. Az is szezonmunka.

– Viszont jól lehet vele keresni – vágott közbe.

– Ez igaz. Főleg, ha nem személyesen végzem a munkát. Én viszont egyedül dolgoztam, ha csak lehetett. Nem kerestem rosszul, de rengeteg cipekedés, kínlódás volt az ára. Bár egyszer volt egy könnyű munkám is.

– Könnyű sírköves munka?

– Az. Nem voltam már maszek, Csepelen dolgoztam nem túl sok pénzért egy cégnél. Kerestem közben valami jobbat, s találtam is. Sírköves tanácsadó lettem.

– Micsoda? – nevetett nagyot a foglalkozásomon.

– Sírköves tanácsadó.

– Na, ezt meséld el!

– Kérned se kell. Na, ez úgy történt, hogy mint említettem, kerestem valami jobb munkahelyet, mert a meglévőn olyan rapszódikus volt a munkaidő, hogy 17 napos munkahét után azt mondta a főnök szerdán, hogy „jó hétvégét!” Vagyis volt, hogy 17 napot dolgoztunk zsinórban, aztán pedig csak hármat. Voltak székely kollégák, akik viszont addig dolgoztak zsinórban, amíg el nem készült a munka. Aztán mentek haza, várták a telefont, hogy hívják őket a következő akcióra. Ha itt voltak, nem kellett nekik a szabadnap. Nekem viszont jó lett volna valami rendszeresség. Az egyik ilyen nagyon hosszú hétvégén végigjártam a Kozma úti sírköveseket. Ráadásul télen, tehát gondolnivaló, hogy sehol nem marasztaltak. Legjobb esetben felírták a számomat. Az egyik ilyen vállalkozó aztán fel is hívott, hogy megadhatja-e a számomat egy érdeklődőnek. Hozzájárultam. Hamarosan fel is hívott egy ajánlattévő. Teljes munkaidőbe keresett műkövest, de ragaszkodott hozzá, hogy legyen szakmunkás bizonyítványom. Nem gond, mert van, de még soha nem kérték. Megbeszéltük a személyes találkozót. Felültem a buszra, és irány Kőbánya!. Elég lelakott lakóövezetbe vitt az utam, de hát a műköves műhelyek nem villanegyedekben vannak. Nagyon cigány környéknek látszott. A megadott ház kapujában meg is torpantam, de ha már eljöttem – gondoltam – csak bemegyek. Az utcára néző házat nagy valószínűséggel még Richter Gedeon építtette a gyógyszergyári munkásai számára. Téglaburkolás, felújítás előtti állapot. A vaskapu még megvan, csak a zár hiányzik belőle. Nem baj, mert legalább bejutok az udvarra, ahol picike sorházakat találtam, köztük füves udvar. Egyik oldalnak még külön kerítést is építettek. Mondhatnám, előkerteknek. Itt nincs műköves műhely, az egyszer már biztos. Erőt kellett venni magamon, hogy becsengessek.

A szőke fiatalasszony betessékelt a lakásba. Rózsaszín falak, fehér étkező. Nem téveszt meg a szőkeség, ez cigányasszony. Ami önmagában nem baj, de óvatosságra int. Mint elmondta, főállásban virágárus, a sírkő csak kiegészítő tevékenység, de most fejleszteni akarja. A testvérbátyja sírköves, de gránittal foglalkozik vidéken. Közvetlenül Kínából vásárol. Na, ha ez igaz, nem kispályás a család.

– Hol lenne a munkahely? – kérdezem.

– Hát itt. – mutat a füves udvar felé.

Aztán látva, hogy kétségeim vannak, még az utcai épület pincéjébe is levisz, ahol vázákat, virágtálakat kellene készíteni. Van is neki egy Józsi bácsija, csak be kellene tanítani.

Hosszú, egykarú lépcső visz le a pincébe, ahol a vas födémgerendák néhol alá vannak dúcolva. A padló földes, egyenetlen. Egyértelműen alkalmatlan ez a hely is műhelynek.

– Hol jön le az anyag. és hol jut fel az áru?

– Hát itt – mutat a hosszú, meredek lépcsőre. – Küldi a bátyám a fiúkat, és kihordják.

Még most se értem, mit akar. Kimegyünk a felszínre, s újabb kérdést teszek fel.

– Hol lenne a csiszolás?

– Itt az udvaron.

– Mit szólnak a szomszédok a porhoz?

– Semmit. Miénk az udvar.

– Ne haragudjon, de megéri kiegészítők öntésére egy főállású műkövest tartani? Ráadásul ez a környezet egyértelműen alkalmatlan a munkára.

– Ne törődjön maga azzal!

 

A végén mégis kiderült mi a lényege az ajánlatnak. Az se baj, ha nem dolgozok, csak hagy vegyen fel a céghez. Kell a szakmunkás bizonyítványom, hogy bemehessen dolgozni a temetőbe. Na, most már csak azt nem értem, hogy az öreg szaki - aki megadta a számomat - miért segít ebben, hiszen éppen ő panaszkodott, hogy előző évben az új vállalkozók kitúrták a temetőből a régieket, mert alájuk vállaltak. Ráadásul nem végeztek minőségi munkát, s ezzel a szakmát is lejáratták. Ebben az évben szigorítottak a feltételeken. Csak az a vállalkozás dolgozhat a budapesti temetőkben, amelynek együttműködési szerződése van a temetkezési intézettel. Ennek persze feltétele, hogy legyen a cégnek szakembere. Vásározók, hulladékhasznosítók, kereskedők kizárva. Vagyis kell nekik egy szakember. Így jöttem én a képbe. Nekem viszont volt bejelentett, teljes munkaidős állásom. Ezt is áthidaltuk, miután felajánlott negyvenezer forintot. Ezt meg is kaptam, amikor megírtuk a munkaszerződést napi 2 órás tanácsadói állásról.

Eltelt egy hónap, és úgy gondoltam, esedékes a következő fizetésem. Jelentős segítség, hogy állományban vagyok, ennyit megér, hogy tudnak dolgozni. Ezt nem is vitatta a „munkaadóm”, viszont állítása szerint, még nincs meg az intézettel a szerződés. Nem hittem neki. Elmentem a csepeli temetőbe. Azért éppen oda, mert az volt gyalog a legközelebb. Az irodában az úr elzárkózott a kérésem elől. Nem adhat ki olyan adatot, hogy van-e szerződésük az általam megnevezett céggel. Elmondtam neki, miről van szó. Utánanézett.

– Itt van. Hogy hívják magát?

– Horváth Gyula.

– Van szerződés, jöhet dolgozni!

Ekkor átvillant az agyamon, hogy akár maszekolhatnék is a bt helyett, hiszen az én nevem a varázsszó a belépéshez, de semmilyen feltétel nincs meg az önálló munkámhoz. Legfőképpen a megrendelés hiányzik. Talán lehetne üzletelni a gondnokkal, de nem is próbálkoztam.

Este felhívtam a főnökömet.

– Mi újság a szerződéssel?

– Még most sincs meg.

– Szerintem pedig igen. Kettőnk közül valaki nem mond igazat, és az nem én vagyok.

– Na, mondja! Tud valamit?

– Igen, tudok. Azt mondta a temetőben az ügyintéző, hogy nem úgy működik a szerződéskötés, hogy hónapokat kell várni. Ha megvannak a feltételek, azonnal megkötik, s már lehet is dolgozni.

– De még nem dolgozunk. Majd ha elkezdjük a munkát, fogok szólni, s akkor jár a fizetés is.

 

Na, dörzsöltem a tenyerem. Ezt elintéztem. Fogom kapni a havi negyvenet. Teljesen potyán, hiszen nem teszek érte semmit, csak a nevemet adtam. Egyszer nekem is bejöhet egy kis potyapénz! Büszke voltam magamra, amiért kiálltam a saját érdekemért. Ez az állás már korábban is öntött belém egy kis bátorságot. Amikor megkötöttük a szerződést, másnap a főállásomban előadtam a főnöknek az igényeimet. Miért is ne? Ha nem tetszik az öregnek, az se gond, van másik állásom.

– Arról volt szó, – mondtam – hogy hajlott koromra való tekintettel annyi lesz az órabérem, mint a Robié.

– Jaj, elfelejtettem, hogy a Robertnek most emeltünk ötszáz forintot.

Vagyis, nem kaptam meg a különbözetet. Sebaj, legalább megpróbáltam. Mondtam a következőt.

– A hétvégi munkáért felárat kérek, hiszen az már a szocializmusban is úgy működött. Szombaton másfél, vasárnap dupla fizetés.

– Erről szó se lehet. Nem kell bejönni!

Na, ez se vált be.

– Közlekedési hozzájárulást kérek.

Itt már sikerült napi hatszáz forint benzinpénzt kicsikarni, ami ugyan semmire sem elég, főleg, hogy egy héttel később összetörtem a kocsit. Ekkor jó lett volna, ha a főnök legalább a roncs elhelyezésében segít, de ez már egy másik téma.

– Megkaptad végül a cigányasszonytól a tanácsadói fizetésedet? – kérdezett közbe Tibi.

– Hol is tartottam? Ja, igen. Eljött a következő tizedike. Érdeklődtem, de még mindig nem kezdték el a temetői munkát. Legalábbis ezt állította. Volt megint szabadnapom, elmentem a rákoskeresztúri köztemetőbe. Ez a legnagyobb a városban, gondoltam itt a központja a temetkezési intézetnek. Az ügyintéző készséges volt, beküldött a főnöke irodájába.

– Igen, dolgoznak. Megnézzem mit csináltak?

– Nem fontos, csak ez érdekelt.

Jönnek még, be vannak jelentkezve. Szóval maga a szakemberük. Megadjam a jogászunk számát?

– Az nem árt, de azért szeretnék ezzel az asszonnyal (mármint a munkaadómmal) megegyezni. Még teszek egy próbát. Mindkettőnk jobban járna.

 

Telefonáltam, mondván, hogy ha nem ad fizetést, viszem a felmondásomat. Nem hatotta meg a fenyegetésem, így másnap megjelentem a lakásán a felmondással. A férje jött ki a deszkakapuhoz, s ott helyben aláírta a példányomat, amivel mentem is a Fiumei útra, a jogászhoz, hogy bemutassam neki.

Szemrevaló fiatal nőhöz vezetett be a kapus, aki mondta, hogy már várt. Lefénymásolta az aláírt felmondásomat, s megállapította, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe került a bt. Ebben azért nem voltam annyira biztos, hiszen legfeljebb keresnek másik balekot. Gonosz kis lelkem azért remélte, hogy kicsit kitoltam ezzel a hazudós virágárussal.

 

Ennyi volt a tanácsadói állásom története. Ez volt az egyetlen eset, amikor munka nélkül sikerült pénzt szereznem. Kevesebbet ugyan, mint ami benne volt ebben a bizniszben, de ez se semmi.

 

 

*

Itt ragadtunk tehát éjszakára Radebergben. A vezetőfülkében ketten nem tudunk lefeküdni, a raktér pedig nem igazán komfortos, még ha nem is nagyon süllyed a hőmérséklet nulla fok alá. Az elmúlt napokhoz képest megenyhült az idő, de ez még így is kevés. Felébrednék a lemezhangra, ahogy a reszketéstől hozzáverődik a fejem a padlóhoz.

Szállást kell keresnem, de ha vonatra nincs pénzem, nyílván szállodára se. Na, most áldom a szerencsémet, amiért a hundájos barátom itt dolgozik ebben a városban. Hívtam telefonon, de nem vette fel. Eltelt egy óra, amikor visszahívott.

– Szervusz Gyuszi barátom! Mondta az asszony, hogy itt vagy. Amikor hívtál még melóztam. Mi van veled, hogy kerültél ide?

– Sora van ennek, mint a rétestésztának. Szállás kellene éjszakára. Tudsz segíteni?

– Megoldjuk. Hová menjek érted?

 

Radeberg

 

 

Tibi eredetileg internetes ismerős. Néhány hónapja voltam tagja a Hyundai klubnak, amikor ő is beregisztrált. Azt írta bemutatkozásként, hogy „Úgy gépelek, mint a villám. Hol ide csapok, hol oda” Határozottan tetszett ez a megnyilvánulása, s ennek hangot is adtam a klub fórumán. Neki viszont az tetszett, hogy nekem tetszett. Megjegyeztük egymást egy olyan virtuális társaságban, ahol személyesen nem is ismertük egymást. Voltak ugyan találkozók, de mi még mindketten újak voltunk a csapatban. Legelső személyes találkozásunk akkor esett, amikor a párom és én szerveztünk találkozót Bogácsra. Először még csodálkoztam is rajta, milyen fiatal. A nickneve nagyon hasonlított egy másik tagéra, és kettejüket összekevertem. A „villámcsapkodás” felemlegetésével tisztáztuk, ki kicsoda. Egymás polgári nevét nem is tudtuk, de a klub tagságának nagy részével szintén így voltunk. A fórumon nem használtuk, így nem mond számunkra sokat valamilyen Jóska, vagy Pista, ha a „társalgásaink” során nem így ismertük egymást. Következő évben megint Bogácson találkoztunk, ahová ekkor már 15 fős társaságot hozott magával Szentesről. Voltak onnét más klugtagok is, így Szentes képviseltette magát legnagyobb létszámmal. Még a pestieken is túltettek. Ez a nagy társaság okozta végül, hogy Tibit nem hívtuk el az otthonunkba. Nem lehetett úgy hívni, hogy a többiek ne jöjjenek. Persze a kempingben együtt voltunk így is. Aztán ő szervezett Szentesen egy szilvesztert. Mi a nejemmel kicsit késtünk a megbeszélt időponthoz képest, így nekünk nem foglaltak szállást a szállodában. Viszont felajánlotta, hogy ha befejezzük a kultúrházban a bulit, náluk aludjunk. Végül nem vettük igénybe a felajánlást, inkább hajnalban hazaindultunk. Azóta nem találkoztunk személyesen, de tudunk egymásról ezt-azt az Internet jóvoltából.

Szentesen tehát nem éltem a felajánlott szállással, de most élnék a lehetőséggel.

 

Kezdett sötétedni, amikor megláttam a bordó Hyundai Elantrát. A furgonban üldögélve már kezdett fázni a lábam. Van ugyan állófűtés, de valamiért nem kapcsolta be a sofőr. Talán az is elromlott? Nem tudom, nem is érdekel, én már befejeztem vele a közös utat, azt hiszem. Bár még nem esett róla szó, de reméltem, hogy a Tibi barátom – vagy valaki a kolóniából – hazamegy a hétvégén. Noha még csak szerda este van, ezt a két napot valahogy kihúzom.

Megszólalt a telefonom. Meg se néztem, mert feltételeztem, hogy ő hív. Kiszálltam a furgonból, s láttam, hogy az én barátom a kocsiban ülve a fülére tartja a telefonját. Amikor meglátott, letette. Túlzásba visszük már ezt a dolgot. Nyílván tudta, hol, és milyen kocsit kell keresnie, ezért talált ide. Kiszáll, és benéz az ablakon. Hát nem? Nem. Rám csörög telefonon 5 méterről.

Megesett, hogy a homlokzati állványon hívott fel a főnököm, akiről tudtam, hogy ott van lenn az udvaron. Kinéztem a háló résén, hogy élőszóban mondhassa, mi a kínja. „Vedd fel bazmeg, ne kelljen kiabálnom” Mentségére szolgál, hogy én kb 20m magasan voltam. Na, de akkor is! Miért kell mindig telefonon értekezni? A fiam barátnője 3 órát telefonált egyszer egy szuszra. Nem kizárt, hogy volt több ilyen alkalom, én egyről tudok. Vele kapcsolatban megesett az, hogy elküldtük a 100 forintos boltba gumiért a kávéfőzőbe. Megbeszéltük, hogy kizárólag csak a mi készülékünkhöz valót vegyen. A boltból felhívott, hogy milyen van. Mondtam, hogy az nem kell, kizárólag olyat hozzon, amit megbeszéltünk. Ezzel ismét megbeszéltük, amit kellett, így én letettem. Két perc múlva megint talált egy vélhetően jó méretet, megint felhívott. Újból elmondtam, immár harmadszor, hogy ne vegye meg. Ezen nincs mit rugózni tovább, meg van beszélve. Ezután, abban a hitben jött haza, hogy haragszom. Egy frászt! Miért haragudnék? Amiért nem csacsogtam vele teljesen feleslegesen? Megbeszéltük személyesen. Sőt! Ha 10 perccel később hazaér, megint megbeszélhetjük, noha nem értem, mit kell még ezen beszélni? Néha már visszasírom azt az időt, amikor még csak kiváltságosoknak volt telefonja. Amikor elkerültem a szülői háztól, legjobb esetben is csak havonta engedtek haza a kollégiumból. Közben csak levélben tudtunk kommunikálni. Azt se vittük túlzásba. Ha valami gondom akadt, meg kellett oldanom egyedül. A tájékozódásban – itt a közlekedésre gondolok – csak a papír térkép segített, ami nem volt igazán részletes. Ha kerestem egy címet, kérdeznem kellett, vagy mentem érzésre. Egyszer Virágh Miki barátom a könyvesboltban az Egyesült Államok autós térképére kérdezett rá. Azt hitték róla, hogy gond van az elméjével. Ma már könyves bolt se kell hozzá, egyszerűen megnézem a google map-on. Nem csak azt, hogy melyik úton jutok el valamelyik városba, hanem azt is, hogy milyen cégtábla van az ajtó fölött a keresett címen.

Jójó, nem gondolom komolyan, hogy jobb volt az a korlátozott lehetőség, de néha bosszant, hogy mindenki az okostelefonjával társalog. Noha, azért az tetszett, amikor a fiammal „beszélgettünk” (valójában írásban társalogtunk) Tudtam, hogy délután 5 órára megy dolgozni. Azt is, hogy nap közben kirándulni volt. Néztem az órát, és rákérdeztem, hogy nem kell-e még indulnia? Válaszolt, hogy már a vonaton ül. Aztán miközben társalogtunk, elérkezett a munkakezdés ideje. Tudtam, hogy egy aránylag hosszú szakaszt gyalog kell megtennie. Rákérdeztem, hogy nem késik-e még el? Erre jött a válasz, hogy éppen most érkezett meg. Én a társalgás során nem érzékeltem, hogy otthon ül, vagy vonatozik, vagy akár gyalogol. Ezt azért nem cserélném el a havi levélváltásra. Na, akkor mi bajom is van? Jól van na! Semmi.

Tényleg nem kellene fanyalognom, hiszen az sem egy utolsó élmény, hogy én Miskolcon vagyok, a párom Bogácson, a fiam Londonban, a lányom Berlinben, és beszélgetünk. Vagy mint ezen a túrán is elérhetek szinte bárkit, akit akarok. Ha egy teljesen idegen vidéken keresek valamit, csak megnézem az Interneten. Saját gps-em ugyan nincs, de ezektől a kamiontúráktól eltekintve, nem lépek ki Magyarországról. Ott pedig elég jól elnavigálok. Ha kell, kérdezek.

 

Tibinek most nem kellett a németektől kérdezni, hogy nem láttak-e engem. Rám talált a megbeszélt helyen. Kiszállt a kocsiból, és teljesen hagyományos módon (nem úgy, mint a repperek, meg a romák) kezet fogtunk, majd miután mindketten hűvösnek éreztük ezt az üdvözlést, megöleltük egymást. A puszit azért elhagytuk, az a lányoknak jár.

A furgonos Tibitől elköszöntem. Megbeszéltük, hogy holnap még rám csörög, ha elindul. Nem tudom mi szükség már erre, de hagy csörögjön. Majd legfeljebb jó utat kívánok neki. Én már a köszörűsöktől remélem a hazajutást, csak két napot kell kihúznom.

Meglepően rövid volt az utunk a munkásszállóig. Tibi bemutatott minden jelenlévőnek, akik közül természetesen senkinek nem jegyeztem meg a nevét. Megmutatta az ágyamat, ahonnét egyik társuk nemrég ment haza, s csak a jövő hétfőn jön vissza. Én rögtön rátértem a lényegre.

– Mentek haza a hétvégén? El tudtok vinni engem?

– Hová mennél? – kérdezett az egyik srác, aki éppen a vacsorafőzéshez készülődött. – Tibi Dabason száll ki, mi pedig Szentesre megyünk. Jó ez az irány? Ötödiknek elférsz. Nem lesz túl kényelmes, de azért nem hagyunk itt. Csak meg kell várnod a szombat reggelt!

– Erre még alszom egyet. A furgon holnap megy Miskolcra, ami nekem majdnem a kapuig van. Ezért az egy éjszakáért is hálás vagyok. Nem tudom, mit csinálnék itt két napig, de azért köszönöm a lehetőséget.

– Mit is mondtál – fordult felém Tibi – hol van a lányod? Odaadom a kocsit, látogasd meg!

– Köszönöm barátom, de Berlin ide 100 km. Nem fogadhatom el. Nem szeretnék elveszni egyedül, pénz nélkül. Benzinre se futja.

– Nem kell ebbe benzin – mondta széles vigyorral, amiből egyértelmű, hogy dízel üzemű a kocsija.

– Gázolajra se. Ezt a szállást se tudom, hogyan hálálom meg.

– Én tudom – vágta rá azonnal – Az egyik cimborámat rábeszéltem, hogy Bogácson nyaraljon, mert az nagyon jó hely. Na, neki segíthetsz szállást keresni egy hétvégére. Azzal egálba is leszünk. Szólok is neki. Ő a másik lakásban lakik, de azt hiszem, itthon van.

– Másik lakás? Az egész házat magyarok lakják?

– Csak kettő lakást. A többi hatban többnyire törökök vannak, de ők családostól.

– Vagyis ők már inkább németek, mint törökök.

– Soha nem lesznek azok. Nem is fogadják be őket, de az igazság, hogy nem is nagyon törekednek rá.

– Tudod mi jutott eszembe? Kicsit ugyan sokáig tartott, de Szulejmán szultán elérte a célját.

– Mi van? Ez most, hogy jön ide?

– Ne lepődj meg – kezdtem magyarázkodni mosolyogva – de egyesek azt állítják rólam, hogy egyszerre három témáról is tudok beszélni, a hallgatóság pedig próbáljon követni, hogy éppen miről van szó! Ez még csak kettő. Pontosabban nem is, hiszen a törökökről beszéltünk eddig is.

– Aha! Csak most átváltottál történelemre.

– Úgy is mondhatjuk. Annak idején Kőszegig jutottak, pedig az egész keresztény Európát akarták. Most már itt vannak Az unió alkotmányából kimaradt a keresztény kultúra megemlítése is, hódíthat az iszlám! Csak idő kérdése.

Hol őseink nyugszanak

 

Még este tanulmányoztam a város térképét. Beazonosítottam, hol vagyok én, és hol vár javításra a furgon. Gyalog se lehet messze. Itt, a magyar kolóniában az egyetlen ismerősöm reggel elmegy dolgozni, a többiekre pedig nem akaszkodhatok rá. A napi program úgyis az egyedül csámborgás lenne a városban, abba pedig belefér, hogy megnézem, hogy áll a javítás.

Tibi fölém állt. Nézte, mit tanulmányozok, de nem szólt semmit csak amikor a facebook oldalamat nyitottam meg.

– Azt a fazont én ismerem – mutatott az egyik képre. – Nem a Rallysta?

– De igen. Csak egy kicsit megöregedett a szentesi találkozásunk óta. Meg lefogyott. Megnéztem nemrég az akkor készült videót. Csak úgy rengett a hája tánc közben. Jót tett az alakjának, hogy hazament Szatmárba. Emlékszel még miről beszélgettetek?

– Hogyne. Munkát ajánlott. A béren kívül még azt is fizette volna, hogy naponta járunk öten Szentesről Pestre húzgálni neki a kábeleket.

– Így igaz. Ezek szerint nem ment rosszul a vállalkozása. Három hónap múlva pedig nem volt munkája. Próbálkozott még egy sofőrszolgálatnál, de végül hazament Romániába. Helyrejött a kapcsolata, született egy lánya…nem találkoztunk azóta se. Amíg rádióztam, néha bekapcsolódott az adásba, aztán az is elmaradt. Beszéltem vele a fogyasztáscsökkentő találmányáról, de mostanában már csak a képeit nézegetem.

– Én pedig még azon a nyáron nekivágtam Németországnak. Hány éve is volt?

A kérdésre nem várt választ, ő se számolt utána, így csak lógott a levegőben. Na, de nem lényeges. Az már inkább, hogy nem is tervezi hazaköltözni. Nem beszéltünk róla, de tudom, hogy most sehol nincs otthon. Itt csak annyi időt tölt, ami feltétlen szükséges. Eljárnak kirándulni, piknikezni, de csakis magyar társasággal. A német nyelvet se ismerik csak amennyire muszáj. A lehető leggyakrabban mennek haza Magyarországra, de –legalábbis a Tibi esetében – ott sincs egy fix pont, mint például nekem a szülőfalum. Ő is belakta már az ország nagy részét. Dél-dunántúli gyerek, aki elkerült…nem is tudom hová, hiszen technikás katonaként több helyen is élt. Én, már mint szentesi lakost ismertem, most pedig ingázik Radeberg és Dabas között. Hol is van a hazája?

 

Hm. Erről eszembe jutott egy pincuri versikém:

 

Fiam Londonban, lányom Berlinben

Én Pesten, vagy Miskolcon

Mégis Bogács a hazám, az igazi otthonom

 

Vagy mit tudom én! Fél év ott lakás elég volt ahhoz, hogy Csepelre is úgy tekintettem, úgy mentem vissza hathét szünet után, mintha haza mennék. Egy év után már Miskolcra is hazajárok otthonról. Bogácson elvégzem a ház körüli teendőimet, s máris viszket a talpam. Egy öreg kollégám érdeklődött, hogy rendben van-e a telek? Telek? Nekem nincs telkem. A bogácsi házra, kertre gondolt. Ifjú korunkban felröppent a hír, hogy elköltözünk Gyöngyösre. Nem volt semmi alapja, nem tudom, ki értett félre valamit. Aztán az egyik szomszédommal elemeztük a dolgot.

– Képes lennél elmenni? Itt hagyni a házat, a két kezed munkáját?

– Képes. Ha a boldogságom, az egzisztenciám, a családom jóléte múlik rajta, egyetlen zokszó nélkül. Ez csak egy ház. Tőlünk, a benne lakó családtól válik otthonná.

 

Igaz, mostanában megesik, hogy leülök az apu sírja mellé, és csak ott ülök, mélázok, elmélkedek magamban. Nem apuról – bár nyílván róla is – hanem mindenféléről. Nem vagyok egyébként az a temetőbejáró fajta. Nem viszolygok tőle, mint sokakkal ez megesik, hiszen nekem speciális viszonyom van a temetővel. Mint egykori sírköves, sok időt töltöttem a halottak között. Sok temetésen részt vettem, segítettem a koporsót leengedni, majd lefedni, lebetonozni. Hálával gondolok a bükkzsérci református papra, aki temetéseken mindig külön megköszönte az én munkámat is. Egy alkalommal, amint a sírhoz ért a menet élén, megkérdezte tőlem, hogy hova álljon. Oda állt volna, ahol neki teszik, de jól esett, hogy megkérdezte.

Szóval újabban elüldögélek ott, ahol az őseim nyugszanak. Amikor Tamás fiam még kicsi volt, kivittem a falu túloldalán a Jató tetőre. Mutogattam neki, mi merre van. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, melyik háztető vonalában, melyik fa mellett kell felismernie…például a mama házát. Vittem magammal egy csövet, amin keresztül pontosan azt látja, amit mutatni akarok neki. Persze így se biztos, hogy sikerült. Nem is lényeges. Az volt a fontos, hogy mutathatom. Évekkel később felfedezte ő magának. Akkor még a temetőben fehérlő sírköveket libáknak azonosította be. Tényleg olyan. Sok kicsi fehér valami. A libát már ismerte a temetőt még nehéz lett volna megmagyarázni. Felnőtt korában aztán dolgoztunk is együtt. Ástuk a sírhelyet, betonoztunk, síremléket építettünk. Nem szerette igazán…bár az igazat megvallva én sem. Ehhez értettem, ezzel kerestem a kenyeremet. Szívesen vettem volna, ha átveszi tőlem a vállalkozást, de nem vágyott erre. Nem is erőltettem, hiszen nehéz kenyér ez. Tanult, amíg lehetett, aztán rájött, hogy semmit nem ér az iskoláival. Londonban él majdnem 4 éve, de nem szeret ott lenni. Végleg szokott hazajönni, mint most is, de aztán rájön, hogy még most se tud itthon megélni. Ha megtelepedett volna Londonban, bánná a fene, hogy nincs velünk, csak boldog legyen! A lányom már sok éve elköltözött a szülői háztól, az ő távollétét jobban viselem. Talpraesett gyerek, mindenhol feltalálja magát. Ha nem tetszik a helyzet, odébbáll, s kezd valami mást. Két hónap után megvette a berlini egész éves bérletet. Ez azt jelenti, hogy hosszú időre tervez.

 

Aztán ott van még a párom, akiről eddig említést se tettem. Hundájklubos barátaink elismeréssel nyugtázták, hogy harminc…valahány éve vagyunk együtt. (attól függ, éppen hányadik házassági évfordulónkhoz gratuláltak.) Azért említem éppen a klubot, mert köztük talán többségben voltak, akik nem az első párkapcsolatukban éltek. Mi jól bírjuk. Az évek során felvetődtek mindenféle gondolatok, de kitartottuk immár 36 éve egymás mellett hűségben, s ez már azt hiszem így is marad az elmúlásig.

Igen, hűségben.

Ez az utazás, a benne lévő csajozós történettel együtt csak a fantázia szüleménye, de a közbeszúrt gondolatok mind igazak, mind őszinték. Nagyon találó a magyar nyelv. Azt mondja, hogy feleség. Igen. A párom nélkül csak fél ember lennék. Mi ketten egészítjük ki egymást, együtt alkotunk egy egészet. Belegondolni is rossz, hogy ennek a kapcsolatnak úgy lesz vége, hogy egyikünk magára marad. Nem tudni melyikünk, de annak lesz könnyebb, aki előbb megy el. Hiszen ennyi éven keresztül jóban-rosszban együtt, eggyé váltunk Ő a másik felem. Már olyan, mintha ő is én lennék. Ha elveszítem, saját magamból veszítek el egy részt.

 

Na, elég ezekből a gondolatokból, hiszen semmi nem indokolja, hogy ilyeneken tépelődjek. Jó esélyünk van még egy hosszú öregkorra együtt. Együtt? Most is otthon hagytam egyedül.

 

*

A köszörűs barátomtól úgy váltam el, hogy talán nem leszek már itt, amikor megjön a munkából. A városnézésre persze nem vittem a csomagomat, hiszen a furgonos azt mondta, rám fog csörögni. Ráérek akkor dönteni, és a pakkomért is eljöhetünk. Itt mindig van itthon valaki, be tudok jutni a lakásba. Emlékszem arra a bécsi napomra, amikor a kajával telerakott diplomatatáskával sétáltam a városban, mert nem volt hol hagynom. Baromira nehéz volt. Most pedig egy jókora hátizsákom van. Ne cipeljem, ha nem muszáj!

 

A műhely kapujánál nem találtam a kocsit, ebből gondoltam, hogy már be is állt. Érdeklődni nem mertem, hiszen nem tudtam volna elmagyarázni, mit keresek. Végigjártam a közeli utcákat. Messzire nem mertem elmenni, mert ha szól a sofőr, hogy indul, itt akartam lenni a közelben. Egyre jobban féltem attól, hogy itt hagy. Reggel még hezitáltam, melyik hazajutási lehetőséget válasszam, de már egyre inkább hajlottam arra, amelyikkel hamarabb hazajutok. Vagy legalább hamarabb indulok. Az se elhanyagolható különbség, hogy a furgon a kapuig visz, míg a szentesiek kitesznek valahol az ország közepén.

Már közel jártunk a délhez, amikor az udvarról a furgonos Tibi meglátott.

– Mégis jössz velem?

– Megyek – válaszoltam határozottan.

 

Aztán eszembe jutott még gyerekkoromból egy falvédő felirat: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba”

Csendes? Azt azért nem mondanám, hiszen egy pezsgő nyaralóhely, rengeteg szórakozni vágyó emberrel, s ott vannak még a cigányaink, akik okkal, ok nélkül mulatnak úgy, hogy zeng tőlük a falu. De nekem mégis ott van a hazám. Ott a helyem, ahol az őseim nyugszanak!

 

Tartalom:

 

 

 

 

 

Romantikus taposómalom

Horváth Gyula

 

 

 

Romantikus taposómalom

 

Kamiontúra 6

 

Előszó

 

Ifjú korom egyik kedvenc filmje egy teherautó sofőrről szólt. Sok jó zenét raktak a filmbe, talán inkább ez vitte sikerre, mintsem az elnagyolt mindennapi történet. Akkoriban nem adatott meg mindenkinek az autóvezetés öröme, kalandja. Egy Zil volánját tekergetni se volt utolsó meló. Bár a filmbeli öreg sofőr szavaiból sejteni lehetett, hogy nem fenékig tejföl ez sem. A család sínyli meg, ha folyton úton van az ember. Legegyszerűbb, ha nincs is család. A főszereplő szerint nem az volt a vonzó, hogy valahová megérkezzen, hanem maga az út. Álmai netovábbja egy kamion. Akkoriban nem sok külföldi kamion járta útjainkat, inkább csak a Hungarokamion Rába vontatóit láthattuk. Egy ilyen szerelvényt vezetni irigyelt állás volt akkoriban. Főleg, amiért külföldre jártak. Nem is volt egyszerű megcsípni egy kamionos állást. Itt a vasfüggöny mögött minden tökéletesnek tűnt, ami a szigorúan őrzött határon túlról származott. A becsempészett áru anyagilag is megérte a sofőrnek, de leginkább az adott irigylésre okot, hogy külföldre járhatott.

A kamionozás romantikája azóta már jócskán megkopott, de azért még sokan vágynak rá. Egyszerűbben, de főleg gyorsabban elérhető, hogy nyeregbe szálljon, aki éppen erre vágyik. Sokan persze gyorsan fel is adták, amikor szembesültek a kihívással. Mindenek előtt az állandó távollét teszi próbára az embert, bár hallottam olyan esetről, hogy a telepről se ment ki az újonc, máris két kocsit tört össze. Nem szükséges sok éves belföldi gyakorlat, a tanfolyamról azonnal mehet akár több ezer kilométeres útra.

 

Sanyi barátom jóvoltából beleláthattam ebbe az életbe, amikor magával vitt. Öt úton kísértem el, és erről írtam is egy könyvet. A téma miatt sokan emlegették Moldova György egyik könyvét, aminek szintén a kamionozás a témája. Ha bármi hasonlóság van a két könyv között, az csak véletlen lehet, mivel amazt én még azóta se olvastam, s már nem is vagyok rá kíváncsi.

Elég nagy az érdeklődés ebben a témában. Manapság bárki közzétehet útleírásokat, fotókat, akár könyvet is írhat! Az Internetnek köszönhetően számtalan úti beszámolóra találhatunk. Sőt! Már vannak kamionos videók. Senki ne számítson persze művészi alkotásra! Beállítanak a fülkébe egy kamerát, aztán a sofőr kommentálja a látottakat. Szerintem kiábrándító. Semmit nem ad vissza az utazás élményéből, hangulatából. Valójában végignézhetetlen.

 

Azt is csak remélni tudom, hogy aki kézbe veszi az én könyvemet, el is olvassa! Úgy gondolom, mindent megtettem ezért.

Vágyak

 

Úgy vagyok az utazással, hogy többre értékelem, mint ott lenni a célnál. Na, de hogyan, mivel kelek útra? Gyalog mégse vághatok neki a világnak!

Ismerek néhány olyan embert, aki nem vágyik utazni. Úgy hiszem, ők a kivételek. Nemrég adatott meg a sógorasszonynak 56 évesen, hogy először elhagyta az országot. Most már úgy mondja, hogy „én, mint külföldjáró” Hamarosan megint utazni fog. Talán eddig se a szándék hiányzott, hanem az útiköltség. Bár ezt csak feltételezem, noha nem sok esélye van annak, hogy tévedek.

Na, de inkább maradok a saját vágyaimnál, abban legalább biztos vagyok. Tudom, hogy mentem volna mindig, ha tehetem. Fájó emlék, hogy az egyik iskolai kirándulásra azért nem mehettem, mert nem szánta rá anyu a 70 forintot. Nem neheztelek érte, hiszen nem tudhatom még így utólag se, hogy mennyire terhelte volna meg ez a családi kasszát. Na, de nincs okom panaszkodni, hiszen ipari tanuló koromban venni tudtam egy olyan magnót, ami többe került, mint egy építőipari szakmunkás havi bére. Gondolnivaló, hogy nem az ösztöndíjamból raktam félre. Aztán a legelső fizetésemből egy prémium kategóriás kerékpárt vehettem. Nem a legolcsóbbat, hanem a legjobbat. Legalábbis amit én annak hittem. Mi más ez, mint szülői áldozatvállalás? Köszönet jár érte. Na, most erről az jutott eszembe, hogy a mi családunkban soha nem vittük túlzásba az érzelmeink kimutatását. Nem emlékszem, hogy megköszöntem-e.

Anyunak még most is megköszönhetem. Meg is teszem a következő találkozásunkkor.

 

Oly korban nevelkedtem, amikor nem nagyon volt értelme álmodni, álmodozni. Nem kellett tervezni sem, azt állami szinten készítették számunkra. Legbiztosabb volt átlagosnak lenni. Aki ki akart törni a középszerűségből, annak nagy eséllyel a fejére koppintottak.
– Ne álmodozz! Ne hasonlítsd magad a gazdagokhoz! – hűtöttek le sokszor éppen azok, akik a legközelebb álltak hozzánk.
Tették mindezt szeretetből, jó szándékból. Próbáltak megóvni a csalódásoktól. Biztosnak látszott az a nézet, hogy ha nem teszünk semmit, abból nem lehet baj. Az álmokat persze nem lehet megtiltani, azok csak úgy vannak. Aztán vagy teszünk érte valamit, vagy nem. Közreműködésünk nélkül persze a legritkább esetben teljesülnek. Az eredmény értékét is nagyban befolyásolja, hogy megdolgoztunk-e érte, vagy csak az ölünkbe hullott. Ez nem csak duma, tapasztaltam, hogy valóban így van.

Negyvennégy éve történt, hogy valóra vált egy nagy álmom. Kívülálló számára teljesen hétköznapi dologról volt szó. Vettem egy kerékpárt. Nem lenne emlékezetes, ha csak úgy egyszerűen megveszem, netán megkapom a szüleimtől. Nem így történt. Sokáig csak ábrándoztam, álmodoztam róla. Miskolcon voltam ipari tanuló. Egy bodrogközi társammal kerékpártúrát terveztünk a Bükkbe. Ennem elengedhetetlen feltétele egy kerékpár. Akkoriban lehetett kapni 8-900 Ft-ért szovjetet, jó minőségű Csepel kerékpárt 1200Ft-ért. Egyetlen pénzforrásom az ösztöndíjam volt. Ebből kellett összegyűjtenem. Havonta tettem félre egy-egy kicsit. Aztán történt, hogy a testvérem dobfelszerelésébe kellett belepótolni. Ez elvitte a megtakarításomat. A cimborám megvette a bringát, azzal járt a kollégiumból a munkahelyre. A szívem majd’ megszakadt, amint láttam reggelente, ahogy elteker a villamos mellett. Újból spórolni kezdtem, de eltelt egy év, s még mindig nem jött össze az ára.

Anyu megígérte, hogy az első fizetésemből megvehetem. Ekkor már ki is néztem, mi legyen pontosan a vágyam tárgya. Nem egy akármilyen bringa, hanem a lehető legjobb, egy SR-26. Befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Még egy hónap. Életem leghosszabb hónapja volt ez. Számolgattam a napokat. Lelki szemeimmel láttam magamat, amint meggörnyedve tekerem a pedált, húzogatom a váltót. Izgalmam csak fokozódott, amikor láttam egy hasonló gépet. Nem volt gyakori látvány, hiszen kevesen adtak ki 1610 Ft-ot egy kerékpárért. Ennyi pénzért akár már két bringát is kaphattak.

Boldog bizsergés járta át a testem a gondolattól, hogy hamarosan nekem is lesz egy ilyen tünemény. Gyönyörű piros váz, alig hajlított, már szinte egyenes kormány, alumínium sárvédő, fehér gumik. Négysebességes Favorit-váltó. Maga a tökély. Aztán beteljesült az álom. Akkoriban már a motorkerékpár volt a menő, de aligha volt nálam boldogabb akármelyik motoros legény.
Négy év alatt leamortizálódott. Akkor vettem egy görbeszarvú félversenyt, de érzelmileg már meg se közelítette az elsőt.

Lehet, hogy máris elkanyarodtam a témától? Az SR26-os kerékpárral közlekedtem ugyan, de azért nem mentem vele neki a világnak. Habár…megtehettem volna! Hallottam olyan esetet, hogy valaki Hollandiából tekert haza. Sőt! A gyerekeim Duna-menti kerékpártúrán voltak Ausztriában többször is.

Na, de a világjáráshoz legalább egy autó kell! Egy világjárásra alkalmas autó. Nem egy olyan, amibe a cementet bepakolhatom, vagy kiszaladok vele a szőlőbe, hanem legalább egy nagy utazó limuzin…vagy kombi…vagy egyterű…vagy egy kisbusz…vagy inkább egy lakóautó.

Évtizedek óta szórakoztatom magam azzal, hogy az autókat nézegetem. Vívódok, hogy Hyundait szeretnék inkább, vagy Kia-t. Vagy ha BMW, akkor abból legfeljebb…vagy a VW-ből kizárólag csak…

Néha kizökkent az álmaimból a felismerés, hogy ajánlhatják nekem a legolcsóbb újautót, számomra az is drága. Használt autóból ugyan vettem már egy tucatot, de a legutóbbit több mint tíz éve használom. Nem az jelenti a fő gondot, hogy le tudom-e cserélni, hanem az olajcsere, vagy akár a tankolás.

Az a tudat, hogy nincs pénzem, talán látszik is rajtam. A viselkedésemről bizonyára. Bementem egyszer egy Toyota szalonba. Akkor voltak új teherautó modellek Dyna 100, Dyna 150 néven. Az akkori munkámhoz nagyon jó lett volna akár a kisebb is, de az ára számomra reménytelenül magas volt. Körbecsodáltam, talán kérdeztem is róla ezt-azt. A kereskedő felajánlotta, hogy menjünk vele egy próbakört. Noha egy ilyen élmény nem kerül semmibe, még talán az eladónak is jót tesz, mert legalább kizökken az egész napos unatkozásból. De mivel tudtam, hogy nem azon múlik a vásárlás, hogy megfelelőnek tartom-e az autót, hanem azon, hogy nincs pénzem, elutasítottam a lehetőséget.

A minap a Hyundai szalonba mentem be.

– Segíthetek valamiben?

– Csak körbecsodálom a tízest. (Hyundai i10 miniautó)

Természetesen az eladótér minden autóját körbecsodáltam. Egyszer rám is szólt az asztal mögül a dealer, hogy lehet ám kérdezni. Na, de mit kérdezzek? Ha valami adatra kíváncsi lennék, már rég megnéztem volna a neten. Itt csak össze kívántam vetni a képeket a valósággal. Aztán kinn az udvaron, a járdán is gyönyörködtem az oda kiállított modellekben. Az ára egyiknek se volt kiírva, de mindegy is. Nem számít, hogy hatmillió, vagy egy. Számomra elérhetetlen. Ez a tudat le is tud ám hangolni, de azért álmodozni, vágyakozni szabad. Sőt kell is, hogy ne legyek rossz hangulatban állandóan. Abba bele is betegszik az ember. Nézegetem, hogy melyik autóban érezném jól magam. A nagyobbakban szívesebben elterpeszkednék, de a kicsi is nagyon szép, ráadásul olcsóbb a fenntartása. Kevesebb a biztosítás, kevesebb a fogyasztása. Aztán eszembe jut, hogy ott áll a parkolóban a nagykorú Suzuki, amit havonta egyszer indítunk be. Ha otthon laknánk Bogácson, talán nem is használnám. Minek nekem autó?

Kedves feleségemnek Ibolyának régi álma, hogy lakóautóval járnánk a világot. Nekem se lenne ellenemre. Ehhez persze nem elég megvenni az autót. Olyan biztos anyagi hátteret kellene teremteni, ami lehetővé tenne egy ilyen életformát. Jelenlegi életvitelünkhöz is elengedhetetlen, hogy lehetőleg naponta kelljen dolgoznom. Egy több hetes, vagy hónapos nyaralásra sok pénz kell! Ha egy, a napi munkámtól független állandó biztos jövedelmem lenne…, de nincs.

 

Na, de nem akartam én itt panaszkodni. Inkább rátérnék arra a témára, amivel kapcsolatban a sógorasszonyt említettem. Mert nem akármilyen oka van annak, hogy 56 évesen átlépte – a már nem is létező – országhatárt. Unokalátogatásra utazott Robin Hood városába, Nottingham-be. Ott él a fia. A lánya pedig Türingiában. Az én fiam Londonban, a lányom Berlinben.

A munkatársam fia Manchester-ben, a lánya valahol Ausztriában. A húgom egyik lánya szintén Ausztriában. A szomszédom fia Cipruson, az én egyik unokatestvérem Londonban. A fiam egyik régi cimborája valahol Angliában, a Hyundai-s kőbányai barátom fia úgyszintén. A kamionos Sanyi barátom feleségének a fia is Angliában keresi a boldogulását. Sajnos ezt a sort lehetne még folytatni. Azért sajnos, mert nem jókedvükben mentek el, hanem az itthoni nehéz helyzet miatt. Azért, hogy nekik ne kelljen hozzám hasonlóan egy életen át sóvárogva nézegetni még az olcsó kategóriás kis autókat is. Vagy talán még ettől is súlyosabb az ok. Azért, hogy ne kelljen egy életen át a szülők házában lakni, azért, hogy ne kelljen még a parizert is jó vékony szeletekre vágni, azért, hogy néha elmehessenek moziba, strandra, vagy uram bocsá’ akár még színházba is. Szabadságuk alatt ne a kertben kelljen dolgozni (már ha egyáltalán van kert) hanem mehessenek nyaralni, akár külföldre is. Ráadásul nem egyedül, hanem a családdal. Sőt, hogy egyáltalán gondolni merjenek családra. Azt persze nem tudni, hogy közülük hányan jönnek még haza. A lányom jól érzi magát Berlinben, de a fiam folyamatosan hazavágyik, már másodszor jön haza szándéka szerint végleg. Ismerek többeket, akik családostól költöztek el, mások ott alapítottak családot. Nem tudom, rájuk számíthat-e még a haza.

Előbb utóbb mindannyian szenvedni fognak a honvágytól, de nem egyformán reagálnak erre az érzésre. Van aki könnyen túlteszi magát rajta (bár ezt csak úgy mondom, nem láthatok bele senkinek a lelkébe) mások végigszenvedik az életüket anyagi jólétben, fájó lélekkel. A többiek hazajönnek. Van, aki nem talál odakünn sem megfelelő tisztességes megélhetést. Ha nem elég kitartó, nem elég szorgalmas, akkor feladja. A lusta embert sehol nem szeretik. Ha idegen, akkor még kevésbé. Aztán van, aki biztos anyagi háttérrel eléldegél, de nem elég neki, hogy dolgozik, lakik és eszik. Jó esetben van társa, akivel az anyanyelvén beszélhet, de ha kilép az utcára, már idegen. Az idegent pedig még az angol négerek is utálják.

A menyem mesélte, hogy skóciai kirándulásukon a helybeliek utálattal tekintettek rájuk, mert a beszédükből egyértelmű volt, hogy idegenek. Aztán kiderült, hogy angolnak gondolták őket. A magyar turistával már sokkal barátságosabbak voltak. Igaz a magyar is idegen, de a turista más kategória, mint aki oda megy dolgozni. Minden országban elterjedt az a tévhit, hogy az idegenek elveszik a munkájukat. Ezt főleg olyanok hangoztatják, akik saját hibájukból nem jutnak munkához. Ez persze nem vigasz annak, akit leköpnek, amiért idegen. A lelki békénk miatt legjobb a saját hazánkban keresni a boldogulást.

 

 

*

Majd’ 20 éve hallgattam egy amerikai üzletember Dough Wead beszédét, aki azt mondta, hogy a szabadság és a gazdasági lehetőség együtt nem normális. Használjuk ki, amíg ezt így együtt megkaphatjuk! Aztán a szabadságról:

– Szabad vagy?

– Igen. Nem függök senkitől, semmitől. Oda megyek, ahová akarok.

– A pénzed is meg van rá?

– Az nincs.

– Akkor mégsem vagy szabad, mert a szabadságod a pénztől függ.

 

Tehát nem elég magában az, hogy nem ül idegen hatalom a nyakadon, a szabadsághoz a gazdasági függetlenség is kell! Egyénre, közösségre egyaránt érvényes. Na, de ha ebbe a témába így beleszaladtam, érdemes belegondolni, hogy létezik-e valójában a szabadság? Vagy csak lehetőségek vannak, amiket ki kell használni? Na, persze nem mindent, csak amit a lelkiismeretünk megenged. (most itt nem az utazásra gondoltam) Aztán persze lehet azon keseregni, hogy életünk során miket hagytunk ki! Lehet, bár nem tudom érdemes-e? Nem egyedül vagyunk a világban, másokhoz is alkalmazkodnunk kell! Nem azért, mert kell és kész, hanem a saját jól felfogott érdekünkben. Magunknak ugyan mi legyünk a legfontosabbak, mert ha én nem szeretem magamat, akkor hogyan várhatom el ezt másoktól? Márpedig akinek nincs olyan, akihez tartozik, akiben bízhat, az az ember sérülékeny. Ha nincs akire számíthat, baj esetén el van veszve. De nem kell rögtön a nehézségekre gondolni! Ha örömöm van, az is sokkalta nagyobb, ha van kivel megosztani. Egy nagyon egyszerű példával igazolom ezt.

 

Volt egy utam Bogácsról Miskolcra, azon belül Diósgyőrbe. Hazafelé már nem akartam újból átmenni a városon, nekivágtam a Bükknek. Valami csodálatos volt az erdő, a hegyek, nem győztem betelni a szépséggel, ami körülvett. Mint kiderült utólag, errefelé hosszabb volt az út, mégis jól tettem, hogy ezt választottam. Csupán annyi hiányzott a boldogságomhoz, hogy nem volt mellettem senki, akinek mondhattam volna, hogy „Nézd milyen gyönyörű!”

Vagy egy másik alkalommal elmentem egy kiállításra, ahol nagyon sok olyan dolgot láttam, ami felett érzett örömömet jó lett volna valakivel megosztani. Itt van a legelső kamiontúrám is példának. Annak igazolására is jó, hogy nem csak én gondolom fontosnak ezt. Németországban megálltunk egy addig soha nem hallott nevű városban. Sanyi az utunk során többször is említette, hogy ott majd megállunk, de nem tudtam megjegyezni a város nevét. Sinsheim. Na, azért csak emlékszem. Van itt egy Technika Múzeum. Látta már egyedül, látta már a feleségével, de azért, hogy nekem megmutassa, megnézte harmadszor is, pedig nem olcsó.

Sok időt eltöltöttünk. Nyitás előtt letelt a kötelező pihenőidő, de ha már elgyalogoltunk 2 km-t a pihenőhelytől, megvártuk a nyitást. Nem ragaszkodtam hozzá, hogy bemenjünk, de örülök, hogy láthattam belül is, nem csak az utcáról, amiket éppen onnét is lehetett. Sanyi tudta ezt előre. Tudta, hogy nekem örömöt okoz majd, amiket odabent láthatok, s ez neki is jó érzés volt. Erről így nem beszéltünk, nem ő mondta nekem, de tudom, hogy így van. Honnét? Tudom és kész.

 

Rohan az idő

 

– Hány éves már ez a Luca? – kérdeztem Ibolyát, mert nem tudtam biztosra.

Luca a Sanyi kislánya, aki a legutóbbi kamontúrámmal szinte egy időben született. Néhány héttel előtte, de évek távlatából ez nem számít.

– Három.

Na ezzel túl is tárgyaltuk a dolgot, tehát három éves. Biztosan van már annyi, hiszen tudom, hogy óvodás. Aztán más dolgokat is helyre kellett raknom, s így néhány feljegyzést elővettem. Mikor adtam vissza az ipart? Ahhoz képest mikor jártam…? Na, valami nem stimmel. Luca négy éves. Nahát!

 

Bizony nahát. Néha magam is megdöbbenek, mennyire gyorsan futnak az évek. Amikor belekeveredtem a politikába, eljutottam Kárpátaljára, ahová vissza is akartam később térni. Az Unióba ugyan már nem volt rá szükség, de a tervezett kárpátaljai látogatás miatt megújíttattam az útlevelemet 5 évre. Aztán letelt az öt év, sőt ha jól számolom, már a másik öt is. Uramatyám! Már tíz év telt el. Amikor sikeres üzletembernek akartam kitanulni, amikor padlizsán színű öltönyömben jártam az ország sportcsarnokait, elutaztam összekuporgatott pénzemen a Club Tihanyba kétszer is, hogy lélekben megerősödjek, annak már húsz éve. Életem legsikeresebb, s talán ezzel együtt legboldogabb évei voltak, amikor nyaralni jártam a családommal. Ez egybeesett az úgynevezett rendszerváltással.

Nem tudom miért éppen Petőfi jutott most eszembe, de neki összesen nem jutott annyi idő, amennyi nekem ezen évek óta eltelt. Talán azért pont ő, mert neki ennek ellenére sikerült maradandót alkotnia.

 

Nem csak az idő rohan ám! Amióta hazatértem a Limburgi hercegségből, a legutóbbi kamiontúrámról, sok gumi elkopott már Európa útjain Sanyi alatt is. Folyamatosan keresi a pillanatnyinál jobb lehetőséget, de nincs ezzel egyedül. A kamionosok kevés kivétellel elégedetlenek, de meg is van rá az okuk. Egy futószalag mellett dolgozó munkáshoz képest jól is keresnek, de az állandó távollét, a ki nem fizetett bér és sok egyéb nehézség elveszi a romantika ízét hamar. Persze aki évtizedek óta tekergeti a volánt, többnyire hasonló munkában gondolkozik. Mennek egyik rossz cégtől a másikhoz. Vannak ugyan ismerősök néhányan, akiknek jó helyük van, de oda nem lehet bejutni. Beszélgettünk az úgynevezett uniózásról, ahol általában négyhetente van hazautazás. Egy gyűjtőponton összeszedik a sofőröket, és kisbusszal hazahozzák őket, viszik helyettük a váltást. Sanyinak is volt része ilyenben, de mint megtapasztalta, hogy a négy hét néha öt, de volt még hat is. Éppen azért idegenkedett az ilyen beosztástól, hogy láthassa a kislányát felnőni, de a szükség nagy úr. Úgy tudom, a régi cége meg is szűnt már azóta. Próbálkozott közben mással is. Mivel van kereskedelmi múltja, megpályázta Bogácson a trafikot. Nem nyert. Aztán meghirdették a következő pályázatot, amit ugyancsak benyújtott, remélve, hogy esélyes lehet Bükkzsércen, hiszen ott első nekifutásra nem indult senki. Másodikra viszont igen, így ez se jött össze. Erősen gondolkozott egy otthon végezhető vállalkozásban, hiszen túl az ötvenen, meg a kitudja hány millió kilométeren, szívesen maradna már idehaza. Végül maradt a volán. Régóta kacérkodott a gondolattal, hogy kamionról átnyergel furgonra. Kevesebb a közlekedésben a kötöttség, éppen ezért nagyobb a hajtás. Csábító az a lehetőség, hogy a családdal töltheti a hétvégeket, de ennek az ára, hogy hét közben szinte nem is alszik. Ha lerakta az árut, már mehet is felvenni a következő szállítmányt, mivel itt nincs kötelező pihenőidő. Se kilométer korlátozás, de gyakorlatilag sebesség korlát se. Aztán ha hazaesik, egy hét alatt se tudja magát kipihenni. Az útvonalak is cifrábbak kissé, mint a kamionnal, mert sok esetben meg kell takarítani az útdíjat. A sofőr ugyanis ott megy, ahol a főnök mondja. Nem a saját ura. Na, ez is megfordult a fejében. Mármint, hogy saját tulajdonú furgonnal dolgozna. Miután megvette az autót, több a keresete, de a munka nem kevesebb. Az elinduláshoz szükséges tőke pedig mindig hiányzik. A mai világban pedig nagyon meg kell gondolni a hitelt!

Nem tudom van-e még olyan része Európának, amerre nem járt. A furgonozása során emlékszem egy olyan fuvarra, ahol még a svédországi kihajózástól 1700 km-re volt a célállomás Norvégiában a sarkkörön túl. Na, ide elkísértem volna. Biztosan nagyon unalmas út lehetett, nem is nagyon van arrafelé mit nézni, (gondolom) de maga a tudat, hogy a sarkkörön túl jártam! Az angliai Swindon is azért emlékezetes számomra, mert a nyugati hosszúság 2. fokán van. Olyan messzire nem gyakran juthatok el.

 

Most úgy áll a helyzet, hogy a furgonos cég vett kamiont is. Erre nyergelt át. Korábban volt olyan munkahelye, ahol tiltották az utast. Itt engedik. Megkérdezte. Annyi a feltétel, hogy az utas miatt ne kelljen hazajönni. A „vetésforgó” itt is négy hétre van tervezve. Új még a rendszer, nem igazán alakult ki, de nincs annyi hazai fuvar, hogy haza kelljen hozni a kamiont. Így marad a furgonos hazautazás, lehetőleg fuvarral.

 

*

Gondolataim sokszor forognak az autók körül. Ez most nem témaváltás, ide illik. Ha régen történt dolgokat kell elhelyezni az időben, többnyire ahhoz igazodom, hogy akkor éppen milyen autóm volt. Azt tudom. Aztán persze előfordul, hogy kétségeim támadnak, mert például a Fiat 850-essel annyi baj volt, hogy képtelenség másfél évbe olyan sok hibának beleférni. De semmi kétség, belefért.

Vagyis lehet, hogy nem egyforma gyorsan telik az idő? Lehet. Ha unatkozunk, akkor lassabban megy. Ha sokáig akarunk élni, akkor nem kell csinálnuk semmit!

A legkedvesebb teherautóm három és fél éve nincs már. Pontosabban, noha erősen lelakva, de még létezik. Csak éppen nekem kellett megszabadulnom tőle. Két választásom volt. Vagy a bank viszi, vagy valaki átvállalja a még hátralévő közel egymillió törlesztést. Ez utóbbi megoldás látszott jobbnak. Először odaadtam egyik druszámnak használatba, aminek fejében mindent megígért, de nekem kétségeim voltak. Mint utólag kiderült, nem volt minden ok nélküli a félelmem. Már első nap bezárták a kocsi ajtaját, miközben járt a motor. A telefonszámomat tudták, felhívhattak volna a pótkulcs miatt, de megoldották. Kivették a hátsó ablakot, és vagy betoltak egy gyereket a rács közt, vagy talán el is éri onnét egy felnőtt a kilincset. Nem tudom, én nem próbáltam. Tíz hónap nagyon hosszú idő, s mivel az erdőre jártak fáért, nem biztos, hogy működőképes lesz még a lízing leteltéig. Bár megígérték, hogy törlesztik, de ha teszem azt használhatatlanná törik, nem sok az esély hogy fizetnek. Visszaadják, és részükről le van tudva. Jelentkezett egy másik „vevő”, akinek ugyanerre a célra kellett, de jobban lehetett benne bízni. Némi felár ellenében sikerült felbontanom az egyezséget. Azóta már papíron sem az enyém az autó. Láttam nemrég. Ami már messziről szemet szúrt, az üzemanyagtöltő nyílás fedelének a hiánya. Fóliával volt lekötve a nyílás. Na, ez nem nagy dolog, bárkivel előfordul, hogy tankoláskor elfelejti visszarakni. Az viszont már nem mindennapi, hogy a fülke tetejére rálépett a ló. A raktér ajtói erősen deformálódtak, biztosító fülek már nem lógnak, hiszen rég leszakították. A hátsó lámpák le vannak cserélve. Természetesen a hátsó kerekek sárvédői is hiányoznak. Na, de nem az én dolgom, semmi közöm most már hozzá.

Tehát nincs teherautóm, de nincs is rá szükség. Nézegetem az utcán, a reklámokban, de nem csak pénzem, valójában szükségem sincs rájuk. Így is tovább tartottam legalább egy évig a szükségesnél. A feleségem öreg Suzukiját is alig használjuk. A lányom ugyan beígért nekünk egy lakóautót, ha majd tehetős lesz, de ahhoz…ja ezt már írtam.

 

Ha világot akarok látni, akkor csak Sanyiban bízhatok. Mivel most télen nem háríthatok azzal, hogy dolgoznom kell, nincs okom elutasítani, ha felajánlja, hogy menjek. Ibolyának a nyugdíj takarékját nem nyúlta le a kormány, abból fenn tudja tartani a háztartást, amíg én csavargok. Bár én nem mehetek olyan messzire mint a fiam, aki még Londontól is majd’ ezer kilométerre kirándul egészen a skót felföldre Inverness-be. Még a Lock Nesstől is északabbra. Aggodalmaskodtam, hogy mi van, ha olyan messzire elutazik, és köd lesz? Azt mondta, Skóciához az is hozzá tartozik. Igaz.

 

Tehát nem marad követő nélkül az utazási vágyam. A gyerekeim külföldön dolgoznak, de már említettem, hogy Ausztriában bicajoztak több alkalommal is. Zsófi ezen túl is sokat csavargott. Tőlem függetlenül járt Erdélyben, Bécsben, Prágában, Daláciában a tengernél, Svédországban, Dániában, Lengyelországban…nem tudom teljes-e a felsorolás. Most, hogy Tamás Londonban él, úgy tervezte, átugrik hozzá Berlinből a szabadságán. Aztán mégis inkább lemondta, mert nagyon körülményes éjszaka Southend-ről bejutni Londonba, s az éjszakai csövezést a sérült válla miatt nem vállalta. Abban a csevelyben, amikor ezt tudatta velem, érdekes eszmefuttatást tárt elém.

– Tudod mit? Majd a Mercivel átugrasz később – mondtam, hogy mondjak valami butaságot a hírre.

– Lehet, hogy nem veszek Mercit. Az a baj, hogy fosszilis üzemanyagot éget, és ezt nem tehetem meg a Földdel szemben. Bár nagyon tetszik, de inkább majd valami ocsmány elektromos autót veszek

– Zöld lettél?

– Eddig is zöldeskés voltam, de 2 napja megnéztem egy filmet, amit talán láthattál. A hülyeség kora.

Rádöbbentem, hogy jó eséllyel megélem a világvégét.

– Láttam, de belealudtam. Őszintén szólva baromira nincs kedvem végignézni.

– Na szép! Most épp a Föld megmentésén gondolkodom.

– Semmi új nincs benne, csak összegyűjtötték a híreket.

– Igen, de nem is az a lényege, hogy újat mutasson.

Nem tudom, hogy lehet meggyőzni az embereket, hogy mindenki tegyen érte, (vagy majd mindenki)

de arra gondoltam, ehhez először is a magam szintjén kell kidogozni egy tervet. Életmódot, amivel óvni tudom a földet. Csak a magam szintjén nyilván, tehát ettől még a Föld nem marad olyan, mint most, de ha ezzel megvagyok, akkor már lesz egy bemutatható mód. Ezután, már csak azt kell megértetni mindenkivel, hogy:

1. Nem jövőbeni kérdésről van szó, hanem nagyon is aktuális, és nem az unokáinkat érinti, mint ahogy azt általános iskolában is hallottuk már, hanem most élő embereket. Mint ahogy sokakat már "meg is érintett" .. ugye, akadnak ám rekord természeti katasztrófák már most.

2. Annak a hiedelemnek – mi szerint, de hát mit tehetnék én egyedül, semmit – nincs értelme, mert igenis de! Ugyan az átlagember tesz hozzá (egyéni szinten) a legkevesebbet, tehát az tud segíteni is a legkevesebbet, no de az átlagemberek vannak legtöbben! Szóval egy kis gondolkodás után megállapítottam, hogy bizony a Föld megmenthető. Csakhogy az átlagembernek csak a szája jár, és várja a sült galambot. Ettől nehéz a feladat. Ezen kell változtatni! Ez bizony igen nehéz. Ehhez a legfontosabb a fenti két pont megértetése. S ha ez megvan, akkor jön a 3. pont. Megoldást kell adni az emberek kezébe! Avagy nem elég megmutatni, hogy ébresztő öreg, baj van, hanem meg kell mutatni, mit tud tenni minden egyén. És a legnehezebb nem az energiatakarékosság, vagy a szelektív hulladékgyűjtés. Ezeket a morzsányi feladatokat a nagy erős kormányok már többé-kevésbé elvégezték, vagyis végzik, a nevelés zajlik

és alakul a dolog, csak ez Földet menteni még nem elég. Az átlagember – szerintem – közvetetten tudna ténykedni, avagy akik a valódi problémát okozzák, illetve annak legnagyobb részét, azokat kéne lekapcsolni! Ott van a greenpeace, a wwf, akik ezerrel melóznak ezen, de az sem elég. Tehát ha az átlagemberbe bele lehetne kódolni, hogy fejezze be az értelmetlen fogyasztást, akkor utánpótlás híján elsorvadnának a tömegtermelők

– Egyetértek. Ez van a politikában is. Mindenki fölfelé mutogat, hogy a képviselők mennyit lopnak, s közben azon jár az agya, mit nyúljon le a munkahelyén.

– De a szuper technikai vívmányért megőrült csillogó szemű idiótába, – folytatta Zsófi fellelkesülve – aki épp a környezetének mutogatja a legújabb okostelefonját, hogy lehet belekódolni, hogy az a kis szörnyeteg a kezében például épp egy a gyilkosai, a családja gyilkosai, a jövő generációk gyilkosai közül, és különben is szükségtelen a boldogsághoz. Ezek olyan elvont és egymástól távoli ok-okozatok, hogy gyanítom az emberek 99%-a nem látja át. Nos ezt a 99%-ot meggyőzni…

Jááááj! Pedig, hogy kerül a kezébe az okostelefon?

Úgy, hogy a kedves gyártó tönkretesz érte egy ökoszisztémát. Íme egy lyuk a föld immunrendszerén! Aztán egy újabb kritikus kérdés

a rengeteg autó. Ez nevelés kérdése. Szerencsére ezzel már valamilyen szinten foglalkoznak és propagálják a tömegközlekedést.

Egyszer láttam egy térképet (fel is raktam a facebookra) az abban a pillanatban úton levő repülőgépek voltak jelölve rajta. Az összes. Lefedték Európát és Amerika keleti partját. Elég félelmetes. És ez nyomatja a gyilokanyagot a legnagyobb koncentrációban.

– Párizsban figyeltem az Orly-ról felszálló gépeket. Percen belül követték egymást.

– Bizony ám! És az csak egy reptér volt. Ha csak a fapadosok megszűnnének, már nagy segítség lenne. Újra luxus lenne a repülés, és csak egy viszonylag szűk réteg engedhetné meg magának. A fejlett országok vásárlási szokásai borzalmasak. Nekem van egy szuper kabátom. Jó meleg és még mindig jó állapotban van. Még Gyöngyösön vettem. Jó drága is volt, akkor 10000ft. (most már nem lenne ez drága) Szóval a kabát hm-hm...olyan...10-12 éves, és perfekt. Ha német lennék, valószínűleg már rég kidobtam volna és azóta 10 másikat vettem volna. És én csak egy vagyok, de mennyi ember van még rajtam kívül...

Micsoda tömegtermelés kell ennek a kiszolgálására! Aztán ott van a munkahelyi kaja.

Van ugye szolgálati ebéd. Ami szuper, bár nekem nem annyira jó, mert nem nagyon rajongok a húsért, de a hotel megengedheti magának, ezért minden nap valamilyen hús a menü. Minden nap!

Ennek is az egészséges mértéke a heti 1 vagy 2 kéne, hogy legyen! A bődületes húsfogyasztás is globális felmelegedés okozó. Na, most meg kellett állnom, mert nem ugrik be a folyamat... Mindenesetre az állattenyésztéshez szükséges termőterület sokkal nagyobb helyet igényel, mint ami az emberi fogyasztáshoz szükséges. Avagy ahhoz, hogy ennyi húst zabálhassunk, sokkal-sokkal több gabonát kell termelnünk, sokkal több termőföld, sokkal több ivóvíz, sokkal több műtrágya.

– Na elfáradtam. Szóval lenne itt teendő.

– Nagyon belemelegedtél.

– Jaja. Szívügyem ám! Nem meglepő. A személyiség típusom szerint is ilyen vagyok. Nem kisebb ambícióim vannak, mint megmenteni a világot. Az ajánlott foglalkozások közt például a zeneszerző mellett szerepel a környezetvédő és az aktivista. Szerintem ez vagány dolog.

– Akkor már meg se merem mondani, hogy egyszerre 2 laptopot használok.

– Jujj!

– Az egyik egy olyan idős mint a kabátod, és nem emlékszem a parancsra, mire hajlandó megmozdulni. Megyek inkább sétálni, amíg süt a nap.

– Ok. Én is lassan, de előbb eszek valamit.

– De ugye nem húst!

– Jaj de vicces.

 

 

Na, akkor ha jó pontot akarok a lányomtól, ne vegyek kocsit! Van már elektromos is, de 200 km a hatótávolsága, az ára pedig használtan is nyolcmillió. Inkább nem kell. Inkább potyázok. A kamion akkor is megy, ha én nem ülök benne. És itt mutatnék még vissza a Zsófi eszmefuttatására. Amikor dolgozni járok, a dagadt kollégámhoz hasonlóan járhatnék kocsival. Viszont a busz akkor is megy, ha én nem ülök rajta. Autóval a napi 15 km ha csak a benzint számolom 400 Ft. Ez így nem tűnik soknak, hiszen ha a buszon veszem meg a jegyet, az éppen ennyi az egyik irányba. Viszont! Havonta 20 nappal számolva a benzin 8000 Ft. Igaz, hogy a kocsi is kopik, ide kellene számolni az adó, a biztosítás megfelelő hányadát, de azzal ne bonyolítsuk a számolást! Tömegközlekedéssel, alkalmanként a buszon vásárolt jeggyel ennek a duplája. Ha előre megveszem a jegyet, akkor is másfélszerese. Az összvonalas bérlet hétezer. Na, ez már jobb, mint a kocsikázás. Így már érdemes megfontolni! Na, de mivel olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy vonalat is elég igénybe vennem, így a bérlet csak 4700 Ft. Na, így hülye lennék kocsival járni. Így persze könnyű vigyázni a Földre, hiszen anyagilag is így járok jobban. Ennek a szempontnak a fontosságát felismerve lehetne a jó cél érdekében…jó cél? A szükséges cél érdekében manipulálni a köznépet! Vannak is ilyen törekvések, mert például ha megvenném 8-10 millió forintért (tegyük fel!) az elektromos autót, ingyen tölthetném az ÉMÁSZ parkolójában az aksit. Bár ha fele ennyiért veszek benzinfaló kocsit, az árkülönbség jó sok benzinre lenne elég. Aztán éppen a negyedik kamiontúrám során figyeltem fel egy óriásplakátra, amelyik egy hibrid üzemű Lexus SUV-ot reklámozott. Nyolc liter volt csupán a benzin szükséglete száz kilométerenként. Egy átlagos autónak a bonyolult és drága elektromos hajtás nélkül ennyi, de inkább kevesebb. Akkor mi ebben a takarékosság? De hát nem mindenki olyan okos, mint én.

Na, de hagyjuk az okoskodást, menjünk világot látni potyán!

 

*

 

– Jössz hétfőn?– csörgött rám Sanyi.

– Hová megyünk?

– Azt még nem tudom, de nem mindegy? Úgyis ráérsz. Hívtam Gabit, de soknak találja a 4 hetet. Lombardia és Pomeránia között utazgatunk valahová.

– Nekem is sok ám a négy hét. Elég lenne egy is. Főleg, hogy ismerős úton járunk.

– Ismerős? NDK-ban még nem is jártál.

– Nincs is már olyan ország. Egyébként is azt mondtad, hogy arra rosszak az utak.

– Nem mindenhol. Na, ne kötözködj, készülj! Különben meg mit számít a járt út? Szlovéniában hányszor jártál már?

– Háromszor…nem is. Négyszer, mert egyszer visszafelé is jöttünk.

– A Brenner hágó meg tetszik, azt mondtad. Ott járunk oda-vissza. Megnézheted, merre lejt az út Verona után, illetve ha arra megyünk, akkor előtte. Na akkor jössz, vagy nem, mert szólok Gabinak.

– Ha ha. Gabi nem megy.

– Hétfő reggel nyolckor Kövesdről!

– De sok a négy hét.

– Lehet az öt is.

– Akkor pláne. Viszont, van egy ötletem. Felhívom Rose-Marit.

 

 

Térkő

 

Ez az út valójában múlt év szeptemberében kezdődött, amikor rám telefonált alkalmi főnököm.

– Cső Gyulám! Hogy állsz a térkövezéssel? Csináltál már olyat? Igen? Nagyon fasza. Akkor gyere hétfőn, megyünk Tapolcára. Gergővel mentek ketten, aztán majd Béla is beszáll, ha kész vagytok az előkészületekkel. Na, akkor hétfő reggel a telepen… jaj, dehogyis! Neked ugye van bérleted? Gyere már le hozzám, és majd el kell hozni a Kia-t a szerelőtől. Jó? Akkor nálam! Csőcső!

 

Na, ez egy jó hír, mert már két hete a lábamat lógattam, amióta végeztünk Lillafüreden. Na, az egy jó munka volt. Nem hajtottuk túl magunkat.

Szoktam is néha emlegetni, hogy ha jó sorsom úgy hozza, hogy még most is vállalkozó lennék, azóta már lenyomorodtam volna. Erre mondta Ibolya, hogy félig már akkor is az voltam, amikor feladtam a vállalkozásomat.

Tény, hogy jobban kímélem magam amióta brigádban dolgozom. Nem azért ám, mert úgy állok a munkához, hogy más is hozzáférjen! Szó nincs erről, mert ha valahová fel kell ugrani, hiába én vagyok a hatvan évemmel a legöregebb, én ugrom elsőnek. Viszont három ember könnyebben elvégzi ugyanazt a munkát, mint egy. Alkalmazotti státusomban még az is nagy könnyebbség, hogy ha letelik a munkaidő, leteszem a munka gondját, nem az enyém a felelősség. Hét végén pedig tartom a markom a fizetésért, nincs rá gondom, hogy miből teremtem elő. Erre van a vállalkozó. Előfordult már, hogy levonás járt érte, ha valami nem felelt meg, de ez még belefér. Néha veszekszem is a főnökkel, a nem megfelelő feltételek miatt, de aztán megoldjuk a feladatot, ahogy lehet. Kreatívan.

Szerettem a lillafüredi munkát. Kicsit megmosolyogtam a főnök viselkedését, ahogy minden munkafolyamatnál letesztelte a képességemet. Nincs egyébként ezzel semmi baj, hiszen mint mondta, lehetek én akár cukrász is, a lényeg, hogy tudjak műkövezni. S való igaz, a szakmunkás-bizonyítványomat még csak egy helyen kérték. Az is egy érdekes történet volt, majd egyszer elmesélem.

 

Megkaptuk a beosztást.

– Azt a lépcsőkart a Gergő rakja le, ezt pedig te.

– Megy ez neked – mondta másnap a főnök.

Persze, hogy megy. Nem múlt el nyomtalanul a 40 év szakmai gyakorlat.

Az persze bosszant, hogy a Gergő úgy tesz, mintha mindent jobba tudna, pedig szakmailag kifejezetten gyenge. Ezzel persze nem szabad szembesíteni, mert megfenyeget. Ezt még tőlem se tűri el. A hangulatomnak azért jót tesz…nem is a hangulatomnak! Magabiztosságot ad, hogy nem tudnak olyan feladatot adni, amit nem tudok megcsinálni. Az ugyan bosszant, hogy hiába próbálom a rosszul megszokott módszereiket megváltoztatni, de nem erőltetem. Ha nekik jó, nekem is. Egy a pénz. A főnök sokszor leszúrja a brigádot, ha nem felel meg a teljesítmény az elvárásainak, máskor meg vissza kell magunkat fogni, nehogy hamar végezzünk. Azt hiszem ez máshol is így szokott lenne, ha a főnök maga nem vesz részt a termelésben. A lillafüredi munka majdnem utolsó részénél volt olyan, hogy három napot kaptunk egy kétnapos munkára.

– Mondom, hogy nem ért hozzá – emlékeztetett a kolléga egy korábbi megjegyzésére.

A Függőkert bejárati oszlopain dolgoztunk éppen, amikor arra sétált egy kiránduló csoport. Közöttük volt egy egykori szomszéd kislány immár ötven évesen. Felvilágosítottam az építkezés miatti korlátozásokról, kicsit beszélgettünk más témákról is, hiszen nem találkozunk minden évben. Amikor elmentek, magyarázatként mondtam a kollégáknak, hogy a szomszéd kislány volt, akit egyszer felborítottam a babakocsival. Nem tudom miért pont ez a közös emlék jutott eszembe. Közös? Talán ő nem is emlékszik rá. Másként mondom: közös élmény.

A kirándulók jövésmenése fűszerezte kissé a munka unalmát. Normális esetben az ösvény ott vezetett volna, ahol éppen dolgoztunk, de a munkaterületet idegenek elől lezárták, így érdeklődni voltak kénytelenek éppen attól a dolgozótól, aki a legközelebb volt. Az is lelkesítőleg hatott ránk, ha szép fiatal nők szólítottak meg, mi pedig meg tudtuk adni a szükséges útmutatást. Nagyobb kihívás volt külföldieket elirányítani.

– Most jó lenne egy kis angol tudás – jegyezte meg Gergő

– Nekem azt mondtad, hogy tudsz angolul.

Nem tagadta, hiszen tényleg mondott ilyet, de most csak mosolygott, amikor a füllentésével szembesítettem. Nekem azért sikerült néha „eltáncolnom” merre menjenek a keresett objektum felé. Olyan nagyon sok mindent nem kereshettek, akár meg is lehetett volna néhány sematikus mondatot tanulni. Egy család az állatkertet kereste, amihez kevés volt az irányt megmutatni. Kellett egyéb tájékozódási pontot is megnevezni. Amikor láttam, hogy elindulnak az általam mutatott irányba, kénytelen voltam utánuk szólni, hogy kocsival menjenek, mert messze van. Ezután a munkatársaim már abban a hitben éltek, hogy én tudok angolul, pedig ez egyáltalán nincs így.

Egy autós Szilvásváradra szeretett volna eljutni. Szerencsére magyarul kérdezett. Habár az indulás irányát meg tudtam volna mondani, és a helységneveket, amiket majd út közben látni fog, de ezt a magyar utazó is elfelejti. Két választás…na jó…három választás lett volna. Nem engedtem az igazamból, hiszen én ismerem legjobban a térképet. Ezt a tudásomat sokszor a főnök is elismeri, de nem mindig tart igényt az útmutatásomra. Ezzel úgy vagyok, mint a rossz technológiával. Ha nem hallgatnak, rám, az ő bajuk Engem nem érdekel…de azért kicsit bosszant.

 

Kazincbarcikán kerestük a munkahelyet. A főnök külön autóval jár, nem jön velünk együtt sehová, legyen bármilyen messze a cél. Nem adja meg a célpontot, csak tájékozódási pontokat, irányokat ad meg. Gergő a sofőr, aki gyakran tartja kezében a telefont, mert a főnök folyton telefonál. Nem egyszer előfordult, hogy vezetés közben, telefonálás közben, még lángost is evett, nem mellesleg pedig navigálni kellett a városban. Na, ez a navigálás még egy külön téma, majd kitérek erre is később.

Na, szóval! Körforgalomnál jobbra a kórház felé! Ott találkozunk, aztán egy nagy park, ahol templomok vannak, a buszállomás felé…

Körforgalom mindjárt kettő van, és mi természetesen nem azt értük el először amire a főnök gondolt. Addig rendben van, hogy jobbra menjünk ki, mert a külső sávból másfelé nem is lehet. Ez viszont zsákutca. Vissza a körforgalomba, megint jobbra ki! Egyenesen tovább a másik körforgaloig4 Ott megint jobbra ki!

– Nemjó bazmeg, mert az ott a 26-os! Forduljunk vissza!

Megint körforgalom, megint jobbra ki, álljunk félre. Telefon.

– Ott a főnök!

Ennek örömére megmagyarázhatatlan okból Gergő balra fordult, ment egy kört a körforgalomba, majd visszajutott oda, ahonnét elindult. Itt már a főnök után mentünk el a kórház előtti parkban, ahol a templomok vannak. Tovább, tovább! Elhaladtunk egyenesen abban a kereszteződésben, ahonnét rálátunk a buszállomásra. Na, most már megtaláltunk minden támpontot, de fogalmunk sincs, hová megyünk. Valami obeliszket kell lecsiszolni, de fogalmunk nincs, hol keressük. Már szinte körbeértünk a városon. Megálltunk, telefon az építésvezetőnek! Visszafordultunk a buszállomás felé, de egy úttal hamarabb fordultunk be a lakóházak, garázsok közé. Elértük az „ősi” városmagot, az ötvenes években épült bérházak sorát, amiket kis terek szakítottak meg. Az egyik ilyen térnél integetett az építésvezető.

– Mért nem mondtad bazmeg, hogy a szovjet emlékművet keressük?

– Nehogy azt mond Gyulám, hogy tudtad volna!

– Há’ má’ hogyne.

Ez így ebben a formában nem igaz, de a környéket be tudtam volna határolni, mert feltételeztem, hogy akkor állíthatták, amikor még annyira imádtuk a szovjeteket, hogy a városainkat is olyanra építettük, mint ők. Két ilyen utca van Kazincbarcikán, tehát ha rám bízza, hamarabb rátalálunk. Csak éppen nem mondta, mit keresünk. Na, de nem ez volt az első eset, nem is az utolsó.

Ha már témánál vagyok, nem hallgathatom el, hogy Gergő mint miskolci, olykor a saját városában is eltéved. Egyszer egy ózdi átkelés is kifogott rajta, pedig az már a harmadik útja volt ugyanoda. A kelleténél egy elágazással hamarabb fordult balra, nem tudtuk miért. A „hová mégy” kérdésre nem reagált. Gondoltam, más irányba akar most menni, de nem gond, mert erre is jó. A megfelelő irányt a következő csomópontban megint elvétette. Többen érdeklődtünk már ekkor, hogy mi az úti cél, de Gergő nem felelt, a vezetésre, pontosabban a navigálásra koncentrált. Mire a körforgalmat elérte, csak kinyögte, hogy Borsodnádasdra akar menni, nem pedig itt keres valami ismerőst, ahogy azt mi ezek után feltételeztük.

– Akkor most itt fordulj vissza! – javasoltam, de nem hallgatott rám. Tovább haladt a rossz irányba, majd nekifordult jobbra a hegyoldalnak. Elértünk a kórház parkolójába, ahonnét nem volt tovább olyan út, amiről feltételezhettük, hogy kivezet a városból. Megállt. Újból megkérdeztem, hová akar menni. Most már egyértelmű, hogy eltévedtünk.

– Engem kérdezz öcsém! Én ismerem a várost.

– Akkor mondja!

– Fordulj meg, menj le a hegyről, a körforgalom után egyenesen befelé a város felé!

Nem is volt semmi gond, amíg egyenesen mentünk.

– Itt balra! – mondtam, erre elfordult jobbra.

– Akkor menjél bazmeg amerre akarsz!

Visszajutott oda, ahol legelőször rosszul manőverezett.

 

*

Na, a barcikai esetet majd később! Most ott tartottam, hogy hétfőn lebuszoztam a főtérig, onnét gyalog a főnökhöz, majd tovább a szerelőhöz a kocsiért. Még az is egy külön történet, hogy lettem tartalékos sofőr, de majd mindent elmesélek sorjában.

Elvittem a kocsit a telepre, felpakoltunk földmunkához szükséges szerszámokat, közben a főnök is megjött személykocsival, elmagyarázta Gergőnek, hogy Tapolcán hol találkozunk, és elment. Innét már Gergő a sofőr, mert nekem csak akkor kell vezetnem, ha ő nem jön, vagy másnapos, vagy alkoholos befolyásoltság alatt áll.

 

A főnök a kocsijában ülve várt bennünket Tapolca elején. Onnét már felvezetővel haladtunk tovább, kanyarogtunk egyik utcából az ugyanolyan másikba, míg végül megálltunk egy teljesen átlagos üdülőház betonvasból készült kerítése mellett. A főnök becsengetett, s míg vártunk a tulajdonosra, a főnök gyorsan elmondta, hogy ezek németek, de a nő nagyon jól beszél magyarul. A férje is tud, de inkább nem beszél. Felhívta a figyelmünket, hogy tisztességes munkát kell ám végeznünk. Na, ezt nem értem miért kell mindig külön kihangsúlyozni, de ő már csak ilyen.

Körbejárattam a tekintetemet. Ezeknek teljesen üres a füves előkert, a ház mögé aligha járnak be kocsival, az utcán is csak mi parkolunk. Nincs kocsijuk? A szomszéd udvarán áll egy Mercedes Vito. Nahát! A szomszéd is német?

 

A csengetésre kijött a házból egy középkorú, arányosan kövér, de inkább úgy mondanám, hogy jó húsban lévő, helyesebben telt idomú szőke asszony. Halványzöld blúz feszült rajta. Mellei inkább kicsik, hasa kis jóindulattal akár laposnak is mondható. Combközépig érő átlapolt szoknyája alatt az én ízlésemhez képest kissé vastag, de szép formájú lábain akadt meg, azt hiszem mindhármunk szeme. Hosszú, hullámos dús haja se befonva, se összekötve, csak úgy lógott, ahogy az Isten megadta. Széles állkapcsa, vastagnak tűnő arcbőre okán akkor is németnek gondolnám, ha senki nem mondta volna előre. Csupasz karjának apró pihéi alapján a szőkesége eredeti. Akkor figyeltem fel ezekre a pihékre, amikor karját feszesen tartva messziről kezet nyújtott, még mielőtt hozzánk ért volna. Mi tagadás, kellemes látvány.

 

– Rose-Mari – mondta miközben mindhármunkkal kezet rázott, majd visszakiáltott a kopaszodó vörös, ötvenes úrnak a teraszra.– Zigmund, komm hier!

Mondott még egyebeket is, de nekem annak ellenére, hogy egy tanfolyamot hajdanán elkezdtem, a német is kínaiul van. Valójában minden idegen nyelvvel csehül állok. Annyit bogoztam ki a nő beszédéből, hogy maiszter. Vagyis jöjjön ide a Zsiga, üdvözöljön bennünket!

 

A férfi németesen távolságtartó. Megállt előttünk két karnyújtásra, bólintott, s csak annyit dörmögött, hogy „morgen!” A főnökünk lépett oda hozzá kezet fogni, miránk már ügyet se vetett. Nem lopta magát a szívünkbe.

Lepakoltuk a szerszámokat, a főnök közben Roze-Marival megbeszélte a részleteket, aztán nekünk többször is a szánkba rágta, majd otthagyott azzal, hogy a kitermelt földet rakjuk kocsira és vigyük be a telepre, jó lesz a kerítés melletti rézsűt kiszélesíteni.

Fogtam a csákányt, elkezdtem felnyesni a gyepet. Ezalatt Roze-Mari bement a házba, kicsit rendbe szedte magát. Valójában csak annyi változást láttunk rajta, hogy dús hajzuhatagát kontyba csavarta. Amikor odakiáltott nekünk, hogy

– Kell valami?

Felnéztem, s csak most tűnt fel milyen világítóan világoskék a szeme. A nagy konty lehetett az oka, de a telt idomú testhez képest hihetetlenül karcsú volt a nyaka. És azt kérdezte, hogy kell-e valami. Már hogy a csudába ne kellene! De ezt ilyen zavarba ejtő nyíltsággal még soha nem kérdezték meg tőlem. Hacsak olyan hangsúllyal nem, hogy „mi van öcsi, akarsz valamit?”

Bizonyára látta rajtunk, hogy milyen értetlenül néztünk egymásra.

– Kávé, tea? Valami ital? Sör?

– Köszönjük nem…háát, maga kér egy kávét? – tolta rám a döntést Gergő.

– Igen, köszönjük. Egy kávét elfogadunk.– közöltem a döntésünket – persze fejenként – tettem hozzá motyogva, hogy ne hallatszódjon el a teraszig. Gergő nincs annyira képben az én rajzfilmekhez köthető humorommal, így hiába hallotta amit mondtam, nem értette, miért teszem ezt hozzá. (a Macskafogóban Fritz rendelkezett, mit kapjanak az özvegyek… és az árvák egy nyalókát. Persze fejenként) Na, mi is megkaptuk fejenként az egy-egy kávét a terasz asztalánál. Odaültünk, mint a vendégek.

Előfordult néhányszor sok évtizedes praxisomban, hogy munka közben kávéval kínáltak. Többnyire lépcsőn dolgozva. Ilyenkor nem hozzák ki a kisasztalt, közvetlenül kézbe kapom, legfeljebb tálcán. Legelső dolgom, hogy leülök, s mondom amit néhai Vincze Józsi kollégámnak tulajdonítok, hogy mondta.

– Nem is kávé, amihez nem ülünk le, és szívunk el egy szál cigit.

Az én esetemben csak a leülés érvényes, mert soha nem cigiztem. Valójában annak se örülök, ha a társaságomban ezt teszik, de még senkire nem sikerült hatnom e téren.

Roze-Mari se kínált cigivel, mert ebben a házban nem szokás. Gergőnek volt ez kellemetlen, mert ő rágyújtott volna. De legalább óvjuk az egészségét. A kiegészítők felsorolását kellett végighallgatnunk mindenek előtt. Cukor, tejszín. És persze utána az asztal közepén lévő kosárkából egy…illetve két tejcsoki. Szívem szerint az egészet felfaltam volna, de nem szabad visszaélni a vendégjoggal, főleg, hogy nem is vagyunk vendégek. Háziasszonyunk magunkra hagyott, csak amikor bekiáltottunk, hogy „köszönjük”, akkor kérdezte a sört, és az ásványvizet. Tökéletesen beszélt, alig lehetett akcentust érezni. Néha furcsán fogalmazott, mint ahogy a kell-e valamit, de ettől még értettük mit akar mondani.

– Hogy hívják a csajt Gyula bá?

– Rózemari. Vagy egyszerűsítsük rozmárnak? – bújt ki belőlem a szokásos idétlenkedés, pedig tudom, hogy a nevekkel nem szabad viccelni.

– Melyik is az a rozmár? Amelyiknek bajusza van?

– Akkor nem jó, mert ennek nincs. Szőkéknél előfordul, de ezt jól megfigyeltem, nincs neki.

 

Nem volt nehéz dolgunk a gyeppel, de alatta elég kemény volt a föld, alaposan megizzasztott, hogy a szükséges szintet összehozzuk. Két órán belül megtelt a kocsi. Ült is a fara rendesen, nem lett volna jó ha a főnök látja, mennyire túlterheltük. Ezután azon tanakodtunk, menjünk-e mindketten letúrni, végül abban maradtunk, hogy én inkább maradok, hagy haladjon a csákányozás. Még alig ment el Gergő, a házigazdáék is készülődtek.

– Megyünk vásárolni, majd dél körül jövünk. Kér valamit? – fogalmazott most már finomabban mit a kávénál.

– Köszönöm, nem kérek semmit.

– Sört, vagy vizet, vagy valamit?

– Vizem van. Köszönöm, tényleg nem kell semmi.

– Még ilyen embert! – mondta fejcsóválva a visszautasításra.

Közben a Zsiga…na jó, a Zigmund kiállt a szomszéd udvaráról a Vitoval. Aha! Tehát az az ő kocsijuk, csak átparkoltak a szomszédba, hogy nekünk ne legyen útban. Amíg a nő bezárta az ajtót, ízlelgettem amit hallottam az imént. „Még ilyen embert!” Ezt nem állom meg szó nélkül.

– Biztos, hogy maga német? Ilyet nem mond egy német. Ehhez magyarul kell gondolkodni.

– Már 26 éve járok ide minden évben, csak megtanultam néhány kifejezést.

– Németországon belül honnét jönnek?

– Rheinland-Pfalz. Maguk Rajna vidéknek mondják. A város Montabaur. Elég messze van.

– Aha, jártam arra. A városban ugyan nem, csak az autobahn túloldalán, ahol az üzletek vannak. Városnézésen Limburgban voltam, az sincs oda messze. Megnéztük a fakocka házakat, sétáltunk a Lahn partján, etettük a hattyúkat, meg néztük a kajakos csajokat a hóesésben. Ja, bocsánat! Nem akarom feltartani. Majd beszélgetünk még.

– Viszlát, majd jövünk. Tényleg! Hol a kocsi, meg a kolléga?

– Majd jön ő is. – mondtam mosolyogva.

Visszamosolygott, majd integetett, amint beült a Mercedesbe.

 

Szóval ezt a Roze-Marit kellett felhívnom, de sora van még ennek, mint a rétestésztának. Kellett még egy nap, mire eljutottunk a telefonszámig.

 

 

Mehetünk

 

Felhívtam Németországban Roze-Marit, aminek hatására igent mondtam a kamiontúrára.

Vasárnap hazamentünk Bogácsra, hogy hétfőn onnét induljunk együtt Sanyival. Hétkor indul a busz, azzal megyünk a furgonért. Emlékszem a korábbi utak kezdetére, hogy milyen izgatott voltam. Most se volt ez másképp, főleg, hogy most el is kell hagynom a kamionfülkét talán több hétre is mielőtt haza indulok. Azért ez kicsit még rátesz az izgalomra. Sok a bizonytalanság.

Odahaza beálltunk kocsival az udvarra, majd visszamentem becsukni a kaput. Nicsak! Valami van a postaládában.

A járdán botladozva olvasom a szemüveg híján kissé erőltetett nézéssel a feladót. Ismerős a név, de nem lehet az, akire gondolok, hiszen miért írna ennyi év elteltével nekem levelet? Lehet névazonosság is. Nem győzöm kivárni, hogy beérjek a házba, menet közben tépem szét a borítékot. Mondhatni, szétbarmolom. Na, ez így nem jó. Hol is a szemüvegem?

Közben Ibolyának legelső dolga, hogy előszedi a magunkkal hozott laptopot, felkapcsolja az áramot. Nem is tudom, mi lenne velünk Internet nélkül. Bár most itt az alkalom megtudni, mert bizony nem jön be semmi. Persze mire ez kiderül, én már sokadszor olvasom a meghívót. Mert jól gondoltam ki a feladó. Egykori tanulótársam az ipariból. Nahát! Eltelt…42év. Soha nem volt még találkozónk. Miért pont most? Na, erre kíváncsi vagyok. Nem tudom, hányan jövünk össze. Talán nem is él már mindenki. Az általános iskolai találkozót 30 év után hoztuk össze a fél osztállyal. A 40 évesre már annyira nem volt jelentkező, hogy le is mondtuk. Erre jön most ez a 42 évessel. Én ott leszek. Mikor is? Na, majd megoldjuk. Ismerek az egykori társak közül hármat. A többiekről semmit nem tudok. Na, egy negyedikről annyit, hogy melyik faluba nősült.

 

Mivel az Internet nem jött be, így filmet se tudtunk nézni. Tv-nk nincs. Télen hamar este van, korán lefeküdtünk. Nincs kukorica se a háznál, hogy azt morzsolgassuk a sötétben, mint a régi öregek.

Erről jut eszembe, hogy amikor még aktív sírköves voltam, Harsányban dolgoztam a temetőben, de mire végeztem, rám sötétedett. Bementem az ügyfélhez, hiszen tudtam, hol lakik. Megyek be az udvarra, köszöngetek, hogy „Jó estét”, de sötét van az egész portán. Hát ezek nincsenek itthon, mondom magamban, de hangosan. Nagy sokára előbotorkál a papó, és beinvitál a melléképületbe. Ekkor gyújtott lámpát. Én már abban a hitben voltam, hogy nincs áram. Mondtam is neki.

– Dehogyis nincs – nevetett az öreg – de nem pocsékoljuk.

Hát, igen. A régiek tudtak takarékoskodni. Mi már elfelejtettünk. Bár nekem ma is meg van az a szokásom, hogy lakáson belül, amelyik helyiségből kimegyek, lekapcsolom a világítást. A gyerekeimnél olyan az egész ház, mint a karácsonyfa.

Most úgy teszünk a párommal, mi is mint a régi öregek. Ideje megtanulni, hiszen ma már mi vagyunk az új öregek. Teszek még néhány darab fát a tűzre, aztán ágyba bújunk. Sokáig nem jön álom egyikünk szemére se. Néha ugyan hallom magamat amint horkolok kissé, de mivel hallom, ébren vagyok. Beszélgetünk a levél kapcsán a találkozókról. Aztán szóba kerülnek a legboldogabb éveink, amikor háborús térségeken keresztül mentünk nyaralni a Balkánra. Semmi atrocitás nem ért bennünket, de ott volt a zabszem. Az ellenőrzési pontoknál ki volt téve a 10-es tábla, akkor ott tízzel mentem. Horvátországban ott volt a gépkarabély a hajó alsó szintjén. Láttam korábban ilyen fegyvert, lőttem is vele, de az a sorkatonaság nevű játékban történt, békés körülmények között. Ott pedig lőttek. Magunk ugyan nem tapasztaltuk, de benne volt a napi hírekben.

– Emlékszel, amikor Szerbiában…

– Aha, amikor nem mertem pisilni?

– Ja. Jöttek azok a rosszképű suhancok ablakot mosni egy márkáért. Nem mertük visszautasítani…

– Hát azt…?

– Hhhr…krrr…

– Hm. De régen volt . most meg. Megnézted a ládát? Ja jól van na. Arról beszélgetünk.

 

*

 

Egy közismerten magas színvonalú hotel konferenciatermébe szólt a meghívó. Kissé kétkedve fogadtam, azt hittem, tévesen kézbesítette a postás. Ámde semmi kétség, az én nevemre, az én címemre szól. Előfordult már, hogy én továbbítottam a druszámnak szóló levelet, mert a kézbesítő nem volt elég figyelmes. Most erről szó nincs, én vagyok a címzett. Kíváncsian olvastam át újból és újból az invitáló sorokat, de nem derült ki, hogy ki hív, és az sem, hogy miért. Szombat este tizennyolc óra, üzleti öltözék. (még jó, hogy nem szmoking) Hofi katonai behívója jutott eszembe, mert itt se kérdezték, hogy ráérek-e. Szabad volt egyébként a szombat estém, nem találtam semmi indokot arra, hogy ne menjek el. Ha már főztek rám, ne vesszen kárba! Ja, mert természetesen vacsorát is ígértek. Kedves emlék fűzött engem ehhez a helyszínhez, már csak ezért is elmentem volna.
Szombat este hatkor tehát ott voltam. A bejáratnál egyik kedves katonatársam fogadott. Azonnal megismertük egymást, pedig jó régen nem találkoztunk. Egész pontosan a leszerelés óta. Az megvan már vagy…számolgatni kezdtünk. Az ezredforduló miatt kissé meg is kavartuk. Amikor végre sikerült, újból összeölelkeztünk, paskoltuk egymás hátát, talán még a könnyünk is kicsordult örömünkben. Mikor végre alkalmam nyílt a terembe lépnem, egy feltűnően szép középkorú nőn akadt meg a szemem. Csak első pillantásra gondoltam, hogy középkorú, hiszen őt is régről ismertem, s tudtam, közel annyi idős, mint én. Vele talán négy-öt éve találkoztam, akkor csalódtam benne a világnézete miatt. De most nem arra, hanem az ifjúkori kapcsolatunkra emlékezem, ezért a puszilkodás, az ölelkezés természetes. Néhány kolléga üdvözölt ezután, többükkel együtt voltunk inasok. Egykori zenész cimborákat ismertem fel a zsúfolásig megtelt teremben, aztán a politikusi éveimben megismert kárpátaljai barátaim siettek oda hozzám. Köztük volt a tenyeres-talpas Natasa, meg az a nagyon szép tanárnő, akinek a nevére ugyan nem emlékszem, de a vodka adta bátorságom okán ugyancsak összecsókolgattam akkor, s ennek emlékére most is. Akármerre fordultam, mindenfelől ismerősök mosolyogtak rám. Aztán arra a felismerésre jutottam, hogy itt én mindenkit ismerek. Ezután már az idegen embereket kerestem, de nem volt köztük ilyen.
Kezdtem arra gondolni, hogy ebben a hatalmas társaságban én vagyok a kapocs. Próbáltam más összefüggést keresni, de rá kellett jönnöm, hogy sokan közülük senkit nem ismernek itt, csak engem. Most már nagyon szerettem volna megtudni, hogy ugyan miért vagyunk itt, de hiába kérdezgettem, senki nem tudta az összejövetel okát. Sőt azt se, hogy ki kezdeményezte. Ezek után már az is különleges dolognak számított, hogy ennyi embert összehozott a kíváncsiság.
Már negyed hét volt, de még nem kezdődött semmi. Még csak ceremóniamestere se volt az összejövetelnek. A kezdeti kíváncsiság, türelmetlen várakozássá kezdett változni. Hat óra húszkor egy feltűnően magas fiatal nő lépett a terembe. Nem tudom, a zsibongó sokaság egyáltalán hogy vette észre. Mindenesetre elhallgattak, és minden szempár várakozón tekintett rá. …

 

Tudom magamról, hogy egy nőt – akaratlanul is – először deréktól kissé lejjebb nézek meg. Nagyon ritka a kivétel. Ez most egy kivételes helyzet volt, mert a hosszú, hullámos sötétbarna hajzuhatag egy angyalian gyönyörű arcot keretezett, melyről lehetetlen levenni a tekintetet. Valószerűtlenül világos kék szemét körülhordozta a társaságon, majd kettőt hátra lépett. Bokáig érő, fényes fekete bőrkabátja alól kivillant a hosszúszárú lovaglócsizma. Kisterpeszben megállt, egy hirtelen mozdulattal széttárta a hosszú kabátot, s elém tárult egy teljesen meztelen tökéletes test. Első döbbenetemben nem is jutott el a tudatomig, hogy nem a meztelenségét akarta elénk tárni, hanem egy gépkarabélyt kapott elő a bőrkabát alól, amivel azonnal tüzet nyitott a megbabonázott nézőkre. Az első néhány ember úgy halt meg, hogy azt se tudta, mi történt. A földre zuhanó testek, a szétfröccsenő vér látványa egyértelművé tette, hogy egy dühöngő tömeggyilkos áll az ajtóban. Kitört a pánik. Az emberek egymást taposva rohantak volna a konyha felé, de a keskeny ajtón képtelenség volt kijutni, hiszen mindenki elsőként akart kimenekülni. Az őrjöngő tömeg hisztérikus üvöltése szinte elnyomta a fegyverropogást is. A nő tárat cserélt, majd tovább tüzelt. Néhányan az asztalokat feldöntve próbáltak menedéket keresni, de a 7.62-es lövedék minden nehézség nélkül átütötte az asztallapot. Esély se volt a menekülésre. Vér, és hullák mindenfelé. Egyértelmű, hogy ez az őrült addig lő, amíg az utolsó tölténye el nem fogy.


Nekem sikerült a tűzvonalon kívülre kerülnöm. Valahogy meg kell állítanom, mielőtt az összes ismerősömet, barátomat le nem mészárolja. A következő tárcserét kihasználva, rárontottam. Elkaptam a fegyvert, de nem eresztette. Sőt, mivel ekkorra sikerült a tele tárat a helyére kattintani, tovább tüzelt, de immár elsősorban a mennyezetet találták a lövedékek. Addig ráncigáltuk, lökdöstük egymást, míg ez a tár is kiürült. Ekkor mindketten elengedtük a fegyvert, és egymásnak estünk. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy rendkívüli testi erővel rendelkezem, de ebben a karcsú testben akkora erő lakozott, hogy ugyancsak meglepődtem. Valójában fogást se találtam rajta, hiszen úgy csúszott a teste, mint egy halcsík. Minduntalan kiszabadult a szorításomból. Rúgott, harapott, s néha akkora ütéseket mért rám, hogy megszédültem tőle. Tudtam, hogy az életemért, sőt a barátaim életéért küzdök. Nem maradhatok alul! A néhány perce még szájtátva bámult angyali arc egy vérszomjas fenevadként vicsorgott rám. Ekkor döbbentem rá, hogy azért csúszik le a meztelen testéről a szorításom, mert a vérben hempergünk. El tudom képzelni, milyen ijesztő látvány lehettem magam is. Nem tudom mennyi ideje küzdöttünk már, de kezdett elhagyni az erőm. Aztán mégis sikerült egy jó fogást találnom. A nő dereka alá térdeltem, összeszedtem minden erőmet…egy hatalmas reccsenés, majd néma csend. Még vonaglott néhányat, majd valószerűtlen testhelyzetben élettelenné meredt a tetőtől talpig vérben áztatott meztelen test.
Megkönnyebbülten néztem körül. Az eddig a fal mellé húzódott életben maradottak lassan, de folyamatosan közeledtek fenyegetőn felém, s közben skandálták, hogy „gyilkos gyilkos gyilkos”
Egy kéz rázta meg a vállam

– Kellj fel! Hét óra. Elaludtunk.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.

– Igen!

– Sanyi vagyok – dünnyögött bele egy álmos hang. – Nem ébresztettél. Elérjük még a buszt? Mi van? Ja, Ildi beszél…..Azt mondja levisz, csak akkor Lucát el kell vinni a mamához. Legyél kész, majd megyünk érted.

*

 

Emlékszem még arra, amikor Jászfényszaruról hozott haza Ildi bennünket. Nem igazán éreztem magam biztonságban a háta mögött. Ha utolértünk egy lassabban haladó autót, úgy ráállt, hogy nem tudtam másra gondolni, mint hogy mi van, ha az előttünk haladó fékez? Na, de nem szóltam, örültem, hogy haladunk. Persze közel nem volt ez a félelem ahhoz, amikor a seft-line busszal jöttem hazafelé Bécsből százzal olyan ködben, hogy 2 csíkot lehetett látni a felezővonalból. Akkor imádkoztam volna ha tudok, hogy jaj istenem, csak egyszer érjünk Egerbe, s ott átülök a Szamarába, amivel olyan sebességgel haladok, ahogy jónak látom. Azt a sztorit nem fogom elmesélni, most megyünk Sanyival Európába.

 

Ildi küldi az Opelt, hogy hamar elérjünk Kövesdre, ahol átültünk a furiba. Illetve, hogy mindenki értse, a furgonba. Volt hátul egy raklap, de fogalmam nincs mi volt rajta a fólia alatt. Sanyi ajánlotta, hogy nézzem meg a papírját, de annyira nem tartottam fontosnak. A legelső közös utunkon se tudom mit vittünk, pedig elolvastam a papírján, hogy „acélhaj”. Fémforgácsnak gondoltam, de lehetett akármi. Drótgyárból vittük drótgyárba. Aztán jött két dolgozó, kicserélték a zsákokon a címkét, s közben ránk mosolyogva mondta egyikük, hogy „abrakadabra”. Na, szóval mindegy mi az áru, nincs vele dolgom. Olyan szempontból nézegettem, hogy lehet mellette feküdni, de ez is lényegtelen, hiszen nem kell aludnunk ebben a kocsiban. Nem is lenne jó, mert a raktérben nincs fűtés. Ez nem szálloda, hanem teherautó.

– Indulhatunk? – kérdezte tőlem Sanyi, mintha nekem kellene megadnom az engedélyt.

– Naná! Hová megyünk?

– Első nekifutásra a kamiont kell megtalálnunk! Valahol München előtt vár bennünket egy parkolóban. Vagy majd mi várunk rá. Nyílván még nincs ott, de arrafelé halad. Éjszaka a Brenneren állt ki ott, ahol egyszer mi is éjszakáztunk.

– És a kamion merre megy tovább?

– Majd megtudom, ha ott leszünk. Valahová németbe. Na, akkor most beírom a naviba a célt. Lehet kb. 700 km. Sötétedésre érünk oda. Nem szeretem a bagoly műszakot, de ez megint úgy jön össze. Legalább a négy órát le kell vezetnem! Attól függ persze, hogy mikorra szól a lerakó. Lehet, hogy az egész műszak lemegy éjszaka. És nappal kell aludni!

– Na, egy ilyen kocsira gondoltam, mint ez. – jegyeztem meg, miután kissé fészkelődtem az anyósülésen – csak forgatható üléssel.

– Hm? – kérdezett Sanyi némán, mert nem tudta éppen mire gondolok.

Megértem, hiszen énrám egyesek azt mondják, beszélni is tudok egyszerre akár három témáról is. Csak legyen, aki tudja követni, hogy éppen melyikről van szó!

– Csak a befoglaló mérete legyen ilyen, de be kell bútorozni.

– Ja! Mármint lakóautó. Aha. Az nem lenne rossz.

 

– Az utóbbi időben megint nagyon ráérek kocsikat nézegetni. Megfordult a fejemben, hogy kettőnknek jó lenne egy VW Vestfália, de az olyan idétlen a felemelhető ponyvás tetővel. Igazi lakóautó nem kell, inkább ami kívülről csak egy magastetős kisbusz. Azzal elég csak a parkolóba letanyázni, lakóautónak kinéző lakóautóval elvárják, hogy bemenjünk a kempingbe.

– Már megint a spórolás – mosolyog az érvelésemen.

– Hiába, ez már a véremben van.

 

Nem sok néznivaló van az út mentén. A forgalom kicsi, hiszen a hétfő reggeli csúcsot már lekéstük. Az idő kissé rosszkedvű, enyhén fúj a szél, a hőmérséklet fagypont körüli. Az útviszonyok jók. Havat még a Mátra tetején se látni. Nem is igazi hó nélkül a tél, bár emlékszem már hasonlóra. Nem kizárt persze, hogy majd tavasszal lesz megint hóakadály. Emlékezetes számomra 1999. február tizedike. Akkor volt nagy hó, meg hóakadályok, tavasszal pedig árvíz. Valójában engem nem érintett, hiszen otthon voltam, néztem jó melegben a TV-t. Talán csak azért maradt meg bennem így a dátum, mert akkor írtam róla egy jegyzetet. Na, meg később beszéltük az anyu szomszédjával, aki akkor vett egy majdnem veteránnak számító öreg Toyotát Miskolcon, amit nem tudott hazahozni, mert Emődtől kénytelen volt visszafordulni. Na, meg a tavalyi március 15-e.

Azt még most is politikai felhanggal emlegetik, pedig tudom, előre bejelentették, hogy jön a hó, viharos széllel. Úgy is lett. Aztán persze nem az volt a hülye aki a várható hófúvások ellenére útnak indult, hanem aki nem tudta időben kiszabadítani. Igaz, olyanok is voltak sokan, akinek nem volt választása. Sanyi is akkor jött hazafelé, de nem Hegyeshalomnál lépett be, hanem a szlovák oldalon közelített. Nem is tudom merre jött haza, de emlékszem, hogy akkor mesélte. Mesélte, vagy inkább írta. Ebben soha nem lehetek biztos, hiszen valójában elég ritkán találkozunk. Legtöbbször Interneten értekezünk. Most ugyan itt lenne az alkalom, hogy megkérdezzem, de inkább majd később. Most nincs kedvem beszélgetni. Korábbi útjainkra úgy emlékszem, hogy indulásnál olyan izgatott voltam, hogy addig beszéltem szinte folyamatosan, míg bele nem fáradtam. Az ötödik út, amit a korábbiaktól eltérően igazi téli viszonyok közt tettünk meg, erős szélzúgással indult. Akkor azért nem beszéltem sokáig, mert nagyon hangosan kellett beszélni ahhoz, már szinte kiabálva, hogy értsük egymást. Éreztem a torkomon, hogy kapar, inkább hallgattam kissé.

– De nagyon csendben vagy.

– Majd lesz még alkalom beszélgetni.

– Nem is mondtad ki az a csaj, akit felhívtál, mielőtt döntöttél, hogy jössz-e.

–Roze-Mari?

– Mit tudom én. Valami női nevet mondtál. Miben befolyásolta a döntésedet?

– Hogy miben? – kérdeztem vissza, amíg összeszedem, hogy mit is mondjak.

Tudod mondtam, hogy hosszú a négy hét…

– Vagy öt.

– Pláne. Szóval azt mondta a Roze-Mari, hogy menjek hozzájuk! Nézzek körül, hátha tudnánk valami üzletet kötni. Szívesen lát egy-két hétre.

Ha összejön amire gondoltunk, akkor a továbbiakat megbeszéljük.

– Jó csaj?

– Hááát…végül is, az.

– Fiatal?

– Azt nem mondanám. Olyan…ötven körüli. Talán kicsit kevesebb. Ilyesmi. Hasonló alkat, mint a volt sógornőd, csak alacsonyabb. Szőke, kékszemű, de csak alig kék. Nem sovány, nem kövér, hogy is mondják? Telt idomú, de csinos.

– Ibolya mit szól hozzá?

– A Roze-Marihoz? Nem ismeri. Egyébként nincs miért féltékenynek lenni, mi bízunk egymásban.

– Te is magadban? – mosolygott cinkosan.

– Igen. Határozottan igen. Azt hiszem.

– Férjnél van? Netán özvegy?

– Ne tessék itt spekulálni!

– Merrefelé lakik?

– Valahol az A3-as közelében Frankfurt és Köln között. Talán Montabaur?

– A kamionnal szerintem nem arrafelé megyünk.

– Nem számít, azt mondta, értem jön kocsival, ha kell.

– Ezek szerint mégis akar tőled valamit.

– Lehet.

– Viszont ez a kocsi angolba megy.

– Ahha! Na, ezen még gondolkodnom kell! Azt mondtam neki, hogy valamikor a jövő héten. Most jó bele tetted a bogarat a fülembe.

 

Határozottan elbizonytalanodtam. Igaz, nem mostanra beszéltük meg, de az se mindegy, hogy el kell jönnie értem a fene tudja hová, talán lesz 200 km is a legközelebbi pont, vagy szinte házhoz megyek. Elmulasszam a hatodik kamiontúrát? Mert ezer kilométert furgonozni, az nem nevezhető kamiontúrának. Kihagyjam a polcon való alvást? A főzőcskézést? A borozgatás közbeni többórás beszélgetéseket? Mert igaz, hogy Sanyi nem nagyon beszédes, (régebben én se voltam az) de egy kis borozgatás közben fantasztikusan nagyokat tudunk dumálni olyan dolgokról, amit mind a ketten tudunk egymásról. Ráadásul az utóbbi időben összegyűltek olyan élmények mindkettőnknek, amit még nem osztottunk meg egymással. Terveztem, hogy egy kalandregényt írok, amihez nagyon jó alap Sanyinak a déli határon megélt benzinező időszaka. Azt még el kell mesélnie részletesen, hiszen nem olyan egyszerű beleélni magamat abba, amihez semmi közöm nem volt. A fülkében hetekig összezárva erre nagyon remek alkalom kínálkozik. Elmulasszam ezt a lehetőséget? Elmulasszam a terminálokban való ácsorgást, a kamionos parkolók hangulatát, a benzinkutak shopjainak kávé és hamburger illatát, a fizetős WC-ket? Mi több! A városnézéseket? A táj követését a laptop monitorán? Mert micsoda buta ember, aki azon röhögött, hogy ”Höhhö! Oszt nem látsz semmit, csak ülsz a kocsiban.” Az az ember nem érti, hogy amikor vele együtt utaztam, és mutatta nekem, hogy ott van egy vár, az valóban csak egy vár volt a sok közül, amit már láttam útjaim során. Viszont ha korábban nézem meg, hogy mi is az, akkor tudtam volna, hogy az Stara Lubovna-nál a lublói vár. Az a vár, ahol a kísértet lakott.

Sokan talán nem is értik a különbséget, pedig óriási a különbség. Élményben legalábbis.

Sokan talán azt sem értik mi a jó abban, amikor útban Görögország felé a Déli Kárpátoknál a komám megkérdezte „mikor érünk már Erdélybe” én tudtam a választ. Miszerint mostanában aligha, mert nem arra megyünk. Neki az egykori Magyar Királysághoz tartozó, ma Románia részét képező terület mind Erdély. Legalábbis a hegyen túl. Nekem ad egy bizonyos önbizalmat, hogy ezen a téren tájékozottabb vagyok nála. Ezek a dolgok talán lényegtelenek másoknak a szemében, de nekem fontos. Nekem az is jól esik, amikor a sógorom elismerően szól arról, hogy én milyen tájékozott vagyok, hogy mindent (ez persze erős túlzás) tudok, hol van az országban. Nekem az is sokat jelentett, amikor vajdasági kamionosokkal beszélgettem, és ismerős dolgokat tudtam mondani a szülőföldjükről. Bizonyára nekik is jólesett, mint ahogy nekem is jó érzés, ha idegen vidéken tudják, hol van az én szülőfalum. Noha néha bosszant néhány falubéli ember viselkedése, butasága, de nekem mégis az a falu a hazám. Na, meg az egész ország, de annak Bogács a közepe.

– Akkor mi legyen? – zavart fel Sanyi az elmélkedésemből.

– Még alszok rá.

– Akkor már kezdhetsz is aludni, mert mire lemegy a nap, döntened kell!

– Igaz. Van még addig néhány órám.

 

Tényleg nem tudom, hogyan döntsek. A Brenner hágón átkelni kétszer is nagyon tetszett, tetszene harmadszor is. Németország keleti részén viszont még nem is jártam. Most arrafelé is eljuthatnék. Gondoltam ugyan rá, hogy Zsófi lányomat egyszer majd meglátogatom Berlinben, de saját erőből talán nem is tudom megoldani. Van egy kollégám, akinek a lánya rendszeresen küld haza pénzt, de én ezt nem szeretném. Hagy élje az a gyerek a saját életét, ne kelljen a szüleiről gondoskodnia, ha nem feltétlen szükséges! Ha mégis, akkor se a nyaralásunkat fizesse. Inkább maradunk a seggünkön, nem megyünk sehová. Voltunk már. Igaz, nem ez a célom, de már megélünk akár az emlékeinkből is.

Ha mástól hallanám, talán kétkedve fogadnám, de magamnak elhiszem, hogy élményszámban élem meg a gyerekeim utazásait is. Sokszor emlegetem a kerékpártúráikat, amit a Duna mentén tettek. Megtanultam a városok neveit az útvonalon, amiket egyébként nem tudnék. Mindig követem a térképen amerre járnak. Igaz, amikor Zsófi Svédországban volt, azt a várost nem tudtam megnézni a műholdképen ahol a barátnője lakott, mert éppen ott volt egy felhő, amikor fotózták. A mindenki számára elérhető műholdkép nem annyira naprakész, mint azt az amerikai akciófilmekben mutatják, hogy még azt is látja a műhold, hányan vannak a sátor alatt.

Londonban megnéztem a házat, ahol a fiam lakott. Mintha ott sétáltam volna az utcán. A lakásba ugyan nem nézhettem be, mert a harmadikon volt.

Imádom, hogy ma már van ilyen lehetőség. Valójában anyutól örököltem ezt a szokásomat, hogy mindent meg kell keresnem a térképen. Jól el is szórakoztatom ezzel magam, néha hasznát is veszem. Miskolcon voltam egyszer dolgozni egy magánháznál Gergővel, aztán legközelebb egyedül kellett odamennem.

– Tudja nagyjából – kérdezte Gergő – hol voltunk?

– Nagyjából? Pontosan tudom. Sőt, még a rövidebb utat is ismerem.

Mindez persze azért van, mert megnézem a térképen. Szeretnék éppen egy GPS-t, de azt hiszem, nem szükséges, csak tudjam előző nap, hová kell mennem!

 

Döntési kényszerben vagyok. Tudom, többnyire a könnyebb, a passzív megoldást választom, ami jelen esetben az, hogy átülök a DAF vontató anyósülésébe…Tényleg! Eddig még minden alkalommal Scaniával voltam. Egy érv a kamionozás mellett. A másik megoldás, hogy maradok a furgonban, beül mellém egy idegen sofőr, és elvisz a Taunus hegységen át a Westerwald-ig, s mire odaérünk, telefonálnom kell Rose-Marinak, hogy jöjjön értem Heiligenroth-ba. Azt hiszem az lesz a jó találkozási pont. Ott már megálltunk Sanyival többször, nem számít idegen helynek. Ez a választás több izgalmat ígér, de ha a másik megoldást választom, akkor állandóan azon fogok agyalni, hogy miként jutok el, s főleg mikor ehhez az asszonyhoz.

A túra azért csábító, mert ott tudom, mire számítsak. Ha netán közbejön valami váratlan dolog, az növeli az út izgalmát, de valójában nekem nem kell tenni semmit, hiszen Sanyi megoldja. Nekem csak élveznem kell a kamionozás romantikáját. Mert nekem még jelent némi romantikát, főleg így, hogy csak akkor kell mennem, ha kedvem van. Sanyinak azt hiszem már a romantika az utolsó, ami eszébe jut a kamionozásról. Sokszor szívesen kiszállt volna már ebből a taposómalomból, de végül mégis az látszott ésszerű megoldásnak, hogy marad. Bizonyára jelent némi felüdülést, ha nincs egyedül a hosszú unalmas utakon. Most, hogy végre beültem mellé, fél nap után magára hagyjam?

Hohó, várjunk csak! Most igazolást keresek arra, hogy elhalasszam a Rajnavidéki vakációt? Vagy mit tudom én, minek kell nevezni ezt a nem tudom meddig tartó ott tartózkodást.

 

*

 

Elértük Budapestet. Pontosabban inkább megközelítettük. Nagyon nagy kerülő a körgyűrű, nagy csábítás átvágni a városon, de nem lehet tudni megéri-e. Ha a rendőr megállít, akkor semmiképp. Így nem is kérdés, hogy körbeszaladunk a nulláson. Aránylag sokszor jártam már erre úgy, hogy én vezettem. Amikor a 31-ről ráhajtok a nullásra, mindig eszembe jut, hogy egyszer kicsit megcsúsztam a felhajtón, s azóta óvatosabban haladok ezen az íven. Aztán van olyan szakasz, ahol olyan erős a lejtő, hogy nem merek 100-nál gyorsabban menni. Talán ha egy nagyobb, stabilabb kocsi lenne alattam a Suzukinál, fel se figyelnék rá. Majd elérjük azt a csomópontot, ami nekem igazi mumus. A nullás, és a négyes keresztezésében a repülőtérről hazafelé már minden lehetséges megoldást kipróbáltam. Nem nagy segítség a navigáláshoz az sem, hogy egy kivétellel mindig sötétben kellett megtalálnom a megfelelő sávot. Világosban látnám, hová kanyarodik, így nem véteném el, mint ahogy abban az egy esetben is rátaláltam.

Amíg elértük az M1-et, még több emlék előjött ezzel a szakasszal kapcsolatban, hiszen itt éltem Csepelen egy fél évig. Ezek az emlékek kicsit legalább kiverték a fejemből a pillanatnyi legfőbb gondomat.

– Na itt jöttünk fel, amikor a Magyarok Országos Gyűléséről jöttünk hazafelé Bösztörpusztáról Tibi sógorékkal, meg anyuval – mutattam, amikor az 51-es csatlakozásához értünk.

– Erről már meséltél.

– Nagy nemzeti összeborulás volt akkor már a harmadik alkalommal, de az egri szövetségnek már csak a fele volt ott, mert összevesztek. Na és kinek volt a leggyöngyösebb kokárdája? Hát a Karcsi bácsinak, aki a hátam mögül rám szólt, hogy „a bogácsiak mit keresnek itt?” Annak a Karcsi bácsinak, aki a komcsiknak kampányolt, meg a papot akarta megverni, most meg nemzeti. Furcsa szerzet vagyunk mi magyarok.

– Én tulajdonképpen sváb vagyok.

– Aha. Mint a neved is mutatja. Kovács. Anyád meg a magyar kultúra lovagja ha sváb, ha nem sváb. Úgy mondják, magyarnak lenni nem születés kérdése. Magyarnak nem születik az ember, hanem azzá válik. Nemrég olvastam egy könyvet Hunyadi Jánosról. Abban is felvetődik a kérdés, hogy van-e egyáltalán tiszta vérvonalú magyar? Szerintem talán soha nem is volt olyan. Már a pásztornépek is keveredtek. Igaz, nem csináltak nagy ügyet a népírtásból, de minden idegent mégsem ölhettek meg. Aki behódolt, asszimilálódott. Két-három nemzedék után már magyar volt. Kínából se verték ki a mongolokat, hanem egy idő után átvették a kultúrát, kínai lett belőlük.

 

Tartottam egy kis szünetet. Sanyi nem szólt, én bámultam észak felé, amerre valamikor laktam, de nem láttam Csepel házait. Pedig onnét, a tizedik emeletről ide lehetett látni. Láttam az autók mozgását, meg az út fölött a szmogot. Érdekes volt reggelente kiállni az erkélyre, s nézni a felkelő napot, s tőle jobbra, is balra is a szürke takarót az autóút, illetve a belváros fölött. Ezt az állandó szmogot persze csak az láthatja, aki kívül van rajta. Nekem ebben a szerencsében volt részem.

– Itt nem fényképezel? – szólt nagy sokára Sanyi.

– Itt nem kell! Fotó nélkül is látom ezeket a tájakat a lelki szemeimmel. Bár…valójában azokat is, ahol veled jártam. Például a napfényes Itáliát.

– Tetszik neked az az ország.

– Igen. Ez tény. Tervezem is régóta, hogy megtanulok olaszul, mert a nyelv is tetszik. Igaz, csak idáig jutottam. Hm. Azért az érdekes, hogy miért a napfény jut az ember eszébe, hiszen már nálunk is van belőle annyi, hogy néha sok is. Miskolcon is akkorákat sétálok a napfényes Avason!

– Akkor miért nem jössz velem a napfényes Itáliába? Majd megállunk a Garda tónál.

 

Nem szóltam rá semmit, ő pedig annyiba hagyta. A vezetésre figyelt. Itt már jelentős volt a forgalom. Noha az imént a napsütésről beszéltünk, de ezt csak a lelki szemeinkkel láttuk. A valóságban rosszkedvű borongós, álmosító délelőttünk volt. Hosszú hallgatás után ezt a meglátásomat Sanyi is visszaigazolta.

– Nézd már! Olyan, mintha álmos lennék, pedig nem rég indultunk csak el.

– Lehetsz álmos, csak nem szabad elaludnod! Ezt éppen tőled hallottam valamikor régen. Az meg nem jelent semmit, hogy nemrég indultunk. Hallottam én olyan hétfő reggeli, sőt korareggeli balesetről is, ahol elaludt a sofőr. Indulás után kb. 50-60 kilométerrel.

– Na, most jól megvigasztaltál.

 

Megszólalt a telefon. Nem az enyém, a Sanyié. Hangosra volt állítva, hallottam, hogy valaki beszél, de a motorzajtól nem értettem semmit. Ő alig szólt, így hiába füleltem, nem derült ki számomra, miről volt szó.

– Változott a találkozási pont. Nem kell lemennünk Salzburg felé, hanem tovább az A3-on Nürnbergig.

– A fenébe! Pedig lett volna egy eddig még nem látott útszakasz. Arra már egyszer is majdnem jártunk együtt. Azon az egyetlen úton, amikor nem télen kísértelek.

 

Újra csörög a telefon. Megint nem értem mit beszélnek, de azt sejtem, hogy az előbbi beszélgetés folytatása. Meg kell várnom amíg befejezik, akkor majd elmondja, mi változott. Mert az tuti, hogy azért hívták újból ilyen hamar.

– Nem ér fel a kolléga a négy órában. Talán Regensburgig. Ha mégsem, elé kell mennünk Mainburg felé. Jön ameddig tud, aztán majd félreáll egy parkolóban.

 

Túl a nulláson

 

Biatorbágy fölött jártunk az M1-en, amikor szemerkélni kezdett az eső. A közlekedéshez elég volt a látótávolság, de a tájat nem nagyon csodálhattam. Így tehát az emlékeimre kellett hagyatkoznom. Nagyon sok helyen jártam már kis hazánkban, nem jelent gondot az éppen érintett úton emlékeket előhozni. Itt főleg nem. Életem egyik legkétségbeesettebb időszakában jártam errefelé. Csepelről Telkibe, meg vissza. Naponta 70 km, ami benzinben akkor a számításaim szerint 1700 Ft lehetett. Nem beszélve a csúcsforgalom okozta izgalmakról, és nem utolsósorban veszélyekről. Mondtam is akkor a kőbányai barátomnak, hogy sokat járt az agyam azon, hogy mi van, ha itt, ebben a nagy idegenben lerobban a kocsi, vagy bármi okból elakadok. Senki nincs akitől segítséget kérhetnék. Nem sok kellett, hogy megsértődjön.

– Drága barátom! Itt van az egész Hyundai klub. Mire valók a barátok?

Igaza volt, mint ahogy három hónappal később meg is bizonyosodhattam erről. Budán okoztam egy balesetet. Nem merülnék bele a részletekbe főleg azért nem, mert teljes egészében én voltam a vétkes. A mellettem ülő kolléga leverte a belső tükröt az ütközéskor, lefejelte a kormányt, de nem volt látható sérülése. Az is csak később derült ki, hogy este otthon rosszul érezte magát, még hányt is. Ennyi volt a személyi sérülés. A roncsot ideiglenesen el tudtam helyezni a munkaterületen, ahonnét egyébként éppen csak kigurultam a főútra. A Suzukinak rettenetesen nézett ki az eleje. Annyi vigasz jutott, hogy legalább a szélvédő nem tört. Bár a végén azt is ki kellett cserélni, mert amikor egy héttel később jött a Hyundai klubból a Zsolti barátom, hogy elvigyük újraépíttetni, a meggyűrt motorháztető sarkát belenyitottam az üvegbe.

 

Szóval tényleg jó, ha vannak az embernek barátai. A balesetkor azonnal felhívtam a főnökömet, akinél harmadik hete dolgoztam, hogy tudna-e segíteni. Nem tudott. Pedig tisztában volt vele, hogy vidéki gyerek vagyok, aki el van veszve Budapesten. Nem is felejtem ezt el neki. Nem bocsátom meg.

Azt se felejtem el, ahogy másfél óra késéssel hazablicceltem Csepelre, és Ibolya ráérzett, hogy valami nagy baj van.

– Mi lesz most velünk?

– Nem tudom.

Aztán csak lett valahogy, mint ahogy mindig szokott lenni valahogy. Nem ritka eset, hogy nincs pénzünk, de ha baj van, mindig összekaparjuk valahonnét. Ebben az esetben a lányunk is besegített. Hálából megkapta a kocsit, és én ezután bkv-val közlekedtem a városban. Nem blicceltem, mert azt nem bírom idegekkel, hanem vettem bérletet. A pesti kolléga jól ki is röhögött, amikor két hónap után megkérdezte, hogy mennyit költöttem már bkv-ra. Ő egész életében nem adott még ki húszezer forintot buszjegyre, pedig már 38 éves volt akkor. Nagyon hozzáedződhetett a blicceléshez, mert naponta 3-4 órát jegy nélkül utazni nem kis idegesség. Legalábbis nekem nem lenne az. Amikor kifejeztem ezért a rosszallásomat, azt mondta, hogy amíg ellopják a cég pénzét, ő nem vesz jegyet.

– Ha majd nem lopnak, akkor fogsz venni?

– Akkor majd igen.

– És amíg nem tudtad, hogy lopják?

 

Na, gondolatban már visszamentem Pestre. Pedig a valóságban már a Zsámbéki medencénél járunk.

– Jártam errefelé egy rövid ideig, intek Sanyinak a fejemmel a megfelelő irányba.

– Amikor ingyen raktad a követ?

– Akkor. Úgy látom, nem igazán tudok én neked újat mondani.

– Persze, hogy nem, amikor mindent elmesélsz az Interneten, meg elbeszélsz a rádióban. Tényleg! A rádió véglegesen megszűnt?

– Attól tartok. Két éves próbaüzem után javasolták, hogy ezután már fizessünk a szerverért. Nem lett volna sok pénz. Amikor leálltunk, még hosszú hónapokig hozzáférhető volt, bármikor csinálhattunk volna adást, de nem mertünk. A szerver ugyan nem lett volna drága, de úgy hallottam, az artistjust a webrádióktól is keményen bevasalják. Szigorú büntetés terhe mellett. Elmentettem néhány hangfelvételt, elkezdtem leírni a történetét „Volt egyszer egy mertM 4” címmel, de elakadtam az első oldalnál. Egyébként is, egy rádiót hallgatni kell, nem olvasni. Te voltál a leghűségesebb hallgatónk. Háromezres kapacitásból alkalmanként egy-két hallgatónk volt. Az első néhány hónapban persze volt egy tucat is, de azt inkább csak az újdonság varázsa, meg a baráti elkötelezettség hozta.

– Pedig most is lehetne élő közvetítés az utazásról!

– Lehetne. Elég hozzá egy laptop, meg stabil Internet kapcsolat. A pihenőkből bejelentkeznék. Ha lenne pénzem, mint ahogy nincs, vennék magamnak egy webrádiót. Talán a régi néven, hiszen azt mondta néhai Nuccio barátom, hogy levédette a nevet. mertM 4, Közép-Európa Rádió.

– Mert mit jelentett a mert?

– Valójában senki nem biztos a teljes pontos névben és már nincs is kitől megkérdezni. Bár számomra csak a „t” nem világos. A többi az angol változat rövidítése: middle europa radio, itt jön a „t”. A nagy M, az lehet Magyarország, de lehet akár Megyer is, hiszen eredetileg az újpesti önkormányzat támogatta volna a rádiót. Innét van a 4, ami a negyedik kerületet jelenti.

– Aha! Értem.

Túl jártunk már a Vértesen, elhagytuk Tatabányát, de vagy a furgon haladt gyorsan, vagy az agyam járt lassan, hiszen nem jutott ki még a Zsámbéki medencéből sem. Pedig lassan már Győrhöz érünk, ahol katona is voltam egy rövid ideig.

Na, így jár aki megöregszik, hogy nem férnek fejében az emlékek.

 

*

– Rakott már követ?

– Hogyne, persze.

(Fel az IFÁ-ra amikor disznóólat bontottunk anyámnál.) Vannak olyan helyzetek, amikor nem ésszerű az igazság minden szegletét kibontani.

– Akkor fog ez menni.– bátorított a kolléga, amikor érdeklődni voltam a leendő munkahelyemen.

Én persze nem voltam ebben annyira biztos. Kérdeztem néhány dolgot, ami talán még segített a tudatlanságomat leleplezni. Magam elé képzeltem azt a kőburkolatot, amit régi kollégám rakott, s én esetenként meglátogattam. Úgy adtam elő, mintha én is részt vettem volna abban a munkában. Pedig tudom, óriási a különbség, hogy elméletben tudom hogyan kell, vagy már gyakoroltam is. Bizonyára látszott is rajtam a megfelelésembe vetett hit hiánya. Oszkár nem adta ezt tudtomra, csak biztatott, hogy fogjak egy kalapácsot, és lássak neki a munkának. Később Tibi – aki ekkor csak messziről szemlélte a szemlélődésemet – mondta is nekem, hogy úgy érezte akkor, hogy biztosan nem fogok majd menni közéjük, hiába beszéltük ezt meg a főnökkel. Azt sem értette, miért firtatom annyira az alkalmazásom „lepapírozását”. Pedig ezen nincs mit nem érteni. Senkinek nem ér meg egy esetleges büntetést egy betanítandó munkatárs feketén foglalkoztatása.

Azzal váltunk el, hogy majd hétfőn megyek. Aztán úgy alakult, hogy mégse mentem, mert elromlott az autóm. Csak csütörtökön kezdtem. A főnök igen nagy megértéssel viszonyult a rossz kezdéshez. Nem akart elijeszteni, hiszen minden munkáskézre szüksége van. Túl nagyra sikerült a vállalás, ráadásul nyakunkon a tél, ami nyilván nem kedvez a szabadtéri munkáknak.

Csütörtökön tehát kézbe vettem a kölcsön kapott kalapácsot. Speciális szerszám kell a serpentino-hoz, mert elképesztően kemény kő. Szerintem az első percekben egyértelmű lehetett, hogy életemben nem végeztem még ilyen munkát. Nem szembesített ezzel senki, csak éreztem. Én is meglátom, ha az általam évtizedek óta gyakorolt mesterfogásokat egy új munkatárs nem tudja. 57 évesen nem szívesen tanulok már új dolgokat, de egyszerűen ez volt az egyetlen esélyem. Nem volt más választásom. Lelkileg eléggé megviselt a kialakult helyzet, de bármennyire „kemény dió” ez a kő, ez maradt az utolsó reményem.

Anyagilag megterhelő volt még odajutnom is. Hitel hitel hátán. Nem lett volna szabad idáig süllyednem, de ezen már túl vagyok. Pontosabban ebben benne vagyok rendesen. A napi 1700Ft benzinköltséget sikerült lejjebb nyomni egy közelben lakó rokonom jóvoltából, akivel évtizedek óta nem tartunk semmilyen kapcsolatot. Csak most kezdem felfedezni, hogy gyerekkorunkban milyen sokat voltunk együtt, amit azóta el is felejtettem. Nekik is gyűlnek a kifizetetlen csekkek. Találó volt egy vacsora utáni megjegyzése: „Na, ma is ettünk”

A munkatársakkal néhány nap alatt bizalmas viszonyt alakítottunk ki. (Bár nem hiszem, hogy megértették, miért víztelenítettem a családi házamat.) Egy hét után már a megfelelési kényszer se nyomasztott. Az időjárás alakulása miatt soha nem dolgoztam egész hetet. Összesen 12 nap jött össze, amikor leálltunk a munkával. Most már csak a fizetésre kell várnom, de nem tudhatom meddig. „...majd ha egy kis pénzhez jutunk...”– mondta a főnök. Keresnem kell másik munkahelyet. Ha legalább munkát kapnék! Pénz is jó lenne persze.

*

 

– Nem álltunk meg Csepelnél boltolni – jutott eszembe, amikor korogni kezdett a gyomrom.

Egy kivétellel minden utunkon megálltunk. Az egy alkalom is csak azért maradt ki, mert el voltunk késve. A reggel 9 óra helyett este 9-kor indultunk.

Emlékszem az első alkalommal mennyire nem tudtam mit kell vásárolni egy 2 hetes útra. A másodikon már nem volt ez a zavarodottság, a harmadikon még kevésbé, hiszen akkor biztos lehettem, hogy csak egy hetes lesz az út, a negyedik csak 5 napos. Na, ez volt az, amikor nem vettünk kaját, csak bedobáltuk amit találtunk otthon. Nekem volt egy alig kibontott kenyerem. Sanyi megvette Lídiánál a szomszéd utcában a három kilót, amennyit szokott. Megtapasztalta, hogy ez a maximum, aminek értelme van, hiszen ha többet vesz, nagy eséllyel élvezhetetlen lesz, mire rákerülne a sor. Ez akkor is bebizonyosodott. Hazafelé az Isaar torkolatánál, a Duna mellett álltunk meg egy 45 perces pihenőre, s ez alkalomból meguzsonnáztunk. Elővettem a hazai kenyeret. Örömmel tapasztaltam, hogy még mindig milyen jó puha. Ez az öröm csak addig tartott, amíg ki nem nyitottam a tasakot. A kenyér ragacsos volt, és penészes. Ki kellett dobni, és elővenni a ansfeldeni Lidl-ben vett mákos kenyeret, ami egész tűrhető ízű vajjal és lekvárral, de a szalonnával nem igazán harmonizál. Nem is értem, miért nem tudnak normális kenyeret sütni más népek, pedig ennél egyszerűbb étel nem sok van. Bár a bagett is nagyon ízlett Franciaországban, de az is csak addig jó, amíg friss. Valójában olyan, mint két óriás kifli egymás végébe ragasztva, hamar megszárad. Gondolom, hiszen nem volt alkalmam megtapasztalni. Calais-ban a boltból kiérve azonnal elkezdtük enni, hiszen olyan hosszú, hogy nem fér a táskába. Valahogy meg kellett oldani ezt a gondot!

– Nézzél már hátra mennyi cumóm van így is. Amióta egy-másfél hónapos ciklusokban dolgozok, leszoktam az itthoni nagybevásárlásról. Németben se drágább a kaja, akkor meg minek spajzoljak? Főleg, hogy még nincs is igazán belakva a kamion.

– Még szerencse, hogy nincs tele a raktér. Akkor az én helyemre kellene pakolni a táskáidat.

Ja. Ha ezen a kocsin maradnék, akkor meg rajtuk kellene aludni.

– Minő öröm, hogy estére kapunk egy nagyobbat.

– Kapunk? – mosolyodott el a szón – Vagyis jössz velem tovább?

– Nem tudom. Pedig már Roze-Marinak is szólni kellene, hogy inkább most mennék. Azt se tudom, jó lesz-e neki így.

– Majd a határnál megállunk, úgyis dél lesz akkorra, mire odaérünk. Kajálunk valamit, és lerendezed a telefont. Ha nem, akkor jössz velem és kész.

Telefonszám

 

 

Még ugyancsak szunyókált a környék, amikor céges autónk keserves nyekergéssel, erőlködött felfelé a dombon, a kísértetkastélyként magasodó kifosztott toronyház mellett. Hajdanán szebb napokat megélt szállodaként uralta a völgyet, de régóta itt áll üresen, a letűnt proletárdiktatúra emlékeként. Az egykori strandból is csupán az emeletes öltözősor betonváza maradt. Lehangoló látvány mindkettő, de utóbbit már elkezdték bontani. Nagy összeg áll a város rendelkezésére, hogy ismét vonzóvá tegye Tapolca központját.

Ehhez képest a mi munkánk jelentéktelen. Na, de sok apró részletből áll össze az egész. Mi is hozzátesszük részünket a szebb környezet kialakításához. Autónk díszkővel van túlterhelve, nem kicsit. Azon izgulunk, nehogy összeszakadjon, mielőtt megérkezünk a munkaterületre.

 

A vaskapu nyikorgására kijön a házból Roze-Mari. Megáll a terasz lépcsőjén, hogy a korláttól jól láthassuk. Szőke lobonca úgy áll, mint a szénakazal. Egyértelmű, hogy most ugrott ki az ágyból, s még nem volt érkezése megfésülködni. Csupasz lábbal áll a kövön, nem időzött a papucs keresésével. Hosszú, világoskék pongyoláján épp most húzza szorosra az övet. Kihangsúlyozva ezzel széles csípőjét. Nem gondolnám, hogy ebben a pillanatban éppen arra lenne gondja, hogy imponáljon nekünk, mégis rajta felejtjük tekintetünket. Legalábbis, én kétszer mellényúlok a kapurögzítő vasnak. Harmadszor már kénytelen vagyok odanézni.

– Jó reggelt mesterek! – kiált oda nekünk – Akartam mondani, hogyan jönnek be. Látom, megoldották. Rögtön hozok kávét. Kér mindenki?

– Jó reggelt, kezét csókolom – köszön Gergő.

Részemről a kezét csókolom, elmarad. Valahogy nem szeretem mondani, pedig szívesen megcsókolnám, nem csak a kezét.

– Ráér a kávé. Jó lesz később is.

– Rendben. Szóljanak majd!

Ebben maradtunk. Persze tudjuk, hogy nem fogunk szólni. Ha adnak, szívesen elfogadjuk, de nem jár, nem kérhetjük. Vagyis kérhetjük, de nem szokásunk. Csak reméljük, hogy később még eszébe fog jutni.

Gyorsan elkezdjük a követ lerakni a kocsiról, hogy Gergő mihamarabb indulhasson a következő fordulóért. Én addig majd elegyengetem a tegnap kiszedett tükröt, és várom a teherautót, amelyik hozza az anyagot a sóderágyhoz.

Fantáziálni kezdek arról, hogy ha a Zigmund nem lenne itthon, kettesben maradnék a nővel. Aztán rá is szólok gondolatban magamra, hogy ne fantáziáljak! Mi van akkor, ha kettesben maradunk? Az még nem jelent semmit, ha tetszik nekem egy nő. Valójában nagyon sok olyan van, aki tetszik, de mind nem számít. Miből gondolom, hogy éppen egy ilyen fehér szakállas vénemberre vágyik? Na, de miért is ne? Nem vagyok éppen 20 éves, de a koromhoz képest jól tartom magam. Az elbűvölő stílusomról nem is beszélve! Számomra külön élmény maga az a tény, hogy idegen nációbeli, s ennek ellenére jól beszéli a magyart. Ez jó kiindulás a beszélgetéshez. Ha kedvesen társalog, az már önmagában is nagy élmény.

 

Aztán kezd alakulni a helyzet. Zigmund kiül a teraszra. Odaböki nekünk, hogy „morgen”, de ezzel be is fejezte a kommunikálást. Állítólag tud magyarul, de ha valamit akar nekünk mondani, vagy kérdezni tőlünk, azt tolmácsoltatja majd a későbbiekben is. Roze-Mari tálcán hozza elé a reggelit. Mire lerakjuk a követ, végeznek a früstüch-el. Na? Elvégre németeknél vagyunk. Mielőtt Gergő elmenne, mi is nekikészülünk a früstöknek. A kocsiban, ahogy szoktuk. Roze-Mari észreveszi, és odainvitál bennünket.

– Jöjjenek ide! Asztalnál kényelmesebb.

Elfogadjuk. Amíg eszünk, Zigmund utcai ruhába öltözik, majd kiáll a szomszéd udvaráról a kisbusszal.

– Mennek valahová?– kérdezem két falat szalonna közt, mialatt a teát keresem a táskámban.

– Csak ő. Dolga van a városban. Én maradok. Hozhatom a kávét? Vagy kérnek teát? Sört?

 

Maradunk a kávénál, amit azonnal reggeli után meg is iszunk. Lenyomatjuk egy tejcsokoládé szelettel a most is kirakott kosárkából. Aztán, miután Zigmund elment, mi is indulunk a dolgunkra, de míg el nem hagyjuk a teraszt, megkérdezem, hol tudunk elektromos áramra csatlakozni.

– Mutatom – indul előttem az oldalsó falon lévő elektromos szekrény felé. Kitárja az ajtót, de nem áll félre, fogja a karjával.

– Hol a konnektor? – kukucskálok a résen, áthajolva a válla fölött. Érzékeny orrom szimatot fog. Nagyot szippantok a nő illatából. Nem parfüm, hanem természetes illat. Teleszívom vele a tüdőmet. Közelre ugyan nem látok már nagyon élesen, de azért nem tudom nem észrevenni, ahogy szája sarka mosolyra görbül. Azt hiszem, érzékelte a rezdülést. Gondolom hízelgő számára, hogy kívánatosnak tartom. Na, de a lényeg, hogy innét tudunk áramot venni.

Aztán éppen úgy, mint álmodtam róla, kettesben maradunk. Az üdülőtulajdonos külföldi nő, meg én az öreg melós. Na, ebből mi sülhet ki? Nagy valószínűséggel semmi. Gereblyézem a földet, ő meg …azt csinál, amit akar benn a házban. Fantáziálni azért szabad. Nem?

Valamivel lomol a teraszon, de a korláttól nem látom, miket rak ki az asztalra.

 

Megérkezik a teherautó a sóderral. A szűk utcában nehezen tud befordulni, de ragaszkodom hozzá, hogy az udvarra borítsa le. Nagyon nem mindegy, hogy egy része már a helyén van, vagy az egészet be kell talicskázni. Amikor elmegy, Roze-Mari kijön a kapu elé.

– Mondta a párom, hogy kérdezzem meg, le tudnák-e betonozni itt a kapu előtt, mert ha esik, itt sár szokott lenni. Meg ha nem akarunk beállni az udvarra, a kocsinak is jó helye lenne. Szoktak ilyet csinálni?

– Majd a főnökkel kell megbeszélni, de nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne. Hogy szoktunk-e? Mi mindent szoktunk, éppen csak harangot nem öntünk.

– Harangot? – kerekedik el a szép világoskék szeme. – Nem értem.

Nahát! Roze-Mari nem értette, mire mondtam a harangöntést. Még ilyen „magyar” asszonyt! Azt hiszi szó szerint kell érteni? Úgy látom, kevés a 26 év is a magyar gondolkodáshoz. Bár nem vonnám a magyarságát kétségbe, ha állítaná, hogy az. Született magyarokkal se tudjuk néha követni egymás észjárását. Vagy, nagyon emlékezetes számomra, amikor Pesten székelyekkel dolgoztam együtt, s olyan kifejezéseket használtak, amiket mi nem szoktunk. Ádám s Évának mondták a Karácsonyt, tamburnak a kábeldobot, méternek a colostokot…Vagy Kárpátalján csíkos táska a reklámszatyor, szúrósdrót a szögesdrót. Na, de nem is kell túlmenni a határon! Csonka-Magyarország tájain is vannak eltérő kifejezések. Én meg ezen a német asszonyon vagyok meglepődve, hogy szó szerint gondolja a harangöntést, holott annyit jelent, hogy szinte mindent megcsinálunk.

Ezt most próbálom neki el is magyarázni, s így eljutok a meséléssel odáig, hogy én már kőfaragóként is dolgoztam.

– Maga farag követ? Szobrokat is?

– Ez így túlzás, hiszen a szobrász már művész, én pedig csak egy szaki vagyok. Nem tanultam követ faragni, csak a magam szórakoztatására….na várjon csak! – mondom, s már indulok is a ház falához lerakott hátizsákomhoz, hogy a benne hordott képeket, rajzokat előkotorjam az irattartó rekeszből. A nő nem igazán érti, mire kell várnia, tétován ballag utánam, amikor ráérez, hogy valamit mutatni akarok.

– Ilyeneket gyártottam – mutatom a műkőkorlátok képeit, a carrarai márványba faragott virágokat, majd az oromdísznek is megfelelő dácittufa kővázát, ami odahaza áll az előkertemben.

Ezt azonnal kiveszi a kezemből, és mosolyra húzza a száját, ahogy nézegeti.

– Ez tetszik. Tud ilyeneket többet?

– Ez az egy van belőle, de ha kell, bármikor készítek másikat. Eddig nem kellett..

– Oda! – mutat a ház előtti beton fedlapra.

– Lehet róla szó. Bár elég sok idő. Megfelelő követ kell találnom, aztán maga a munka legalább egy hét. Ehhez – veszem ki a lapot a kezéből – eszterga is jó lenne. Nekem már nincs, valahol fel kell kutatnom. Egyik régi munkahelyemen van rá esély, hogy…hát hogyne! Ott van. A követ is onnét venném. Ott helyben meg is tudnám esztergálni. Sőt a további faragásokat…akár készre is…ez az! Oké, megoldható. Igaz, onnét nem önként jöttem el, de mondta a főnök, hogy nincs harag, csak a többi dolgozó előtt nem nézheti el nekem…na, de ez már nem tartozik ide.

Roze-Mari már nem mosolyog, hanem szinte vigyorog rajtam, ahogy belelkesedve mérlegelem a lehetőségeket.

– Kirúgták arról a munkahelyről? Valamit elrontott?

– Nem akartam ezzel untatni, de akkor röviden elmondom. Nem tudom, mennyire van tisztában a magyarországi viszonyokkal, de sajnos nem ritka eset, hogy nincs időben fizetés. Ez itt nekem különösen rosszul esett, mivel nem úgy kerültem be a céghez, hogy bekönyörögtem magam, hanem hívtak. Éppen az, aki később kirúgott. Dolgoztam már ott korábban is, de akkor csak alkalmilag, kiskönyvvel.

– Mi az a kiskönyv?

– Nincs jelentősége. Egyébként arra volt, hogy az alkalmi munkákat beleírták, a járulékot a munkaadó a beleragasztott bélyeggel tudta le. Így nem feketén dolgozott az se, aki nem volt bejelentve. Legalábbis nem mindig. Ha nem érti, nem számít. Ez talán csak valami speciális magyar találmány, de a mi esetünkben ez most nem oszt, nem szoroz.

– Mit nem csinál?

– Nem számít, lényegtelen. Mellékes a történet szempontjából.

– Ja! Értem. Oszt, szoroz, ezek matematikai műveletek, ezért számol, számít. Maguk magyarok kiforgatják a saját nyelvüket, semmit nem úgy kell érteni, ahogy mondják. Tényleg kevés a 26 év. Soha nem leszek teljesen magyar.

– Nem baj az. Van ebben valami izgalmas, hogy maga külföldi. Ha tökéletesen tudná a nyelvet, elveszne az egésznek a bája. Emlékszem, milyen nagyon tetszett nekem, amikor a lengyelek emelték a poharat, és mondták, hogy „eegesseggedre”. Persze ők törekedtek arra, hogy megfelelően ejtsék ki, de az már nem volt érdekes, amikor helyesen mondták.

– Miért rúgták ki a munkahelyről?

– Bocsánat, elkalandoztam. Mondják rám, hogy egyszerre három témát is tudok beszélni, csak tudják követni a hallgatók, hogy éppen melyiket mondom! A lényeg, hogy a korábbi munkahelyemre telefonált a főnök, hogy holnap már kezdhetek is, de adjak választ néhány órán belül, mert hív mást. Csábító volt az ajánlat, mivel éppen Pesten dolgoztam, ez pedig közel volt a lakóhelyemhez. Mivel nem én ajánlkoztam, még a fizetésre is mertem rákérdezni. Megalkudtunk. Másnap már ott is dolgoztam. Aztán eltelt egy hónap, eltelt a következőnek a fele, de még nem volt fizetés. Nekem persze nem volt pénzem, és 3 napra elmentem oda, ahol azonnal fizettek. Na, ez volt az, amit nem engedhetett meg a főnök, mert ha elnézi, akkor a többiek is vérszemet kapnak.

– Mit kapnak?

– Bocsi. Ha nekem meg van bocsátva, hogy önkényesen kimaradtam a munkából, akkor feljogosítva érzik magukat a munkatársak, hogy ezt ők is megtegyék. Ha nekem szabad, azt gondolják, nekik is. Nem tudom mi köze ennek a vérhez, meg a szemhez. Én sem értek minden kifejezést, de így szoktuk mondani. Vérszemet kap, felbátorodik. Hol is tartottam? A lényeg, hogy nem a munkával volt a gond. És mint már említettem, nem haraggal váltunk el. Még ígéretet is kaptam, hogy küld nekem munkát, ha olyan megkeresés lesz, hogy nekem szakmába vág. Igaz, nem küldött.

– Itt, a mostani munkahelyén nem lehet?

– Itt nem. Ez a műhely nem alkalmas kőmunkára. Majd ha nyugdíjas leszek, otthon dolgozgatok, hogy le ne nyomorodjak.

– Ezt itt nekünk – mutatja a kőkerítést – nyugdíjasok rakták. Nem értem én, hogy maguk miért dolgoznak, ha nyugdíjasok. Nálunk pihennek az öregek, meg utazgatnak.

– Oka van annak, higgye el! Nem elég a pénz a minimális életszínvonalra se. Valamiből pótolni kell. Aztán arra is rájöttem, hogy nem csak arra való a munka, mint ahogy fiatal koromban tévesen gondoltam. Nem csak szükséges rossz, mert ezzel szerzünk pénzt. Nem ám! Az egészségmegőrzésben is fontos szerepe van. Járhatnék ugyan edzőterembe futópadon szaladgálni, meg súlyokat emelgetni, de haszontalan dolognak tartom. Ugyanazt az eredményt érem el a munkával, viszont nagy különbség, hogy pénzt keresek, vagy pénzt költök. Főleg ha nincs is.

– Na, ha befejeztem a szociológiai kiselőadásomat, térjünk vissza az üzletre!

– Térjünk! Tud olyat is, ahol lehet sütni szalonnát? Tudom, van mindenfelé olyan, de szépen faragott, díszes legyen. Lehetne olyan köveket, ami van ajtó fölött, meg amibe bele van írva, ki lakik ott. Oszlop a kertbe, nem beton, ha kézi munka. Tudna? Lehetne belőle biznisz. Németországban csinálhatna nagy üzletet ebből. Nekem van aki eladná, csak kell megfaragni!

 

Most már nekem is fülig ér a szám a szavai hallatán. Még a fejem is lúdbőrös lesz hallván ezt a lehetőséget. Mintha álmodnám az egészet. Talán bele is szédülök kissé. Nem hiszem, hogy ez valóság. Eddig is szépnek találtam ezt a kedves mosolyú asszonyt, de most már gyönyörű. Aki ilyen lehetőséget tár elém, az álmaim asszonya. Kődíszek faragásából élhetnék, ráadásul nem is rosszul. Nem is kellene foglalkoznom az értékesítéssel, csak faragni, és dől a lé. Alig tudom visszatartani magam, hogy meg ne csókolgassam azt a gyönyörű száját, amivel ilyeneket beszél.

– Jöjjön – invitál a teraszra – megmutatom én mit csinálok. Hozzak egy sört? – kérdi, mert érzi, hogy az izgalomtól kiszáradt a szám.

– Köszönöm, elfogadom.

– Látom nem maga a sofőr. Van kocsija? El is jöhetne hozzánk, amikor gondolja, hogy megnézzük, mire lenne igény otthon nálunk.

– Ezt mikor csinálja? – mutat a betonlap felé.– Este megbeszélem a párommal amiket most mondtam, de vegye úgy, hogy ziher.

– Hótt ziher? – kérdezek vissza vigyorogva

– Ja. Hótt ziher. Hozok sört magamnak is. Kér poharat? Az árát nem kérdeztem a kőnek, de csinálja! Ha megbeszélnénk többet is, arról majd megállapodunk.

– Majd kikalkulálom. Nem szeretném, ha jobban megérné inkább betont keverni, de nem akarok nagyon elmenni az emberség mellett.

– Na, ez megint harangöntés – nevet nagyot az asszony.

Hogy ideillő hasonlatot mondjak, csilingelő hangon nevet. Teljesen elbűvöl a nevetése.

– Ha szép munkát végez, meg lesz elégedve a pénzzel – nyugtat meg, majd nyomatékul egy pillanatra megfogja az asztalra tett karomat.

Beleborzongok. Ez így együtt már túl sok a jóból.

– Na látja? Én ilyen figurákat festek. Mennek vásárba, meg játékboltokba – mutatja az asztalra kirakott babákat. Nem ebből élek, ez csak hobbi.

– Aha. Szépek. Jó szem kell hozzá! – nézek fel rá, egyenesen a két „jó” szemébe. – Ebben a fiam nagyon jó. Fantázia lényeket fest, meg újabban készít is.

– Nem követ farag?

– Nem. Nálunk nincs túl nagy kereslet a kézi faragásokra. Nincs rá az embereknek pénzük. Aki épít, inkább az egyszerűbb, olcsóbb megoldást keresi. Ezért kell nekem is inkább betonoznom, pedig nem szeretem, de ebből élek. Most jut eszembe, hogy tudnék még mutatni, miket faragtam, de nincs nálam róla kép. Ha lenne számítógép, elő lehetne keresni. Na, de mindegy – legyintek rá.

– Hozok laptopot. Jó lesz? – indult befelé, mielőtt még válaszoltam volna a kérdésére.

Na, de mit válaszoltam volna? Nem lesz jó? Persze, hogy jó lesz.

Hozta a gépet, felnyitva letette elém, de nem kapcsolta be.

– Gyorsabb lenne, ha nem én kínlódnék egy idegen géppel. Majd inkább mondom, mit írjon be –fordultam hátra, s emeltem magasra a tekintetemet. Meglepően, sőt zavarba ejtően közel állt a nő.

Arra számítottam, hogy elveszi előlem a gépet, s az asztal sarkán bepötyögi, amit majd mondok. Nem ezt tette. Egyszerűen csak átnyúlt a vállam fölött, és úgy kapcsolta be, majd várt kicsit, amíg felépült a rendszer. Közben maradt úgy, fölém hajolva, mellei nekinyomódtak a vállamnak, ismét teleszívhattam a tüdőmet az illatával, hátamon éreztem a teste melegét, amíg várta, hogy a monitoron megjelenjen a nyitólap. Hirtelen izgalom járta át az egész testem. A fülem eldugult, a fejem mintha bura alatt lenne, ágyékomban kellemes bizsergést éreztem. Uramatyám! Tisztában van ez a csaj azzal, mit művel?

Aztán hátrébb lépett. Sajnáltam, de másfelől megkönnyebbültem. Megnyitottam a keresett lapomat, majd félrefordítottam a laptopot, hogy láthassa a képet.

– Ez fantasztikus! Maga egy igazi művész. És azt mondja, nem tanulta?

– Azt mondom. Csak hozzáfogtam, ahogy gondoltam. Nagy könnyebbség lenne, ha ismerném a szakmai fogásokat, de ha egyet kifaragtam, már rutinból megy a következő. Ha van 3 dimenziós modell, nem okoz nehézséget lemásolni. Már csak szerszám kérdése. A többi benne van a kezemben.

– Mondja nekem a telefonszámot! – vesz elő papírt, ceruzát, s közben egy lapra felírja az övét és elém tolja.

Mire megisszuk a sört, megérkezik Gergő a következő raklap díszkővel, jön vele Béla is erősítésnek. Hárman kezdjük szétteríteni a sódert, de én lélekben már a követ faragom.

 

A kőváza

 

Természetesen az volt ezután a törekvésem, hogy a valóságban is faraghassam a követ. Még aznap telefonáltam kőfaragó-kori főnökömnek, és elvben megállapodtunk, hogy ad nekem anyagot, meg helyet a műhelyben. Alig vártam, hogy a tapolcai térburkolás kész legyen, pedig egyre inkább élveztem azt is. Nem annyira a munkát, mint inkább azt, hogy a befejező fázisnál Roze-Mari is beállt közénk sepregetni a homokot.

Eddig abban a hitben éltem, hogy nekem a karcsú fiatal, babaarcú nők tetszenek. Erre most itt tipeg előttem egy majd’ ötvenéves széles állú, széles csípőjű, göbölyű farú teremtmény, akiről alig tudom levenni a tekintetem. Erősen befolyásolja jelenlétével a gondolataimat. Alig tudok másra gondolni, mint, hogy jól megszorongassam, megpaskolhassam a fenekét. Szemeimmel számtalanszor végigsimítom deréktól lefelé a tomporát, s mi tagadás még ez a vizuális érintés is kellemes érzést okoz. Szerencsére kellemes társalgó. Sokat beszél, s így természetes, hogy őt figyelem. Nem gondolhatja, hogy egyszerűen csak bámulom. Bizonyára tisztában van vele, hogy vágyom rá, s ez jóleső érzéssel tölti el őt is. Igaz, hogy a kollégák is bámulják, de talán attól vagyok kivételezett, hogy nekem többet jár a pofám. Mert magasan én vagyok a legszimpatikusabb melós a számára, ehhez nem fér kétség.

Megígértem, hogy faragok neki az előkertbe egy kődíszt, de nem hiszem, hogy ettől van a kiemelt figyelem irányomba. Vagy de? Végül is mindegy mi az oka. Jól esik a közelében lenni.

Következő hétre szabadságot vettem ki, hogy a kővázát megfaraghassam. Beültem a feleségem Suzukijába, majd betelepültem az egykori munkahelyemre, ahol kétszer is dolgoztam. Első alkalommal azért hagytam ott, mert jött a tél, és nem tudtak munkát adni, a második esetben pedig pénz nem volt, de ezt már elmeséltem.

Itt álltam tehát ismét a már ismert csarnokban, előttem a vasasztal, rajta a kőtömb. Aztán előjöttek az emlékek. Hogy is kerültem én ide sok évvel ezelőtt?

*

– Józsikám! Tudnál nekem valami munkát adni a cégnél?

– Műkő munka nincs. Tudsz sprengelni?

– Még nem próbáltam.

– Gyere el holnap, megbeszéljük. Nem olyan nagy deákírás az, könnyen beletanulsz.

 

Másnap reggel ott voltam hét órakor.

 

– Nekem most gyorsan el kell mennem, – mondta Jóska már a kocsiból – de jövök nem soká. Majd Bandika betanít.

 

A kollégák egy részével ismertük egymást korábban. Tudták hogy maszek voltam évtizedek óta, de azt nem, hogy már munkanélküli státusban vagyok. Mondtam, de nem hitték el. Nem kezdtek pontos időben, már untam a tétlenséget. Rudi – akivel csak látásból ismertük egymást – meg Bandika elindultak a régi telepre, ahol nekik volt a bázisuk. Rudi vágta a sziklákból a nagy köveket a nagy gépen, az új telepen már csak azokat fűrészelték, ami itt maradt. Bandika volt a cégnél a kőfaragó, neki is itt volt a munkapadja. Én mentem utánuk, de nem tudtam mit kezdeni magammal.

– Jóskát várod? Vinni akarsz valamit?

– Mondom, hogy dolgozni jöttem. Mutasd meg, hogy kell sprengelni!

– Nem mondod komolyan. Egyébként odalent vannak a sprengelni való kövek az új műhelyben. Majd Gyuri segít odakészíteni.

– Na, de én nem tudom hogy kell.

– Most csak hülyítesz ugye?

– Honnét tudnám, amikor még soha nem próbáltam?

 

Még most se hittek nekem. Meg kellett várni amíg Jóska visszaért.

– Bandika, mutasd meg Gyulának a sprengelést! Itt fog dolgozni.

– Jól van.

 

Csakhogy eljutottunk idáig! Bandika összeszedte a munkához szükséges kézi szerszámokat, és Rudival együtt leballagott az új műhelybe. Az egész brigád azon tüsténkedett, hogy építsenek nekem egy asztalt, és odakészítsék a raklapokon száradó tégla méretű dácittufa tömböket.

Bandika felrakott egy „téglát” a vastag vaslapra, odaillesztette a spreng-vésőt, és ütött. A kőből egy vékony lemez felpattant. Odébb helyezte a vésőt, ütött, és így körbe tovább. Ugyanezt megcsinálta a kő másik lapján is. Egy pici darab még maradt középen, azt hegyes vésővel ütötte le, és máris olyan lett a kő, mintha nem is látott volna fűrészt. Mintha így szakadt volna ki a sziklából.

Ráfektette az asztalra a következő darabot, azt is körbeütögette, majd ledobta a vésőt és a bunkót az asztalra.

– Na, így!

– Látom. Akkor én most legelőbb felmegyek az irodába, megírjuk a kiskönyvet.

Nem mertem próbálkozni, amíg volt nézőközönség.

 

Az emeleti irodában egy szép fiatal szőke nő ült az asztal mögött. Tudtam, hogy kicsoda, de még nem találkoztunk. A szüleit ismertem. A nevetése hasonlított az apjáéra. Nem volt benne biztos, hogy mit kezdjen a könyvemmel. Átkiabált a munkavezetőnek a másik helységbe, de aztán abban maradtunk, hogy várjuk meg a főnököt. Visszamentem a műhelybe.

Feltettem az első követ. Odaillesztettem a vésőt, és ütöttem. A kő megindult az ütéstől, s az asztal túlsó szélén állt meg. Visszahúztam, megint ütöttem, megint elcsúszott. Hoppá! Nem is olyan egyszerű ez. Más taktikát kell választanom! Élére állítottam a követ, és fentről ütöttem lefelé. Most már csak azt kellett kitapasztalnom, hogy mennyit üthetek le a kőből, mekkorát üssek, hogyan tartsam a kissé ferde széles pofára köszörült vésőt, és persze a kő éle ne legyen cakkos. Aki még nem próbálta, el se hinné, hogy mennyi dologra kell figyelni. Az autóvezetéshez hasonlítanám, ami egy bonyolult művelet, de akinek rutinja van, annak már nem is kell rá figyelnie. A különbség, hogy autót már tudtam vezetni, de a kőfaragásban semmi rutinom nem volt még ekkor.

– Na, hogy megy? – jött oda a főnök.

– Sehogy.

– Majd belejössz. Arra ügyelj, hogy egyenes legyen a széle!

 

Nehezen jöttem bele. Az asztal kicsit magas volt, különösen amikor a követ a kis végére állítottam. A jobb vállam hamar elfáradt. A műhelyben dolgozó kollégák jöttek rágyújtáskor nézelődni. Annyi vigasz jutott, hogy ezt a munkát ők se tudták. Tanácsot adni persze tudtak. Közben kitapasztaltam, hogy a különböző árnyalatú kövek különböző módon szakadnak. A sötét vörös nagy erőt kíván, a világos szürke pedig nem szakad. Ha valaki fölém állt, akkor világos barnát tettem fel, mert azzal lehetett legszebben dolgozni. Közben persze kaptam az információkat. Elhangzott, hogy a kőfaragó kolléga hány négyzetmétert tud egy nap alatt ledolgozni. Ráérésemben számolgattam, hol tartok éppen. Nem voltam vele megelégedve. A Jani, a kőfejtő elvette tőlem a szerszámot, hogy mutassa, hogyan kell. Mint kiderült, ő sem ért hozzá, de azért megmutatni meg tudta. Közben már rázogattam a karomat, mert nagyon elfáradt. Tudom, nem kell olyan görcsösen fogni a szerszámot, de a nagy koncentrálásban nem lehet még laza is az ember.

Az agyam persze mindenfélén járt. A gondolkodást ebből a munkából szinte ki is lehet iktatni. Számolgattam, hogy mennyit tudok majd itt megkeresni, ha hosszú távon alkalmaznak. Elkeserítő eredményre jutottam. A család kötelező kifizetésének a harmadát. Két éve én alkalmaztam kőművest a vállalkozásomban napi kilenc ezerért, most ennek a felét tudom megkeresni. Közben a kiadásaim nem csökkentek. Nem jöttem volna ide, ha lett volna más lehetőségem, de nem volt.

 

Fél ötkor Bandikáék bezárták a régi műhelyt, és Rudival behozták a targoncát. Ők már végeztek, ráértek oda állni fölém, nézni, hogy dolgozom.

– Gyuszi bácsi! – szólított meg Bandika, miután már a harmadik kő sprengelését nézte végig. – Fordítva fogod a vésőt. Eddig így tartottad?

– Mit tudom én. Nem figyeltem rá.

– Nézd! – vette el tőlem – Nem véletlenül van ferdére köszörülve. Ha így tartod, akkor szakít, de ha fordítva, akkor a kő belseje felé hat az ütés ereje. Leszakad a karod, olyan erővel kell megütnöd.

– Ez igaz, érzem is.

Műszak végére megjött a főnök megint. Öntötte belém a lelket, garantálta, hogy holnap már jobban fog menni.

 

Másnap újult erővel, de nem nagy lelkesedéssel álltam neki ismét. Már tíz órakor nagyon elegem volt a kőtörésből. Elfáradtam. Egyébként sem az a lélekemelő munka. Nem volt valami remek a hangulatom. Megfogalmazódott bennem, hogy feladom. Mondom is Jóskának, ha jön.

– Hát, Józsikám. Megpróbáltam, de nem megy ez nekem.

Aztán nem volt alkalmam mondani, mert Jóska egész nap nem jött. Délután kettőre elfogyott a kő. Elindultam volna haza, csupán az tartott vissza, hogy volt a cégnél egy falubéli kolléga, akit előző nap is én vittem haza. Nem akartam otthagyni. A hátralévő 3 órát végig tébláboltam.

– Jóska, akkor én már holnap nem jövök – jelentettem be fél ötkor, amikor odaért a főnök.

– Miért?

– Elfogyott a sprengelni való.

– Attól még jöhetsz. Majd ráállsz a fűrészre.

 

Így tehát mentem következő nap is, de akkor már gépen dolgoztam. Megtapasztaltam, hogy az egész kőfeldolgozás legnehezebb munkafázisával kezdtem. Attól már minden könnyebb. Nagyon jót nevetett Jóska, amikor mondtam neki, hogy a sprengelésben úgy elfáradtam, azt hittem belepusztulok.

– Nem vagy hozzászokva.

Később volt még egy kétnapos széria, de már lazábban vettem. A Bandika ugyan még most is a dupláját teljesítette, de ő már nem az idén kezdte a szakmát.

 

2.

 

Az augusztustól elvárja az ember, hogy észveszejtő legyen a hőség. 2009 augusztusa éppen megfelelt az elvárásoknak. Reggel hétkor még elviselhető volt ugyan, de a 4km kerékpározás kimelegítette a gyakorlatlan öregembert. Vagyis engem. A lemeztetős csarnoktól csak árnyékot remélhettem, kellemes klímát semmiképp. A szélesre tárt ajtón is csak a forróság dőlt befelé.

Bemutatták a munkaeszközömet, egy vízhűtéses asztali kővágót. S itt, a vízhűtésen van a hangsúly. Gyuri elmondta a feladatot, megmutatta, hogyan kezeljem a gépet. Beállította a vezetősínt a megfelelő méretre, javasolta a fülvédőt és a gumikesztyűt, kötényt gumicsizmát. Jól jött minden apró segítség, hiszen már megint teljesen ismeretlen feladatot kaptam. A vágóasztal alatti tepsiből szivattyú nyomta a vizet a vágókorongra, ami folyamatosan mosta le a kőről a vágás során keletkezett iszapot. A védőfelszerelés nem véletlenül kellett, hiszen a forgó fűrészkorongról állandóan szállt a vízpermet. Ezzel sikerült kellemes klímát teremteni a csarnokban. Ez csak akkor tűnt fel, amikor átállás, takarítás, vagy rágyújtás miatt leállítottuk a gépeket. A tepsiben naponta többször annyira besűrűsödött az iszap, hogy ki kellett mosni. Gyuri ebben is segített. Imádott pancsolni. Felmosta a műhely padlóját, kitakarította az iszap elvezetésére kialakított csatornát. S amikor alkalom nyílt rá, mesélt. Néhány napig nem volt ezzel semmi gond, de aztán már túl soknak találtam a kalandokat, amik megtörténtek vele. Talán nem is voltak igazak.

 

Csabi, a másik kolléga nem volt ennyire segítőkész. Mint később kiismertem, alapjában véve egy jólelkű gyerek, de rettentően primitív. Mondhatnám butának. Talán tudatában is van szellemi korlátozottságának, azért viselkedik néha agresszíven, sok esetben viszont értelmetlenül virtuskodik, fitogtatja fizikai erejét, minden jószándékú figyelmeztetés ellenére. Főleg olyankor emel fel két ember számára is nehéz követ egyedül, amikor a főnök is jelen van. Szeme sarkából figyeli, hogy a főnök látja-e, de hiába vár elismerést.

 

A feladat, a tegnap elfogyott „téglák” pótlása. Jani – a kőfejtő – az udvaron hasogatja a sziklákat kezelhető méretűre, majd behozza talicskával Csabinak. Csabi talpalja, vagyis miután kiékelgeti az asztalon, vág rajta egy egyenes részt. Ezután kerül hozzám az anyag. Én 15cm-es szeleteket vágok, amiket raklapra készítek. Ezután mennek a kövek Gyurihoz, aki körbeszélezi, majd kiviszi az udvarra száradni. Igazi szalagmunka folyik. Majd néhány nap múlva ismét behozzuk, ekkor fogom sprengelni a két lapját. A kő ezután ismét Gyurihoz kerül, hogy középen kettévághassa. Ekkor lesz készen, mehet a raktárba, vagy egyenesen az autóra, hogy vihesse a vevő. Nekem, aki szinte egész életemben egyedül dolgoztam, tetszik ez a munkamegosztás. Mint ahogy az is tetszik, hogy a sörpadhoz leülünk reggelizni, ebédelni a majdani bemutatóteremben.

 

Új még az épület, nincs teljesen kész, de a termelésnek attól menni kell, különben nincs pénz. Arra viszont folyamatosan szükség van. Ha mást nem is számolok, de a dolgozók aránylag alacsony fizetésére is kell minden hónapban legalább 3 millió forint. Nem is beszélve a fizetendő járulékokról és a termelési költségekről. Valamikor álmodtam egy ilyen cégről, de nem is bánom, hogy nem fogtam bele. Egész pontosan nem is ilyen cégről álmodtam, hanem erről. Ezt a bányát gondoltam megnyitni, csak én a bánya területére terveztem a feldolgozó üzemet. Gondolkodtam kőzúzó gépben is. Én megálmodtam, Jóska pedig tőlem függetlenül megvalósította. Éppen most van folyamatban a kőzúzó beszerzése. Már csak a bányában kell az energiaellátást megoldani.

 

Tetszik, hogy brigádban dolgozhatok. Az is tetszik, hogy ebédkor az emeleti irodából lejön közénk Dóra, hogy társaságban lehessen. Jót tesz a hangulatunknak egy fiatal nő jelenléte. Reggel később kezd mint mi, többnyire akkor érkezik, amikor reggelizünk. Elmaradhatatlan szertartás, hogy Jani – pontosabban Jani bácsi, hiszen tőlem is idősebb – kap egy simogatást az arcára, miközben Dóra elhalad az asztal mellett. A köszönés „sziasztok”, de nekem „csókolom”. Gyuri jókat mosolyog ezen, pedig teljesen rendjén van így szerintem, hiszen nem régen ismerjük egymást, s én a szüleinél is idősebb vagyok. Nem öröm ez, de aki idő előtt meg nem hal, az megöregszik.

 

A Jani bácsival közel állunk egymáshoz. Ez esetben úgy is helytálló, hogy közel ülünk. Neki is probléma van a fogazatával, rendszeresen kéri el a svájci bicskámat. A fiatalok sokszor kicsúfolják, ha alkalom adódik rá megtréfálják, elsózzák az ételét. Érti a tréfát, még az ilyen durvákat is. Ő maga is partner minden ugratásban. Eléggé egyéni a humora. Mesélte, hogy odakünn a bányában hogyan múlatja az időt. Neki a fő feladata a cégnél, hogy a gép számára előkészítse a kitermelendő követ. Ezért sokszor hetekig nem találkozik senkivel napközben, úgy él ott, mint egy remete. Sokat segít a magány elviselésében, hogy szereti a természetet, érdekesnek találja a madarak, sőt még a bogarak megfigyelését is. Egyébként aktív horgász. Még olyat is tett, hogy a bányában kialakult kicsi tóba halakat telepített, csak azt sajnálta nagyon, amikor a bányakapitányság bejelentett látogatása miatt ki kellett szivattyúzni a vizet. Egy alkalommal egy siklóernyős lány landolt a közelben, s tőle kért információt. Nem tudta ugyanis, hogy hol van. Jani adta a hülyét. Ő fejezte így ki magát amikor mesélte, amire természetesen az a megfelelő válasz, hogy „nem volt nehéz.” A lányt már a sírás kerülgette, amikor Jani megszánta, és megadta a szükséges felvilágosítást. Ekkor persze már kétkedve fogadta.

Janival falubeli gyerekek voltunk, osztálytársa volt a testvéremnek. Mondhatnám, egy időben legénykedtünk. Emlékszem mekkora sikere volt a betéve megtanult Romhányi-rímhányásokkal. Ezeket mind a mai napig tudja. Csajozni ugyan nem együtt jártunk, ami talán nem is baj, mert elég zűrös volt a szerelmi élete. Néhány ifjúkori közös élményünk azért akadt, amit most boldogan felemlegettünk.

 

Talán egy hét kellett ahhoz, hogy lelkileg hozzáidomuljak a nem túl izgalmas, viszont rendszeres munkához. Órához igazítottuk a munkaidőt. Nekem még ez is szokatlan volt. Eleinte még zavart, hogy nem tudok belefolyni a kollégák beszélgetéseibe, mivel nem egy társaságba tartoztunk. Idővel ez is megoldódott. A cégre rátukmáltam az elfekvő raklapjaimat, kölcsön adtam (örökre) a búvárszivattyúmat, de ezekért nem vártam ellenszolgáltatást. Hálás voltam Jóskának, hogy bevett a csapatba. A fizetésem ugyan nagyon messze állt az elégségestől, de beláttam, hogy nem tud többet adni. A rám bízott feladat se kívánt különleges képességet, szinte bárki alkalmas rá, ha fizikailag elég hozzá az ereje. Tudok ugyan olyat, amit a többiek nem, de erre a tudásra itt nem volt szükség.

 

Állt kinn az udvaron egy 3 méter magas kőtömb, amiből „bor kutat” kellett kifaragni, de ezt egy szobrászművész alakítgatta. Nem is bántam, hiszen szegény ott szenvedett a tűző napon, miközben én a vízpermetben hűsöltem. Huszadika előtt néhány nappal megjött a szoborért a teherautó. A teljes brigád ott tüsténkedett a felrakásnál, de a daru csak nem bírta felemelni. Kellett hívni egy nagyobbat, de azt az emelést már nem vártam meg. Nekem letelt a munkaidőm.

 

Ebből a hamarosan unalmassá váló munkakörből úgy sikerült kiszakadnom, hogy Bandika, a cég kőfaragója szabadságra ment, s őt kellett helyettesítenem. Megmutatta, hogy mi lesz a munkám. Felballagtunk a dombra, a régi műhelyhez, aminek ekkor már csak néhol volt teteje, mert néhány napja elvitte a vihar. Ez majd az őszi esők idején fog gondot okozni, most legalább könnyebben eloszlik a por. Itt ugyanis már szárazon csiszoltam a Rudi által kiszabott kőlapokat. Bandika mutatta, hogy ellenőrizzem a méretet, s az egy milliméteres eltéréshez is felrakta a csiszolóra a durvázó tárcsát. Meglepett, hogy ennyire precízen kell itt dolgozni. Később majd azért rájövök, hogy ez csak önfényezés volt a részéről, mert egyáltalán nem dolgozik alaposabban nálam.

 

Ebben a munkában az volt a legszebb, hogy összebarátkoztunk Rudival, akinek a legszebb feladata volt a cégnél. Neki kellett a sziklából kigazdálkodni a lehető legnagyobb szabályos köveket. Én pedig a befejező fázist végeztem, szállításra előkészítettem. Nem volt ez rossz munka, de azért annak nagyon örültem, amikor Jóska megkérdezte, hogy tudnék-e holnap a teherautómmal jönni.

 

3.

 

Tudtam. Persze, hogy tudtam a teherautómmal menni. Legalább nem kellett a bringát tekernem. Alkalmanként beüzemeltem ugyan a Suzukit is, de a teherautó használatért még költségtérítésre is számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy boldogság közeli érzést okoz számomra, ha a H1-es Hyundai-t vezethetem. Imádom ezt az autót. Két és fél év után még mindig tudok gyönyörködni a szépségében. Egyetlen bánatom, hogy kihasználatlan. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy felesleges. Mivel a munkáim elfogytak, nem tudom mire használni. Eladni viszont lehetetlen. Nincs rá kereslet. Mivel még nincs kifizetve, nem is az enyém, hanem a bank tulajdona. Tehát annak ellenére, hogy nem hoz semmit a konyhára, havonta egy minimálbért muszáj ráköltenem, ha be sem indítom.

 

Most viszont beindítottam. Több hetes állás után pöccre. Bandikával felraktuk a köveket, és irány a szomszéd falu. Könnyen odataláltunk a helyszínre. Olyan támpontokat kaptunk, hogy főutca, kultúrház, buszmegálló. Talán ezek nélkül is felismerjük a házat. Mindkét szomszédja a hetvenes években épült, amikor az volt a szempont, hogy a szomszédétól legalább egy sor téglával magasabb legyen. A két nagy ház között ez szinte eltörpült, de a rengeteg kőburkolat felhívta magára a figyelmet. Különösen, hogy a kerítésről hiányoztak a takaró kövek. A burkolat tőlünk került ide, de egy kőműves brigád rakta fel bérmunkában. Ők már levonultak, de volt itt két fiatal srác. Kertet építettek. Fűmagot vetettel, locsoltak, mederelemeket ástak be a hegyoldalba. Később kiderült, hogy egyikük a tulajdonos keresztfia. Ők itt is laktak az új házban. Belül már kész volt.

 

Az árnyékos teraszon megreggeliztünk, majd a kerti támfal takaróit kezdtük felrakni. Bandika volt a mester, én alkalmazkodtam hozzá. Hiába vagyok én negyven éve műköves, ebben a munkában ő a rutinos, én pedig a tanuló. Az én autóm kint állt az utcán a kapu előtt, onnét hordtam kézben a kőlapokat. Reménykedtem, hogy ez még a hasznomra is válhat, hiszen rengeteget dolgoztam már ebben a faluban, sokan ismerik az autómat. Hátha hoz a jelenlétem egy kis maszek munkát.

 

– Jól ismerem-e? – ballagott át az úton egy öregasszony.

– Jól ismer mama, jól ismer. Én vagyok a sírköves, csak már régen voltam itt.

– Jaj, mert majd nekünk is kellene csinálni. Mennyibe kerül most egy síremlék?

– Ezt így nem tudom megmondani, mert sok mindentől függ. Kriptát kell-e betonozni, ha igen akkor hány személyest? Vagy kész alapra kell a felépítményt állítani? Ha alapot is betonozok, nem mindegy milyen a terepszint lejtése, nem mindegy hogy lehet megközelíteni. Műkőből legyen, vagy gránitból?

– Májusban temettük el az uramat. Kell még neki ülepedni is. Nem most kell még, mert nagyon sokba volt a temetés.

– Arra nem kell várni, hogy ülepedjen, mert az ásott részre 10 év múlva se lehet rátenni az alapot. Csupán annyiban van jelentősége, hogy nekem kevesebb földet kell elhordanom.

– Nincs is meg rá még a pénz, talán majd tavaszra.

– Ez már nagyobb baj.

Nem biztos, hogy ezt hangosan mondtam. A mama ezután elmesélte a férjének az utolsó hónapjait, amire én is tromfoltam, hiszen nekem se régen halt meg az apám. Friss volt még az élmény, tudtam mit kell kiállni egy szellemileg erősen leépült, gyógyíthatatlan beteg mellett. A temetés költsége viszont megdöbbentett. Háromszázezer forint. Elmeséltem, hogy az apósom temetése százezerbe került, igaz már régen volt. Ha jól számolom, 10-12 éve. Magam is elcsodálkoztam ennek kapcsán, mennyire gyorsan múlnak az évek.

 

A társalgásnak az vetett véget, hogy megjött a főnököm, megnézni hogy haladunk. Nem szólt, de tudom én, hogy munkaidőben vagyok.

Dél körül megérkezett a tulajdonos asszony, délután a férj. Messziről jöttek, hiszen Debrecen több mint 100km ide. Meg is lepett, hogy külön kocsival érkeztek. A férj azonnal tegezőre fogta a beszélgetést, ami nyilván visszafelé is érvényes. Legalábbis nekem, aki hasonló korú vagyok.

Erről jut eszembe, hogy fiatal koromban mennyire rendellenes dolognak tartottam, ha valaki új családi házat épített 50 évesen. Mit csinált ez eddig? A mi köreinkben 30 éves korban már illett saját házban lakni. Arra most nem térnék ki, hogy ezeknek a házaknak a többsége soha nem készült el teljesen. Az persze akkor meg se fordult a fejemben, hogy annak a bizonyos építtetőnek nem ez az első háza. Valójában engem – közeledve a hatvanhoz – csak egy dolog tart vissza az építkezéstől.

 

A tulajdonos az öntözőberendezéssel volt elfoglalva, meg a kertépítéssel. A mi munkánkhoz nem sokat tudott hozzászólni. Látta, hogy dolgozunk, örült, hogy haladunk. Annyi kérése volt, hogy alkalomadtán hozhatnánk megfelelő szerszámot, hogy a saját gyártású tűzrakó helyének asztalát lecsiszolnánk. Sajnáltam, hogy megépítette, hiszen nekem lenne otthon eladó. Ebből így már nem lesz üzlet. Aztán a veszekedésükön mosolyogtunk, mert az asszony azon méltatlankodott, hogy túl sok beton van beépítve a kertbe. Ha jönnek az unokái, megsérülhetnek. Ebben igaza lehet, de a gyerekeket úgyse tudjuk ezektől megóvni. Az én fiam ma is viseli homlokán a sebhelyet, amit úgy szerzett, hogy három felnőtt felügyelt rá. Nem tudom, mibe ütötte be.

 

Nemrég láttam egy városi játszóteret. Nagyon ötletesen építették meg a csúszdát. Egy műkő elefánt farán volt a létra, az ormány pedig vályúnak lett kialakítva, ezen csúsztak le a gyerekek, amíg nem lettünk EU-tagok. Ma már be van betonozva mind a feljáró, mind pedig a vályú. Egy táblát csavaroztak az elefánt lapockájára, miszerint „a szoborra felmászni tilos”. Már nem is játék, hanem szobor. Ehhez képest már teljesen rendbe van a „gumi betonlap” a játszótéren. Rendben van hogy óvjuk a gyerekeket, de ettől lesznek életképes felnőttek?

 

Ezen a házon a későbbiekben dolgoztam Rudival is, Gyurival is. Ami viszont leginkább növelte az önbecsülésemet az volt, amikor egyedül kellett helyrehoznom a méretpontatlanságból adódó hibát. Mint kiderült, értek én a terméskőhöz is. Valamit segít a sok évtizedes tapasztalat.

 

A cégnél töltött három hónap legkellemesebb emléke az a munkanap volt amikor hárman, két autóval mentünk a 100km-re lévő munkahelyre. Onnét én kaptam külön fuvart olyan településről, ahol még soha nem jártam. Természetesen GPS, sőt térkép nélkül. Imádom az ilyen feladatokat. A szállítandó termo-panelek jó nagy terjedelműek voltak, viszont súlyuk alig volt. Így az autóm terhelten is megőrizte a személykocsis menettulajdonságokat.

 

Ez a számomra oly’ kedves autó már csak emlék. Épp úgy, mint a fenti történet, de most itt állok ismét, de nem mint alkalmazott, a kollégákkal sincs semmi dolgom. Ez utóbbi azért jó, mert amikor második alkalommal itt dolgoztam, noha lényegében ugyanaz a brigád volt, de az emberek megváltoztak. Sajnos nem előnyükre. Most viszont sem én nem dolgozok rájuk, sem pedig ők énrám, semmi közünk egymáshoz. Így nem nehéz kellemes légkört teremteni. Amikor megállnak a gépek, mind ott tolonganak körülöttem, kíváncsian nézegetik, mi alakul a kezem alatt. Béla még segít is az esztergát beállítani, hogy a váza talpát, és a tetejére kerülő gömböt kiesztergálhassam. Ő akár hálás is lehet nekem, hiszen amikor munkatársak voltunk, ajándékban kapott tőlem egy számítógépet. Noha csak annyira volt szoros a kapcsolatunk, hogy még a vezetéknevét se tudtam.

– Gyula! – szólított meg a főnök – tudod mit találtam ki?

– Ha megmondod, fogom tudni.

– Nem attól fogok meggazdagodni, ha kifizeted nekem a követ. Inkább faragj nekem is egyet!

– Értékegyeztetéssel? Na jól van, megegyeztünk.

– Miért? Mennyiért adnád, ha meg akarnám venni?

– Felejtsd el, amit beszóltam! Kettőt faragok.

 

A két vázával el is telt a hét mire végeztem. Pedig sokat segített az eszterga, meg az is, hogy kaptam kölcsön egy légkompresszort. Így legalább végre tudtam használni azt a kis légkalapácsot, amit húsz éve őrizgetek otthon a polcomon.

Munka közben ráértem gondolkodni, és rájöttem, hogy rontom ezzel az ajándék vázával az üzletemet. Bandika, a cég egyetlen kőfaragója is sokat forgolódott körülöttem. Bevallom, kicsit segített is, hiszen ő az iskolában tanult olyan mérési technikát, amit én nem tudtam. Viszont most már itt áll egy mintadarab, erről lemásolhatja ő is a többit. Már ha lesz rá kereslet, és az egyéb munkától megengedheti magának a szobrászkodást. Na, de ez már nem az én dolgom.

Ami az alkotás izgalmán túl még kellemesebbé tette a napjaimat, az a Dóra jelenléte. Az a Dóra, aki úgy köszön, hogy csókolom. Rendjén is van ez így, hiszen az anyjához is elég öreg vagyok. Emlékszem, milyen közvetlen, barátságos teremtés. Jól el lehet vele beszélgetni szinte bármiről. Persze mindenek előtt a nőt látom benne. Vékony testalkatához mérten, feltűnően méretesek voltak a keblei régebben. Azóta kissé megasszonyosodott, jobbak az arányai. Egyértelműen szebb, érettebb nő vált belőle. Ennek ellenére érdekes megfigyelést tettem saját magamon.

Igaz, hogy egy kívánatos fiatal nőről van szó, de talán a tudat, hogy kinek a kicsodája, hogy régről ismerem a szüleit, meg a kora is hasonló, mint az én gyerekeimé, érzelmileg úgy viszonyulok hozzá, mintha a gyerekem lenne. Ettől persze óhajtom a közelségét, örülök, ha ott van velem. Mint ahogy a saját gyerekeim közelségét is vágyom, de sajnos erre nem sok reményem van, hiszen egyik Berlinben, másik Londonban keresi a boldogulását.

 

Csörög a telefonom.

– Halló Gyula! Hogy áll a kő? Vasárnap elutazunk haza. Készen lesz?

– Igen, készen lesz. Szombaton viszem, de küldök róla képet most.

– Az nagyon jó lesz. Köszönöm, és várom az MMS-t.

 

 

 

Óperencián innét

 

Úgy autóztunk át a Kis-alföldön, hogy szinte nem láttunk belőle semmit. Miután a Tatabánya fölötti hegyet elhagytuk, csak az utat láttuk, meg a táblákat az útirányokkal. A szitáló eső olyan szürkeségbe borította az egész tájat, hogy még a szélkerekeket is inkább sejtettük az út mentén, mintsem láttuk. Talán csak a keserves vánszorgásuk vonta magára a figyelmet. Inkább csak azt láttuk, hogy valami mozog a magasban.

– Szép időnk van – jegyeztem meg ironikusan.

– Legalább nincs hófúvás – próbált Sanyi kihozni valami vigasztalót ebből a vigasztalan helyzetből.

– Délutánra napsütést mond a rádió nyugatra, mi meg éppen arra megyünk. Ez ad némi reményt.

– Aha. Jó, hogy jöttél. Ilyen időben úgyse tudnál dolgozni.

– Telkiben, amiről az előbb meséltem, havas esőben is dolgoztunk. Volt a ház alagsorában három angolakna, azoknak a falát raktuk, mert a tetejét le tudtuk fedni.

– Attól azért most jobban jártál. Igaz, most se kapsz fizetést, de legalább nem is dolgozol.

– Tavaly volt egy köztes állapot. Dolgozgattam, és fizetgettek, de akkora lelki teher volt, hogy a hetedik hét után öröm volt otthagyni. Már az első napok is próbára tettek. Minden nap felmerült a kollégákban, hogy nekem az utolsó volt.

 

*

– Azt hittem, megszökött – szólt rám Gabi köszönés helyett, amikor munkakezdés után másfél órával, a környező utcákban tett melegítő sétámról vissza értem a munkahely kapujánál álló céges kisbuszhoz.

– Tegnap is 9-ig álltam itt az utcán, de már majd’ megfagytam mire megjöttetek. Most jobban felöltöztem, de azért csak hideg van itt állni a hóban.

– Volt tegnap a főnök?

– Ajaj! Idejött fél 5-kor, megkérdezte, minek betonozunk a fal tetejére, aztán kért mérőszalagot, hogy bele tudjon kötni a munkámba, persze előbb jól kiordította magát a burkolóval. Már itt álltunk fél 6-kor gálában, indulásra készen, de még lebetonoztatta a padlóba vésett árkokat, hogy ma lehessen burkolni rá.

– Mit mondott, mit csináljunk?

– Ezt a falat kell kivakolni egyenesre – mutattam a részben levert vakolatú régi falat, amihez az új, nem derékszögben csatlakozik – meg az ajtót kell beállítani! Az ablak spaletta felső részére gipszkarton csíkot kell felrakni.

– Mert azt tudja, hogy elbaszta? Ki kellett volna vakolni egészen a tokig. Mit mondott még?

–  Mit tudom én. Kiabált.

 

Miután kicsit átmelegedtem, reggeliztem épp úgy mint a többiek, néhány falást. Fogtam az otthonról hozott kést, és vágtam egy csíkot a gipszkarton táblából. Már csak a rögzítést kellett kitalálni. Az igazság az, hogy ilyet még soha nem csináltam, de most ezt kell megoldanom. Szerencsére a fűtésszerelő tudott adni vasfűrészt, hogy vághassak három kicsi lécet, adott fúrógépet, csavarhúzót és néhány tiplit, amihez találtam csavarokat, éppen csak a méretük nem volt jó. Mire ezt megoldottam, eltelt egy óra. A korábbi napokon se volt valami eget rengető a teljesítmény, de a javítgatás, toldozás-foldozás, nem egy hatékony munka, különösen, ha nekem kell kitalálni, melyik részmunka a sürgősebb, meg azt is, hogy mire álljak rá, hogy elérjem a munkaterületet. Mindezt tetézte, hogy ez volt kőművesként az első hetem. Már maga a 10 órás munkanap is túl hosszú. Nyáron is, nem még januárban.

 

A munkatársak se voltak teljesen tisztában azzal, mit kell nekik adminisztrálni a munkával kapcsolatban. Olyan már hétfőn is elhangzott, hogy személyre lebontva kell írni a teljesítményt, de ilyen jellegű munkánál ez csakis vicc lehet.

Nem végeztem még a szemöldökjavítással, amikor szóltak, hogy pakoljak össze, menni kell másik munkahelyre. Ha menni kell, akkor megyünk.

A másik munkahelyen nem volt fűtés, kivéve egy szobát, amibe egy kályhát állított be magának a festő. Úgy hallottuk, burkolni kell, vagy vakolni, vagy fugázni, vagy betonozni. Ez ugye nem egy konkrét feladat, s már elmúlt 11 óra, a teljesítményt pedig írni kell! Dél lett, amikorra tisztázódott a feladat, de mire hozzá tudtunk fogni, már 3 óra volt. Nem tudom, kinek a teljesítményéhez kell írni a 4 m2 aljzatbetont, de két kőműves volt hozzá, meg egy segédmunkás keverte talicskában kapával fagyott sóderból. Mire besötétedett, kész is lett.

 

A sofőr elment a másik brigádért, mi pedig összegyűltünk a kályha mellett, megvártuk a munkaidő végét, s ezután ballagtunk át a szomszédba a főnök udvarára, ahol összeszedték a cetliket, amire ki-ki leírta a saját teljesítményét. A hőmérséklet mínusz 10-hez volt közel, és fújt a szél. Vacogott volna, ha lett volna minek vacogni, mindenesetre erősen reszkettem a hidegtől.

 

Behúzódtunk a szélárnyékba, majd egyenként beszállingóztunk az irodába, mert mindenkivel volt veszekednivalója a főnöknek. Mindenki próbált érvelni a saját igaza mellett, de a munkaszervezés, és a művezetés mulasztását nem tudtuk kiküszöbölni, nem volt elegendő a teljesítmény ahhoz, hogy megkapjuk az időbéres fizetést. Eltelt 3 óra a munkaidő letelte óta, de még nem volt letisztázva mindenkinek, mennyit kell levonni a béréből. Végül huszáros megoldás született, kapja meg a brigád a bére felét. Egy összegben, aztán menjenek pénzt váltani, hogy el lehessen osztani. Így esett meg, hogy 50 órára kaptam 15 000 Ft fizetést, de még nem az enyém volt a legrosszabb.

Ha ez történik 4 héten át, az már majdnem kifutja a lakás rezsijét. És akkor még egy szelet kenyeret se vettünk. Vonuljunk mi is a Parlament elé?

 

– Miért vettek fel egyáltalán, ha nem tudtak munkát adni?

– A támogatás miatt. Bár még februárban nem volt letisztázva, hogy lehet igényelni. A legviccesebb a mi naivitásunk volt amikor azt hittam, felvesznek. Elsétáltam az irodába meg vissza, ami legalább 5 km, de buszjegyre nem pocsékolunk. Ibolya már össze is csomagolt mire visszaértem, mert úgy beszéltük meg, hogy megyünk haza a munkaügyre kijelentkezni. Aztán mégse kellett.

– Most legalább nem kell idegeskedned, csak elterpeszkedsz itt mellettem. Jó meleg van, nézelődhetsz…

– A kamion azért lakájosabb.

– Az már igaz. Ezért mondom neked, hogy gyere velem. Csajozni majd ráérsz.

– Nem is csajozni megyek ám, hanem üzleti megbeszélésre.

– Na persze. Én is ezt mondanám.

Győr térségében mintha kissé nyílt volna a látóhatár, de a városig nem lehetett ellátni. Csak a rengeteg lehajtót számolhattam. Van belőle azt hiszem öt is, bár nem számoltam.

Dél volt, amikor megérkeztünk a határra. Nem kellett volna megállni, de ebben a furgonban még nincs bio WC, sőt semmilyen. Enni is kellene már valamit! Én ugyan megtehettem volna menet közben is, de az első kamiontúrát leszámítva, soha nem ettem menet közben.

Az eső ekkorra elállt, és kicsit feltámadt a szél, bátortalanul, de előbújt a nap

– Kiszálljak enni? Nem akarok bemorzsázni a fülkébe – kérdeztem viccesen, de ha igenlő választ kapok, aligha nevettem volna.

– Majd kiporszívózza a kolléga.

– Azt meséltem már, amikor Audival voltam Pesten munkát vállalni? Hazafelé a közvetítő, akié a céges kocsi volt, hozott a benzinkúttól pogácsát. Azt mondta, ne foglalkozzak a morzsával! A kocsi van értünk, nem fordítva. Komolyan is gondolta, mert ő a szőlőbe is az A6-ossal járt.

– Biztosan mesélted – mondta tele szájjal – de inkább most egyél!

– Képzeld! Azt mondják a tavalyi kollégák, hogy sokat beszélek.

– És nem? – kérdezett vissza sokat sejtető mosollyal.

– Neszójjábe!

 

Na, várj csak! Úgyis elmesélem még estig ezt is. Még csak félidőben vagyunk. Biztosan előjön még olyan téma, amihez hozzá tudom majd kapcsolni.

– Nem telefonálsz? – kérdezte, miután végzett az evéssel, s a lehúzott ablakon át rázta le a tálcájáról a morzsát.

– A francba! Majdnem elfelejtettem.

– Na, mi van? – kérdezte kíváncsian, bár az eredményt tudhatta abból, amiket hallott tőlem a telefonba mondani.

– Meglepődött. Úgy számított, hogy két hét múlva megyek. Zigmund Svédországban van ezen a héten, de úgyse ő intézi. A kereskedő a Roze-Mari testvére, nem kell a Zigmundot bevonni az üzletbe. Kicsit hezitált, de végül azt mondta menjek, ha nekem most jó. Majd még hívjam, mikorra érek oda, ahová jönnie kell elém.

– Na ebből már kinéz valami – vigyorgott a pajzán gondolatán, miközben rágyújtás helyett bekapott egy cukormentes rágót, s annak tudatában, hogy nem kérek, kínálta nekem is.

– Mire gondolsz? – kérdeztem ártatlanul. – Nem vagyunk mi olyanok. Na, erről meg az jutott eszembe, hogy Lengyelországban….

– Nehogy most meg abba kezdj bele! Az előbb még a pesti kalandot akartad elmesélni.

– Na jó, majd akkor legközelebb. Most pedig ne tessék itt nekem kombinálni! Legyen bármilyen nagy a kísértés, én olyan hűséges vagyok, hogy az már bűn. El is megyek Németországban gyónni. Otthon nem lehet, mert az atya kiesik a gyóntatószékből nevettében. A német pap legalább nem érti, és feloldoz.

– Mit gyónsz meg?

– Vétkeztem atyám. Vétettem a természet törvénye ellen. A monogámia bűnébe estem, s ezzel megerőszakoltam a férfiúi természetet.

– Az egyház szemében a monogámia nem bűn, hanem maga a tiszta erkölcs.

– Az lehet, de én nem vagyok vallásos.

– Akkor meg minek gyónni?

– Csak. A múltkor meséltem az egyik kollégának, hogy mekkora kísértésnek álltam ellen. Azt mondta rá, hogy a helyemben ezzel nem dicsekedne.

– Hát tudod mit? Én se. Na, csapjunk a lovak közé, mert nem érsz oda éjfélre se ehhez a Rozalindához.

 

Nekivágtunk Burgerlandnak. Túljutottunk a Morvamező szélkerekein, mintaszerűen megművelt szántóin, beleszippanthattunk a schwechat-i finomító kátrányillatába, átkeltünk a Bécsi-erdő hegyein, a hangfogó fal résein láthattuk a Melki apátság monumentális épülettömbjét, mindezt ragyogó napsütésben. Az autópálya a délelőtti esőtől már rég felszáradt, de a háztetőkön még csillogtak a vízcseppek. Mintha tavasz lenne. Ennek ellenére nem nagyon nyűgözött le a táj, hiszen láttam már, és egyébként is lekötötték figyelmemet a gondolataim, melyek már valahol a Westerwald lankáin jártak Roze–Marinál.

 

Noha nem nyűgözött le túlságosan a táj, de azért néztem, hiszen ha lehunyom a szeme, elalszok. Most is eszembe jut, hogy állítólag az osztrákok nem tudják mi az a horizont, mert ők soha nem látják a hegyektől. Annyi igaz, hogy errefelé nem igazán látni vízszintes, vagy ahhoz közelítő terepet. Vannak olyan pontok, ahol a tizedik faluig is ellátni, de egyenes talaj sehol nincs. És még azt mondják, hogy itt vannak síkvízi erőművek a Dunán. A tározó. Az igen. Az már síkvízi, de csak miután a gátat felépítették. Mindez olyan összefüggésben került szóba, hogy nekünk, Magyarországon is kellenének vízierőművek. Annyi persze biztos, hogy a hordalék összegyűlne. Bizonyára itt is, de erről nincs tudomásom, nem beszéltem róla az osztrákokkal. Illetve semmiről nem beszéltem velük.

 

Jobbra messze feltűnnek az Alpok havas csúcsai az „üveghegyek”. Hamarosan átkelünk egy folyón, aminek a hídján egy tábla jelzi, hogy ez az ENS. Majd egy másik tábla üdvözöl bennünket Ober Österrich-ben. Vagyis itt vagyunk az Óperencián túl, az üveghegyeken innen. Mesés. És ha már nem is sokkal, de még az Innen is innen.

Aztán egy korábbi utamról ismerős parkoló, szembe vele az anshfeldeni ferde templomtorony, a hegy tetején egy TV-toronynak gondolt építmény. Ezzel a heggyel csak annyi a bajom, hogy nem látni tőle az „üveghegyeket”. Átkelünk a Krems folyón, aminek a neve azért zavart korábban, mert az azonos nevű városhoz semmi köze. De ilyeneken nem kell fennakadni, hiszen a földrajzban tömegével vannak névazonosságok. Például mindjárt elénk is kerül egy tábla WELS felirattal. Ami ugye köztudottan nem itt van, hanem Britanniában (bár azt Wales-nek írják)

Fészkelődni kezdek az ülésen, hiszen reggel nyolctól csak egy rövid megállásunk volt, de azt az időt is itt töltöttem. Ráadásul az esőben a szélvédőre felvert sáros víz rászáradt az üvegre, s a látómezőmből kitakar egy részt. Vagy le kell csúsznom, vagy kissé ferdén ülnöm, hogy ez a mocskos sarok ne zavarja a kilátásomat.

– Mi van – kérdi Sanyi – elfáradtál?

– El. Meg kell masszíroznom a fél seggemet. Most gondolj bele, hogy milyen kényelmetlen lenne hármunknak. Pedig három személyre van tervezve a fülke. Bár nagyobb, mint az én Hyundai-om volt. Cserépben Bandika nem jött el harmadmagával 100 km-re. Azt mondta, hogy „Én nem ülök bele abba a szarba”. Jól meg is bántott vele. Inkább eljött a saját kocsijával. Aztán a poroszlói kollégának meg egy H100-a van, az még szűkebb, ő pedig eléggé termetes. Amikor Egerben együtt dolgoztunk, megérkeztek nyolc óra után Poroszlóról és hozzá fogtak reggelizni. Mondom nekik, hogy egy órája úton vagytok, ehettetek volna út közben. Ne tudd meg, milyen csúnyán néztek rám.

 

Újabb ismerős vidék…na ez így hülyeség, hiszen az egész út ismerős…Elértük az Inn folyót. A híd túloldala már Németország. Északnak vitt az utunk Passau felé. A várost csak a Duna hídjáról láttuk majd a Sonnewald, az Isaar-torkolatnál lévő pihenő, megint egy Duna-híd a München felé vezető leágazás, közben a nap lebukott a horizont alá. Következő város Regensburg. Majd ebben a térségben kell megkeresni a kamionunkat. Sanyi telefonál a kollégának, aki már meg is állt egy benzinkútnál, mondja a pontos helyet. Nem mer tovább jönni, hiszen nem szeretne túlmenni az idején. Na, akkor már nem jön fel Regensburgig, elé kell mennünk.

– Na akkor elmeséljem a pesti kalandomat?

– Meséld! – hagyja rám Sanyi. Mit tehet mást?

 

*

Hátrányos helyzetű ismerősöm – nevezzük Sándornak – még soha nem járt Budapesten. Elvittem magammal egy külvárosi munkám alkalmával. Megtapasztalhatta a távolságot, de a városból nem sokat látott. Ugyanolyan vidéki település volt ez is, mint amiből van néhány a közelben. A különbséget szinte csak a helységjelző tábla jelentette. Tudtam ezt előre, de azt reméltem, hogy legalább azt az élményt tudom neki nyújtani, hogy repülőgépeket láthat szokatlan közelségből. Ez se sikerült, mert aznap egyetlen gép se használta a fölöttünk lévő légteret. Utunk során érintettük Pécelt, de valamiért Sándor emlékezetében Pécs ragadt meg. Azt a kívánságát, hogy a parlamentet láthassa, nem teljesítettem, hiszen messze voltunk a belvárostól, de a következő napon sort kerítettünk erre is.


Nem kérdeztem, de gyanítom, hogy az autópályán se járt még. A sebességünket itt nem korlátozza a forgalom, amíg a várost el nem érjük. Itt azonban megtapasztalhattuk az araszolgatás gyötrelmeit. Igaz, volt már máskor ettől rosszabb is. Sándornak nem lopta magát szívébe a város. Csak a parlamentre volt kíváncsi. Javasoltam neki azt a lehetősséget, hogy az országgyűlési képviselőnk által szervezett ingyenes látogatások egyikén vegyen részt, de őt nem érdekli a ház belseje sem, csak kívül szeretné látni. Na, ezt meg tudom adni neki.

Úti célunk Buda. Irány tehát bele a közepébe! A Városligetben érdeklődést mutatott az állatkert iránt olyan megfontolásból, hogy szeretné elhozni majd a családját. Az Andrássy úton menet közben mutattam az Operát. A Bajcsy-Zsilinszkyt elérve a piros lámpánál a Bazilikát, szemközt a nemzeti gödröt, a József Attila utcából az előttünk magasodó várhegyen a Sándor palotát, a Roosevelt-téren az Akadémiát, majd a város legmutatósabb hídjára hajtottunk fel. Innét látni a parlamentet, de a korlát, illetve a tartóláncok, a pillérek erősen rontják a kilátást. Az ő oldaláról szinte semmit nem lehetett látni. Ezért kihagytuk az alagút élményét, s az egyik vár alatti utcában leparkolva felmásztunk a Halászbástyára. Szakmai szemmel, nekem sokadik alkalommal is tetszetős volt a közvetlen környezet, de Sándort nem kötötte le a látvány. A kissé párás dunai panoráma se nyűgözte le, pedig szerintem nagyon szép még így is. Néhány – vagy talán egyetlen – percig nézte az ország házát, majd azt mondta, hogy mehetünk. Lent, az utcában lévő kicsiny élelmiszerboltból csalódottan fordult ki.
– Ilyen boltok vannak Pesten? Nincs benne semmi, még kenyér se, ráadásul sorba kell állni, vannak bent vagy tízen.

– Pesten mindenféle bolt van. Van ilyen is, meg másmilyen is. Majd megállunk egy nagyobbnál.

A kis kitérő miatt kicsiny utcákon kellett megközelítenem a számomra áttekinthetetlen Moszkva teret. Talán természetes is, hogy mivel soha nem jártam még itt, nem találtam el elsőre a megfelelő kivezető utat. Kissé kacifántosan, de közben nem eltévedve soroltam be a megfelelő irányba. A zsúfoltság nekünk falusiaknak egyáltalán nem szimpatikus jelenség, de itt, ezt kell átélni minden nap.


A budai hegyvidék gyönyörű, de itt is rettenetes a zsúfoltság. A célállomásunkhoz az autónk egyes fokozatban küzdötte fel magát. Itt ugyan már alig volt autó, de út se nagyon. A tömör kapu melletti, magas kőfalra szerelt kaputelefonnál tanácstalanul álldogáltam. „Hogy lehet ide bejutni?”
A fal tetején kikukucskált a cseléd. Bekiáltottam, hogy miért jöttünk, majd ezután lassan, résnyire nyílt a kapu. Igaz, egyszer már találkoztunk, de azért bemutatkoztam. Becsületére legyen mondva, hogy elfogadta a kéznyújtásomat. Ezután tanácstalanul álldogáltunk az utcán.
– Beállhatok én ide? – mutattam az udvar felé.
– Ha nem csöpög az olaj.


Beálltam. Volt bent egy autó, ami mellé szorosan odahúzódtam, hogy ne álljam el a bejáratot. A manőver gyanút keltett a cselédben. Úgy látta, ott akarom hagyni a kocsit.

– Azt hittem, csak le akarnak pakolni. Itt nincs parkolás. Álljanak ki az utca végére, a többiek is oda szoktak.

A fogadtatás egyáltalán nem volt szívélyes. A bizalmatlanságot egyébként is nehezen viselem. Huszonöt éve vagyok önálló vállalkozó, és többnyire örül a megrendelő, ha felvonulok a munkaterületre. Most persze a megrendelővel nem éppen szokásos a kapcsolat. Egy ismerősöm beajánlott egy kft-hez még tavaly. Közben kiderült, hogy ugyanez az ismerős korábban már egy másik cégnél is beajánlott, ugyanennél a vezető munkatársnál. Tehát már korábbi az ismeretség.
Ez az ismerős beajánlott a jelenlegi főnökénél. Vele közvetlen viszonyba kerültünk, már első alkalommal. Ez az új ismerősöm beszélt telefonon a jelenlegi megrendelő személyi titkárával, hogy beszéljen a ház gondnokával, hogy engedjen be a területre, hogy elvégezhessem a munkát. Kegyeskedett beengedni. A gyomrom nehezen veszi be, ha hasonló helyzetben éreztetik velem, hogy örülnöm kellene, hogy eltűrik a jelenlétem. Ki hívott kit? Kinek van szüksége kire?

Fogtam a telefont és próbáltam hívni a közvetítőt. Majd újra próbáltam. Megkérdeztem a cselédet, hová ülhetnénk le reggelizni. Azt mondta, hogy bárhova. Ezt úgy kell érteni, hogy kinn a kertben akárhol. Később találtam egy alkalmas helyet – nevezzük filagóriának – de most leültem a szerszámos ládára a toi-toi mellé közvetlenül. A fiúknak kiadtam a feladatot, (a fiam is velünk volt) hogy mérjék fel az elvégzendő munka mennyiségét. Ehhez papír-ceruza kellett, amiért ki kellett nyittatnom a kaput, elmenni kétszáz méterre, az erdőben parkoló kocsihoz. A szerszámokat ugyan lepakoltuk, de mivel az éjszakai szállásra hozott, és a következő napokra szükséges váltóruha most nem kellett, beraktuk a táskákat az utastérbe. Nem gondoltam, hogy ebből még baj lehet. Hozzáláttunk – erős gyomorideggel – dolgozni. Nem volt ez olyan egyszerű, mert keresni kellett olyan embert, aki megmutatta a vízvételi lehetőséget, majd később az elektromos csatlakozót. Ezután már csak a zöld területet kellett óvnunk, az egyik szomszéd felé pedig nem szabad volt porolni. Miután a fiúkat beindítottam, hozzáfogtam a javítási munka előkészítéséhez. Kértem tájékoztatást a közeli építőanyag telepekről, de nem kaptam érdemi segítséget.


– Van egy rossz hírem – jött az újsággal a cseléd – Betörték az ablakodat.

– Nebazmá! – reagáltam rá ösztönösen.
Biztosított arról, hogy nem tréfál, majd együtt elindultunk az erdőbe a kocsihoz. A jobb oldali ajtó üvege be, illetve többnyire ki volt törve. Első pillantásra nem hiányzott semmi, ezért, s amiért a törmelék túlnyomó része kívül volt, azzal nyugtattuk magunkat, hogy az üveg magától robbant ki. Nem gondoltam bele, hogy mekkora képtelenség, hiszen ez nem egy ragasztott ablak, hanem egy mozgatható, tehát eleve kizárt, hogy feszültség keletkezzen benne. Hacsak nem éri erős külső hatás, mondjuk egy darab eldobott kő által. Aztán bebizonyosodott a külső hatás, mert megjött a fiam és kereste a táskáját. Az viszont már nem tűnhetett el magától, de tény, hogy eltűnt. Szerencsére az igazolványa nem maradt benne. A többi holmi könnyen pótolható. (csupán pénzkérdés)

A fiúkat magukra hagytam a kertben. Munkájuk hatékonyságát meghatározta, hogy soha nem végzett ilyen munkát egyikük se, csupán látták, amikor én dolgoztam. Nekem viszont mindennél előrébbvaló dolgom akadt. Ablakot kellett szereznem. Éjszakára nem hagyhattam ott sehol az ablak nélküli kocsit, de haza se mehettem 170 km-t ablak nélkül. A cseléd nem tudott ötletet adni, hová mehetnék. Egy másik jelenlévő arra figyelmeztetett, hogy ne menjek márkaszervizbe, mert rámegy a gatyám. Szerinte a nyóckerben van egy autóüveg centrum. A továbbiakat egyedül kellett megoldanom. Felhívtam egy ismerőst, aki a halásztelki márkakereskedést tudta ajánlani. Nekivágtam délben Budapestnek. Nem tudom hány kilométert tettem meg feleslegesen, de három órámba került kétszer végigaraszolni a városon. Halásztelken próbáltak segíteni, de ez gyakorlatilag abból állt, hogy adtak egy zuglói címet. Sokadik telefonálás után derült csak ki, hogy tudnak üveget adni 36 ezerért, de ők csupán kereskedés. Ekkor már elég messze voltam Zuglótól, nem fordultam vissza.

Ezután következett be a nap egyetlen szerencsés dolga. Nem mentem egyből a munkahelyre, hanem kifelé vettem az irányt a városból, hogy építőanyag kereskedést találjak. Alig mentem túl a leágazáson háromszáz métert, egy nagy fehér táblán azt olvastam, hogy autóüveg.

– Akkor jöjjön be! – mondta a telefonba a mester, miután tájékoztattam, honnét vettem a számát.
Mire beálltam az udvarba, meg is volt rendelve az üveg. Néhány perc múlva kocsiba szállt és elindult érte. Közben a segéd előkészítette az ablak beszerelését.
Ekkor megebédeltem, majd felhívtam a fiamat, elmondtam a jó hírt. Néhány perc elteltével visszahívott, elújságolni, hogy négy órakor el kell hagyniuk a területet, mert elengedik a kutyákat. Ekkor már csak azt sajnáltam, hogy megvéstem a sérült lépcsőket, amit már nem hagyhatok úgy. Egyébként azonnal hazaindultam volna. Bár ez utóbbi nem annyira biztos, mert túl fáradt voltam már ahhoz, hogy százhetven kilométert levezessek. Irány tehát Óbuda, ahol korábban lefoglaltam a szállást. Nem volt ugyan valami remek hely, de olcsó és a célnak megfelelt.


Másnap reggel fél kilenckor mehettünk be a „kastélykertbe”. Pontosabban kilenckor, de még akkor is külső segítséggel. Egy, az erdei parkolóban várakozó, már tegnap is látott nem tudom ki felajánlotta, hogy telefonál a cselédnek, hogy zárja be a kutyákat. Kegyeskedett beengedni, mint ahogy a száraz fenyők kivágására felvonuló munkásokat is.


Hozzáláttam a javításhoz, de a fiúkat kint hagytam, hogy őrizzék a kocsit. A cseléd hamarosan rájött, hogy el akarunk menni. Egy utolsó kellemetlenkedést azért még megejtett. A szerszámaink kipakolása közben – nem előtte, nem utána – bezárta a kaput. A takarítónő segített abban, hogy ki tudjunk menni. Kissé zaklatottan, elmenekültünk a helyszínről.

Most viszont alkalom nyílt arra, hogy Sándornak közelről is megmutathassam a parlamentet. A Margit hídról a Jászai Mari térre kanyarodtunk le. A fiam villamosra szállt, hogy megpróbálja valahol pótolni az ellopott spanyol nyelvkönyvét. Abban egyeztünk meg, hogy délben találkozunk a Blahán. Leparkoltuk a teherautót, váltottunk parkolójegyet, élesítettük a riasztót. Elindultunk a parlament felé gyalog. Mehettünk volna autóval közelebb, de szerettem volna, ha Sándor felfedezi a dunai panoráma szépségét. Nem mondta ugyan, hogy hű de szép, de érdeklődve nézelődött. A várban felismerte a Sándor palotát, amelyet még tegnap mutattam a József Attila útról. A Zsigmond palotára rákérdezett, hogy az micsoda, a Halász bástyát felismerte, hogy ott voltunk tegnap. Mindezt kinyújtott karral mutogatta, mintha meg akarná érinteni mutatóujjával az épületeket. Nem volt szívem ezért rászólni, pedig ellenemre voltak ezek a mozdulatok. Örömmel tapasztaltam a látvány okozta izgatottságát.


– Ez ilyen csúnya? – kérdezte csalódottan, amikor meglátta a parlament északi szárnyának feketére szennyeződött köveit.

– Hát – mondtam – elég mocskos. A Duna felőli homlokzat viszont már nagyon szép.


Meg is mutattam volna, de azon az oldalon nincs bámészkodásra alkalmas hely, hacsak egészen a folyóhoz le nem megyünk. Már a Károlyi szobornál kerülnünk kellett, mert az ország házának északi oldala sorompóval van lezárva. Nem lehet közel menni hozzá. Ez igaz a keleti oldalra is, bár itt nem annyira bántó a kerítés, hiszen úgy tűnik, mintha csak a tövébe lerakott dézsás növényeket védenék vele. Az aszfaltos rész kisebb, mint amire számítottam. Érthető, ha egy jelentős tüntetés során letapossák a füvet. Maga az épület úgy egészében nagyon szép. A mobil WC-k rontják ugyan a tér összhatását, de a tüntetők miatt szükséges. A megnyugtató megoldás persze az lenne, ha nem lenne okunk tüntetni. A rendőri jelenlét nem jelentős. A civil jelenlét se. Csupán néhány helyen csoportosulnak a turisták.


Sándor nem érdeklődik különösebben az aktuál - (sőt semmilyen) politika iránt, de azért eljutnak hozzá a hírek. Szóba hozom az őszi eseményeket, amiből következik, hogy a TV-székházra is kíváncsi lesz. Akkor nézzük meg azt is! Nincs messze. Átszaladunk a villamossíneken, elhaladunk a Nagy Imre bronz hídon álló szobra mellett, melyen turisták fényképezik egymást. Nagy esély van arra, hogy nem tudják, kit ábrázol a bronz alak, de tetszik nekik, hogy felmászhatnak a hídra. Senki nem tiltja, talán a jóérzés akadályozhatná meg, ha lenne.

A Szabadság téren legelőször a várakozó rohamrendőrök tűnnek a szemünk elé. A TV-székházat nem lehet megközelíteni, mert kordonnal van elkerítve. A kordonon belül rendőrautók parkolnak az épület teljes hosszában. A szovjet emlékmű előtt rendőrök építik a második kordont. Ja! Április negyedike van. Egy nő eltéved a kerítések között, és egy rendőrtől kér segítséget. Az útmutatás alapján mi is kijutunk a labirintusból. Elsétálunk a tér közepéig. Mutatom Sándornak az amerikai követséget, a Nemzeti Bankot, de neki egy csupa gránit és üveg borítású modern épület vonja magára a tekintetét. Nem tudom megmondani, hogy mi az. Ismét az emlékmű felé fordulunk. Az épülő kerítés előtt, egy mozgóárus kocsiján többek között Árpád-sávos zászlót lenget a tavaszi szél. Az esti híradóban ez nem lesz benne, pedig már most is van itt egy kamera.

Mint később megtudom, ez a nagy készülődés azért van, mert száz ember tart megemlékezést a felszabadulás ünnepén. Most még csak egy legalább két méter magas, ünneplő ruhás ember várakozik fel-alá járkálva. Egy nő a padon ülve, telefonon egyeztet az előtte lévő (gondolom) ünnepi beszédről. Persze nem szeretném a létszám miatt elbagatellizálni ezt az eseményt, hiszen az október 23-i zavargások is onnét indultak, hogy hajnalban ötven ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a kétezer rendőrnek, amikor a Kossuth teret kellett elhagyniuk az előzetes megállapodás szerint. Most persze nincs esély egy ekkora megmozdulásra. Nincs tömegbázisa se a felszabadulás-ünneplőknek, sem pedig a velük szembenállóknak.
– Eleget láttunk, mehetünk hazafelé!


Két évvel később megkért, hogy vigyem el Pestre, arra a piacra, ahol mindent lehet venni. Nem értem rá, így elindult a feleségével kettesben, helyismeret és térkép nélkül. Megtalálta a Józsefvárosi piacot, de még a parlamentet is megmutatta az asszonynak. Nem egy elveszett gyerek.

Az űrlap alja

A futár

 

– Téged ismerlek! – szóltam rá a bajszos ötvenes sofőrre, aki a kamionban várt bennünket. Sötét volt már, de a fülkében felkapcsolta a lámpát.

– Hát te? – csodálkozott rá, hogy éppen itt találkozunk. Túl az Óperencián, az üveghegyeken innen. – nem csináltat most senki sírkövet, hogy ráérsz csavarogni?

– Velem már nyáron se. De te se szereled maszekban otthon a villanyt, ha itt furikázol. Elég lett a futárkodásból?

– Elég. Nagyon elég. Ne haragudj már! Hetvenezer forintért? Nem vagyok én rabszolga.

 

Tehát mégse idegen ül mellém a furgonba, hanem egy régi ismerős. A posta futárszolgálatát látta el a környékünkön, éveken át. Onnét ismerős, hogy eleinte Ibolyának is hozott csomagokat, aztán pedig néha csak úgy megállt beszélgetni. Megérdeklődte, jól működik-e még a praktikeres fúrókalapácsom, amit háromszor cseréltem vissza, és a problémáim ismeretében mégis vett egy ugyanolyat, ami szintén elromlott. Fontolgattam, hogy én is jelentkezem futárnak, de nem elég hozzá a jogosítványom. A kisáru szállító ugyan vezethető vele, de ha valami oknál fogva nagy kocsira kell ülni, nem akaszthatnak le egy másik sofőrt a szögről. Ez az indok persze csak spekuláció, de tény, hogy kevés a „b” kategória erre a munkára. A minimálbér se volt túl csábító, bár amikor semmi munka nincs, az is jó. Jóska szerint a Dunántúli futároknak többet fizetnek, mint nálunk keleten. Nem tudom, merte volna-e eskü alatt vallani, bizonyára ő is ott volt. ahol beszélték. Na, de nincs okom kételkedni a szavában, nem zárható ki, hogy valóban úgy van.

 

Sanyi megtankolta a furgont, mert közel 800 km-t jöttünk már reggel óta. A két kolléga autót váltott, átrakták a csomagjaikat. Én maradtam, ahol eddig is. Sanyi sajnálta, hogy nem megyek vele tovább.

– Gondold meg! A Trabantgyár az úti cél.

Abban maradtunk, hogy majd telefonon érdeklődöm, hol tudna felvenni, ha letelik a telelésem Roze-Marinál. Illetve amikor csak tudunk, neten tartjuk a kapcsolatot. Valahogy majd összehozzuk a csatlakozást. Az se baj, ha még Itáliába is le kell mennem. Legalább erősödik a motiváció a kőfaragáshoz.

 

– Te mióta vagy úton? – kérdeztem Jóskát, amikor már besoroltunk a Regensburg felé özönlő autóáradatba.

– Úgy érted, mikor jöttem el a postától?

– Dehogy!

– Ja, hogy most. Ez a harmadik hét. Szerdán már szeretnék otthon lenni. Jössz velem angolba?

Dehogy megyek! Montabaurnál kiszállok.

– Az hol is van?

– Biztosan szoktál ott megállni, legfeljebb nem ezen a néven ismered. Valójában nem a városban, hanem egy külterületi shop center. Limburgot tudod? Ahol azok a fakocka házak vannak, meg a görbe süveges katedrális a Lahn folyónál.

–Jaa! Meg van. Tudom, mire gondolsz. Mi van ott?

– Oda jönnek értem.

– Aha. Értem – mondta, de olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű, hogy nem érti.

Biztosan úgy gondolta, rá annyi tartozik, hogy hol rakjon ki. Ez igaz is, de mesélek én neki szívesen a rám váró kalandról. Vagy ha arról nem is, az előzményekről.

– Az asszony mit szólt, hogy otthon hagytad egyedül? Vagy nincs magában? Gyerekek? Unokád is van már, gondolom. Az enyém most két és fél éves, és jön a második.

– Unoka? Dehogy van. Majd ha csinálok magamnak – vettem viccesre a választ. Sokszor elsütöttem már ezt. Olyan sokszor, hogy nekem már nem is vicces. – Az egyik kolléga azt mondta, hogy ad ő nekem akár hármat is, neki van bőven.

– Kolléga? Hol dolgozol most?

– Kolléga lehet, ha nem dolgozok is. Egyébként Miskolcon dolgoztam legutóbb, oda is költöztem. Mondta akkor az egyik barátom, hogy belakjuk az egész országot. Na, de ez bizonyítja, hogy ez itt már tiszta Amerika. Odaköltözünk, ahol munka van. Láthatjuk a filmekben is.

– Tényleg! Rémlik, mintha Pesten is laktál volna. Van azért munka? Megéltek belőle, vagy segítenek a gyerekek? Bár elég nehéz a fiataloknak is. Nekik sincs munka, pedig nekik még több pénz kell, mint nekünk. Mert nekünk már elég, ha a rezsit kifutja, meg enni tudunk.

– Ez így van, de erre is sok kell. Kérdésedre válaszolva: most nincs semmi, ezért vagyok itt. Lehet, hogy valami itt majd összejön. Van itt egy ismerős, körüljárjuk a lehetőségeket.

– Milyen üzletről van szó?

– Kerti díszek. Igaz, tele vannak ezek a németek mindenféle giccses betonfigurával, de az egyedi kézimunkára állítólag van igény. Majd meglátjuk. Ha mégsem, akkor vakációztam egyet. Ennyi.

– Meg kell próbálni – bólogatott Jóska. Legalábbis úgy gondolom, bólogatott. Látni nem nagyon láttam a mindenféle beszűrődő fényeknél.

 

– Úgy vettem ki a szavaidból, hogy nem Bogácson laksz. Eladtad a házat?

– Dehogyis! Hol lehet most házat eladni? Tudsz rá vevőt? Eladom és veszek egy lakóautót.

– Ez ugye csak vicc? Miért adnád el? Bogács egy jó hely. Azon belül pedig a ti utcátok egy jó környék, gondolom a szomszédokkal is jól megvagytok.

– Régebben így volt. Ahogy öregszik az ember, elhidegül, magába zárkózik, vagy mit tudom én mi lesz vele. Már amikor otthon laktam se jártunk össze. Sőt! Ritkán találkoztunk. Meg is írtam az egyik internetes fórumra egy jegyzet formájában ezt a témát.

– Te író vagy?

– Ez így erős túlzás, de szoktam publikálni dolgokat. Amikor belekeveredtem a helyi politikába, szerkesztettem egy újságot, nagy részben én is írtam. Volt olyan, hogy beszerkesztettem egy viccet. Nem értették az olvasók, hogy azzal mit akarok. Valahogy belénk nevelték, hogy a sorok közt kell olvasni, így a sorokat már nem is értik. Mivel többnyire politikai írások voltak, azt hitték, a viccel is céloztam valamire, pedig az tényleg csak egy vicc akart lenni. Én kis naiv korábban azt hittem, hogy ha valami egyértelműen meg van írva, akkor az egyértelmű. Egy frászt! Mindenki mást gondol bele. Amit akar. A saját észjárásának megfelelően.

– Hol szoktál publikálni?

– Ráérő időmben – amiből elég sok van – a számítógép előtt ülök. Van saját blogom, meg van néhány más fórum, ahol jelen vagyok. Többnyire fiatalok lógnak a neten, nekik írok dolgokat okulásul, mint például a találkozást a szomszéddal.

 

*

Találkoztam a szomszéddal. Normális esetben ez akkor lenne újság, ha valamelyikünk időközben elköltözött volna, és most visszalátogatott a régi lakóhelyére. Nem, nem ilyesmiről van szó. Itt lakunk évtizedek óta egymással szemben. Ha kinézünk az ablakon, nagy esély van arra, hogy látjuk egymást jönni-menni, mégis ritkán találkozunk. Fiatal korunkban még cégnél is együtt dolgoztunk, majd amikor vállalkozó lettem, sokszor dolgozott nekem napszámban. Sőt! Még hajdanán zenéltünk is együtt. Amikor katonaságtól hazajöttem, mindig meglátogattuk a családját a menyasszonyommal, majd később a feleségemmel. Amikor építkeztünk, kölcsönösen dolgoztunk egymás házánál, később évekig összejártunk, elpanaszolni aprócseprő gondjainkat, eldicsekedni örömeinkkel. Ez eddig rendben is volt, ez így lenne normális. Nem csak velük jártunk össze, hanem nagyon sok más szomszéddal is, hiszen ez akkor egy új utca volt. Hasonló korúak voltunk, hasonló gondjaink voltak, hasonló korúak voltak értelemszerűen a gyerekeink is, akik együtt játszottak, együtt veszekedtek, verekedtek, majd békültek ki. Hol egyikünk, hol másikunk építkezése akadt el főként valamilyen építőanyag hiánya miatt, vagy a hitel hiánya miatt. Volt mindig mit kitárgyalni. A házak előbb épültek mint az út, ezért sok esetben az „út” járhatatlan volt, gyalogosan is inkább a házak mögött közlekedtünk, hiszen sehol nem volt még kerítés. A harmadik szomszédban volt egy szalonnasütő, ahol gyakran összesereglett a szomszédság.

 

Aztán felépültek a kerítések. Kizártuk magunkat egymás életéből. Nem lehetett csak úgy „torony iránt” átszaladni, így inkább nem mentünk körbe a kapu felé. Igaz, az elején említett szomszédom nem épített kerítést, mégse keressük fel gyakrabban, mint bárki mást. A kerítéstelensége inkább csak bosszúságot okoz számára, mert sok autós kihasználja a lehetőséget, és kocsifordulónak használja az előkertjét.


Az utcánk két ütemben épült. Az újabb szakasz lakói pontosan úgy jártak, mint mi. Sokszor összejártak amíg építkeztek, a gyerekeket sétáltatták együtt, esténként közösen töltötték idejüket. Aztán ott is felépültek a kerítések. Néhányan fizető-vendégeket fogadnak, de az nem barátság, az üzlet. Lehet, hogy a kapcsolatok alakulása így a természetes? Így a normális?

 

*

Azóta annyit változott a helyzet, hogy tényleg elköltöztünk. Így már normális dolog, hogy ritkán találkozunk. Akkor legalább örülünk egymásnak. Újév napján is hazaszaladtunk, és olyat mondott a szomszéd, hogy meglepődtem. Azt mondta, hiányzik neki, hogy nem lát az udvaron matatni, amikor kinéz. A sok évtizedes megszokás belerögzül az emberbe. Ösztönösen odanéz, hogy lát-e valami mozgást, majd tudatosul benne, hogy nem lakik ott senki. Mintha kihaltak volna a portáról.

Vissza kellene menni, már csak azért is, hogy a szomszéd jobban érezze magát.

– Van ebben valami amit mondasz. Mi se járunk már össze a szomszédokkal. A sógor ott lakik nem messze tőlünk, vele szoktunk bütykölni dolgokat, de tényleg jobban megvagyunk már magunkban.

– Nekem az egyik közvetlen szomszéd a testvérem, de ma már ez se számít közelebbi kapcsolatnak. Na, de ha itt ezzel a német asszonnyal összehozunk valamit, akkor hazaköltözöm.

 

Hallom, hogy Jóska belekuncog a mondatomba, és aztán nem is állja meg szó nélkül.

– Mire gondolsz? Mit hoztok össze a német csajjal? Unokát? Mondtad, hogy magadnak kell csinálnod.

– Jaj de vicces vagy. Jó csajnak tartom a Roze-Marit, de már majdnem ötven éves. Gyereket szülni korábban kellett volna.

– Ne vedd komolyan, de nem állhattam meg szó nélkül.

– Nem is veszem. Nekem is olyan a humorom, hogy amit lehet, félreértek.

 

– Szóval hazaköltözöl. Jól is teszed. Az ember ragaszkodjon a saját falujához! Nekem se jó, hogy ennyit vagyok távol, pedig még nem régen csinálom. Azelőtt minden éjjel a saját ágyamban aludtam, most meg minden éjjel idegenben hajtom álomra a fejem. Talán még Bogácsra hajlandó lennék elköltözni. Kár, hogy ott vannak a cigányok.

– Azok mindenhol vannak. Jaj, képzeld! Ezt még biztos nem meséltem. Bírót talán ismered is a Béke úton. Vele voltam együtt még politikus koromban Lengyelországban. Zawiercze-ben meg kellett állnunk, mert a delegáció túlnyomó többsége pénzt akart váltani. Mi ketten ott ácsorogtunk a járdán, vártuk, hogy a többiek jöjjenek.

– Merre laknak itt a cigányok? – kérdi tőlem, mintha én ismerősebb lennék a környéken nála.

– Itt öcsém nincsenek is.

– Nem létezik. Olyan hely nincs a világon, ahol cigány ne lenne.

Szavait bizonyítandóan meg is jelent az utcában két cigány nő.

Bíró nem szólt, csak szemöldökét emelgetve, diadalmas mosollyal biccengetett a nők felé.

– Ugyan már! – próbáltam megdumálni a helyzetet – Ezek nem idevalósiak. Te is itt vagy külföldi létedre. Ők is jöttek valahonnét.

Nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm.

 

Egyébként nincs azzal semmi baj, ha cigány származású valaki. Már csak azért se, mert azt nem tudja senki befolyásolni, hogy hova született. Kövesden is két jó munkatársam volt, mind a kettő cigány. Miskolcon úgy szintén. Ráadásul ezek rokonai is egymásnak. Meséltek a nagyszüleikről. Mesélték, hogy amikor a nagyanyjuk fejte a tehenet. Valójában származásilag voltak az öregek cigányok, de életvitelük alapján nem. Gazdálkodtak. A falujukban kivívták a többi paraszt elismerését. Igaz, a következő generáció városba költözött és visszacigányosodott. Járnak ugyan dolgozni, de megbízhatatlanok, seftelnek, lopnak, trehány a környezetük, a szerszámot soha nem mossák el. Bár egyszer majdnem megtette a kolléga, de mondtam neki, hogy „Negyven évesen már ne vegyél fel új szokásokat!”

Bár ha jól belegondolok, a fehér-magyar munkatársnak is állandóan azon jár az esze, hogy mit lopjon haza a cégtől. Talán annyi a különbség, hogy a cigány meghív egy sörre (az más kérdés, hogy nem fogadom el) a magyar pedig megvár a buszmegállóban, mert ha a lakásomig jön értem kocsival, az neki fél liter benzinébe kerül. Na, ez nem jó példa, mert ez esetben a cigány a szimpatikusabb.

És ha már a témánál vagyunk, még mesélek, hogy miért idegenkedem tőlük. Mint mondtam, mindenhol ott vannak. Kiállok az erkélyre és ott is őket kell látom.

*

A park szegletében, egy félkörbe kirakott kőpadkán esténként összegyűlnek a fiatalok. Tízen, húszan is összeverődnek egy-egy alkalommal. Gondolom, néhány üres üveg, vagy sörös doboz marad utánuk, de ez csak feltételezés, amit a tapasztalat mondat velem. A padka előtti tér kör alakban van kikövezve, közepén egy…nem is tudom, minek nevezzem…egy térplasztika, egy szobor, vagyis egy műkő izé, ami leginkább egy összetekeredett kígyóra emlékeztet. Ezen is csúszkálnak, átbújnak közte, vagy üldögélnek raja, mellette. Vagyis arra használják ezt a közösségi teret, amire ki lett találva.

Most délután van, nem jöttek még a srácok. A tér mégsem üres, mert éppen itt tartja pihenőjét a Gubera család. Gubera Horáció, aki maga sincs még 20 éves, az 5-6 év körüli kicsi Armandóval ül a kígyó tövében, és léggömböket durrogtatnak. Jó sokat szereztek valahonnét, mert a kövezet rengeteg színes gumidarabbal van már kidekorálva. A reklámszatyrok a többi zsákmánnyal a kőpadkán vannak szétpakolva, mintha vásárra készülnének vele. Megérkezik a posta felől Dzsenifer, akinek erősen domborodik a hasa, és a kirakodott holmit rendezgeti. Ellenkező irányból vág át a kocsik között kukapiszkáló bottal kezében Adél, a nagymama. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy erősen lengetve a botot, a kopasztetejű szomszédom kocsija mellet halad el. Csodálkozom, hogy mégse karcolta meg. Adél túl van már a harmincon, de messze még a negyventől. Szemem láttára cáfolja meg azt a vádat, hogy a svédek nem mosakodnak. Egy vizes flakonból önt a markába, hogy lemossa az arcát. Nem is tudom hol találtak működő közkutat, hiszen én nem tudok ilyenről a környéken.

 

A fiúk jól szórakoznak a léggömbökkel, egyre nagyobb területet fed a sok színes gumiszemét. Kicsit feltámad a szél, de aligha fogja eltakarítani. Közben az jut eszembe, hogy ha itt vannak a szülők a „nagy” gyerekkel, itt van a nagymama is, ki vigyáz a többi pulyára, hiszen elképzelhetetlen, hogy az 5 éves, és a még meg se született gyerek közt nincs több. Na, ezen nem kell törni az agyamat, hiszen a családi viszonyokat csak feltételezem, bizonyítottság hiányában fel is mentem őket…kivéve a szemetelést.

 

Feltűnően hangos beszéd vonja el a figyelmemet Guberáékról. Egy svéd turistacsoport vonul el alattam, elfogva a járdát és az egész úttestet. Férfiak asszonyok, gyerekek vegyesen. Meg is számolom őket. Kilencen vannak. Láthatóan kiöltözve. Ez nem azt jelenti, hogy gálában, inkább sportos az öltözetük. Egyiken piros szabadidő, másikon fehér póló, zöld-tarka rövidnadrág, az egész társaság öltözete feltűnően színes, de azt látni, hogy nem ezt a ruhát hordják naponta. Tényleg olyanok, mint egy turistacsoport. A nációra csak a hangos beszéd utal, meg az egyik férfi járása. Aprókat lép, karjait úgy lengeti, mintha robot lenne. Nem láttam ilyen mozgást más nációbeli férfiaknál.

Aztán ismét Guberáékat figyelem. Nagyon erős a kontraszt, pedig ugyanaz a népcsoport. Valóban nagy hiba származás alapján egybemosni embereket. Aztán összeszedik a motyójukat, csak némi hátrahagyott szemét jelzi, hogy itt jártak. Majd hétfőn jön a városgazda, és összetakarít. Ha addig szét nem viszi a szél.

 

– Na ez bennük a legszörnyűbb, hogy mindent teleszórnak szeméttel. – jegyzi meg hümmögve Jóska. – Meg azt figyeltem meg, hogy a kerítés állandóan tele van teregetve ruhákkal. Ezek mindig mosnak, mégis büdösek.

– Van egy alkalmi munkatársam, aki nem is a városban, hanem külterületen lakik többnyire egyedül. Állítólag van neki felesége is, csak amikor jól megveri, egy időre otthagyja. Magyar származású, de többnyire ő szól rám, ha a beszélgetés menete úgy alakul, hogy cigányozok. Na, ez is egy nagy hülyeség, mert ha megállapítom a rasszjegyek alapján a nációját, az miért cigányozás? A lényeg, hogy ez a magyar ember előszeretettel dobálja ki a sörösüveget vagy más szemetet a kocsi ablakán menet közben. Ha rászólok, azt mondja „majd összeszedik” Na, de ki? A Városgazda nem jön ki az erdőbe szemetet összeszedni. Na látod, a cigány legalább benn hagyja a kocsiban a szemetet, meg az ételmaradékot. Néha keresem a kis flexet az ülés alatt, de át kell forgatnom a pulóvert, császárzsömlét, ásványvizet, műanyag tányért… Ha már nem férünk a sok kacattól, a telephelyen fogok egy cirokseprőt és kitakarítom. Na, de hát senki se tökéletes…ha csak én nem. – teszem hozzá mosolyogva.

 

– Ahogy elnézem, jó késő lesz már, mire odaérünk, ahol kiszállsz. Mindjárt meg is nézem a GPS-t, mit saccol. Vagy nézed inkább?

– Én nem értek hozzá.

– Én is nehezen barátkoztam meg vele. A postánál nem kellett. Azt a néhány tucat falut megtanultam fejből. Ha mégse tudtam, akkor kérdezősködtem. Itt viszont kell.

Fél szemmel az utat, másikkal a képernyőt figyelte, miközben a megfelelő ikonokat böködte rajta.

– Na. Úgy nézem, olyan tíz körül leszünk ott.

– Fel is hívom ezt a csajt.

Felhívtam. Megbeszéltük, hogy nem kell lemennünk a shop centerbe, csak a benzinkútnál álljunk meg. Ez Jóskának könnyebbség, és nyer is vele egy negyedórát. Az ugyan nem sok, de hagy haladjon! Reggel lesz így is mire behajózik.

– Nem is mondtad, hová viszed ezt az egy szem raklapot.

– Nem kérdezted Sanyitól?

– Mondta, hogy angolba, de közelebbit nem is kérdeztem.

– Manchester közelébe, de nem tudom fejből. Megnézzem?

– Nem érdekes. Mikorra kell ott lenned?

– Kilencre. Ha az átkelés elhúzódik, igyekeznem kell. Nyolcra gondolom, hogy odaérek, de ekkora távolságon könnyen elveszik egy óra.

– Az egyik kollégám volt az ősszel Manchesterben. Ott dolgozik a fia, és gyereke született. Na ez az, aki kínált nekem unokát. Neki már megint lett egy újabb? Majd megkérdezem tőle, mennyi van összesen, és tudja-e a neveiket.

– Cigány?

– Ezt meg miből gondolod?

– Na ugyan miből?

– Nagy horgász az öreg. Egyszer csináltam is neki egy nehezéket az etetési területet jelölő bójához.

– Ahhoz valami speciális kell?

– Egy márvány kavicsot akart átfúrni, de azt mondta, nem lehet. Ebből lett számomra világos, hogy nem ismeri a köveket. Csak rakni tudja. Én megoldottam. Annyi a trükk, hogy hűteni kell a fúrószárat. Aztán gondoltam, hogy ha már ajándék, akkor legyen névre szóló! Belevéstem, hogy „Feribá’ a nagy ho-ho-ho-ho” Mondta, hogy kell még egy. Na, azon majd az lesz, hogy „reszkessetek halacskák”

– Fogadjunk, angolban is horgászott!

– Akart. Mesélte, hogy sokat autóztak, sok tavat megkerestek, de mindenhol tábla volt, hogy „no fishing” Ennyit legalább már tanult angolul.

Mesélte, hogy nincsenek szép házak. Mindegyik egyforma tégla – te tudod – tette hozzá, mert én is meséltem neki, hogy jártam Angliában.

– Merre jártál?

– Délen, Swindon-ban. Sok mindent nem láttam. Londonból semmit. Egy hétvégét töltöttünk Ashfordban. Na, ott sétáltunk egy jót. Volt velünk másik kocsival egy turai srác. Szlovéniában akadtunk össze és két fuvarunk is ugyanaz volt. Kijött velünk a piacra, de az neki bőven elég volt. A városba már nem jött velünk, inkább elbeszélgetett a többi magyarral. Voltak rengetegen. Egyszer végig jártam a parkolót. Több mint 40 magyar volt a háromszáz kamionból.

Na, bókolok egy kicsit. Úgyse látok már a tájból semmit, a kocsik lámpáján meg mit nézzek?

– Úgy látom, errefelé már van egy kis hó.

– Aha – nyugtázom a szavait, de közben lehunyt szemmel próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Nem alvásra tervezték ezt a vezetőfülkét.

– Kényelmesen ülsz?

– Mégis inkább a kamiont kellett volna választanom.

Erre nem is reagált, mert inkább a hó miatt kezdett aggódni. Frankfurt után elég magasak a hegyek, ott biztosan nagyobb hó van. Bár a pályát túrják meg elsőnek. Ha nincs nagy szél, nem lehet gond a haladással. Ha mégis, nem lehet mit tenni. Majd átütemezik legfeljebb a lerakót. Igaz, a főnök nem lenne tőle boldog, mert nagy eséllyel kötbért számolnának fel a késésért. Mert hiába van tél, és bizonytalan útviszonyok, ez senkit nem hat meg.

 

 

Montabaur

 

 

A frankfurti repteret nem lehet nem észre venni még éjszaka sem, hiszen közvetlen mellette halad az A3 autobahn. Egy ilyen nagy forgalmú helyen pedig nem spórolnak a világítással sem. A főépülettel szemben ott áll egy óriási szárnyashajóra emlékeztető épület, alatta a vasútállomással. Nekem mégis sikerült itt átutaznom úgy, hogy nem emlékszem rá. Korábbi útjaimon már láttam, csak azért tudom, hogy mit láthattam volna.

A hóhelyzettel kapcsolatban igaznak bizonyult Jóska megérzése. A Taunus hegységet vastag hótakaró fedte. Bár csak az út menti keskeny sávot láttam, amit a lámpák megvilágítottak, de ha ott nagy a hó, nyilván távolabb is. Kissé szállingózott is, de ez nem volt számottevő, nem befolyásolta a haladásunkat. Korábbi kamiontúráimhoz képest szokatlan volt, hogy szinte soha nem mentünk a külső sávban, hiszen a furgonnal tartottuk a személykocsik többségének a tempóját. Olykor a belsőbe is behúzódtunk, mert nem ritkán haladt egymás mellett két kamion. Itt szabad nekik, hiszen három közlekedő sáv van végig. Ha elhúzódik az előzés, a személykocsiknak még akkor is marad egy sáv. Nem lenne ez rossz megoldás Magyarországon se, de nekünk nem telik rá. Örülhetünk, ha a 2x2 sávunk rendelkezésre áll.

Unalmas volt már ez a szakasz. Tudom, hogy szép vidék, de éjjel semmit nem látni belőle. Jóskának sok élményemet elmeséltem, már bele is fáradtam. Az autókon nincs mit nézni. Magamat ugyan egy darabig elszórakoztattam azzal, hogy a lámpák alapján beazonosítsam a márkát, de ezt se lehet órákon át. Egyébként is éjszaka van. Majd szól a sofőr, ha odaértünk Heiligenroth-hoz.

 

Megérkeztünk. Mint ahogy a telefonban mondta Roze-Mari, rögtön a benzinkút előtt félreálltunk. Nem árt pontos helyet megbeszélni, mert itt a kamionok számára is kialakítottak jó nagy parkolót. Kereshetjük egymást köztük! Így már értem, hogy a bevásárlóközpontban miért csupán három kamionnak van hely. Bár mégsem értem, hiszen aki Köln felől jön, az nem tud ide beparkolni. Frankfurt felől pedig innét, a benzinkúti parkolóból kell átbújni a kerítésen. Szóval a németeknél se tökéletes minden. A csomópontok „eltévedő” sávjáért megemelem a kalapom, hiszen ha elég hamar rájövök, hogy rossz sávba soroltam, még vissza tudok menni a pályára. Ezt olyan egyszerűen megoldották, hogy a lekanyarodó, és a felhajtó sávokat összekötötték. Amikor első alkalommal egy ilyen csomópontban korrigálni tudtam a hibámat, sokáig nem is értettem, hogyan volt ez lehetséges.

– Itt vagyunk – csörögtem rá Roze-Marira – Tojás sárga Renault furgon magyar rendszámmal a benzinkút előtt az út szélén. Nem lehet eltéveszteni.

– Egy perc és ott vagyok. Maradjon Gyula a kocsiban, ne álljon kinn a hóesésben.

Ettől a hóeséstől ugyan nem lesz semmi bajom, hiszen még élvezem is, ahogy hatalmas pelyhekben szakad. Úgy látom, most kezd igazán rá, hiszen csak vékony réteg fedi a füves részeket is. Az aszfalton sok-sok tekergő keréknyom szabdalja a leheletvékony leplet. Már vége felé járunk a januárnak, de ez a tél még csak most kezdődik. Eddig hideg se volt, de csapadék se. Semmilyen formában, pedig úgy is mondják ezt az évszakot, hogy „télvíz idején.” Na hát ez se nem tél, se nem víz. Legalábbis, ami eddig volt. Nem kizárt persze, hogy itt most a Westerwald-ban akkora hó szakad a nyakunkba, hogy reggelre ki se tudunk menni majd a házból. Noha egyelőre még azon izgulok, hogyan jutok abba a bizonyos házba be. Ha nem jön ez a csaj, elüldögélek egy kicsit itt a benzinkúti restaurantban. Élvezem az illatokat, és ezzel kell beérnem, mert egy ilyen helyen nekem még a kávéautomata is drága. Utánanéztem, hogy szállodába is mehetek, ha a szükség úgy hozza. Igaz, egy éjszaka kétnapi bérem a legolcsóbb helyen is. Bár azt se tudom, hogyan jutnék oda, mert mindennek azért mégsem jártam utána. Nem gondoltam komolyan, hogy szükségem lehet rá.

Nem is értem, most miért gondolok ilyeneket, hiszen a benzinkúti dolgozók kiskapuja felől közeledik egy női alak. Nem elég jó ott a világítás, de a tipegéséről, meg a kéztartásáról egyértelmű, hogy nő. Majd’ bokáig érő kabátot se viselnek férfiak. Talán ő az, de nem biztos. Nem látom a szőke hajzuhatagot. Lehet ugyan összekötve, vagy feltűzve…ki más lehetne ilyen késő este, aki felénk tart?

– Jó estét magyarok! – köszön ránk az ismerős hang. Jóska is kiszáll a látogatónk érkezésekor a kocsiból. Én már korábban kinn toporgok a szakadó hóesésben, noha mondta Roze-Mari, hogy ne tegyem. Na, de hát az izgalom és a türelmetlenség miatt sem bírtam benn maradni. Egyébként is fáradtak voltak már az ülőizmaim. Jól esett a lábamat kicsit megmozgatni, mert az egész napos üléstől eléggé megmacskásodtak. Voltam már hasonló helyzetben olyan súlyos állapotban, hogy járni se tudtam rendesen. Igaz, akkor előző nap legyalogoltam legalább tizenöt kilométert.

– Isten hozta minálunk! – nyújtotta messziről feszesen tartott karját. Épp úgy, mint legelső találkozásunkkor. Annyi változás történt, hogy amikor már fogtuk egymás kezét, lépett még egyet, s a másik kezét is rá tette az enyémre. Ha ez a nő történetesen nem német, hanem szláv, akkor kaptam volna a kézfogás helyett három puszit az arcomra, nem kizárt, hogy egy negyediket pedig a számra. Volt már rá példa, bár sokra nem mentem vele. Hacsak azt nem számítjuk eredménynek, hogy jót tett lelkemnek a kiemelt rokonszenv, amit ezzel jelzett a hölgy. A tolmács ugyan lehűtötte a reményeimet azzal, hogy ne értékeljem túl, hiszen ez csak a közeli barátságot jelzi.

Roze-Mari mellém pördült, megsimogatta a hátamat, és odabiccentett Jóskának.

– Jó estét!

– Kezét csókolom – fogadta a sofőröm, de nemhogy kézcsók, még kézfogás se követte az üdvözlést.

Hatalmas utazótáskámat kicibáltam a raklap mellől, majd elköszöntem. Elindultunk a kiskapu felé.

– Segítsek? – kérdezte a nő

– Nem nehéz – mondtam nagyot nyögve, amikor átvettem a bal kezembe, mert a másik majd’ leszakadt a súly alatt. – de nem is jó kettőnek vinni, – folytattam, amikor jelezte, hogy nem hisz nekem – mert csak rángatnánk egymást.

– Jól van, akkor megyek elől.

Ezt jó ötletnek találtam, mert így legalább a gyér fény ellenére is gyönyörködhettem a járásában. Amit nem láttam jól, azt hozzágondoltam.

– Elnézést, hogy ilyen messze parkoltam le, de a benzinkúthoz csak 20 km kerülővel tudtam volna beállni. Hazafelé onnét 4 km, de vissza 25.

 

A fasor túloldalán a raktárak és üzletek parkolóiban alig volt most autó. Egy Porsche Cayman irányjelzői villantak fel mind a négy oldalon, amikor a közelébe értünk. Az egész autó a hatalmas kerekekre hajított sárvédőből áll, köztük egy kicsi kupolával. Mindez persze olyan tökéletesen megformázva, hogy eláll az ember szava a gyönyörűségtől. Az ajtók mögötti légbeömlőből egyértelmű, hogy milyen modell.

– Wow! – szakadt fel belőlem az elismerő csodálkozás. – Ezzel megyünk?

– Nem az enyém. A fiam mondta, hogy ez biztonságosabb most a hóesésben, mint az enyém. Egyébként se volt benn a garázsban. Remélem, elfér a táska a hátunk mögött.

– Ez a Cayman? – kérdeztem rá a modell nevére.

– Cayman? – kérdezett vissza értetlenül – Ja, hogy a kocsi! Biztosan. Annyit tudok, hogy Porsche.

Betuszkoltam a táskámat az ülés mögé. Ő levetette a hosszú kabátját, én pedig gyönyörködtem benne, ahogy hajlongott az alacsony kocsiba. A kabát a táskámon egészen a tetőig ért. Nem egy tágas utastér, annyi szent.

– Jól ül? Mehetünk?

– Igen, jól. Mehetünk, hajrá!

– Hajrá? Aha! Hajrá Magyarország…

Nem tudom miről jutott ez most eszébe. Bár, elég sok időt tölt Tapolcán, nem lehetett ezt nem hallani.

– Ez most nekem külön élmény, – a többin felül – hogy Porschében utazok. Egyszer ültem egy MG-ben. Na, abban éreztem ezt a bezártságot.

 

A vastag „A” oszlop ugyan zavaróan közel volt, de ennyi kifogást találtam az egészben. Éreztem az újautó szagot. Noha fogalmam sincs milyen szagot kell várnom egy Porsche-tól. Orromat teleszívtam a bőrülés, valamint az idegen asszony illatával. Most volt rajta egy csipetnyi parfüm, de tényleg csak egy csipetnyi. Úgy szeretem, amikor csak jelzésértékű, mint a jó mákos rétesben a tészta. Amikor nem is vagyok benne biztos, hogy érzem, vagy csak azt hiszem, hogy érzem.

– Néhány napig úgy is itt lesz nálunk Gyula, majd mondom a fiamnak, hogy vezethesse a kocsiját!

 

Kihajtottunk a kereskedelmi központ csarnokai közül, át az autópálya fölött, s közben a távolban felsejlett a kivilágított vár. Szép látvány lett volna, de a hóeséstől alig láttam el odáig. Noha egy bivalyerős sportkocsiban ültünk, de Roze-Mari óvatosan vezetett. Meg tudom érteni, hiszen nem a saját kocsija. Egyébként magam is félve indulok el minden tél első havas útján. Bringával a vizes úton is félek, autóval csak a havas/jegesen. Bár hamar hozzászokom, csak az első néhány kilométertől tartok. Főleg hozzászoknék, ha blokkolásgátlós, négy kerék meghajtásos járgányt vezethetnék. Ebben pedig van minden elektromos beavatkozó ketyere. Nem tudom, hogy egy rossz vezetőnél elég-e. Opel Omegával vezettem hóesésben hegyi úton hajdanán. Előbb nem tudtam, miért villog egy narancssárga fény. Azt jelezte, hogy csúszkál a kerék. Mintha én nem vettem volna észre! Sokat nem segített ez a kipörgés gátló, mint ahogy a teherautóm automata differenciálműve sem. Abban annyi változott más autóhoz képest, hogy mindkét oldalon pörgött a kerék.

A lényeg az, hogy száraz úton szeretek inkább autózni és világos nappal. Ezért is volt hamvában holt ötlet, hogy kenyeres kocsit, vagy egyéb áruterítő kisáruszállítót vezessek munka gyanánt. Szeretek én vezetni, de csak akkor, ha kedvem van.

Most még ezt a Porsche-t se venném át szívesen.

Meglehetős kacifántos útvonalon tekeregtünk a városban. Így sem tartott sokáig, kicsi ez a város.

 

Roze-Mari egy olyan utcában lakott, ahol 2-3 szintes társasházak sorakoztak az utcára merőlegesen. A házak közti kis leágazás volt tulajdonképpen az udvar. Itt rohangált néhány gyerek, feltehetően a szüleivel. Hemperegtek a hóban, dobálták a hógolyót, ami után egy zsemleszínű labradori kutya kapkodott fáradhatatlanul. Ahogy megérkeztünk, kissé odébb húzódtak a garázs elől, de nem hagyták abba a rohangálást. Este fél tizenegykor!

Egy harminc körüli fiatalember jött oda hozzánk, leverte ruhájáról a havat, lehúzta a kesztyűjét és üdvözölt. Valamit beszélt hozzám, de egy szavát se értettem. Annyit ugyan tudok németül, hogy „guten abend”, de ilyenkor még ez se jut eszembe, így maradt a „jó estét”

Erről az jut eszembe, hogy egy balkáni nyaralásunk során az akkor 10 éves lányomnak egy bolgár paraszt adott egy marék szilvát. Mondta neki az anyja, hogy „köszönd meg” Erre az volt a frappáns válasz, hogy „úgyse érti”. Talán tényleg nem, bár nem lehet kizárni. Viszont ha nem is érti, bizonyára feltételezi, hogy köszönet volt az a szó, mert így életszerű a dolog.

Fridrich is feltételezte, hogy köszönök neki. Így hívták a fiatalembert, és a Roze-Mari fia. A kiskölyök, aki nem volt hajlandó odajönni, csak a kutyát dobálta hóval, az unoka. Öt-hat évesnek gondoltam, bár nem nagyon tudom megítélni. Ha ki akarnák velem találtatni a korát, nem mernék saccolni. Szerencsére nem akarják kitaláltatni.

Nem értettem mit beszéltek egymás közt, de majd közlik velem, ami rám tartozik.

– Hozza Gyula a csomagját utánam! A kocsival majd beáll a fiam. Megmutatom hol lesz a szobája. Elég késő van, meg gondolom el is fáradt.

Beléptünk a garázs kapuk közti ajtón, ami egy lépcsőházba nyílt. A lakás az emeleten volt, de az én szobám a padlástérben. Mellette volt egy fürdőszoba, amit igénybe is vettem, mert nem tudom mitől, de rettentő koszosnak éreztem magam.

Első gondolatom az volt, hogy itt lakik együtt az egész család, de később kiderült, hogy a fiataloké a szomszéd lakás. Itt csak Roze-Mari lakik, meg Zigmund, aki éppen Svédországba utazott el. Vagyis ketten vagyunk. Nem kértem se teát, se vacsorát, fürdés után le is feküdtem.

 

Nehezen tudtam elaludni. Gondolataim azon jártak, hogy szívesen összefeküdnék a ház asszonyával, de nem lehet tudni, miképpen reagálna a kezdeményezésemre. Ha rosszul jön ki a lépés, holnap ajánlott lesz el is mennem. Ezt nem kockáztatom. Erősen vívódtam magamban. A testem egyértelműen jelezte, hogy melyik megoldást támogatná. Már a gondolat is felizgatott. Olykor az egész testem megfeszült, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy átmegyek a másik szobába. A potenciámmal semmi gond nincs, abban az egyben biztos voltam. Másban nem annyira.

Odalenn elcsendesült az udvar. A tetőablakon, vastagon állt a hó, semmi fény nem jött át rajta. Minden adott volt az alvásra. Aztán neszt hallottam. Nyílt az ajtó, de nem láttam semmit. Az egész lakásban teljes volt a sötétség. Aki itt lakik, vakon is eligazodik, nem kell lámpát gyújtania. Nem kétséges, hogy ki áll az ajtóban, hiszen az illatát megismerem. Egyébként sincs rajtunk kívül senki a lakásban. Megdörzsöltem a szemem, hátha látok is valamit. Vagy ettől legalább megbizonyosodom, hogy ébren vagyok. Nem kétség, ez valóság, nem álom.

– Alszik Gyula? – suttogta az asszony az ajtóból.

– Nem – akartam mondani, de nem jött ki hang a számon. – Nem, nem alszom – mondtam második próbálkozásra, de most meg olyan hangosra sikerült, hogy magam is megrémültem.

– Nem tudom mikor ébred reggel. Lehet, hogy nem leszek itthon. Menjen le a konyhába, keressen magának ételt. Tíz körül hazajövök, majd délután elmegyünk együtt az öcsém üzletébe, megnézzük, miket szeretne faragtatni. Jó éjszakát!

– Roze-Mari! – szólítottam halkan.

Nem szólt, csak közelebb jött. Éreztem, ahogy a lába nekiütődik az ágy oldalának. Felé nyúltam a sötétben és megfogtam a karját. Szelíd erőszakkal húztam lefelé. Kissé visszafogta, de aztán leült az ágy szélére. Másik, szabadon maradt kezével megérintette a mellkasomat. Ujjaival alig érintve – mintha vakírást olvasna – lassan haladt fölfelé. Az arcomat kereste a sötétben. Tenyerével megsimította, majd mutatóujjával a számat érintette.

– Pihenjen Gyula! Biztosan fáradt.

Ágyékom úgy feszült, attól féltem, menten szétrobban. Talán nem is lenne jó, ha maradna. Nem kizárt, hogy úgy járnék, mint kamaszkori álmaimban, hogy az első érintéstől elöntött a gyönyör. Ó, micsoda lebőgés lenne az! Inkább csak bátortalanul megfogtam a másik karját is, de amint éreztem, hogy elhúzódik, elengedtem. Mert állítólag a férfi kezdeményez, és a nő dönt. Utóbbi biztosan igaz. Általában inkább hárít, de ha mégsem, az ő akarata a döntő. Hacsak az erőszakot nem vesszük figyelembe, mint kivételt. Na, ez az, amit nem bírok felfogni ésszel. Ha a nő olyan erővel tiltakozik, hogy már harcol az aktus létrejötte ellen tiszta erejéből, hogy nem szegi ezzel kedvét a férfinak? Hacsak nem eleve elhatározott az erőszak. Nem tudom, nekem a képzeletem se jut el idáig. Na, de igaz lenne, hogy a férfi kezdeményez? Micsoda kezdeményezés volt ez? Nevén szólítottam. Na és? Igaz, ebben a helyzetben ez is elég volt. Nem szólt vissza, hogy „Tessék? Mit óhajt?” hanem odajött, hogy módom legyen megfogni a karját, hogy lehúzhassam magamhoz, hogy az ágyam szélére ülhessen, hogy végig simíthassa a mellem, vállam, nyakam, megfoghassa az arcomat, érinthesse a számat. Ezzel tudatva velem, hogy reménykedhetek, de nem most. Csak játszott velem, csak arra ment ki az egész, hogy fokozza bennem a vágyat. Mintha lehetne még azt fokozni! Értem én a szándékát, de jó lett volna dűlőre vinni a dolgot! Talán, ha határozottabb lettem volna? Na, mindegy, ezt már elszúrtam.

Becsukódott az ajtó, s ezzel elszállt a reményem is.

– A francba! – csaptam ököllel az ágyra.

 

*

Éppen akkor kezdett virradni, amikor felébredtem. Úgy tűnik, nem kell havat lapátolni, mert éjszaka megenyhült az idő. A tetőablak felső, arasznyi sávjában megcsúszott a hó, azon keresztül láttam a hajnali derengést. Hajnali? Talán hét óra is lehet már. Nem tudom, nincs sehol egy világítós óra, mint otthon. Csak ezért nem fogom előkeresni a telefonomat. Nincs jelentősége, nem megyek sehová. Addig heverészek, amíg jólesik. Vagy amíg bírja a hátam a fekvést. Úgyse tudok mit kezdeni magammal, hiszen nincs itt a szobában a számítógépem, amivel el tudok tölteni akármennyi időt. Sok esetben csak akkor kelek fel mellőle, ha már féj a monditor nézésétől a szemem. Sok esetben ilyenkor bekapcsolom a TV-t. Talán viccesnek tűnik, hiszen az is ugyanaz, mint a monitort bámulni. Mégis ezt teszem sokszor. Pedig van egy olyan elképzelésem az érzékszervekkel kapcsolatban, hogy talán a látás a legfontosabb. Na, de ha ezt komolyan gondolom, miért nem óvom a szemem? Most itt a lehetőség! Pihentetem, amíg ki nem vet magából az ágy.

 

Az ajtó alatt fény szűrődik be, de ez csakis lámpafény lehet. Roze-Mari ezek szerint még itthon van. Arra gondoltam, hogy leballagnék a recsegő falépcsőn, s ő olyan boldog mosollyal köszön majd rám, mintha éppen túl lennénk egy fergeteges szeretkezésen. Pedig dehogy vagyunk túl. Na, de annak is eljön majd az ideje. Legalábbis remélem. Mindenesetre most inkább ágyban maradok. A reggelit nem fogom itt megkapni, nem adtam rá okot. Bár erre nem is vágyom. Nem kényelmes. Enni inkább asztalnál szeretek. Halogatom a felkelést. Megvárom, amíg az ajtó alatti fény kialszik. Hallom az asszony lépteit, majd ahogy becsukódik utána a lépcsőházba vezető ajtó. Na, most már nem fogom megtudni, hogyan mosolygott volna rám, ha a füstbement bátortalan próbálkozásomra gondol. Bíztatóan? Vagy lesajnálón? De ez most már mindegy. Mire hazajön, legalább ülepedik a dolog. Majd úgy viselkedünk, mintha meg se történt volna. Pedig megtörtént, és nem is haszontalanul, hiszen most már tudom, hányadán állunk.

Talán a Zigmunddal nem is feküdtek össze ki tudja mióta. Csakis így lehet, hiszen ha nem szenvedne a kielégítetlenségtől, nem bátorítana egy ilyen vénembert. Nem-e? Nem egy rozoga vénember vagyok ám én, ne higgye senki! Főleg én ne gondoljak ilyet saját magamról! Aki még a puszta gondolattól is megfickósodik? Csak legyünk már túl ezen a napon! Este sokkal határozottabb leszek. Most már nem kell attól tartanom, hogy kidob, amiért feltételeztem róla, hogy megáll nekem. Vagy kedvenc kifejezésemmel élve, feladja a farát.

 

A másik vonal

Sanyi nem sietett az indulással. Három óra lehet az út Zwickau-ig, és csak reggel 8-kor szedik le leghamarabb. Van ideje bőven. A bagolyműszak már adott. Nemhogy nem ér oda világosban, de el sem indul, hiszen már most beesteledett.

– Na, ezt a Gyulát elhoztam magammal, aztán jól itt hagyott – csóválta a fejét, de csak magában morgott, hiszen megint egyedül maradt, nem volt kihez beszélni.

Elrendezte a holmiját, kiszellőztette a Jóska szagát, s hálát adott a sorsnak, hogy a társa nem dohányzik. Volt már ez irányú rossz tapasztalata, amikor napokig szenvedett a bűztől. Ami idővel alább hagyott, vagy az orra szokta meg. Bezárta a kocsit, és elpocsékolt 50 centet WC-re. Amikor visszatért, megnézte mennyi az idő, és úgy döntött, nem muszáj a legnagyobb forgalomban elindulnia. Nincs különösebb gond vele, hiszen beáll a sorba, és halad szépen a többi kamion után 80-89-el, ahogy illik. De nem akar útközben megállni, mire odaér, akkor már késő lesz hazatelefonálni, vagy skype-olni. Ha lesz ott egyáltalán Net.

– Na, mindjárt kiderül, hogy itt ugyan van-e.

Beüzemelte a laptopot. A csajok már otthon vannak, hiszen öt óra is elmúlt. Vagy mégse? Nincs otthon bekapcsolva a gép. Na, ott van.

– Cső mi újság otthon?

– Szia! Mi volna? Reggel mentél el. Milyen arra az idő? Itt délután esett egy kicsit, de már elállt…..

 

Otthon minden rendben, irány az endéká! Ha egyedül, hát egyedül. Meg van ez már szokva. Annál még ez is jobb, mintha ráakaszkodna egy kolléga. Az a veszély ugyan nem fenyegeti, hogy egy céges sofőrrel találkozik össze, lévén ennél a furis társaságnál ez az egyetlen kamion. Ez is csak néhány hónapos. Igaz, nem egyedül vezeti, de nem volt még idő lelakni. Nincs ugyan még teljesen belakva, főzni se tud egyelőre, de idővel azt is megoldja majd. Régebben is vezetett már DAF-ot, jobban lakható, mint a Scania, bár az se rossz gép. Régen volt már az, amikor egyedül birtokolt egy vontatót. Amikor elment „uniózni”, ott a forgalomban lévő összes traktorra rá kellett ülni. A szállítmányok is voltak mindenfélék, amit csak el lehet képzelni. Akadt azért korábban olyan időszak is, amikor állandó fuvarjai voltak. Le Bariba PVC-porral, vissza üresen. Akkor ki lehetett számítani, mikor lesz otthon. Vagy MDI-vel (folyékony, melegen tartandó műanyag alapanyag) belgába, haza üresen. Noha abba is beletettek néha egy csavart. Kazincbarcikáról egy szállítmány Oevelbe, ami már majdnem Antwerpen. Aztán pedig Antwerpenben megtöltötték ugyanolyan anyaggal, és vitte Bukarestbe, ahol nem volt elegendő tároló kapacitás, és meg kellett várni, amíg a termelés elhasznál annyit a készletből, hogy le lehessen fejteni az ő tartályát. Közbejött a hétvége, a gyári őrség szabadon engedte a kutyákat, s neki javasolták, hogy ne szálljon ki a kocsiból. Szerencséjére vasárnap bementek a TMK-sok (termelést megelőző karbantartás) bezárták a kutyákat, és így legalább el tudott menni WC-re. Azzal senki nem törődik ám, hogy a sofőrnek magánélete, családja van. Talán ez se jellemző minden országra, hiszen Ausztriában az ünnepnapokon például csak a pótok sorakoznak a parkolóban. A sofőr hazamegy a traktorral. Bár neki is volt már mindenféle esete. Olyan is, hogy hazament a traktorral. Igaz, nem az ünnepre, hanem azért, mert ahová szállított, ott valóban nem volt tároló kapacitás, ott kellett hagyni a vontatmányt, mert két hét kell ahhoz, hogy kihasználják az anyagot. Addig nem várhatott ott. Hazaszólózott, két hét múlva megint kiszólózott Belgiumba, hogy az üres tartályt hazahúzza. Valakinek ez is megérte.

Elmesélni is képtelenség lenne már az évtizedek alatt megélt eseteket. Kevesen húzzák az igát ilyen sokáig. Volt egy utcabeli fiatal srác is, aki kamionra ült, de nem sokáig bírta, inkább otthon keresett állást. A középkorú sofőr az utcából pedig neki se vág, mert nem bírná ki, hogy ne fürödjön minden nap. Itt pedig néha ki-kimarad egy-egy alkalom. Sokszor az ember már a saját szagát se bírja. Na, de meg kell fizetni a romantika árát!

 

Van persze szép oldala is ennek a munkának, hiszen bejárja Bácskát, Baranyát. Illetve szinte egész Európát. Két órát hajózik, csak amíg Angliába átér a komp, négyet mire Svédországba. Végigjárta számtalanszor a Riviérát, elég sokat járt már Spanyolországban. Amikor követ hordott a sírköveseknek Ausztriába, sokszor keresztül autózott a francia Alpokon. Mindez csak ízelítő. Viszont amikor már számát se tudja az ember, hányadik alkalommal kell végigmenni ugyanazon az úton, amikor tisztában van vele, hogy napi 7-800 km a legtöbb, amit egy nap meg tud tenni, és előtte áll háromezer, az néha kiábrándító.

Vagy mint most is, Regensburg előtt áll a sor. Még alig indult el, s máris belekerült egy torlódásba. A németeknél pedig ha kiírják, hogy stau, akkor stau van. Várni kell! Ráér nézegetni a GPS-t. Lenne egy rövidebb út, mint amit a főnök mondott. Talán 50 km a különbség. Persze ennyi nem számít semmit ekkora úton. Talán jobb a hosszabb út, mert nem annyira meredekek az emelkedők, s ez terhelten sokat számít a fogyasztásban. Még szerencse, hogy legalább ezzel a nagy kocsival nem irányítják le az autobahn-ról az útdíj miatt. Furgonnal néha sokat kellett variálni, hogy olcsón is, és gyorsan is odaérjen. Sok éven át áhítozott a furgonra, most legalább már tudja, hogy kár volt. Gyilkos egy munka. Embertelenül nagy a hajtás, és nincs lehetőség a pihenésre. Ehhez képest a kamion egy leányálom, de csak ehhez képest.

 

Nem volt komoly a stau. Talán negyedórát vesztett miatta, ez még nem éri el az ingerküszöbét.

A Dunán átkelve már jól lehet haladni. Nürnbergnél van még szükség nagyobb odafigyelésre, mert annyi itt egymás hegyén-hátán az autópálya, a rengeteg lehajtó, felhajtó, ide sorol, oda sorol, hogy könnyen elvéti az ember. Legalábbis, aki nem elég rutinos. Innét már dögunalom az egész út Zwickau-ig.

 

A célnál félreáll a többi várakozó kamion közé, és lezárja a műszakot. Na, most lehetne főzni, ha itt lenne a tűzhely, meg ha kedve lenne hozzá. Bár nem igazán volt még rá példa, hogy első nap beüzemelte volna a konyhát. Pedig fiatal még az idő az alváshoz. Inkább megvacsorázik. Ahhoz persze elég késő van, de úgyis azt mondta Gyula, hogy le van fogyva. Amit most megeszik, az majd lerakódik a hasára. A disznó hízlalás is azért olyan hatékony, mert a jószág nem csinál mást, mint eszik, meg alszik. Eszik, meg alszik és hízik. Sanyi nem is tud keveset enni. Vagy jóllakik, vagy hozzá se fog. Nem szokott csipegetni.

– Na, akkor még megnézem, működik-e a wifi. Ildi aligha alszik még, jelzem, hogy megérkeztem. Talán már Gyula is ott van Montebaur-ban. Igaz, nála nincs laptop, csak telefonon tudnám elérni. Ugyan hol fog ma aludni? Lehet, hogy a benzinkúti kávézóban? Jóska biztosan kirakta, mert a furgonban szorosan lennének ketten aludni. A raktérben pedig hideg van. Felébredne a lemez zörgésére, ahogy a vacogástól nekiverődne a feje.

Ezen mosolygott egyet, majd tett egy bosszankodó megjegyzést az Internet kapcsolat hiányára.

Így marad tehát az SMS írás: MEGÉRKEZTEM A LERAKÓRA.

 

Mint Sodó

 

Felöltözök, leballagok a lépcsőn, ismerkedek a konyhával. Azt hiszem, kévét nem fogok most főzni, ahhoz inkább megvárom a segítséget. Most éppen disznósajtra vágyom, vagy inkább frissen a füstről leszedett szalonnára, aminek még jó puha a bőre. Vastag héjú friss, ropogós cipóval, savanyú uborkával. Na, annyi biztos, hogy ezek közül semmit nem fogok találni.

Sorra kinyitogatok minden szekrényajtót és fiókot. Nem a mi rendszerünk szerint van semmi, de miért is lenne? A hűtőben van vaj, lekvár, sonka, meg valami felvágott. Tojás is! Na, akkor keresek hagymát. Szalonna mégis jó lenne! Van vákuum fóliás bacon, az is jó a hagymás tojáshoz. Hol is a hagyma? Nocsak! Mákos kenyér? Ezzel inkább az édes kaja harmonizál. Talán mégis marad a vaj, meg a lekvár. Teával? Nem is! Milch. Ezt tudom mi, hiszen minálunk is így nevezik már a tejet.

Egy teljesen idegen házban önállóan megoldottam a reggelit. Most jó lenne bekapcsolni a számítógépet, hiszen ez irányú függőségem magasan veri a kávézást. Megnézném, van-e levelem, vagy lehet-e valakivel veszekedni a politikai elfogultságunk okán. Van ugyan gép a házban, de felhatalmazás nélkül mégse kapcsolom be. Nézelődök kifelé az ablakon. Benn vagyunk a városban, egyik ház takarja a másikat. Lenn vagyunk a völgy alján, nem igazán jó innét a kilátás. Aha, ott, a két ház között látni a várat. Kicsi ez a város, el is sétálhatnék oda ráérésemben. Az tart csupán vissza, hogy nincs kinek elmondani hová megyek, egy szó nélkül pedig mégse csavaroghatok el. Ezt a néhány órát kibírom, amíg Roze-Mari hazaér. Lesétálok az udvarra. Mielőtt kilépnék, keresek kulcsot a bejárati ajtóhoz, nehogy kizárjam magam.

Szép fehér a környék, bár jócskán összeszottyadt az esti hótakaró. Az úton csapják a latyakot az autók. Nincs nagy forgalom, hiszen ez egy mellékutca. Meg is nézem az utcatáblát. Saarstrasse. A szomszédos utca pedig a Rheinstrasse. Érdekes. Hol van ide a Saar folyó? A Rajna még csakcsak, de a Saar? Igaz, nálunk odahaza egyszer majdnem lett Temesvár utca, pedig nem a szomszéd város. Nem is értem, miért akadok fenn ezeken a neveken. Ezek itt a folyó nevű utcák és kész. Miért akarok én ebben logikát találni?

Ahogy ezen a hatalmas problémán tűnődöm, valami hozzádörgölődik a lábamhoz. Egy egész finom, figyelemfelkeltő hangot hallat, felnéz rám, várja, hogy megsimogassam a buksiját. Az este látott, hógolyó után ugráló, hempergőző kutya áll szorosan mellettem. Jelezte, hogy ott van a közelemben és szeretné, ha észrevenném. Egy kutyától nem lenne meglepő ha ugatna, hiszen úgy mondják „azért kutya, hogy ugasson”. Ez nem ugatott. Nem akart rám ijeszteni. Nem ismer engem, hiszen soha nem látott még, soha nem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Nem lép fel támadólag, pedig bitorlom az ő felségterületét. Kicsit odébb lépek, ő utánam. Illegeti a fejét, szimatolgat, nyalogatja a felé nyújtott kezemet. Valami megmagyarázhatatlan melegség önti el a lelkem. Pedig nem is tartom ezt a fajtát különösen szépnek a fejére simuló füleivel. Nekem a kutya, az a németjuhász. Na, de ez a tekintet bárkit levesz a lábáról. Meg aztán nekem is volt majdnem ilyen. Csak majdnem, mert volt rajta olyan, ami fajtaidegen. Na, de éppen a felálló, kissé még hátra is hajló fülei tették egyedivé Sodót. Nevét a színe miatt kapta. Unokaöcsém vissza is kérdezett, amikor a kutya nevét hallotta, hogy „úgy, mint vanília sodó?”


Sodó valójában nem is az én kutyám volt, hanem a fiam barátnője kapta a testvérétől. Ági akkor már nálunk lakott, így a kutya úgymond a közös háztartásba került. Nem tettem érte semmit, mégis engem tekintett falkavezérnek. Nekem volt már korábban néhány kutyám, nem akartam többet. Mondhatnám úgy is, hogy lelkiismereti okból, de erre nem szeretnék kitérni. Nem akartam és kész.  Néhány napig nem is voltam hajlandó megtekinteni azt az alig 3 hónapos, imádnivaló jószágot. Csak hallottam, amint kint nyüszít a teraszon. Panelkutyának született, újdonság volt számára, hogy ki van tiltva a lakásból. Ági néhány nappal később kérdezte csak meg, hogy nekem hogy tetszik a kutya. Sehogy – válaszoltam kurtán, majd megmagyaráztam, hogy nem az egyed ellen van kifogásom, hanem, hogy kutya van a háznál. Nem hiszem, hogy ezzel a magyarázattal sikerült enyhíteni a válaszom súlyát. Aztán sok bosszúságot okozott, mint általában a kölyökkutyák szoktak okozni. Sokszor elcsavargott, kaptunk is rendesen egy távolabbi szomszédtól amiért összegázolta a kertjét. A mi kertünkbe is sokszor bejött utánunk. Tudta, hogy hová nem szabad neki menni, de mindig próbálkozott. Igen csak elcsodálkoztam a különös gusztusán. Nem láttam még kutyát, amelyik kifejti a borsót. Pedig Sodó ezt tette. Lábával megfogta a növény szárát, letépte a hüvelyt, de aztán csak a borsószemeket ette meg. A kertben nevelgetett kb. 60cm magas „óriás bonzai” fámról is lelegelte a gyümölcsöt. Ügyesen bánt a főtt csöves kukoricával. El is neveztük vega-kutyának. A csavargásai miatt kénytelenek voltunk láncra kötni, hiszen ha valaki kiment a kapun, Sodót nem lehetett visszatartani.


Augusztus végén a fiam és Ági elutaztak Londonba. Hosszú időre tervezték. Sodó immár végérvényesen az én kutyám lett. Nem volt ezzel ekkor már különösebb gond, megszerettük egymást. Szeptember közepén lehetett, hogy dolgom volt a szomszéd faluban. Teherautóval mentem, nem álltam meg a kaput becsukni, gondoltam, a kutya nem is vesz észre, hiszen hátul van a feleségemmel a kertben. Tévedtem. Sodó futni kezdett az autó után. Aztán mellette, előtte, megint mögötte. Az út minősége miatt nem tudtam elég gyorsan haladni, Sodó nem maradt le, Már a szomszéd utcában jártam, de még mindig futott, hol egyik, hol másik oldalamon. Már azt fontolgattam, hogy megállok, s magam mellé veszem a fülkébe, ha már ennyire kitartó. Aztán nagyot bakkant a kerék. Valamire rámentem. Gyorsan megálltam, nézek a tükörbe „bazzmegsodó!” Sodó mozdulatlanul feküdt az aszfalton, feje alatt hatalmas vértócsa. Döbbenten ültem az autóban, kezemmel dühödten vertem a kormányt úgy, hogy belefájdult. Sodónak vége. Itt már nincs mit tenni. Percekig ültem a kocsiban. Aztán visszamentem a tetemhez. Az összes vére kifolyt a fülén. Átmentem a fején. Az is megrázó élmény, hogy elpusztult, de ezt még fokozta, hogy én öltem meg. Talán mégis be kellett volna…ezt már nem lehet visszacsinálni. Annyit tehettem, hogy felraktam a platóra, lapáttal letoltam az aszfaltról a megalvadt vért, és hazavittem Sodót a fenyőfa alá, ahol korábban ő kotort egy nagy gödröt.

– Te ütötted el? – kérdezte a feleségem.
Bólintottam.  A gyerekek tudják, hogy elgázolta egy autó, de azt nem, hogy azt az autót én vezettem.

 

A kiskölyök lép ki a szomszéd lakás ajtaján. A Roze-Mari unokája. Nem tudom a nevét, de nem is érdekel különösebben. Nincs vele dolgom. Hívja a kutyát, amely lendületes vágtával iramodik a gazdi felé, és futás közben navigál az ide-oda csapkodó farkával. A kutya nevét se értettem, de nem is szeretnék vele összebarátkozni.

Hajdanán Csepelen volt másfél hónap ráérő időm. Sokat sétáltam unalmamban. Egy sarokház udvarán láttam egy farkas-szerű öreg kutyát. Nem ugatott, csak odajött a kerítéshez, kísért a túloldalról, amíg elhaladtam. Más alkalommal oda se jött, csak nézett bánatosan. Aztán már inkább nem is sétáltam arra, nehogy megszeressem.

Ezzel a kutyával sincs értelme összebarátkozni, hiszen néhány nap múlva én elutazom, és soha többé nem fogunk találkozni. Akkor meg minek?

Inkább járok egyet a környéken, van még két óra ráérő időm. Attól nem kell félnem, hogy eltévedek, hiszen jól navigálok. Nem úgy, mint Gergő kolléga. Kazincbarcikán szinte a fél várost bekóricálta feleslegesen. Én se vagyok persze tájékozódási zseni, de felkészülök. Meg van egy olyan képességem, hogy be tudom tájolni, melyik irány felé ajánlatos haladnunk. Főleg, ha van a háttérben olyan tereptárgy, amit a térképhez tudok viszonyítani.
A kisfőnökkel immár harmadik alkalommal mentünk ugyanarra a helyszínre, de mivel az előző napi téglavágás miatt homályos volt a látása, én vezettem. Aztán WC-t kellett keresnie.
– Messze van ide a Tesco?– kérdezte, de akkor még nem tudtam, mit akar ott.

– Gyalog messze. Vidd el a kocsit!

– Vigyen má’ el!

Átláttam a gondját, így eleget tettem a kérésnek. Csakhogy! Félúton egy váltás során beesett a kuplung pedál. Szar ügy. Motor leáll, váltó kettesbe, aztán indíts! Szerencsénk volt, sehol nem kellett út közben megállnunk. A parkolóban próbáltam megkeresni, mi esett szét, amikor meglepően hamar hallottam a kollégát visszaérni. Nem talált WC-t.

– Majd én megkeresem neked, mert lennie kell!

Volt is, csak a folyosó közepén belógattak egy nagy reklámtáblát, ami takarta a mellékhelység jelzését.

 

Következő napon már ő vezetett. Megkérdezte, szeretek-e turkálóba járni. Nemleges válaszomra azt felelte, hogy akkor majd kint megvárom. Nekem fogalmam nem volt, hol lehet az üzlet, ezért nem szóltam bele a manővereibe. Azon az elágazáson, ahol be szoktunk fordulni, egyel túl ment, befordult egy zsákutcába. Majd bosszankodva kitolatott. Tovább ment, megint befordult egy zsákutcába.

– A turkálót keresed?

– Dehogy! A munkahelyet.

– Azon már túljöttünk, de ne fordulj vissza, menj előre, ezen az úton is odajutunk.

Most már én navigáltam, de többször rákérdezett, hogy biztosan jó ötlet volt-e erre jönni. Naná! Én tudom. Mint ahogy a munkával kapcsolatban is vannak az általa, vagy mondhatom többes számban, hiszen a brigád régóta együtt van, szóval az általuk rosszul berögzült fogások megváltoztatására javaslataim, de hiába. Nem akarnak tanulni.

 

Nem is tudom, minek járnak ilyeneken a gondolataim, hiszen most nem dolgozom, hanem nyaralok. Pontosabban telelek. Bár munka okán jöttem ide, de akkor is. Bár az ember nem bújhat ki a bőréből! Ha egy akármilyen filmet nézek, akaratlanul is meglátom a háttérben a lépcsőt, korlátot, kőpárkányt, vagy bármit, ami a munkámmal lehet kapcsolatos. Olaszországban a benzinkúti járdasziget sárga mészkőszegélyének a megmunkálására tettem megjegyzést. Sanyi rám is szólt, hogy „ne dolgozz már mindig!”

 

A sráchoz, aki most a kutyával játszik, nem is szólok, hiszen nem ért magyarul. Megyek, felderítem a környéket. Családi nyaralásainkon is ezt tettem minden reggel hajdanán. A szomszédos házak járdáiról itt-ott túrják a latyakot. A nap bátortalanul előbújik. Talán estére el is tűnik az összes hó. Ha Roze-Marinak holnap is dolga lesz, összecsavargom az egész várost. Még este kérek egy laptopot, hogy a térképet áttanulmányozva felkészülhessek a barangolásra.

Mintha meghallotta volna a gondolataimat Roze-Mari, ebben a pillanatban rám telefonált. Sajnálta nagyon, hogy késni fog, de csak délre tud hazajönni. Nem tudta mivel foglalhatnám el magam addig. Nekem viszont alkalmam nyílt most arra, hogy megkérjem, hogy a lakásban lévő számítógépet használhassam. Egy ilyen kérésre csak egyféle elfogadható válasz létezik, így azonnal fel is mentem, és bekapcsoltam a gépet. Szerencsére nem kért kódot, így megnézhettem a levelezésemet, és megírhattam mindenkinek, aki fontos a számomra, hogy megérkeztem, jól vagyok, meg ilyeneket. Legelőször természetesen Sanyinak, aki ekkor ugyan nem volt elérhető, de majd megkapja az üzenetemet, ha alkalma lesz felmenni a világhálóra.

 

Ezután mi más lehetett a legfontosabb dolgom, mint a környéket feltérképezni. Nem csak a várost, hanem a környékét. Kőbányát kerestem, és kőkereskedést. Na, már megint a munka! Végtére is, ezért jöttem. Ezért is, de van egy hátsó szándékom. Soha nem hittem volna korábban, hogy egyszer majd pont egy vastagbőrű, széles állú, telt német nőre fogok áhítozni. Inkább a karcsú, fekete olasz volt az esetem, de csak elméletileg, hiszen nem ismertem soha ilyen nőt. És mint Sanyinak is meggyóntam, vétkeztem a férfiúi természet ellen immár 60 éven keresztül. Valamit enyhíthetek ezen a „bűnön” amíg még lehet. Elvégre csak egyszer élünk. (már korábbi életemben is ezt vallottam) Kapóra jött most nekem a Zigmund külföldi útja. Ekkora esélyt nem szabad elszalasztanom, hiszen azt soha nem bocsáthatom meg magamnak. Tegnap este már-már majdnem, de talán ma összejön.

Éppen az ablakon bámultam az udvarról lassan elfogyó havat, amikor beállt az A-Merci a garázs elé. Az én szállásadóm szállt ki belőle. Eddig azt se tudtam, hogy milyen kocsija van. Látni nem láttam, szóba pedig nem került. Máson járt az eszem. Nagy papírtáskát emelt ki a csomagtartóból.

– Elnézést, de nem tudtam az üzletből hamarabb elszabadulni, és sajnos holnap is kénytelen leszek bemenni. Csütörtöktől már elintéztem, hogy nélkülözni tudjanak. Talált magának reggelit? – váltott hirtelen témát. – Remélem, nem éhezett, de ha mégis, most segítünk ezen, mert hoztam ebédet. Szereti a kínait? Jaj! Hiszen megkérdezhettem volna telefonon, hogy mit szeretne ebédelni?

– Igen, reggeliztem, és szeretem. Mármint a kínait. –tettem gyorsan hozzá, mert megijedtem, hogy magára érti. – Azért pedig nem kell szabadkoznia, hogy nem tud a rendelkezésemre állni, hiszen váratlanul jöttem. Beszéltünk ugyan róla, de egy későbbi időpontban állapodtunk meg. Inkább én restellem, hogy kellemetlenséget okozok Önnek.

– Önnek. – ismételte a szót – Ez olyan, mint a magának. Tudja Gyula, én már nagyon régóta járok Magyarországra, de hiszen ezt tudja is. Vannak ott barátaim, s velük tegezzük egymást. Mondjuk mi is, hogy te! Majd iszunk erre pertut ebéd után. Van itthon nekem nagyon jó rajnai bor.

– Ezt a kezdeményezést örömmel elfogadom. Tegeződjünk! Ehhez viszont jár a baráti puszi.

Roze-Mari szélesen mosolygott, és várt a baráti puszira. Oké! Jobbról, balról, szájon hosszasan, öleléssel. Aztán úgy maradtunk néhány másodpercig. Amikor feleszmélt, eltolt magától.

– Együnk! Még meleg a mézes csirke.

 

– Zigmund mikor jön haza? – kérdeztem, miközben a csirkét tömtem magamba két pofára.

– Talán a hétvégén, de nem tudom pontosabban.

– Tudja, hogy itt vagyok?

– Nem érdekli.

– Ezt nem értem. Hiszen a férje, bocsi a férjed. Együtt éltek. Rá is tartozik. Vagy talán nem jól gondolom? Nem féltékeny? A helyében az lennék.

Az asszony csak elmosolyodott, de nem válaszolt, csak akkor szólt, amikor befejezte az evést, és a borért indult. Kitette az üveget az asztalra, kezembe nyomta a dugóhúzót, s hozott két talpas poharat. Gondoltam, majd borozgatás közben ad valami magyarázatot. Így is történt.

– Savanyú? – nevetett nagyot, amikor látta a bor megízlelése okán vágott fintort az arcomon. Próbáltam titkolni a hatást, de nagyon megrázott a „jóféle” rajnai bor.

Még egyet belekortyoltam, most már tudva, hogy mit várhatok tőle. Így már nem volt annyira szörnyű. A kínai kaja kellemes utóízét persze azonnal kiüldözte a számból.

– Valami hasonlóra számítottam, de túl karakteres. Bizonyára csak az édes étel miatt hatott így rám.

– Nem kell mentegetőzni! Van aki szereti, van aki nem. Legközelebb megkérdem majd, hogy milyet szeretnél, és olyat iszunk. Lehet valami édeset is.

– Hoppá! – nem kocsival megyünk délután?

– Juj, ezt el is felejtettem. Nem baj, én csak kicsit beleittam, ettől még mehetünk. Egy órát pihenünk.

– Rendben. Nem is muszáj, mehetünk máskor is.

– Megyünk. Így beszéltük meg. – döntötte el a kérdést, majd kicsit fészkelődött a széken, megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy témát vált.

– Kérdezted a Zigmundot. Vele úgy állunk, hogy házasok vagyunk ugyan, de gyakorlatilag nem élünk együtt. Ennek talán ellentmondani látszik, hogy együtt láttál bennünket a tapolcai házban. Az a ház közös. Ez a ház is közös. Van közös üzleti vállalkozásunk. Nincs értelme elválnunk, noha régóta más asszonyokhoz jár. Volt belőle harag, de egy idő után megunja az ember a haragudást. Úgy élünk, mint barátok. Láttad a fiamat, aki itt lakik, nos hát ő nem a Zigmundé. Nincs közös gyerekünk.

– Ez megnyugtató számomra, mert megfordult a fejemben, hogy a fiad zokon veszi az ittlétemet így, hogy mi ketten vagyunk a lakásban.

– Ha a férjem itthon van, külön szobában alszunk. Most az ő szobájában lakol…laksz.

– Ezek szerint elfoglaltam a helyét? Mégiscsak nehezményezni fogja, ha hazatér, hogy elfoglaltam a szobáját. Talán nem is maradok csak addig.

– Ebből ne csinálj gondot, találok én megoldást. Mutatok neked néhány dolgot, majd utána eldöntöd, meddig maradsz. Jaj! Kávét nem is kérdeztem, hogy innál-e? Reggel nem főztél magadnak? Na, majd most én. Egy perc az egész.

– Nem akarsz ebéd utáni sziesztát? – kérdeztem.

Csodálkozva reagált a kérdésre. Nekem persze azonnal az jutott eszembe, hogy ezt vehette csábítási szándéknak, pedig nem annak szántam.

– Odahaza amikor megtehetjük, főleg ilyenkor télen, szoktunk napközben is aludni. Valamikor régen, amikor még vállalkozó voltam, megtettem néha munkanapokon is. Egyedül dolgoztam, nem kellett senkihez igazodnom. Néha 5 percnyi alvás is elég volt. Persze olyan is előfordult, hogy egy egész órát aludtam, egy másik pedig a felébredéssel telt el. Na, az a délutánom már nem ért egy rakás szamócát sem.

– Ezt a szamócát nem értem.

– Nem érdekes. Ez csak szleng. Arra utal, hogy semmi hasznosat nem voltam képes tenni már azon a napon. Ilyen eset kevés volt, inkább az 5 percig tartó pihentető alvás volt a jellemző.

– Itthon mi soha. Az más, amikor szabadságon vagyunk. Na, mindjárt kész a kávé. Aztán akár indulhatunk is. Majdnem oda, ahonnét hoztalak tegnap. Ott van egy nagyon nagy üzlet. Az öcsém dolgozik ott vezető beosztásban, sok köze van hozzá, hogy milyen árut szerezzenek be, és azt honnét. Majd elmondja, miket lehetne gyártani.

 

Tagadhatatlan, hogy most legfőbb gondom az, hogyan kellene megdönteni ezt az asszonyt, de azért ez a remélhetőleg jól fizető kőfaragási lehetőség is nagyon izgatott. Nem is kell halogatni a megbeszélést, legalább hamarabb visszaérünk.

– Mondtad, hogy még holnap is be kell menned az üzletbe. Szívesen bebarangolnám addig a várost.

– Egyedül? Nem fogsz eltévedni?

– Dehogy. Profi vagyok a városnézésben. Felmegyek a várhoz, és onnét idelátok. Ne aggódj! Ha mégis eltévednék – ami kizárt – kérek telefonos segítséget. Egy magányos barangolás kedvemre lenne.

– Jól van. Reggel elviszlek magammal, és amíg nekem dolgom lesz, te sétálhatsz a városban. Kár, hogy nem nyár van, mert akkor szoktak lenni programok. Kivinnélek a flughafen-re, ott akár léghajózni is lehet. Na, az a szép városnézés.

 

Megittuk a kávét, és indultunk. Betuszkoltam magam a kis Merdzsóba. Szokatlanul magas benne az ülés. Hasonló érzés, mint a H1-es Hyundaiban, csak nem olyan tágas, mint az, hiszen ez egy kiskategóriás személykocsi. Hasonlóan szűk, mint a Porsche, de ebből könnyebb lesz majd kiszállni. Nem lenne ellenemre, ha én vezethetném. Talán még az is sorra kerül. Délelőtti sétálgatásom során megfordult a fejemben, hogy felkeresném a kőbányát a Rajnánál, vagy sorra járnám a koblenz-i kőkereskedéseket, hogy megfelelő alapanyagot keressek. Csak éppen kocsi kell hozzá. Koblenz ide 30 km. Ha berendeznénk itt valahol nekem egy műhelyt, kellene is venni egy kocsit nekem. Nem gondolok valami nagy beruházásra. Egy néhányszáz eurós Opel Omega megtenné, amibe a követ is berakhatnám.

Na, de előbb meg kell várnom, mit ajánlanak fel ezek a németek, mert nekem semmi pénzem nincs. Saját költségen el se tudtam volna jönni Montabaur-ba. Otthonról idáig 1200 km. Rengeteg benzin. Nem elég egy ötezresért tankolni. Oltári szerencsém van ezzel a nővel. Ha most rögtön elküldene, már akkor is nyertem, hiszen ritka élményben volt részem már eddig is.

És alakulnak a dolgok, azt hiszem. Még a nap is kisütött a déli órákban, hogy nekem jobb kedvem legyen. Bár elég bágyadtan, de január végén itt a Rajna-vidéken ennél többet ne nagyon várjon az ember! Ez nem dél-Itália.

Keresztül vágtunk a városon. A főutak már szárazak, a háztetőkön csak nyomokban maradt meg a tegnap esti hó. Napfényben nem ugyanazt a képet mutatja a város, mint esti világításnál, de van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanazon az útvonalon megyünk. Kevesebb a körforgalom. Az autobahn fölé érve már ismerősnek találom a környéket. Az Industria strasse-n már szinte otthon érzem magam, hiszen jártam erre már…nem is tudom hány alkalommal. A Lidl előtt parkolunk le. Az út túloldalán van az a rövid szakasz, ahol három kamion is elfér, ha elég szorosan állnak. Mint ahogy most. Egyikük kék ponyváján ott ragyog a sárga napocska. Igaz, tegnap reggel még otthon voltam, mégis jó látni magyar kamiont itt a nagy idegenben. Ha látnám a sofőrt, szólnék is hozzá pár szót. Gondolom, hazafelé megy, mert különben nem jön be ide, megkockáztatva, hogy nem talál parkolót. Inkább begyalogolna a benzinkúttól, mint én tettem tegnap.

– Ebben az üzletben én már jártam – mondtam Roze-Marinak, amikor a Lidl-el szemközti portál felé indult.

Emlékszem, hogy a díszhalakat jöttünk ide megnézni. Ez egy igazi vegyeskereskedés. Itt tényleg van minden. Olyan, mint nálunk a százforintos boltok, csak éppen teljesen más. Ez egy igényes kinézetű áruház. Van benne Kandallótól a kisegérig, sőt még tücsökig, bogárig minden. Nem is tudom, hogy juthatott róla eszembe a trehány módon telezsúfolt 100 forintos hálózat.

 

A vendéglátóm testvére egy karakteres arcú, elegáns fiatalember, aki legalább egy fejjel magasabb nálam. A hajszíne nehezen meghatározható. Annyi biztos, hogy világos árnyalatú. Talán téglaporos sötétszőkének mondanám. Kedvesen mosolyog rám kézfogás közben, ahogy egy kaufman-hoz illik, s közben mondja a nevét, amit természetesen nem értek, de ez így szokott lenni. Talán Tomas, de mivel a családnevét is mondta, azzal megzavart. Na, de mindegy, úgyse fogom megszólítani.

 

Nem beszélt sokat a két testvér, hiszen korábban megtárgyalták, mit szándékoznak kezdeni velem. A kertépítő részlegen megmutogatták, miféle köveket szeretnének, de ne beton legyen, hanem eredeti kézi faragás. Tomas átadott nekem egy vaskos prospektust az általuk forgalmazott termékekről. Aztán még néhány műkődíszhez visszatértünk, mutogatott és beszélt. Roze-Mari is figyelmesen hallgatta, nekem pedig megígérte, hogy majd összefoglalva elmondja, miket beszélt.

Kaspók, oszlopok, oszlopfők, konzolok, boltívek zárókövei, párkányelemek, kerti padok voltak, amik fölött hosszasan beszélt, s közben a gesztusaiból kiolvastam, hogy nem sokra tartja ezeket a tömegárukat.

– Mint Roze-Mari tolmácsolásából megtudtam, tőlem egyes termékekből nagy mennyiséget szeretne. Nem úgy, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit, hanem húsz-harminc kerti padot, legalább ennyi egyforma khorintoszi oszlopfő, néhány tucat kőváza. Amennyiben ráállok a közös üzletre, berendeznek nekem egy műhelyt a szüleik tanyáján. Jó lenne, ha hoznék magammal segédet is, bár van ott két török legény, a segédmunkában, a cipekedésben ők is segítenek. De ha nem akarok ideköltözni, dolgozhatok otthon Magyarországon, csak akkor a szállítást nekem kell megoldanom. Kérdésemre, hogy milyen anyagból kellene dolgoznom, nem tudtak egyértelmű választ adni. Lényeg, hogy ne legyenek fényes felületek.

– Szeretném felkutatni, hogy miféle kövek vannak a környéken – mondtam – és némelyikből készíthetnék mintadarabot.

– Moment – fordult sarkon Tomas, miután Roze-Mari lefordította neki amit mondtam.

Egy újabb prospektussal tért vissza, amely kőmintákkal volt tele. Felületesen végiglapoztam. Rámutattam egy, a kép alapján tömörnek látszó homokkőre, amiből gondoltam, gyorsan tudnék dolgozni, ha nem kíván a kődísz apró mintákat. A finom munkákhoz lehetne édesvízi mészkő, de ezeket a valóságban kellene látni.

– Ja, es wird gut sein. – bólogatott a választásomra.

Zakatolni kezdett az agyam. Kitört belőlem a magyar furfang. Ha ezeknek jó a homokkő, akkor tudok olyan anyagot, amiből sorozatban lehetne önteni ugyanolyan köveket. Elég hozzá egy darabot kifaragni, arra készítenék öntőformát, a többit csak át kellene pucolni. Meg nem mondja, aki nem szakmabeli, hogy az nem terméskő. Hoznám Londonból a fiamat, és megint úgy ismernének a piacon, mint egykor sírköves koromban.

„A keresztcsináló, aki a fiával dolgozik.”

Ettől többre nem is vágyom.

De ha már a vágyaknál tartok, az otthoni munkát szeretném inkább, mint itt faragni, ahol senkinek nem értem a szavát. Ahhoz már öreg vagyok, hogy megtanuljak egy idegen nyelvet. Aztán meg nehogy úgy járjak, mint a norvég bálnavadász, aki két év után tért haza a Ferenc József földről dalmát tengerészekkel. Nem értették otthon, hogy mit beszél.

Blokád

 

Az árulerakodásnak is van néha egy kis hatása a vércukorszintre. Különösen, ha lengyel kamion következik a miénk után. Mert megesik, hogy a kolléga elvéti a sorrendet. Bár legtöbbször erre figyelnek a raktárosok. A várakozás izgalma tízegynéhány év után már inkább fásultsággá, majdleszednekegyszercsak-érzéssé módosul. Türelmetlen ember ne menjen kamionosnak! Ez a munka részletesen le van szabályozva, azt kell követni csupán. Minden ki van számítva előre. Erre való az irányító. A sofőrnek csak be kell tartania az utasításokat. Ha Luxemburg felé kell kerülni a gázolaj árának 40 centes különbsége miatt, akkor arra megy, hiába tartaná logikusnak a több száz kilométerrel rövidebb utat. Ha a furgonnal az autobahn helyett a bundesstrasse-n kell rövidíteni, akkor arra kell menni. Vagy ha tanyasi földúton, akkor arra! A pihenőidőket meg kell tartani, mert ha a hatóság igazoltat, akkor nincs kecmec.

 

A kamionterminálon le kell adni az árukísérő okmányokat, aztán várni, és várni! Majd szólnak, hogy mikor és hová álljon a kocsi. Nagy megkönnyebbülés, amikor elindulhat a következő cél felé, ami ezer kilométerekre van legtöbbször. Néha az üresjárat is ésszerűtlenül sok. Egy-kétszáz kilométer nem ritkaság a következő felrakóig.

Sanyi üresen hagyta most el Zwickaut. Következő felrakó Erfurt. Ez nincs nagyon messze, a gond csak az, hogy délután havazni kezdett, feltámadt a szél. Jéna térségében már szinte araszoltak az autók. Weimar alatt van egy parkoló, talán 10 kamion fér be, nagy hó esetén kevesebb. Ide nincs is értelme kiállni, hiszen egész biztos nincs már hely. A szemközti pályán jön a hótúró gépsor, nyomukban tömött sorban özönlenek az autók, de aztán újra befújja a szél a pályát.

Egyre kevesebb a remény, hogy sötétedésig elérje a felrakót. Nincs is értelme nagyon sietni, hiszen ma már úgysem rakják meg. Az Eichenborn Nord pihenőben 70-80 kocsi is elfér, ott lenne tanácsos kiállni. Aztán ez nem is lesz kérdéses, mert nem engedik tovább menni. A parkoló teljesen tele van. Most nem szempont, hogy legyen lehetőség kiállni, az összes közlekedő soron állnak a kamionok. Véges-végig, szorosan egymás után. Mindenkit lehoznak a pályáról. Aki kinn marad, az hótorlaszt képez, akadályozza a takarítást. Úgy beszélik, reggelig egészen biztos, hogy nem szabadítják fel a pályát. Sanyi persze nem tudja mit beszélnek, hiszen az erős szélben nem látja értelmét kiszállni a fűtött fülkéből. Ha elindul a sor, akkor ő is elindul. Ez ilyen egyszerű. Nem kell senkitől semmit kérdezni. Ha éppen aludna, majd rádudálnak. Bosszankodni haszontalan dolog, attól semmi nem lesz jobb. Nem egyszer állt már napokig hol ezért hol azért. Vagy fuvarra kellett várni, vagy – mint egykor Spanyolországban – a blokád végét kellett megvárni a határ előtt. Az például három napig tartott. Ráadásul baráti potyautasa volt, aki nem nagyon díjazza a tétlenséget.

Most ráérne főzni, de nem hozott tűzhelyet. A benzinkúti shopban talán vesz is egyet, ha nem drága. Úgy néz ki, hogy legalább egy hónapig nem megy haza, addig nem élhet száraz tápon!

– Remélem, hogy a wifi működik itt a kút mellett.

Működött. Ezzel legalább eltölti az estét. Beszélget az otthoniakkal, integet a kamerába Lucusnak. Nagylány már. Tudja, hogy az ott a monitoron apa.

Erről eszébe jut, amit nemrég hallott az egyik skype-nagyiról, aki a két hónapos unokájának gügyög bele a kamerába. Az a szerencsétlen csöppség még jó, ha a képet össze tudja magának rakni, nemhogy beazonosítsa, hogy az a színes valami, ami felé odatartják a szülei, az a nagyi. Bár ennek a táv-babázásnak is meg van az előnye, mert így a mama legalább nem szól bele a fiatalok dolgába. Vagy ha mégis, nincs jelentősége. Úgyse tudja, hogy megfogadták az ajánlását, vagy sem.

– Nocsak! Gyula is fenn van a cseten.

– Cső! Meg volt már a német csaj?

– Ne tessék ilyen nyíltan rákérdezni, mert itt van a hátamnál. Még beleolvas a szövegbe. Majd azt hiszi, hogy hajtok rá.

– Mert nem?

– De

– Milyen arrafelé az idő?

– Havas. Tegnap este kezdett hatalmas pelyhekben szakadni, éjjel olvadt, napközben latyak volt, kicsit a nap is kisütött, most kezd megint havazni. Nem nagyon, de viszi a szél.

– Itt is viszi a szél, csak éppen itt nagyon esik.

– Hol van az az itt?

– Erfurt előtt nem sokkal. Kiküldtek a pályáról, nem tudom, mikor engednek tovább. Arra menjek érted?

– Talán majd a következő fordulónál. Úgy néz ki, itt maradok legalább egy hetet. Nincs itthon a gazda. Holnap megyek városnézésre, ha az idő engedi. Ezek itt felajánlottak nekem műhelyt is, faraghatom a követ akár azonnal, ha akarom.

– Ha legközelebb hazamegyek, hozzak utánad váltóruhát? Vagy akár a bútoraidat is ha kiköltözöl.

– Nem hiszem, hogy kiköltözöm. Tamás fiamat is hazahúzza a szíve. Már másodszor hagyja ott végleg Londont. Éppen most a napokban. Csomagküldővel juttatja haza a holmiját.

– Jóskával miért nem beszéltél? Azt hiszem, üresen megy úgyis haza. Vagy ha mégsem, akkor is szorítana helyet Tamásnak a furgonban.

– Erre én is gondoltam, de ne bonyolítsuk! Megszervezik a fiatalok maguknak. Megy ki hozzá a párja, és mielőtt hazautaznának, kirándulnak Nessihez Skóciába.

– Mennek szörnyet nézni?

– Voltak már a skót alföldön, a felföldet se hagyhatják ki. Igazuk van. Talán nem lesz több ilyen esélyük. Idehaza nincs semmi lehetőség, de reménykednek. Én meg megkönnyezem a honvágyukat. Tudom, Te is mondtad, hogy így ötvenen túl is kiköltöznél családostól.

– Ki hát. Csak nem tudok angolul.

– Tudom. Nagyon megmaradt bennem, amikor mondtad, hogy nagyon sok nyelven tudsz nagyon keveset.

– Ez így van. Ha azt a sokat egy nyelven tudnám, nagyon profi lennék abban a nyelvben. Lenne Angliában olyan sofőri állás, amit minden gond nélkül el tudnék látni, csak az állásinterjúra nem vagyok alkalmas. Pedig minden lelkiismeret furdalás nélkül itt tudnám hagyni ezt a létbizonytalanságot, ezt az egyik napról a másikra való megélhetést. Azt, hogy ha aránylag elfogadható fizetést akarok, ezt a csavargó életet kell élnem, amíg élek. Nyugdíjról nem is álmodok.

– Nem indul még a sor?

Sokáig nem válaszolt erre a komolytalan kérdésre, hiszen egyértelmű, hogy hosszadalmas lesz a rostokolás a hófúvás miatt. Mi értelme van egyáltalán egy ilyet kérdésnek? Aztán mégis.

– Nem indul. Közben én Ildivel is beszélek ám!

– Beszélgessetek, én meg dűlőre viszem még ma a dolgot, azt hiszem.

– Oké! Drukkolok .

 

Jól esett volna Sanyinak egy forró tea, de nem volt mivel megforrósítani. Egyre erősebb volt a késztetés, hogy megnézze, van-e egyáltalán a boltban tűzhely. Viszont egyetlen porcikája nem kívánta, hogy kimásszon a jó meleg fülkéből. Az ablakon át semmit nem látott, csak a kavargó havat. A viharos szél erősen lökdöste az egész járművet. Már-már attól tartott, hogy az üres pótkocsit feldönti. Na, de mit csináljon, hiszen fiatal még az este. Végigböngészte laptopján a filmek listáját, keresve egy olyat, amit nem sokszor látott még. Noha nem kell már tárolni a filmeket, van bőven választási lehetőség több forrásból is a Neten. Legfőbb ellenérv a filmezéssel szemben, hogy nem elég erős a hang. Nem használ fülhallgatót, a gép hangja pedig nem bírja túl harsogni az odakünn ordító szelet. Marad tehát mégis az alvás. Megtanulta már az évek során, hogy sokat tudjon aludni. Az unalmas, tétlen várakozást meg kell tanulni kezelni. Legjobb módszer az alvás. Viszont ha menni kell, akkor menni kell. Ezt a másik végletet a furgonozás során élte meg. Volt, hogy egy hétig se tudott normálisan aludni. Ha már nem bírt ébren maradni, ráborult a kormányra. És úgy próbált pihenni néhány órát. Nemegyszer arra riadt menet közben, hogy az út mellett megy, azért dobál a kocsi. Megérkezett a címre, de nem tudja, hogyan jutott oda. Nem emlékezett rá. Aztán amikor haza ment, a család nem vette semmi hasznát, mert megpróbálta bepótolni az elmaradt pihenést. Többnyire sikertelenül. Be kellett látnia, hogy ezt így nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Nem véletlenül szabályozzák olyan nagyon a kamionosok pihenését. A furgonozás éppen a kötelező pihenőidő alóli kibújás keresése. Akkor szembesül a sofőr ennek a veszélyével, amikor maga is megtapasztalja. A közlekedés veszélyes üzem, még a tökéletes reflexű, kipihent rutinos vezetőnek is. Hogyan várható el egy vészhelyzet elhárítása attól, aki szinte alszik a volánnál, miközben 130-al halad?

Most alhat nyugodtan, hiszen áll a szerelvény. Talán még holnap is. Bepótolhatja az elmúlt egy év lemaradását! A viharos szél segít álomba ringatni. Kár, hogy olyan erős a hangja, hogy még alvás közben is hallatszik.

 

Reggel hétkor ébredt. Mivel WC nincs a kocsiban, ki kellett mennie. A szél kicsit csendesedett, de még mindig hordta a havat. Lehúzta az ablakot, megláthatta, hogy az ajtó közepéig ért a hó. A túloldali szélárnyékban szinte csak az aszfaltot takarta el. Ott ki tudott mászni.

Negyedórával később ezen az ajtón kopogtak.

– Szia! – kiáltott be egy kolléga – Bemászhatok?

– Gyere gyorsan! Csukd be az ajtót!

– Béla – nyújtott kezet

– Sanyi.

Ennyi elég is a bemutatkozásból. Nem sok esély van arra, hogy találkoznak még máskor is, elég annyit tudni, hogyan szólítsa meg. Ha nem értette a nevét, az se gond, majd nem szólítja meg. Legfeljebb úgy, hogy „Te! Figyelj!”

– Régóta vagy itt? – kérdezte a vendég.

– Délután jöttem Zwickau-ból. Akkor kezdett el esni. Már magamtól is kiálltam volna itt, de nem is engedtek tovább.

– Én már délben itt álltam. Szóltak a cégtől, hogy várjak, mert még nincs meg a fuvar. Te mit viszel?

– Üresen vagyok. Ide jönnék Erfurtba.

– Üresen? Még jó, hogy fel nem lökött éjjel a szél. Igaz, én is üresen vagyok, de az kisebb kocsi, csak egy fixes teherautó.

– Neked nem is kellett volna kiállni! Ja, jól van. Mondtad, hogy fuvarra vársz. Majd még az se semmi feladat lesz, ha felszabadul a pálya, hogy innét kijussunk. Egymást érik a kamionok, a hó meg magasan beborított mindent. Még az lenne jó, ha a helyi kpm küldene valami kamionvontatót, vagy erőgépet, hogy legalább az első néhány kihúzza innét. Bár ezen még ráérünk gondolkodni.

– Igaz, még nincs is fuvarom, de azért fohászkodom, nehogy olyan helyre küldjenek, ahol hólánc kell. Szlovákiában volt alkalmam gyakorolni, van már rutinom a szerelésben, de senkinek nem kívánom. Egy fél nap alatt háromszor is felraktam. Nem bírtam felmászni az emelkedőn, felraktam. Ahogy felértem, levettem, mert nem jó, ha feleslegesen van rajta. A következő emelkedő megint megfogott, majd még harmadszor is így jártam. Akkor már le is csúsztam az útról, jó lett volna a segítség, de a rohadék szlovák, azt mondta, hogy üresen van, úgyse bírna visszahúzni. Nagy nehezen a lánc segítségével csak visszaevickéltem.

– Volt nekem is hóláncos kalandom – kapcsolódott Sanyi is a témához.

 

Ljubljana elkerülőjénél fogott meg a hó. Március végén volt, már nem tudom melyik évben, mindenki elrakta ekkorra a hólapátot. Az alagút előtti emelkedőnél sokan szerencsétlenkedtek, kénytelen voltam még az emelkedő aljában megállni. Aztán az elindulás már nem sikerült. A lejtős kapaszkodósávban csúsztam oldalra, egészen az aszfalt mellé. Mi tagadás, a gumijaimon nem voltak már meg az öntőcsecsek. Nem mostanában koptak le. Na, gondoltam, most megszívtam. Hát, tényleg meg. A kollégákat legalább nem tartottam fel, elfértek tőlem. Nincs más megoldás, elő kell venni a hóláncot. Felrakása nem nagyon fér be a kedvenc elfoglaltságaim közé nekem se, de nem volt jobb ötletem. Végül is, éppen ilyen helyzetek megoldására kell magamnál tartani. Nagy nehezen beleálltam. Nem segített. Nem bírtam elindulni. Lánccal is elkapart. Elásta magát. A lánc dobálta kifelé a kavicsot a kerék alól. Az árok is elég közel volt. Talán nagyobb esélyem lett volna, ha van difizáram, de ezen a traktoron nem volt. Hazatelefonáltam. A főnök megnézte, van-e valaki a közelben, de senki nem volt. Azt mondta, próbálkozzak még. Na, nem bánom, még egy próbát teszek. A francba! Leszakadt a lánc. Mindennek a tetejében, még a szelephosszabbítót is letépte. Hallottam, ahogy süvített kifelé a levegő.

 

A megváltásra 3 órát kellett várni. Jöttek a szlovén „kpm-esek”. Egy üveg borom bánta, de úgy voltam vele, ez legyen a legnagyobb baj. Sajnos nem ez volt. Elkísértek a benzinkútig, de ekkora már este lett. Úgy gondoltam, egyszerűen megoldom a kerék gondomat. Egy szeleptűt becsavarok, felpumpálom, és már tűzök is tovább. Mindenek előtt le kell venni a kereket, mert ugye a tű a belső szelepbe kell. Mindezt persze szakadó hóesésben. Leszedtem a csavarokat, de a kerék nem akart lejönni.

– Ilyennel már én is megszívtam – vágta közbe Béla, de Sanyi nem hagyta, hogy átvegye a mesélést, folytatta tovább.

– Itt jutott eszembe, hogy talán annak a török kollégának van igaza, akinek a kamionján még satu is volt. Jó lett volna legalább egy méretes pajszer. Sikerült kalapácsot kölcsönözni, egy lengyel kollégától, de így se jártam sikerrel. Két csavar vissza, motor be, nagy gáz, nagy fék, padkára fel! Nem egyszer. Végül meglazult. Tévedés azt hinni, hogy sokkal beljebb voltam ezzel a sikerrel. A szelep is sérült, nem tudtam mibe beletenni a tűt.

– Nem volt pótkereked?

– Az már régen nem divat. Legalábbis annál a cégnél. Azóta már meg is szűntek, úgy tudom. Na, gondoltam, ezt már nem úszom meg segítségkérés nélkül. Mondanom se kell, hogy nem vagyok perfekt szlovén. Bementem a benzinkúthoz, eltáncoltam mi a helyzet. Le is rajzoltam, mi van a szeleppel. A kutas megértette, hívott nekem egy céget, ahol magyarul beszélnek.

– Még szerencséd volt.

– Gondolod? A telefon túlsó végén nem volt túlságosan készséges a hölgy. Kivonul a gumiszerelő, de nem lehet készpénzzel fizetni. Tankoló kártya, vagy bármi más fizetési garancia kell!

Emlékeztem még rá, mi az a tankoló kártya, de nálunk már rég nem volt divatban.

– Odaértél a lerakóra időben?

– Dehogy. Reggel nyolcra kellett volna megérkeznem a cuccal, de erről már így, szó nem lehetett. Innét még kellett egy egész műszak, vagyis egy nap. Legjobb esetben is legfeljebb reggel nyolckor remélhettem, hogy tovább indulhatok. Nem mondom, hogy nem bosszantott a dolog, de ez már esélytelen volt. Semmiképp nem tudtam volna időre leszállítani, ha a fene fenét eszik is. Reggelig nem is volt más dolgom, mint kipihenni magam itt, ha már így jártam.

– Aztán honnét kaptál segítséget? Ment végül valaki a cégtől? Vagy magadra hagytak?

– Reggel elindultam a traktorral a városba, hogy keressek gumiszerelőt. Nem is kellett nagyon keresni, mert ahogy lekanyarodtam a pályáról, megláttam a Scania szervizt. Addig nem is tudtam, hogy ott van, pedig sokszor jártam ezen az úton, hétvégét is töltöttem ebben a pihenőben néhányszor. A belső kerekem nagyon oda volt sülve, kínlódtak a levétellel, de fél óra alatt megcsinálták. Este ötre érkeztem Milánóhoz. Másnap reggel lefejtettek. Gondolom, a cégtől bevasalták a 300 euró kötbért.

 

Egy barátomat hívtam erre az útra hazulról, hiszen úgyis ráér. Jobban járt, hogy nem jött.

Elképzelem, hogyan viszonyult volna a helyzethez. Korábban éppen akkor volt velem, amikor Spanyolországban kamionos blokád volt. Azóta is emlegeti, hogy ott már én is ideges voltam egy kicsit, pedig az már nagy szó.

 

Béla elég sokáig leragadt. Mesélt még néhány sztorit az élményeiből. Örült, hogy van kinek elmesélni az élete történetét. Volt korábban svédországi bázisú román cégnél. Rendszeres fuvarjai voltak Hollandiába, meg vissza. Vagy repülővel utazott haza, ami elvitte az egyébként jó fizetésének jelentős részét, vagy valahol Hollandiában váltottak a kollégával, s a leváltott, személykocsival ment haza. Évekig ment ez a taposómalom. Nem szeretett ő se konvojban járni, mert nem látta semmi értelmét, hogy más sofőrökkel egymáshoz igazodjanak. Teljesen mindegy, hogy ki megy előtte, vagy mögötte a sorban. Menet közben úgyse tudnak kapcsolatot tartani. Elég annyi, ha ragaszkodnak egymás társaságához, hogy támpontokat, pihenőket határoznak meg, ahol majd dumálnak, legfeljebb főznek egy jót. Megbeszélik, hogy majd a kompnál bevárják egymást. Ebbe persze a fuvarirányítónak is van beleszólása. A másik ellenérv a konvojjal szemben, hogy meg van adva az érkezési időpont, meg van határozva a sebességhatár, amivel lehet hozni a menetidőt. Nagyon sokan mégis megkockáztatják a gyorshajtást, teljesen értelmetlenül. Ha Béla vezette a konvojt, akkor a többiek türelmetlenkedtek, ha a sor végén haladt, akkor pedig lemaradt. Így egyszerűbb volt, egyedül menni. Ha társaságra vágyott, a hajón lehetett társasági életet élni, hiszen négy óra volt egy átkelés. Abba belefért.

Egyik télen, Svédországban, a kikötő közelében egy lefagyott körforgalomba becsúszott, s ezzel két személykocsit tört totálkárosra. Egyébként is elege volt már ebből az életből, de ez adta meg a végső lökést, hogy kiszálljon. Kiszálljon addig, amíg meg nem öl valakit. Ez ugyan nem egy meggyőző érv, mert halálos kimenetelű balesethez nem kell Svédországban kamionozni, az otthon, kis kocsival is megeshet.

Otthon mégsem talált a sofőrködésen kívül más lehetőséget. Így ült ismét nyeregbe, de most csak teherautót vezet. Noha ennek nagy hátránya, hogy kevésbé lakható, mint egy kamion.

 

A tanya

 

Amit első találkozáskor érdemes volt megbeszélni, azt hiszem meg is beszéltük Tomas-al. A továbbiakban a tanyát kell megnéznem, és keresnem követ, venni a munkához szerszámokat. Egyelőre nem kell túlzásba vinni a beruházást, elég annyi, hogy néhány mintát el tudjak készíteni.

– Elmenjünk most a tanyára? – kérdezte Roze-Mari.

– Messze van? Ha belefér még a délutánba, akkor menjünk! – válaszoltam a kialakult helyzettől felvillanyozva.

Sok volt hirtelen feldolgoznom, amiket most hallottam az elmúlt negyedórában. Zakatolt az agyam, már szinte kezemben volt a véső és a kalapács. Egyértelmű, hogy mielőbb látni szeretném a leendő telephelyemet.

– Azt gondolom, semmi akadálya, hogy azonnal odamenjünk. Elmondom Tomasnak, aztán indulhatunk is.

Hosszasan beszélgettek, amiből semmit nem értettem, ráadásul még úgy is viselkedtem, mint hasonló esetben szoktam. Igyekeztem nem odafigyelni, mivel nem rám tartozik. Ebben persze az volt a vicces, hogy ha nagyon figyelek, akkor sem értem őket.

– Mondja a testvérem, hogy várjuk meg a feleségét, ő is jön velünk. Tudod, ők is ott laknak a családi birtokon. Együtt jöttek el, és a sógornőmnek most nincs autója.

Elköszöntünk és indultunk a kocsihoz. Roze-Mari összefutott egy ismerőssel, akivel kénytelen volt megállni beszélgetni. Javasolta, hogy várjam meg a kocsinál. Majd oda fog jönni a sógornője is.

Így mi mást tehettem, ott tébláboltam a parkolóban. Bámultam a kocsikat, mint szoktam, ábrándoztam, melyiket szeretném. Még válogattam is köztük, mintha megtehetném.

Aztán olyan gyönyörű lábakat láttam közelíteni, hogy egy ideig eszembe se jutott magasabbra emelni a tekintetemet. Parányi csizmácska, fekete harisnya, de valami eszméletlenül tökéletes lábakon. Néha látni az utcán alulöltözött hölgyeket, akik nadrágként viselik a harisnyát. Erre gondoltam most is, de farzsebek voltak a formás fenekén. Egy árnyalattal szélesebb csípőt ugyan el tudtam volna képzelni, de így is tökéletes. Rövid, karcsú szövetkabátja alig ért a derekán alul. Nyakában pomponos zsineggel felkötött szőrmegallér, fején prémvadászkucsma. Alóla szépen megfésült egyenes szálú világosbarna haja omlott a szőrmegallérra, s még így is leért a háta közepéig. Finom arcvonásait elegáns vonalú szemüveg tette még vonzóbbá, s mindennek szépségét hatalmas sötét barna szemei emelték tökélyre. A látványba csupán válltáskája rondított bele. Nekem feltűnt hogy ugyanannál a kocsinál állt meg, amelyiknél én, de nem tudtuk egymásról, ki a másik, így csak álldogáltunk egymás mellett, mint egy buszmegállóban. Abban az irányban állt, amerről Roze-Marit vártam, így talán nem volt annyira feltűnő, hogy bámulom. Mert kár lenne tagadni, hogy nem tudtam nem bámulni.

Aztán megérkezett, akire mindketten vártunk. Bemutatott bennünket egymásnak Helgával, s beültünk a kocsiba, Szívesen átadtam volna az anyósülést, de ez a fiatal gyönyörűség ragaszkodott a hátsó üléshez. Azt eddig is tudtam, hogy Roze-Mari nagyon jó társalgó, de most mégis meglepett a folyamatos beszédével. Anyanyelvemen nekem se nagyon van szégyellnivalóm e tekintetben, de a mostani csevelyhez nem tudtam hozzászólni. Így nekem csak a táj nézegetése maradt.

Nem mentünk be a városba, hanem a hegyoldalban vezető 49-es főúton haladtunk dél felé. Az irányt természetesen nem ekkor állapítottam meg, hanem még korábban, amikor a térképpel barátkoztam. Szép ez a kicsi város. Az A3-ról láttam már többször is, és korábban Munkácshoz hasonlítottam. Valójában ez a hasonlóság annyiban merül ki, hogy a város közepén áll egy kerek hegy, amire a várat építették. Ez a vár, nem egészen olyan, mint ahogy korábban a várakat elképzeltem, hiszen ennek nem látni a köveit. Még a külső falak is be vannak vakolva, és sárgára színezve. Azt hiszem ez német hagyomány. Elnéztem korábban, hogy innét nyugatabbra, (Belgium, Hollandia, a brit szigetek) mindent téglával burkolnak. Itáliában pedig a kőfalat hagyják szabadon sokszor még benn a szobában is. Na, ennyit az építészetről!

 

A család tanyája nem volt messze a várostól. Kicsi völgyben húzódott meg, de mondhatnám inkább lágy vonalú dombhajlatnak. Körül rajta szántónak gondolom a dombokat. Bár a hó alatt nem látszott miként van megművelve, de ehhez hasonló, traktorral jól járható földeket a németek nem hagynak meg legelőnek. A legelő inkább az angol tájat uralja. Amikor láttam, a történelmi tanulmányaim jutottak eszembe az újkor hajnaláról, amikor 1640 körül elüldözték a parasztokat a földjeikről, mert kellett a gyapjútermeléshez a juhoknak a legelő. Ez már több mint 350 éve történt, de táj ma is olyan. Alig láttam dél Angliában szántót. Mindezt csak zárójelben jegyeztem meg, hiszen ez itt nem Anglia, hanem a Rajna vidék. A tanya előtt húzódó út az erdőt választja el a családi gazdaságtól. A környéken elég sok az erdő, mint ahogy a tájegység neve is utal rá. Igaz, errefelé sok tájat neveznek erdőnek. Útjaim során átkeltem már a cseh erdőn, a bajor erdőn, a bécsi erdőn, a napos erdőn, és itt vagyok most a nyugati erdőben. Eredeti nyelven romantikusabban hangzik, de magyarul ezt jelenti.

A bekötőút két oldalán, a szükségesnél nem nagyobb lakóházak állnak. A járdáról csak a küszöböt kell átlépni ahhoz, hogy bejussunk, nem kell lépcsőt mászni. A lakószint a mi szemünkben így inkább még alacsonynak is látszik, de belépve egyáltalán nem nyomaszt a mennyezet közelsége. Az aránylag alacsony falakon inkább a tető tűnik nagynak. Mint az ablakok méretezéséből gondolni lehet, a padlástérben is lakószobákat alakítanak ki. Mint később elmondták nekem, a bal oldali ház a szülőké, a jobb oldaliban lakik Tomas és Helga, két kicsi gyerekükkel. A házak mögött, szellős beépítéssel emelték a gazdasági épületeket. A tehénistállót, a pajtát, a gépszínt, s ehhez kapcsolva a műhelyt. Ezek mind nagyobban a lakóházaknál. A gépműhely végében áll a legkisebb épület, amit elsőre cselédháznak gondoltam, aztán be is igazolódott a sejtésem. Itt szállásolják el a két török munkást, akik nem laknak itt állandóan, csak ahogy a munka megkívánja. Koblenzből járnak ki autóval felváltva, néha együtt. Vagyis nem cselédház ez, inkább munkás pihenő.

Az öreg gazda végigkalauzol az egészen. Roze-Mari is kísér bennünket, hiszen nélküle nem értjük egymást a papával. Helga nem jön, és ezt nagyon sajnálom, hiszen szívesen elgyönyörködtem volna benne. Mivel semmi dolga a mi üzletünkkel, így érthető, hogy el is köszönt tőlem azonnal, ahogy megérkeztünk. Nem kizárt, hogy kevéssé talált engem vonzónak, mint én őt. Na, de nézzél már tükörbe Gyula! Mit látsz? Egy ráncos, szőrös vénembert. Az a harmincéves, feltehetőleg boldog házasságban élő szép fiatalasszony ugyanezt látja, csak éppen tükör nélkül. Bizonyára öregebb vagyok az apjától is. Már az is csoda, hogy Roze-Marinál van esélyem, ne legyek telhetetlen! Ha fiatal koromban nem hajkurásztam a nőket, most már késő elkezdeni.

 

Az öreg gazdát olyan nyolcvan körülinek gondolom, de jól tartja magát. Határozott, erős a kézfogása. Szikár ember, szinte érzem kezében a csontokat. Mint a lánya elmondta, a törököket nem csak dirigálja, hanem együtt dolgozik velük a jószág körül. Vezeti, szükség esetén javítja a traktorokat is. Benézünk az istállóba. Lánya tolmácsolásában megkérdi tőlem, hogy paraszti környezetből jöttem-e, s mivel nemleges választ kap, csak az ajtóból tekintjük meg a teheneket.

Engem leginkább a műhely érdekel, amibe a kőfaragó asztalt állíthatom be. Bár nem is nagyon kell itt rendezkedni, hiszen egy robusztus vasasztal áll a fal mellett, ami nekem tökéletesen megfelel. A gerendázat is kedvez az emelő felfüggesztésének. Ha netán nagyobb darab követ kell mozgatni, ne kelljen segítséget kérni. Vannak polcok, vasszekrények, a világítás is megfelelő. Csak kéziszerszámok kellenek, meg a por miatt kell a műhely többi részétől elszeparálni. A kompresszort majd szükség esetén kölcsön kérem.

Repesek a boldogságtól, hiszen ez a hely tökéletes a számomra. Már csak azt kell elérnem, hogy a szükséges szerszámokat valaki megfinanszírozza nekem, aztán majd a termékeimmel kiegyenlítem a tartozásomat. Mindezt persze most nem is merem szóba hozni, nehogy egy kedvezőtlen válasz elrontsa a kedvemet. Bizonyára Tomas-t kell majd meggyőzni a pénz befektetéséről, hiszen ő fogja az egészet értékesíteni. Azt hiszem, bízik az üzlet sikerében, tehát nem gondolom, hogy aggódnom kellene. Nem utaztam ide feleslegesen.

Alkonyodik, mire körbejárjuk a tanyát. Az öreg gazdasszony még beinvitálna egy teára, de nem fogadjuk el. Roze-Marival csak az ajtóban beszélgetnek, de olyan sokáig, hogy közben két csésze teát is elszürcsölhettünk volna. A gazda ott is hagyja a társaságot, mert neki még dolga van.

Beülünk immár kettesben a kocsiba, s rajtam pajzán gondolatok uralkodnak el. Aztán elhessegetem, hiszen messze még a lefekvés ideje.

– Úgy láttam, – kezdtem a látottakat kielemezni – hogy a papának csalódást okoztam azzal, hogy nem érdeklődtem az állatok iránt.

– Én is úgy láttam, de ne törődj vele!

– Pedig ha magam nem is gazdálkodtam soha, gyerekkoromból vannak emlékeim a tehenészetről. Apu még elletőben is dolgozott.

– Hol dolgozott?

– Tudod! Ott születnek a kis bocik. Szerettem simogatni a homlokukat. Azok pedig igyekeztek nyalogatni a kezemet. Az ujjamat olyan erővel szopták, hogy alig bírtam kihúzni a szájukból. A másik végüket nem szerettem.

– Az büdös volt? – nevetett nagyot az asszony.

– Amit a felnőtt marha pottyant, az sem éppen illatos, de a kicsiké iszonyatosan rossz, savanyú szagú. Gondolom azért, amiért kizárólag tejet fogyasztanak. A széna illatából biztosan marad még egy kicsi, mire keresztüljut az állat szervezetén – kezdem magyarázni a hülyeségemet, s amikor értetlenül felém néz, kacsintok hozzá egy aprót, hogy vegye a lapot. Nem biztos, hogy érti.

– Apu szerette a habos tejet – folytatom a visszaemlékezésemet – kiválasztott egyet a legjobb tejet adók közül, és azt kézzel fejte. Nem keverte össze a gépben a többivel. Felkötötte magára az egylábú széket, fogta a zsétárt, vagy nevezzük fejővödörnek, ha nem érted ezt a szót, vitte magával a bádogot, bögrét, füles poharat…érted mit? És azt megmerítette a habos meleg tejben. Rengeteg tejet meg tudott inni. Én nem szerettem a meleg tej szagát, inkább a hűtött tejet ittam csak.

– Jó lett volna, ha ezeket elmesélted volna a tanyán a faternak. Örült volna neki.

– Majd legközelebb. Remélem lesz legközelebb.

– Micsoda kérdés ez? Hogyne lenne? Holnap még dolgom van, te majd addig sétálsz a városban, mint mondtad, de…milyen nap is lesz…csütörtökön elmegyünk Koblenzbe, keresünk követ, hogy kezdhess faragni. Majd a faternak készítesz egy ugyanolyan vázát, mint nekem Tapolcán. A továbbiakat pedig majd intézi az öcsém. Hoztok sok követ, hogy legyen miből dolgoznod. Meg lehetne nézni itt, a Tomas boltjuk közelében. Ott is van kőbánya. Nem tudom az jó lenne-e.

– Először szerszám kell!

– Vesztek azt is. Tomas fogja tudni, mi kell. Ne aggódj! Na, itthon is vagyunk.

– Szerencsére, mert már megint zuhog a hó. Reggel talán ki se tudunk jönni a házból. Majd kérek egy laptopot. Megnézem, tudok-e Sanyival kommunikálni. Ugyan hol lepte be a hó?

 

Alig mentünk be a lakásba, máris jött valaki utánunk. Az unoka törtetett befelé, mint vaddisznó a kukoricásba. Mögötte egy fiatal nő, akit nem ismertem, bár nem kizárt, hogy tegnap este láttam az udvaron. Akkor ott elég sokan voltak. Fridrich bemutatkozott, de a felesége szóba se került akkor. Végigmértem, de nem találtam benne semmi vonzót. Nagyon átlagos. Nincs mit bámulni rajta.

– Grosmutter! – rontott be a kissrác, és olyan lelkesen újságolt valamit, hogy közben kapkodnia kellett a levegőért. Én persze egy szavát se értettem, mert nem elég, hogy németül mondta, de nagy valószínűséggel még selypített is egy kicsit.

Ahogy engem észrevett, kissé megszeppenve húzódott a mamájához, és valamit súgott neki.

– Nem kell súgni kisöreg! – mondtam neki mosolyogva, hiszen akkor sem értem, hogyha hangosan mondod.

Roze-Mari nevetve beszélt a kicsihez, majd felém fordult és elmondta mit beszéltek, hogy mondta neki, ne féljen tőlem, de a kicsi azon van megdöbbenve, hogy nem tudok jól beszélni.

– Hóembert akar építeni. Kimenjünk egy kicsit?

Hó alól

 

Béla legalább egy órát vendégeskedett a DAF komfortos fülkéjében. Bár valójában csak üldögélt az anyósülésen, ami magában semmivel nem komfortosabb az ő teherautójánál. Annyira nem barátkoztak össze, hogy Sanyi felajánlotta volna „ugyan dőlj le egy kicsit az ágyra”. Inkább már unta a vendéget, de nem küldte el. Pedig van az a helyzet, amikor már fáj a türelmetlenség, amikor küzd önmagával az ember, hogy szóvá tegye az egyre idegesítőbb helyzetet, amikor már megfeszülnek az izmai az önmegtartóztatástól. Ilyen helyzet inkább akkor alakul ki, ha semmiképp nem akarunk tiszteletlenül szólni a másik emberhez. Ha mindenáron tarjuk magunkat ahhoz, hogy nem sértjük meg se azzal, hogy otthagyjuk, se azzal, hogy elküldjük. Sanyi híresen türelmes ember, de van olyan helyzet, ami már neki is sok.

– Menni kellene, néznék a boltban valami tábori tűzhelyet, mert még egy teát se tudok főzni – jutott eszébe a megoldás. Egyébként is fontolgatta ezt a körülnézést, csak az ítéletidő tartotta vissza, de most éppen kapóra jött. Legalább kirakja a vendéget.

– Nekem van. Áthozzam?

– Attól nekem még nem lesz. Ha kiszabadulunk, én megyek a felrakóra. Nem hiszem, hogy ugyanaz lesz a fuvarunk.

– Na, én meg akkor megyek – vette észre magát a vendég – megnézem, hogy alakul a helyzet. Már alig esik. Csak valami apró csillámok szállnak, de lehet, hogy azt már csak a szél kapja fel. Az se nagyon fúj már. Nem tudod, vannak-e más magyarok?

– Honnét tudnám? Ki se látok a fülkéből.

 

Béla végre elment, Sanyi felöltözött, fejére húzta a kapucnit, és megpróbálta mielőtt elérni a benzinkúti boltot. Az épület közvetlen közelében a dolgozók már sokadik alkalommal takarították el a havat, de most már van is valami eredménye.

Odabenn meglepően sokan tartózkodtak. A bár rész akár zsúfoltnak is volt mondható. A sofőrök közt akadt néhány, kockás polár kabátban. Na, ezek biztosan magyarok A zsivajból ugyan nem hallott ki magyar szót, de megismeri az ember a fajtáját. Nem is közelít feléjük, nehogy még el akarjanak neki adni valamit.

Talált mini gáztűzhelyt. Nem nagyon volt megelégedve az árával. Angolban már 10Ł-ért lehetne kapni. De hát most nem ott van. Itt kell megvenni, vagy legközelebb elhozni otthonról. Főzni viszont most kell, hiába nyavalyog, ha nincs mivel. Béla ugyan most kisegítette volna, de inkább ne segítsen! Már elég nagy mozgás volt a kamionok körül, próbálták ellapátolni a havat annyira, hogy legalább meg tudjanak mozdulni. Hiábavaló munka volt ez, hiszen egymást érték a kocsik, nem volt hová félrelapátolni a havat. Majd ha a kijáratnál valaki elindul, akkor lehet küzdeni, addig értelmetlen. Tíz óra körül érte el őket a géplánc, így a pálya elméletileg már felszabadult. Addigra Sanyi meg is ette a zacskós levest, amit próbaképpen főzött az új szerzeményén.

 

Szerencséjük volt, mert a németek küldtek ide kamionmentőt, meg tolólapos Unimog-ot. Délre kiürült a parkoló. Lassú volt ugyan a forgalom, de legalább haladt. Harminc kilométerre volt a céltól. Azt írta a GPS, hogy 20 perc, de most ehhez még hozzá kellett adni legalább 100 percet, a lassú haladás, a torlódás, valamint a cél közeli industria útjainak a letakarítására való várakozás miatt. Vagyis délután kettőre érkezett meg a felrakóra. Elméletileg még megrakhatták volna, hiszen ezekben a raktárakban késő estig is dolgoznak általában. Bár, Párizsban volt már olyan, hogy az ebéd utáni műszak annyiból állt, hogy két kamiont leszedtek. Háromkor már úgy kellett a parkolóba szaladni a dolgozók után, hogy legalább a rakomány megtámasztására rendszeresített végelzárót visszaadják. Ha történetesen, akkor nem egy, hanem két portugál tolakszik elé, várhatott volna másnap reggelig. Mint ahogy most is, mert nincs itt még a rakománya. Nem itt raktározzák, hanem valahonnét hozzák. Ebben már megint valami furfang lehet. Nem egyszerű ám ez a kereskedői munka sem. Néha megutaztatják a cuccot oda-vissza, és ebből lesz a pénz. Ehhez persze a sofőrnek semmi köze. Ha várni kell, hát várni kell. Lehetőleg olyan helyen, ahonnét egy esetleges újabb hófúvás esetén könnyű kiszabadulni.

Most aztán ráérne főzni, ha már van gázrezsója. Jó lenne néhány szem krumpli! Ráérne vásárolni, de itt semmi nincs a közelben. Talán, ha leakasztaná a pótot! Szólóban bemehetne a városba. Ez ugyanis még nem a város, csak egy külterületi ipari park.

 

Repülőgép húzott el a feje fölött. Úgy látszik, már a közeli repteret is letakarították. Béla jutott eszébe, aki Svédországból repülővel járt haza, amikor letelt a műszakja. Innét is haza lehetne repülni. Talán ha Mezőkövesd fogadna gépeket, még meg is gondolná, de Pest, vagy Debrecen még nem otthon van. Na, meg egyébként sem időszerű a hazautazás, hiszen még csak harmadik napja dolgozik. Mennyivel jobb lenne most otthon üldögélni a trafikban, és várni a vevőket. Este meg mehetne haza a családhoz! Bár mondják a hírekben, hogy milyen sok trafikot kirabolnak. Már félnek az eladók. Talán be kellene készíteni valami sporteszközt. Baseballütő, vagy sportpuska…

Na, akkor mi legyen a mai program? Még egyszer bemegy az office-ba érdeklődni. Azt mondja a német, hogy „filight morgen”. Tehát ma már nem.

Elő a laptopot, és kezdődhet a virtuális városnézés! Beírja, hogy krumpli? Először „múzeum”. Na, ez jó. Azt írja, hogy history, meg technik. Hol is? Ja, a közelben. Úgy értve, hogy közeli városokban. Én úgy gondoltam, hogy ami gyalog elérhető. Beírom inkább a krumplit: „lidl”. Hol is? Négy és fél, a másik öt kilométer. Akkor gyerünk! A szél se fúj, a hó sem esik, az utak el vannak takarítva. A pótot itt hagyom, nem sokból tart kiállni alóla. Nem kell tartani attól se, hogy lehajlik az eleje, mint amikor tele volt krumplival, és úgy kellett a parkolóban hagyni. Milyen jó lenne most abból egy fél zsákkal! Igaz, akkor sem adtak belőle a dél-alföldiek, pedig nem utasítottam volna vissza.

– Ich komm zurick heute. Ein urh – kiáltott oda a csodálkozó raktárosnak.

Rakja össze magának, hogy értse!

Guten night

Semmi kedvem nem volt ugyan kinn fagyoskodni az udvaron, nézni amint rohangálnak a hóban, de ezt nem mondhattam a vendéglátómnak. Egy félórát ki lehetett bírni. Még segítettem is höndörgetni a havat. Közben eszembe jutott egy gyerekkori hóemberépítés. Vesszőseprőt szúrtam a hóember oldalába, piros zománcozott serpenyőt (talán a kutya edénye lehetett) tettem kalap gyanánt a fejére. A pincéből két kis darab szenet hoztam föl a szemének, de sárgarépa nem volt a pincében. Anyu kért egyet a szomszédból. Ez nem egy különleges dolog, de én ezért mégis olyan hálás voltam, hogy ötven év elteltével is emlékszem rá.

A kezdeti kelletlenség után egészen belemelegedtem a hóemberépítésbe. Előfordul néha, hogy erőt kell venni az embernek saját magán, kényszeríteni arra, hogy jól érezze magát.

Volt már rá példa.

Régóta vágytam már bowlingozni, de amikor baráti körben elhatároztuk, kedvetlenül álltam rá, mert rossz szokásomhoz híven azt számoltam, mennyibe fog kerülni. Néhány gurítás után elkapott a versenyszellem, s noha semmi tétje nem volt, olyan jóleső izgalom töltött el, hogy el sem akartam hinni. Igaz, ez nem hit kérdése. Így volt. És jó volt. Mint ahogy most is jólesett ez a kis családi program a két német asszonnyal és a kiskölyökkel.

 

Kimelegedve, és kipirult arccal mentünk fel a lakásba. Éreztem is magamon a nemi jelleget, amint levetettem a ruhámat. Ma már meg kellene fürödnöm, de ki mossa meg a hátamat?

– Készítek valami vacsorát – ajánlotta fel a ház asszonya.

– Addig megnézhetném a leveleimet?

– Na ja. Persze. Ott a gép, kapcsold be nyugodtan.

Elhelyezkedtem a kanapén, kisasztalra a laptop és máris úgy éreztem magam, mint otthon. Annyi különbséggel, hogy itt oda láttam a konyhában szorgoskodó asszonyra.

– Belepte a hó a barátomat. Kiállították a pályáról.

– Akivel tegnap jöttél?

– Hazulról Regensburgig. Ez a furgonos, aki ide hozott, ott cserélt vele. Akit mondok, ő átült kamionra, és valahol Erfurt közelében van behavazva. Jobb, hogy nem vagyok vele. Most ott tétlenkednék. Vagy beszélgetnék vele.

– Most is azt teszed.

– Igaz, de ha ott lennék, még borozgatnánk is.

– Mi is borozhatunk! Jaj, de nem szereted a Rajnait.

– Jó lesz az, ha elég zsíros a vacsora.

– Megnézem, Fridrichnek biztosan van valami más.

– Dehogy nézed! – fogtam meg a karját, mert amint mondta, már indult is.

Arra számítottam, hogy ettől a közvetlen érintéstől, majd izgatott leszek, de nem ez történt. Egy délutáni közös program után úgy viszonyultam hozzá lelkileg, mintha barátok lennénk. Már a testét se bámulom, hiszen beszélgetünk, s olyankor az arcát nézem, néha ugyan elkalandozik a tekintetem, de nem kell azon izgulnom, hogy rajtakap a bámuláson, hogy csorog érte a nyálam. Bár nem is csinálok belőle titkot, hogy vágyom rá. Felesleges erőfeszítés lenne, hiszen tudja úgyis.

Asztalhoz ültünk. Megvacsoráztunk a terülj, terülj asztalkáról, majd megittuk az újabb üveg Rajnait. Már nem volt olyan szörnyű, mint tegnap. Vagy hozzászoktam, vagy ez másmilyen volt. Talán az utóbbi. Mint ínyenc borkóstoló, tudom, hogy ugyanaz a fajta is más ízű, ha nem ugyanott termett, ha nem ugyanazon körülmények közt forrt borrá, ha máshol, máshogyan tárolták.

Most erről meg a patikusunk jutott eszembe. (nekem mindenről eszembe jut valami, vagy valaki) Úgy hozta a véletlen, hogy egy asztalnál ettünk, ittunk a falunapon. A korábbi borverseny bormintáiból kínáltak bennünket, és ott is tapasztaltam az előbbieket. Vagyis, hogy minden bor másmilyen, még ha ugyanolyannak kellene is lennie. A korábbi polgármesterünk pincéjéből hozták a nap zászlós borát, nekünk is odakészítettek egy-egy pohárral. Megkóstoltuk, de egyikünknek sem ízlett. A gazda, amikor arra járt, megkérdezte, hogy ízlik-e? A patikárius nem akarta megbántani, így inkább azt lódította, hogy még nem kóstolta.

Na, én viszont most megkóstoltam a második pohárral is, és egyre elviselhetőbbnek találtam. Ez a nő képes lesz hozni még egy másik üveggel, ha ez elfogy. De semmi gond, tudom én, hogy mikor elég. Olyankor már elcsurog a pohár szélén. A gyomrom is jelez mielőtt a fejembe szállna.

– Akarsz egy kis zenét? – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, bekapcsolta a TV egyik zenecsatornáját.

– Keressünk magyar muzsikát inkább?

– Nem kell! Nem kell, hogy értsem a szövegét! A magyar dalokét se tudom, hiába értem a szavakat. A zene érzelmeket generál szöveg nélkül is. Nem érdekes, hogy miről akar szólni a szerző.

Hallgattuk a zenét, néztük a hozzá készült klipeket, borozgattunk, és mindezen túl még beszélgettünk is. Nem tudom miről, csak azt, hogy miről nem. Nem volt szó a kőfaragásról, a városnézésről, az elmúlt délután megélt dolgokról, a leendő közös bizniszről. Aztán amint a kanapé támlájára fektettem a karomat, hónaljból megéreztem a saját erős nemi jellegem bukéját. Uramatyám! Én büdös vagyok. Így kezdek itt udvarolni? Büdösen? Aztán beleszimatoltam a levegőbe, hogy az asszony izzadságát érezzem, hiszen odakünn az udvaron ő is erősen kimelegedett. Nem éreztem. Talán, ha közelebb hajolnék. Bizonyára a bor rontott a szimatomon. Ekkor körbehordoztam a szobán a tekintetemet. Az órát kerestem, mintha nem lenne most teljesen mindegy, hány óra.

– Késő van. – mondta az asszony – Az órát keresed?

– Meg kellene fürödnöm!

– Odafönn, a két szoba közt. De hiszen már tudod. Készítek neked törölközőt.

 

Felmentem, megfürödtem, majd le is feküdtem aludni, de az ajtót résnyire nyitva hagytam. Roze-Mari is megfürdött, hallgattam a víz csobogását, füleltem minden neszre, így tudtam, mikor végez.

Megint eluralkodott rajtam az a feszültség, amit tegnap este éreztem, mert arra gondoltam, hogy a mai estét már nem szabad elszalasztanom.

– Jó éjszakát Gyula! – köszönt be a résnyire nyitott ajtón, de nem hallottam a távolodó lépteket.

– Roze-Mari!

– Tessék?

– Bejönnél?

Attól féltem, majd megkérdezi, hogy miért. Nem kérdezte. Bejött, leült az ágy szélére.

– Betakarjalak? Vagy adjak jóéjszakát puszit?

– Inkább a puszit választanám – ültem fel, félrehajtva a takarót. A puszihoz valahogy nem jó szögben ült, így inkább egy ölelést kezdeményeztem. Már a vállán is kellemes fogás esett, de aztán inkább a derekát öleltem át. Meglepett kissé, hogy alig érem át. Erősen magamhoz szorítottam, s egy rövid ideig úgy éreztem, nem vagyok képes lazítani a szorításon. Amikor mégis sikerült, puszilgatni kezdtük egymást, míg el nem kapott mindkettőnket a hév. Bebirkóztam magam mellé. Egyik karom a háta alá szorult, másikkal a mellét fogtam óvatosan marokra. Éppen jó a mérete. Éreztem a forróságot a tenyeremen, a hálóingen keresztül is, de aztán közös erővel megszabadultunk ettől a felesleges ruhadarabtól. Kezével a mellemet simította, majd lassan, de határozottan haladt lefelé, egészen az ágyékomig. Aztán ott megnyugodott, miután megtapasztalta, hogy nincs vele a kezének semmi dolga. Ha súlyra nem is, de terjedelemre ő az erősebb, így felül kerekedett rajtam. Térdeit felhúzta, combját a csípőmhöz szorította. Karomat kinyújtva markoltam a fölém terpeszkedő széles fenekét, amely lassan ereszkedett lefelé. Meredten vártam, míg a legforróbb ponttal eltalálta kéjrudamat. Hangos sóhajjal nyugtázta, hogy célba ért. Lassú, ritmikus mozgását hangos nyögésekkel kísérte, mint aki már hosszú idő óta nem érzett hasonlót. Egyre fokozta a ritmust, majd hirtelen megállt. A tetőablakon beszűrődő gyér fénynél láttam, ahogy összeszorította erősen a fogait, majd lassan elernyedt. Újból kezdte a hintázást, amely ismét felgyorsult. Minden mozdulatot nyögésekkel kísért. Ismét felgyorsult, ismét megállt, fogait erősen szorítva. Amikor kissé lenyugodott, egyik lábát kinyújtva eldőlt, de ügyelt arra, nehogy kicsússzak belőle. Hátára feküdt, lábait magasra emelte, majd a vállaimra rakta. Várt. Na, akkor most én játszadozom kedvemre, gondoltam. Ő is így gondolta. Úgy tűnt, mintha pihenne. Egy darabig nem szólt egy hangot se. Úgy tett, mint aki alszik. Aztán éreztem, hogy az eddiginél is forróbb lesz, s akaratlanul lüktet és szorít. Apró sikolyok törtek fel ajkairól, majd az egyre erősödő szorítást hangos kiáltás kísérte. Valamit németül kiáltott, de csak annyit értettem, hogy „Got”. Aztán lábaival erősen szorítva arra kényszerített, hogy mozdulatlan maradjak. Amikor engedett a szorításon, kiszabadítottam magam. Lejjebb csúsztam, lábait kinyújtva hasra fordítottam. Kissé megemelte a fenekét, s ekkor láthattam teljes valójában, hogy mekkora. Kissé terpesztett, hogy hozzáférjek. Nem is késlekedtem. Ezután lábait összezárva tettem még néhány párzó mozdulatot, s csupán másodpercekbe telt, hogy behozzam a lemaradásomat. Majd az ágyat szinte betöltő, hason fekvő asszony mellé fordultam, s elégedetten bámultam a tetőablakon bekacsintó holdra.

 

Hajnalban ébredtem. Az vágódott ébredező tudatomba, hogy meg volt a német asszony. Majd kétségem támadt. Nem lehet, hogy az egészet csak álmodtam? Ki kellett mennem a WC-re. Ekkor megéreztem az összetéveszthetetlen szagot.

Nem álmodtam. Megvolt a német asszony. Semmi kétség. Bár úgy rémlik, hogy az aktus az én ágyamon történt, de egyedül ébredtem. Biztosan visszament a szobájába, miután én elaludtam. Így logikus, hiszen nem vagyunk már húszévesek, akik képesek összeölelkezve végigaludni az éjszakát.

 

Elégedettség töltötte be a lelkemet. Miért nem gyakoroltam én ezt korábban? Mennyi lehetőséget mulasztottam el életem során? Egyszer ifjúkori képeket raktam fel az Internetre, és egyik barátom úgy reagált, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű lett volna, mint hajdanán én.

Lehet, hogy majd a túlvilágon az elmulasztott lehetőségeket mind a fejemre olvassák? Pedig vannak olyan emlékeim, amikor egyértelműen csak rajtam múlott, hogy nem gyűjtöttem trófeát. Elvégre népszerű srác voltam. Együttesben énekeltem. Kutyaütő zenekar volt, az igaz, de ez semmit sem számít. Az egyik lányhoz olyan dumával közelítettem a munkahelyén, hogy csak mutassa meg a punciját, mert én még olyat nem láttam. Csupán annyit tudott ellenérvként felhozni, hogy valaki be talál jönni az irodába. Én meg annyiban hagytam. Viccesnek találtam a helyzetet, pedig a végkifejlet szempontjából egy fiatal férfira nézve inkább tragikus. Sőt, szégyenletes.

 

E gondolatoktól valami megmozdult bennem ott lenn. Kétségtelen, hogy a gondolatoktól lesz egyre emelkedettebb. Na, nem a hangulatom.

Ezt a helyzetet nem hagyhatom kihasználatlanul!

Benyitottam a másik hálószobába. Ugyanolyan, mint az enyém. Odakünn már világosodott. A beszűrődő fénynél láttam, ahogy ez a szemrevaló teltidomú nő, takaró nélkül, vastag combjait alig elfedő hálóingben hanyatt fekszik. Hatalmas szőke bozontja szétterül a párnán. Egyre erősebben feszült ágyékomban az elhatározás. Odaültem az ágya szélére. Halkan, egyenletesen szuszog, tehát alszik. A hálóing alá nyúlva óvatosan megmarkolom a combját. (Nahát! Félig sem érem át.) Óvatosan terpesztem, hogy közé férjek. Kézzel megsimogatom a célterületet. Nem ébred rá. Tudata ugyan nem reagál, de a teste jelzi a hajlandóságot. Aztán mégis mintha feleszmélne, mert egy határozott hirtelen mozdulattal hasra fordul. Egyik térdét felhúzva hortyog tovább csendesen. Na, ez nekem így is pont jó.

Jójó, de ilyen gyorsan? Roze-Mari éppen csak ébredezett, mire én már végeztem is.

– Guten morgen! – köszön rám mosolyogva, majd magyarra váltva közli, hogy régen ébredt már ilyen jó érzéssel.

Lába közt érzi a kibugyogó nedvességet, amitől megbizonyosodik, hogy valóság volt, amiről azt gondolta, álmodja.

– Felébreszthettél volna!

Igaz, megtehettem volna, de mi a garancia, hogy lett volna kedve? Meg aztán nem volt kedvem nagyon elhúzni az időt. Annyira nem ismerem, hogy egy gyors menetet bevállalt volna, vagy sem.

Nem mertem kockáztatni. Hogy ez így majdnem olyan, mintha magamhoz nyúltam volna? Hát azért nem egészen. Van különbség, ha csak egy árnyalatnyi is.

Városnézés

 

Kinéztem a lakószoba ablakán az ébredő városra. Mindent vastagon belepett a hó. Talán ezért volt éjjel is világos, nem csak a holdfénytől, hanem a rengeteg friss hótól. Ahány utcát beláttam innét, mindenhol hó-eltakarító gépek dolgoznak. Menni kell az embereknek dolgozni, nem lehet akadály az éjjel leesett égi áldás. Ez Németország, itt rendnek kell lenni! Bár hallottam én már mindenfélét. Itt is van néha káosz, csak mi hisszük odahaza, hogy nálunk van kizárólag fennakadás. Valahogy belénk nevelték, hogy nálunk mindenki különb. Pedig ez butaság. Minden normális nemzet különbnek tartja magát másoknál. Ha nem hiszi, keres rá igazolást.

– Készítsek reggelit? – jön oda hozzám Roze-Mari, és hátulról magához ölel.

Óriási megnyugvás ez számomra, hogy kimutatja háláját az éjszakáért. Nem mond ugyan róla semmit, de érezteti. Pedig mondanám neki, hogy „szívesen, máskor is” Azért volt bennem egy kis szorongás. Állítólag nem törvényszerű, hogy mindkét fél megelégedésével végződik egy együttlét. Igazi párkapcsolat megszokást igényel. Azt, hogy kiismerjék egymást. Egy alkalmi kapcsolatnál erre nincs idő. Vagy bejön, vagy nem. Az én koromban úgy is ferdíthetnénk a dolgot, hogy „vagy bemegy, vagy nem” . Na, meg a 12 év korkülönbséget is figyelembe kell venni. Azt hiszem, ez a nő türelemmel lett volna, de erre nem volt szükség, hiszen inkább én voltam türelmetlen. Gondolom, az is sokat segített, hogy Zigmund elhanyagolta. Most, hogy eszembe jutott, ennek a krapeknak is hálával tartozom. Mert bármennyire is kihűlt a viszonyuk, ha itthon van, talán még a szállásom is máshol lett volna. Elhelyeztek volna a tanyán a cselédházban. Ha beindul az üzlet, akkor úgyis oda kell költöznöm. Barátkozhattam volna a környezettel…meg Helgával. Na, ne essünk túlzásba öreg!

– Ja, hogy reggelit? – kérdeztem vissza jó sokára.

– Mit szeretnél? Tojást sülve, főve, vajas kenyér sonkával, teával…vagy amit akarsz.

– Sült tojás jó lenne, hagymával, szalonnával.

– A szalonna….bacon is jó?

– Hogyne. Amíg elkészül, eltúrom odalenn a havat, mert ki se tudsz állni a garázsból. Hol a hólapát?

 

Túl sokat vállaltam. Rengeteg hó esett az éjjel. Alaposan leizzadtam, mire egy autónyi sávot felszabadítottam az utcáig. Már Roze-Mari is lejött megnézni, mi tart ilyen sokáig. Amikor az előszobában levetettem a kabátomat, láthatta az átázott ingemet, vagy megcsaphatta az izzadságszag, mert javasolta, hogy zuhanyozzak le.

– Jössz te is velem? – kérdeztem huncut mosollyal.

– Lenne kedvem, de időm már nincs annyi. Gondolom, nem elégednél meg annyival, hogy megmosom a hátad.

– Abban biztos lehetsz, hogy nem.

Fürdés után urasan megreggeliztem. Nagyon meg voltam elégedve a sorsommal. Úgy gondolom, meg is érdemlem. Nem telhet el azzal az élet, hogy állandóan a pénz hiánya miatt kell aggódnom. Itt eltartanak. Kicsit most törlesztettem érte, de nem volt kedvem ellen. Na, nem a hó eltúrására gondoltam, hanem az éjszakai tevékenységemre. Még most is fülig ér a szám, ha visszagondolok. Főleg, ha megadatik, hogy a következő napok is hasonlóan telnek. Na, de majd ha a kalapács elrángatja a vállamat, a görnyedés megfájdítja a derekamat, akkor jobban fogom igényelni a pihenést. Ezzel egyelőre nincs gondom.

 

Nyolc óra is elmúlik, mire elindulunk. Roze-Mari most nem öltözik üzletasszonynak. Nem kérdezek rá, de bizonyára a mai munkája nem igényli.

Vádli középig érő fekete csizmát húz, a harisnyaszerű vékony nadrágszárra, én meg eltűnődöm azon, hogy ilyen vastag láb, hogy bír ennyire formás lenni. Világosszürke pamutruhába bújik, de valami nagyon fura cucc, mert még kapucni is van rajta. Erre vett fel egy vastag dzsekit. Már csak egy kötött sapka kellene, de nem fér alá a szőke hajzuhatag. Egy bogáncszáras homlokpánt is megteszi sapka helyett.

– Jól nézel ki – csúszik ki a számon az elismerés, pedig bizonyisten nem akartam dicsérni.

 

Lassú a forgalom, de folyamatos. Az úttest és a járda közt magas hófal húzódik mindenfelé, amerre csak járunk a városban. Nem kétséges, hogy bejutunk a belvárosba, csak a parkolással lesz gond. Szóvá is teszem ez irányú aggodalmamat.

– Erre már én is gondoltam – válaszol aggodalmas arccal – talán a nagy piacnál kell letennem a kocsit.

– A nagy parkolókat biztosabban eltakarítják, mint az út szélét. Messze van az a piac?

– Dehogy! Itt semmi nincs messze. Valójában akár gyalog is járhatnék dolgozni. Na, nézd! Már itt is vagyunk a kispiacnál. Ide jöttünk – mutat az egyik üzlet portáljára, de számomra nem egyértelmű, hogy melyikre. Nem is tudom miféle üzlete van, de azt hiszem, ezzel nekem nincs is dolgom. Nézem az utcatáblát: Kleiner Markt. Ez fontos, mert ha elcsavargok, tudnom kell, hová kell visszajutnom. Ez olyan név, amit meg is tudok jegyezni. A német, de még az olasz nevekkel sincs gond. Viszont a belga, holland, francia neveket kiolvasni se tudom, nem még megjegyezni. Szerencse, hogy nem ezeknek egyikében vagyok.

– Sajnos hó van a parkolóhelyemen. Át kell mennem egy utcával odébb. Jössz velem, vagy kiszállsz most? Úgyis ide jövünk vissza.

 

Inkább kiszálltam. Egészen közel tornyosult elém a várhegy, azt néztem, van-e már oda járható ösvény.

– Elindulsz itt – mutatott egyenesen előre – ez az út körbekerüli a hegyet. A régi Bahnhoff-hoz vezet. Azt nézd meg! Mehetsz az ellenkező irányba is – pördült meg, és mutatta az irányt – a Paulus kirche felé. Onnét nem érdemes tovább menned, mert csak kertes házak vannak, ami ugyanolyan, mint amerre mi lakunk. Vagy mehetsz a várba, onnét legalább jól szét lehet nézni.

– Köszönöm az útmutatást, megoldom. Ha nem érnék vissza, amikor végzel, majd telefonálj!

 

Nekivágtam a sétának. A nagy hó miatt nem igazán volt kedvem hozzá, de valamivel el kellett töltenem a délelőttöt. Végigsétáltam a Kirchstrasse-n, ami egy sétálóutca, csak most nem nagyon voltak sétálók rajtam kívül. Úgy látszik, a városi sétának is szezonja van. Jártam egy korábbi utamon az innét nem messze lévő Limburg-ban, ami jellegében olyan, mint nálunk Szentendre. Vagyis rengeteg lődörgő ember szokta koptatni az utcáknak már így is fényes köveit. Az óváros úgy is van kialakítva, hogy a bámészkodókat kiszolgálja. Viszont mikor mi ott jártunk, annyira kevesen sétálgattak, hogy azzal az egy családdal folyton összetalálkoztunk. Ezt az utcát nem tudnám egy bizonyos városhoz hasonlítani. Olyan, mint amiből sok van. Sok régi városnak a centrumában, ahol a forgalom áteresztő képességét nem lehet növelni, sétálóutcát alakítanak ki. A turisták itt nyugodtan lődöröghetnek, de most éppen itt, nem lődörögnek. Bámulom a kirakatokat, némelyik cukrászda előtt megtörlöm a szám, de meg se fordul a fejemben, hogy vegyek egy süteményt. Nem is tudnék kérni. Noha ez is csak kifogás, mert úgy is lehet, hogy rámutatok a kiválasztott darabra. A kassza pedig kiírja, mennyit kell fizetnem. Na tessék! Már megint a pénz, meg a spórolás.

Tovább megyek, mert azzal hitegetem magam, hogy majd visszafelé bemegyek. Persze tudom, hogy nem fogok bemenni, de jól esik azt hinni. A sétáló utca végén, át kell menni egy széles, nagy forgalmú úton, hogy a Pál templomhoz jussak, ami egy helyes kis téren áll. Igaz, csak gondolom, hogy helyes a tér, mert a hó vastagon befedi a parkot. Maga a templom, nem különösen szép, de legalább nincs bevakolva, mint a vasút irányában álló kéttornyú, dísztelen Szent Péter templom. Ez sötét vörös kőből van rakva. Hasonló, mint a Balatonba szórt hullámtörő kövek. Na, ha ilyet bányásznak a környéken, akkor ebből fogok tudni kő díszeket faragni. Na tessék! Már megint a munkán jár az eszem. De hát min járjon? Na, akkor hátra arc! Fel a várba!

A hideg levegő erősen karcolja a torkomat, ahogy nyitott szájjal veszem a levegőt, de hát hegymenetben nem is lehet másképpen. Legalább is én nem vagyok rá képes. Bizonyára szerepe van ebben a sok évtizedes műköves múltamnak is. Jó sok por lehet már lerakódva a tüdőmben, ami lecsökkenti kissé a kapacitását. Egykedvűen kaptatok felfelé, a keskeny sávon, amit eltakarítottak az én kedvemért. Ez az objektum idegenforgalmi látványosság, és most én vagyok itt az idegen. Maga a vár – mint korábban már említettem – sárgára van színezve, mint egy társasház. Nem is nézne ki várnak, ha nem lenne az öt torony, amin olyan süveg van, mint egy-egy katonai rohamsisak. Természetesen sokkal nagyobbak. Aztán felérve mégis elfogadom a várat várnak. Bevakolták ugyan a falait, de a németeknél ez nem ritkaság. A falakról a kilátás viszont pazar. Mint egy fellegvárhoz illik. Szeretem az ilyen helyeket, ahonnét a térképet egybevethetem a valósággal. Sokáig tudom nézegetni, hogy mit hol találok. Ott az utca, ahol jártam, addig a templomig mentem el, amott pedig a vasút, túl rajta az autobahn, amelyen már több alkalommal jártam.

Egy idő után elunom a nézelődést, hiszen nincs kinek mondani, hogy éppen mit látok, meg aztán nincs is nagyon melegem. Nincs az a komisz idő, mint az elmúlt két napon, de mégiscsak tél van.

Elindulok lefelé, és eszembe jut, amikor a ljubljanai fellegvárból jöttünk Sanyival lefelé. Most is rogyadozik a lejtmenettől a térdem, de nem annyira, mint akkor. Az valami szörnyű fájdalmas séta volt. Most elviselhető. Vagyis javult az egészségi állapotom. Ennek is lehet örülni!

Hoppá!

Még nem volt dél, amikor már vissza is értem a Kleiner Markt-ra. Nem voltam benne biztos, hogy melyik üzletben kell keresnem Roze-Marit. Ahogy öltözött, nem is gondolom, hogy az eladótérben tartózkodik, nem fogom meglátni az utcáról. Fogom tehát a telefonomat, ami ebben a pillanatban megcsörren. Éppen végzett, de még vásárolni akar a piacon. Nem gond, mehetünk együtt. Utálok egyébként a piacon lődörögni, de ez is egy program. Ez a piac is olyan, mint bárhol, csak itt senkinek nem értem a szavát. Látok ugyan olyan embereket, akik egyértelműen nem germán ősöktől származnak, de ezek is németül beszélnek, ha mégse, nekem az se jelent semmit. Mindez nem számít, hiszen itt, én most csak Roze-Mari tartozéka vagyok. Na, meg a hordára, mert él a lehetőséggel, és nem fogja vissza magát a vásárlásban. Nem baj, legalább lesz otthon alapanyag, ha valami fejedelmi vacsorát akar összeütni. Legalább egy óra eltelik, mire eljutunk a kocsihoz. Azt hiszem, ennyi elég is volt a mai napból. Legszívesebben lepihennék egy kicsit.

– Jó volt a városnézés? – kérdezte, már a kocsiban ülve.

– Nincs rá igazán jó idő, meg aztán egyedül unalmas. Nincs kihez szólnom közben, nincs kitől kérdeznem, vagy mondani, hogy „nézd milyen szép”. Csak magamnak. Egyedül társalogjak?

– Holnap már ráérek. Elmehetünk akár Limburgba is. Biztosan tetszene neked. Igazi középkori faházakból áll az óváros.

– Már jártam ott.

– Valóban, mintha mondtad volna már.

– Inkább a Rajnához mennék, de nyáron lenne jó.

– Sajnos a nyarat nem tudom neked elintézni – mondta mosolyogva – Arra még várni kell!

– Láttam már Kölnnél a Rajnát, láttam a Bodensee fölött a Junge Rhein-t, még megnézném a kettő közötti részt. Állítólag itt a közelben van olyan szakasza, mint a Dunának lenn Szerbiában. Megnézném a Lorelej sziklát!

– Be kell vallanom, hogy azt még én se láttam, pedig valóban nincs messze. Majd egyszer elmegyünk együtt. Jó lesz?

– Ezzel most megleptél. Tényleg nem láttad még? A Rhein wall-t se?

– Ott már jártam. Az is nagyon szép hely.

– Erről most az jutott eszembe, hogy politikus koromban jártam Kárpátalján. A vendéglátóink elvittek bennünket piknikezni a Latorca partjára. Ez a patak neked nyilván nem mond semmit. Nekünk történelmi vonatkozása van. Kuruc nótából ismerős. Tudod mi a kuruc?

 

Roze-Mari nem válaszolt a kérdésemre, csak bocsánatkérő mosollyal jelezte, hogy nem tudja. Átugrottam a témát, hiszen most nem ez a fősodra a mondandómnak. Ráeszméltem, hogy tekintettel kell lennem arra, hogy beszélgető társam más kultúrkörből származik. Pontosabban más nációbéli. Hajdanán azon is meglepődtem, amikor Mirkó, a lengyel tolmács megkérdezte tőlem, mi a különbség a lovag és a lovas között. Ugyanis majdnem ugyanaz a szó. Meg kellett magyaráznom, hogy egyik a „gavallér”, a másik pedig lehet akárki, aki felül a ló hátára. Most nem fogom ennek a Rajna-vidéki asszonynak elmagyarázni, hogy a rebellis magyarok dicső kereszteseit nevezték kurucnak. Talán a Kárpátalja is magyarázatra szorul.

– Azt bizonyára tudod, hogy Kárpátalja egykor magyar terület volt, és a keletről szegélyező hegyvonulat egyik szorosán keltek át a honfoglalók. Ne mond, hogy a honfoglalókat se tudod, mert magamhoz nyúlok!

– Mit csinálsz? – nevetett nagyot Roze-Mari – Tudom a honfoglalást. Mond tovább!

– A réten a házigazdáink közül néhányan ott maradtak főzni, mi vendégek pedig mentünk fel a hágóra, mert az nekünk fontos. Történelmi kegyhely. Meglepett, hogy ők se jártak még odafönn. Pedig bizonyára az ő lelküknek is fontos. Viszont elég messze van. Hallottam olyat, hogy ukrán nacionalisták megakadályozták, hogy emlékművet emeljünk az egykori országhatárunkra. Ez nem igaz. Nem jár oda senki, csak a magyarok. Nincs ott semmi. Csak egy hely az erdőben. Csak nekünk fontos. Van ott egy félbehagyott épület, áll ott egy régi műkőszobor, egy elhagyott agyonrozsdásodott reklámtábla, amire kővel karcolták a betűket, miszerint „Üdvözöljük Magyarországon”. Azóta az új emlékmű is kész.

– Ezt szeretem bennetek magyarokban, hogy nektek ezek fontos dolgok.

– Sajnos sokunknak nem. Mindez arról jutott eszembe, hogy nem jártál a közeli Lorelej sziklánál, miközben minden évben elutazol 1200 kilométerre, Magyarországra. Ez hasonló, mint amikor apai nagynéném – aki magyarnak született, aztán cseh, végül német lett – mesélte apunak, hogy merre járt már a világban. Ausztráliától Kaliforniáig, sok dél-Európai üdülőben, de a szomszéd falut még nem látta. Mondhatnánk azt is, hogy kinek mi a fontos? Nem tudom. Sok mindentől függ, hogy fel jut-e az ember arra a bizonyos hágóra. Azt hiszem, hosszasan tudnék még erről a témáról beszélni, de úgy látom, haza is értünk közben.

 

Amikor befordulunk az udvarra, egy Mercedes Vito kisbuszt pillantunk meg a lakás előtt. Oldalra pillantok, s látom, ahogy az asszony elfehéredik.

Hoppá csajszi! Most meglepődtél. Megjött apuci. Na, de ha úgy van, ahogy nekem mesélte, miért döbbent meg ennyire? Hiszen gyakorlatilag nem is élnek együtt. Magam is úgy éreztem, hogy régen volt már kielégítve. Vagy talán nem jól gondolom?

Lehet, hogy kalandra vágyott, és nem is volt igaz, amit mondott? Van egy olyan sejtésem, jobb lenne, ha nem lennék most itt. Kiszállnék a kocsiból, és Zigmund meg se tudná, hogy itt jártam. Ha a csomagommal nem találkozott a hálószobájában. Mégse jó, hiszen hová menjek én most? A kő bizniszről ő is tud. Azt is tudja, hogy majd jövök, de arra aligha számított, hogy befekszem az ágyába. De még a felesége ágyába is. Ha telefonon beszéltek rólam, akkor ki lehet dumálni a dolgot, de ha most szembesül az itt létemmel, akkor az már gyanús. Azt se lehet mondani, hogy most érkeztem, mert a csomagom bent van. Jöhettem reggel is, csak elszaladtunk a piacra. Ez se jó, mert megkérdezhette a fiát. Illetve a feleségének a fiát. Habár már abban sem lehetek biztos, hogy Fridrich nem a Zigmund fia. Talán mindenben hazudott az asszony. Na, de mitől támadt bennem hirtelen ez a nagy bizalmatlanság? Attól, hogy a kocsi láttán a nő elsápadt? Igen, attól. Ennyi éppen elég hozzá. Nem is kell szólni semmit. Ennyi elég hozzá, hogy összeomoljon a belé vetett hitem.

 

Zigmund benn ül a nappaliban, újságot olvas. Amikor belépünk az asszonyával együtt, feláll köszön, de nem nyújt kezet. Na, akkor majd én. Ha nem fogadja a kéznyújtásomat, akkor balhé van. Kelletlenül ugyan, de elfogadja. Én udvariasan kérdezgetem, milyen volt az útja, hiszen érti a magyar szót. Elmesélem gyorsan az összes élményemet. Vagy talán mégsem. Az éjszakát kifelejtettem.

– Kiköltözzek a szobából? – fordulok váratlanul az asszony felé.

– Nem kell, maradhatsz nyugodtan.

Zigmund azonnal felfigyel a tegező formára. Legalábbis erre vélem a gyanakvó pillantásait hol rám, hol az asszonyára.

– Én felmennék, kicsit pihenni – mondtam – sok volt a mai séta. Majd később elkérném a laptopot.

– Tessék! Vidd fel magaddal! – nyújtja felém az asztalon lévő gépet.

Nem hiszem, hogy tudnék most aludni. De legalább elvonultam, hogy megbeszélhessék, amit tisztázni akarnak egymással. Fentről hallottam a beszélgetésüket, és úgy tűnt indulattól fűtött a diskurzus. Vagy csak így gondoltam, hiszen a német nyelv önmagában is elég durva. Eléggé bizarr, amikor érzelmes dalokat adnak elő ezen a nyelven. Zigmund-tól nem hallottam, milyen a kettejük kapcsolata, az asszony pedig megérzésem szerint nem mondott nekem igazat. Nincs jelentősége, hogy mit hiszek, de úgy gondolom, nem árt utánanéznem, hogy jutok innét haza. Lehetőleg már holnap. A megbeszélt üzlet úgysem indulhat most rögtön. Felvázolták az elképzeléseiket, de a tényleges munkával meg kellene várni a tavaszt legalább, és akkor ki lehetne menni a környékbeli bányákba is. Bár szívem szerint inkább otthon dolgoznék, és személyesen szállítanám a termékeimet. Akkor még a kirándulásaim is meglennének, ami nagyon fontos a lelki egyensúlyomhoz. Pillanatnyilag tehát semmi nem indokolja a további maradásomat. Még jó, hogy Sanyi aránylag közel van. Ha egyeztetünk, össze is találkozhatunk. Igaz, még nem hazafelé megy, de annak is eljön majd az ideje néhány hét múlva. Na, nézzük csak! Erfurtban van most, és ha megrakják, nagy eséllyel dél felé indul, mert úgy szokott lenni. Nincs itt a cseten. Azért mégis írok neki, ha meglátja, legalább tudja, hogy kerestem.

– Cső! Balhé van. Merre indulsz, és mikor?

Este lett, mire megjött a válasz. Erfurtból.

– Meg volt a német asszony?

– Azért van balhé. Megérkezett a Zigmund Svédországból, és nem örült az ittlétemnek. Úgy érzem, nincs tovább itt helyem. Talán átmegyek, ahol együtt is voltunk és stoppolok hazafelé.

– Reggel talán megraknak, és indulok Livornóba.

– Az Svájc.

– Nem, nem. Olaszország, nyugati oldal. Arrafelé még nem is jártál, Carrara, Pisa. Gyere velem! Várj egy kicsit, amíg felkészítem a vacsorámat, aztán megnézem az útvonalat. Képzeld! Leraktam a pótot, és úgy mentem majdnem a belvárosig krumplit venni. Alig találtam parkolót a Lidi közelében. Elég csúnyán is néztek rám a népek. Még jó, hogy rendőr nem látott. Most paprikás krumpli lesz. Találd ki, mi legyen holnap a kaja!

– Nézzed azt az útvonalat, mert már tűkön ülök. Reggel megyek, akárhova is kell mennem. Remélem, megdolgoztam az éjjel a vonatjegyért, mert nekem nincs pénzem. Lehet, hogy mégis a kamionstop marad?

– Würzburg nekem szinte útba esik. Két óra alatt ott vagyok, bár nem tudom, mikor indulok. Vonattal neked négy óra. Indulhatsz akár korán reggel is!

– Rajta vagyok. Itt a térkép előttem is. Mindjárt kinagyítom. Hol is lenne jó? Waze! Be tudsz jönni a főpályaudvar elé. Reggel indulok, aztán majd egyszer csak odaérsz.

 

Zigmunddal nem találkoztam többé. Roze-Mari sem jött már be a szobámba, hanem kihívott az ajtó elé, hogy elmondja, hogy áll a dolog.

– Gyula! Én nem mondtam egészen igazat. Azért maradhatsz ebben a szobában, mert ez a vendégszoba. A férjemmel egy ágyban alszunk, bár az igaz, hogy nagyon régóta nem nyúlt már hozzám. Nem örül, hogy itt vagy. Átköltözhetnél a faterékhoz, ha maradni akarsz, de megértem azt is, ha el akarsz menni. Nem tudom, hogyan jutsz haza. Hol van most a barátod? Elvinni nem tudlak messzire, de megveszem a vonatjegyet. Gondold át, amit Tomas-al beszéltünk, és közöld a döntésedet! Ha nem állsz rá az üzletre, akkor is találkozunk a nyáron, Magyarországon. A telefonszám megvan, tudunk bármikor beszélni. Reggel mond meg, mi legyen!

– Nem kell reggelig várni, döntöttem. Vigyél ki korán a vonathoz, és vegyél jegyet Würzburg-ig!

– Jól van. Jó éjszakát Gyula! – indult el a szobája, a szobájuk felé – és köszönöm – tette még hozzá pici mosollyal kísérve a szavait.

– Én köszönöm, és reggelre összecsomagolok.

 

Tizenegykor értem a würzburgi főpályaudvarra, pedig az ICE vonat repül, mint a szél. Sanyi már ott állt a parkolóban.

– Régen vársz?

– Egy fél órája talán. Na, ugorj be, és irány a napfényes Itália.

 

Tartalom

 

 

 

 

 

 

Ahol az ég a földdel összeér

Nem vagyok hegyvidéki gyerek, de szeretem a hegyeket. Nem vagyok alföldi se, hiszen a Bükkalján születtem és ebben a térségben élek azóta is. De különös érzéssel viszonyulok az alföldhöz. Ha bemegyek egy alföldi parasztportára olyan, mintha már jártam volna ott. Nem tudom mitől van ez.

Beszélgettem egyszer egy békési származású öregasszonnyal. Elmondtam, hogy Békés az ország egyetlen megyéje, amelyben még nem jártam. Azt mondta erre, ha Csongrádban jártam, akkor Békésben is. Attól lenne a jártam már itt érzés, hogy minden alföldi parasztporta egyforma? Hangulatában biztosan. Nem szeretnék ott élni, viszont mélységes tiszteletet érzek azok iránt, akik ezt az életkörülményt választották. Többnyire persze nem választás kérdése, hanem ide születik az ember és ha teheti, itt marad. Ha elmegy is, visszavágyik.
Valamikor gyerekkoromban hallottam valami bohózatban azt a mondatot, hogy "Mert milyen nehéz is volt régen a paraszti munka" Nem tudom miben hangzott el, azt se kinek a szájából. Ma is nehéz.

Sokszor eszembe jut az, amikor Oszláron dolgoztam a templom építésén negyed magammal. Ott is voltunk elszállásolva a faluban. Szállásadó gazdánk az egyházközség aktív tagja, ezért vállalta el, hogy szállást ad nekünk. Tehát közösségi ember. Ideírnám a nevét is, de nem emlékszem, hiszen van már ennek...32 éve. Hajnalban kelt, mert el kellett látni a jószágot, mielőtt busszal elmegy "Leninbe", ahol reggel hatkor kezdődött a műszak. Délután háromkor hazaért, beült a Skodájába, irány a szőlő a nyéki hegyen. Nincs is közel. Minimum 30 km oda-vissza. Akkor ment haza amikor sötétedett. Megint ellátta a jószágot, a vendégekkel együtt megvacsorázott, aztán még úgy tartotta illőnek, hogy társalogjon is velünk. A ház mögötti kertet a felesége művelte, ellátta a házimunkát, nevelte a gyerekeket, ezzel nem sok dolga akadt. Bekapcsolták a TV-t, de talán csak a mi kedvünkért. Aztán alvás, mert hajnalban kelni kell...s ez megy napról napra évtizedeken keresztül.
Az én apám állattenyésztésben dolgozott, tehát magam is láttam milyen az, amikor havonta 30 munkanapot kell dolgozni. Csak néhány óra szabadidő van naponta. Szabadság, nyaralás szóba se jöhet! Ehhez képest én leteszem péntek délután a szerszámot, és hétfő reggelig nincs vele gondom. Nyáron elmegyek két hét szabadságra. Na jó, én sokáig voltam magánvállalkozó, de aki alkalmazottként dolgozik, az így él.

Tehát minden tiszteletem a parasztoké. Bár az itt említett gazda nem is nevezhető hagyományos értelemben parasztnak, hiszen a munkásosztálynak is aktív tagja volt, de a paraszti életet sem adta fel. Tehetősnek mondhatnánk, hiszen volt munkahelye ahonnét rendszeres jövedelme származott, volt háza, kertje, szőlője, jószágai, autója, nem utolsósorban családja, tagja volt egy közösségnek, de mindezeknek meg kellett adni az árát. És az alföldi ember nemcsak Oszláron él így. Dolgozik amennyit bír, ha nem akar nélkülözni, ha nem akar a társadalomnak a terhére lenni. Márpedig nem akar, hiszen nem olyan családból származik.

Valójában arról akartam írni, ahogy az alföldhöz, mint tájhoz, mint látványhoz viszonyulok. Jártam néhány évig rendszeresen a szomszédasszonyomnak sofőrkét Pestre. Jött mindig az anyósa is, ( ziher ami biztos) akivel nagyon jól végigbeszélgethettük az utat. Ő maga mondta, hogy életében nem olvasott el egyetlen könyvet sem, de ettől még nagyon otthon volt szinte bármilyen témában. Ő szerette az alföldet. Nem tudom miért, de szerette. Egyszer tettünk egy üzletszerző utat Hortobágy, Hajdúszoboszló, Kunhegyes, Tiszafüred útvonalon. Na, mondom: Most nézelődhet, itt vagyunk az alföldön, de a kukoricától nem lát semmit. Ha nem lennének a táblák, fogalmunk se lenne, hol járunk. A mi környékünkön legalább vannak tájékozódási pontok. Arról nem is beszélve, hogy a hegyről szét lehet nézni. (Erre kontrázott egyszer egy debreceni gyerek, hogy itt nem látni egyik hegytől a másikat. Az a szép, amikor az ég a földdel egybeér)

Egyszer a családdal lementünk Sarudra a Tisza-tóhoz. Megnéztem a térképen, hogy ott van egy jó nagy vízfelület. A helyszínen viszont csalódnom kellett, mert semmit nem láttam. Na jó, a gátról valamicskét.

Legközelebb a temetőben jártam Sarudon. Tulajdonképpen ezt akartam elmesélni, a fentiek csak a bevezetés.

János, a sógorom cimborája Egerben. Sarudon volt gyerek, de már nagyon régen, hisz túl van a hetvenen. Szüreten találkoztunk többször is. Tudta, hogy én sírköves vagyok. Akkor legalább is még az voltam. Az apja sírját szerette volna lefedetni, akit ő nem is ismert, hiszen pici baba korában elvesztette. Nevelőszülők nevelték fel, de a nem is ismert édesapját tisztelte annyira, hogy rendbetartsa a sírját. Évente visszatérő téma volt ez, de nekem kicsi munka, messze is van, túl drágán se csinálhattam, de nekem is meg kell, hogy érje a vállalás, hiszen én ebből élek. Addig halogatódott a dolog, hogy bezártam a vállalkozást, eladtam a teherautómat.
A sógor hatalmas borospincéjében dolgoztam hónapokig, János elég sokszor megkeresett. Végül megalkudtunk úgy, hogy a sógor pickupjával oldjuk meg a szállítást. Már csak a méretet kellett volna tudnom.
Megszületett a megoldás erre is. A sógorom Jánossal, és még egy egykori Tisza-parti gyerekkel elmentek csónakázni a tóra. Kiváncsian, vártam a sógor élménybeszámolóját. A tapasztalt ember biztonságával, mosolyogva kérdeztem rá, hogy unalmas volt? - Az. - Gondoltam.
Legelső hajóutamra emlékeztem, amikor Balatonmáriafürdőről hajóztam át Badacsonyba. Az indulás még izgalmas volt. A tó közepén azon aggódtam, hogy nem tudok úszni, később pedig az elalvás ellen küzdöttem egészen a kikötésig.

A tisza-tavi csónakázás persze csak a sógoromnak volt unalmas. A másik két kiránduló élvezettel azonosított be helyeket ott, ahol valójában egy kívülálló semmit nem látott. Élvezettel végig nosztalgiázták a napot. Telefonon felhívtak, lediktálták a méretet. Azt kellett közben pontosítani, hogy mihez mértek. Meg volt persze a kockázata annak, hogy nem jól értjük egymást.
Végül elkészült a mű, lehetett szállítani. Na, de ha már új fedlap lesz rajta, fel kellene újítani az egész síremléket! Csiszológép kell, meg hozzá áramforrás. Sógoromnak volt egy nagyon jó áramfejlesztője, de betörtek a birtokon a garázsba, és eltulajdonították. A szőlőhegyen nem ritka eset. Mivel én már úgysem használtam az enyémet, felajánlottam. Az volt az ára, hogy meg kellett javíttatni. A szerelő tőlem kérdezte, jó lesz-e az alapjárat, amit beállított. Nem igazán lett jó, de ez csak később derült ki.
Na, most már nagyon bőlére engedtem a bevezetést.

Jöttek a pickuppal, felraktuk, leszállítottuk.
Betolattunk a temetőkertbe. Ez az autó nem igazán sírkőszállításra van kialakítva, de leküzdöttük a pici platóról, a sorok közt bearaszoltunk a helyszínre. A méret patent. Teljesen jó. Agregát beröffen, hosszabbító, csiszológép. 2000W-os géppel simán dolgoztam róla korábban, de most a 750W-os se pörgött fel rendesen. Beizzítottuk a drótkefét, s ahol nem volt feltétlen szükséges, nem használtuk a gépet. Nem szerettem soha, ha a megrendelő jelen volt, de itt még azt is kénytelen voltam elfogadni, hogy segít. Így is elég sokáig tartott. Közben mesélt a gyerekkoráról, a háborúról, mert a térségben jelentős harcok voltak 1944 őszén. Itt keltek át a szovjetek a Tiszán. Akkor persze még nem volt a tó. Jöttek asszonyok közben a temetőbe, akik ismerősök voltak. Csodálkoztam kissé, hiszen ez az ember fél évszázada elkerült a faluból. Ennek ellenére tartotta a kapcsolatot a szülőföldjével.
Elkészültünk.
- Na, Gyuszikám, akkor mennyi lesz?
Mondtam részletezve. Ennyi a fedlap, ennyi a felújítás, meg ehhez még az üzemanyagköltség Tibinek.
- Vagyis akkor ez összesen, annyi mint?...Rendben. Tessék. - adta át az összeget - A fuvart meg majd még mi Tibivel lerendezzük, és nagyon szépen köszönöm.

Ezután megállt szemben a felújított síremlékkel és elsírta magát. Ismételten nagyon szépen megköszönte a munkát mindkettőnknek, megölelt, megcsókolt bennünket.
Olyan esetem volt már, hogy egy öregasszony kezet csókolt, de ilyen még nem.
- Na akkor mehetünk? - kérdezte János, miután megnyugodott.
Összepakoltunk, kiálltunk a temetőből, becsuktuk magunk után a kaput, ahogy az illik.
- Na, akkor most megesszük rá az áldomást. - jelentette ki. - Tiszapartról nem lehet úgy elmenni, hogy ne együnk meg egy halászlét. Megállunk Poroszlón.
Ez nem választható opció volt, hanem parancs. Halászlé...meg talán túróscsusza is, de ebben már nem vagyok biztos, nem emlékszem rá. Kompromisszumos halászlé volt. A ponty finomabb, a harcsa biztonságosabb. Nem ettem még korábban harcsa halászlét. Soknak találtam az ikrát, és kerestem magát a hal húst. Mint kiderült, nem ikra volt, hanem a harcsát gombócként tálalják, nem szeletben. Na, most már ezt is tudom. Mindig tanul az ember valami újat.
Egykor Siófoknál se mertem szóvá tenni, hogy savanyú a bajai halászlé, de állítólag annak olyannak kell lenni.
Na, azt gondolom mondanom se kell, hogy Sarud és Poroszló között kaptunk idegenvezetést. János mindent elmesélt arról amit útközben láttunk, meg arról is, amit nem.
Ez az út nekem munka volt, vagy mondhatnám üzleti vállalkozásnak, de mindennél többet ért látni, hogy mennyire boldog ez az ember. Már ezért megérte.

Sárga kormorán 1-6.

Zsolt megkapta az apja régi T5-ös Pannóniáját. Nagybátyja darabokra szedte, s újrafestette. Nem kérdezte milyen színű legyen, ő maga döntötte el. Sárga Pannónia nem sok szaladgált az utakon. A tankra az új tulajdonos már saját kezűleg festette rá a madarat. Így már tényleg egyedi lett. Jó lett volna jogosítvány is, de a rendőr őt még nem ismerte, nem tudta, hogy nincs neki.
Ezen a napon csupán a motorozás öröméért szállt nyeregbe. Szombat volt, szabad szombat. A varrodában viszont dolgoztak az asszonyok, köztük az irodában két lány a baráti körből. Juci, aki már megvolt, és Sára, aki még nem. Állítólag házinyúlra nem lövünk, de ez úgy hülyeség, ahogy van.

Zsolt leállította gépét a kapuban, bukósisakkal a hóna alatt belépett az udvarra. Az iroda az udvar végében volt, kb 30 méterre a kaputól. A műhelyajtó előtt megpróbált észrevétlen elosonni, noha az utcára nyíló ablakon át már láthatták a dolgozók, így az egész varroda tudta, hogy legény jött az irodistákhoz.
A puszi-puszi üdvözlés köztük évek óta éppen olyan természetes volt, mint férfiak közt a kézfogás. Néhány hete állt be némi változás. Jucival csók, Sárával viszont a puszi is elmarad, amióta menyasszony. A vőlegény féltékeny természet. Nagyon könnyen eljár a keze, ha úgy érzi, szemet vetnek kedvesére. Most ugyan nincs ilyen veszély, hiszen éppen bevonult katonának. Zsolt régóta barátja Sárának, talán rá nem vonatkozik a féltékenység, bár soha nem lehet tudni. Inkább tartózkodnak a nyilvános puszilkodástól. Jelenleg nincsenek ugyan nyilvános helyen, de Juci kisajátította magának a látogatót.
- Hozzám jöttél? - csimpaszkodott Zsolt nyakába egy cuppanós csók után már a bejárati ajtóban.
- Ugyan ki máshoz? - kérdezett vissza, miközben Jucival a nyakában belépett az előszobába.
Sára nem is állt fel az iroda asztala mellől, így csak szóban üdvözölték egymást. Juci közben elengedte a legényt, s az iroda sarkában álló székre mutatva hellyel kínálta. Zsolt leült, s kutakodva tekintett körbe, majd megállapította, hogy sisakjának a padlón lesz a legjobb helye.

- Csajok! Nem megy valamelyikőtök a boltba? - kiáltott a főnökasszony még az udvarról - Jaj! Vendégetek van? - adta a meglepettet, pedig nagy eséllyel éppen azért jött, hogy lássa, ki érkezett a lányokhoz. - Szia Zsolti! Jaj! Mé' nem vágatod már le ezt a ronda hajadat? - túrt bele a fiú loboncába - Apád engedi?
- Hagyja má' Gizi néni! Nekem így tetszik - vette védelmébe Juci.
- Ja, az más. Pedig higgyétek el, hogy nem divat már a hosszú haj.
- Mit hozzak a boltból? Éppen menni akartam. Zsolti megvársz itt? Jövök mindjárt.
- Persze. Menj csak! Én addig őrzöm itt a menyasszonyt. Meg legalább hűsölök egy kicsit. Nagyon meleg van odakint.

Kettesben maradtak.
Sára nem volt egy tökéletes szépség. Olyan elől deszka hátul léc alkat. Nem tudni, minek hordott egyáltalán melltartót. Betöltötte a tizenkilencet, mégis egy nyúlánk csitrinek nézett ki. Világos barna göndör haja - se nem rövid, se nem hosszú - többnyire sehogy sem állt. Nagy, őzike szemei mégis olyan csábosan tudtak tekinteni a legényre, hogy ugyancsak felkeltette benne a vágyat. Ujjatlan blúzt viselt. Zsolt izgatónak találta a kikandikáló hónaljszőrzetet. Nemkülönben a combközépig érő fekete pöttyös fehér bőszoknyát. Csak úgy vitte a tekintetét, ahogy libbent, miközben Sára felállt, s a szekrény polcán keresett valamit. Tekintetét végiglegeltette a lányon tetőtől talpig oda-vissza, s maga is elcsodálkozott azon, hogy szépnek találta a pipaszár lábakat.
- Áll még az egyezség Sárikám, hogy én viszlek motorral Tibinek az esküjére? Jövő vasárnap lesz ugye?
- Hááát...
- Megbeszéltük.
- Meg meg, de mit szólnak a Tibi anyjáék? Csak illetlen, hiszen mégis menyasszony volnék - mismásolt restelkedve.
Háttal állt a fiúnak, csak a fejét fordította hátra úgy, hogy közben kezével kapaszkodott a szemmagasságban lévő polcban. Olyan sajnálkozó volt a tekintete, hogy Zsolt egy pillanatig se kételkedett annak őszinteségében.
- Meg különben is! - próbált igazolást találni visszatáncolására a lány - Mi lenne ha elromlana a motor?
Nem várt választ a kérdésre. Levett egy mappát a polcról és letette az asztalra. Hátrahúzta a széket, s leült, Zsoltnak háttal.
- Én is ebbe reménykedek - kapott választ mégis.
- Micsoda? - pattant fel a helyéről - Hogy te milyen szemtelen vagy! Ilyeneken jár az eszed? Hiszen mi barátok vagyunk.
Már baráti pofonra emelte a kezét, de aztán visszafogta magát. Nem ült vissza a székre, csak az asztal sarkára. A felháborodástól egészen kipirult az arca. Csak egy pillanatnyi felindulás volt ez. Valójában tetszett neki amit hallott.
- Azt hiszem jobb, ha én megyek - nyúlt le Zsolt a sisakjáért, de nem mozdult a székről. - Pedig már olyan jól elgondoltam, hogy mi ketten...valahol az út menti erdőben...nem is tudna róla senki...hiszen én azt hittem nem is lenne ellenedre...nemrég is milyen jót smároltunk Katiéknál amikor valaki lekapcsolta a villanyt.
Halkan beszélt, mintha csak magának mondaná, de azért ügyelt rá, hogy Sára értse minden szavát. Tekintetét se emelte fel, csak a padlót bámulta olyan szomorú képpel, hogy a lánynak már-már megesett rajta a szíve.
- Te, te! - reagált kurtán, s közben pofont ígérően lebegtette tenyerét. Mosolyát kevés sikerrel próbálta rejteni.
- Az összes lány közül te csókolsz a legjobban. - mondta Zsolt még mindig a padlót lesve.
- Tóth Maritól is jobban?
- Miért emlegeted éppen őt? - emelte vádlón tekintetét a szép barna őzike szemekre. - Tudod nagyon jól, mennyit szenvedtem miatta. De ez a hajó már elment. Nem is baj.
- Azért mégis ő a legszebb a faluban.
- Férjhez ment és kész. Különben is! A szépsége egy adottság. Nem tett érte semmit. Nem igazságos az élet. Egyébként nem volt egy nagy szám.
- Ezt csak úgy mondod.
- Ne hidd! Te sokkal izgalmasabb vagy.
- Ne mondj nekem ilyeneket! Menyasszony vagyok.
- De ahogy itt állsz ebben a libbenő szoknyácskádban az asztalnak támaszkodva, ujjatlan blúzocskádban...
- Zsolti! Hagyd abba!
- Ez az igazság. Nagyon kívánatos vagy.
- Ne fantáziálj! Köztünk nem lehet semmi!
- Akkor legalább a puncidat mutasd meg, mert én olyat még nem is láttam - mondta olyan szomorú tekintettel, amilyenre csak képes volt.
- Te nem vagy normális! Teljesen elment az eszed - dorgálta olyan visszafogott indulattal, hogy érezni lehetett, legszívesebben üvöltene a fiúval - Oszt mi van, ha bejön valaki?

Aha! Szóval nem a kéréssel van baj, csak a lebukás lehetősége tartja vissza.
- Üres az egész udvar. Az ablakból mindent látunk, de az erős napsütéstől ide nem lát senki még az ablak mellől se. Naaa! Mutasd meg! - kérlelte éneklős hanglejtéssel.
Sára elbizonytalanodott, de még próbált kifogást találni.
- Ne hazudj nekem! Nem igaz, hogy még nem láttál olyat. Juci nekem mindent elmond. Tudom, hogy ledöntötted a temetőgarádban.
- Nem is tagadom. Bár nem nagyon dicsekszem vele. Tudod mit mondott utána? Azt, hogy ennyi volt az egész?
- Jaj, ne vedd úgy magadra! Mit tudta ő mit beszél? Nagyon félt. Azt hitte, bele is halhat. Azért vonakodott olyan sokáig.
- Ahhoz képest tényleg nem volt olyan nagy dolog. Azt is mondta, miközben sétáltunk visszafelé, úgy érzi, mintha még most is benne volna.
- Na szóval, ne gyere nekem itt azzal, hogy nem láttál még olyat!
- Nem is. Sötét volt. Naaa, mutasd meg!
- Biztosan nem jön be senki?
- Nem hát. Üres az udvar.
Sára hátranézett, megbizonyosodott róla, hogy senki nem közelít. Majd ahogy ott állt, fenekét az asztal éléhez támasztva, két kezével fogta a ruha szegélyét, felrántotta egészen mellmagasságig egy pillanatra.
- Ugyanmá'! Bugyit láthatok a szárítókötélen is. Vesd le!
- Teljesen meghibbantál?...Na, nem bánom - mondta némi habozás, és ismételt hátranézés után.
Gyorsan lehúzta magáról, s bedobta az asztal mellett, a padlóra rakott szabásminták közé.
- Megint nem láttam semmit. Közelebb megyek.
- Nenenene! Ide ne gyere! Maradj ott a széken!
- De most már tényleg mutasd, míg Juci vissza nem ér.
- Na, ez az! Mit szól?
- Semmit. Nem tudja meg. Mutasd gyorsan!
Sára összeszorította a száját, a szemeit is becsukta, mintha attól félne, hogy fájni fog. Épp úgy mint az imént, ismét fellebbentette a ruhát egy pillanatra.
- Mint a hónaljad.- állapította meg a fiú - Csak egy szőrpamacs.
Mire Sára kinyitotta a szemét a fiú már ott térdelt előtte. Az elengedett szoknya épp a fejére hullott.
- Nenenene! Hagyjál békén! Mit képzelsz? Juci mindjárt itt lesz - hebegte folytott hangon.
Két kezével görcsösen kapaszkodott az asztal peremébe, és dermedten türte, amint az erős férfikéz terpeszre kényszeríti.
- Figyeld a kaput! Én innét nem látom - mondta, majd nyelvével beletúrt a pamacsba.
- Hogy figyeljem te nagyon hülye, amikor a hátam mögött van?
- Így! - jött a kurta válasz, majd Zsolt felállt, megpördítette a lányt, s lenyomta az asztalra.
Ő maga is ráhajolt a hátára, nehogy felálljon, majd Sára karjait könyöklésre igazította, hogy tekintetét a kapura emelhesse. Spanyolöves rövidnadrágjának mind a nyolc gombját egy pillanat alatt kipattintotta, a szoknyát a lány hátára hajtotta, s már bele is merült az élvezetbe. Sára teljesen leblokkolt a megdöbbenéstől. Fel se fogta, mi történik vele. Nem akarta elhinni, hogy egy régi barátja diktálja hátára hajolva a ritmust, amikor a kaput látta nyílni...
- Hagyd abba! Hagyd abba, jön Juci - sziszegte, majd próbált az asztaltól hátrálni.
- Várj még! Csak egy picit...
- Nem!
- De.
- Rögtön ideér.
- Még egy, még egy...a francba! Tényleg itt van - ugrott hátra, nadrágját felrántva, de nem begombolva huppant a sarokban álló székre, de már nem tudta magát visszatartani. Az erős lüktetés meghozta az eredményét, s a kigombolt nadrág takarására lehúzott póló derekán árulkodó folt jelent meg. Hirtelen felkapott az újságtartóból egy Ifjúsági Magazint, s kinyitva az ölébe ejtette. Sára egy pillanat alatt megigazította a szoknyáját, s mire Juci beért az irodába, már az asztal fölé hajolva koncentrált az előtte kiterített kimutatásra.

- De nagyon belemerültél a munkába, hogy még a széket is hátrarúgtad! - jegyezte meg Juci amint belépett az ajtón.
A reklámszatyrot az asztalra tette, majd Zsolt felé fordult.
- Hát te, mit olvasol?
- A slágerlistát nézem - válaszolt kissé remegő hangon, de a lánynak nem tűnt ez fel.
- Melyik szám az első?
- Komártól a Húsz év múlva.
- Komolyan? Mutasd! - nyúlt az újságért, de a fiú nem adta.
- Nem hiszel nekem?
- Jól van, edd meg az újságodat! - nyomott egy csókot Zsolt szájára - Hogy te milyen forró vagy! Ilyen meleg van idebenn? Miért nem kapcsoljátok be a ventilátort? Mitől ragyog úgy a szemed?
Zsolt ismét nagy érdeklődéssel figyelte az újságot. Juci a kaját kezdte kipakolni az asztalra, odébb tolva a papírokat Sára elé, aki ekkorra már leült, de még mindig nagyon bele volt merülve a munkába.
- Hagyd már azt a szart! - szólt rá - Nem annyira sürgős. Nahát, hogy te is hogy ki vagy pirulva! Nagyon gyanúsak vagytok nekem - mondta nevetve, majd hol egyikre, hol másikra tekintve lefagyott ajkáról a nevetés.
- Mi van? - kérdezte Sára, amikor látta a gyanakvó tekintetet.
- Fogadjunk, csókolóztatok.
- Nem! - tiltakozott mindkét meggyanúsított olyan egyszerre, hogy az már gyanús.
- Nahát, ez nem szép dolog tőletek, és még hazudtok is...
- De hát tényleg nem...- próbálta győzködni Sára.
- Na, hagyjuk! Nem első eset. Meg különben is mi van abban? - emelte fel a szatyrot a maradék cuccal az asztalról, hogy átvigye a műhelybe amit a főnöknek vásárolt.
- A smárolás még nem számít megcsalásnak - jegyezte meg megbocsájtó hangon kifelé menet már az ajtóból.
Az előszobában megállt, mint akinek olyan érzése támadt, hogy valamit látott a szeme sarkából. Hátrálva visszalépett, tekintete a szabásminták tetejére dobott bugyin akadt meg.
- Hoggyazza...! Micsoda egy mocsok szemétládák vagytok mindketten! Ide figyelj Parádi Zsolt! Most azonnal tűnj a szemem elől, és soha többé ne lássalak ebben a rohadt életben!
Zsolt begombolta a nadrág derekát, felkapta a sisakját, s olyan gyorsan eltűnt, mint aki ott se volt. Csak a motorbőgés, meg a benzinszag jelezte ottjártát még egy percig.

 

A lehetőség.

Juci nem tudta leplezni zaklatottságát, így az egész műszak azonnal megtudta, hogy összeveszett az udvarlójával. Az okát persze senki nem tudta. Nem volt éppen veszélytelen a helyzet, hiszen a Sára leendő anyósa is a szalagon dolgozott. A két lány csak remélni tudta, hogy nem derül ki az eset. Ők egymásnak eddig mindent elmondtak, s ez most megváltozott volna, ha Juci nem veszi észre a ledobott bugyit. Így legalább a barátnőknek nem kell titkolózni egymás előtt. Nehéz lesz ezután együtt dolgozniuk, együtt tölteni szinte minden napjukat, de idővel majd megemésztik a dolgot. Remélték, hogy Zsoltnak se jár el a szája. Legények egymás közt szívesen dicsekszenek a trófeáikkal - néha még tesznek is hozzá - de Zsoltnak nem ment el az esze. Ha Tibinek a fülébe jut, akkor harc lesz. Zsolt pedig nem akar Sáráért harcolni. Ő soha nem bántott senkit, őt se verték még meg, hiszen igyekezett azt elkerülni. Tibivel szemben nem lenne esélye.
Ej, pedig de szívesen elújságolta volna hétfőn a kollégáknak a sikertörténetet.

Aztán mégis sikerült túltenni magát a dicsekvési kényszeren, mert más izgalmas téma került terítékre.
Olyan időszak volt ez a cég életében, amikor tömegesen léptek ki dolgozók, mert nem voltak megelégedve a fizetéssel. Már az a hír terjedt el, hogy nem is kapnak új megrendelést, a folyamatban lévő építkezéseket is kétséges, hogy be tudják fejezni többek között a munkaerő hiány miatt. A munkások hergelték egymást. Néhányan csak azért mondtak fel, mert ha a Jóska, meg a Pista elmegy, akkor ő se marad. Volt aki néhány hét után új felvételesként vissza is jött, mert nem talált kedvezőbb állást. Nem volt ez másként a Zsolt brigádjukban sem. A délelőtti munkaidőt azzal töltötték, hogy négy fiatal összeült az ebédlőben, és megfogalmazták a felmondásaikat. Zsolt volt a fő fogalmazó, de mindenki hozzátette a maga gondolatát. Aztán elosztották egymás közt, kinek melyik indoklás jut. Akinek az "Elhagyom a süllyedő hajót" szöveg jutott, másnap már nem is kellett munkába állni. Zsoltnak és legkedvesebb kollégájának még le kellett tölteni a két hét felmondási időt. Aztán pedig együtt kezdtek munkát keresni.

Bementek a járási hivatalba, ahol megtekinthették azt a listát amin az állt, mely munkahelyek várnak új dolgozókat. Az is fel volt tüntetve, mennyi munkabért kínálnak. Az építőipari ajánlatok eleve kiestek, hiszen épp azt nem akarták - legalábbis Zsolt így érezte - hogy egész életüket építkezésen töltsék. A gabonatárolóban kínáltak havi 3000 Ft-ot. Ez volt a legjobb ajánlat. El is mentek a helyszínre, ahol középkorú asszonyok gúnyos mosolya kísérte érdeklődésüket. Nehéz munka ám ez - mondta egyikük, s a hangsúlyból érződött, hogy nem tartja őket alkalmasnak erre a feladatra. Aztán mégse jelentkeztek a munkára. Nem a nehézsége miatt, hanem inkább a monotónia-tűrésüket nem kívánták próbára tenni. A kolléga talált aztán egy kedvükre való lehetőséget. Miskolcon kellett jelentkezni az országos kőolajkutatóhoz. Na, ez nagyon jó. Változó munkahely, ami azt jelenti, hogy az egész országot bejárhatják. Viszont nagyon kicsi pénzt kínáltak, aztán el kellett volna menni (mint minden új munkahely esetén) orvosi alkalmassági vizsgára...ez így együtt már nem volt annyira csábító. Ha a büszkeségük engedi, visszamennek kőművesnek.

Három hét elteltével Zsolt árukísérő lett az egyik egri bútorgyárban, a kőműves fizetés kétharmadáért. Voltak ebben a munkában izgalmas napok, de általában életveszélyes volt, hiszen majd' megölte az unalom. ;)
Falusi lakhelye miatt nem volt egyszerű bejárni. A sárga kormorán szóba se jöhetett, mivel nem volt rá jogosítványa. Alkalmanként megkockáztatta, hogy szükség esetén elmenekül a rendőr elől, de rendszeres közlekedésre gondolni se mert. Kerékpárral túl nagy volt a távolság, busszal pedig reggel túl korai, délután viszont bizonytalan az időpont. Munkájuk legnagyobb része abból állt, hogy a vasútállomásra szállították a bútorokat, ahol vagonokba kellett rakni. Csak ritkán volt annyi üres vagon, hogy a munkaidejüket kitöltse a szállítás, így rengeteget kellett a készáru-raktárban bújkálni, hogy a szalagon dolgozók ne lássák őket lófrálni. Ha nem is volt mit tenniük, nem mehettek el akkor, amikor a műszak végzett, hisz akkor nem lehetett mivel megindokolni, hogy a szállítóknak magasabb a fizetése. Ezért volt mindig bizonytalan a hazautazás.
Sok-sok ráérő idejében sétálgatott a gyárban. Nézegette a gépeken dolgozó lányokat, akikkel beszélgetni nem nagyon akadt alkalom, hiszen ahhoz túl nagy volt a zaj. A negyedóra reggelidőt igyekezett a pihenőben tölteni, de a lányok ennyi idő alatt vagy az evést, vagy a dohányzást választották, mindkettő nem fért bele az időbe, az ismerkedés meg pláne. Ráadásul Zsolt nem is dohányzott.
A főnök titkárnőjével viszont jókat lehetett dumcsizni. Rövid nyaka, hajlott háta ellenére akár jó nőnek is mondható. Göndör, barna haja volt, éppen mint odahaza Sárának, s micsoda véletlen egybeesés, ő is menyasszony. Erika megengedte a fiúnak, hogy leüljön az asztalához, és pötyögtessen az írógépen. Nem volt nehéz a lány nevét megjegyezni, mert az írógépre is rá volt írva. Bensőséges viszony nem alakulhatott ki, mert az irodában mindig nagy volt a forgalom. Aztán a közvetlen munkatársak se nézték jó szemmel, hogy ott időzik órákon át. Így maradtak társalgásra csupán a csomagolók. Ők közel is voltak a raktárhoz, nem is voltak zajosak, s néha még segíteni is kellett nekik, ha sürgős volt a szállítás. Ez jó indok volt a közeledésre. Többnyire családos asszonyok voltak, csupán két lány akadt köztük. Egyiküket Zsolt szépnek találta, de visszahúzódó természet lévén, nehéz volt vele megtalálni a közös hangot. Kizárásos alapon maradt a Zsuzsa. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, jó volt a humora, néha kacérkodott is a fiúval, de Zsoltban meg volt az a hiba, hogy mindig a legszebb lányokra áhítozott. Zsuzsától viszont nagyon sokan voltak szebbek a gyárban. Kicsit pufók alkat, rossz állásúak a lábai, s még az arányai sincsenek igazán eltalálva. A mellei vonzóak lehettek annak, aki szereti a nagy melleket. Bár az igazsághoz tartozik, hogy bútorcsomagoláshoz nem öltözik kihívóan az ember lánya. Jól kiöltözve akár vonzó is lehetett volna.

- Figyelj öcsém! - szólította meg egyik reggel Viktor, a legjobb beszélőkével megáldott kolléga - Beszéltem a csomagolókkal. Műszak után átmegyünk a pincébe, ahol a céges bulik szoktak lenni. Van pia, kicsit iszogatunk, aztán dugunk egy jót. Jön a Margó, az Andi, meg a Zsuzsa. Tiéd lehet a Zsuzsa. Benne vagy? Hívom még Lacit, így mi is megvagyunk hárman.

Nem mert nemet mondani, bár nem ilyen dugásról álmodott. Volt ugyan már lánnyal, de Zsuzsával éppen csak beszéltek néha, akkor is érdektelen semmiségről. Valójában semmilyen viszonyban nincsenek. Semmi nem indokolja, hogy ilyen könnyen odaadja magát. Ráadásul társaságban. Zsolt még nem is járt a helyszínen, nem tudja, mennyire lehet egyáltalán félrevonulni. Aztán csak zubele, egy majdnem idegennel? Kétségei voltak. Nem igazán hitt benne, hogy ez így összejön, de nem is nagyon volt kedve. Viktornak ezt mégse mondhatta, hiszen aztán az egész brigád azzal fogja cukkolni, hogy megijedt a pinától.
A csomagolókkal egész délelőtt egyetlen szót nem váltottak. Viktor ígéretén kívül senki és semmi nem igazolta vissza, hogy lesz buli. Zsolt azért fohászkodott magában, hogy ne sikerüljön a parti.

Ez a nap is épp olyan unalmasnak ígérkezett, mint legtöbb. Viktor bement a főnőkhöz a diszpóért, de nem hozott semmit. Nincs vagon. Majd talán 11 órakor kiállítanak két 19 m2-est. Ez gyakorlatilag annyi munkát jelent, hogy két IFA-val fordulnak kettőt, de a második útra az egyiket félig kell pakolni, mert több nem fér a vagonokba. Most csak meg kell várni a tizenegy órát úgy, hogy aki látja a szállítókat, azt higgye, dolgoznak. Többnyire a készáru-raktárban bujkáltak, de Miklós, a raktáros nem vette jó néven, ha összetörték a csomagolást a heverőkön. A várakozás viszont szörnyen álmosító. A sarokban volt ugyan egy megégett heverő, amit egy vasúti tűzből mentettek ki, de azon mindig feküdt valaki. Hetüknek nem jutott hely. Pedig Zsolt rettentően álmos volt. Még a délután esedékes szex reménye se bírta éberen tartani. Reggel is aludt egy kicsit a buszon, s azt tapasztalta, hogy ilyenkor az egész napja el van rontva. Igyekezett is az utazás alatt ébren maradni, de ez hajnal négykor nem olyan könnyű.
Fél tizenegykor megrakták az egyik autót, ami elment az állomásra. Ez kb 10 perc munka, utána lehet megint tétlenkedni, mivel a kocsit csak két pakoló kísérhette. Kettőjüknek sok volt ugyan a vagonba átrakodni, mégis inkább ezt választotta volna bármelyikük, mint az unatkozást. Zsolt tehát ismét a raktárban téblábolt. A csomagolóba nem mert átmenni. Nem tudott volna miről beszélni a lányokkal, hiszen folyton a délutáni programon járt az esze, arra meg nem mert nyíltan rákérdezni. Az iroda felé a csomagolón át vezetett az út, de éppen csak a terület szegletét érintette, nem kellett feltétlenül szólni az ott dolgozókhoz. a fiú csak a szeme sarkából figyelte a nőket. Zsuzsa észre se vette, hogy arra jár, vagy csak úgy tett, mintha nem látná. Andi, egy szőke harmincas - akinek családi állapota nem egyértelmű - sokszor beszól a nála tíz évvel fiatalabb legénynek, remélve, hogy zavarba hozza. Most ő se tett egyetlen jelzésértékű megjegyzést, egy sejtelmes mosolyt, egy huncut kacsintást...semmit. Felnézett, amikor észlelte, hogy előtte megy valaki, de ezentúl semmivel nem reagált. Egyedül a szép kislány nyújtotta felé a kezében lévő ollót mintha kard lenne, de ez semmit nem jelent, csak gyerekes incselkedés. Ő egyébként sincs a kínálatban. Sőt, ha egyáltalán igaz amit Viktor mond, ez a lány akkor sem tud semmiről.
Az állomásra induló szállítmány egyik kísérője Viktor volt, s az iroda előtti dohányzóban odaintette magához Zsoltot.
- Ugye nem gondoltad meg magad? Veszek a trafikban gumit, hozok neked is.
Erre nem lehetett mit mondani, csak bólogatni. Lelki szemeivel már azt látta, amint a pincében Andi gúnyosan mosolyog rajta, amiért olyan ügyetlenül próbálkozik Zsuzsával. Aki egyébként nem is tetszik, de mindenki elvárja tőle legalább a próbálkozást, ha már egyszer eljött. Kell az az alkohol! Legalább oldja a gátlást. Sőt! Ha elügyetlenkedi a dolgot, akkor rá lehet fogni, hogy be volt rúgva. Na, ez lesz a megoldás. Még abban reménykedett, - mivel a nők részéről semmi jelzést nem észlelt - hogy Viktor csak kitalálta az egészet.

Már dél volt, amikor visszaért az autó. Betolatott a raktárba. Kicsit ügyetlenkedett a sofőr, sokat kellett irányítani, nehogy nekimenjen a bútorok sorának. A helyismeret ellenére se volt olyan ügyes, mint amikor Szegedről jött egy pótkocsis szerelvény. Előbb bejött a sofőr gyalog, megnézte hová kell beállnia, majd úgy betolta a szerelvényt irányítás nélkül, mintha sínen járt volna. Hárman is kiáltották neki, hogy "JÓ", de akkor már állt. Na, de semmi gond, ha félre megy az IFA, odébb húzzák a heverőt.
Nagy kapkodva nekiláttak a rakodásnak. Zsolt meg is rántotta kicsit a derekát, de ez majd' mindennapos eset, nem kell vele törődni. Amikor kész volt, beállt a másik kocsi is. Az elkészített mennyiség éppen nem fért fel. Senki nem akart még egy fordulót tenni két fotel miatt, így az előbbi kocsira feltuszkolták az egyiket, erre a másikat, de kicsit ki is lógott a ponyva alól, félő volt, hogy út közben leesik.
- Na fiú - utasította Zsoltot Lajos bácsi - préseld csak fel magad! Majd fogod a fotelt.
Ez lett a megoldás. A két teherautó kigördült a gyár udvaráról, majd irány a vasútállomás. Zsolt erősen kapaszkodott a plató végén a sátorvasba. Igyekezett az alatta lévő hullámpapírt se nagyon összetörni, de ennél fontosabb volt, hogy biztonságban érezze magát. A feltuszkolt fotel elég stabilan állt, ahogy az utolsó heverőre ráborították. Csak a csomagolás miatt billegett egy kicsit. A fiú egész délelőtt küzdött az álmossággal, most is minduntalan becsukódott a szeme. Volt kb 15 perce, amíg megérkeznek. Amikor néha felpillantott látta, hogy a mögötte haladó kocsiból mutogatják, hogy fogja erősen! Kicsit elbókolt. Úgy döntött, elég stabil az a fotel, nem kell állandóan fogni. Aztán egy puffanásra ébredt. Látta, hogy az úton pattogva jön utánuk a fotel. A másik kocsi megállt, - s láss csodát - felerőltették a rakomány közé.
Egy éves munkaviszonya alatt ez volt az egyetlen eset, hogy nem kapta meg a prémium címszó alatt rendszeresen juttatott fizetéskiegészítést. Ettől persze súlyosabban érintette a lelkét a kollégák dorgálása. Nem is tudott rá mit mondani, hiszen egyértelműen ő volt a felelős. Ezek után még kevésbé volt kedve a délutáni gruppen szexhez.

Fél kettőre végeztek az aznapi munkával. Már csak meg kellett várni, hogy elmenjen a műszak. Ekkor jött a főnök, hogy lenne egy maszek, amit feltétlen meg kell csinálni. Négy ember kell hozzá. Lajos, Viktor, Zsolt, és a sofőr, Jóska. A fülkébe nem férnek, a fiatalnak ugrás a platóra, eddig is ott utazott.
- Egy zongorát kell elvinni! Itt van a cím. A tulaj már ott fog várni. Ki lesz bontva a terasz korlátja, csak át kell emelni a platóra. A nehezebb rész majd a panelban lesz, mert második emelet.
Egyiken se voltak túl boldogok a feladattól, de legalább lesz egy kis zsebpénzük. Hasonló esetben egy százast szoktak kapni, de többnyire hárman vannak rá, van amikor ketten.

Valójában nem zongorát, hanem egy nagyméretű pianínót kellett elszállítani. Régi lehetett, hiszen még díszes gyertyatartók is voltak rajta. Illett hozzá a falépcsős, faragott gerendás ház is, amit hamarosan el fognak bontani, ezért kell belőle kiköltözni. Nos, a főnök nem jól tudta, mert a korlát nem volt kibontva. Nem is lett volna értelme, mert a keskeny tornácon nem tudtak volna vele elfordulni, így kénytelenek voltak levinni a széles falépcsőn az udvarra, s onnét felemelni a platóra. Ugyancsak szakadt a víz mindegyikükről, reszketett az inuk, mire felküzdötték. Maga az út talán öt percig tartott, nem nagyon pihenték ki ezalatt magukat. És még csak ezután jött a neheze. Felvinni a szűk lépcsőházban a második emeletre. Alaposan megdolgoztak a zsebpénzükért. Segített a tulaj is, éppen úgy kifáradt, mint a szállítók.
- Tud rajta játszani? - kérdezte Viktor, miközben az úr, reszkető kézzel öntötte a konyakot.
- Ih, ih, igen.
- Játszon má' valamit!
Nem nagyon kérette magát. Felcsapta a fedelet, s ütni kezdte fáradt ujjaival a billentyűket. Senki nem ismerte fel a művet. A bútorszállítók nem igazán a zeneértő közönségből kerülnek ki, de nem hiszem, hogy ez lett volna az oka.
- Mivel tartozom?
- Szá..- mondta volna Viktor az összeget, de maga is soknak találta, s a gombóctól alig tudta kimondani, hogy százhúsz forint.

Három órakor értek vissza a gyárba, a csomagoló lányok nem várták meg a férfiakat, így a buli elmaradt.

 

Albérlet

('75 november)

Az unalmas hétköznapok közt felüdülést jelentett egy-egy kiküldetés. Alkalmanként elküldtek egy autót anyaggal vidéki bedolgozókhoz, vagy anyagért Budapestre, garanciában bútort cserélni Szegedre, Szombathelyre. A környékbeli bútorboltoknak szállítottak közvetlenül, olykor magánszemélyeknek is a közelbe. Ezekért mindig tülekedtek a dolgozók, hiszen jobb volt egész nap utazni, egy-két órát dolgozni esetleg, mint a raktárban ásítozni. A közeli, nem egész napos utak is jót tettek az ember lelkének, nem beszélve a borravalós munkáról. Persze az öregek ragaszkodtak hozzá, hogy ők mehessenek így a főnöknek kellett igazságot tenni. Így Zsoltra is rákerülhetett a sor. Első néhány alkalommal érdekes volt az út. Lehetett bámulni a tájat, lehetett izgulni a Gödöllő környéki torlódásban, hiszen akkor még csak épült az autópálya. Később már nem bírt ébren maradni, de nem volt jelentősége, hogy alszik, vagy ébren van, hiszen nem kellett semmit tennie. Csak kísérte az árut. Ez is volt beosztásának a megnevezése: árukísérő. Budapesten kellett esetleg a bútorlapokat megigazítani, miután felrakta a targonca. A papírmunkát a sofőr intézte. Egerben a lerakodással nem kellett vacakolni, megvárta a szállítmány a reggelt, amikor már mindenki bent van. Este nem volt ajánlott hat óra előtt beérni, hiszen akkor nem járt a 32 Ft kiküldetés. Ha csak lehetett, húzták az időt. A szegedi út is Zsoltnak jutott. A sofőr mondta is később a többieknek, hogy egész úton nem aludt el mellette, pedig ez minden eddiginél hosszabb út volt. Főleg, hogy még kerültek is, mert Orgoványban olcsón lehetett pálinkát venni. A minőségellenőrzést Zsoltra bízták, pedig kis túlzással antialkoholistának is lehetett tartani. Errefelé nem járt még korábban. Lefoglalta a nézelődés. Igaz, volt még hátra majdnem 100km, amikor rájuk sötétedett, de csak azért se volt hajlandó elaludni. Inkább énekelt magában, hogy el ne álmosodjon. Ekkor nem kellett az időt húzni, hiszen legnagyobb igyekezetük ellenére se értek be este hét előtt. Na, ekkor lett elege a bizonytalan hazautazásokból. Este 23 óra körül, alig volt ember rajta kívül a buszpályaudvaron. Jött a rendőrjárőr, s nem nagyon talált rajta kívül igazoltatásra való személyt. A parancsnok elkérte az iratait, érdeklődött, hová utazik ilyen későn...A járőrtárs pedig halkan megjegyezte, hogy: falubeli. Bazmeg! Mé' nem mondtad neki korábban? Na, de nem volt ezzel semmi gond, nem volt mibe belekötni.

Régi polgárházban kínáltak szállást. Ijesztően erős hangja volt a csengőnek, s a zárt kapubejáróban még visszhangzott is. A holtak is felriadtak erre a berregésre a közeli temetőben. Hajlott hátú nénike engedte be az érdeklődőt. Előbb behívta, leültette a saját szobájába, megállapodtak a feltételekbe, majd az udvaron keresztül átvonultak a kiadandó szobába, ami egy pici előtérből nyílott. Meglepően nagy volt a szoba, s ezt a hatást még fokozta a hatalmas belmagasság. Határozottan hideg volt benn. A sarokban állt egy hordozható cserépkályha, mellette a leendő lakó ágya. A kályhába be volt készítve a gyújtós, mellette állt egy kanna szén. Ez a napi adag. A néni középiskolás legényfia is itt lakik, övé a távolabbi sarokban lévő fekhely. A hajópadlón középszőnyeg, rajta középen esztergált lábú asztal, hozzá illő négy székkel. Mindkét ágy végénél egy-egy ruhásszekrény, s ezzel fel is soroltam az összes berendezést. Nem látszott igazán lakájosnak, de hozzá lehet szokni. Talán az alacsony hőfok miatt tűnt barátságtalannak. A ház végében volt még egy, az udvarról nyíló szoba, amiben két diáklány lakott, szintén albérletben. A szűk udvart egy fáskamra zárta, amiben Zsolt kerékpárja is helyet kapott. Azzal oldotta meg ugyanis a helyi közlekedést. Nem volt menetrendhez kötve, meg olcsóbb is volt, mint buszbérletet venni. Fagyosak voltak ekkortájt már az éjszakák, még a biciklilánc se csuklott rendesen. Az apró feszítőkerekekre nem akart ráfeszülni. Sokszor még a Népkertnél is ugrált a lánc, pedig az elég messze volt a szállástól. A gyárban jó volt a fűtés, de este hideg szobába ért haza. Meggyújtotta a tüzet, de kellett hozzá néhány óra, hogy meglangyosodjon a levegő. Andrással, a lakótárssal nem sokat találkoztak. Ha odahaza volt, akkor is inkább az anyja szobájában időzött, a melegben. Ide csak aludni jött. Jól betakarózott, s nem fázott. Zsolt közel volt a kályhához, mégis hamar bebújt a takaró alá. Nem nagyon tudott mit kezdeni az estéivel. Többnyire csak bámulta a baromira messze lévő beszürkült mennyezetet, a barna különböző árnyalataival hengerezett falat, az ágya fölé rajzszegezett Opel Commodore posztert. Nem volt senkije a városban, akivel eljárhatott volna szórakozni. Többnyire kénytelen volt kivárni a hétvégét, hogy hazamehessen a faluba, ahol legalább összejöhettek a haverokkal a klubban. Elsétáltak a bisztróba, egyhúzásra meginni egy deci brandit, majd vissza a klubba, ahol előkerült a gitár, vagy éppen csak a ZK-140-es magnó próbált versenyre kelni a ricsajjal.

Egyik csütörtök este, meglepetésére égett a tűz, amikor hazabiciklizett a munkából. András ott ült az asztalnál, és tanult. Nem akarta zavarni, de mégis kialakult egy jó kis beszélgetés. Találtak közös ismerőst is, mivel András egyik osztálytársa, falubelije Zsoltnak. Na, legalább őt alaposan kitárgyalták.

- Miféle csajok vannak itt a szomszédban? - kérdezte Zsolt, miután kifogytak a témából?

- Iskolába járnak mindketten. Azt hiszem, most itthon vannak, át is mehetünk, bemutatkozni hozzájuk!

Mondta azt is, hova valósiak. Valami dél-hevesi falut mondott, de Zsolt nem ismerős arrafelé, el is felejtette a falu nevét. Na, de nem is fontos.

- Mikor?

- Hm, most.

- De hát tanulsz.

- Abbahagyom.

Amikor benyitottak, egyik lány az asztal mellett ülve, másikuk az ágyon heverve bújták a könyveket.

- Nem zavarunk? - kérdezte András, de választ se várva tolta befelé Zsoltot maga előtt.

- Mint látod, éppen tanulunk, de gyertek csak!

- Szeretnélek bemutatni benneteket egymásnak a lakótársammal. Már hetek óta itt van, de még nem is találkoztatok.

Aki az asztalnál ült csak felnézett, és minha köszönt volna, de ezzel le is tudta az ismerkedést. Nem tűnt valami rendkívüli szépségnek. Olyan, aki mellett simán elmegy az ember úgy, hogy még csak utána se fordul. Barna szemű, barna hajú, kicsit húsos képű, de olyan jelentéktelen. Bár ha feláll... elképzelhető, hogy eszméletlenül jó segge van. Na, de ez most nem derült ki. A másik lány felugrott az ágyról, odalépett a látogató elé, és elhadarta a nevét. Valamilyen Valériát mondott. Zsolt alaposan végigmérte. Életében nem látott még ennyire randa nőt. Olyan sovány, mint egy hámozott giliszta. Csípőcsontjai jobban kitüremkednek, mint a mellei. Horpadt mellkasán csak annyi kidudorosás van, mintha megcsípte volna valami. Bőszárú melegítője eltakarta ugyan, de ilyen felsőtesthez, meg foghagymagerezd fenékhez nyilvánvalóan piszkafavékony göcsörtös virgácsok társulnak. Haja fiúsan rövid, sötétszőke...vagy inkább seszínű. Keskeny arcán minden nagynak tűnik. Az orra, a szája, és a szemei is. Na, a fülei nem elállóak. Ennyi szép van benne. Na, meg egy szemölcs az álla baloldalán. Van is idő jól szemügyre venni, mert sokat beszél.

- Őt Margónak hívják - lendíti karját a másik lány irányába, mintha eldobna vele valamit - Eléggé visszahúzódó természet, mint a mellékelt ábra mutatja, de majd én beszélek helyette. Most rögtön meghívnálak benneteket egy italra, de egyfelől nincs itthon semmi, másfelől meg holnap nagydogát írunk, sokat kell még tanulni. Gyertek át holnap! Mit is mondtál...ööö

- Zsolt. Parádi Zsolt.

- Zsolt. Mit is mondtál Parádi Zsolt, hol dolgozol?

- A bútorgyárban. A szállításnál, mint áruki...

- Jó a hajad. Mióta növeszted? Kicsit már töredezik a vége, vágni kellene belőle! Enyém is hosszú volt, most vágattam nemrég.

- Belelendült a fodrász úgy látom.

- He?...Ja, hogy nagyon rövid lett? Ilyenre kértem. Figyelj! Majd gyertek át holnap ilyenkor! Nem tudom hogy sikerül a doga, de iszunk rá. Vagy örömünkben, vagy bánatunkban. Beszélgetünk, ismerkedünk, vannak jó kazettáim. Milyen zenét szeretsz?- Hááát...leginkább amit mi magunk...

- Na, mindegy majd válogatunk, van sokféle, még három plusz kettő is - nevetett nagyot, mert azért azt nem gondolta komolyan, hogy lakodalmas zene tetszik a fiúnak - Mi? Hogy mi magunk? Zenélsz? Van gitár is. - mutatott a sarokba támasztott hangszer felé - Igaz, egyikünk se tud rajta, csak próbálkozunk...- tolakodott beszéd közben az ajtó felé, hogy kinyithassa a fiúk előtt.- Gyorsan, gyorsan, mert bejön a hideg. Akkor holnap.

- Na, ez jól kirakott bennünket - mondta Zsolt kinn az udvaron megdöbbenve.

- Hát ki. Ez a Vali már csak ilyen. Majd holnap megismered jobban.

- A másik csaj jobban érdekelne.

- Igen? Nem igazán tudnál vele beszélgetni. Én már próbáltam.

- De emez meg baromi randa. Nekem jobb melleim vannak.

- Igaz, viszont nagyon szórakoztató - nyitotta ki közben a közös szobájuk ajtaját - Itt azért nincs olyan meleg...

- A kintihez képest azért baráti az idő.

- Én most visszaülök tanulni még egy kicsit, aztán átmegyek anyámhoz vacsorázni. Te mit csinálsz?

- Leülök egy kicsit firkálgatni hozzád - vett elő egy spirálfüzetet.

- Mutasd! Miket rajzolsz? Nocsak! Egész ügyes vagy. Azt is le tudnád rajzolni? - mutatott az ágy fölé szögelt autós poszterre.

- Miért ne? Persze annak kellene rajzlap! Mert ide a füzetbe minek?

- Majd holnap hozok - mélyedt bele András a tanulásba.

- Jobbat mondok. Úgyse tudnánk csendben maradni, inkább nem zavarlak. Átmegyek magamnak kajáért az ABC-be, és egyúttal hozok papírt is.

Másnap Zsolt ismét hideg szobába érkezett haza. Le se vetette a kabátját, amíg langyosodni nem kezdett a csempe. Úgy kabátban ült asztalhoz, kicsomagolta a most vásárolt felvágottat, s unalmában előrehozta a vacsorát. Már hat óra is majdnem volt, amikor András megérkezett.

- Nézd mit hoztam! - húzott elő táskájából egy üveg vodkát - Valiék itthon vannak?

- Biztosan. Hallottam, hogy zörögnek valamivel.

- Beköszönök a muternak, aztán mehetünk is.

Zsolt azt hitte, hogy megint tegnap van, mert ahogy belépett a lányok szobájába, ugyanaz a kép tárult elé. Margit ült az asztalnál, és valamit olvasott. Felnézett, bólintott, és motyogott valamit. Valéria egy csomó könyv közt hevert az ágyon. Ahogy a fiúk benyitottak felpattant, és nyújtotta a karját. De most nem üdvözlésre, hanem a vodkát vette ki András kezéből.

- Gyertek, üljetek le! - tette az üveget az ágy melletti komódra - Ja, hogy nincs hová? - nevetett - mindjárt összepakolok. Így ni!

Zsoltot odaültette az ágyra, aztán csak sürgött-forgott, hol leült, hol felpattant, öntött mindenkinek egy kupica vodkát, s közben csak beszélt, és beszélt. Margit, mint valami biodíszlet, csak ült a háttérben szótlanul. Csak akkor jött közelebb amikor az italt kellett elvenni. Melegítőnadrágja feszült rajta. Középen még be is vágott kissé. Tényleg jó segge van - állapította meg Zsolt magában, de sokáig nem legeltethette a szemét, mert Vali olyan közel tolta lóképét az arcába, hogy attól félt, menten felfordul a gyomra. Lehörpintette az italt, s nagy gondolata támadt.

- Várjatok csak! - pattant fel az ágyról olyan hirtelen, hogy Valival majdnem összekoppant a fejük - Hozok valami különlegeset.
Egy perc nem sok, annyi se telt el, amikor vissza is ért, kezében egy fél üveg Főnix likőrrel.

- Na, ezt kóstoljátok meg! Régóta hordom a táskámban, éppen az ilyen különleges alkalmakra tartogattam - mondta sejtelmes mosollyal.

András érezte, hogy valami huncutság van a dologban. Vali mint házigazda azonnal el is vette tőle, s beleszagolt. Alkohol és köménymag. Nem valami fennséges párosítás, de nem lehet rossz.Mindenkinek öntött, majd emelte poharát. Zsolt is emelte, de előbb megvárta a hatást. Vali egyhúzásra bedobta, majd ha lehetne fokozni a rondaságát, azt mondhatnánk, eltorzult az arca. A többieket úgy elfogta a röhögés, hogy le kellett tenniük a poharat, nehogy kilötyögtessék az italukat. Csak miután megnyugodtak, akkor kóstoltak bele a likőrbe. Nem volt köztük, akinek ízlett volna.

- Mióta van ez meg neked? - kérdezte András

- Elég régóta. A neve miatt vettem meg, de a baráti kör odahaza nem bírt vele. Így maradt meg a fele.

- Na, hát ezt nem is csodálom.

- Igyunk rá egy vodkát! - javasolta Vali, s már töltötte is.

Nem tudni, hogy alapból ilyen hiperaktív, vagy az ital hatása jelentkezett nála, de annyira tolakodóan viselkedett, miközben az iskolai dolgokról mesélt, a nehéz feladatokról, a hülye tanárokról, hogy Zsolt attól félt, menten a nadrágjába fog nyúlni. Ő pedig próbálta magát győzködni, hogy nem annyira csúnya ez a lány, meg különbenis! Lekapcsolják a villanyt, a hatás akkor ugyanaz, mint egy szép nővel. Közben megtudták, hogy az egyik fiatal tanár milyen jó pasi. Erre Zsolt is elmesélte, hogy ipariban milyen izgalmasak voltak az irodalomórák. Érdekesek voltak az olvasott művek is, de a tanárnő mindent felülmúlt. Kicsit túlméretes termete ellenére olyannyira a helyén volt mindene, és annyira tökéletesek voltak az arányai, hogy festeni nem lehetett volna szebbet. A fiú lelki szemeivel látta maga előtt azt a gyönyörű tanárnőt, majd elétárult a szörnyű valóság. Vali alkoholgőzös arca tíz centi távolságból. Felböffent a Főnix likőr, amikor az "idillbe" belerondított a kapucsengő iszonyatos kerregése.

 

4. Látogató


Már harmadszor nyomták meg a kapucsengőt egyre hosszabban, amikor András feleszmélt, hogy nincs otthon az anyja. Vagyis neki kell megnézni, ki akar bejönni. Amikor becsukta maga után az ajtót, Zsolt kihasználta a pillanatnyi csendet, és mesélni kezdett egy régi esetet ami külföldiekkel volt kapcsolatos.

- Éppen itt lődörögtünk baráti társasággal Egerben, amikor a Vadászkürt utcájában megszólított bennünket egy társaság. Pontosabban egyikünket, mivel éppen menetben voltunk, s aki lemaradt, arra szólt rá az egyik külföldi. Na most tudni kell, hogy közülünk ketten testvérek voltak, az anyjuk orosz, aki tanította őket. Nem csak az iskolára hagyatkozott a nyelv elsajátítását illetőleg...

- Illetőleg - röhögött a kifejezésen Vali, s közben még talán horkantott is egy kicsit

- Ne röhögj má', hagy mondja! - szólt közbe Margit, talán most először

- Na, szóval... Feri maradt le egy kicsit, tőle kérdezett valamit a külföldi fiatalember. Kicsit megriadt az idegen szótól, és a testvére után kiáltott - Sanyi! Gyere má'! Ezek oroszul beszélnek. - Egy férfi volt és három nő. Pont fordítva, mint mi. Illetve mi egyel többen voltunk, de ez nem érdekes. Szórakozóhelyet kerestek, ahol táncolni lehet. Mi a Sörkertet szerettük, mert ismertük a dobost, de ott ekkor nem volt semmi. A közelsége miatt ajánlottuk a Vadászkürtöt. Aztán az oroszok kitalálták, hogy menjünk velük...

- Téged keresnek - dugta be András az ajtón a fejét.

- Engeem? - csodálkozott el Zsolt, de tétován elindult kifelé - Majd folytatom - szólt vissza az ajtóból.

Három alak állt a lámpa alatt. Egy katona és két nő. Tibi, Sára és Juci

- Hát ti? Hogy találtatok ide?

- Úgy, - felelt Juci - hogy tudtuk a címet. Te magad mondtad el.

- Vagyis hozzám jöttetek?

- Nem, majd a kan kutyához - dörrent rá Juci - Persze, hogy hozzád

- Pár nap szabadságon voltam az esküvő miatt - vette át a szót Tibi, s mondndója nyomatékául magához szorította menyasszonyát - Most megyek vissza. Úgy...- emelte karóráját a fény felé - másfél órám van még a buszig. Lejössz velünk a városba?

- Nem is tudom...- tétovázott Zsolt - Éppen szomszédolok.

- Megmutatod a szobádat? - bújt oda szorosan Juci a fiúhoz
- Ja, tényleg. Ne álljatok itt a hidegben! – mondta, miközben nem tudván mit kezdeni karjaival, visszaölelte Jucit – Nincs nálam nagy hőség, de jobb mint kint állni az udvaron.

Sára és Tibi összenéztek, majd Sára közölte, amit ebben a pillantásban megbeszéltek.

- Ah, mi nem is zavarunk. Ha nem jössz velünk, inkább majd visszajövök Juciért, ha elment Tibinek a busza.

- Na. Én bemegyek – kiáltott oda András, aki a háttérből figyelte, mire jutnak – Majd szólj, ha elmentek a vendégeid!

- Oké, menj csak! – fordult volna hátra Zsolt, de csak a fejét tudta fordítani, olyan erősen fogta Juci.

- Akkor mi megyünk is – nyújtott kezet Tibi – Még beülünk valahová.

Zsolt nem kísérte ki a vendégeket, hisz be tudják csukni maguk után a kaput. Csak álltak ott a lámpafényben összeölelkezve, mint az igazi szerelmesek. Kicsit zavarban is érezte magát, hiszen az irodai „baleset” óta nem voltak együtt. Még az üdvözlő puszitól is tartózkodtak a klubbéli találkozások során, most meg itt állnak, mintha semmi nem történt volna. Nem mentek a barátokkal szórakozni, az albérlő társakhoz se tolakodhatnak be. A szobáját akarja megnézni. Egyértelmű a helyzet.

- Hm, akkor menjünk be! – javasolta a lány arcába nézve, de az ölelésből nem eresztve.

- Ez az? – lépett egyet hátra Juci, s az ajtó felé nyújtotta karját.

Zsolt megelőzte, és belökte előtte az előszoba ajtaját. A felülvilágítón beszűrődő fény kellően megvilágította a piciny helységet. Balra ruhafogas, szemben mosdóállvány, jobbra ajtó.

- Jobbra! Várj, mindjárt felkapcsolom a villanyt.

- Jobbra? – engedett el a lány egy kurta kis kacajt – Nincs is másik ajtó. Jó nagy szoba. Egyedül laksz itt?

- Aki beengedett, az is itt szokott aludni. Ő a tulajnak a fia, de nem jön, amíg nem szólok.
Zsolt nehezen talált magára. Kicsit kínosnak érezte a szituációt, pedig nem lehet kétsége a lány szándéka felől. Egyértelmű, hogy minek jött. Egyetlen szóval nem mondta, hogy menjenek Sáráékkal szórakozni.

- Nincs valami nagy meleg nálad.

- Én mondtam. Azért a kabátodat leveheted.

- Inkább nem. Talán majd később.

- Idehozok neked egy széket a kályha mellé.

- Aha, itt kicsit jobb – húzta össze magán a már kigombolt kabátot. Tekintetét körbejáratta a szobán - Nem túl barátságos.

- Alvásra megfelel

- Ez a te ágyad?

- Aha.

- Annak a fiúnak nem lehet melege a túlsó sarokban.

- Hozzá van szokva.

- Miért nem tüzeltek jobban?

- Ennyi a napi adag – mutatott Zsolt a szeneskannára.

- Egy kanna szén? – kérdezte felháborodással teli csodálkozó hangon.

- Valójában kettő, hiszen az öregasszony megrakja rendesen a kályhát, nekünk csak be kell gyújtani, aztán meg rápocsékolni a többit – magyarázta, szándéka szerint a pocsékolásnál gúnyos mosollyal kísérve mondandóját.

Leült az ágy sarkára, s várakozón nézett Jucira. Nem nagyon talált szavakat. Az utóbbi hónapokban alig látták egymást. Ha igen, akkor se nagyon beszéltek, nem találtak közös témát. Azelőtt legalább két évig folyton együtt voltak. Sokáig szigorúan mint barátok. Juci befurakodott a baráti társaságba. Hol egyik, hol másik fiúhoz próbált közelebb kerülni, de valójában csak haver volt, egy a bandából. Esténként ketten-hárman hazakísérték, fél éjszakákat átdumáltak, olykor meg is vacsoráztak éjfél körül. Tavasszal Zsolt azon kapta magát, hogy egyedül kísérgeti haza. Előbb még győzködte magát, hogy nincs ebben semmi, hiszen haverok. Sokáig Tóth Mari volt a fő beszédtéma köztük. Juci próbálta megoldani a fiú szerelmi bánatát. Különböző lányokat ajánlott neki, de Zsolt egyiket se találta megfelelőnek arra, hogy Tóth Marit pótolja a szívében. Pedig maga Mari is azt javasolta amikor elváltak, hogy járjon valakivel. Zsolt nem járt senkivel. Hazakísérgette a havercsajt, akivel kiönthették egymásnak a lelküket. Aztán azon kapta magát, hogy csókolóznak. Nincs ebben semmi. A fiataloknak szükségük van erre, s mivel minden idejüket együtt töltik, nem nagyon találnak más partnert. Megoldják szükségletüket házon belül. Jucinak ez így meg is felelt, de Zsolt többet akart. Nem volt szerelmes a lányba egyáltalán, de a csókolózások ugyancsak felkeltették benne a vágyat. A visszautasítás után ritkábban találkoztak, amit Juci nehezen viselt. Szexet mégsem akart. Vagyis inkább félt tőle, de nagyon. Elpanaszolta a gondját a nővérének, aki javasolta, hogy járjon egy 15 évessel, akinek elég, ha foghatja a kezét. Kénytelen volt belátni, hogy másként nem tarthatja meg legközelebbi fiúbarátját.
Aztán az se lett csodaszer, mert júniusban Zsolt ráhajolt a másik havercsajra is.  Ez végképp tönkretette a kapcsolatot. Juci viszont még most sem adta fel, s íme itt ül a fiú szobájában, aki az ágy sarkán ül szótlanul, kínosan mosolyog, majd - mint egy 15 éves - megfogja a kezét. A lány csókra nyújtja ajkát. Nem igazán jó a pozíció, de a szájuk összeér. Hosszasan smárolnak, remélve, hogy ettől oldódik a feszültség.

- Ülj át ide! - javasolta Zsolt - Így meg se tudlak ölelni. Mégis vedd le a kabátod! Én meg teszek közben a tűzre.

A lánynak mindenképpen helyet kellett változtatni, mert a széktől nem lehetett hozzáférni a szeneskannához. Levette a kabátját, majd a saját karjait dörzsölgetve borzongott a hidegtől.

- Ennyire azért nincs hideg.

- De. Jó lenne, ha felmelegítenél!

Zsolt igyekezett eleget tenni a kérésnek. Összeölelkeztek, csókolóztak. Egyik karjával tartotta a lány hátát, másik kezével a blúz alatt felnyúlva apró melleit markolászta.

- Hideg a kezed.

Na, ez a beszólás betesz a romantikának. Kezét lecsúsztatta a lány derekához, s megbizonyosodhatott arról, hogy a szűk nadrágot fél kézzel nem tudja levenni. Egyelőre a lány combjai közt próbálta melegíteni nadrágon keresztül. Itt is hideg lehetett a keze, mert érzékelte vele a célterületről áradó forróságot.

- Takarózzunk be! - javasolta Juci

- Így ruhástól?

- Le kellene kapcsolni a villanyt!

- Láttam már mindenedet....Na jó, csinálok hangulatvilágítást.

Odament az ajtó melletti kapcsolóhoz és lekattintotta. Az utcai lámpa beszűrődő fénye éppen elég volt. Amikor megfordult, Juci már a takaró alatt kalimpált a lábaival, majd a padlóra dobálta az összes ruháját.

- Gyere gyorsan - mondta vacogó fogakkal - mert rögtön megfagyok

- Nem értem miért fázol ennyire. Biztos van legalább 16 fok - értetlenkedett, miközben ő is levetett mindent magáról, s bebújt a takaró alá.

Ágaskodó férfiasságát megigazította, hogy ölelkezés közben ne a lány hasának irányuljon. Erősen szorították egymást, s közben Zsolt egyik kezével a takarót igazgatta. Ő már nem fázott, s bosszantotta, hogy erre kellett ügyelni. Maga alá fordította a lányt, majd befurakodott felhúzott combjai közé. A ritmusos mozgástól recsegni-ropogni kezdtek az ágy rúgói, amin Juci kénytelen volt nevetni.

- Ne haragudj, de nehezen tudom magam elengedni - mondta, küzdve a nevetés abbahagyásáért - Hideg is van, meg még ez a recsegés...

- Ne figyelj rá! Nem hallja senki, vagy ha igen, az se számít. Itt senki nem fog ránk nyitni.

- Na, még csak az...az...hi..ányoz..na! Már jobb, csak...csak, csak kilóg a lábam. hehe :)

- A fracokat! - mondta Zsolt olyan indulatosan, hogy maga is megriadt

- Cseréljünk!

Befordult a lány mellé, s maga fölé fordította. Amikor így is létrejött a kontakt, két kezével a lány farpofáiba kapaszkodva próbálta adni a ritmust. Megtapasztalhatta, hogy az oly selymes fogású puha bőr most olyan mint a smirgli. Tehát tényleg fázik. Aztán Juci megint nevetni kezdett, mert rájött, hogy ebben a pozícióban nem tudja, hogy mozogjon.

- Forduljunk vissza!

Zsolt már kezdett bosszankodni. Szeretett volna mielőbb túlleni az aktuson. Hajtott, mint a gép.

- Állj, meg, állj meg! Ne siess! - lihegte a lány, kinyújva, s összeszorítva lábait. Zsolt próbálta hasrafordítani.

- NEM! Úgy nem szeretem.

- Honnét tudod? Még nem is próbáltuk.Maradt tehát a megszokott pozíció, megállásokkal. Sokára értek a csúcsra

- Most, most, mindjárt...

- Nehogy belém engedd!

Nem is volt szándékába, de igyekezett kivárni az utolsó pillanatot. Felkapta trikóját a padlóról, nehogy összecsepegtesse a lepedőt, hiszen kellemetlen lesz aztán rajta feküdni. Amikor elmult az ejakuáció, nem érezte maradéktalanul kielégülve magát. Sőt, volt egy olyan érzése, hogy a Juci pillanata se jött még el. Második nekifutásra már nem kellett sokáig várni ezzel se.

- Na, fázol még?

- Most már nem, de azért igazítsd meg a takarót!

Egy darabig csupaszon feküdtek egymás mellett, majd később ruhástól, de ugyancsak betakarózva. Beszélgettek mindenféle dolgokról éppen úgy, mint amikor még csak haverok voltak.

- Mennyi lehet az idő? - emelte fel Juci a fejét, hogy az asztalon álló órát láthassa. - Jobb is, hogy felöltöztünk. Érdekes lenne, ha Sára csupaszon találna bennünket.

- Legfeljebb ő is idefeküdne közénk.

- Arra volna eszed mi? - legyintette arcon a fiút. - Jó volt vele? - kérdezte hosszú hallgatás után.

- Nincs mihez hasonlítani. Az csak egy villámgyors baleset volt. Csak úgy jött ösztönösen. Sárának nedvesedni se volt ideje, azért volt olyan rövid, mert...

- Jól van, nem kell részletezni!

A kínossá váló beszélgetést a kapucsengő szakította félbe.

- Mégse tör ránk a barátnőd, mert nem tud bejönni a kapun.

Amikor kilépett az udvarra, András állt várakozón a lányok ajtaja előtt.

- Hamarosan jöhetsz! - szólt oda neki - Majd beszólok. Biztosan nekem csenget a másik csaj.

Jól gondolta. Kitárta a kaput, majd fenekénél fogva tolta maga elé Sárát.

- Naaa, Zsolti! Oda csapok.

- Ismered a járást. Második ajtó kétszer jobbra.

Amikor beléptek a szobába, már égett a villany, Juci magára vette a kabátot.

- Mehetünk? - kérdezte Sára lényegretörve anélkül, hogy legalább körbenézett volna.

- Aha, mindjárt. Pisilnem kell! - mondta toporogva, hogy ha esetleg nem lenne érthető amit mond, akkor is egyértelmű legyen a problémája.

- Kinn az udvar végében.

- A hidegben?

- Vagy lehet a lavórba, aztán majd kiöntöm az udvarra.

- Jól van - mondta durcásan - Mehetünk.

Kinn az udvaron megint levette a kabátját, és Sárára terítette, hogy ne kelljen fognia. Magára csukta a fabódé ajtaját.

- Megdugtad mi? - kérdezte Sára szinte suttogva, s közben ravaszkásan mosolygott.

- Azért jött. Nem?

- De.

- Akarod te is? - kérdezte nagy bátran, felvállalva akár egy pofont is. Átfogta a lány derekát, másik kezével a combjai közé markolt. Már húzta a nyakát, de Sára meg se mozdult, egy szót se szólt, csak nagyot nyelt, körbenyalta húsos ajkait. Felhívás volt ez a csókra. Zsolt el is kapta, de csak egy pár pillanatra. Nem lehet tudni, meddig pisil Juci.

- Nem jött össze Tibivel? - érzett rá.

- Nem vagyunk még házasok. A szabadban most hideg van, máshol nem volt alkalom. Képzelheted, ő is hogy rá volt készülve.
- Miről van szó? - vette el kabátját Juci.

- Nem dugtak Tibivel, mert hideg van. Egy szavukba kerül, és jöhettek volna ide.

Ezen a két fagyoskodva szeretkező akkorát nevetett, hogy nevetésük Sárát is magával ragadta anélkül, hogy tudta volna mit nevetnek.

 

5. Éljen Május 1

Mi ez a borzalmas ricsaj? Mivel dörömbölnek kora reggel? Szőnyeget porol valamelyik lökött szomszéd? De ki trombitál? Hány óra van egyáltalán? Mi van? Zeng és dalol a…szállj csak zeneszó…ébrszd fel a magyar népet! Felébresztette. Ja! Jól van na! Itt van. Mi van itt? Itt van május elseje. Ezt is jól kitalálták most. Éppen szabad szombatra esik.

Zsolt morgolódva kászálódott ki az ágyból. Félrelibbentette a sötétítő függönyt, hogy láthassa a teherautón vonúló rezesbandát. A plató végében kihúzott derékkal büszkén verte a dobot kipurcant rock-zenekaruk volt dobosa. Legalább most van lehetősége zenélni, ha már az esti bálban nem ők játszanak. A készülédéssel Zsoltnak is eltelne a napja, de így nem igazán tud magával mit kezdeni. Ráadásul ilyen korán nem is akart még felkelni. A zenés ébresztő már a szomszéd utcában dörömbölt, amit aztán elnyomott egy közelebbi dörömbölés. Nem ritmusos, változó ideig tartó, de sokszor ismétlődő zaj, malacvisítással vegyítve.

- Megetethetnéd a jószágot fiam, ha már felkeltél - kérte az anyja

- Jó, majd mindjárt

- Legelőbb hozhatnál egy vödör vizet!

- Majd hozok - túrt bele hosszú loboncába a tükör előtt. A szeme még nehezen nyílt ki, bántotta az erős fény

- De már kellene is a víz! - kiáltott az anyja, majd indulatosan levágta az üres vödröt éles csörrenéssel az előszoba padlójára.

- Még levered a zománcot - motyogta magában, de már indult is a kerekes kúthoz

- Csak tedd le! A moslékot megcsinálom én a malacoknak, csak ki kell vinned. De előbb takarítsd ki a helyüket!

- Mi a reggeli?

- Várjál má'! Még fel se keltél.

Legszívesebben visszafeküdt volna, de mégse mondhatta, hogy nem hajlandó segíteni. Itt él ezen a portán, ki kell venni a részét a házimunkából. Vannak ugyan cimborái, akik mentesülnek ez alól, mert a szülők nem várják el tőlük, de mások viszont bulizni, szórakozni nem járnak, mert olyan sokat dolgoznak. A munkahely után a szőlőben, a szülők háztáji földjén, vagy éppen a jószág, vagy a kert ad nekik szinte állandó elfoglaltságot. Ehhez képest tőle nem sokat kérnek. Miután ezeket a gondolatokat rendberakta a fejében, kiment az udvar végébe, felrántotta a reteszt. Az ólajtót nem is kellett nyitni, hiszen kivágódott az magától. Illetve a két, egymást majd' legázoló disznótól, melyek önfeledten rohantak az udvaron körbe - körbe, riogatva az aprójószágot, néha meg-megállva, hogy a földbe túrhassanak bedrótozott orrukkal. Ezt a rohangálást kellett kihasználni az ól kitakarítására. Belelépett a levágott szárú gumicsizmába. Fogta a lapátot, a vesszőseprűt, bement, hogy előbb csomóba seperje amit a jószágok széttapostak. Közben azok berohantak abban a hitben, hogy már a moslékot vitte. Erővel kellett őket elzavarni. Mire végzett, a moslék már ki volt készítve a lépcsőre. A két disznó rohant a vájúhoz. Már csak a reteszt kellett visszatolni, és végzett is. Néhány perc volt az egész. Nem is értette, miért érez lelkében akkora ellenállást a feladattal szemben. Megmosta a kezét, s közben már érezte a konyha felől a sült szalonna illatát. - Meg is várhattad volna apádat a reggelivel - mondta az anyja, miközben elé rakta a hagymás tojást - Nyolc óra körül szokott hazaérni. 

Reggeli után kiült a lépcsőre, a táskarádiót tekergetve. Jól esett a reggeli napsütés melege. A Szabad-Európát kereste a 31, 41vagy 49 méteres rövidhullámon. Kiváncsi volt az ünneppel kapcsolatos hírekre. Sokszor teljesen másképp állították be ugyanazt, mint a magyar adók. Nem hitte ugyan, hogy úgy igaz ahogy mondják, de valami oka mégis van, hogy olyan rossz a vétel. Majd délután lesz kívánságműsor jó zenékkel, de legjobb az egészben, hogy milyen jó jeligékre kérik. Saját nevén senki nem mert zenét kérni egy ellenséges rádiótól.

Negyed kilenc körül ismerős motorzúgást hallott. Szokás szerint szaladt kinyitni a kaput. Korábban elég volt a kiskaput, de most mindkettőt ki kellett tárni az oldalkocsis P-21 előtt. Irigykedve nézte a tűzpiros kéthengerest, meg sajnálta is, hogy egy ilyen fiatalos, száguldásra termett gépet teherhordó öszvérré alakítottak át. A műanyag térdvédő légterelő se sokat javított az összképen. Na, de neki jogosítványa sincs. úgyse mehetne közútra. Jó, hogy legalább a kormoránt...illetve a T5-öst megkapta. Mégis jó lenne rá levizsgázni! A kresszel nem sok gondja lenne, hiszen öt éve az apjával együtt tanulta az egész család. Magát a vizsgát olyan sokszor hallotta már, hogy szóról szóra el tudná mesélni. Az se riasztja különösebben, hogy a szomszéd - aki vele egyidős - hatodik alkalommal tudott levizsgázni. Motorozni azóta se tud. Elindulásnál vagy lefullad a motor, vagy egykerékre ágaskodik. Most éppen üzemképtelen a gép, mert elfelejtett bele olajat tölteni, úgy próbált közlekedni. A Zsolt apjával ilyen nem fordulhat elő. Ő azt vallja, hogy azt a motorost, akinek kifogy az üzemanyaga, ott kell hagyni az út szélén, mert megérdemli. Ha elromlik a gép az más, de ha a fogyasztást nem követi figyelemmel, akkor felelőtlen. Ő maga nyilvántartást vezet a tankolásról, és a megtett kilométerekről. Ezt még akkor vezette be, amikor egy '38-as évjáratú Jawa-ja volt, aminek nem volt számlálója. Balesete neki is volt, de mindkét alkalommal haza tudott jönni. A T5-el egy kanyarban  telefonoszlopnak csapódott, mert figyelmetlen volt. A hegyeket figyelte. Sokszor elmesélte nevetgélve, hogy lerepült a motorról. Repülés közben azon gondolkodott, hogy '"Te Jóisten! Földet érek-e valamikor?" Másik eset a P21-el történt. Éppen a sikeres műszaki vizsgáról jött hazafelé, amikor egy kanyarban azt tapasztalta, hogy az oldalkocsi rögzítése fellazult. A szép, krómbetétes üzemanyagtartály csapódott a kilométerkőnek. 

Ezen gondolatok után meg is volt a szabadidős program. Beröffentette a sárga kormoránt, és elfüstölt a szomszéd utcába, kedvenc unokatestvéréhez. Nem motorzni hívta, csak meglátogatta. Lány volt a tesó, ráadásul igen szemrevaló. Talán bele is szeretett volna, ha nem rokonok. Neki is mindig sok volt odahaza a tennivalója, aligha ment volna vele, így nem is hívta. Egyszerűen csak beszélgetni akart. Emlékezett a tavaly húsvéti esetre, amikor Tibi fejreállt az autóval, s másnap ennek hatása alatt neki nem volt kedve locsolkodni. Szinte az egész napját itt töltötte. Most nem kért lelki vigaszt, egyszerűen csak beszélgetni akart. Aztán ebből nem sok minden lett, mert beállították vizet húzni a fóliában nevelt növények locsolásához. Amikor végeztek, Piroskának be kellett állni a konyhába az ebédfőzéshez. Aztán mégsem azért kellett elmennie, mert nem társalogtak vele. Persze ez lett volna a helyzet, ha nem jön át a szomszéd legény éppen azért, mert látta a motort a kapu előtt.

- Jössz velünk délután motorozni?

- Nincs jogosítványom.

- Na és? Majd az megy elől, akinek van.

- Hová mentek?

- Mit tudom én! Zsarátnokra, Üsztögre...nem mindegy? Nekem még a világítást kell rendbetennem. Nincs kedved segíteni?

- De. Csókolom! Szia Piroska! - köszönt el, majd átballagott egy házzal odébb MZ-t szerelni.

Hat darab volt a faluban ezekből a 250-es Trophy-kból...illetve hét. Egy volt köztük fekete, a többit nehéz volt megkülönböztetni. Olyan apróságot kellett figyelni, hogy a kormánymarkolat végén meg van-e az irányjelző, vagy pezsgősdugó van a helyén. Akadt, akinek a kipufogó volt horpadt, másnak matrica volt ragasztva a vaskos első sárvédőre. A rendszám alatti porfogó gumi hossza is adott némi támpontot...vagy esetleg lehetett ismerni magát a rendszámot! A fiúk közül egyen-ketten jártak vele munkába, a többieknek csupán szabadidős jármű volt. Szórakozásképpen konvojban járták a környező településeket, vagy ha a focicsapat messzebbre ment meccsre. akkor oda mentek utánuk. Vita tárgyát képezte köztük az elérhető sebesség, sokszor ezt le is tesztelték. Nagyon jó pálya volt az Egertől délkeletre található kb 5 km hosszú nyílegyenes út, amely völgyeket, vízmosásokat keresztezett. Lejtmenetben 2 személlyel a 130-at is elérte. Nagyon jó volt a gyorsulása. Jawa, vagy Pannónia esélytelen volt vele szemben.

- Mikor indulunk? - kérdezte Zsolt már a nyeregben ülve, miután a javítás végeztével berúgta a motort.

- Kettő körül. Majd arra megyek.

Fél három volt az a kettő. Amikor megérkezett az MZ-s srác, Zsolt a szomszéddal a háta mögött már a kapuban várta. Lajosnak jogosítványa volt, Zsoltnak motorja. Ha leinti a rendőr megáll, Lajos lerakja a lábát, Zsolt leugrik, utasa pedig előre csúszik. Aztán bizonyítsa be a rendőr, hogy ki vezette a motort, mégha látta is a cserét. Ezt találták ki, de nem került rá sor, hogy ki is próbálják. A klub előtt gyülekeztek a motorosok. Bemenni nem tudtak, mert ma mindenki a focipályán majálisozik. Oda vezetett tehát az öt egységből álló konvoj első útja. Éppen tartott az öregfiúk küzdelme a kevésbé öreg fiúkkal. Zsoltot soha nem érdekelte a foci. Bizonyára azért, mert neki nem volt hozzá túl nagy tehetsége. Korábban is csak azért járt ki, hogy végigszemlézze a közönséget. Most is elég volt körbemenni a pályán, s mivel senkit nem talált akivel szívesen időzött volna, a motor mellett várta meg, mikor óhajtanak a többiek indulni. Mikor? A meccs végén. Akkor se mindenki, csupán három motorral indultak Üsztög felé. A két MZ-s ütközésig húzta a gázt, amikor kiértek a faluból. A Zsolt gépével inkább vonulni lehetett, mintsem versenyezni. Még ha nem is vesszük számításba az utas miatti többletterhelést, akkor is lényegesen lomhább, mint az NDK-s gépek. Na, de legalább a versenyzők felderítették, hogy van-e rendőr az úton. Az üsztögi presszó előtt érték utól őket. Ebből a faluból volt Zsoltnak kellemes, és reményteljes emléke. Itt találkozott Julcsival, akivel kisgyerekkorukban volt közös kalandjuk. Talán most is összetalálkoznak, de nincs rá biztosíték, hiszen az a lány nem is itt lakik, csak a nővéréhez jön néha vendégségbe. Egyébként is régen találkoztak, ki tudja tart-e még az akkor kialakult rokonszenv?

Lődörögtek kicsit a főutcán, kezükben lóbálva a bukósisakot. Ebből láthatta mindenki, hogy motorosok, de jobb lett volna inkább valahová letenni. Aztán Lajosnak támadt nagy ötlete.

- Menjünk el Anti bátyámékhoz!

- Az meg ki a fene?

- Apunak a testvére. Úgyis régen voltam náluk. Biztosan van valami jóféle bora. Meg én már kezdek éhes lenni.

- Én nem ihatok.

- Nem-e? - nevetett nagyot Lajos - Tán elveszik a jogosítványodat? - vágta hátba barátian.

- Neked bátyád, de nekem semmi dolgom vele.

- Hát ha vele nem is, de van ám ott két eladósorban lévő lyányka. Azoktól biztosan jobb kedvre derülsz. Nem vagy idegen, hiszen én viszlek oda. Bemutatlak nekik. A fiatalabb Lujza, az idősebb Melinda. Vagy fordítva?... Választhatsz! Nekem ugyebár rokonaim, de szórakozni attól még elmehetünk. Na?
Közben előkerült a két motoros cimbora is, akik indultak volna tovább Zsarátnokra.

- Mi nem megyünk - döntötte el Lajos. Zsolt hallgatólagosan beleegyezett. Berúgta a motort. A típusra jellemző nagy durranásokkal egyenletesen pöfögött, míg mindketten fel nem ültek. Zsolt lábfejjel sebességbe kattintotta, amitől picit rándult a gép, majd kis gázadással óvatosan elindult. Szándékosan indult ilyen óvatosan, hogy Lajos lássa, így is el lehet indulni akár két személlyel is. Persze nem biztos, hogy utasa figyelt erre. Aztán persze bele kellett kapaszkodni a markolatba, amikor nekiiramodtak az erős emelkedőnek. Anti bácsiék ugyanis a dombtetőn laktak. Az erős motorzúgásra felfigyeltek a házban, s amikor a kapu előtt hallották egyhelyben puffogni, ki is mentek megnézni, hogy ki jöhetett hozzájuk. Amikor Lajos levette a sisakot megismerte a bátyja, s szélesre tárt karokkal közeledett a jövevények felé. Mindkét kezét nyújtotta s amint rázta öccse kezét folyamatosan mosolygott. A csók és az ölelés nem volt szokás köreikben. Aztán a másik jövevény felé fordult. Nyújtotta a kezét, mondta a nevét, majd mielőtt Zsolt is mondhatta volna, Lajoshoz fordult.

- Ő kicsoda?

- A szomszédom.

- Hogy hívnak öcsém? Minek szólíthatlak?

- Parádi Zsolt vagyok.

- Parádi? És Lajosnak a szomszédja? Az a Parádi? Akkor én ismerem apádat. Legény korunkban együtt voltunk ölfát vágni. Jaj, de nagyon régen találkoztunk. Jól van?

- Igen, jól. Köszönöm kedves érdeklődését.

- Ő meg a nagyobbik lányom - mutatott a lépcső alján álló erős testalkatú vörös nőre, aki még ekkor ismerte meg unokatestvérét, s tétova léptekkel indult a kapu felé. Ujjatlan blúz volt rajta, és szabadidőnadrág, ami szépen ráfeszült gömbölyű fenekére. Göndör haja homlokpánttal volt összefogva, hogy szép kerek arcát szabadon hagyja. Lajost puszival üdvözölte, majd kezet nyújtott Zsoltnak, akinek ugyancsak magasra kellett emelni tekintetét, hogy a lány arcába nézhessen. Pisze orrocskájának két oldalán látható halovány szeplőket a fiú izgatónak találta. Tetszett neki az egész jelenség úgy, ahogy volt.

- Ő a szomszédom - mondta Lajos

- Hm. - biggyesztette ajkát, majd rántott egyet a vállán - Akkor neked is jár a puszi.

- Na, ez nagyon rokonszenves ötlet - gondolta magában Zsolt, s akkorát vigyorgott, hogy alig sikerült neki a kellő időben csücsöríteni.

- Gyertek beljebb! - tolta őket Anti bácsi a lépcső felé. A lépcső tetején megjelent egy másik tünemény.

- Na, ő pedig a kisebbik lányom. Valóban kisebb volt. Látszott rajta, hogy fiatalabb. Lehetett talán 16-17 éves, míg a nővérét 20 körülinek gondolhatnánk. Alkatra is másabb volt, inkább törékenynek mondható. Fiúsan rövidre vágott haja se vörös, hanem fekete...bár annyira fekete, hogy egyértelműen festett. Amikor a látogatók felértek a lépcsőn, hátralépett, hogy azok beléphessenek a hallba...mit nem mondok...az előszobába. Bár ebben a házban akkora az előszoba, vagy veranda, vagy mi, hogy szalonnak is kinevezhetnék. Főleg, hogy középen terpeszkedik egy nagy ovális asztal, körberakva székekkel. Az asztalon rengeteg sütemény, fasírozott, hurka, kolbász, rántotthús, saláták.

- Isten hozott benneteket! - jött ki a ház asszonya a konyhából, karjait magasra emelve, majd arcához simítva a csodálkozástól.- Nahát Lajos! Tényleg te vagy az? Jaj de régen nem voltál má' nálunk.

- Csókolom ángyikám! Mibe csöppentünk bele? Tán lagzi lesz itt, oszt minket meg nem is hívtak.

- Jaj, ne bolondozz má'! - szorongatta meg Lajost nevetve. - Mé' lenne má' lagzi! Kicsi még a mi lyányunk. Eme' meg nem akar fér'he menni. Május elseje van. Vagy nálatok másként jár a naptár? Ilyenkor szok lenni minálunk a búcsú. Má'mint holnap, mer' akko' lesz vasárnap. No lyányom! Köszönté' a vendégeknek? - fordul a kicsi lyány felé.

Az unokatestvérnek tőle is járt a puszi. Zsolt a kapuban megesett üdvözlésen fellekesülve ezt a lányt is puszival üdvözölte, de ez elfordította az arcát.

- Na! - szólt rájuk Anti bácsi - üljetek hát le! Tölthetek egy kis pálinkát? Persze, hogy töltök - válaszolt is meg a kérdésére.

- Ha esetleg lemaradtál volna valamiről -  fordult Lajos Zsolt felé miután leültek - Ő Melinda, ő pedig Lujza. Annus ángyom, meg Anti bátyám - tette teljessé a bemutatást.

- Na, akkor fogjátok! - nyújtotta a gazda a pálinkás poharat

- Ne haragudjon bátyám, de én vezetek - tiltakozott Zsolt.

- Ej! Hol van az még? A bálba csak elviszitek tán a lányokat, ha már egyszer az Úr ideküldött benneteket.

Egy darabig ment a huzakodás a pálinkán, végül kiegyeztek abban, hogy akkor legalább egy pohár bort a megismerkedés örömére...- Mer' jó emberek voltunk ám mi apáddal. Pedig nagyon cudar idők jártak akkoriban. Nagy volt a szegénység, ruhánk se nagyon volt, az ölfát meg télen kellett ám vágni

- Hagyd má' azokat a régi időket! - szólt rá Annus néni - Mit érdekli má' a mai fiatalokat?- Pedig kellene, hogy érdekelje! Kellene bizony - mondta nagy hangon, majd egyre elhalkulva - Jobban tudnák értékelni ami most van.

6. Fekete kormorán.

- Voltak a felvonuláson Anti bátyám? - kérdezte Lajos, noha nem igazán érdekelte, csak nem szerette ő se, ha a régi dolgokat emlegetik fel nekik okulásként.

- Mindig kimegyek, de kicsi ez a mi falunk, nem mérhető az ünneplés egy városhoz. Amikor a kohászatban dolgoztam, ott aztán kivonult az egész kollektíva. Itt inkább csak az iskolások vonulnak, aztán meg mennek összevissza a felnőttek. Az ünnepi szónok meg csak beszél, de nem mond semmit. Biztosan a tavalyi papírokból olvasott. Mindenki azt figyelte, hogy sok lapja van-e még. Aztán mehettünk...vagyis mehettünk volna sörözni. Higgyétek el gyerekek, itt hamarosan forradalom lesz. Micsoda dolog az, hogy nincs május elsején sör?

- Jaj, ne beszélj má' bolondokat! Ittatok fröccsöt - szólta le a felesége.

- Szerintem - szólt hozzá Zsolt a témához - egy képmutatás az egész. Miskolcon kivezényeltek bennünket a kollégiumból. Adtak ránk teljesen új, szép kék vietnami munkásruhát, amit aztán vissza kellett adni. Át villamosoztunk a városon, betolakodtunk a tömegbe a Petőfi térnél, aztán rendezett sorokban elvonultunk a Hősök terén felállított tribün előtt, számunkra teljesen idegen emberek előtt. A villanyrendőrhöz érve mehetett mindenki a dolgára.

- Fogjad öcsém! - tolta a házigazda Lajos elé a megtöltött boros poharat, aki kelletlenül fogadta a kínálást, mert a bátyja bora nem volt éppen minőségi. Olyan "ittam már jobbat" kategória.

- Aztán még ezt is felülmúlta - folytatta Zsolt - kisdobos korunkban, amikor felöltöztettek bennünket egyenruhába, kidíszítettek síppal, sípzsinórrak, zsebünk fölé piros fröccsöntött csillagokat raktak - ez nem tudom mit jelképezett, talán a kitüntetéseket volt hivatott helyettesíteni - kezünkbe adtak virágcsokrokat, amivel ki kellett rohanni a sorból, és odaadni a tribünön annak, aki nyúlt érte.

Lajos bokán rúgta, s haragos tekintettel jelezte, hogy ejtse a témát!

Már sötétedett odakünn, amikor a lányok készülődni kezdtek. Mentek volna a bálba akkor is, ha nincs itt ez a két legény, de most legalább kísérőjük is lesz. Melinda aprókockás inget vett fel, és trapéznadrágot húzott magára. Olyan bő szárút, hogy eltakarta a cipő teljes hosszát. Lajos tett is rá megjegyzést, hogy milyen jó neki, hogy nem 44-es a cipője. Anti bácsi se állta meg szó nélkül.

- Mé' nem teszel a fejedre kalapot, akkor tényleg olyan lennél mint egy legény. Ki látott má' ilyet, hogy nadrágban megy bálba egy lyány? Na! Nézd meg a nővéredet! - mutatott Lujzára, amikor ő is előlépett a szobából.

- Azannyát! - csúszott ki a megdöbbenés hangja Zsolt száján. - Ezt nevezem.

Pici báli cipellő, sötétbarna harisnyanadrág, libbenő miniszoknya széles övvel, tölcsérujjú csillogó blúz, nyakában kétsorba hajtott nagy gömbökből álló hosszú nyaklánc, mely ráért dús kebleire, s vállára vetett fehér kardigán. Göndör vörös haja "Angela Dawis"-szerű viseletként lenne divatos, de ő hátul fésűvel, vagy csipessze, vagy valamivel összefogta, hogy ne takarja a mosolygós arcát. Ritkán látni ennyire tökéletes alakot, főleg ekkora méretben. Zsolt már a kapuban is úgy érezte, magasabb nála a lány, de most már teljesen biztos.

A fiúk elköszöntek az öregektől, akik le akarták beszélni őket arról, hogy a sisakot is vigyék, de nem akartak már éjjel visszamászni a dombtetőre. Ha ott van velük a motor, bármikor hazaindulhatnak.

- Ez milyen motor? - kérdezte Melinda amikor kiléptek a kapun

- Pannónia.

- Nem az van ráírva. Cor mo ran - betűzte a lámpafénynél a felíratot - meg egy fekete madár

- Kormorán. Egy halászmadár. Mondják kárókatonának is.

- Tudom mi a kormorán, - válaszolt a lány kissé sértődött hangon - de mi köze a motorhoz?

- A zenekarunkat hívták így.

- Olyan már van.

- Amikor mi nevet választottunk, még nem volt. Az egyébként is folkrockot játszik, mi meg főleg kemény rock-ot.

- Volt zenekarotok, és már nincs? - kérdezett közbe Lujza - Miért?

- Hosszú - válaszolt a fiú röviden, majd anélkül, hogy Lujzáról levette volna a szemét, Lajos felé nyújtotta a motor kulcsát.

- Én többet ittam - próbált Lajos tiltakozni.

- Nem is kell beindítanod, csak gurulj le a kultúrházig! A sisakomat kapcsold a csomagtartóra.

- Hölgyeim! - furakodott a két lány közé, kitartva könyökeit, hogy azok belekarolhassanak.

Néhány lépés után rájöttek, hogy az erős lejtőn összevissza rángatják egymást. Lujza kilépett a kötelékből, de Melindának a magassarkú cipő miatt elkélt a támogatás.

Zsolt most szembesült azzal a ténnyel, hogy úgy elvoltak az Anti bácsival a délután, hogy a lányokkal szinte nem is beszélgettek. Így ezen a sétán kellett kielégíteni kíváncsiságát. Lujza valóban 20 éves. Miskolcon dolgozik felszolgálóként. Nem tervezi, hogy férjhez megy. Bár van neki udvarlója, csak ma nem tudott jönni. Holnap viszont jön a búcsúba.

- Kár - reagált röviden a hallottakra - Na akkor mi a helyzet veled?- fordult a karjába kapaszkodó Melinda felé

- Mi az, hogy na akkor? Ha Lujzának pasija van akkor én is jó vagyok?

- Ne vedd ilyen drámaira a dolgot! Egyszerűen csak érdeklődöm.

- Egészségügyibe járok, ugyancsak Miskolcra. Ott lakom a központi kollégiumban.

- Ott már jártam.

- Fogadni mertem volna

- Nem csajozni ám!

- Na persze - adott hangot hitetlenkedésének

- Komolyan nem. A legkedvesebb unokatesóm lakott ott. Egyszer meglátogattam. Szóltam a portán kit keresek, lehívták, és ott áltunk néhány percig az előtérben. Nem jött velem sehova, mert tanult. Még beszélgetni se sokáig volt hajlandó. Most meg Egerben kollégista a tanárképzőn. A télen voltam nála néhányszor, intézett nekem vacsorát a menzán. Aztán nem csináltam belőle rendszert, mert az én szállásom a város másik végén volt...illetve van. Nem is a távolság, de mindkettő magasabb dombon van, mint ahol ti laktok.

- Unokatesó. Na persze

- Na persze, na persze! Nem tudsz mást mondani?

- Most találkoztatok először, máris úgy civakodtok, mint a szerelmesek - szólt közbe Lujza.

Lajos csendben gurult mögöttük a motorral, nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe. Csak miután megérkeztek a kultúrház elé, és lezárta a járgányt.

- Máskor az iskolaudvaron volt a bál.

- Sokan bementek fizetés nélkül, azért tették át ide - adott magyarázatot Lujza

- Hát ez bizony igaz - vágta mellbe nevetve Zsoltot - Jól mondom?

- Én meg ezt honnét tudnám? - kérdezett vissza ártatlanul, de közben kacsintott hozzá.

Lujza közben elkezdett átfurakodni a tömegen. Zsolt tekintetével végigsimogatta mind a 175 centi gyönyörűséget. Annyira nem is tökéletes, hiszen térdben kissé befelé dől a futómű, de ettől még izgalmasabb. Az elragadtatás szavai csúsztak ki a száján önkéntelenül.

- Ez fantasztikus

- Micsoda? - kérdezett rá Melinda, aki még most is a fiú karjába kapaszkodott.

- Mi micsoda? Ja, hát az, hogy kiszűrték a potyázókat.

- Hülyének nézel? Láttam, hogy a nővérem csámpás lábait bámulod. Na, mindegy. Egyébként te mivel foglalkozol?

- Tanársegéd vagyok a főiskolán.

Lajos, aki közben rágyújtott, majd' belefulladt a köhögésbe, mert akkora slukkot nyelt meglepetésében. Lujza verte hátba, amikor visszalépett.

- Mi van nem jöttök?

- Várjál már, hagy szívja el a cigit! - intette türelemre a húga.

- Miért nem dobja el inkább? Most is majd megfulladt.

- Nem tudod miért - mondta Lajos fuldokló hangon - Azt mondta, hogy tanársegéd.

- Tényleg? - kérdezett rá csodálkozva Lujza - Hol?

- Az irodalom tanszéken. Szeretem az irodalmat. Szoktam verseket is írni szabadidőmben.

- Komolyan? Vannak saját verseid? Elmondanál egy rövidet? Ne röhögj már te ló! - intette le unokatestvérét, aki most már a röhögéstől fuldoklott.

- Kőműves! - árulta el Lajos, de a két lány már a verset várta

 

- Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nehogy má' bámuljam, nézni alig mertem.

Nézhetnék bármi mást, na de nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Két kezét meglepve arcához emeli.

Lábát összefonja, ide oda tipeg

De mikor megszólalt, kirázott a hideg


- Mitől lepődött meg? - kérdezte Melinda, aki figyelte is a verset

- Szép - nyugtázta Lujza röviden. - Tényleg te költötted? Meglepő az utolsó sora. Na bemegyünk? - Vá