Legfrissebb bejegyzések

Elugrottam a postára

(2.bécsi út)

Pista már a lépcsőn elmondta, hogy biztosítást ajánl. Mivel rossz tapasztalatom volt a megbízhatóságával kapcsolatban, eleve eldöntöttem, hogy nem érdekel a lehetőség.
- Jöjjön be! – invitálta Ibolya, s ezzel megtörte az ellenállásomat.
Próbáltam elhárítani, de végül megkötöttük a szerződést. Volt egy kis illegális része az üzletnek, ugyanis a grazi székhelyű Finanz Forum szervező iroda nem volt Magyarországon bejegyezve, sem a biztosító, a Sparkasse Versicherungs A.G. Azzal, hogy schillingben fizetem ki a biztosítási díjat, deviza-bűncselekményt követek el. Igaz, egy kis telefonálgatás után befizethettem az éppen aktuális árfolyamon a 2000schillinget forintban is. Egy évre ez kb. 15 000 Ft. Azt hiszem az volt benne a legcsábítóbb, hogy kemény valutában gyűjthetem a pénzemet. Akkoriban nem volt még elterjedt a megtakarításos biztosítás, ez pedig az volt. 10 éves futamidőre szerződtem, 3 év után indult a visszavásárlási garancia. Kifizettem az első évet, s ezzel le is tudtam a teendőket egy évre.

Akkor viszont levelet kaptam a biztosítótól, hogy esedékes a következő évi díj. Próbáltam megkeresni az ügynököt, de a felesége azt mondta, nem tudja hol lakik. Megkaptam Grazból a következő (természetesen német nyelvű) levelet. Mellékeltek hozzá egy postai csekket, amin befizethetem. A gond ott kezdődött, hogy a Magyar Posta ezt nem fogadta be. Megérdeklődtem az Ibusz-nál, hogy át tudják-e utalni? Ez a cég eredetileg állami utazási iroda volt, de korlátozott banki tevékenységet is folytathatott.
- Igen, megoldható – biztatott az ügyintéző – húsz dollárba kerül.
- Még utána kell nézni, hogy kell ezt csinálni, de az biztos, hogy ebben a hónapban nem fog odaérni. Van schillingje, vagy…
- A valutaellátmányom terhére gondoltam.
Noha már vége volt ekkor a „létező” szocializmusnak, de még létezett a turistaellátmány. Vagyis az állam biztosított minden polgárának egy limitet, amivel külföldre utazhatott. Az útlevelet kellett bemutatni az Ibusznál, arra kiadták a kért valutában a keretet, vagy egy részét. Nyilván ha nem volt az egészre szükség, akkor nem váltottuk ki, bár ezzel is lehetett volna üzletelni, hiszen feketén el lehetett volna adni egy kis felárral. Annyi nehézséget okozott számomra az ilyen seft, hogy soha nem volt befektetni való forintom, erre pedig először költeni kellett volna. A pénzváltás nem volt újdonság, hiszen ekkor túl voltunk már az első külföldi nyaraláson. Igaz, Bulgáriába leva kellett, de Jugoszláviában vagy dinárral kellett fizetni, vagy német márkával, vagy az út menti pénzváltónál váltatták fel azt. Ugyanebben az irodában váltottuk ki akkor is. Sőt, már a’88-as bécsi úthoz is itt váltottunk pénzt.
Akkoriban elég gyenge volt a dollárárfolyam, de 20 dollárért akár háromszor is kimehetek Bécsbe, hogy az osztrák postán befizessem a 2000 schillinget. Egy retúr buszjegy ezer forint alatt volt. Kiváltottam tehát a turistaellátmányomat, és jegyet vettem egy Bécsbe induló „turista” járatra, egy sheftline-ra

A busz éjfélkor indult Egerből. Valahogy oda kellett jutnom, tehát a család Lada Samaráját kellett igénybe vennem. Egy fél éve vettük ezt az autót. Az egész család imádta. Egészen eddig én is. Emlékszem, hogy amikor hazahoztuk Miskolcról, majdnem benne is aludtunk. Ezen az éjszakán valami szokatlant tapasztaltam. Az út havas, kissé latyakos volt. Ennek tudtam be az első jelet. Menet közben egy pillanatra megtorpant. Azt hittem, megcsúsztam, vagy a latyakos úton helyben pördült a kerék, vagy valami hasonló. Nem sokkal később megint volt egy rándulása, mintha darabos lenne a benzin. E két apró rándulás után panaszmentes volt tovább az út. Hazafelé viszont már többször tett ilyeneket. A későbbiek során ez a probléma odáig súlyosbodott, hogy nem lehetett normálisan adagolni a gázt, mert folyamatosan rángatott a motor. Egyszer úgy mentem Pestre, hogy padlógáz, kuplung, gurulás. Megint padlógáz, megint gurulás. A hazaúton pedig tökéletesen működött. Kiszámíthatatlan volt ez a hiba, sőt elháríthatatlan. Üzemanyag-ellátási hibára gyanakodtam, de nem az volt, hanem elektromos. Ezt állapította meg egybehangzóan több szerelő is. Az összes szóba jöhető alkatrészt kicserélték, de hasztalan volt minden kísérletezés. Többször előfordult, hogy menet közben leállt a motor. Megállítottam az autót, újra indítottam, s mehettem tovább, míg megint meg nem ismétlődött ugyanez. Olykor viszont sokáig nem volt semmi baja. Ezt a kiszámíthatatlanságot nem tudtam neki megbocsátani. Négy év után – ekkor volt hat éves – lecseréltem egy kilenc éves Opel Kadettre. Jó döntés volt. Az Opellal meg voltam elégedve. A család viszont azóta is a Samarára emlékszik az autóink közül leginkább szeretettel. Ki érti ezt?

A buszpályaudvar mellett gyülekezett a csoport. Beálltam közéjük. A beszélgetésből kikövetkeztettem, hogy ezek ismerik egymást. Kíváncsian méregettek, hiszen én idegen voltam köztük. A téli viszonyoknak megfelelően öltöztem, de kezdtem fázni. Különösen a lábam. Nagy megkönnyebbülés volt mikor végre megérkezett a busz. A társaság leghangosabb tagja elővette az utaslistát, olvasta a neveket, s mi, annak alapján szálltunk fel.
- Horváth Gyula! Maga az? – nézett fel a papírlapról.
- Hmm - nézte ismét a lapot aggodalmas tekintettel. – Egy jegyet vett?
- Igen, egyet. –válaszoltam. Nem tudtam mire vélni a kérdést.
- Akkor majd valaki maga mellé ül.
- Jól van. – fogadtam el a döntését, de nem értettem, miért közli ezt velem. Én csak egy ülésen ülök, s mivel a buszon kettesével vannak az ülések, természetes, hogy mellém ül valaki.
Aztán amikor mindenki feljött a buszra, odajött a hölgy hozzám.
- Gyöngyösön megállunk, majd ott száll fel egy fiatalember, aki ide fog ülni. Addig egyedül lesz. Maga jön velünk vissza is?
- Igen, jövök. Csak a postára megyek, öt perc alatt el is intézem a dolgomat.
- Tudja, – tájékoztatott – legtöbben két jegyet váltottak, hogy ne üljön senki melléjük.
Értettem a szavait, de még nem tudatosult bennem, hova kerültem. Az útitársak takarót, kispárnát szedtek elő, berendezkedtek az alvásra. Még ekkor is azt hittem, azért vettek két-két jegyet, hogy kényelmesebben utazzanak. A fűtés ontotta a meleget. Hosszú kabátomat azonnal, kicsit később a csizmámat is levettem. Azt reméltem, kihasználom Gyöngyösig, hogy nincs szomszédom, és aránylag kényelmesen alszok egy jót. Na, ebből nem lett semmi. Meleg volt, hangos volt a motor, s az is zavarta az elalvásomat, hogy a kanyarokban dülöngélni voltam kénytelen. Belső világítás természetesen nem volt, hogy aki képes rá az alhasson. Kifelé se bámulhattam, hiszen éjszaka nincs mit nézni az országút mentén.
- Együtt fogunk utazni? – jött fel a gyöngyösi útitárs. Ő szállt fel itt egyedül. Néhányan ismerősként üdvözölték, mások aludtak.
Bemutatkoztunk. Sem a nevére nem emlékszem, sem arra amiket beszélt. Viszont néhány dolgot sikerült helyrerakni magamban. Ez egy seftelős járat. Ha nem lenne egyértelmű, a „seft” tisztességtelen kereskedelmet jelent, s nagyon jól kifejezi ezeknek az embereknek a tevékenységét. Az egymás felesleges hülyítésétől persze felfordul a tisztességes ember gyomra. Ha nekem mondja, hogy nem piacozik a behozott áruval, hanem rokonoknak, barátoknak hozza megrendelésre, talán még el is hiszem. Talán! Na, de egymást is ezzel etetik, holott ismerik egymást. Tudják, hogy szombaton is együtt voltak Bécsben, az előző szombaton is, meg azelőtt is olajsütővel, videójátékkal, meg nagy csomag kávéval megpakolva jöttek haza. Sőt, már szervezik a jövő heti bevásárló utat Szabadkára. Képtelenség, hogy valakinek ennyi rokona legyen. Bizonyára hallgatólagos egyezség van köztük. „Én nem szólok, hogy hazudsz nekem, cserében te se tedd szóvá, ha én hazudok!” Ma kedd van, a szombati behozatallal tuti, hogy kint áll egy-egy családtag a piacon. Na, nem most, majd reggel.

A gyöngyösi útitársam jóvoltából megértem, mire kell az üres ülés. Oda rakják a motyót.
Tatabánya térségében megállunk pisilni. Jót tesz a fejemnek a hideg levegő, mert annyira melegem van, hogy már a pulóvert is kénytelen voltam levenni.
- Nem lehetne lejjebb venni a fűtést? – kérdem a sofőrtől.
- Hátul azt mondják, hogy fáznak.
Tehát nem lehet lejjebb venni. Valahogy majd kibírom. Miután tovább indultunk, kicsit sikerült aludnom. Akkor ébredtem fel, amikor Győrnél vége lett a pályának. Nem volt valami sok alvás, de ennyit sikerült. Elővettem a táskámat, megreggeliztem, bámultam a kinti fényeket. A határ közelében már inkább volt mit látni, mint korábban.
A határnál félreállítottak.

Rutinos utazók (rajtam kívül mindenki) elővették az útlevelüket, de biztos ami biztos alapon a „csoportfőnök” is felhívta erre a figyelmünket. Kinyitva, magunk előtt kellett tartani, amikor a határőr végigsétált a buszon. Nyilván meg tudta állapítani, hogy mindenkinek van a kezében útlevél, de ettől többre nem is volt kíváncsi. Mindez még a közlekedő sávban történt, csak ezután kellett a busznak félreállnia, a „vámvizsgálathoz”. A főnök leszállt, bement a vámra, majd talán 10 perc is eltelt, amikor visszatért. Közben befutott egy „testvér” turistabusz Bükkszékről. A többiek örvendeztek neki, tehát bizonyára ezek is ismerősök.
- Visszafelé hozni kell sört! – mondta a képviseletünkben intézkedő hölgy, amikor visszatért, majd szólt a sofőrnek, hogy mehetünk.
Ekkorra már felébredt egy bőbeszédű útitárs közvetlen mögöttem. Az illendőség úgy kívánta, hogy néha hátrapillantsak, esetleg mondjam, hogy „ühüm”, jelezvén, hogy figyelek rá. Egy idő után már kezdett számomra terhes lenni, de ez az alak folyamatosan dumált mindenféléről. Többnyire, számomra teljesen érdektelen dolgokról. Csupán a Wartburg rally-autóra emlékszem, aminek szerinte 60 cm szélesek voltak a kerekei. Talán be kellett volna szólni, hogy ezt már nem hiszem el, hátha visszafogta volna magát, de nem reagáltam erre se, mint ahogy egyéb képtelen állítására sem.
- A Mexiko platz-on leszállunk – tájékoztatott bennünket a „főnök” – a busz pedig átmegy a hídon, leparkolni. Aki akar menni a Máriára (Mariahilfer strasse), az majd 9-kor bemehet a bükkszéki busszal. Nem lehet ott megállni sehol, de a Józsi megoldja. Pont délben indul vissza. Aki nem lesz a kijelölt helyen, az ott marad, nem fog várni senkire. Egy órakor indul ez a busz is a Humába, majd ott találkozunk és visszaszállhat mindenki a saját buszára.

Hat órakor megérkeztünk a Mexiko platzra. A társaság szétszéledt. Ilyenkor még nem volt nyitva semmi. Lődörögtem az utcán, cipeltem magammal a diplomata táskámat, tele kajával. Nem hittem volna, hogy ekkora súlya van. Megkerestem a postát. Egészen közel volt, de természetesen csak nyolckor nyitott. Járkáltam a hideg utcán fel, s alá. Néhány üzletben már mozgolódtak fél hétkor. Az útitársaim jöttek-mentek, megbeszélték, hogy ki mennyi pénzt váltott át itt helyben, s mennyi az árfolyam.
Jöttek közben a kukások, akikkel kapcsolatban a nagydumás felvilágosított, hogy havi húszezret keresnek, ha osztrákok, tízet, ha külföldiek. Az annyi, mint…7,50-el átváltva…kb. 75 000Ft. Nem rossz pénz. Az osztrák ennek a dupláját….egy hónap alatt a kukás megkeresi egy autó árát. Na nem egy VW-re gondolok, számoljunk csak egy Daciát, vagy Wartburgot. (következő évben a Dacia pickup-om 156eFt lesz.) Sírkövesként nagyjából nekem is egy külföldről ideszakadt kukás fizetése a havi bevételem, de ebből még le kell vonnom a kiadásaimat, ami még legalább a harmada, ha a munkáim nagy részét eltitkolom. Teljesen becsületesen már akkor se lehetett megélni, de ez az állapot később még rosszabbodott. Igaz, a komám, aki lakatos kisiparos volt, már akkor úgy számolta, hogy a bevételének a 17%-a marad a zsebében. Már az is elég elkeserítő arány. Nekem, ha feketén dolgoztam épületen, a munkadíjam kb. 80% volt. Sírkőnél 50-60. Leadózva persze meg se közelítette ezt. Panaszra ugyan semmi okom nem volt, hiszen egy éves bevételem 20%-át be mertem fektetni üzemi gépjárműbe. Akkor még úgy működött az autóvásárlás, hogy mielőtt átvettem a debreceni telepen, be kellett mutatnom a csekket, amire kifizettem a teljes vételárat. Szó nem volt még akkor hitelről, meg lízingről.

Két óra nagyon hosszú idő, ha tétlenül kell várakozni. Kezemben az élelmiszer ellátmányommal végigjártam a környező utcákat. Messzire nem mertem elmenni, féltem, hogy eltévedek. A Duna nem volt messze, de oda nem mentem le, pedig talán érdekesebb lett volna, mint a seftelők rohangászását nézni. A posta előtt 7.55-ig nem volt senki. Nyitásra viszont legalább húszan tódultunk be az ajtón. Rajtam kívül mindenki tudta, merre kell mennie. Nekem előbb kicsit tájékozódnom kellett, de végül feltaláltam magamat. Megkérdezhettem volna az előtérben álldogáló biztonsági őrt, de kicsi volt rá az esély, hogy ért magyarul. Igaz, ha mutatom a csekket, ő mutatta volna a megfelelő ablakot.
- „Cvájtózend und fünf”- mondja a hivatalnok a kisablakon túlról, miután benyújtottam a csekket. Betoltam a kétezret.
- „und fünf siling”
- Mi van? Kétezerről volt szó, annyi van a csekkre írva. Kell még 5?

Erről a családban most, 17 év elteltével vitába keveredtem, hiszen nekem szent meggyőződésem, hogy nálunk nem kértek akkor a postán ügyintézési költséget. Annyi pénzt kellett fizetni, amennyi rá volt írva a rózsaszín csekkre. Azóta már ez megváltozott nálunk is. A kedvezőtlen változás mindig „begyűrűzik”.

Szerencsére volt nálam pénz, beadtam még egy tízest, amiből kifogták a hiányzó összeget.
Mindezt néhány perc alatt elintéztem, akár indulhatnék is haza. Eszembe jut, hogy megkérdezték, hogy jövök-e velük vissza. Micsoda kérdés! Ugyan mit kezdenék magammal egyedül itt, a nagy idegenben? Hova mennék, na meg aztán hogy jutnék haza?
Tovább lődörögtem a környező utcákon. Nem volt egy nagy forgalmú környék. Csendes kis tér a Mexiko platz. Közel van ugyan a Duna hídra való felhajtó, amin elég nagy a forgalom, de itt már magasan felettünk vezet az út, nem nagyon hallani ide a forgalom zaját. A gyalogos forgalom jelentős részét a magyarok teszik ki, akik a majdani buszálláshoz gyűjtik a csomagjaikat. Kézi targoncával tologatják a környékbeli üzletekből a kartondobozokat. A felesleges csomagolóanyagot rakják a kukák környékére. Lehetne vinni megint a szemetet. Gondolom, milyen boldogok lehetnek ettől a környékbeli lakók. Közben újabb busz közeledik Szabolcs Volán felirattal. Mielőtt felülök a „Máriás” járatra, 60db olajsütőt számolok össze. Kávéból is rengeteg gyűjtővel, holott éppen azon mérgelődtek a turistatársaim, hogy januártól – ami éppen ekkor volt – megszigorították a kávé és a cigaretta behozatalát. Gondolom, bíztak a vámosok sör rendelésében. Mertek kockáztatni.

A „Máriára” unaloműzés okán kívántam elsősorban bemenni, de a család azt is meghagyta nekem, hogy vigyek TV-játékot. (videó játék, de mivel nem volt még számítógép – hacsak az akkor elérhető Commodore 64-et nem tekintjük annak – a TV-re lehetett csatlakoztatni) A Mexikó tér környéki üzletekben nem is láttam ilyet.
Felszálltam a bükkszéki buszra, cipeltem magammal a kajás táskámat. Nem tudom, hány napra volt ellátmányom, de nagyon nehéznek találtam. Nem voltam éhes, így nem is nagyon tudtam könnyíteni rajta. A nagydumás megint mellém került, nem elég, hogy az utcán téblábolásom nagy részében is a nyakamon lógott.
Szépen sütött a nap, de nem sokat láttam a városból, hiszen folyton erre az erőszakos beszélgető, illetve beszélőtársra kellett figyelnem. Valamelyest javított volna a helyzeten, ha ő ül az ablak mellett, de nem így volt. Aztán, amikor leszálltunk a buszról, mégis megsegített Mária. Egy időre elvesztettük egymást. Igaz, délben megint összetalálkoztunk, de azért sikerült egy kis nyugalomra szert tenni.
A bevásárlást hamar letudtam. A Getreidermarkt strasse-n bementem ugyanabba a boltba, ahol 1988-ban vásároltam. Kinéztem a játékot.
- Mennyi?- kérdeztem az árát. Nem tudom mennyit mondott, de az nekem túl sok volt.
- Akkor nem kell, mert nincs annyi pénzem.
- Mennyije van?- kérdezte a kereskedő. Mondtam, az összeget, ami alig volt kevesebb.
- Akkor vigye el annyiért!
Megvettem. Kellemetlenül éreztem magam, noha biztos lehettem abban, hogy ez itt gyakori eset, hiszen mások szoktak alkudni is. De tőlem ez idegen. Igaz, nem is én alkudtam, hanem az eladó magától tett ajánlatot.

A városnézés most is elmaradt. Időm ugyan volt rá, de most még több csomagom lett, cipekedve pedig nem annyira hangulatos. Kedvem ugyan lett volna hozzá, gyönyörű, napfényes idő volt. Mintha legalább április lett volna, nem január eleje. A „Mária” és a Getreidemarkt strasse sarkáról rá lehet látni a körútra, látni a városházát, meg azt hiszem, a parlamentet is, de csak messziről. Ennyit képeslapon is meg lehet nézni. Az utca forgatagában annyi változást láttam a korábbi bécsi utammal szemben, hogy most nem a Citroen BX volt a feltűnően sok autó, hanem a Volvo 740 lett a sláger. Nem hinném persze, hogy több volt belőle mint a német autók bármelyikéből, de nekem feltűnt, hogy milyen sok van belőlük.
A lábam már nagyon elfáradt a céltalan sétálgatástól, mire eljött a dél. A nagypofájúval megint összetalálkoztunk. Megérdeklődte, hogy mit vásároltam, és mennyiért. Ennyi figyelmesség kitelt belőle is, de aztán kezdett ismét fárasztó lenni. Enyhült rajtam a szellemi nyomás, amikor a többi seftelő is befutott.

A Huma jó messze volt a várostól. Ma már nálunk is teljesen hétköznapiak a hatalmas bevásárló központok, de akkor még nem láttam ilyeneket. Óriási parkolóban szinte elveszett az a néhány száz autó, ami ott várakozott. Az útitársaim akcióba lendültek. Talán csak én maradtam a buszon. Illetve én is leszálltam, kicsit járkáltam a parkolóban, fürödtem a tavaszias verőfényben. A távolban láthattam a Bécs fölötti hegyeket, de a városból innét már semmi nem látszott. Türelmetlenül vártam az egri buszt, amire azonnal át is költöztem, amikor befutott. Jöttek sorra a bevásárlók, telerakták az utasteret csomagokkal, még az én lábam alá is jutott az olajsütőkből, noha az alattunk lévő csomagtartó is megtelt, még benn a városban. Úgy látom, ki van már ez próbálva. Ha minden jegyet más-más ember vett volna meg, nem férnének be a csomagok. Hozhatnak itt bármiféle vámkorlátozást, mind csak annyit ér, amit betartanak belőle. Iszonyatos mennyiségű kávét leszedhettek volna a határnál csak a mi buszunkról, legalább annyit a bükkszékiektől, meg a szabolcsiaktól, meg még akiket én nem láttam, de nem hinném, hogy csak ez a három busz járt aznap Bécsben bevásárolni.

A vásárlás izgalmait egymás közt beszélték meg a többiek, így engem már a nagypofájú se terhelt a dumájával, nyugodtan leskelődhettem kifelé az ablakon.
A sofőrünk sietősre vette a tempót. Senki nem biztatta erre, de azért nem bántuk. Jó lenne mielőbb haza érni! Noha 370km mindenképpen nagy távolság, nem sokat lehet nyerni gyorshajtással. Főleg, hogy van közben egy határátlépés is.
Bruck-ban előttünk termett egy nagy csapat rendőr. Megállítottak. Nem számoltam, de legalább tízen lehettek. A sofőr kinyitotta az ajtót. Amennyi rendőr befért a lépcsőre, annyi fel is jött. Nem tudok németül, nem értettem mit beszélnek, csak az utas társak beszélték meg egymás közt, hogy gyorsan jöttünk. A „főnök” megpróbált beavatkozni. A rendőrök olyan indulatosan hajtották el, hogy azt hittem, mindjárt meg is verik. Nem hagyták, hogy megdumálja a tényállást. Nem engedtek tovább, amíg nem fizetünk. Ki kellett fizetni a helyszíni bírságot, amit aztán a „főnök” össze kalapolt. Nekem ugyan már a vásárláshoz is kedvezményt kellett igénybe vennem, de néhány schillingem maradt a zseb sarkában. Tényleg csak néhány, nem is tudtam volna sehol hasznát venni,de azért nem szívesen adtam oda. Mondtam én a sofőrnek, hogy gyorshajtson? Mindenesetre izgalmas jelenet volt.

Néztem a tájat. A Lajta síkság, amit oly sokat emlegetett katonáéknál a zászlóalj parancsnokom. Itt kellett volna védenünk a hazát az osztrák hegyivadászok ellen. Így azért sokkal kellemesebb, mint harckocsival. A szántóföldek nagyon szépen el voltak dolgozva. Az autópálya mellett végig kerítés húzódott, a túlsó oldalán keskeny aszfaltos üzemi út, közvetlenül mellette, néhány arasznyival kezdődött a szántás. Szép fekete föld, egészen finoman, rögmentesen elboronázva várja a tavaszt, hogy kikelhessen a vetés. A határ közelében már mintha szélesebbek lettek volna a mezsgyék. A magyar oldalon megszűnt a kerítés, eltűnt az aszfaltos üzemút, helyette földúton közlekedhettek a traktorok, az út menti füves sáv egyre szélesebb lett, a szántás egyre durvább, egyre „szemetesebb”. Előbb csak fűcsomók, majd nagyobb száraz gazok, hevertek az egyre nagyobb rögök tetején. A Kisalföld keleti részén már egész kukoricaszárakat is láthattam a szántáson. Közben lebukott a nap, vörösen izzott a dél-nyugat égbolt, majd hamar be is sötétedett. A hófoltokat már villanyfénynél láttam Tatabánya fölött a hegyen. Kifutottunk a tavaszból. Errefelé is csak nyomokban volt hó, de azért a táj – már amit láthattam belőle – egyre fehérebb, egyre téliesebb lett, amint haladtunk kelet felé. Az igazi télbe Gödöllőnél futottunk bele. Itt már összefüggő volt a hótakaró azt hiszem. Látni egyre kevesebbet lehetett, mert sűrű ködbe futottunk bele. Nem ködfoltba, hanem sűrű, makacs és kiterjedt, mindent elfedő ködbe. Aggódva figyeltem előre. A felezővonalakból csupán kettőt lehetett látni. A sebességmérő 100-at mutatott. Ilyen körülmények között nagyon gyors. Még szerencse, hogy az autópályán nincs szembejövő forgalom. Csak arra kell ügyelni, nehogy belefussunk valakibe. Előzni is nyugodtan lehetett, legfeljebb útba leszünk a gyorsabban haladóknak. Bár ilyen körülmények között minden normális ember visszább veszi a sebességet. Gyöngyös után. Véget ért a pálya, de a sebességünk nem csökkent. Nagyon aggódtam. Veszélyesnek találtam nagyon ezt a tempót.
- Csak egyszer érjünk Egerbe! Átülök a Samarába, és úgy vezetek, ahogy jónak látom.

Szerencsésen megérkeztünk. Átültem, s hazaóvatoskodtam. Közben megbizonyosodhattam, hogy előző este nem a kerék csúszott meg kétszer is, hanem valami baja van a kocsinak. Később, - mint már a beszámolóm elején említettem – kénytelen voltam ehhez az állapothoz hozzászokni.
Bécsben azóta nem jártam se nyáron, se télen, sem semmikor. Bár kijutott nekem az a szerencse, hogy Kovács Sanyi barátom magával vitt kamionozni 2008 januárjában, decemberében, 2009 januárjában, valamint júliusában is. Többször is jártunk Bécs közelében. Egyszer még Wienerneudorfba is volt fuvarunk, de ez a közelség nem jelenti azt, hogy láttam Bécset.
Ma már nem is igazán érdekel.

Az még hozzátartozik a történethez, hogy év végén megint jött a felhívás, ismét mehettem volna a postára, de inkább úgy döntöttem, felszámolom a biztosításomat. A visszavásárlási garancia eredetileg csak 3 év után lett volna érvényben, de mivel országos szintű botránnyá dagadtak az illegális voltuk miatt ezek a fajta biztosítások, - gondolom méltányosságból - hajlandóak voltak visszafizetni korábban. Mérlegeltem a helyzetet. Vagy 4 ezer schillingem veszik, vagy 6. Kellemes meglepetésként ért, amikor levélben kérték a devizaszámlám számát. Persze nekem nem volt ilyenem, készpénzben viszont nem fizettek. Bár az se lett volna egyszerű, hiszen aligha volt a közelemben kifizetőhelyük. Az OTP bankba mentem most is Mezőkövesden.
- Be kellene fizetni valamennyi valutát, amivel meg tudnánk nyitni a számlát! – mondta az ügyintéző.
Belepirultam a feladatba, hiszen honnét lenne nekem valutám?
- Valamennyit kiveszek a turistaellátmányból, mert legfeljebb két kanadai dollárom lenne. – mondtam. Azt már nem meséltem el, hogy ajándékba kaptam egy harsányi megrendelőtől, aki Kanadából látogatott haza. Ennyire nem voltam felszabadult. Sőt semennyire nem voltam felszabadult, hiszen számomra szokatlan szituációban eléggé szorongó tudok lenni.
- Elég lesz az. – jött a válasz, s már intézte is a hölgy a számlanyitást. Egy hónapon belül rajta volt a pénz. Természetesen nem négyezer schilling, hanem csak 1800, ha jól emlékszem. Nem volt egy jó üzlet, de a teljes buktához képest mégis sikert jelentett.

Első külföldi utam

 

A Wartburg egyhangú kerregését, nagyjából 10 kilométerenként kissé elnyomja az ütközésig le-, majd feltekert ablakon beáramló hideg menetszél. Kénytelen vagyok időnként friss levegőt beengedni, nehogy elaludjak. Lehetne lejjebb venni a fűtést, de nem ezzel van a baj, inkább csak a fejemnek van melege, s ez ugyancsak álmosító, így éjjel 3 óra környékén. Éjfél óta vagyunk úton. Közben ugyan volt egy kis izgalom, mivel az előttünk haladó Dacia bekavart a pesti átkelésnél. Nem választhattam más útvonalat, nehogy elveszítsük egymást. Abban az időben nem volt még mobil telefon, nem tudtuk megkérdezni egymástól, hogy éppen hol van. Annyira nem ismertem a várost, hogy felajánljam a konvoj vezetését, így követtem a komámék kocsiját. Azt a Daciát, amit néhány nappal korábban vettek. Mondták, de nem hittem el nekik, mivel korábban nem beszéltek a vásárlási szándékukról. Meg voltam győződve róla, hogy valakitől kölcsön kérték, mert az öreg 850-es Fiat-ot szűkösnek találták négyüknek. Ők ugyanis magukkal hoztak egy baráti házaspárt. Mi ketten utaztunk Ibolyával.
- Ismerkedem a várossal – kiáltott át zavart vigyorgással a koma, amikor megfordult egy dél-budai lakótelepen.
- Azt gondoltam, van itt valami dolgod. – válaszoltam, noha egyértelmű volt, hogy eltévedtünk.
Úgy tudtam, hogy az Erzsébet híd a jó választás, de mi a Szabadság hídon keltünk át. Valahol túl mentünk, ez egyértelmű. Ha lett volna helyismeretünk, még könnyen lehetett volna korrigálni a tévedést, de a budai oldalon is rossz irányba mentünk. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor elértük az Osztyapenkót. Itt már táblák jelzik, merre menjünk Bécs felé. Az autópályán egyszer jártam korábban, de ellenkező irányban, utasként, ködben és sötét este. A tájat nézni most se volt alkalmam. Többnyire szép tiszta éjszaka volt, csak ritkán szaladtunk bele kis ködfoltokba. Megbeszéltük, hogy majd felváltva vezetünk. Ugyanis korábban Budapestnél messzebbre még soha nem vezettem. Az a távolság nagyjából 300km, oda-vissza. A bécsi út 800km. Azért ez jelentős különbség.


Reggelre persze rájöttem, hogy nincs értelme a váltott vezetésnek, hiszen az anyós ülésen erőltetett alvástól inkább még fáradtabb lesz az ember. Ibolya is sokat forgolódott. Nem lehet kényelmesre állítani az ülést. A menetzaj is erős, a rugózás is elég egyenetlen, bár nem rándul akkorákat az ember feje, mint vonaton, amikor a váltóhoz ér. Ez utóbbit is volt szerencsém kitapasztalni. Talán megtehettük volna, hogy ledöntjük a hátsó ülést. Mivel ez egy kombi autó, ki lehet benne nyújtózni. Fél évvel később ezt majd kipróbálom, de álló kocsiban is annyira kényelmetlen, hogy az éjszaka közepén inkább előremászok az ülésbe, s ott kuporgok majd virradatig. Ez majd egy másik kaland lesz, most egyelőre úton vagyunk Bécs felé. Se térkép, se nyelvtudás, se helyismeret. Viszont komaék már áprilisban tettek egy kirándulást. Azt hittem, ez elég ahhoz, hogy ne tévedjen el. Erre persze már Pesten rácáfolt.
Ha nem is tartjuk a megengedett legnagyobb sebességet, de azért közel járunk hozzá. Általában 110 körüli a tempó. Nem mondanám nagynak a forgalmat, de a napszakhoz képest, elég sokan vannak úton. Az autók jelentős hányada szintén Bécsbe megy.
Már legalább egy éve tart a bevásárló-turizmus. Az állam biztosít mindenkinek egy valutakeretet, amit az Ibusznál, az útlevél bemutatásával lehet kiváltani. Egyébként nem tarthatunk magunknál külföldi fizetőeszközt. A határon ellenőrzik, mennyi van nálunk. Ha sok, akkor elveszik. Ezért terjedt el az a szokás, hogy a családban mindenkinek váltanak ki útlevelet, s a mozgáskorlátozott nagymamát is berakják a Trabantba, s irány Bécs, mert az ő valutája is kell, hogy a hűtőládát, vagy a videót meg tudják venni. A média persze tele van az állampolgárok hazafiatlan hozzáállásának az ostorozásával. Kiviszik a valutát külföldre, s ezzel kárt okoznak a népgazdaságnak. Annyira persze nem rugalmasak a döntéshozók, hogy a szlovén hűtőládát – vagy mondhatnék más népszerű fogyasztási cikket – behozzák az országba, s akkor a lakosság itthon költené a pénzét. Bár szerintem sok olyan cikket hoznak be, amit itthon nem vennének meg. Én, nem is indultam volna el szórakoztató elektronika beszerzéséért. Szerszámgépet kívántam vásárolni. Jobbat és kedvezőbb árút, mint amit itthon kapni lehet. Ibolya persze azt mondta, hogy ha nem veszünk videót, ő nem is jön velem.
Ez ugyan kimeríti a zsarolás tényállását, de inkább engedtem a követelésének. Nem jártam még külföldön, noha betöltöttem a harmincötödik életévemet.
A többségtől gyorsabbak vagyunk. Kevesen előznek bennünket, de azok viszont villámgyorsan elsuhannak mellettünk. Többnyire csak remélem, hogy a koma Daciájának a fényeit követem. Itt persze nem lehet eltévedni. Majd Győrnél lesz vége a pályának, de ott sincs gond, csupán a fő úton kell maradni. Mosonmagyaróvárnál megállunk tankolni, így van megbeszélve.
- Nézd má’! – hallom a csodálkozást, a Daciából kikászálódó, nagykabátban is didergő útitársaktól. - Ez meg egy szál pulóverban van.
- Kabátban kényelmetlen vezetni, meg nálunk van fűtés.
- Ez nem melegít. Majd’ megfagyunk benne. Nem tudom, hogy lehetne rávenni a fűtést.

Na, ez nem is fog kiderülni egy jó ideig, mert az elkövetkező nyáron már működik, akkor viszont lekapcsolni nem fogják tudni. Miután fűtött utastérben, kánikulában végigszenvednek egy 3000km-es utat, csak akkor jönnek rá, hogy a radiátor csapjának nem fordul a tengelye. A kar elfordul, de attól a tengely marad, ahogy volt. Azon az úton lesz még egyéb gond is, de messze vagyunk még attól. Most megyünk Bécsbe. Veszünk nekem sarokcsiszolót, kettőt is. Egyik száraz, másik vizes csiszoláshoz kell. Arra persze nem gondoltam, hogy a Mariahilfer strasse-n nincsenek szerszám-szaküzletek. Ott csupán barkácsgépeket árulnak. Bizonyára találhattunk volna ipari gépet is, de nem ott, s nem annyiért. Az anyagi lehetőségeink erősen korlátozottak voltak (akkor is) Ezekkel a gondokkal majd később fogunk szembesülni. Egyelőre még életem első határátlépésének izgalmait élem át.
Mire elértük az országhatárt, már eléggé nagy volt a forgalom. A sorompó előtt négy kocsioszlop közül választhattunk. Volt idő kiválasztani, hiszen csak lassan araszoltunk előre. Pedig nem tartott sokáig az ellenőrzés. Jött a határőr, megnézte az útlevelet, beleütötte a pecsétet, a finánc megkérdezte, van-e elvámolnivalónk, s már mehettünk is. Visszafelé nem megy ilyen gyorsan, de azon ráérünk még bosszankodni. Most azon örvendezek, hogy elhagytam a hazámat, külföldön vagyok. Bécs még 70km, de itt már folyamatos a kocsisor. Elég lassan, többnyire csak 70-el haladunk. Néha elszáguld mellettünk egy-egy helybéli autó. Ők már munkába mennek, nem érnek rá a magyarok között cammogni.

A falvak nagyon rendezettek, szépen ki vannak világítva. Nagyon sok az üzlet, némelyikre piros-fehér-zöld színek vannak festve, s kiírva nagy betűkkel, hogy „magyarul beszélünk”. Több faluban is van autókereskedés, benzinkút talán mindegyikben. Bécs közelében már autópályán haladunk. Óriási a forgalom. Egyik felhajtónál próbálok előzékeny lenni, ezért behúzódom a belső sávba. Ott viszont feltartom a forgalmat, kénytelen vagyok lehagyni komáékat. Ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire el vagyok veszve, hiszen nem tudom hová megyek, de még azt se, hogy hol vagyok. Nagy nehezen sikerül csak visszacserélni a sorrendet. A helybeliek nagyon jönnek mindenfelől. Szinte rátapadok a Dacia lökhárítójára, nehogy közénk kerüljön valaki. A Wartburg szabadonfutója miatt gyakran kapkodom a lábamat hol a fékre, hol a gázpedálra. Azért az is kellemetlen lenne, ha nekimennék. Nagyon stresszes a helyzet. Elérjük a Duna-csatornát. Egy híd, két híd, három híd. A negyediken átmegyünk. A harmadikon kellett volna, de ezt akkor még nem tudtam. A híd túloldalán az első adandó alkalommal befordulunk jobbra. Egy kis térre érkezünk, ami zsúfolt a parkoló autóktól. Ki van írva, hogy ein strasse. Nem ez a neve, hanem egyirányú. Körbemegyünk a téren, nem találunk szabad parkolóhelyet. Azt gondoltam, itt akarunk leparkolni, de újra kifordulunk a korábbi útra, bele a reggeli forgatagba. Széles, 2x2 sávos út, szorosan követem a Daciát. Rákanyarodunk egy még szélesebb útra, amin villamos is jár. Láttam egy pályaudvart, ami később fontos támpont lesz. Erről a széles útról ismét letérünk balra. Gondoltam, már a közelben lehetünk, azért tekergünk itt, össze-vissza. Egy zsákutca torkolatában megáll a Dacia, betolat.
- Na, azt hiszem találtak parkolóhelyet. Mi már nem férünk be, befordulunk a következő utcába, leparkolunk, s majd visszasétálunk. – mondtam, miközben vitt a forgalom, s be is fordultam ismét balra, immár harmadszor.
Jobbra kis utcák sorakoztak, de mind végigparkolva. A harmadik elejét találtam helyet. Leparkoltam, gyorsan visszasiettünk a zsákutcához, de a Dacia nem volt ott. Na, ekkor kellett volna a mobil telefon, de az még akkor nem volt divatban. Még kb 10 évet kell várnom egy ilyen lehetőségre. Ledöbbentem. El vagyunk veszve. Ezt a helyzetet nekem kell megoldanom, senki segítségére nem számíthatok.

- Menjünk vissza a kocsihoz! – javasolta Ibolya – reggelizzünk meg! Aztán majd megkeressük Mariékat.
Mindketten abban a hitben ringattuk magunkat, hogy valamelyik szomszédos utca a cél, tehát könnyen rábukkanunk az elveszettekre.
A reggelizéshez túl izgatott voltam, ezért csak egy kávét ittam a termoszból, s elindultunk gyalog, megkeresni a Mariahilfer strasse-t. Nagy segítség lett volna egy térkép, de eltévedésre nem készültük. Nekivágtunk a környéknek. A széles út nem tudom milyen strasse, de nem Mariahilfer. Amibe leparkoltunk, az valamilyen gasse, a szomszédos utcácska is gasse.
- A kis utcákat ne is nézzük, csak a nagyokat hívják strasszénak!
- Ezen a kis utcán azért menjünk végig, amott van egy nagy utca, lehet, hogy az az.
Nem az volt. Ráadásul a túlsó oldalán volt a Duna, nem is ebben az irányban kell keresnünk. Visszagyalogoltunk a Wartburghoz, mert onnét is láttunk egy széles utat, sőt még a vasútállomást is. Lehet, hogy az előtte lévő utat keressük.
- Mondták is, hogy a keleti pályaudvar közelében van a „Mária”
- Akkor menjünk, nézzük meg!
- Franz Josef Banhof – olvastam a feliratot. – Na, ez nem az.
Az utca neve se az volt, amit reméltünk. Gyalogoltunk még egy kört, útba ejtve azt a helyet, ahol a Daciát legutóbb láttuk. Titkon reméltük, hogy visszajönnek arra a helyre, ahol elveszítettük egymást. Nem jöttek vissza.
Csak másnap találkoztunk, amikor elmentünk hozzájuk megnézni, hogy hazaértek-e. Ekkor történt egy kellemetlen eset. Félúton elfolyt a hűtőfolyadék. Csupán az volt az oka, hogy nemrég az autószerelő felrakott egy olyan sima műanyag csövet a hűtőrendszerhez, amit nem lehet rendesen megszorítani. Legalábbis egy nyomás alatt lévő rendszerbe nem javasolt hőre lágyuló csövet berakni. A kellemetlenséget még tetézte, hogy a fagyállót kölcsön kaptuk egy ismerőstől, ugyanis kereskedelmi forgalomban nem lehetett hozzájutni ekkortájt. Mivel novembert írtunk már, nem volt ajánlott tiszta vizet tölteni a rendszerbe. Szükségképpen persze ideiglenesen megfelelt. Szerencsénkre volt is a közelben egy utcai kút. Természetesen rögtön az jutott eszembe, hogy mekkora szerencsénk van, mert ez megtörténhetett volna velünk Bécsben is.

Kellemetlenségből persze pont elég volt az, hogy el voltunk veszve. Ahhoz, hogy a nagyobb utcák neveit elolvasgassuk, rengeteget kell gyalogolni. Nem volt más választásunk. Nem nagyon remélhettük már, hogy közel járunk, mivel kicsi az esélye annak, hogy két vasútállomást építettek egymás mellé. A „Mária” pedig egy másik pályaudvar közelében van. Mentünk, mentünk. Ez az utca sem az, ezt sem úgy hívják. Fáradtak a lábaim, éhes is voltam de szerettem volna valahová eljutni. Beszélni se nagyon beszéltünk, túl nagy volt az utcazaj. Elkeserítő volt az a tény, hogy még csak egyetlen magyar kocsit sem láttunk.
Egyébként maga a város, nem nagyon különbözött Pesttől, de az autópark teljesen más volt. Olyan kocsik szaladgáltak itt, mint amiket az autós újságokból, meg a filmekből ismerek. Nálunk ugye akkor még a Lada volt „az” autó. Trabantok, Wartburgok, Skodák rótták a magyar utakat. Itt pedig Volkswagen, Mercedes (teherautók is) meg minden egyéb nyugati, és Japán kocsi. Nagyon sok kis terepjárót (gondolom Suzuki Samuraj) lehetett látni a városban tető nélkül. Nem találtam normális dolognak, hiszen fagypont körüli volt a hőmérséklet. Dél körül még a hó is szállingózott. Feltűnően sok volt a Citroen BX. Néhány évvel később nálunk is átalakult a járműpark. Tíz évvel később ebből a szempontból el is tűnt a különbség.
A távolban megláttunk egy kéttornyú, templomot. A mészkőcsipkékről azt gondoltam, valami központi hely lehet. Még azt is bemeséltem magamnak, hogy az a Stephans dóm. Noha azt tudnom kellett volna, hogy annak egy főtornya van, de az hatalmas. Igaz, ez se volt kicsi. Odaérve olvastam a táblát a házak falán, hogy Roosevelt platz. Na, erről még nem is hallottam. Viszont az aluljáróban találtunk falitérképet. Ennek alapján betájoltuk a helyes irányt. Elgyalogoltunk a városházáig. Közben már jó lett volna WC-re is menni. Nagyon elfáradtunk, de még nem voltunk sehol. Abban se lehettünk biztosak, hogy jó irányba megyünk. Attól nem tartottunk, hogy a kocsinkhoz nem találunk vissza, mert a Franz Josef Banhof jó támpont volt.
A kényszerű „sétánk” során rengeteg kirakat előtt elhaladtunk. Sokért nem adtam volna, ha megengedhettem volna magamnak, hogy beüljek egy igazi bécsi kávéházba.

Az élelmiszerboltok, hentesüzletek kirakatai is szemet gyönyörködtetőek voltak. Nem tudom, idehaza miért nem lehetett hasonlóakat kreálni. Műszaki üzletek ablakaiban nézegettem a videó rekordereket.
Gondoltam, ha nem találjuk meg a keresett utcát, vásárolhatunk máshol is. Viszont az árak úgy kb.14 000 schilling körüliek voltak. A mi 6000 scillingünk erre bizony nem elég. Komáék áprilisban 4200-ért vették. Nekünk még az is drága. Elsődleges a sarokcsiszoló, ami 1400 körül lehet, ha jól emlékszem. Mit mondjak, nem voltam boldog a külföldi kirándulásomtól. Reggel hatkor tettük le a kocsit. Eltelt négy óra, de hiába jártuk le a lábunkat, nem jutottunk el sehová. Utolsó reménységünk a taxi. Ibolya unszolására megkocogtattam az ablakot. A sofőr letette az újságot, majd letekerte az ablakot, s kérdően nézett rám.
- Froj? – böktem ki a kérdést, de ezt az egy szót is rosszul mondtam.
Ettől persze még nyilvánvaló volt, hogy mit kérdeztem. Kilökte az ajtót, s mutatta, hogy üljek be. Beültem mellé, Ibolya pedig mögém. Most megint mondanom kellett valamit.
- Mariahilfer strasse. – mondtam az úti célt, csak így tisztán.
Semmi olyasmit nem tettem hozzá, hogy kérem vigyen a…, vagy ilyesmi, pedig ennyit még összekaparhattam volna a német tudásomból. Vagy nem? Azt hiszem mégsem. Talán angolul úgy, hogy szeretnék menni a …na, de itt németül kellene. Sok évvel később hallottam, hogy annyira más dialektust használnak, mint az észak-németek, hogy nyugodtan rá lehet fogni, hogy osztrákul beszélnek. Ennek persze az én szintemen nincs semmi jelentősége. A taxis mindenesetre felcsapta a taxiórát, megfordult, megkerült egy háztömböt, felhajtott a körútra, majd a következő nagyobb kereszteződésnél kihajtott jobbra. Figyeltem az utcatáblát. Megérkeztünk.
- Wohin? – kérdezte hozzám hasonlóan kurtára fogva a kérdést.
- Jó lesz itt. – mutattam két kézzel, tenyeremet lefelé fordítva.
Nem is tudtam volna megmondani a házszámot, de nem is tudtam címet. Az utca megvan, ez a lényeg. Valójában már gyalog se lett volna messze, de ezt előre nem tudhattam. Kifizettem a 45 schillinget, s elkezdtünk olyan üzletet keresni, amiben megvehetjük a sarokcsiszolót. Na, itt már láttunk bőven magyar rendszámú kocsit. Ezek az üzletek kevésbé voltak hívogatóak, mint a város más részén. Többnyire túlzsúfolt kicsi helyiségek, nagy részük vásárlóval is, de áruval mindegyik tele volt. Végül mégsem ebben az utcában vásároltunk, hanem elkanyarodtunk a piac felé.
Ma sem tudom, miből gondoltam, hogy arra van, de arra van. Getreidemark strasse. Ez gabonapiac utcát jelent. Talán ebből gondoltam.
Az üzlet semmiben nem különbözött a többitől. Talán azért ezt választottam, mert nem volt benn tömeg. Nem is fért volna az eladótér közepén felhalmozott kartondobozoktól. Elképesztően nagy forgalmat bonyolítottak ezek a boltok. Meglovagolták a Magyarországról ide áramló vásárlóerőt. Nekünk szinte bármit el tudtak adni. A kínai gagyira garanciát is vállaltak. Bátran felajánlották, hogy a hibás terméket visszacserélik, hiszen nagyon kicsi esélye volt annak, hogy a vevő visszamegy. Ha mégis, azt elbírta a nyereség. A forgalmi adót elengedték, csak a határon le kellett igazoltatni, hogy az árut kivittük Ausztriából. Arra már nem emlékszem így 21 év távlatából, hogy a határon fizették vissza, vagy már ki se fizettük a boltban. Ez utóbbi lenne logikus, de akkor mi garantálja, hogy leigazoltatjuk? Vagy meg kell ezt érdeklődnöm, vagy… végülis mindegy. Az eladó kicsit tudott magyarul. Itt, ebben az egy üzletben megvettünk mindent. Egy darab Black & Decker sarokcsiszoló, egy Funai videó player, valamilyen autórádió, egy darab műsoros és három üres WHS kazetta. Ezzel szinte el is költöttük a pénzünket. Valami nagyon kevés maradt, na meg még amit a banánra adott az Ibolya munkatársa.
- Akkor még menjünk el a piacra banánért, mert anélkül nem mehetünk haza, ha már megígértem Anikónak!
Amikor felmálházva kiléptünk az utcára, esni kezdett a hó. Elindultunk lefelé, amerre a piacot gondoltuk, de kb. 200 méter után meggondoltuk.
- Majd veszünk valahol hazafelé. Biztosan találunk útközben.
Csak üdvözölni tudtam ezt az ötletet, s már fordultam is vissza. A vásárlást kevesebb, mint fél óra alatt elintéztük, már csak vissza kellett jutnunk a kocsihoz. Azt nem tudom, miért nem üresen mentem vissza érte, és megpróbáltam volna ismét idejutni, immár kocsival. Bizonyára attól féltem, hogy eltévedek. A pakkunk viszont elég nehéz volt a több kilométeres gyalogláshoz. Lementünk a metróba. A fali térképen kiválasztottuk a célállomást. A körút alatt körbe jár a metró.
Szinte mindegy, melyik irányba indulunk, csak meg kell számolni az állomásokat. Azt hiszem, a szándékunk szerinti iránnyal pont szembe mentünk. Amikor feljöttünk a felszínre, a Roosevelt téren találtuk magunkat. Na, itt legalább már jártunk.
Érzésre elindultunk a Duna felé. Még innét is nagyon messze volt. Közben néhány utcát elmentünk balra, mert azt tartottam a helyes iránynak. Szerencsére a hóesés abbamaradt. Most már kezem-lábam majd leszakadt. Amikor elértük a Duna-csatornát, semmit nem láttunk ismerősnek. Lehetett választani, hogy jobbra, vagy balra megyünk tovább. Megláttuk a villamost. Felszálltunk, de vesztünkre átment a hídon. Na, ez egészen biztos, hogy rossz irány. A túloldalon leszálltunk, visszagyalogoltunk, s gyalogosan indultunk észak-nyugat felé, amerre a Wartburgot hagytuk. Reményt vesztve ültünk be ismét egy taxiba, pedig már csak 2 gasse távolságra voltunk a céltól.
- Franz Josef Banhof!
Pillanatok alatt odaértünk. A taxi megkerülte az állomást, s a távolabbik végén rakott ki. Harmincvalahány, borravalóval 40schilling. A két taxizás ára annyi, mint egy videó kazettáé.
Éppen dél volt, amikor megérkeztünk a kocsinkhoz. Talán azt is mondhattam volna a taxisnak, hogy Wartburg tourist, hiszen az egész városban nem láttam másikat. A lényeg, hogy visszajutottunk.
- Nem kellene már ennünk?
- Kellene, de előbb jussunk ki a városból! Majd megállunk valahol.
Nagyon éhes voltam már, na meg fáradt is, de az izgalom elvette az étvágyamat. Megittuk a maradék kávét, s beröffentettem a motort.
- Tudod merre kell menni?
- Persze. Láttam itt nem messze egy Budapest táblát. Elkanyarodunk itt balra az állomás előtt, aztán pedig az első úton jobbra.
Így is tettem, de nem találtam több táblát, csak azt az egyet. Mentünk, amerre vitt a forgalom. Elértük az Öreg Dunát, annak mentén haladtunk tovább. Nyugtalanított ugyan, hogy jobb kéz felől van a folyó. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy a túloldalon, vagyis az északi parton vagyunk. Nagyon kellett figyelni, hogy észrevegyük a víz mozgásának az irányát. Különben is nehezen hihető, hogy nem vettük észre, hogy átkeltünk egy ilyen nagy folyón. Nem is keltünk át. A haladási irányunkkal szembe folyt a víz.


Tehát rossz az irány. Már nagyon külvárosi volt a környezet. Annak biztos tudatában sem álltam meg, hogy Németország felé haladunk. Teljesen kiértünk a városból, amikor visszafordultam. Az út hamarosan autópálya szerűre szélesedett, követte a folyót, de immár lefelé.
Rengeteg tábla van kirakva, mindenféle városnévvel, hiszen attól függően, hogy merre kanyarodunk le, szinte bárhová el lehet innét jutni. A sok név között felfedeztem Budapestet. Nagy megkönnyebbülés volt ez számomra. Immár meg is állhatnánk ebédelni, de nem mertem letérni a pályáról. Egy csomópontban ugyan elnéztem a sávot, de az útépítők számítottak erre, s építettek egy korrekciós sávot is, a hozzám hasonlók számára. Későbbi utazásaim során figyeltem fel rá, főleg Németországban, hogy ezt milyen egyszerűen oldották meg. Csupán összekötötték a le és felhajtó ágakat. Így ha elég korán rájövök a tévedésemre, van mód visszatérni a pályára. Nem tudom, miért nem alkalmazzák ezt mifelénk.
Meg sem álltunk Bruck am Leute-ig. Nagyon gyorsak voltunk, még csak egy óra telt el az indulás óta. A bolt, amit banánvásárlásra szemeltünk ki, csak fél háromkor nyit. Megvárjuk? Vártunk egy félórát, talán többet is. Abban biztosak lehettünk, hogy a határnál sokat kell időzni, a délután pedig már nagyon rövid. Azt hiszem, kicsit sikerült aludnom is. Aztán hozzáfogtam megreggelizni. Ibolya úgy döntött, nem várunk tovább, s elindultunk. Én még nem végeztem az evéssel, így ő vezetett. Egészen Nickeldorf keleti végéig, ahol a járdán asztali árusnál láttunk banánt. Megálltunk, megvettük. Na, mégis teljesítettük a rendelést, pedig már kezdtünk beletörődni, hogy nem veszünk. Azért volt ez olyan fontos, mert idehaza ritkán lehetett hozzájutni.
Itt már én ültem vissza a volánhoz, de nem mentünk messzire. A banánostól már láttuk a sor végét, amely a határátlépésre várt. Nem volt mit tenni, türelmesen kivártuk a sorunkat. Láthattunk közben néhányat ennek az időszaknak a szimbólumából, a Trabant tetőre kötözött Gorenje fagyasztóládából is. Az utókor ezt az időszakot Gorenje-korszaknak nevezte el. 1987-89 volt a bevásárló turizmus csúcsa. Azok a magyarok, akik Ausztriában éltek, inkább nem is mertek magyarul megszólalni. Nem nagyon szerettek akkoriban bennünket a „sógorék”. Nem is csodálom.
Három évvel később jártam ismét Bécsben egy csencselős buszjárattal. Na, ekkor én is szégyelltem a fajtámat.

Ahogy kiszélesedett az aszfalt, az autóáradat legyező-szerűen szétterült, kitöltve a rendelkezésre álló teret. Ajánlott volt már messziről kiválasztani a megfelelő sávot, mert később nagyon nehezen lehetett ezen módosítani, hiszen senki nem akarta a másikat maga elé engedni. Olykor, ha mégis muszáj volt, csak hivatalos személy közbenjárása tette ezt lehetővé. Reménytelenül lassan haladtunk. Egy lemezkonténer lépcsőjén tolongók közé kellett először befurakodni. Nem volt sor. Az jutott be előbb, akinek előrébb volt a cipője orra. Az osztrák finánc aláírt, pecsételt, számlák példányait vette el, hogy azt visszaküldhesse a kereskedőnek, amivel igazolja, hogy mentesül a forgalmi adó befizetése alól. Mivel az áru kikerült az országból.
Visszaültünk a kocsiba, ismét araszolgattunk a határ felé. Osztrák határőrre nem is emlékszem. A magyar járkált a kocsik között, dobozszerű táskáját asztalként használva pecsételte az útleveleket. Szinte menet közben letudtuk a határátlépést. Akinek nem kellett vámolni, az mehetett is, de mi nem voltunk ilyen szerencsések. Sorbaállás a vámáru-nyilatkozatért, majd leparkoltunk, hogy kitöltsük az űrlapot. A mi rutinunkkal – illetve rutintalanságunkkal – ez nem ment túl gyorsan. Miután elkészült, egy lángossütőre emlékeztető irodánál kellett kivárni a sorunkat, hogy kifizethessük a vámot. A feladatot Ibolya vállalta magára. Szemerkélt az eső, fújt a szél. Mindez engem nem érintett, mivel bent ültem a kocsiban. Órákon át persze nem járathattam a motort, így természetesen nem volt fűtés. A lábam majd’ lefagyott, olykor még reszkettem is a hidegtől. Sok éves tapasztalat, hogy nem kell ahhoz fagypont alatti hőmérséklet, hogy nagyon fázzak. Különösen ősszel van ez így, amikor még nem vagyunk hozzá szokva. És még így is én jártam jobban.
Öreg este lett, mire beléphettünk Magyarországra. Nem volt még nagyon késő, hiszen Győrben éppen elkaptuk a délutáni csúcsforgalmat, de mire végeztünk a vámnál, már teljes volt a sötétség. Ezen felül, még az eső is rontotta a kilátásainkat. Különösen rosszak voltak a látási viszonyok a kerekek által felcsapott vízfüggönytől. Erre nagyon gyakran lehetett számítani, hiszen úgy tűnt, mintha mindenki gyorsabb lenne nálunk.
Biztosan része volt ebben a nagy sietségben a hosszas várakozásnak is. A mostani eszeveszett rohanás, köszönő viszonyban nem volt a hajnali nyugodt tempóval. Az autópályát teljes hosszában zsúfoltnak éreztem. Nagyon igyekeztem elkerülni az olyan helyzeteket, hogy másokat feltartsak, de ennek ellenére alig sikerült úgy előznöm – néha erre is sort kellett kerítenem – hogy rám ne villogtak volna.

Tatabányánál kiálltam a pihenőbe, de az eső miatt nem szándékoztam elhagyni a kocsit. Talán, ha bemegyünk az étterembe megvacsorázni, az jelentett volna némi pihenést, kikapcsolódást, de erre se pénzt, sem időt nem szántunk.
Budapest közelében, ahol egybefésülik a két autópálya forgalmát, már az volt számomra a legnagyobb feladat, hogy a saját sávomat kövessem. Bent Budán van néhány hely, ahol akár el is véthetem az irányt. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor Az Őrs vezér téren megálltam tankolni.
- Na, már majdnem otthon vagyunk. – állapítottam meg.
Ebben a kijelentésben az volt a vicces, hogy ezt a napot leszámítva, Budától messzebb még soha nem jártam. Úgy értve, hogy én vezettem az autót. Persze a távolság viszonylagos. Bécshez képest már tényleg nincs messze, főleg, ha az otthoni indulástól mérjük. Csupán 140km, ami időben (akkor még csak Gyöngyösig volt kész az M3) kb. 2 óra.
Fél tíz lehetett, amikor hazaértünk. Eljött az éjfél is, mire feladtuk a video player beüzemelésére tett kísérletezéseinket. Csak másnap nézhettük a német nyelvű rajzfilmeket, a „miccekacce” és társait. Délután elmentünk megnézni, hogy komáék hazaértek-e Bécsből. Mint kiderült, ők azonnal feladták a keresésünket. Igaz, úgyse lett volna esélyük arra, hogy megtaláljanak. A lényeg, hogy senki nem veszett el. A látottak alapján eldöntöttem, hogy megnézem ezt a szép várost egyszer majd nyáron is. Mind a mai napig erre még nem kerítettem sort.