Jani bácsi meséi 12.

 

Ebéd után csendes pihenő következett, mint ahogy hétvégeken évtizedek óta teszik. Vagyis szabadnapokon. A kettő Juliska esetében sokszor nem esik egybe, amióta alkalmi szakácskodással foglalkozik. Jani bácsi az utóbbi években egyre gyakrabban megengedheti ezt magának a hét akármelyik napján. Nyilvánosan nem vallja be, de érzi, hogy szüksége is van erre. Ha dolgozik, abban fárad el, ha pihen, akkor pedig abban. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt! Az októberi stroke persze mindent felülírt. Azóta nem a munkától rogyadozik a lába, hanem az erős koncentrálásba fárad bele. Nem ösztönösen mozog, hanem tervezetten. Sokszor dühíti a tehetetlenség, máskor pedig belenyugszik, hiszen már az is nagy kegy a sorstól, hogy egyáltalán él.

  • Főzöl egy kévét, Papa?

  • Ééén?

  • Te szoktad.

  • Régebben ágyba hoztad nekem.

  • Nagyon régen volt már az – nevetett Juliska – Azóta nagyot fordult a világ.

Jani bácsi kiténfergett a konyhába. Nem használt botot, hiszen közel a fal, az ajtókeret, a bútorok, bármihez támaszkodhat. Az ágyból kikelve régebben is nehezen járódtak be az izmok, nem újság, hogy nagyon botladozva jár. A kávét felrakni már nem jelent gondot. Bal kézzel eddig is elég ügyetlen volt, de a jobb oldalának most sincs semmi baja.

  • Bevigyem? - kiáltott, miután pohárba töltötte az italt.

Nem gondolta ezt komolyan, hiszen maga is tudta mi lesz rá a válasz. Juliska langyosan szereti, ott kell neki hagyni a konyha asztalon, majd néhány perc elteltével kimegy, hogy megigya. Ő maga kicsit lehörpölt a tetejéről, nehogy kilötyögtesse, amíg áttotyog vele a szobába. Talán mégis fordítva lenne logikus a leosztás, de ez már így rögzült bennük.

  • Már érik a cseresznye – mondta az asszony, miután végzett a kávézással – hozzak be neked egy tállal?

  • Dehogy hozol. A fáról az igazi. Majd én felmegyek. Hozom a traktort.

  • Nem hozol semmit, majd együtt felballagunk

  • Jórókerettel a hegyre?

  • Karonfogva

Ez lett a megoldás. Nem is kell nagyon kapaszkodni, hiszen tud járni, de szükség van a biztonságérzetre. Na, meg olyan romantikus karonfogva sétálni, meg nosztalgikus. 1971 tavaszán sétáltak így Léván ifjú házasként. Ballagtak fel a tanárképzőhöz, mert onnét jól rálátni a városra, meg a várromra, ahol egykor Dobó István, az egri hős volt a kapitány. Évekkel később pedig egy utcával még feljebb sétáltak, a temetőbe. Az már nem volt annyira romantikus.

  • Tudod mikor sétáltunk így karonfogva Mama?

  • Volt arra példa többször is. Nem tudom melyikre gondolsz.

  • Léván, amikor friss házasok voltunk, meg ugyanazon az őszön is, amikor már picit domborodott a hasad a rózsaszínű tunika alatt.

  • Akkor nem is karolva mentünk, hanem kézen fogva. Sokszor csak az ujjunkat akasztottuk egybe.

  • Igaz. Karolva nem igazán lehet hegyet mászni. Meg-megálltunk közben egy-egy puszira. Nem is tudom minek kószáltunk a városban, hiszen én mindenhol csakis téged láttalak. Nem tudom voltam-e máskor annyira boldog. Csodaszép voltál abban a kék-fehér görögös ruhádban is. Emlékszel arra?

  • Mégis elkívánkoztál onnét.

  • Sok oka volt annak. Nekem akkor már volt egy tízéves fiam, aki nem volt hajlandó külföldre költözni. A nyelvvel se tudtam megbirkózni, a tótok pedig már nem voltak annyira barátságosak, mint amikor megszállóként voltam köztük. Pedig fordítva lenne a logikus.

  • Nem attól olyan az ember amilyen, hogy minek született. Tótban is, magyarban is van mindenféle.

Ebbe nem lehet belekötni, hiszen valóban így van. Katonaként a jéerdében egy jó csapatba került. Nem volt ott sokáig, nem tudni, később miképp alakult volna a munkatársi viszony. Amikor az apósékhoz költözött, kiválasztotta a legközelebbi autószerelő műhelyt, ahová gyalog is járhatott dolgozni. Nem is volt rajta kívül magyar a brigádban. A főnöke alig tudott néhány magyar szót, nehéz volt kommunikálni. A brigádtársak nem szívesen tolmácsoltak. Zavaró volt, hogy nem értette mit beszélnek, mindig az volt az érzése, hogy róla van szó. Ez rányomta bélyegét a közérzetére. A családdal valójában nem volt semmi gondja, de nem szívesen járt ki délutánonként a szőlőbe. Viszont ha egy háztartásban éltek, nem húzhatta ki magát. Néha hivatkozhatott túlórára, de rendszert nem csinálhatott ebből se. Juliska bement lakást igényelni a tanácshoz, de sokat kellett rá várni. Annyira sokat, hogy végül nem lett rá szükség. Húzták a hivatalban a szájukat azért is, mert a férje magyar, ráadásul magyarországi. Nem mondták ki nyíltan, de nem lehetett félreérteni.

  • Neked Mama azért mégis könnyebb volt beilleszkedni Pesten, hiszen pici gyerekkorod óta beszélsz magyarul. Itt nem is utálják zsigerből a tótokat, mint otthon ők minket. Mielőtt tiltakoznál emiatt, beismerem, hogy inkább a szín szlovák részeken lehet feltüzelni őket, ahol nincs személyes kapcsolatuk magyarokkal.

  • Ne feledd Papa, hogy engem is úgy emlegettek a környéken, hogy a tót asszony.

  • Mint ahogy a kínait kínainak mondják, a cigányt meg cigánynak. Ez csupán a beazonosítás miatt van azoknál, akik nem tudják az illető nevét.

  • Biztosan van ilyen is, de annak is oka van, hogy Milusa a lévai mamájához költözött. Ő már nehezebben viselte, hogy leszlovákozták. A kétnyelvű iskola se segített ezen.

  • Látod, a gyerekekkel ilyen szempontból nincs szerencsénk. Pityu nem akart Szlovákiában élni, a lányunk meg nem akart magyar lenni. Biztosan az is belejátszott, hogy imádta Helena mamát, minden nyarat nála töltött, az én szüleimet pedig nem ismerte. Bár ők egyébként is jobban távolságtartóak lettek volna. Pityu is alig ismerte őket. De a gyerekek legalább választhattak. Mint ahogy az unokáink is választhattak. Attila magyar maradt, Csabi pedig német lett, noha származásilag semmi köze a németekhez. Legalábbis nagyon messze kellene visszamenni a családfán, amit egyébként nem is tartott számon senki.

  • Nem is értem Papa miért nem találtál magadnak magyar feleséget, miután szétmentetek Margóval.

  • Szerinted? Mert már '68-ban beléd szerettem. Ne mond, hogy még ezt nem mondtam!

  • Nem is mondom, de jól esik hallani ezt még ma is. De miből gondoltad, hogy igent mondok?

  • Most már ne csináld! Ezt is számtalanszor kibeszéltük. Éva súgott.

  • Jól van na! Tudom, de hátha kiderült azóta, hogy nem is úgy volt, csak ráfogtad. Viszont honnét tudta a címedet? Megadtad amikor eljöttél tőlünk? S ha igen, nekem miért nem?

  • Vezérrel leveleztek egy darabig. Neki volt meg a címem, tőle kérdezte.

  • Ők meg csak nem jöttek össze...

  • Ezt hozta a sors. Ők még nagyon fiatalok voltak. Talán ha nincs köztük az országhatár...

 

Megérkeztek a cseresznyefához. Jani bácsi szembesült azzal, hogy nem is tudná edénybe szedni, hiszen a fölfelé nézés próbára teszi az egyensúlyérzékét. Egyik kezével kapaszkodni kell a fa ágába. Evéshez persze elég, ha egy kézzel tépi a gyümölcsöt. Megtehetné azt is, hogy a TV előtt terpeszkedve cseresznyézzen benn a hűvös szobába, hisz csak egy szavába kerülne, és Juliska helyébe vinné. Viszont akkor oda az egésznek a hangulata. Gyerekkora jut eszébe, amikor lopták a félig érett gyümölcsöt, a csősz pedig megkergette őket. Akkor még őrizték a szőlős kerteket, ma meg megy minden tönkre, az egykor oly szépen rendbe tartott kertek többségét felveri a gaz, a gyümölcs ott rohad meg a fa alatt. Változik a világ. Az unokái talán nem is tudnak fára mászni. A málnát is inkább megcukrozva szeretik, tálból, kiskanállal. Nagyon felháborodott hajdanán, amikor ezen igényüket meghallotta.

  • Ide jött valaki? - figyelt fel az autózúgásra, ami a ház előtt halt el.

  • Nekem is úgy tűnik. Maradj, majd lemegyek, megnézem ki az.

 

Juliska a félig szedett tállal a kezében lesietett a dombról, mivel a háztól nem láttak ki az utcára. Jani bácsinak is elege volt a cseresznyéből, így neki se volt maradása. Néhány lépés után ráeszmélt, hogy rossz ötlet volt minden támasz nélkül nekivágni a lejtőnek. Korábbról is emlékezett rá, hogy ilyen terepen rogyadozik a térde, s az egyensúly bizonytalansága még fokozta a helyzet súlyosságát. Lelki szemeivel már látta, amint gurul lefelé egészen a házig, s mint egy nagy kő csapódik a falnak. Ez ugyan nehezen fordulhatna elő, de azért elég ijesztő volt a gondolat. Mi van, ha tényleg elesik? Egy ilyen vén csont nagyot tud zakkanni, akár még törhet is valamije. Az pedig ebben a korban életveszélyes. Nem is maga a törés, hanem a kényszerű fekvés okozhat embóliát. Hallott már néhány ilyen esetről. Azzal se vigasztalhatja magát, hogy élt már eleget, hiszen minél öregebb, annál kevésbé szeretne meghalni. Minden lépés után meg-megállt, csak amikor úgy érezte, stabilan áll, akkor mert egyet előre csusszanni. Nagyon messze van az a ház. Ha legalább a szomszéd felől kerítés lenne, abba belekapaszkodhatna, de évekkel korábban közösen szedték fel, hogy könnyebb legyen a mezsgyét tisztán tartani. Akkor még nem gondolt arra, hogy most milyen jó szolgálatot tenne az a drótháló, vagy legalább ha egy szál sodronyt hagytak volna jelképül. Na, de minek hagytak volna, hiszen mindketten tudják hol a határ. Na, meg aztán mi történik, ha valamelyikük átszánt egy fél métert? Amióta pedig minkét kertben csak a füvet vágják, még kevésbé van jelentősége. Érezte, hogy segítségre szorul. Néhány lépés választotta el az egykori öreg körtefa helyétől, aminek a gyökereit is kiásta, de aztán nem egyengette el a talajt. Éppen alkalmas hely arra, hogy ott leüljön, amíg Juliska visszajön érte. Ez lett a megoldás. Leült a gödör szélére. Érezte, hogy kicsordult a könnye, csak azt nem tudta, hogy a tehetetlen düh hozta ki belőle, vagy az elkeseredettség. Korábban is megtapasztalt magán apró fogyatékosságokat, amelyek fiatalabb korában nem voltak, de megbeszélte magával, hogy ezzel együtt kell élni. Ez a mostani egészségromlás viszont túl nagy, meg talán elég friss is ahhoz, hogy ne tudjon beletörődni.

  • Elestél Papa? - jött elé a felesége.

  • Mégsem ide jöttek? - kérdezett ő is.

  • Azt kérdeztem, hogy elestél? – ismételte meg kissé indulatosan.

  • Nem. Leültem, mert nem éreztem biztonságosnak lemenni.

  • Hogyan is juthatott eszedbe ilyen butaság? Azt hitted, ott hagylak? Dénesék jöttek – válaszolta meg az iménti kérdést.

  • Be se hívtad őket?

  • Ezt a feltételezést inkább meg se hallottam. Természetesen hívtam őket, át is fognak később jönni.

 

Dénes éppen az a szomszéd, akivel a közös kerítést felszedték, s akinek nemrég megígérte, hogy levágja a füvet. Most kissé kényelmetlenül is érezte magát, amiért ezidáig ezt elmulasztotta. Azt remélte, hogy nem az öreg Dénes jött, hanem annak a fia. Ugyanis mindkettőjüknek azonos a keresztneve. Buta gyakorlatnak tartotta ezt, hiszen családon belül ki kell találni valami megkülönböztetést. Esetleg úgy, mint van a rokonságban egy olyan, hogy apa is, fiú is János, de az öreget Frigyesnek szólítják, a fiatalt pedig Öcsinek. Sok formája lehet ennek, de nem egyszerűbb, ha már eleve más a nevük? Érdekes, hogy a reggeli vendégei is azonos nevűek. Az se kizárt, hogy ez esetben is két Dénes jött. Juliska jelezte a többes számot, de csak úgy, hogy Dénesék. Na, de majd kiderül, ha átjönnek. Nekik nincs is ház a telken, csak egy kis szerszámos kamra, előtte egy jó nagy terasszal, ahová behúzódhatnak, ha egy hirtelen támadt égi áldást kapnának a nyakukba.

A vendégek mégse később jöttek, hanem mint megmagyarázták, inkább most teszik tiszteletüket Jani bácsinál, s majd később szemlélik meg a szőlőbirtokot, mert nagy esély van arra, hogy el is kezdik a hajtások lekötését. Akkor pedig nem kellene estig abbahagyni, hogy haladjanak is valamire még ma. A „birtok” megnevezés szándékos eltúlzása az ültetvénynek, hiszen annyira nem nagy terület, éppen azt szeretnék elérni, hogy még ma végezzenek is az egésszel, s ne kelljen holnap is jönni. Most legalább nem kellett találgatni, de még megkérdezni se, hogy ki az a „Dénesék”. Nem a kortárs Dénes, hanem a fiatal. Ez a „fiatal” megnevezés sem igazán fedi már a valóságot, hiszen túl van az ötvenen. A társa inkább számít ifjúnak, őt viszont az öreg nem ismeri. Olyasmi idős lehet, mint a reggel itt járt Ferkó. Harminc körüli.

  • Téged még nem ismerlek – tette is szóvá, mielőtt az ifjúnak ideje lett volna bemutatkozni. Aztán semmi nem derült ki abból se, amikor a nevét mondta, mert a vezetéknevet nem értette, a Gábor név pedig semmi támpontot nem adott.

  • Ő a fiam – segített Dénes helyretenni a dolgot.

  • Igen? És nem Dénes? Igaz is: Az öreged nem jött?

  • Biztosan jött volna, de nem is hívtam. Végzünk ketten a fiúval...remélem.

  • Egy kis időre azért csak üljetek le ide a teraszra! Melyikőtök vezet? A másikkal megihatnánk egy pohár bort.

  • A két vendég összenézett, s abban maradtak, hogy a fiatal vezet hazafelé.

  • Kár, hogy nem hoztátok az öreg szomszédomat. Főztünk volna valami vacsorát a bográcsban, amíg ti dolgoztok. Kár, hogy veled nem koccinthatunk fiú. Hogy is mondtad? Gábor? Így szólítanak?

  • Gabi.

  • Legalább nem kevernek össze apáddal, meg nagyapáddal.

  • Csak a húgommal – nevetett Gábor – mert ő is Gabi

 

Juliskának támadt egy ötlete, hogy ha a kertszomszédék szeretik a halat, megfőzi amit reggel kaptak. Azok nem tiltakoztak, így hozta is a bográcsot. Segítettek a tűzrakásban is, és csak ezután mentek a szőlőt szemrevételezni. Azt már ekkor se gondolták, hogy végeznek estig, de nem is nagyon bánták. Majd holnap jönnek megint. Nincs annyira messze ide a város, és legalább az öreg Dénest is elhozzák, ha már a Jani bácsi hiányolta.

A borozgatás után – mert volt az az egy pohár bor több is – nem is nagyon volt már kedvük a kötözéshez, de elhitették magukkal, hogy valójában most csak megnézni jöttek, nagyok-e már a hajtások. Néhány sor lekötésére mégis volt idejük, amíg Juliska nem kiáltott át, hogy kész a kaja. Nem is nagyon kérették magukat. Bezárták a szerszámos kalyibát, s már ültek is az asztalhoz. Evés közben ajánlatot kaptak a közös reggelizésre is, ha hozzák magukkal az öreg Dénest is.

  • Nem tudom mivel érdemeltük ki ezt a szíveslátást – jegyezte meg Gabi.

  • Tudod fiam – válaszolta meg Dénes – ők ilyen emberek. Mindenkivel így viselkednek, aki el nem játssza a bizalmukat. Jól mondom bátyám?

  • Egy ilyen családba benősülnék – vigyorgott Gabi – Nincs egy hozzám illő lányuk?

  • Lányunk éppen van – felelt Juliska – de legalább egy tízessel idősebb nálad, férjnél van, és külföldön él.

  • Külföldre ment férjhez? Vagy dolgozni ment ki ő is, mint mostanában szinte minden ismerősöm?

  • Dehogy – vette át a szót Jani bácsi – Korábban is ott élt. Sőt, ott is született.

  • Na, most ezt nem értem.

  • Megmagyarázom. Az anyja szlovák. Mármint a feleségem – mutatott Juliska felé, aki figyelmesen várta a magyarázatot, mert azon kezdett aggódni, hogy majd úgy túl lesz bonyolítva, hogy a fiú nem ért belőle meg semmit.

  • Ott házasodtunk össze – vágott inkább közbe, hogy rövidre zárja a dolgot – Ott éltünk ...négy évig. Jól számolom Papa? - kérdezett közbe, de nem várt választ – Aztán átköltöztünk Pestre mert a Papának itt maradt a tíz éves fia, és azóta itt élünk. A lányunk minden nyarat Léván töltött, s végül át is költözött, mert szlovák tanár akart lenni. Az is lett Pozsonyban.

  • Aha, értem – harapott nagyot Gabi a kenyérbe, s így ha akart volna se tudott volna többet mondani. Viszont nem is akart, hanem emésztette a hallottakat. Végül csak megfogalmazódott benne egy kérdés.

  • Mikor volt tíz éves a fia?

  • Amikor Szlovákiába költöztem – válaszolt Jani bácsi, majd figyelmesen várt, mit akar a fiú ebből kihozni.

  • Nem akart magával menni?

  • Nem. Próbáltam rávenni, de nem akart.

  • Az anyjával maradt inkább? Mert gondolom vele elváltak...vagy talán...?

  • Nem, nem halt meg az anyja, de mintha.

  • Hogy érti ezt?

  • Amikor elváltunk, összeköltözött valami fiatal kisztitkárral, aki nem akart egy tízéves...illetve semmilyen gyereket. Pityut a nagyszülei nevelték ezután.

  • Magával meg nem találkozott négy évig? Megbocsátotta?

 

A két öreg összenézett, de nem szóltak semmit. Jani bácsinak könny csillant a szemében. Mondani akarta, hogy minden évben hazajött egy hétre, de inkább nem mondta, mert félt, hogy elcsuklik közben a hangja. Ő is feltette sokszor magának ezt a kérdést. Magára hagyott négy évig egy kiskamaszt éppen azokban az években, amikor leginkább szüksége lett volna az apjára. Sokat gyötrődött emiatt akkor is, de ez nem mentség. Ettől még tény, hogy nem volt vele. Közben neki lett egy másik családja, akikkel boldog volt...csak ez az egy szálka mindvégig benne volt. Reméli, hogy Pityu azóta megbocsátott. Megkérdezni soha nem merte. Most jó a kapcsolatuk. Tulajdonképpen mindig is jó volt. Biztosan neheztelt rá, de felnőttként talán megértette, hogy az apja új életet kezdett. Magával vitte volna, de ő nem akart menni.

  • Gyakorlatilag árva volt a fia – állapította meg Gabi. Nem kérdezte, kijelentette.

  • A fóti gyerekvárosnak dolgozott Pityu néhány hétig. Akkor mesélte, hogy megismert ott egy fiút, akinek éltek a szülei, de az anyja, aki korábban is egyedül nevelte, annyira szegény volt, hogy nem tudta eltartani. Hét közben állami gondozott volt, de hétvégére mindig hazautazott.

     

    Senki nem reagált erre a közbevetésre.

     

  • Nagyon finom ez a hal – törte meg a kínos csendet Dénes – ilyet máskor is szívesen megennék.

  • Lehet róla szó öcsém – kapott a témaváltáson az öreg – csak hozzad a halat. A Feri barátomnál ugyan megrendelhetem, de nála nagyon bizonytalan a fogás. Igaz, azt ígérte, hogy nekem bármikor hoz. Ha másképp nem, kiveszi otthon a fagyasztóból.

  • Tehát maga felvidéki – fordult Gabi Juliska felé – Hallom is a beszédén, de azt hittem „sálgótárjóni”. Egyértelműen palócos a tájszólása.

  • Pontosabban szlovák. Pici gyerek korom óta beszélek magyarul, de nem ez az anyanyelvem.

  • Hol találkoztak?

  • Mondjuk úgy – szólt közbe Jani bá', hogy Léván voltam katona, ott ismerkedtünk meg. Azt a részét talán egy más alkalommal. Két évvel később amikor tönkrement a házasságom, elmentem érte, csak nem jött. Feleségül igen, de Magyarországra nem akart. Sok munkámba került, hogy mégis átköltözzön. Mint már említettük, a lányunk vissza is ment.

  • Akkor Bátyám maga is perfekt szlovák, ha négy évig ott élt.

  • Eladni nem tudnának, de a perfekttől elég messze vagyok még. A munkatársak mind tudtak magyarul, s velem úgy beszéltek többnyire.

  • Mit dolgozott?

  • Autószerelő volt – szólt közbe Dénes, hogy tájékozottságát csillogtassa a fia előtt.

  • Én inkább gépésznek mondanám magam. Legalábbis az voltam. Dolgoztam ugyan egy rövid ideig autószerelőnél, de nem szerettem ott lenni. A Juliska nagybátyja visszahívott a jéerdébe...vagyis a téeszbe. Ott jó volt a társaság.

  • Vissza?

  • Nem érdekes – legyintett Jani bácsi, majd töltött egy pohár bort.

     

    Ennyiben maradtak. Érdekesnek ugyan érdekes, de nem volt kedve elmesélni, hiszen akkor ott kellett volna elkezdeni az egészet, hogy 1968 augusztus 21-én a Magyar Néphadsereg bevonult Csehszlovákiába. Ez a fiatalember talán magáról az eseményről se hallott, hiszen az apja is még csak akkoriban született. Ha a családot nem érintette a bevonulás, aligha hallott róla. Nem volt most kedve történelemórához.