Jani bácsi meséi 10.

 

Kitavaszodott. Elmúlt a Húsvét, kizöldült a természet. Fűnyírók zaja töri meg a szombat reggel csendjét. Beszélik, hogy önkormányzati rendelet tiltja, de kinn a hegyen nem számít, itt nem zavarja sem a üdülő vendégeket, sem a lakókat, hisz kevesen laknak itt a zártkerti övezetben. Ők pedig nem háborognak, hiszen nekik is nyírni kell a füvet, s az is épp ilyen zajos. A tűzgyújtási tilalom se nagyon számít. Elviszi a tavaszi szél azt a kis füstöt. Kora reggel egyenletesen zöld a pázsit, de amikor kisüt a nap, kinyílik a pimpóka, amit reménytelen dolog eltüntetni, hisz ha este levágják, reggel már virít. Majd elmúlik a szezonja. Egyébként se csúnya

látvány. Aki elkésett a fák metszésével, most már hagyja a fenébe, hisz roskadozik a meggy, a körte a virágoktól. A diófát – amit egyébként nem szokás metszeni – egyenesen tilos már ilyenkor vágni, hisz hajlamos arra, hogy „elvérezzen”.

 

Jahn Joachim a teraszon ülve sütteti az arcát a reggeli napfénnyel, figyeli a madarakat. A pintyet, a zöldikét, meg a számára is ismeretlen egyéb verébalkatúakat, amint alig észrevehetően szorgoskodnak az ágak között. Nézi a kerítésen, a tetőgerincen sürgő-forgó gúnár galambokat, amint igyekeznek a tojókra kedvező benyomást tenni. Azok pedig folyton elmennek előlük. Néha csak odébb futnak, máskor a háta mögé röppennek, amikor nincs hová odébb menni, elrepülnek. A gúnár úgyszintén, de aztán nem követi, hanem tesz egy nagy kört ellenkező irányba, feltételezhetően bosszankodva közben. Hiába kérem! Nehéz a férfiak sorsa, még ha elvadult házigalamb is az a „férfi”.

 

A szürke BMW lépésben halad a murvás úton. Nem a felverődő kavicsok miatt óvatoskodik, hanem azért, mert bizonytalan a célpont. Itt kell lenni valahol a Jani bácsi házának, de nem járt még itt eddig Ferkó. Félő, hogy az alapos telefonos tájékoztatás ellenére elvéti a házszámot. Aztán mégis ismerős lesz a drótkapu, a mészkőből rakott garázsfal, tetején a lécezett korlát, a mélyen lehúzott cseréptető, amin alig bújik át a kemence kéménye, a támfal fölött a kerekes kút, mögötte a szőlősorok. Csakis ez lehet az, amit keresnek. Egészen biztos, hiszen a piros Lupo is ott áll a garázs előtt. Ferkó kiszáll, szándéka szerint becsenget, de nincs gomb amit megnyomjon. Marad tehát a hangos jó napot, meg a hahózás.

  • Csókolom Juliska néni! Csak idetaláltunk.

Juliska szélesre tárja a kaput, majd erősen figyeli a sötétített ablakot, mert ott még lennie kell valakinek, ha ez a fiatalember többes számba mondta az idetalálást.

Feri bá' is kikászálódik a kocsiból, miután maga is úgy találta, hogy jó helyen érdeklődnek.

  • Csókolom. Itthon van a Jani bácsi? - kérdezte teljesen feleslegesen, hiszen a telefonban ő maga adta az útmutatást. Mondta, hogy várja őket.

  • Itthon, persze. Kinn heverészik a teraszon, de már említette, hogy éhes. Készítem is mindjárt a tüzet.

  • Maga készíti? - csodálkozott – Nincs jól az öreg?

  • De. Amennyire lehet. Nem teljesen jött rendbe. Változó az állapota. Néha egész jól jár, máskor meg nehezen lép, lóg a bal válla, figyelni kell nagyon a beszédét is, mert rosszul artikulál. Azt mondta az orvos, hogy amit a stroke után fél év alatt javulni képes, az marad a végleges állapot. Mostanában telik le a fél év. Na, de hálásak lehetünk a sorsnak, hogy ennyire is helyrejött. Ebben a korban már ne várjon az ember csodát. Autót vezetni nem engedem, de a fűnyíró traktorra csak felül. Mondta, hogy azzal megy majd cseresznyét szedni, mert ő ugyan nem gyalogol fel a telek végébe.

 

A két Ferenc megkerülve a garázs előtti támfalat, felkapaszkodott a meredélyen, ahol az az emlékezetes kocsi elfordítás történt egykor. Míg feljutottak a teraszig, volt alkalom körülnézni. Nagyon rendben volt a környezet, éppen ezért tűnt fel, a szőlősor előtt hagyott nagy kupac venyige. Feri bá' nem is állta meg szó nélkül. Még köszönés előtt szóvá tette, hogy azt meg miért nem tüzelte el? Jó lett volna a kemencébe.

  • Nektek is jó reggelt! Azért komám, mert éppen belefészkelt a fekete rigó. Az ilyenekre is figyelni kell egy természetszerető embernek!

  • Nahát, te ilyen természetvédő vagy?

  • Ilyen. Szándékosan soha nem ártottam semminek. Ha lehet, még az egeret is kitessékelem a házból.

  • Nehogy azt mond, hogy még verébfészket se vertél le gyerekkorodban!

  • De azt mondom. Egyszer dobtam követ egy bagoly fióka felé, de nem gondoltam komolyan, hogy el is találom. Ez több, mint hatvan éve történt, és még most is emlékszem rá. Na, de gyertek, üljetek le! Van egy kis jóféle birsalmapálinkám. Nem nagyon kínálgatom, de nektek nagyon szívesen adom.

  • Na, most majdnem meghatódtam – nevette el magát Feri bá' – A gyerek vezet, én meg sok év óta egy gyűszűnyit sem iszom semmilyen szeszes italból. S ezt te is tudhatod, mert beszéltünk róla.

  • Tényleg! - villant be a felismerés – Hidd el, kiment a fejemből. Akkor öcsém csak egy leheletnyit – fordult Ferkó felé – Estig kimegy.

  • Ne erőltesd! - förmedt rá asszonya – Hozok inkább kávét, vagy teát. Ha ittak is otthon, az már régen volt.

  • Bizony régen, mert nem otthonról jövünk, hanem a tóról. Kinn voltunk az éjjel. Hoztunk is halat, mert az öreg szereti. Majd tegyék fel a fagyra, ha ma nem akarják megfőzni.

  • A többi zsákmányt nem kell hűteni? Vagy ennyi az összes?

  • Istvánnal haza küldtük, de ha nem lett volna több, ez akkor is ide lett szánva.

  • Gyertek ide az árnyékba, amíg elkészül a kávétok! - invitálta őket Jani bá'.

  • Nem olyan erős még ez a reggeli nap, hogy el kelljen bújni előle, meg inkább rágyújtanék. Nem füstölök az orrod alá, mert tudom, nem szereted.

  • Tényleg nem szeretem, de nem vagyok annyira érzékeny rá, nyugodtan ülj ide mellém - húzta ki az asztaltól az egyik széket fél kézzel, csak úgy ültében – Nehogy lefogjon a nap! - vigyorgott a saját poénján.

  • Nem idén barnultam – válaszolt Feri bá' – Egyébként ha hiszed ha nem, a cigány arca is fel tud égni a napon.

  • Tudom. Aztán meg majd kitagadnak maguk közül. Én se vagyok az a világos képű, egykor az egyik kollégám rám is fogta, hogy cigány vagyok, majd elbizonytalanodott, mert piros az orrom.

Feri bácsi mégsem ült le, mert előbb meg kellett tekintenie a kemencét, ami itt nem a szabadban állt mint egykor a paraszt portákon, még csak nem is különálló fészer alatt, hanem a teraszra épült, a ház ajtaja mellé közvetlen. Háta a ház falának támaszkodik, kéménye szokatlanul magas, hiszen túl kell érnie a tetőn.

  • Az ott micsoda a búbja tetején? - mutatott a gerincen végigfutó „sípra”.

  • Miféle búb? Ez nem búbos kemence. Nézzél bele, majd rájössz magadtól.

Szinte bedugta a fejét a nyíláson, mert a kinti világoshoz nagyon sötét volt a kemencebelső. Csak nehezen vette észre a végében lévő lyukat.

  • Ott megy ki a füst? Aztán az honnét tudja, hogy nem elől kell kijönnie amerre a kémény van? Főleg, hogy még ajtaja sincs. Miért nincs rajta ajtó?

  • Nektek nem volt gyerekkorodban otthon kemence? Látod ott a kémény tövében a súbert?

  • Ezt az ásót mondod?

  • Azt. Az be van tolva amíg rakom a tüzet, addig természetesen a kémény felé igyekszik a füst. Na, meg a láng is, csak előbb körbenyalja a kemence falát. A belső ajtó kissé mélyebbre van húzva, ami megbuktatja a lángot, mielőtt a kémény felé fordulna. Amikor felfűtöttem, berakom a kenyeret, beteszem a tévőt, vagyis lezárom a belső ajtót, kinyitom a súbert, és akkor csak a hátsó kéményen áramlik a hő, ami a gerincen végigfutva nem hagyja a tűztér tetejét se lehűlni. Ha felnézel a kéménybe, ott is láthatsz egy lyukat, azon jut bele az égéstermék a nagy kéménybe. Mielőtt még megkérdeznéd, azért felesleges a külső ajtó, mert a parazsat kihúzom az elől lévő aknába, ami ugye a kémény alatt van. Itt megint áramlik a meleg, nem tud lehűlni a belső ajtó. Érted?

  • Aha – válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel – Nekem is kellene otthon egy, de nem tudom a méreteket.

  • Csinálok én neked rajzot. Arról megrakhatod magadnak, csak tégla kell hozzá kb nyolcszáz, ha a lábazati részt nem abból rakod. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem gyakran fogod használni, ha benn laktok a városban. Ez akkor éri meg, ha ingyen van a tüzelő. Sokkal egyszerűbb a gázsütőt használni.

Megkapták a kávéjukat. Asztalhoz kellett ülni, mert kávét csakis ülve és közben rágyújtva...aki nem dohányzik ezt a részét kihagyhatja! Kicsit még elmélkedtek a kemence praktikumán, s végül arra jutottak, hogy talán értelmetlen dolog megrakni, de akkor is kell. Amíg ezen elmélkedtek, Juliska vágott szalonnát, készített nyársakat, kenyeret, zöldségeket. Egy kemping asztalra készítette a tűzrakóhely mellé, s indult a fás fészer felé. Ferkó felugrott, s felajánlotta, hogy majd ő megrakja a tüzet. Így Jani bácsi kénytelen volt Feri bá'-tól kérdezni, amit a fiútól akart.

  • Nem arról volt szó novemberben, hogy megy a fiú Németországba dolgozni?

  • El is ment, de már megint hazajött. Nem tetszett neki, pedig nem keresett rosszul. Azt mondta, jobb volt Angliában.

  • Vagyis oda megy vissza – állapította meg Jani bá'. Nem kérdezte, kijelentette.

  • Dehogy! Most Ausztria a cél, csak várni kell amíg a sógor...mármint a lányom párja szól, hogy lehet menni.

  • Mert a lányod meg ott van?

  • Sok év óta, de azt hiszem erről már beszéltünk.

  • Lehet. Nem marad már meg minden a fejemben. Olykor elfelejtek dolgokat. Na, most erről jutott eszembe, hogy egy ismerős bemutatott egyik rokonának egy kocsmában. Ez még olyan...olyan harminc éves koromban lehetett. Mondja a srác, hogy ismerjük egymást. Nekem nem volt ismerős. Rákérdeztem, hogy honnét? Mondja, hogy ott volt katona, ahol én is. Melyik zászlóaljban? Lépésről lépésre szűkítettem, aztán kiderült, hogy egy szobában laktunk két időszakon keresztül. Azt mondja aki bemutatott bennünket, hogy nem valami jó a memóriám. Én nem is dicsekedtem vele. Most meg már tényleg nem. Szóval szanaszét a család nálatok is.

  • Maradtak még otthon így is bőven

  • Ja! Erre emlékszem – nevette el magát – Még anyósod is ott kopog éjszakánként a papucsával. Meg van még?

  • Meg. Hogy a franc ki nem töri. Jaj de utálom a vénasszonyt.

  • Nem is nagyon titkolja ám – kiáltott oda Ferkó, mert ő is hallotta mi a téma – Aztán anyuval meg összevesznek miatta. Úgy kiabálnak, hogy zeng a környék.

  • Jól van na! Hagyjuk a témát! Ide jött valaki?

  • Itt állt meg egy autó – indult nyakát nyújtogatva Juliska a kapu felé – Ja, te vagy az? Nem megyek le, be tudsz jönni.

  • Ki az?

  • A fiad.

 

  • Nicsak! Ismerős vendégek – szólt Pityu még mielőtt köszönt volna.

  • Hozok neked is egy nyársat – indult az asszony a fészer felé – Sütsz velünk szalonnát ugye?

Nem várt a válaszra, hisz ő már eldöntötte, hogy Pityu velük reggelizik, hiszen ahogy ismeri, biztosra veszi, hogy éhen indult el otthonról. Már pedig éhesen nem szabad dolgozni, s ha teherautóval jött, nyilván munka ügyben jár erre. Nem ide jött, csak beugrott. Nem is kérdezte, hiszen ezt már tapasztalatból tudja.

  • Nem nagyon időznék, mert dolgom van még otthon is.

  • Szabad szombaton? - szólt Feri bá'

  • Vállalkozónak nincs szabad szombat. Akkor van szabadnap, ha a munka megengedi. Most pedig nem engedi meg. Ezt a pár órát is sajnálom elkocsikázni, de elfogyott az anyagom.

  • Mert most hová indultál?

  • Mexikó völgybe kőért.

  • Mi éppen arrafelé lakunk. Segíthetünk is, ha egyedül vagy.

  • Ugyan, dehogy segítetek. Nem sokból tart megrakni ezt a kis kocsit. Segítenek is ott a srácok, ha éppen ráérnek. Maradjatok, pihenjetek! Azért vagytok itt.

  • Nem terveztük itt tölteni a napot, csak halat hoztunk, s cserében kapunk reggelit. Aztán megyünk is hazafelé.

  • Úgy emlékszem – szólt közbe Jani bácsi – hogy nem szeretsz otthon lenni, mert sokan vannak, nem tudsz pihenni.

  • A pihenés megvolt a tónál. Nem is otthon akarok időzni, a gyereknél – intett Ferkó felé – kellene lerakni a járdalapot.

  • Szerintem jó lesz a tűz, üljetek át ide – hívta őket Juliska – Hozok még széket.

 

  • Nem jártatok még itt eddig ugye? - kérdezte Feri bácsitól Pityu, miközben kenyeret rakott maga elé a tányérra – Könnyen idetaláltatok?

  • Kértünk telefonos segítséget. De oda találunk mi bárhová. Van a gyereknek okos telefon, az tud mindent.

  • Néha nekem sem ártana, de én csak buta telefont hordok. Benzinkúton vettem kétezerért. Rádió sincs benne, ami nem nagy baj, de olykor örülnék, ha tudna fényképezni. Volt ettől jobb korábban, csak kidagadt belőle az aksi. Ez meg bírja a port, ezért nem akarom lecserélni.

  • Egyik ismerős sírköves okos telefont hord a farzsebében, és hozzáidomult a seggéhez. El van hajolva, de működik. Abban legalább térkép is van, ha kell.

 

- Én nemrég megszívtam Mezőkövesden. Pedig aligha találnék olyan várost, ahol többet jártam volna, mint éppen itt. A GPS talán segített volna, de nekem nincs, mivel szükségtelen...általában. A belvárosba szállítottunk. A kolléga ismerős, hiszen született kövesdi. Pontos címre mentünk...azt hittem. Alkotmány út 15...vagy mégse? Telefon az irodába Hédinek: „Nézd már meg a pontos címet! Ott van a legtetején. Megvan? Alkot...nem? Akácos köz? Hány szám? Na álljunk meg itt, ez már az Alkotmány, innét kell nyílnia. Biztosan valami kis beugró, ha köz a neve. Vagy mégsem? Menjünk vissza a főutcára! Telefon az ügyfélnek. Hol? Hármas iskola? Akkor oda innét nem is tudunk átmenni a patak miatt. Van híd, de ellenkező irányban egyirányú az az út. Tehát főutca, iskola kapu előtt jobbra! Itt balra! Jobb oldali köz...ez nem az. Menjünk eggyel vissza...Arany János...mégis vissza ahol az előbb voltunk, de a másik ágon! Ez sem az, de menjünk tovább!

Bal oldalon két ház között egy köz, a túloldalinak a hátán tábla. Ez az! Hány szám? Tizenöt. Jobbra három, balra hét. Tovább! Ott lesz az a nagy ház. Tizennégy, akkor a másik oldalon lesz. Ez már megint Arany János. Tolatva vissza az elejére, aztán mégis előre oda, ahol kinn ültek a teraszon szép sorban. Arra gondoltam, halott van a háznál, de talán csak azért, mert sokan voltak, és csendben üldögéltek. Ezen a környéken inkább a hangoskodás a jellemző. Kérdeztünk. Visszakérdeztek, mert ha nevet mondunk, inkább tudják, mint szám alapján. Mutatták, hogy menjünk tovább a csapig. Barna lemezkaput keressünk. Megtaláltuk, de mint kiderült, se a név, sem a szám, de még az utca sem egyezett. Viszont megmutatta az úr, hol kell befordulni balra. Két villanyoszlop között, mintha egy kapun mennék be. Nem is sikerült visszatolatás nélkül. Megint a házszámokat néztük, de nem segített. Két asszony beszélgetett az egyik kapuban. Egyikük meg is mutatta melyik a ház, de a túloldali közben van a csengő. Szédületes egy köz. Körbekerültük a házat, s így már visszajutottunk oda, ahol először láttam meg az utcatáblát. Becsengettünk, majd visszatolattam az előző oldali kapuhoz. Házszám 11. Na, legalább ez se stimmelt.

  • Pityu! - kiáltott rá Juliska – Ég a szalonnád

 

Gyorsan elfújta, majd a megégett részt hozzádörzsölte a kenyérhez. A mostohája nem állta meg szó nélkül, de nem tudhatja, hogy ő miként szereti. A nyárson kisült szalonnazsír feketén az igazi. Ezt a nézetet nem osztja mindenki, de akinek nem tetszik, ne így csinálja! Akad aki felforrósított vassal préseli ki a zsírt, de ezzel az egésznek a hangulatát csapja agyon. A nyársalás nem egyszerűen étkezés, ez egy ceremónia, egy szertartás. Vannak benne kialakult szokások, és vannak be nem tartott elvárások. Szinte minden alkalommal elhangzik a végén, amikor már csak parázslik a tűz, hogy „most kellene elkezdeni” Ekkorra persze mindenkinek megsült a szalonnája, vagy elegendő kenyeret csurgatott meg. Van aki kivárja amíg elkészülnek a zsíros kenyerek, mások pedig sütés közben folyamatosan meg is eszik. Jani bácsi is utóbbi módszert alkalmazta, amíg harapni tudta a kenyeret. Ma már kénytelen letenni a nyársat, hiszen mindkét keze kell a kenyér eltépéséhez. Szokta is mondani, hogy ő éppen fordítva van mint a krokodil, ami harapni tud, de rágni nem.

A beszédtéma is adva van, hisz mindenkinek van valamilyen emléke régebbi nyársalásokról. Ez az ember így járt, a másik meg amúgy hasonló helyzetekben. Egyik nagybácsi ragaszkodott a csipkefa nyárshoz, s mire talált magának, a többiek végeztek is. A summások sújtóversenyt tartottak, ami úgy történt, hogy a megsült szalonnával megsuhintották a nyársat, s akinek messzebb repült a szalonnája, az elnyerte a másikét. Piszkos lett a földtől? Nem számít. Lekaparták antibakteriális bicskával ;) A lengyelek is elirigyelték a szalonnasütést, de ők máglyát raktak, és így kénytelenek voltak hosszú botokat használni a forróság miatt. Így persze a zsír kárba veszett, hiszen nem volt lehetőség kenyérre csurgatni. Nem figyelték meg elég alaposan, miként teszik a magyarok. Figyelmetlenek voltak, mint Király sógor, aki gallyat vitt haza az erdőről a hátán. A patakhoz érve felült a kőhíd karjára pihenni, mivel látta az asszonyoktól, hogy ők is ott szoktak megállni, hogy szusszanjanak kissé. Aztán elcsodálkozott, hogy miért nevetnek rajta. Hát csak azért, mert az asszonyok nem szoktak felülni, csak a terhet teszik fel, hogy ne kelljen tartaniuk.

 

A reggeli végeztével illett volna egy pohár borral megkínálni a vendégeket, de Feri bácsi nem iszik, a többinek pedig nem szabad. Így a házigazda is beérte egy forró teával. Mivel Pityunak dolga volt, hamar megszakította a társalgást. A Ferencek ettől kényelmetlenül érezték magukat, hiszen – noha nem együtt jöttek – úgy gondolták, nekik is illő lenne menniük. Jani bá' igyekezett tartóztatni őket.

  • Neked öcsém – mondta Ferkónak – még tartozom egy mesével tavalyról.

  • Ez igaz. Azt még meghallgatnám, de csak úgy – nézett az asszonyra – ha Juliska néni is jelen van, mert hátha közbeszól, ha rosszul emlékezne.

  • Csakis az igazat papa! - mondta Pityu nevetve, miközben elindult a kapu felé.

 

Feri bácsi volt most gondban. Leüljön ő is mesét hallgatni, vagy menjen inkább követ rakodni, amiért cserébe Pityu hazafuvarozza? Tanácstalanul nézett körbe. Ekkor figyelt fel a fészerben lévő traktorra.

  • Nocsak! Az meg micsoda?

  • Mi micsoda?

  • Az a cseresznyéző traktorod?

  • Mi van?

  • Juliska néni mondta, hogy a fűnyíró traktorral mész a cseresznyefához

  • Kinek mondta hogy néni? - háborodott fel a megnevezett – Közel egyidősek vagyunk. A fiának elnézem, de magának simán Juliska...de akár tegeződhetünk is, ha már az öreggel cimborák...cimborák vagytok.

Ferkó is felfigyelt a traktorra. Ment, hogy közelről megtekintse.

  • Kipróbálod? - kérdezte Jani bá'

  • Nem mertem mondani, de örülnék a lehetőségnek. A füvet is vágjam?

  • Most volt levágva – szólt közbe Juliska

  • Igaz, de a szomszédnak is megígértem, hogy levágom.

  • Megígérted, megígérted. Nehogy má' dolgoztasd a vendéget!

  • Akkor csak megyek egy kört – adta alább Ferkó.

 

Nagyon élvezte a traktorozást. Újból felajánlotta a fűnyírást, de az apja a csuklójára mutogatva jelezte, hogy ne maradjanak sokáig. Vette a jelzést, de úgy gondolta, nincs most kedve odahaza járdalapokat rakni. Ha eddig jó volt nélküle, ráér még néhány napig. Vagy akár holnap is lehet csinálni attól, hogy vasárnap lesz. Nem járnak templomba, nincs semmi egyéb tennivalójuk. A fater ugyan hétfőn dolgozik, de attól még bevállalja a vasárnapi munkát. Vagy ha mégsem, az se nagy tragédia. Tetszett neki a környezet. A városban is kertes házban lakik, de nagyon pici az a kert, a szomszédok kiabálása is behallatszik a házba. Ha azok mulatnak, az ablakot be kell csukni a legnagyobb melegben is, hiszen a TV-t nem hallják, de még egymás szavát se nagyon. Szólni a zajért értelmetlen, rendőrt pedig mégse hívhat rájuk, mert abból harag lenne. Itt meg csend van és nyugalom. Jó lenne egy ilyen telek! Szívesen elfogadta, hogy leüljenek a teraszon. Juliska hozott nekik üdítőt, meg egy kis rágcsát mellé. Feri bá' inkább ment volna, de ekkorra Pityu már messze járt, kénytelen megvárni amíg a fia is hazaindul.

  • Na, hol tartott az a mese?

  • Bizony már nem emlékszem, mit mondtam el, és mit nem.

  • Mi volt az a mese, aminek a valódiságát nekem kellene igazolnom? - kérdezte Juliska az ajtóban állva. Nem döntötte még el, hogy leüljön-e közéjük.

  • Az, ahogy maguk megismerkedtek.

  • Ezt meséled papa fél éve?

  • Mi az, hogy fél éve? Még csak...december, január...még csak öt hónapja.

  • Elmondom én két mondatban. A húgom haza hozott két katonát, de igyekezett tőlük távol tartani. Én meg nem hagytam magam csak azért se.

  • A lényeg benne van – nevetett Ferkó - de azért Jani bá' kicsit ki is színezi.

  • Ahhoz nagyon ért – lépett az öreg mellé, és egy puszit nyomott a magas homlokára – Meghallgatom én is, hátha nem jól emlékszem – ült le közéjük.

  • Azt már elmondtam, hogy kerültem hozzájuk?

  • A Skodát kellett meggyűrűzni...azt hiszem.

  • Ja, tudom! Első alkalommal csak megállapítottam, hogy odahaza nem fogom tudni megcsinálni. Vasárnapra ebédre voltunk hivatalosak. Vagyis először csak én, de kértem, hogy vihessem a barátomat. Kicsit izgultam azon, hogy miről fogunk beszélgetni. Ezért is kellett egy másik katona, hogy ebben támogasson. Nyilván érdeklődnek majd az ő otthoni dolgairól, így bővül a témák sora. Valójában a kocsi miatt vittek engem haza, de erről nem lehet órákon át diskurálni.

  • A vezetője volt ez a másik katona ugye? És a fiatalabb lány szúrta ki magának a presszóban, amikor először találkoztak.

  • Aha. Látom emlékszel, pedig tényleg régen kezdtem már el a történetet.

  • Aztán volt miről beszélniük?

  • Volt. Meg is lepett, hogy az a téma kimaradt, hogy valójában miért vagyunk ott. Pedig féltem tőle, hogy kicsit kínos lesz a dolognak ez a része. Az egész helyzetre csupán az egyenruhánk utalt, de valójában úgy viszonyultak hozzánk, mint...mint mondjuk, ha vendégmunkások lennénk, akik ott dolgozunk a kolhozban?

  • Miért pont a kolhozban?

  • Azért – szólt közbe az asszony – mert végül ez így is lett. Ott dolgoztak a kolhozban, ahol én bérelszámoló voltam. Sok katona segédkezett az őszi betakarításnál. Érdekes látvány volt, hogy magyar katonai teherautók fuvaroztak nálunk. Johan nem járt ki a határba, hanem a műhelyben szerelt, és néha betévedt az irodába. Nem tudom mi dolga volt ott, de először úgy tett, mintha véletlenül találkoztunk volna.

  • Hogy mondtad mama? Johan? Van már vagy száz éve, hogy így szólítottál.

  • Úgy mondtam volna? Biztosan beleéltem magam az akkori időkbe.

  • Itt valami még kimaradt – értetlenkedett Ferkó – A vasárnapi ebéd hogyan vezetett a kolhozba? Vagy nincs közük egymáshoz?

  • De van. Juliska járt közbe a műhelyfőnöknél, hogy az apja kocsija beállhasson hozzájuk. Amit majd egy magyar katona megjavíthasson. Mármint én.

  • Még azt megkérdezném – tudom, csak mellékszál – hogy a fiatalok végül összejöttek? Mármint a Vezér, meg...meg a lány nevét elfelejtettem.

  • Éva. Végül nem, de amíg ott voltunk, legalább jól érezték magukat.

  • Na, de még most sem értek valamit. Ha Éva Vezérre bukott, miért akarta a nővérét magától is távol tartani? Meg valójában miben nyilvánult ez meg?

  • Segíts mama! Ezt nem tudom megmagyarázni.

  • Megmagyarázni én se, de így volt. Talán csak irigységből, undokságból, hiszen mégis csak ő szerezte – tett macskakörmöt két kézzel a levegőbe – mindkét katonát. Nem kizárt, hogy ezt inkább apában akarta tudatosítani. Eleinte kicsit meg is mosolyogtam, hogy folyton kitalált valamit, ha be akartam kapcsolódni a beszélgetésbe. Első egy-két alkalommal nem is érdekelt.

  • Nem tetszett a Jani bá'?

  • Tudtam, hogy házas ember. Így nem is vettem számításba, hogy mi lenne, ha tetszene. Tetszett. Persze, hogy tetszett. Szép szál izmos fiatalember volt, jó sok fekete hajjal, nem úgy mint most – kócolta össze az öregnek a néhány szál haját – Az egyenruha is dobott egy kicsit az összképen.

  • Kimenő ruhában voltál? - kérdezett közbe Feri bá', aki mint mindig, ha nem tud magával mit kezdeni, cigarettákat töltögetett.

  • Dehogy. Gyakorlóban.

  • Mi volt abban a szép?

  • Nem tudom – válaszolt a kérdésre Juliska – Szépen feszült a fenekén a nadrág.

  • Azt figyelted? - csodálkozott el Jani bácsi

  • Két farzseb volt rajta, egyik zsebtakarónak felgyűrődve a sarka – nevetett az asszony – Varrott mintás, dupla csatos derékszíj volt rajtad, nem olyan sima mint a másik katonán, meg válladon átdobott szíj, de azt ma sem értem, mire való volt.

  • Az antantszíj? Az arra való, hogy az oldalfegyver ne húzza le a derékszíjamat.

  • Nem is volt nálad fegyver.

  • Akkor dísz. Így rendben van? Az jelezte, hogy nem közkatona, hanem altiszt.

  • Ha jól értem – próbálta Ferkó összegezni a hallottakat – többször voltak ebédelni, aztán meg a kolhozban találkozgattak. Ott már nem zavarta a közeledésüket az Éva. Akkor már nem volt Jani bá' házas ember?

  • Ne kombinálj fiú, ne kombinálj! - szólt rá Juliska – Nehogy azt gondold, hogy rögtön egymás karjába omoltunk, amikor magunk maradtunk. Nagyon is tudtam, hogy nem lehet köztünk semmi. Meg azért azt is láttam ám, hogy odahaza milyen sóvár szemekkel bámulta az anyut.

  • Nem is! - próbált tiltakozni az öreg

  • De igen. Nem voltam vak ne hidd! Attól, hogy nem tettem ezt szóvá még láttam amit láttam. Ismerem én a férfiúi természetet, s el is fogadom, hogy a természet így kitolt veletek, hogy minden asszonynak a csöcseit lesitek akaratlanul.

  • Meg a seggét inkább.

  • Tisztelem is azt, aki visszafogja magát, és nem ugrik minden lehetősségre.

  • Nem nyomult az öreg? - vigyorgott Ferkó

  • Azt nem tudom miket gondolt, de barátinak éreztem a közeledését. Kedveltem, de azzal a tudattal terhelten, hogy nem lehet köztünk semmi.

  • De aztán mégis lett.

  • Évekkel később. Akkor is nehezen álltam ám kötélnek. Igaz, papa? Na, megyek, felrakom az ebédet. Aztán úgy emlékszel ahogy akarsz.

 

Feri bácsi láthatóan türelmetlen volt. Ő is otthagyta az asztalt, kiment az udvarra nézelődni. Egymás után gyújtotta a cigarettáit. Már bánta, hogy nem ment inkább haza teherautóval. Aztán mégis talált magának nézni valót. A szőlősor végében hagyott venyige alatt mozgást észlelt. A rigófiókák nem fértek egymástól a fészekben. Taposták egymást, mint már napok óta teszik, de most egyikük megunta és kitotyogott egyik vesszőre, ahonnét leugrott a földre. Onnét, mint akit kergetnek, szárnyával verdesve futott hegynek fel, s eltűnt a fű között. Néhány perccel később ugyanezt tette a második, majd a harmadik madár is. Úgy futott, hogy alig érte lába a földet. Repülésnek azért nagy jóindulattal se volt ez mondható. Ahhoz kell még egy kis idő. A biztos navigáláshoz még több, hiszen farktolluk még nem nőtt ki.

  • Te öreg! - kiáltott a terasz felé – kirepültek a rigóid. Van macska a környéken? Mert akkor ezeknek nem sok esélyük van a túlélésre. Ezért fészkelt ide a tojó, mert csak szaladnak a kicsik?

  • Nem tudom miért ide fészkelt. Láttam már én fáról is kirepülni rigókat.

  • Nem is tudnak repülni

  • Leugranak. Annyit tompít a szárnyverdesésük, hogy az a néhány gramm nem csattan nagyot a földön. Később majd megtanulnak. Addig meg bujdosnak. Lényeg, hogy az anyjuk megtalálja őket, mert még sokáig hordja a kaját.

  • Menjünk fater? - vette észre magát Ferkó.

 

Jani bácsi magára maradt. Most már tényleg úgy emlékezett, ahogy akart. Gondolatban ott szerelte a gépműhelyben a későbbi apósának a Skodáját, a kolhozos szerelőkre pedig folyton rá kellett szólni, hogy magyarul beszéljenek hozzá. Néha értetlenül álltak a kérése fölött, hiszen szándékuk szerint egymás közt is magyarul beszéltek éppen azért, hogy ő is értse. Így volt, nem így volt, mindenesetre ezt mondták. Aztán, hogy elkészült a mű, ottmaradt a kolhoz autóit javítani. Napközben így legalább lekötötte magát, csak esténként fogta el a honvágy, meg az aggodalom, mert nem igazán tudta, hányadán áll a feleségével. Azzal az érzéssel nem tudott mit kezdeni, hogy miért várja annyira a vasárnapi ebédet Léván.