Legfrissebb bejegyzések

Lekéstük a vihart


Arra kellett menni, amerre egyébként is mentünk volna. A hőséggel már Zentán se volt gondunk, de most már erősen beborult az ég, fújni kezdett a szél. Horgoson a kocsiból kérdeztük meg, hogy „erre kell menni a határra?” Itt már erősen fújt a szél, az eső szemerkélni kezdett. A határőr nem is tartott fel bennünket. Csak köszönt, megkérdezte honnét jövünk és már küldött is tovább. Pillanatokat töltöttünk a határátlépéssel. A benzinkútnál viszont várni kellett a sorunkra. Nem számít. A lényeg, hogy már itthon vagyunk. Mögöttünk van hat óra várakozás, meg 600 kilométer, ez a 250 már csekélység.
Bizakodóbb vagyok, mint tegnap reggel. Akkor kicsit elvette a kedvemet, hogy még Bulgáriában kell szállást keresnem éjszakára. Következő alkalommal már a saját ágyamban alhatok.

*

Tegnap reggel hétkor Veliko Tarnovoban, már a csomagtartóban volt a sátor. A szállásdíj kiegyenlítve, kulcsot nem kell leadni, mehetünk hazafelé. Még alig hagytuk el a várost, a Wartburg elkezdett rángatózni. Éppen úgy, mint az otthoni indulás után nem sokkal tette Kerecsenden. Mintha dugulás miatt nem kapna rendesen üzemanyagot. (mint majd odahaza később kiderül, gyújtás probléma volt) Hiába rugdostam a gázpedált, kinyomott kuplunggal bömböltettem a motort, nem akart rendbe jönni. Lassult, lassult, kénytelen voltam lehúzódni az út szélére. Le is állt a motor. Na, most
buktunk meg. Indítóztam, beindult. Kicsit túráztattam a motort, járt rendesen. Hátha jó lesz! Jó lett. Egészen hazáig nem volt vele több probléma. Egy kicsit azért rám ijesztett. A következő 100km elég unalmas volt. Úgy éreztem, elég is lenne ennyi a mai vezetésből. Nem mondtam senkinek, de már ekkor fáradtnak éreztem magam. A Vid folyó hídja előtt álltunk le az út szélére kávézni. Nagyon nem lehetett lehúzódni, mert mély árok volt mellettünk. Tamással elsétáltunk a hídig. Széles, de nagyon sekély vizű folyó, a nagyobb kövek kiemelkednek a víz fölé. A hídon túl, a fák közül kilátszott egy benzinkút. Visszamentünk a kocsikhoz, javasoltuk, hogy menjünk be oda pihenni. Csak akkor szembesültünk a parkoló hiányával, amikor odaértünk. Csak egy sima benzinkút. Tankolni nem kellett, így tovább mentünk, remélve, hogy lesz a közelben pihenő. Volt is. Egy útelágazáshoz értünk. Jobbra Pleven, balra Szófia. Itt volt egy pihenő. Volt büfé is, de nem volt nyitva.

Eltöltöttünk egy rövidke időt az árnyékban, de nem hangolódtunk rá a
hosszabb itt tartózkodásra. Látnivaló se volt, csak egy „fáradt vándor”
szobor. Egy bronz alak ült egy kövön. Tamás fel is ült a nyakába. Fotó
nem készült róla, pedig jó kép lett volna.
Szófia irányába haladtunk tovább, átkeltünk Tarnovó óta az egyetlen településen. Rövidke autópálya következett, majd az útépítés mellett átkeltünk azon a nehéz hegyi
szakaszon, ahol a múltkor alig bírt felmászni a Wartburg. A hegy túlsó
oldalán felismertük a helyet, ahol aludtam egy kicsit, miután Szófiából
elzavartak bennünket. Itt kezdődött megint az autópálya, ami már egészen
a fővárosig tartott, de nem hajtottunk fel rá, pedig szívesen
megmutattam volna a családnak azokat a hosszú alagutakat, amit ők nem
láttak idefelé jövet, mert aludtak. Vidin felé viszont nem arra vezetett
az út, csak az alagutak miatt nem akartam kerülni. A következő
szakaszról az maradt meg bennem, hogy rettenetesen szenvedtünk a
hőségtől. Balra a távolban - majd egyre közelebb - magas hegyek
szegélyezték a látóhatárt. A Vraca fehér mészkőszikláiról Tamás azt
hitte, hogy hó. Igaz, 2000m közeli a magassága, de azért annyira nincs
odafönn se hideg, hogy megmaradjon a hó. A városban – ami a hegyről
kapta a nevét – nem láttam alkalmas helyet arra, hogy megálljunk
ebédelni, pedig biztosan lett volna. A tranzit útról nem mertem letérni,
nehogy eltévedjünk, az út mentén pedig nem volt nekem tetsző hely. Vagy
ha mégis, mire felismertem, túlszaladtunk rajta. Annyira nem mentünk
közel a hegyekhez, hogy befolyásolják a forróságot. Nagyon kerestük már
az út menti árnyékos pihenőt. Közel jártunk már Mihajlovgrádhoz
(Montana) amikor rátaláltunk egy rokonszenves kis tanyára, ahol sikerült
nagyon jó meleg ebédet vennünk.
Ebéd után még fociztunk is egy kicsit a parkolóban. Mihajlovgrádnál az útépítés miatt azt hiszem, nem a megfelelő utat választottuk. Nem tévedtünk el, mert ez is a Dunához
vezetett, csak közben egy olyan falut is érintettünk, ahol a patakon egy
egyértelműen ideiglenes hídon keltünk át. Láthattuk a közelben az
eredetit, amit nagy valószínűséggel még a II. világháborúban
robbantottak fel. Itt értünk utol egy kamiont, de nyílván ő is eltévedt.
E falu után volt egy erdős, dombos szakasz, amin átjutva elértük a
Dunát. Volt itt egy parkoló, ahol meg is álltunk. Tamás a megállásra
ébredt fel. Kimászott a kocsiból, odajött hozzám, a vizet bámulni.
- Ez milyen tó?
Ránéztem, jelezvén, hogy vettem a kérdést, de nem szóltam. Aztán magától rájött.
- Ez a Duna?
- Igen, ez.
Nincs benne semmi különös, hogy első pillantásra tónak nézte. Nagyon széles már ott a folyó, a víz mozgása alig észrevehető, a kanyarok miatt pedig nem lehet hosszú szakaszt belátni. Az útnak a
Dunától távolabb eső oldalán lévő parkolójában volt vízvételi lehetőség.
Itt legalább már árnyékban voltunk, de az út korábbi szakaszán alaposan
kitikkadtunk, nem hagyhattuk ki a lehetőséget, hogy feltöltsük a
készletet. Mint ahogy Vidinbe érve, a legelső benzinkutat se hagyhattuk
ki. Harminc litert beletöltöttünk a tankba. Nem úgy működött, hogy
teletöltjük, és lesz amennyi lesz, mert a benzinjegy 10 literes
címletekben állt a rendelkezésemre. Vagy 30-at, vagy 40-et tankolok. Meg
kellett becsülnöm előre, hogy mennyi fér a tankba. A múlt szombaton
Sumennél vett olaj most fogyott el, vagyis a következő tankolásnál már
ezzel gondom lesz.
Az útikönyvünknek olyan hibája volt, hogy egy része duplán volt befűzve, viszont más lapok hiányoztak. Éppen az hiányzott, amin Vidin térképe lett volna. A táblák útmutatása alapján
mégis megtaláltuk a Duna-kempinget. Jó messze a várostól, már kétségeink
támadtak, hogy jó irányba megyünk, de végül sikerrel jártunk. Egy
rokonszenves idős pár fogadott bennünket a recepción. Kifizettük az egy
éjszakára szóló szállásdíjat két faházra. Három személyesek voltak, de
elfogadták, hogy kicsik a gyerekek, elalszanak ketten egy ágyon. A
terület rendezett volt, le volt vágva a fű, tiszta volt még a vizes
blokk is, amely az ország más részein tapasztaltakhoz képest kirívóan jó
volt.
Vasvázas épület, lemezborítással, aszfaltozott padlóval. A vízöblítéses WC-kben odakészítve nem csak a papírkosár, de a vesszőseprő is. A mosdók fölött lámpa és tükör, a csapokon hideg-meleg víz. A
zuhanyzókban zuhanyrózsa. Az egész objektum feltűnően tiszta. A faházak
magas cölöpökre épültek. Le szerettünk volna menni a vízhez, de a
leszakadt part, legalább 3 méter magas volt. Láttunk lenn egy csónakot,
de nem találtunk lejárót sehol. Hosszú volt még az idő estig,
megkérdeztük, merre van a strand. Ezt az egy szót elég volt megérteniük,
a szövegkörnyezetet hozzágondolhatták. Mutatták az irányt.
Felkerekedtünk, elindultunk a parton a város irányába. Széles
nyárfaerdőn át haladtunk. A szabályosan ültetett fák között több utat is
tapostak a strandra járó autók. Most is közlekedtek elég sokan, és
iszonyatosan nagy port kavartak, néha alig kaptunk levegőt. Elég hosszú
volt a séta, de egyszer csak ott találtuk magunkat. Sokan heverésztek a
parton, vagy éppen a vízben pancsoltak. A kánikula ellenére a Duna vize
határozottan hideg volt. A partja, s egy jó szakaszon a víz alatti rész
is csúszós, iszapos. Nehéz volt lépni benne, mert fogta a lábunkat. A
tiszta tengervízhez képest ez a víz gusztustalanul zavaros. Nem is
kívántam beljebb menni, csak amíg combközépig ért. Nagyon hamar
beteltünk vele. Nem voltunk tíz percnél tovább, visszamentünk a
kempingbe. Az autók most is jöttek, mentek. Mire a szállásunkra értünk,
vastagon belepett bennünket a por. Legelső dolgunk volt megfürödni.
Közben újabb magyarok érkeztek. Két kocsival két taktaszadai család. Hozzánk hasonlóan ők is sógorai egymásnak. Az autók rendszáma árulkodó, így
odajöttek, üdvözölni bennünket. Ők is most jöttek a tengertől. Albenán
voltak. Idefelé is itt jöttek át a határon, Románia felől, de nagyon
sokat kellett várni a révnél.
- Mi jugó felől jöttünk – mondtuk el nekik. Elég drága az autópálya, ezért jöttünk fel ide, de most is jugó felé megyünk. Arrafelé nem kell várakozni. (akkor még azt gondoltuk)
Aztán szóba került a legnagyobb gondunk, hogy se kóla, se sör.
- Itt a portán van az öregnél. Mi is ott vettük. Igaz, csak egy-egy üveggel adott. Viszont a városban…
Elmesélte Sanyi, hogy merre keressük a sört. Na, de egy soha nem látott idegen városban mesélheti. Igaz, ő a révhez viszonyítva tájékozódott, de mi még azt se tudjuk, merre van.
- Menjetek – adta ki Ibolya a parancsot – tankoljátok tele a kocsit, meg költsétek el a pénzt! Hozzatok sört, meg kólát!
Így tettünk. Mivel majdnem tele volt a tank, kiszívtam egy kannával, hogy legyen helye az újabb tankolásnak. Ketten indultunk két kocsival, mert mindkét tankot csurig
kellett tölteni. Térképünk, helyismeretünk nem volt, érzésre navigáltam.
Találtunk egy benzinkutat. Egy idős hölgy volt a kútkezelő. A 10
literes címlet miatt az a gondolatom támadt, hogy pénzért tankolok.
- Mennyi? – kérdezte a kezelő, amikor érdeklődtem tőle, hogy lehet-e pénzért tankolni.
- Húsz liter.
- 30 leva.
Az úgy nekem nem éri meg, inkább maradunk a jegynél. Adok 20 literes jegyet, s ha tíznél több fér a tankba, akkor már nyertem. Több fért. Igaz, hogy a tanksapkáig
töltöttem, de belement a 20 liter. Már csak egy gondom volt, kellett
volna bele olaj.
- Nyema – mondta a kezelő.
- De nekem feltétlenül kell, – mutogattam a töltőnyílásra - mert különben motor kaputt.
- Nyema – ismételte.
Én viszont nem fogadtam el a választ. Jött egy fiatal nő, aki szintén a kúthoz tatozott, ő is mondta, hogy „nyema”. Majd, hogy megcsillogtassa magyar tudását, tagoltan mondta, hogy” nin
csen.” Végül mégis lett. Két levát kértek érte, én pedig hármat adtam.
Nem értették, miért adok még egyet. Talán nem divat mindenhol a
borravaló. Amíg ezen az egy leván „vitáztunk” egy teherautó sofőr már
rám dudált, hogy menjek előle, hagy tankoljon ő is. Kénytelen voltam
elindulni csurig töltött tiszta benzinnel, de féltem, hogy baj lesz a
motorral, így az egyik mellékutcában megálltam, hogy töltsek olajat. A
szükséges mennyiség nem fért bele, annyira túl volt töltve. Bejártuk a
fél várost italért, visszamentünk a kempingbe, és csak akkor tudtam a
szükséges olajmennyiséget a tankba tölteni. Az italbeszerzés persze nem
volt eseménytelen. Egy szállodánál parkoltunk le. A földszintjén volt
egy presszó. Kértünk két üveg brandyt, és hat üveg sört. Mielőtt még
tiltakozhattunk volna, kettőt fel is bontottak.
- Ezzel a kettővel mi legyen?
- Nincs más választásunk, meg kell inni!
Na, sofőrök, akkor ivás! Nem tudom, mennyire tolerálják az alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett gépjárművezetést itt a rendőrök, de
külföldiekkel hátha nem kötözködnek.
Már a nyelvi nehézségek miatt sem. Hacsak nem csinálunk valami egyéb kihágást, de majd vigyázunk. Megittuk a sört, de kóla még mindig nem volt. Kerestünk egy másik
presszót, ahol megint vettünk hat üveg sört, meg olyan világoszöld
löttyöt, amit a szeszmentes vendégek ittak.
- Butelka jeszty?
- Nyema.
A hölgy csóválta a fejét, de végül keresett üres üveget, amibe kimérte az üdítőt.
- Mi az a butelka? – kérdezte Csaba
- Öcsém! Már tíz napja élsz ebben az országban, naponta találkozol vele és nem tudod mi a butelka? Üveg. Vagy flaska, ha úgy jobban érted.
Amíg várakoztunk, egy vendég többször is odébb tolt bennünket, mert takartuk előle a TV-t, amin éppen meccset nézett.
Elsétáltunk még a hajóállomásig, hátha találunk kólát. Vagy bármit, amire a pénzt elkölthetnénk. Egy emeleti helységbe nyomultunk befelé. Hatalmas,
egybefüggő terem, kiégetett, koszos piros színű padlószőnyeg, és valami
iszonyatos mennyiségű szemét a padlón. Székek felrakva az asztalra. A
pultnál próbálkoztunk, de egy nő jött a terem közepéről, és kitessékelt
bennünket.
- Resztorant nye rabóta.
Jójó, de legalább kólát adhattak volna. Nem adtak. Ugyancsak érzésre navigálva visszajutottunk a kempingbe.
- Hoztál kólát? – jött elém reménykedve Tamás
- Nem – válaszoltam, de az indoklást nem is várta a gyerek, abban a pillanatban sarkon fordult, s duzzogva ment egyenesen neki a Dunának. Úgy kellett utána szaladnom.
- Nem volt kóla, de hoztunk üdítőt. - odaadtam a zöld löttyöt.
Nem vigasztaltam meg vele, de legalább láthatta, hogy nem a szándék hiányzott, hanem a kóla.
Késő estig még megittuk a sör nagyobbik felét, megbeszéltük, hogy mikor indulunk. Még egy német vendég is jelezte, hogy jön velünk. Tizenegykor
lefeküdtünk aludni, de hiába hagytuk tárva az ajtót, sokáig képtelenség
volt a melegtől elaludni.


*


Megtankoltam magyar benzinből, magyar forintért. Pontosabban keveréket
tankoltam, itt már nem kellett vacakolni az olajjal. Amíg várakoztunk,
beszélték a kútnál, hogy hatalmas vihar volt a délután. Az alföld egy
részén nincs áram, rengeteg fát kidöntött a vihar, tűzoltóknak kellett
az utakról eltakarítani. Azóta talán már járhatók az utak. Na, lehet,
hogy mázlink van? Ha nem kell reggel várakoznunk a határon, akkor kora
délután itt vagyunk, éppen elkaptuk volna az ítéletidőt.
- Majd a legelső vendéglőnél…- kiáltotta Snyi, hogy az egyre erősödő
széltől halljam.
- Tudom! - kiáltottam vissza. – Legelső vendéglő, magyaros vacsora.
A legelső vendéglő meglepően közel volt. Nem mentünk talán egy
kilométert sem a benzinkúttól. Nem volt egy olcsó hely, de most ez nem
szempont. A legelső vendéglőről volt szó, és ez a legelső. A szél
kavarta rettenetesen az esőt. Nem esett nagyon, de nem lehetett előle
elbújni. Bemenekültünk az épületbe. Elég sokan voltak, de azért jutott
hely. A teremben egy szintetizátoros zenész zajongott. Jobban örültem
volna, ha inkább csendben van. A szadaiak nem is a szomszédos asztalhoz
ültek, hanem kissé távolabb, de azért oda láttunk, hogy mekkora lakomát
csapnak. Valami eszméletlen mennyiségű ételt rendeltek. Mi babgulyást
kértünk, palacsintát, na meg kólát. Ez utóbbit már régen nélkülözték a
gyerekek. A két Bögös fiú most is – mint mindig – azon veszekedett, hogy
ki ülhet közelebb az apjukhoz. Nem értem, hogy ezen miért kell
veszekedni, hiszen az apjuknak két oldala van. Persze miért kellene pont
ebben logikát keresni? Türelmetlen volt már mindenki, és rettenetesen
fáradt. A nagy civakodásban Ervin ki is öntötte a gulyást.
Megvacsoráztunk, jól is laktunk. Ilyen helyen nem nagyon lehet sietni,
mert nem csak az ételre, de a fizetésre is sokat kell várni. Idegesítő
tud lenni számomra az ilyen szituáció. A pincér természetesen a
rendeléseket részesíti előnyben. Az integetéseket figyelmen kívül
hagyta, vagy talán nem vette észre. Oda kellett menni a pulthoz szólni,
hogy küldjék oda hozzánk. Sanyiéktól nyolc órakor köszöntünk el. Ők még
nem végeztek a rengeteg kajával. Ezzel véget is ért az egynapos
ismeretségünk.

Valójában abban sem vagyok biztos, hogy taktaszadaiak voltak, de mintha
takta valamit mondtak volna. Bemutatkozáskor – mint hasonló helyzetekben
általában - nem jegyeztük meg a neveiket. A Sanyit és a Lajost én
találtam ki, hogy valahogy azonosítani tudjam őket. Annyit nem
beszélgettünk, hogy név szerint meg kelljen szólítani bármelyiküket. A
gyerekeiknek még a számát se tudom. Nem is volt rá szükség. A mögöttünk
hagyott 600km-en csupán arra kellett figyelnem, hogy ne veszítsük el
egymást, ha azt beszéltük meg, hogy együtt jövünk. Arról ugyan nem volt
szó, hogy itt elválunk, de nem szükséges várni egymásra, itt már nem
tévedünk el. Ha mégis, akkor magyarul igazítanak útba a helyiek.

Tiszta időben még egy órával később sötétedett volna be, de most már
nyolckor sötét volt. A szél alább hagyott, de az eső esett. Most már
csak két kocsiból állt a konvoj. A Dacia jobboldali lámpája gyengébben
világított, erről tudtam beazonosítani, hogy Csabáék jönnek mögöttem. A
koraesti sötétség, esővel súlyosbítva, meglehetősen rossz látási
viszonyokat alakított ki. Szegeden nagyon szorítottam, hogy el ne
tévedjünk. A sűrű forgalom miatt sok esetben volt elég idő a táblákat
megnézni. A körutat elérve jobbra Bukarest, balra Budapest. A
kereszteződés után közvetlen, rendőrök köröztek le. Bosszantott a dolog,
mivel fogalmam nem volt, hogy mit hol tartunk. Arra nem is gondoltam,
hogy valami kihágást követtem el.
- Jó estét kívánok, gépjármű ellenőrzés. Forgalmi engedélyt,
személyigazolványt, jogosítványt kérem.
Lázas keresgélésbe fogtunk. Könnyebb lett volna bármit megtalálni, ha
világos van, de nem volt világos.
- Személyigazolványt nem tudok adni – mondtam a holmik turkálása közben –
legfeljebb útlevelet.
- Honnét jönnek?
- Bulgáriából.
- És hová tartanak?
- Bogácsra. Eger mellett van.
- Na, akkor még jó hosszú út áll maguk előtt. További jó utat!
Ezen túlestünk. Csaba nem mert elmenni nélkülünk, ő is megállt
mögöttünk, amikor indultunk, indult ő is. A várost elhagyva már egyszerű
volt a navigáció. Kecskemétig csak menni kell amerre a főút vezet.
Annyi javulás volt az időjárásban, hogy már nem volt meleg. Ezzel
szemben viszont állandóan járnia kellett az ablaktörlőnek, a szembejövők
lámpái néha vakítottak, esetenként az utat se láttam. Elég sokan le is
előztek. Már nem mertem 100 fölött menni. Így is sokszor volt olyan
érzésem, hogy elvesztettük a Daciát. Egyébként is fáradt vagyok, de a
sötétben még a tájat se nézhetem. Kecskeméten letértünk a főútról. A
ceglédi utat, számozása szerint a 441-est kerestük. Egy ideig
körbebolyongtuk a belvárost. Nehéz volt észlelni az információs
táblákat, hiszen teljesen sötét volt a belváros. Nem volt közvilágítás.
Eddig még nem találkoztunk a vihar nyomaival. Esett az eső, fújt a szél,
de ilyet megéltem már néhányszor.
Megkönnyebbültem, amikor rátaláltunk a megfelelő irányra. A városból
kiérve, fél méteres vastagságú nyárfák, derékba törten, szilánkosan
meredtek az ég felé. Nem 1-2 darab, hanem tucat számra. Az árokban, és
sok helyen csak közvetlen az út szélére húzva letörött faágak látványa
jelezte, hogy milyen szerencsénk, hogy nem értünk ide korábban. Sok
helyen összefűrészelt farakások álltak, mint amikor tarvágás van az
erdőn. Ezeket a tűzoltók takarították le az útról. Cegléden már
megfordult a fejemben, hogy aludni kellene. Számolgattam, mennyi idő még
hazáig. Még legalább 120km, az jó esetben is több mint két óra. Esik az
eső, egyre kevésbé látom az utat. Kicsit rövidítünk, most nem megyünk
el Nagykáta felé, Farmostól egyenesen Jászberényt célozzuk meg.
Farmoson a sorompó miatt meg kell állni. Az eső most csak szemerkél.
Megláttam egy közkutat. Kiszálltam megmosakodni. Kicsit tornáztam,
szaladgáltam az úton, de nem sokat használt. Innét keskenyebb az út, de
már nem csak az eső esik, köd is van. Alig látok ki az ablakon.
Meresztem a szemem, de néha majdnem benézem a kanyart. Forgalom
egyáltalán nincs, legalább az nem zavar. Jászberényben, a közvilágítás
segít tájékozódni, de nincs ötletem, hol kellene megállni, így átrobogok
a városon hetvennel. Külterületen se merek gyorsítani, ezt a tempót
tartom. Erősen figyelem a távolságokat. Jászjákóhalma 5km. Nem sok, de a
hosszabb fajtából. Alig várom, hogy elérjem. Jászapáti 13km. Na, az már
semmi. Majd a templom előtti téren megállok, alszom egy kicsit, mert
nem bírom ki hazáig. Már majd’ kiesik a szemem. Hihetetlen, hogy esőben
köd van. Ilyet még nem tapasztaltam. Elértünk Jászapátiba, de nagyon
soká. Hihetetlenül sok az a 13 km. A főtérnél túlszaladtam. Nem vettem
észre.
A további részeken nem láttam pihenésre alkalmas teret. Mit teret? Az
utat is alig láttam. Már a nyakam is fájt az erős koncentrálástól.
- Hol járunk már? – kérdezte Ibolya, amikor felébredt.
- Jászapátit most hagytuk el, de én már nem látok.
- Állj meg, pihenj egy órát!
- Majd Hevesen. Már csak 15km. Ott tudom, hol a parkoló, ott majd
megállok.
Rettentő hosszú 15km következett. Csaba értetlenül kanyarodott be utánam
a parkolóba.
- Miért álltál meg? Valami gond van?
- Elfáradtam. Sehova nem megyek, amíg nem alszom egy órát.
- Már nem messze van, ne álljunk meg! Megyek én előre, gyere utánam!
- Nem. Aludnom kell!
- De már közel vagyunk, mindjárt hazaérünk.
- Még hatvan kilométer. Fáradtan az rengeteg.
- Biztos, hogy nem jössz? Nem baj, ha nem várlak meg?
- Végül is, nem egy helyre megyünk. Füzesabonynál úgyis elválnánk.
Menjetek!
Elmentek. Hátratoltam, ledöntöttem az ülést, és alvás.
- Haza értünk már? – ébredt fel Zsófi.
- Mindjárt megyünk tovább, csak apád alszik egy kicsit. Nem vagyunk már
messze.
Aludtam egy fél órát, nem többet. Közben kétszer is hallottam Zsófitól,
hogy „letelt már a mindjárt?”
Letelt. Kicsit használt a pihenés, éberebb lettem egy árnyalattal. Az
eső és a köd, nem akart megszűnni. Füzesabonynál megtöröltem az ablakot.
Nahát! Nincs is köd. Rendőrviccben hallottam hasonlót, de azt nem
hittem volna, hogy velem is megtörténhet. Nem jutott el a tudatomig,
hogy belül párás az ablak. Egy órát biztosan szenvedtem miatta. Rögtön
jobb kedvem lett, amikor már jól láttam az utat.


Éjjel fél kettő volt, amikor haza értünk. Huszonhárom órája volt
ébresztő. Rettenetesen mocskosnak éreztem magam. Talán nem véletlenül.
Vakarni lehetett volna rólam a koszt. Jó lett volna megfürödni, de 12
napja lekapcsoltuk a bojlert. Hideg vízben azért mégsem! Úgy, mocskosan
beájultam az ágyba. Késő délelőtt tértem magamhoz. Kipihenten ébredtem.
Ez az érzés kb. két órán át tartott, aztán megint elálmosodtam. Ekkor
már álmodtam is.
Álmomban mentünk a kocsival, dőltem a kanyarban ide-oda. Következő napra
helyre billent a bioritmusom.

Életemben nem fáradtam még el ennyire. Mivel baj nélkül megúsztam ezt a
kalandot, úgy maradt meg bennem, hogy „de jól elfáradtam” Valójában
felelőtlenül viselkedtem. Veszélyeztettem az egész családom életét. Na,
de megúsztuk. Jó buli volt.
Menjünk még egy kört!

Beszél valaki magyarul?


Bregovo egy nagyon pici határátkelő. Szerencse, hogy minket egyáltalán átengedtek itt. Távol voltunk minden főúttól. Sokadrendű úton kerestük a belgrádi irányt, de itt még nem is jelezték. A térképünk alapján céloztuk meg Negotint, ami egy nagyobbacska falu volt itt a Duna és a hegyek közötti kicsiny síkságon. A három kocsi hűségesen követett, azt gondolták, hogy én biztos vagyok az útirányban. Ibolya nagyon jól navigál. Talán 20 kilométert haladhattunk, amikor elértük a hegyeket. A másik vége, innét 200km. Eléggé figyelni kell a kanyargós hegyi utakon, de legalább itt nincs forróság. Nagyon tetszik a táj, el is feledkezem róla, hogy a hat órás határátlépéstől mennyire elfáradtam. Felért legalább 300km autózással. Igen. Pontosan annyival vetett vissza bennünket. Este nyolcig végig tartottuk a sorrendet. Csaba néha panaszkodott, hogy a Wartburg füstje csípi a szemét, de nem ment volna elém, inkább szívta a kétütemű motor füstjét, ami szerintem is büdös, de engem nem zavar, hiszen hátrafelé pöfög. Ha valamelyik faluban elbizonytalanodtunk, Ibolya kikiabált a járókelőknek, hogy „Beográd?” azok pedig mutatták az irányt, amerre mennünk kell. Közvetlenül Majdanpek előtt volt egy útépítés. Pontosabban nem volt, csak gépek álltak egy bekerített részen, az út szélén terelő táblák voltak kirakva, de munka nem folyt éppen. Volt ott egy öreg bakter. Ibolya kiszállt a kocsiból, odament az öreg ráchoz érdeklődni.
- Menjünk le itt jobbra a városba, a villanyrendőrnél forduljunk jobbra, és az a belgrádi út!
- Ezt magyarul mondta?
- Dehogyis! Szerbül. Annyit tán csak megértek, hogy szemafor. A többit pedig elmutogatta.
Ügyes ez a csaj.

A városba nagyon meredek lejtőn kellett leereszkedni. A Wartburgban alapból ki van iktatva a motorfék, de itt be kellett kapcsolnom. Kettes fokozatban, padlófékkel, erősen csikorogva jutottunk le. Abban nem vagyok biztos, hogy ha közben meg kell állni, akkor azt hogyan oldom meg.
A szemafornál jobbra, majd ismét vissza kellett kapaszkodni a korábbi szintre. Baloldalon megdöbbentő látvány fogadott. Egy óriási – de ezt valóban hatalmasnak kell elképzelni – óriási kráter, egy külszíni bánya. Azt hiszem, rézbánya. Körben, a teraszokon tekergő utakon, innét nézve pöttömnyi dömperek verték a port. Lenn a kráter alján szappanos színű tó. Nem sokkal ezután a Ladások lemaradtak. Egy kicsi pihenőnél vártunk rájuk. Velünk átellenben is volt egy leálló, s ott láttam egy fura szerelvényt. Egy német rendszámú kisbusz után volt kötve egy kis Suzuki Samurai. Az volt a pótkocsija. A Suzuki kormányművét úgy iktatták ki, hogy leszedték az első kerekeit, s alá toltak egy forgózsámolyos tengelyt. Nagyon elmés megoldás.
- Mi történt? – kérdeztük Sanyiékat, amikor beértek bennünket.
- Semmi baj, csak az egyik gyereknek hányni kellett. Nem bírja a hegyi utat.
- A nagyobbik felén már túl vagyunk, de azért lesz még kanyar.
- Jól van, nem tudunk vele mit kezdeni, ha rosszul lesz, majd megint megállunk.
- Pihenjünk egy kicsit?
- Nem kell, mehetünk.
Újra együtt a konvoj, robogtunk tovább hegyen-völgyön át. Utolértünk egy osztrák furgont, ami egy árnyalattal lassabban ment, mint én szerettem volna, de a kanyarok miatt ritkán kínálkozott alkalom előzésre, ráadásul 4 kocsira kellett gondolnom. A negyedik faluban az osztrák elkanyarodott jobbra, a Duna felé. Egy szélesebb völgy következett, majd ismét a hegyek közé ékelődött az út. Szép vidék, de már jó lett volna valahová megérkezni. Még alig 200km-t haladtunk, de szívesen letáboroztam volna. Mondani persze nem mertem, hiszen mindenki vágyott már haza.

Dél volt, amikor elértük Pozsarevácot, s ezzel kijutottunk a nagy hegyek közül. Mielőtt bejuthattunk volna a városba, kaptunk egy 10 perces sorompót. Összegyűltünk megbeszélni az ebédet.
Rám bízták, hogy valahol a városban álljak meg, keresünk valami éttermet, vagy boltot, vagy valamit. Benn a városban, egy tágas csomópontban állt a kocsisor. Előttem két kamion. Gondoltam, a belső sávban elhúzok mellettük. Közben persze kanyarodtunk is, nem láttam, hogy a piros lámpa miatt állnak. Mellettük már a szembejövők sávja volt. Visszamenni nem tudtam, mert a többiek is jöttek utánam.
Szerencsére jó széles volt az út, elfértek tőlünk, de gondolom, anyáztak rendesen a sok hülye külföldi miatt.
Ezen a kritikus ponton átjutva széles, macskakő-burkolatú térhez értünk. Mintha két út lett volna egymás mellett. Jobb oldalon a közlekedő út, balra az üzletsor előtt a parkoló, vagy legyen tér. Át kellett vágnunk a forgalmon, az ellenkező oldalra. Sanyi, aki rutinos közlekedő - hiszen fuvaros - úgy állt meg, hogy a kocsi fara kilógott az útra. Ha nem volt hely a kikerüléshez a mögülünk jövő forgalomtól, akkor a Belgrád felőli forgalomnak meg kellett állni. Sanyit nem zavarta a dolog, nem volt hajlandó előrébb állni. Bementünk egy presszóba, de nagyon drágának találtuk a kólát. A gyerekek már több mint 10 napja nélkülözik, de annyi pénzünk nincs, hogy vehessünk. Sanyiéknak tellett rá, de kajálni nem volt alkalmas itt, ebben a nagy zajban. Abban egyeztünk meg, hogy a városon kívül az első árnyékos helyen álljak meg, majd ott eszünk. Így is tettem, kb.10 km után, de Csabának nem felelt meg a hely. Közeledtünk már az autópályához, ami csak irányadó volt, nem terveztük felhajtani rá. Abban egyeztünk meg, hogy keljünk át Szendrőnél a Dunán, s majd valahol Keve közelében leállunk. A meleg már megint elviselhetetlen volt. Hét és fél ágra sütött a nap. Már a hegyek hűsítő hatására se számíthattunk, hiszen innentől végig sík vidék van egészen hazáig. Már az egész család fáradt volt és nyűgös. A gyerekek vagy aludtak, vagy veszekedtek. Próbáltam azzal felkelteni az érdeklődésüket, hogy hamarosan a Dunához érünk.
- Na, itt van a Duna. – mondtam, mikor elértük az árteret, de mire a hídra értünk, Zsófi elaludt.
Széles víz, hosszú híd, de semmi különös. Nem olyan látványos, mint Újvidék közelében, ahol mintha csak azért lennének a hegyek, hogy a Dunát a megfelelő irányba tereljék. Előbb hosszú emelkedőn kell felkapaszkodni, majd a másik oldalon csak fut a kocsi lefelé. A híd félelmetes magasságban ível át a folyó felett. Kár, hogy nincs ott egy kis terasz, ahol megállhatnánk csodálkozni.
Kevét csupán érintette az út. A következő város Pancsova, amely közvetlen Belgrád mellett van, csak épp a folyó másik partján. Addig már nem akartunk elmenni evés nélkül, így a legelső nagyobb út menti fa alatt megálltam, amelynek megfelelő irányban volt az árnyéka. Csabáék megálltak mögöttünk, de a két Lada már nem fért az árnyékba, így ők túl mentek rajtunk vagy 50 méterrel, a túloldalra. Természetesen a fuvaros most se húzódott le, megint útakadályt képezett, éppen úgy, mint Pozarevacon.

Látnivaló itt aztán egyáltalán nem volt. Hacsak a zöldellő kukoricatáblát nem találtuk elég izgalmasnak. Az italkészletünk már a végét járta. Csaba, meg Ibolya megitták az utolsó sört, én pedig natúr citromlével oltottam a szomjam. Nagyon meleg volt, de legalább savanyú. A gyerekek reklamáltak, amiért ők nem kapnak belőle. „Apátok vezet”. Így van. Én dolgozom, pillanatnyilag az én komfortérzetem a legfontosabb. Amikor már nagyon éhes vagyok, akkor leves esne jól, különösen akkor, ha egyébként is elviselhetetlen a forróság. A levesre persze még várni kellett estig, most be kellett érnem vagdalthús konzervvel és kenyérrel. Nem nyújtott valami nagy élvezetet ez az étkezés, de enni kell. Kicsit jó lett volna aludni. Közvetlen az út mellett álltunk, de elég kicsi volt a forgalom, nem volt nagyon zavaró. Félóra állásidőt szabtam meg magamnak. A hátradöntött ülésben erőltettem az alvást.


Kár volt így elhúzni az utat. Ha szombaton feljövünk Vidinig, már rég otthon vagyunk. Ötszázötven kilométer nem fogott volna ki rajtunk. Habár…a fene tudja. Ma még ennek csak a felét tettük meg, de már nagyon elegem van. Még 500km hazáig. Atyavilág!

*

Szombat reggel azt mondta Ervin, hogy „menjünk haza ma” Akkor hajrá! Reggeli után neki is vágtunk az útnak. Berobogtunk Várnába, a tranzit utat követve bolyongtunk egy kicsit a város szélén, majd rátaláltunk az autópályára. Mi voltunk a leggyorsabbak.
- Nem kell sietni, – szólt rám Ibolya – ma csak 200km-t megyünk. Délre ott vagyunk a kempingben.
- Igazad van. Mi van, ha csak egy órakor érünk oda? Semmi.
Visszább vettem a tempóból. Gyönyörűen sütött a nap, a menetszél kellemes klímát csinált a kocsiban. Örültünk nagyon, hogy hazamegyünk. Ismerős tájat kerestem, hiszen egyszer már jártunk ezen az úton. Távolról ráláttunk a várnai repülőtérre.
- Mehetnénk repülővel is. Hamarabb lenne. – mondtam csak azért, hogy mondjak valamit. Teljesen világos, hogy nem mehetnénk, de mondani azért lehet.
- Na, nézzétek csak! Itt vannak a rózsák.
- Hol?
- Itt az elválasztó sávban.
Csaba hiányolta a rózsákat, mivel emlékezett az iskolában tanultakra, miszerint Plovdiv környékén a sok rózsából olajat készítenek. Nem kizárt, hogy ez ma is így van, de mi messze vagyunk Plovdivtól.
Az ország közepén húzódik végig a Balkán-hegység, amitől északra vezet a mi utunk, Plovdiv pedig ettől délre van. Ha Burgasz környékén nyaraltunk volna, akkor talán látunk rózsaültetvényeket. Talán. Nekem ugyan nem a rózsa ugrik be elsőre a Plovdivról, hanem a cigaretta, amit titokban szívtunk gyerekkorunkban. Kemény papírdoboza volt, de lehetett szálra is kérni. Nem is volt pénzünk egész dobozra, hacsak össze nem pótoltuk. Persze ajánlatos volt csokit is venni, ami hitünk szerint elvette a dohányfüst bűzét. Ez fontos volt, hogy otthon ne vegyék észre, hogy cigiztünk. Szerencsére nem szoktam rá, de ki kellett próbálni. Nagy kaland volt.
Sumen fölött, most is megálltunk tankolni. Az autópálya ekkorra már rég véget ért, hiszen a teljes hossza talán 40km lehetett. A főútnak viszont át lehet menni a túloldalára, így nem is építettek kutat mindkét oldalba. Csaba hamar végzett. Azonnal át is ment a mi oldalunkon lévő parkolóba, ami lehetett talán 150 méterre tőlünk. Ennek azért van jelentősége, mert nem volt a kúton normál benzin, csak szuper. Nekem viszont csak normálra szóló benzinjegyem volt, mert a Wartburgba az kellett. Csaba tudott volna adni, de sokáig feltartottuk volna a sort. Így kénytelen voltam pénzzel fizetni. Három üveg konyak árát adtam oda. Nem jelentett gondot, mert mint már említettem, tehetős turisták voltunk. Inkább még olyan problémánk lesz később, hogy mit vegyünk a megmaradt leváért.
Már közel jártunk Tarnovohoz, amikor egy ivóvizet is jelző pihenőben megálltunk. Jobbra, a hegy felőli oldalon gyümölcsös kertek voltak, de a forráshoz le kellett menni baloldalon a völgybe. Kitaposott gyalogút vezetett oda. Szembe találkoztunk utazókkal, akiknek a kocsijai mögé parkoltunk le. Vizes kanna volt náluk, tehát jó irányba megyünk. Legelőbb a toalettet találtuk meg. WC-nek nem mondanám, hiszen az vízöblítést jelent, ez pedig „száraz üzemű” volt. Éppen úgy nézett ki, mint az otthoni kerti budi, csak nem volt benne ülődeszka. A betonpadlóban volt egy lyuk, előtte két tégla, mellette papírkosár. Megnéztük, de senki nem kívánta használni. A forráshoz még kicsit tovább kellett menni a bokrok között.
Nagyon lassan csordogált a víz, ezért nem is töltöttük tele az üvegeinket, csupán annyit vettünk magunkhoz, amit most megiszunk, s a hátralévő 20-30km-en szükség esetén még legyen nálunk néhány korty. A völgyből visszamászva, még egy kicsit nézelődtünk a kertek felé. Jött két helybéli öregember, biciklin tolva megrakott gyümölcsös kosarakat. Apró sárga szilvafélének van a szezonja. Olyasmi apró bogyók, mint a cseresznye, csak ez szilva. Egyikük telerakta a gyerekek markát, s közben mosolyogva beszélt hozzájuk.
- Köszönjétek meg!
- Minek? Úgysem érti. – hárított Zsófi kapásból.
Ebben talán igaza van. Noha nagy eséllyel megköszönésként értelmezett volna bármit, amit mondanak neki. Én legalábbis a helyében azt feltételeztem volna.
A kempingre nagyon könnyen rátaláltunk. A cél kiválasztásakor arra hivatkoztam, hogy a gyerekeknek jó lesz ismerős helyre érkezni, de valójában ez nekem is fontos volt. Előző itt tartózkodásunkkal szemben, most -– Csaba javaslatára – nem bungallow-t béreltünk ki, hanem sátorhelyet, mivel volt nálunk sátor.
- Paszport? – kéri a recepciós hölgy.
Ibolya odaadja a testvéréét, mivel legutóbbi ellenőrzéskor elcserélték. A hölgy kinyitja, majd fennhangon rácsodálkozik a névre.
- Szantamaríja?
Ibolya hirtelen zavarba jön a csere miatt, csak később emésztettük a dolgot. Hogy meglepődött a sógorasszony nevén? Sánta Mária. Nem azt jelenti, amit ő gondol, de nagyon hasonló a hangzása. A jelentése nem ugyanaz. Nem szent, hanem bicegős. Aztán próbáltuk megmagyarázni, hogy sátorhelyet szeretnénk. Nagyon nem értettük egymást. Akkor sikerült csak előrébb jutni a probléma megoldásában, amikor rákérdezett, hogy „bungallow?”
- Nem, nem bungalló. Sátor
- Paljatka? - kérdezett rá, majd két kezével mutatta is a sátor formát.
Paljatka? Hm. Ez a szó hasonlít a palástra, az pedig mi más lehet, mint sátor?
- Dá, paljatka.
Csaba ezután azért morgott, mert ugyanannyi volt az ára, mint a faháznak, ráadásul ezt még nekünk kellett felállítani. Na, ez nem volt egyszerű feladat. Nagyon kacifántos szerkezet.
Most tudatosult bennem, hogy ha a múlt héten a jugó határ után bemegyünk abba a kempingbe, amit javasoltam, sötétedésig nem tudtunk volna sátrat verni. Most viszont bőven volt rá időnk. A gyerekek legelső dolga volt, hogy megkeressék a kerítésnél a törött vízvezetéket, ahol kedvükre saraskodhattak.
Amikor már állt a sátor, beszúrtunk a programba egy városnézést. Múltkori itt jártunkkor visszazavart az eső. Azzal persze már tisztában voltunk, hogy gyalogosan túl hosszú az út, így kocsival mentünk be. Nem ám a főúton, hanem a Caravec – vagyis a várhegy – felől. Apró, zegzugos, többnyire egyirányú utcákon jutottunk be a várkapuig. A Jantrán is csak egyszer kellett átkelni. Innét már kicsit szellősebbek voltak az utak. Megtaláltuk a városközpontot. Színház, hivatalok, bezárt üzletek (szombat délután volt) Egy összevont emlékmű közelében parkoltunk le. Ezt az „összevontat” úgy kell érteni, hogy az obeliszknek mind a négy oldalán más-más háborúról emlékeztek meg. A Balkánon volt belőle bőven. Aztán mégis találtunk nyitott üzletet, ahol filctoll készletet vettünk Zsófinak.

(Hazaérkezésünk után a szomszéd kislány kérdezte, amikor tudomására jutott, hogy külföldön jártunk: „Zsófi! Mit vettetek?” Nyílván az rögzült benne, hogy a külföld, egyenlő a bevásárlással. Nem ok nélkül gondolta ezt, hiszen ebben az időben annyira elharapózott a csencselés, hogy egyik ismerősünk még buszos nyaralásról is bútort hozott Görögországból. Zsófi nem érezte át a kérdés súlyát, így büszkén mutatta a filctoll készletet. Talán le is sajnálták érte.)

Mint ahogy egész héten, most is a sör volt az első gondolatunk. Soha nem voltam nagy sörivó, de ezen a héten - ha nem is nagy mennyiséget – olyan rendszeresen söröztem, hogy hazaérkezésünk után, határozottan hiányzott. Na, így lesz az ember alkoholista. Rátaláltunk egy cukrászdára, ahol lehetett fagyizni, meg különböző színű, de egyformán rosszízű üdítőt inni. Szeszes italt nem adtak, ezért Csaba inkább kint maradt az utcán. Meglehetősen ingerlékeny volt egyébként is. Bizonyára erre az időre estek a nehéz napjai. Kiszolgálás a pultnál volt, de utána felvonultunk a galériára, hogy asztal mellett nyalakodjunk.
Sétánk következő állomása a piac. Nem terveztünk nagy vásárlást, csak dinnyét vettünk.
Amikor kiderült, hogy „ungarec-ek” vagyunk, mindjárt akadt egy ügyfél, aki forintot akart venni. De nekünk nem volt eladó. Egy kedves idős hölgy csapódott mellénk, aki tolmácsolt az árusok felé. Nagyon szépen beszélt magyarul, de nem kérdeztünk tőle semmit, csupán az derült ki róla, hogy itt él a városban. Legnagyobb problémánk megoldására kértünk tőle segítséget.
- Sört szeretnének? Hááát, szombat délután nehéz ügy. Jöjjenek velem, itt a közelben megnézzük egy ismerősöm üzletében. Ha ott nincs, akkor nincs az egész városban, ne is keressék tovább.
Nem volt szerencsénk. Megköszöntük a segítő szándékát, s elköszöntünk. Kocsiba ültünk, s elindultunk azon az úton, amerről jöttünk. Az óvárosban egy meredek parkolóban megint megálltunk. Volt a közelben egy vendéglő, ahol beálltunk a sorba sörért. Az asztalok kinn álltak az udvaron, a nap erősen odasütött. Nagyon melegem volt. A 4dl-es korsóból egy húzásra lecsúszott volna az egész mennyiség. Nagy akaraterő kellett hozzá, hogy egy picit hagyjak második kortynak is. Jó lett volna még, de nem voltam hajlandó újból sorba állni. Egy arra tévedt járókelő rágógumit kínált Ibolya vett tőle. Első próbálkozásra nagyon le akart nyúlni az alkalmi üzletember, de amikor Ibolya kevesellte a visszajárót, még adott hozzá. Ennyi volt a városnézés. A várba még bemehettünk volna, de nem szántunk rá pénzt. Annyival többet nem látni a falakon belül sem, hogy érdemes legyen fizetni érte. Majd főzünk a kempingben vacsorát, azzal eltelik a nap hátralevő része, reggel pedig indulunk tovább.
A parkolóban elkapott a parkoló őr. Mondtam, hogy már megyünk is, de ragaszkodott hozzá, hogy kifizessem a 2 levát. Bosszantóan drága a parkolás, de úgy tűnik, itt ennyi a tarifa. Látván a kocsi magyar rendszámát, beszélni kezdett az ő magyarországi ismeretéről. Természetesen nem értettem belőle semmit, csak azt, hogy „Pápa” Ezek szerint repülős ismerőse van, különben honnét tudná, hogy létezik ilyen város?
- Nem, nem Pápa, Eger.
Nem ismerte ezt a várost. Nyílván nem olvasta Gárdonyitól az Egri csillagokat.
- Várjon, megmutatom! – vettem elő a térképet, kiterítettem a motorháztetőre.
- Itt van Pápa – tettem mutatóujjamat a megfelelő pontra – itt Budapest, itt pedig Eger.
Tudomásul vette, hogy nem Pápáról jöttünk. Ezután odaballagott a Daciához, hogy ott is behajtsa a parkolási díjat. Csaba tiltakozott, de a néni rám hivatkozott, hogy a kolléga is fizetett.

Visszakocsikáztunk a Szveta Gorára, és készültünk a főzéshez. Ekkor jött a döbbenet, hogy nincs gázpalack. Ellopták a szálloda parkolójából az egyik hálózsákkal együtt.
- Na, de enni azért kell! Rakjunk tüzet!
- Bográcsunk van, de mire akasszuk? Valamit keresek. Száraz gallyat csak találunk, elvégre erdőben vagyunk.
A sátorhelyek egyikében találtam betontuskóból kiálló vasrudat. Lágyvas, kézzel hajlítható.
- Na, megvan a szolgavas. Már csak tüzet kell rakni! Hol találunk tüzelőt?
Az asszonyok az étel előkészítésével foglalatoskodtak, a tűzrakás a férfiak dolga. Száraz gally nagyon kevés volt. Tűzgyújtáshoz elég, de a paprikás krumpli megfőzéséhez nem elég. Találtunk a sátorhelyeken nemrég levágott nyers gallyakat. Nem nagyon bíztunk hozzá, hogy égni fog, de nem volt más választás. Na most lett volna jó a kisbalta, amit otthon felejtettem. Ez már Egerszalókon is eszembe jutott. Mondtam Csabának, hogy hozzon, de az egyetlen nagy fejsze, ami volt a portáján a szén alatt volt eltemetve. Természetesen rendes fűrésze sem volt. Semminél ez is jobb alapon tette el a fémfűrészt. Ezzel voltunk kénytelenek a nyers ágakat elfűrészelni. Ez így persze túlzás. Annyira bevágtuk, hogy el tudjuk törni. Szerencsénkre begyúltak a tűzön. A szokásosnál lassabban, de megfőtt az étel. A kemping vizesblokkjával egy tető alatt volt egy étkező szín. Mondhatnám fészernek, bár csak két oldala volt nyitott. Volt benne egy nagy csapat belföldi turista, akik hideget ettek, bár rendelkezésükre állt egy tűzrakó hely kéménnyel. Nem vették igénybe. Viszont láthatóan megcsapta orrukat a húskonzerves paprikás krumpli illata. Amikor már nem volt más teendő, csak várni, hogy megfőjön a krumpli, minket, a két embert elküldtek, kerítsünk valami italt. Magunkhoz vettük a Tolbuhinban vásárolt táskákat, s nekivágtunk a hegynek. Ekkor már alkonyodott. Reméltük, nyitva van az étterem. Nyitva volt. A földszinti részt nem is tudom, hiszen egyből a tetőteraszt vettük irányba. Nem tudom, mi van, ha leülünk az asztalhoz, odajön-e valaki, de nem kizárt, hogy a szokásos megoldást választottuk.
Egy pult, és egy kis lift mellett álldogált néhány dolgozó. Odamentünk hozzájuk, mutogattunk az üres válltáskáinkra, hogy „gyiszigy bira, i dvá butelka brendi”
Kirakták a söröket a pultra.
- És dvá butelka brendi.
Összenéztek, majd egyikük felhívta figyelmünket, hogy 10 leva egy üveggel.
- Na és? Kérdeztem én, hogy mennyibe kerül? Kell és kész.
Még olcsó is. Vettünk a tengerparton 24-ért is, bár az se volt jobb mit a 12-es. Annál olcsóbb nem akadt. Akkor most mit jön ez itt nekem a 10 levával?
Kifizettem. Csaba kért még 2 sört. Mutatta, hogy bontsák fel, és vett még két pohár brandyt. Leültünk egy asztalhoz, iszogattunk, beszélgettünk. A brandy elfogyott, hozott még két pohárral. Ez így már elég ütős, mivel inkább egy deci volt az adag, mint fél. Közben besötétedett, kigyúltak lenn a város fényei. Kicsit talán lerészegedtünk, de ismeretségünk 13 éve alatt még soha nem beszélgettünk ilyen jót.

Az asszonyok már nagyon türelmetlenül vártak. Attól tartottak, hogy valahol eltévedtünk. A közösségi épület étkezőjében ekkor már nem volt senki, oda ültünk be vacsorázni. Magamnak már nem bontottam sört. Késő este volt már, amikor lefeküdtünk a sátorban. A háló részen a négy gyerek, mi felnőttek pedig az elő sátorban. Most tudtam igazán értékelni a faház padlóját. A göröngyös talajon sehogy nem volt kényelmes a fekvés. Szűk is volt a hely, a karom minduntalan kilógott a ponyva alól. Sokszor felébredtem éjszaka. Alig vártam, hogy reggel legyen, s beülhessek a jó puha kocsiülésbe.

*
Most viszont már a jó puha kocsiülés sem elég kényelmes. Indulni kellene tovább, hiszen nem sok értelme van itt álldogálni a rónán. A Ladások betöltötték az utolsó tartalékot a sárgába, s mehettünk is. Hosszú unalmas, keskeny út vezetett Pancsováig. A szembejövő forgalom kezdett erősödni, így nem nagyon volt alkalmam megelőzni a közben utolért teherautót. Egyedül még talán megkockáztatom, de nem akartam szétszórni a konvojt épp most, amikor hamarosan irányt kell változtatnunk.
Nagyon lassan jutottunk túl ezen a 30km-en. Beértünk a városba, s a legelső kereszteződésnél lekanyarodtam jobbra, de elbizonytalanodtam, s visszamentem a főútra. A többiek jöttek utánam, nem okoskodtak. Azt gondolhatták, hogy én tudom az utat. Nem kizárt persze, hogy alaphelyzetben jó lett volna az irány, de útépítés folyt itt is, és a következő ötven kilométeren. A nyugati irányba tartó útra visszatérve, olyan gyanúm támadt, hogy ismét a Duna mellett járunk. Jól sejtettem. Még majdnem 20km-t mentünk ebbe az irányba, de már sűrű városi forgalomban, sok lámpás csomóponton át. Belgrádot csak annyira sikerült elkerülni, hogy közvetlenül a hídfőnél lévő csomópontban kanyarodtunk észak felé. Csak azért nem láttuk magát a fővárost, mert a parti nyárfaerdő takarta. A városból kiáramló forgalommal azért meggyűlt a bajunk. Nem sikerült egy lámpaváltással átjutnunk, így amikor egyenesbe kerültem, leálltam az út szélére, hogy a többieket bevárjam. Hamarosan meg is jöttek, beálltak mögém. Na, akkor mehetünk is, csak legyen egy kis szünet az autóáradatban. Nem volt. Hiú ábránd volt, hogy majd maga elé enged bárki is. Járt a motor, lábam a kuplungon, villog az irányjelző mind a négyünknek, de senki nem enged be. Na, most mi lesz? Sanyi találta ki a megoldást. Neki egyébként is rutinja van az útakadály létesítésben. Kicsit beljebb tolta a kocsi orrát. Aha! Megvan! Mind ezt tettük. Kicsit mindig beljebb, beljebb. Amikor már nem fértek el tőlünk, megálltak. Sikerült együtt elindulnunk. A sűrű forgalomtól, és az útépítés okozta sávszűkítésektől nem lehetett igazán haladni. Már majdnem Zrenjaninnál jártunk, amikor elértük a kész útpályát. Ekkorra már a Belgrádból kiáramló forgalom is elkopott, mehettünk végre akár 100 fölötti sebességgel is. Következő megoldandó probléma, hogy át kell kelni a Tiszán. Kanizsánál van komp, de inkább hidat szeretnék. Tehát Zenta a cél. Viszont előbb még érintjük Kikindát. Semmit nem tudok erről a városról, de a neve ismerős. Itt már beszélhetünk akár magyarul is a helybeliekkel. Talán. Amennyiben a történelmi Magyarországot vesszük figyelembe, akkor már rég itthon vagyunk, hiszen egykor a szendrői vár volt a déli határ. Az pedig még a Duna déli partján áll. Ha már Szabadkát elkerüljük, akkor legalább Kikindán vegyünk valamit. Noha nem volt feltétlen szükséges, de bementünk a városba. Nagyon jó árnyékos parkolót találtunk. (már ezért megérte) Bementünk egy áruházba szétnézni. Valójában semmit nem akartunk venni, csak nézelődtünk.
Az árak hasonlóak, mint odahaza, csak itt nem forintban, hanem dínárban van kiírva, vagyis valójában hatszorosa. Na, itt nem veszünk semmit ez már biztos. Egy élelmiszerboltban Sanyiék próbálkoznak márkával fizetni, ami egyébként általánosan elfogadott fizetőeszköz Jugoszláviában, de itt nem fogadják el. Kénytelenek előbb elmenni a bankba. Márkánk még nekünk is van, de inkább nem váltjuk be. Csabáék tudnak venni egy üdítőt a dínárjukból. Nekünk kifutna egy nagy doboz kefirt. A család viszont leszavazza az ötletemet, így inkább egy tábla csokit veszünk az utolsó pénzünkön. Hiába győzködöm őket, hogy ebben a nagy melegben kicsit felüdítene a hideg kefír, a csokitól viszont még szomjasabbak leszünk. Italt pedig nem tudunk venni.
Talán egy fél órát időztünk itt. Már csak a Zenta felé vezető utat kellene megtalálni. Ajánlatos lett volna visszafordulni dél felé, de inkább alternatív megoldást keresek. Kénytelenek vagyunk érdeklődni. „Zenta” Ezt a szót nem ismerik. Lehet, hogy élnek itt magyarok, de nem találkoztunk velük. Az egyik helyi lakos kitalálja, hogy mit keresünk.
- Szenta? – Aztán mutatja az irányt, ami végül mégse győzött meg bennünket. Egy rendőr a Szenta-t szentárnak értette, ami a centrum megfelelője, tehát a városközpont. Végül saját ötlet (és térkép) alapján Mokrin felé hagytam el Kikindát. Jól benne jártunk már a délutánba, éreztem, hogy ránk esteledik, mire a határra érünk. Az addig használt térképünk nem volt túl meggyőző. Az útirányjelző táblán lévő Coka (Csóka) a térképünkön nem szerepelt. Út, viszont több is volt rajzolva.
- Van egy óriási ötletem. Adjátok csak előre a Magyarország autósatlaszát!
- Hol van?
- Ott hátul, az a sárga.
- Itt nincs olyan.
- Keressétek!
Aztán mégis meglett. A padlón volt, lapjaira hullva. Megtaláltuk az éppen szükséges részt. Nagyon megörültem neki, mert nem engedhettünk meg magunknak 10-20 km eltévedést. Itt a nagy pusztaságban még támpont sem akadt, hiszen az út menti fákon kívül nem volt más látnivaló. Így tehát már teljes biztonságban vezettem a konvojt a citromsárga zentai Tisza- hídra, s azon túl érzésre elkanyarodtam jobbra.
Ott szólítottunk meg két idős hölgyet, hogy erősítsék meg a döntésem helyességét. Ibolya a legnagyobb természetességgel kérdezte őket, hiszen biztosan tudnak magyarul. Tudtak. Nagyon szépen beszélték a nyelvet. Két kilométer egyenes, vasúti átjáró, jobbra, majd át a vasút alatt, aztán már nem téveszthetjük el Kanizsáig az utat. Éppen így lett, ahogy mondták. Kanizsán ösztönösen balra fordultam, de azért biztos ami biztos alapon, Ibolya beszaladt a kocsmába.
- Beszél itt valaki magyarul?
- Mindenki.


Menjünk haza ma!


Hajnali fél négy. Fél órája indultunk a vidini Duna kempingből. A gyerekek azt hiszem újból elaludtak, nagyon csendben vannak. Látni nem látom, hiszen teljes még a sötétség, bár már lassan virradni kellene. Az utca lámpái gyengén világítanak, az aszfalton szétszórt üvegcserepeket is alig látni, miután lekapcsoltam az autó lámpáit. Áll a sor. Előttem cirill betűs rendszámú Moszkvics, előtte ugyancsak bolgár autó, pontosan 36 darab a határsorompóig. Benn várakozunk a faluban. Gondolom, milyen boldogok ettől a falu lakói, de aligha kérdezték meg őket, hol legyen a határállomás.
Nem sokat aludtam az éjjel. Tizenegykor feküdtem le, de még ekkor is annyira elviselhetetlen volt a forróság a faházban, hogy képtelen voltam elaludni. A taktaszadai fuvaros, akivel tegnap megegyeztünk, hogy négyautós konvojban megyünk haza, már három óra előtt felkeltett bennünket. Tegnap rettentően szenvedtünk a forróságtól. Azért indultunk most korán, hogy legalább az út egy részén kellemes időben legyen részünk. Lehet, hogy ez csupán az eddig megtett 40 km-re sikerült? Nem mozdul a sor. Lehet, hogy nincs is nyitva az átkelő? A többi magyar kiszáll a kocsiból, s előre jönnek hozzám.
- Lehet, hogy csak hatkor nyitnak – mondja Sanyi, a taktaszadai fuvaros.
- Még szerencse, hogy korán indultunk – állapítja meg ironikusan a sógora, Lajos.
- A német nem jött? – kérdezem, mivel Sanyi tegnap azt mondta, lesz egy ötödik autó, mert egy német Trabantos is jelezte, hogy csatlakozna hozzánk.
- Azt mondta, nem kel ilyen korán. Lehet, hogy neki volt igaza?
- Jól nézünk ki – kapcsolódott a társalgásba az én sógorom is – ha itt kell állnunk több mint két órát.
- Lehet, hogy nekem gondom lesz a benzinnel, mert iszonyatosan sokat vedel a Ladám - mondta Lajos – Hány kilométer Jugó?
- Legalább hatszáznak számoltam. Mennyi benzined van?
- Van két marmon kannám, meg a tankot is teletöltöttem Vidinben, de nem elég 10 liter százra.
Sanyi előre sétált a sorompóig, s azzal az észrevétellel jött vissza, hogy semmi mozgás nincs a sorompónál. Ezt persze innét is látjuk.
- Szerintem aludjunk, amíg állunk! – javasoltam, s visszaültem a Wartburgomba. Csaba sógor a Daciába, Sanyi a piros Ladába, Lajos a sárgába, vagyis ki-ki a helyére.
Egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek, de a szememet hiába hunytam be, elaludni nem tudtam. Valaki mindig járkált az utcán, jöttek újabb autók, akiknek már ellenkező irányba kellett elkanyarodni, hogy a sorba be tudjanak állni. Aztán jöttek kicsit előttünk egy mellékutcából is, akik szemlátomást elénk akartak betolakodni. Bosszantott a szemtelenségük, mint ahogy az is, hogy feleslegesen keltünk fel hajnalban. Mit hajnalban? Éjszaka. Már harmadik napja vagyunk úton a családdal. Persze ez csak akkor igaz, ha a hazaindulástól számoljuk. Otthonról múlt hét csütörtök reggel indultunk, és szombaton, a déli órákban érkeztünk a Fekete tengerhez. Nagy élmény volt, hiszen soha nem láttam még korábban a tengert. Egy hetet töltöttünk az Aranyhomokon, szombat reggel indultunk haza. Azt mondta a sógor kisebb fia, hogy menjünk haza ma. Megmosolyogtuk, noha valójában mi, felnőttek is nehezen értük fel ésszel, hogy milyen messze vagyunk hazulról. Úgy terveztük, beosztjuk az utat három napra. Szombaton 200km-t jöttünk, ami nagyon messze van az egész távolság harmadától, de nem szívesen kerestünk volna ismeretlen helyen szállást, Veliko Tarnovo-ban pedig az odaúton is megszálltunk. Tetszett a város is, a kempinget se kell már keresni, és a gyerekeknek sem idegen már az a hely. Tegnap 360km-t tettünk meg. Azért nem többet, mert nem akartuk éjszakára elhagyni Bulgáriát. Így esett a választásunk Vidinre. Ez volt a lehető legtávolabb.
Már majdnem elbókoltam, amikor a Wartburg ajtajának lemezhangjára riadtam. Ibolya kiszállt mellőlem, rágyújtani. Ezt az ajtót csak becsapni lehet, másképp nem csukódik. Kezdett világosodni. Hátul a gyerekek nyugodtan aludtak. Tamás ülve, Zsófi pedig összekuporodva feküdt az ülésen. Egyikük a padlóra is lefekhetne, hiszen ebben a kocsiban sík padló van. A lényeg, hogy alszanak. Legalább őket nem bosszantja a várakozás. Mindannyian szeretnénk már otthon lenni.
Egyedül Csaba ragaszkodik hozzá, hogy Szabadkán bemenjünk a piacra. Persze, ha sokáig kell itt várni, akkor csak estére leszünk ott, akkor pedig már nincs piac.

A városnézést inkább kihagynám. Idefelé is kihagytam, pedig rám bízták, hol állok meg. Bácska Topolán is csak azért tettem, mert rám villogott Csaba.

Akkor is rettentő meleg volt. Hiába ittuk a meleg narancslevet, nem nagyon frissített. Aztán akaratlanul az autóútra tévedtünk, ahol fizetni kellett az úthasználatért. Schillinggel fizettünk, de a visszajárót dínárban kaptuk. Hatalmas címletekben, ami valójában alig ért valamit. Csabáéknak új dínárban adtak vissza, így azt hitték, becsapták őket. Egyszerűen levágtak a jugók két nullát, s megújult a pénzük. Szívesen megnéztem volna a péterváradi erődöt Újvidéknél, de az autóútról nem láttam. Kirándulásra pedig nem szántunk időt, hiszen el akartuk érni estére Szófiát. Belgrádot is csak menet közben láthattam. Nagyon szép a Száva torkolat a sok híddal s a várheggyel. Belgrádtól Nis-ig fizetős autópályán haladtunk, de nagyon sajnáltuk rá a pénzt, ezért választottunk hazafelé más útvonalat. . Az autópálya-kaputól értetlenül indultunk tovább.
- Nem kell fizetni? - csodálkozott Ibolya, amikor átnyújtottam neki az éttermi blokkra hasonlító hosszú papírlapot.
Az eddigi két kapunál előbb fizettünk, majd kaptunk egy pici nyugtát.
- Én sem értem, de nem jártam még ilyen helyen. Fizetni nem kellett, de valahogy megoldják, nem mehetünk ingyen, az biztos.
Aztán kilogikáztuk a rendszert. A hosszú papírlapon helységnevek és kilométerek voltak listázva. Aha! Megvan! A kihajtónál kell fizetni. Igazuk van, akkor derül ki, hogy mennyit használtam a pályát. Így nem szakaszokat kell előre fizetni, hanem a megtett kilométerek alapján fizetek. Logikus.
A Morava folyó széles völgyén haladtunk délkelet felé. Térkép szerint hegyvidék, de közlekedési szempontból ennek nem volt jelentősége. Településeket csak messziről láttunk. Olyan, egyenfalvakat. A kis lejtésű cseréptetők annyira egyformák voltak, mintha egy gyárból kerültek volna ki, egy időben. A házak szinte mindegyike vakolatlan volt. Vasbeton váz, és vörös tégla kitöltő fal. Mintha minden ház új, még befejezetlen lenne, pedig ennek kicsi a valószínűsége. A földszintes magyar vidékhez képest szokatlan volt, hogy a legkisebb faluban is emeletesek a házak
Ekkor már a gyerekek nagyon unták az utazást. Hiába mutattam nekik bármi látnivalót, nem érdekelte őket. Folyton veszekedtek. Nekem sem ártott volna egy pihenő, hiszen minden korábbi utamat magasan túlszárnyaltam már. A Wartburg jól bírta az egyenletes, 110-es tempót. Néha lassú teherautókat kellett előzgetni, persze fokozott figyelemmel, hiszen jártak az úton tőlünk gyorsabb autók is. Egy előzésnél láttam a tükörből, hogy két autó jön nagy sebességgel a belső sávban, de amikor az egyik elment, már toltam is kifelé a Wartburg orrát a teherautó mögül. Pedig láttam, hogy kettő jön. Na, ez már határozottan a fáradtságtól van. Pedig mikor lesz még este?
Nis-nél eltöltöttünk egy fél órát, olyan megfontolásból, hogy ne menjünk keresztül úgy egy országon, hogy sehol nem állunk meg. Még a tankolást is a belvárosban oldottuk meg úgy, hogy a magunkkal hozott benzint betöltöttük a tankba. Egy teraszon leültünk sörözni, de fájdalmasan drága volt. Úgy döntöttünk, hogy gyorsan menjünk ebből az országból. A Nisava folyó 18km hosszú szurdokát kár lett volna kihagyni. Nem választottuk, egyszerűen erre vezet az út Bulgária felé.



Helyenként több mint 100 méter magas sziklafalak merednek az út fölé. Annyi hely van csupán, hogy a folyó mellett elfér az út és a vasút. Persze nem mindenhol. A vasutat nagyon sok helyen csak alagútban tudták elvezetni, de a közúton is sok az alagút. A szurdok valódi mélységét, nem is érzékeltük igazán, hiszen csak a meredek sziklák tetejét láttuk. Viszont van olyan hegy, ami egy lendülettel, 700 méterrel emelkedik a völgy fölé. A szurdokon túljutva elcsodálkoztam a zöld búzatáblákon. Bácskában már aratnak, ez pedig jóval délebbre van. Igaz, fenn a hegyek között. A határátkelőnél egy hatalmas leaszfaltozott területet túrtak a nagy forgalom fogadására, de láthatóan csak hegybontással tudták megoldani. A határváros lenn volt a völgyben. Ott volt annyi eszük, hogy a tranzit utat nem viszik be lakott területre.
Amikor átértünk Bulgáriába, már alkonyodott. Felejthetetlen, kalandos éjszaka állt előttünk. Hajnal óta úton voltunk, minden eddiginél sokkal nagyobb távot tettünk meg, a hőség is megviselt. Határozottan elfáradtam már ekkorra.
Hiába tettem fel a mon-x szemüvegemet, nem sokat javított a látásomon. A szemem is rettenetesen el volt már fáradva. Ráadásul a szemüveg nem rám volt méretezve, erősen nyomta a halántékomat. Meg is álltam azonnal, amikor Camping táblát láttam. Csaba nem volt hajlandó letáborozni, mert neki fel volt írva a Szófia melletti kemping címe, ahol a bátyja szokott megszállni. Igaz, az még 70km, de már kezdett esteledni. Sötétben talán meg se találjuk. Tényleg nem találtuk meg. Betértünk ugyan egy szállodához, ahol már a parkolásért ki kellett fizetni 2 levát, ami 2 liter benzin ára volt. Ekkor volt este 10 óra. Reggel 4-kor indultunk, ez gyakorlatilag 18 óra vezetés. Ha a megállásokra levonunk egyet, akkor is sok. Különösen úgy, hogy korábban egy bécsi út kivételével, soha nem vezettem 4 óránál, és 300km-nél többet egy nap. Nem is terveztük tovább menni, ezért ittuk meg négyen a 2 deci meleg brandyt, és kísérőnek egy pohár – ugyancsak meleg – bort. A nyelvünk se forgott rendesen, úgy berúgtunk néhány percen belül. Akkor még nem gondoltuk, hogy nem lesz szállásunk. Egy magyar társaság felajánlotta, hogy beengedi a gyerekeket a szobájukba, de nem fogadtuk el a segítséget. Csaba továbbra is a bátyja által felírt címet akarta megtalálni. Éjjel 11-kor. Illetve kelet európai, vagyis helyi idő szerint már éjfél volt, amikor tovább indultunk. 18 óra vezetés után, részegen, idegen országban, sötét éjjel, az autóban az egész családdal besoroltam a főút forgalmába. Rám is dudált, aki elé kikanyarodtam. Utólag belegondolva, ez volt a felelőtlenség csúcsa. Azon már nincs mit csodálkozni, hogy a kempinget nem találtuk, de még a Várna felé vezető utat is elvétettük. Begurultunk Szófiába. Éreztem, hogy túlnőtt rajtam a feladat. Egy parkban beálltam a parkolóba, elővettem a hálózsákot, és kifeküdtem az aszfalt és a fű találkozásához. Erre azért emlékszem, mert egyszer füvön, máskor aszfalton feküdtem amint forgolódtam, de mindenhol kényelmetlen fekvés esett. Lefekvés előtt Csaba még belém beszélt egy pohár bort, hogy jobban tudjak aludni. Talán egy óránál se tartott tovább ez a nyugtalan alvás. Néha fel is néztem, mert az út felől kocsiajtó csapkodást hallottam többször is. A lámpafénynél felismertem, hogy egy sárga Lada. Harmadik alkalommal nagyon közelről hallottam a kocsizúgást.
Két sárga Lada állt meg a Wartburg mögött, tele rendőrrel. Engem nem láttak, a kocsi ablakán kezdtek kopogni. Kiugrottam a hálózsákból, hogy megelőzzem a család felébresztését. Elkéstem.
Mindenkit felébresztettek. Velem szemben az volt a legelső kívánságuk, hogy vegyek magamra pantallót. Próbálkoztak többféle nyelven kommunikálni velünk, de magyarul egyikük se tudott. Ibolya olyan indulatosan kezdett velük kiabálni, hogy magam is meglepődtem.
Az nem érdekelte, hogy egy szavát sem értik. Miután megmutattuk a tengerparti szállásfoglalásunkat, letettek arról a tervükről, hogy Csabát, meg engem bevigyenek a kaptárba. Javasolták, hogy menjünk hotelba. A lényeg, hogy a parkban nem maradhatunk. Lehetett volna bennük annyi becsület, hogy kivezetnek a városból, de nem volt. A kicsi alvás és a sok izgalom ki is józanított. Nem állítom, hogy pihent voltam, de nem mérlegelhettem, menni kellett. A család ismét elaludt, de mi mást tehettek volna éjszaka? Autópálya vezetett Várna felé. Elég sok csomópontot érintettünk, de nem vétettük el az irányt. Mielőtt vége lett volna a pályának, megláttam egy Motelt. Befordultam a parkolóba, elővettem a hálózsákot, le a pantallót, és alvás. Négy órához jártunk már közel, amikor Csaba odajött megnézni, hogy alszom-e. Nem tudott aludni.
- Menjünk! – mondta – Nemsokára virrad, én nem tudok aludni.
Már 24 órája vagyunk úton, aludtam két szakaszban 2 órát, legfeljebb hármat, de attól semmiképpen nem többet. S még nincs vége a napnak. Erősen emelkedő szerpentinen, kettes fokozatba visszakapcsolva kínoztam a Wartburgot. A sötétben is észlelni lehetett, hogy épül egy hatalmas völgyhíd mellettünk. Hatalmas betonpillérek meredtek bele a sötétségbe, néhol toronydarut is látni véltem. Építik az autópályát, Csupán néhány kilométer volt ez a nehéz szakasz, majd ismét autópálya következett. Ekkor már kezdett világosodni. Miután vége lett a pályának, akkor is rendkívül jó minőségű úton haladhattunk, de már a fáradtságtól egyre lassabban. Széles völgyön vezetett az utunk. Az alacsony hegyek mögül fel kelt a nap. Éhes voltam. A család is felébredt lassan, kerestem az alkalmas pihenőt, ahol megállhatunk reggelizni. Csaba villogni kezdett, nyilván azért, hogy álljak meg. Egy buszmegállónyi öbölbe félreálltam.
- Azért jeleztem, hogy állj meg, mert én már nem látok. Nincs valami a közelben?
- Nem tudom, hol járhatunk, de valahol ezen a részen – mutattam a térképen. Veliko Tarnovo útba esik, az egy aránylag nagy város. Írja az útikönyv, hogy van kempingje a Sveta Gorán. Elég jól felszerelt. Legalábbis a könyv szerint.
- Mennyire van?
- Nyolcvan kilométer legfeljebb.
- Annyi még elmegy.
Kiraktam a kocsi mögé a kempingasztalt. Állva reggeliztünk, meg járkálva, mert ennyi ülés után a járkálás is pihentető. Kelet felől jött egy autó. Jött több is, mert ha nem is nagy, de azért volt forgalom. Ez viszont amikor megláttak bennünket, visszafordult. Jöttek vásárolni. A nagy pakkot látva nem akarták elhinni, hogy nincs semmink eladó. Tőlük megkérdezhettük volna, hol járunk éppen, de nem ismertük egymás nyelvét. Jó lett volna az iskolában megtanulni az oroszt, ha már úgyis kötelező volt, azt megértenék a bolgárok.
A tárnovói kempinget mire megtaláltuk, éppen dél volt. Kivettünk két bungallow-t, s azonnal el is aludtam.

*
Csaba nyitotta rám az ajtót.
- Alszol?
- Dehogyis.
- Gyere nézzük meg, mi van ott elől!
Mentem. A kis mellékutcából egyre többen jöttek rosszarcú csencselők. A sorba nem tudtak befurakodni. Láthatóan az volt az elképzelésük, de amíg nincs mozgás, nem tudnak beállni. Egy fehér inges, segédmotoros finánc végigjárta oda-vissza a sort. Megközelítettük a sorompót. Szó nem volt semmiféle ellenőrzésről, mindenki csak várt. Az egyik egyenruhás megkérdezte, hogy hol van az autó? Mutattuk, hogy ott van hátul. Akkor menjünk oda vissza – utasított, de azt nem tudom, hogy értettük meg mindezt. Ekkor számoltam végig az előttünk állókat. Az egész sorban csak a mi négy autónk volt külföldi. Parancs az parancs, vissza kellett mennünk a kocsinkhoz.
- Mi van? – jött oda Sanyi.
- Visszaküldtek – válaszolt Csaba - Nincs semmi mozgás. Pedig még hat óra is soká lesz.
- Mentünk volna inkább Románia felé.
- Idefelé is rengeteget vártunk, tudod. – szólt közbe a felesége.
Az asszonyok is körénk gyülekeztek, sajnálkoztak az értelmetlen korai kelés miatt.
Sok beszélnivaló nem akadt, mindenki ingerült volt már a várakozástól. Azt már tegnap megbeszéltük, hogy ők Albenán voltak, ahol sok a medúza, mi meg az Aranyhomokon, ahol viszont nincs medúza. Igaz, egyszer a két család elment hajókázni, én pedig őriztem a parton a ruhákat. Akkor láttak medúzát ők is, de a strand tiszta volt.
Jobbról hatalmas vörös korongként kelt fel a nap. Mint mindig, most is volt egy elképzelésem az égtájakról, de nem jól gondoltam. A nap egész biztosan keleten kél. Tegnap este a Dunánál se tudtam helyretenni az irányt. Látom magam előtt a térképet, miszerint délen van Bulgária, északon Románia. Csakhogy ebben a kis csücsökben akkorát fordul a folyó, hogy a román rév van délen. Valójában teljesen mindegy, az a lényeg, hogy átjussunk Jugóba, de már jó volna mielőbb. Ha hatkor indulunk, akkor is délután négyre érünk Szabadkára. Azt hiszem, a piac kimarad. Sőt, mivel én vezetem a konvojt, Szabadkát is elkerülöm, meg Belgrádot is, hogy ne kelljen fizetős utat használnunk. A hat órai indulás persze hiú ábránd, hiszen 36 kocsi van előttem most. A csencselők közül biztosan befurakodik legalább 5-6 autó. Beültem a kocsiba, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, s rápihenni a várhatóan fárasztó napra. Persze, ha sötétben nem tudtam elaludni, most már teljesen reménytelen próbálkozás. Jobb híján az elmúlt hét élményeit dolgoztam fel magamban.

A Sveta Gora kemping nem volt annyira rendben, mint ahogy az útikönyv alapján gondoltuk. Találó kifejezés rá, hogy lepusztult. A sátorhelyek elhanyagoltak voltak, nem is állt egyetlen sátor sem. A faházakat is jó régen állíthatták fel. Az ágy sodronya annyira ki volt nyúlva, hogy képtelenség volt a teknőben oldalra fordulni. Annyival volt jobb egy függőágytól, hogy legalább stabilan állt. Elméletileg el lehetett volna férni 1-1 gyerekkel, de éjszakára inkább a padlóra feküdtem. Délben persze senkivel nem kellett osztoznom a házon, hiszen a többiek aludtak éjjel. Ibolya és testvére Marika, ebédet főztek, a gyerekek felderítették a területet. A kerítés alatt találtak egy törött vízvezetéket, ami gyakorlatilag ugyanaz volt, mintha forrásra leltek volna. A lényeg, hogy jól összesározhatták magukat.
Három óra körül ébredtem fel. Megkerestem a WC-t, ami meglepően jó állapotban volt, a környezethez képest. Sárga csempés vizesblokk zuhanyfülkékkel, mosdók sorával, tükrökkel és hideg vízzel.
A WC is rendben volt. Igaz, nem a mi kultúránknak megfelelő, hanem úgynevezett pottyantós. Zománcozott vastálca, kiemelt lábhelyekkel. Elől a betonba árkot véstek, hogy a kicsapódó víz visszafolyhasson a tálcára. A sarokba odakészített vesszőseprő lehetett a WC-kefe. A használt papírt nem a lyukba, hanem az odakészített papírkosárba kellett rakni. Csupán a nadrágra kellett vigyázni, nehogy vizes legyen. Csaba nem volt hajlandó használni, inkább kiment az erdőbe. Ezt nehezen értem, hiszen ott is guggolni kell, ráadásul nem lehet leöblíteni.
Délutánra beiktattunk egy városnézést. A hegy tetején állt egy tetőteraszos étterem, ami ekkor nem volt nyitva, de mellőle is szép kilátás nyílt a völgyre. Vagy mondhatnám inkább szakadéknak, ahová a város épült. A szemközti sziklafal lehetett tőlünk legalább 5 kilométerre, a magassága legalább 100 méter, de inkább több. Az óváros keleti szélén magasodott a várhegy, a Caravec. Hozzánk képest a vár legmagasabb tornya is mélyen volt. A hozzánk legközelebbi részen állt egy árkádos múzeum-épület, előtte egy hatalmas vastű (vagy kard)két lovas alakkal. Valamilyen bojárok emlékműve. A múzeumot szinte körülölelte a Jantra folyó. A túlpartján apró sikátorok mentén, sok-sok szinten régi házak tornyosultak. Mint partifecskék a löszfalban. Mediterrán vidékeken gyakori a hasonló elrendezésű város, de a valóságban nem láttam még ilyet. A szintkülönbségek döbbenetesek. A zöld vizű Jantra szinte áll. Nagyon lassú a folyása, ezért összevissza tekereg. Szinte mindenütt ott van a városban. Az észak-déli főútvonal, s mellette a vasút úgy halad át a városon, hogy híd, alagút, megint híd, megint alagút, megint híd. A város északi részén egy kicsit még kanyarognak a folyó mentén, majd egy bevágáson felkapaszkodik (az út legalábbis) a szemközti fennsíkra. A folyó keletre hagyja el a várost, mert arrafelé nyitott a völgy.
Lesétáltunk a hegyről, bementünk a múzeumhoz, majd egy gyaloghídon átkeltünk a folyó fölött. A vízparti nyárfák csúcsa nem ért fel a hídig. A parti szálloda egyik oldalát oszlopokra építették. Nagyon sok szint volt alattunk, de az utca fölött is volt még…azt hiszem három, vagy négy.
Ez volt a sétánk végpontja, mert szemerkélni kezdett az eső. Siettünk vissza a kempingbe, de nagyon messze volt, nagyon sok volt a lépcső, hiába volt erdő is a hegyen, mire megérkeztünk, rendesen eláztunk. Ekkorra persze el is állt az eső, és hamarosan újra kisütött a nap.
Reggel hatkor volt ébresztő, fél hétkor indulás. Jól kipihentem magam ekkorra. A cél már csak 200km. Nagyon lazán teljesítjük délig. Félúton beiktattunk még egy városnézést Sumenben. Járt itt Kossuth Lajos is. (korábban) Nem esett ugyan útba, de tettünk egy kb. 10km-es kitérőt. Az egyik zebránál nem engedtem el a gyalogosokat, amiért hallottam, hogy jól lerománoztak. Nem figyelték a hátsó ablakon lévő MDF-es H betűt, csak azt látták, hogy nem cirill betűs a rendszámom. Csaba kapott egy piros lámpát, ezért még külön feladat volt, hogy megtaláljuk egymást. Bementünk egy visszataszító üzletbe, hogy valami kaját vegyünk. Valami túróstáska féleséget sikerült beszerezni, de rettentően sósra sikerült. Nem nyerte el a család tetszését. Én is erőszakkal ettem meg.
A parkban leültünk egy presszó teraszára kólát inni. Kólát persze nem kaptunk, mint ahogy az országban sehol. Az egyetlen üdítő egy világoszöld folyadék volt, ami még a nagyon elsózott süteményre se volt elég édes. A gyerekek nem is voltak hajlandóak meginni. Városnézés előtt még kinn az országúton lebonyolítottuk második bulgáriai tankolást. Előző este a határátlépés után, az első adandó alkalommal megtankoltunk, de már ott jelentkezett az a probléma, hogy nem adtak keveréket. Mivel náluk lényegesen kevesebb a kétütemű autó, nincsenek ilyen kútoszlopok. A saját olajomat kellett a tankba töltenem. A második tankolásnál viszont már nem volt készletem. Hosszas rimánkodás után voltak hajlandóak adni 3 leváért háromnegyed litert. Közben Ibolya lebonyolított egy pénzváltást. Nem volt ugyan szükségünk levára, de az „ügyfél” kedvező ajánlatot tett. Tíz forintért adott 1 levát, ami a hivatalos 17=1-hez képest nagyon jó váltás volt. Később viszont korrigált, mert rájött, hogy számára így kedvezőtlen. A végeredmény 20=1 lett, így pedig mi jártunk rosszul. Vigasztaljon az a tudat, hogy ő járt közben, hogy olajat kapjunk.

Várnába érve egy pillanatra megláttuk a tengert. Az utcákban liba nagyságú sirályok repkedtek. Egyet széttaposva is láttam az aszfalton. Felfokozott izgalmi állapotba kerültem, ezért különösen bosszantott, hogy a várost nem megfelelő irányban hagytuk el, s így legalább 10-15km-el többet mentünk a szükségesnél, mielőtt a tengerpartra értünk volna.
Megérkeztünk. Zlatni Pjasaci, Hotel Kopristvica, első emelet. Két egymás melletti, és egy távolabbi szoba. A kettő a tengerre nézett, ahová azonnal le is siettünk, mert nem volt víz a szállodában. Azt ígérték, reggelre lesz. Az üdülőtelep a hegyoldalba épült, s a mi szállodánk elég messze esett a víztől. A rengeteg lépcső különösen felfelé okozott bosszúságot. A társaság legifjabb tagja, a négyéves Ervin nem is bírt felmászni, az apja volt kénytelen a nyakába venni. Amikor a lépcsősor tetejére értünk, lemászott, és futás!

*
Nagy élmény volt ez a hét, de már szívesen elhagynám Bulgáriát. Hat órakor nem történt semmi. Hétkor se. Fél nyolckor megérkezett a vidini kempingből a Trabantos német és jól kiröhögött bennünket. Mutatta az óráján, - gondolom – hogy mióta vársz itt hülye magyar? Mondom neki, hogy éppen most érkeztünk (ezt nem érti) „cén minute.” Nyolckor néhányan kifordultak előttünk a sorból és elmentek. Felzárkóztunk. Egy rosszarcú be akart elém furakodni, de nem engedtem. Csak utána gondoltam bele, hogy akár még erőszakosan is felléphettek volna. Szerencsére nem tették. Újabb kocsik mentek el előlünk, majd a soron kívül állók közül mindegyik. Csak találgattunk, mi lehet ennek az oka. Bizonyára nem az a szolgálattevő a határon, akire számítottak, így inkább másik átkelőn próbálkoznak. Kicsit előrébb jutottunk a sorban, de így is eltelt legalább még egy óra, mire sorra kerültünk. A nap ekkor már határozottan ontotta a meleget. Na, ennyit a korai indulásról.
Leadtam pecsételésre a négy útlevelet, jött a finánc, mondta a csomagtartóra mutatva, hogy „bagázs”. Láthatóan sokallotta a holminkat. Mondtam, hogy kemping. Bólintott, hogy megértette, majd intett, hogy mehetünk. Bejutottunk tehát a senki földjére, ahol megint várni kellett. A környezet határozottan gusztustalan, szemetes volt. Erősen emlékeztetett arra a pihenőre, ahol Belgrád után megálltunk az autópályán. Nem nagyon túlzom el a dolgot, ha azt mondom, alig volt a pihenőben hely, ahol leheverhettünk volna. Iszonyatos embertömeg időzött ott. Rengeteg német rendszámú kocsi, de a németeket nem láttam sehol. Na jó, nem ismerem fel ránézésre, hogy ki milyen nációból való, de ilyen sötét bőrű németeket nem sokszor lehet látni.
A sógorom azonnal rájuk fogta a nagy orruk miatt, hogy muzulmánok. Nem tudtam meggyőzni, hogy nem attól muzulmán valaki, hogy nagy az orra.
A pihenőben volt egy téglaépület, ami a legkevésbé sem nevezhető korszerű toalettnek. Nem mi voltunk az elsők, akik nem voltunk hajlandóak bemenni a bűz, és annak okozója miatt, ezért a környékén is nagyon figyelni kellett, hova lépünk. Na itt, a két határellenőrzési pont között, csak lent, az árokban voltak odapottyantott „taposóaknák.” Sajnos természetes az ilyen környezet ott, ahol sok embernek, hosszú ideig kell várakozni. Előttünk két kocsit is visszafordítottak. Ez még egy lapáttal rátett a feszültségre. Ennek ellenére hozzá fogtam enni, pedig nem esett jól, de már órák óta éhes voltam.
- Jó étvágyat! – szólt oda Lajos.
- Nem nagyon van, – szóltam vissza megköszönés helyett - de már nagyon éhes vagyok.
- Meddig váratnak még itt is? Mikorra érünk így haza? - sétált oda hozzám.
- Nyolcszáz kilométer, az 16 óra. Ennél gyorsabban nem megy. A kamionosoknak is így számolnak. Óránként 50km. Idefelé nekünk is így jött ki Szófiáig.
- A Wartburg hogy bírja?
- Jól. Indulás után 10 perccel elkezdett rángatózni, de megrugdostam a pedált, kicsit bömböltettem a motort, aztán meggyógyult. Gondolhatod, milyen görcs állt azonnal a gyomromba. Tegnap reggel megint rájött a rángatózás, de le is állt. Újraindítottam, azóta jó. Inkább a Csaba Daciájával van gond. Elszakadt az ékszíja, a hűtőventillátort is direktre kellett kötni…
- A fűtést meg nem tudjuk kikapcsolni – fejezte be a mondatot Csaba, majd témát váltott.
- Mikorra érünk Szabadkára?
- Szerintem add fel a piacozási tervedet! Éppen néztem a térképen, hogy nem is kell a fizetős úton mennünk.
- Mehetünk Pancsova, Kikinda és Zenta vonalon. Szabadka nem esik útba. Úgyis késő este lenne, mire oda érünk.
- Tízre otthon leszünk, ha nem sokáig kell itt várni.
- Szerintem legjobb esetben is éjfél lesz, de inkább több.
- Mi van a fűtéseddel? – kérdezett rá Lajos az előbbi témára.
- Nem lehet lekapcsolni. Hiába húzogatom, tologatom. Fordul is a csap, mégse zárja el. Ruhát kell az ablakba rakni, hogy legalább onnét ne jöjjön ránk a forróság.
- Én meg a benzin miatt aggódom. Vagy már mondtam?
- Majd a sógorod vontat, ha kifogy. Nekem van egy tízliteres kannával, de kell is, hogy tankolás nélkül elérjem a magyar határt. Nem tudom, majd itt, a Szerb érchegységen átkelve milyen fogyasztásom lesz. Kétszáz kilométer kemény hegymenet.
- Azt beszéltük a sógorékkal, hogy amikor átérünk Magyarországra, megállunk a legelső helyen és eszünk valami igazi magyar kaját. Hosszú volt ez a hét, elegem van a salátából. – mondta Lajos kicsit mosolyogva azon, hogy milyen erőltetve eszem a konzervet.

- Nekem nem volt semmi bajom a kajával. Igaz, nem volt töltött káposzta, meg babgulyás, se rántott csirke, de otthon is elvagyunk ezek nélkül egy hétig. – válaszoltam nagyot nyelve a babgulyás emlegetésétől, na meg a szikkadt kenyértől.
- Tegnap délben is milyen finomat ettünk, azt is mondjad! – szólt ki Ibolya a kocsiból, kissé eldőlve a vezetőülés felé, hogy lásson bennünket.
- Nem igazán tudom mi lehetett, - nyalta körbe Csaba a száját – de olyan csülökféle volt, jó porhanyósra sütve, csak a krumplit sajnálták mellőle nagyon.
- Ja. Képzeld! - kezdtem részletezni a tegnapi ebédet. – már nagyon ki voltunk tikkadva a melegtől, sehol nem láttunk árnyékot, és egyszer csak ott van ez a kis tanya. Nem igazi étterem, inkább magánház, egy terasszal. A konyha egy különálló bódé volt csupán. Kértünk mindjárt üdítőt, meg mondtuk, hogy ennénk valamit.
- Oroszul értekeztetek?
- Dehogyis! Egyikünk se tud. Mutattuk. – s összezárt ujjaimat a szám felé közelítve demonstráltam a jelenetet.
- Azt persze nem tudtuk megmondani, hogy mit kérünk, de a bolgár csaj feltalálta magát. Felkapott egy tepsit és felénk mutatta a sült húst. Mondtuk, hogy jó lesz, és tényleg jó lett. Valami isteni. Csak a két pohár üdítő volt kevés.
- Hol volt ez?
- Mihajlovgrád előtt. (ma Montana)
- Na, visszamegyek a kocsihoz, hátha engednek már lassan.

Evés után még bőven volt időm emészteni is, nem nagyon kapkodták el a dolgukat a jugók sem. Nagyon meleg volt már az idő, de a kocsiban legalább a nap nem sütött. Az ajtókat mind kinyitottuk, hátha kevésbé melegszik fel az utastér. Az ülést hátratoltam, s amennyire Zsófitól elfért, hátradöntöttem a támlát, hogy jól kinyújtózhassak. Még egy félórát simán alhattam volna. Vagy legszívesebben fürödtem volna egyet a tengerben, de azt már magunk mögött hagytuk 600km-el.

*

A szállodai szobánk sajnos nem volt alkalmas társasági életre. Volt benne 2 rendes ágy, meg egy pótágy. Volt hozzá egy pici fürdőszoba, csodálatosan kicsiszolt, nagyszemcsés műkőpadlóval. Főzési lehetőség sem volt, na de ez nem apartman, hanem hotel.
A harmadik szobába a két „nagy fiút” küldtük át első éjjel, de aztán nem voltak hajlandóak átmenni, ezért mi, Ibolyával használtuk hálószobának. Ez így nekem tökéletesen megfelelt Ha a sógorékkal akartunk beszélni, vagy iszogatni, az erkélyre ültünk ki, mert ott csak egy korlát választott el bennünket. A szomszédos szállodaépületek között ráláttunk a tengerre.
A parti sáv takarásban volt, így csak a távolabbi vizet láttuk, s néha egy-egy teherhajót a horizonton. A sirályok folyton ott rikácsoltak a közelünkben. A halról átszoktak a hulladékra.
Megérkezésünkkor a szálloda halljában az utazási iroda munkatársa várt bennünket, megbeszéltük az elhelyezésünket, ellátott néhány jó tanáccsal, mint például…ne menjünk a telep északi részére, mert ott minden sokkal drágább, (ami nem volt igaz) inkább Ivánnál vásároljunk a közeli strandon, mert ő egy kicsit magyarul is ért. Ja és, hogy a tengerben mossuk le az út porát, mert nincs egyelőre más lehetőségünk.
Vigyázzunk a tengervízzel, mert sós, még a strandon mossuk le magunkról az ottani tusolóknál. Ha kirándulunk Várnába, számítsunk rá, hogy az üzletek üresek. Az üdülőtelepen viszont mindent megvehetünk.
Lementünk a rengeteg lépcsőn a strandra. A legalsó út mellett kőkerítés van, amelyeken nem kapuk, csak átjárók vannak. Az alkalmi strandolóknak azt hiszem fizetni is kellett, de nekünk volt szállodai bilétánk. A kőfalon túl homok nagyjából 50m szélesen.
Nagyon laza, nehezen járható, finomszemcsés homok, közte rengeteg törött kagylóhéj. Az emberi lábnyomoktól nem volt egy tenyérnyi sima felület. Kivéve persze azt a keskeny sávot, amelyet a hullámzás állandóan mosott. Maga a látvány nem mondható lenyűgözőnek. Valójában csalódtam benne. Egy nagy víz, ami a semmibe vész. Van egy 3 km hosszú strand, meg a végtelen víz. Dél felől egy hullámtörő gát zárja el a kilátást. Se sziget, se távoli sziklapart, csak a semmibe vesző víztömeg. Kicsit lötyög, még azt se mondanám, hogy hullámzik. Első érintkezéskor hideg, de hamar hozzá lehet szokni. Csak akkor észlelhető a só, ha a szánkhoz ér a víz. Ha elmulasztjuk a zuhanyozást, akkor sem fehéredik ki tőle a bőr, mint ahogy mondták. Azonnal elkezdtünk homokvárat építeni. Nem is olyan egyszerű. El kell találni a homok nedvességét. Ha sok benne a víz, akkor szétfolyik, ha túl száraz, akkor leomlik. Agyag nincs benne, ami összefogná. A strandon bizonyos távolságokba – tőlünk hármat lehetett látni – figyelő tornyok vannak felállítva, tetejükön zászló, aminek a színe tájékoztatja a fürdőzőket, de nem tudom, milyen szín mit jelent. A hotelben az iroda munkatársa azt mondta, hogy azért nevezik ezt a tengert Fekete tengernek, mert alattomos áramlásai vannak.

(Erről, azóta mást hallottam. A felső 300 láb csupán, amiben van élet. A mélyebb részeken teljesen holt. Semmi nem marad életben 100 méter alatt. Ennek csupán annyi előnye van, hogy konzerválódnak a hajóroncsok, de ezt nem tarom annyira fontos dolognak)
A számunkra nem ajánlott északi részen van jacht kikötő, és lehet motorcsónak által vontatott ejtőernyővel repülni. Mindezt persze csak messziről láttuk. Mint ahogy a Balcsik-Várna közt menetrend szerint közlekedő kishajót is. Fontolgattuk ugyan, hogy hajókázni kellene, de inkább kocsival kirándultunk.
Az egy, vízi kirándulás – amin én nem vettem részt – inkább mondható csónakázásnak. A strandon, derékig a vízben gázolt egy ember, kötélen húzta maga után a csónakját, s különböző nyelven kiabált a strandolóknak. Magyarul azt mondta, hogy „Ita haja” Gondolom, azt akarta mondani, hogy itt a hajó.
A csónakázástól izgalmasabb volt a strandoló hölgyek látványa, akiknek közel harmada nem viselte a bikini felső részét.
Kevés volt ugyan köztük igazán szép, és harmadnapra már megszoktam. Az Iván büféjének a közelében töltöttük a napokat. Délben már foglalni kellett az asztalt, hogy jusson hely az ebédhez. Hamburgert, makarónit, sört, almalét vettünk. Néhány nap után már nem tartottunk ebédidőt, mindenki akkor evett, amikor akart. Zsófi élvezte a vásárlást, nekem nem is kellett a büféhez mennem, helybe kaptam a kaját a plédemre. A tenger látványa csak első nap volt csalódás. Vasárnap reggelre felszállt a pára, kisütött a nap, szikrázott a hatalmas vízfelületen. A távoli hajók mozgásán érzékelni lehetett a föld görbületét. Északkelet felé tekintve, látni lehetett a Kaliakra fok fehér szikláit, ami lehetett tőlünk 50 kilométerre. Ez igen! Így már tetszik. Kár, hogy dél felé nincs kilátásunk a strandról.



Gondoltam, besétálok a gát végéig, hátha onnét ellátok majd Várna felé. Ekkor viszont elég erős volt a hullámzás. Óvatosan lépdeltem. Vízben nem is lehet másképp. Nem értem még el a gát közepéig sem, amikor már a számig ért a víz. Jött a hullám, átcsapott a fejem fölött. Rögtön utána jött a következő. Na, ez már nem annyira vicces, menjünk innét kifelé! Igen ám! Csak éppen nem arra megyek, amerre akarok. Kicsit meg kell dőlni a kívánt irányba, de akkor ellep a víz, nem kapok levegőt. Rémülten próbáltam a segítséget keresni. Senki nem volt hozzám 50 méteren belül.
Ha kiabálok, talán meghallják, de nem értik. Mire rájön valaki, hogy bajban vagyok, és feltéve, ha vállalkozik mentésre…Ajaj! A figyelőtorony legalább 200 méter ide. Egy pillanatra bepánikoltam. Amikor harmadszor is átcsapott fejem fölött a hullám, felugrottam, majd még egyszer. Mielőtt visszasüllyedtem volna a fenékre, meglendítettem magam előre, a part irányába. Sikerrel jártam. Néhány lépés után már csak a nyakamig ért a víz. Ettől megnyugodtam, de erős indíttatást éreztem arra, hogy megtanuljak úszni. A család észre se vette, hogy elcsavarogtam. Ezután nem is mentem csak addig, ahol derékig ért a víz.
Ott is többnyire gumimatracon fekve napoztam. Ebben az volt az érdekes, hogy evezni kellett befelé, különben a hullámverés kisodort a partra, s amikor már leért a matrac, felborított. Na, de ezzel a heverészéssel nem lehetett egy egész hetet eltölteni. Zsófi lányom ugyan nagyon jól érezte magát a szállodában is, miután felfedezte a liftet.
Talált magának bolgár barátnőket, s egy csepeli fiú is ránk ragadt. Esténként nagyokat sétáltunk a 20 000 fő kapacitású üdülőtelepen, de ez is legfeljebb két alkalommal érdekes.
Nagy élmény volt egy délutáni lakoma az Akácia étteremben. Elhatároztuk, hogy most beruházunk egy hatalmas ebédre. A szokásosnak a dupláját költöttük rá, de elegünk volt már a hamburgerből, meg a makaróniból. Gyanítom, hogy meg akartak szabadulni az ebédre készített ételektől, mert határozottan nagy adagot kaptunk mindenből. Desszertnek akkora fagylaltkölteményt raktak elénk talpas kehelyben, hogy Ervinnek fel kellett állni a székre, hogy magasabb legyen a fagyinál. A többi vendég is nagyot derült a váratlan nehézségen.
Egyszer nagyot sétáltunk a közeli erdőben. Majdnem úgy jártunk, mint Veliko Tarnovóban, de itt hamar elállt az eső. Megtekintettünk egy kolostorromot, ami valójában egy a homokkőbe vájt barlangrendszer volt. Az erózió leszakította a sziklát, így a kerítésen kívülről is megtekinthettük a vájatokat. Olyan volt, mintha egy keresztmetszetet akartak volna bemutatni. Egy Kikeri nevű erdei vendéglő udvarán már égett a máglya, húzta a cigányzenekar, bár vendégek még alig voltak. A kifüggesztett plakát szerint este műsor lesz. Csaba sajnálkozott, hogy nem tudjuk kire bízni a gyerekeket, mert szeretett volna este visszajönni. Engem valahogy nem vonzott a rendezvény. Talán még hálás is voltam az apró gyerkőcöknek, hogy létükkel akadályt gördítettek a részvétel elé.
Egész nyaralásunkon központi kérdés volt a sör. Az üvegekre 50-60 sztotinka volt ráírva, de általában 2 leváért vettük itt Zlatny Pjasaci-n Kinéztünk egy várost a térképen, ami aránylag messze esett a tengerparttól. Az 50 km persze nem volt olyan sok, főleg úgy, hogy a fele utat a tengerparton tettük meg, csak utána fordult az út keletnek, Tolbuhin felé. (azóta ez a város visszakapta a régi nevét. Ma, Dobrics-nak hívják) A tengerszinthez képest magasan van a város, s a szintkülönbséget rövid szakaszon kell leküzdeni.
Az erős emelkedőn utolértem egy teherautót, de a sűrű kanyarok miatt nem mertem megelőzni. Utánunk hosszú sor gyűlt össze. Csaba elfelejtette induláskor bekapcsolni a hűtőventillátort, így a lassú, megerőltető menettől felforrt a hűtővize. Félreállni nem volt lehetőség, így kénytelen volt zubogó vízzel felmászni a fenti pihenőig. Ott, szerencsére volt vízvételi lehetőség. Egy öreg paraszt éppen akkor ért oda szamaras fogatával. A pihenőben gyűjtötte a szénát.
Mint minden hasonló járművön, ezen is volt rendszám, ami egy helységnévből és sorszámból állt. Ilyen volt a kismotorokon is. Nem olvastam el, tehát nem tudom, hogy a bácsi melyik faluból jött ide.
Az az ötletünk támadt. Hogy a gyerekeket lefotózzuk a szamárral. Mutogatással megérttettük, mi a szándékunk. Az öreg készségesen segített a művelet lebonyolításában.
- Adni kéne neki valami ajándékot! – javasolta Csaba, de nem volt ötlete, hogy mégis mit.
Visszafelé már lett volna sörünk, de most semmi nem volt, amit feláldozhattunk volna. Annyi jutott eszünkbe, hogy az egyik felvételen ő is legyen rajta. Megtiszteltetésnek vette a kérést, s nagy izgatottan lekapta fejéről a svájcisapkát, amint a szamár gyeplőjét megragadta. Kopasz homloka csak úgy világított. Természetesen soha nem találkoztunk azelőtt, de ez a viselkedés annyira ismerős volt. Ezek szerint teljesen mindegy, hogy a világ melyik táján fotózunk ehhez nem szokott idős embert, mindenhol ugyanúgy viselkednek szokatlan helyzetben. Feltöltöttük a Dacia hűtőjét, s a diófákkal szegélyezett országúton begurultunk Dél-Dobrudzsa székhelyére Dobricsba, illetve akkori nevén Tolbuhinba. Egy buszpályaudvar közelében parkoltunk le. Egy üzlet kirakatában láttam kisméretű szekeret. Egy szamárhoz valót. Olyat, mint amivel nemrég fényképezkedtünk. Ezek szerint ezeket üzletben is meg lehet venni. Legalább ezt lehet, mert élelmiszerből ugyancsak szűkös a választék. A piacon konyakra alkudoztunk, de nem volt komoly a vásárlási szándékunk. A dinnye erősen elgondolkoztatott, de előbb még meg akartuk nézni a várost. Sok látnivaló nem akadt. Semmire nem emlékszem, pedig a szép épületeket meg szoktam jegyezni. Annyi maradt meg bennem, hogy egy hatalmas betonburkolatú téren állt egy nagy, szögletes szocreál „stílusú” áruház, amibe csak a két asszony ment be, s vettek egy-egy táskát, amibe az utcai árusoktól (két helyen is) vásárolt sört cipeltük.

Nem vettünk sokat, de súlyra a 10 üveg is éppen elég volt a táskának is, a vállamnak is. Üzletben nem volt sör, bár sokszor megtévesztett az a szokás, hogy sörösüvegben tartják többek között a gyümölcsecetet is. Tíz évvel korábban még nálunk se volt mindennapos a sör. Még május elsején is előfordult, hogy nem lehetett kapni a faluban. Ha volt, akkor is inkább csapolt sör, az üvegeset sokszor pult alól adták, vagy titokban korsóba áttöltve. Nem értem, mi volt ebben a lényeg, de így működött Bort tudtunk volna venni, de azt hozott Csaba otthonról.
Egy bódésornál lehetett felvágottat és csapolt sört kapni, de túl hosszú volt a sor. Egy tehetős turista mégsem áll be a helybeliek közé. Mert igenis, tehetősnek számítottunk ebben a szegény országban.
A várnai kirakatokat nézegetve feltűnt, hogy a bolgár sarokcsiszoló – amiből nekem is van egy – itt drágább, mint Magyarországon. Érdekes árpolitika. Egyszer persze betévedtünk egy valutás boltba, ahonnét gyorsan kifordultunk, mert ott már nem számítottunk annyira tehetősnek. Az élelmiszerboltok üres, drótkosaras gondolái rossz érzést keltettek bennünk, pedig minket ez, csupán látványszinten érintett. A cigarettavásárlást is korlátozták. Ibolyának a kosarából kivett a pénztáros egy dobozzal, mert – ezek szerint – egy vásárló csak két dobozzal vehet. Ez a várnai kirándulás egy másik napra esett. Szerettük volna megnézni a kikötőt. Az útikönyv várostérképe nagy segítség volt, bár inkább gyalogosan segített. Kocsival gyorsabban haladtunk, mint ahogy a térképet olvastuk. A vasútállomásnál sikerült leparkolni, de ezt is csak leparkolás után ismertük fel. Az állomás közvetlen a kikötőnél volt, de nekünk sokat kellett gyalogolni, hogy a hosszú móló végén eljussunk a hajóállomásig. Ezen a városon se volt mit nézni. A főtéren áll ugyan egy nagy, hagymakupolás székesegyház, de elég romosan. Ablakai bedeszkázva. Aligha használják. A pályaudvar melletti élelmiszerbolt kivételével egyetlen boltba se sikerült bemenni, mert éppen dél volt, amikor ezzel próbálkoztunk a belvárosban. Nem egyszerre zártak, hanem sorban, amikor éppen odaértünk. Az első boltból kiküldtek, a következőbe már be sem engedtek, aztán még néhány ajtaját láttuk amint éppen bezárják. Csodálkoztam, hiszen ez egy nagy város, ráadásul tengerparti üdülőközpont. Ennek ellenére délben minden bezár. A kikötő érdekes volt. Különösen a szovjet felségjelzésű személyszállító hajó. Megdöbbentőek voltak a méretei.
Bizonyára vannak tőle sokkal nagyobbak is, de én még nem láttam ekkorát sem. A kikötő távolabbi része nem volt éppen hangulatos, a rozsdás daruk látványa nem sokat dob a bámészkodó hangulatán, de érdekes, mert még nem láttam tengeri kikötőt. A móló északi része várfalszerűen volt megépítve. Ezen haladt fenn a járda, így a gépjárműforgalom nem zavarta a bámészkodásunkat. Lenn a köveken horgászok áztatták a zsinórt. A távoli strandon csak lézengtek az emberek. Igaz, a park, amely mentén végig lehet fürödni, 2 kilométer hosszú.
Ekkora területen néhány ezer ember se tűnik soknak. A parkban van akvárium, delfinárium és haditengerészeti múzeum.
Ezek megtekintésére egy másik alkalommal kellett visszajönnünk, mert a delfinek délelőtti bemutatóját lekéstük. A kör alakú épület úgy volt kiképezve, mint egy cirkusz, csak éppen nem fűrészpor volt a porondon, hanem medence. Meglepően kicsi medence. Gondolom elég mély lehetett, hiszen a delfinnek valahol lendületet kell venni a hatalmas ugrásokhoz. Az első sorokban jól jött az esőkabát. Szerencsére mi jó magasan kaptunk helyet. A fotózáshoz kevés volt ugyan a fény, de azért próbálkoztunk. Az előadás végén a parkban egy akkora katicabogár-felhőbe kerültünk, hogy alig kaptunk tőlük levegőt. A gyerekek ordítva rohantak a kocsi felé. Soha nem tapasztaltam még hasonlót, de nem is hallottam róla. A szállodába visszaérve a recepciónál rendőröket láttunk. Sajnálkozva nyugtáztuk, hogy valakit biztosan megloptak, azért vannak itt a rendőrök. Csak szombat délután derült ki Veliko Tarnovoban, hogy a Csaba Daciáját is kinyitották, elvittek egy (kölcsön kapott) hálózsákot, és a turista gázpalackot.
Na, de ez már tegnap volt. Reggel, a kiköltözés után még terveztük, hogy fürdünk egyet a tengerben, de nem úgy van az. Ha bepakoltunk, akkor menjünk hazafelé!

*

Úgy is van. Menjünk hazafelé! Elindult a sor. A jugó vámos nem is nyittatta fel a kombi ajtót, csak benézett az ablakon. Tíz óra volt, mire átjutottunk. Hat és fél órája indultunk, eddig megtettünk 43 kilométert. Nem nagy eredmény. Egy órát visszaállítottunk ugyan, de attól még eltelt az idő.