Jani bácsi meséi 9.

 

Az autóból kimászva elsőre a nagy csend tűnt fel. A tűz már rég nem égett, csak picit füstölgött a maradéka. Zoltán olykor egy bottal megpiszkálta, amint egy tuskón ülve bólogató testtartással meditált. Asszonya a BMW hátsó ülésén hortyogott. Ferkó nem örült ennek, de a szabadban mégse fekhet le, arról pedig szó nem lehetett, hogy az apja beengedje a sátrába. Pedig üres volt a sátor, mert az öreg most is a botokat őrizte. Jani bácsi leült a már szinte kisajátított horgász fotelbe Zoltán közelében, aki észlelte ugyan az érkezőt, de nem szólt. Csupán ráemelte egy pillanatra bágyadt tekintetét. Bizonyára meg volt már a mai fejadag, mert ugyancsak eltompult az elméje. Mari is érzékelte a mozgást, de szerencsére csak fészkelődött kissé, nem kelt fel. Az ebéd romjait eltakarította mielőtt lepihent. Olyan amilyen, de mégis csak asszonyból van. Ha megérkezik a sógora, mehetnek is, nem sokat kell pakolászni.

Ferkó kézbe adta a kávét, s letelepedett maga is.

  • Már szólni kellene az unokáknak, hogy induljanak értem – motyogta Jani bá'.

  • Tudja mit báttya? Hagyja őket! Egerből jönnek el csak azért, hogy ide a hegyre elvigyék a lakóautót? Majd ha megjön István, elszaladunk magával.

  • Ti meg sötétre maradtok. Négyig dolgozik?

  • Aha. Vissza is érünk, mielőtt besötétedne. A csónakot akár már most kihúzhatjuk, felrakjuk a futóra még világosban. Hagyja a gyerekeket!

  • Nem is tudom...Bár magam is elvezethetem. Csak a bal lábam rendetlenkedik. Ha nem bírna a kuplunggal, lefékezem, legfeljebb lefullad a motor.

  • Ne kockáztasson! Megoldjuk. Úgyis szeretném vezetni – mondta mosolyogva.

  • Jól van. Csabi meg majd holnap eljön érte. Lehet, hogy én is elmegyek vele Kövesdig...de ezt még ráérek megálmodni – nyugtázta magában, majd elmélázva szürcsölte a kávéját.

 

Feri bácsi baktatott fel a rézsűn, megitta a maradék kávét, majd javasolta, hogy hozzák fel a csónakot. Zoltán ajánlotta, hogy segít, de elutasították. Inkább felkínlódták ketten. Felrakták a futóra. Nagyon készülődős volt már ez a délután. A halak továbbra is csak a kicsiket küldték a csalira, amiket vissza kellett dobni. Nem sok értelme volt már maradni, talán csak Istvánra vártak, aki ekkor még a kavicsot túrta a rakodógépével a munkahelyén. Valójában haza tudtak volna menni négyen is, Zoltánékat kirakják az Újgyőrin, onnét hazaviszi őket a 16-os busz. Ezt Jani bácsi is kitalálta magától, s kezdte magát kényelmetlenül érezni, hiszen csak ő az akadálya az azonnali indulásnak. Persze ezt az érzést magában tartotta, hisz úgyis azt mondták volna, hogy „á dehogy”

Ferkó ismét letelepedett az öreg mellé. Előbb felélesztette a tüzet, mert mégis hangulatosabb, ha meleget nem is sokat ad. A nap ugyan már elindult lefelé az égről, de még eléggé melegített. Főleg, ha volt az emberen jó meleg kabát.

 

  • Elmeséli még a Juliskát? Mindjárt este lesz, s a mesének nem érünk a végére.

  • Hol maradt abba?

  • Ezt a vonalat még el se kezdte. Hazaengedték szabadságra, de senki nem volt otthon.....

  • Ja, igen. Nagyon rendes volt a taxis. Nem hagyta, hogy kifizessem a fuvart csak azért, mert az ő öccse is a megszállók közt volt épp úgy mint én, csak másik helyőrségben. Amíg átértünk Erzsébetre, elmesélte a családját is.

  • Milyen taxis? Valamit kihagyott azt hiszem.

  • Dehogy. A tanácsház térről vitt ez az apósékhoz, ahol beszóltak azok a nyálas kölykök, a haverom meg majdnem nekik ment. Úgy fogtam le. Mondtam.

  • Nem, nem mondta – nevetett Ferkó

  • Nem-e? - tűnődött el – Igaz, ebéd után ezen járt az eszem. Nem neked beszéltem? Na, akkor csak röviden összefoglalom. Nem volt otthon senki.

  • Ezt már tudom.

  • A szomszéd jött ki a dörömbölésre. Mondta, hogy az asszonyom Aligára utazott éppen aznap reggel. Azt mondtam, hogy a pártközpontban dolgozott?

  • Maga meg a belügynél.

  • Akkor még nem. Vagy várjál csak...hatvannyolc tavaszától....na mindegy. A lényeg, hogy a főelvtársak lázasan tanácskoztak a fokozódó nemzetközi helyzetről, a stábot meg persze vitték magukkal. Nem úgy volt ez az asszony, mint egy gyári munkás, hogy reggel hattól kettőig...vagy ha három műszak, akkor is fix munkaidőben. Soha nem tudtam mikor ér haza. Ekkor már a második osztályos gyereknek kulcsa volt a lakáshoz, hogy haza tudjon menni akkor is, ha nincs otthon senki. Volt olyan. Mint ahogy most is. Kértem a szomszédtól egy tantuszt...tudod mi a tantusz?

  • Telefonérme – szólt közbe Zoltán. Mint kiderült, ő is figyeli a mesélést.

  • Az. Pedig te is fiatal vagy már ahhoz, hogy ismerd. De katona még voltál?

  • Ez-e? - nevetett Ferkó – Nem volt alkalmas.

  • Nem azért te nagyon hülye. Már meg volt két gyerek, amikor besoroztak volna. Meg egyébként is a végét járta már akkor a kötelező katonaság.

  • Na szóval! Telefonáltam az apósnak, hogy náluk van-e a gyerek? El is jött volna értem kocsival, de az anyós nem engedte, mert már ivott. Nekem meg eszembe jutott egy cimborám, akiről úgy tudtam, megjött az új Trabantja. Kiderült, hogy rosszul tudtam, de már nem engedtek el vacsora nélkül. Aztán meg elkísért Béla a taxiállomásra. Istenuccse azt hittem, hogy elmeséltem ezt.

  • Most már igen. Na, aztán ott volt a gyerkőc a papájánál – próbálta Ferkó gyorsítani a mesélés tempóját.

  • Ott – válaszolt kurtán, majd tartott egy kis szünetet. Nem a hatás miatt, hanem könny szökött a szemébe a visszaemlékezéstől. Attól tartott, ha tovább beszél, elsírja magát – Korábban minden nap találkoztunk, most meg...két hónap... Alig akarta elengedni a nyakamat....A mamája szólt rá, hogy megfojtod apádat te Pityu. Engedd el, itt lesz még holnap is. Leültem a kanapéra, a gyerek meg odaült szorosan mellém, vállamra hajtotta a fejét, a karomat meg szorította...mintha attól félne, a következő pillanatban felkelek, és ...otthagyom – vékonyodott el Jani bácsinak a hangja, majd ismét szünetet tartott.

  • El tudom képzelni – szólt Ferkó – Az enyém csak három éves, de folyton rajtam lóg, ha otthon vagyok.

  • Az anyós megvacsoráztatott. Hiába mondtam, hogy most ettem Csepelen, asztalhoz kellett ülnöm. Nem is tudom mi volt. Valami főtt kaja...

  • Jóban voltak az anyóssal?

  • Ezt meg hogy érted? Közel az ötvenhez, de határozottan szép asszony volt. Eljátszottam a gondolattal, hogy amikor bele van hajolva a fürdőkádba....majd azt mondtam volna, összetévesztettem a lányával. Hehe. Barátságosan viszonyult hozzám egyébként. Sokszor mellém állt, ha vita alakult ki köztünk Margóval. Szívesen is mondtam neki, hogy anyuka.

  • Akkor nem olyan volt mint az én anyósom a kopogós papucsával – szólt közbe Feri bá', aki észrevétlenül állt föléjük.

  • Mi nem laktunk együtt egy percig se.

 

  • Mi van fater, pakoljunk? - fordult felé Ferkó

  • Maradjál csak! Lebontom a sátort, a botok maradhatnak amíg István megérkezik. Megyek is, nem zavarok.

  • A feleségével végül mikor találkoztak? Vagy mennyi volt az eltávozás? - fordult vissza a mesélőhöz.

  • Hááát...várjál csak...kedden? Igen, kedden. Nekem hétfőn vissza kellett volna mennem, de Margóban volt annyi becsület, hogy intézkedett. Szólt a főnökének, hogy el fogjuk kerülni egymást. Felhívták az ezredparancsnokomat, aki személyesen telefonált az apóshoz, hogy maradhatok péntekig. A központi bizottság olyan volt, mint az isten. Ott döntöttek mindenről. Akár még Czinegét is leküldték volna hozzám Csepelre, ha arról van szó.

  • Kicsodát?

  • A honvédelmi minisztert – szólt közbe ismét Zoltán.

A néhány év korkülönbség sokat jelentett a két fiatal között. Persze az volt inkább mérvadó, hogy a Zoltán apja mesélt a régi dolgokról, Feri bá' pedig mint gyakorló alkoholista nem igazán foglalkozott azzal, hogy mit tanítson meg a gyerekekkel.

 

  • Akkor éjjel ott aludtam Erzsébeten. Elég kényelmetlenül, mert a gyerek úgy bújt hozzám, mint egy kiskutya. Egyébként meg kissé szédültem is, mert természetesen az apóssal még innom kellett hazaérkezésem örömére. Reggel aztán – nevette el magát – mégis egyedül ébredtem, mert Pityu szerint rettenetesen horkoltam, meg büdös is voltam. Bizonyára így lehetett, én nem tudom, hiszen aludtam.

  • Akkor meséljen az asszonyról!

  • Na, vele valahogy nem ölelkeztünk olyan kitartóan, mint a sráccal.

  • Nem voltak jóban?

  • Azt nem mondhatom, hogy nem voltunk jóban....de valahogy nem úgy éreztünk egymás iránt, mint...mint mondjuk az előbb említett Béla meg az ő – egyébként számomra is kedves – felesége. Vagy mondhatnék még számos példát a csepeli cimborák közül. Sugárzott róluk az egymás iránti rajongás. A mi kapcsolatunk Margóval nagyon hirtelen jött össze. Már első alkalommal ágyba kerültünk. Fergeteges volt. Megbeszéltük a következő, meg a következő találkozást. Nagyon tetszett a rendszeresség, de valahogy az érzelmi kötődés nem alakult ki. Soha nem mertünk rákérdezni, hogy szeretsz-e. Amikor besikerült a gyerek, nem is nagyon gondolkodtunk rajta, mi legyen. Anyám ugyan aggódott, hogy ez a nő egyetemet végzett, én meg csak egy olajos kezű melós vagyok, de nem hittem, hogy ez számít. Elvitt magával néha az ő köreibe. Na, ott már éreztem, hogy én csak egy kellék vagyok, Margónak a tartozéka. Jól érezte magát a sok jóvágású ifjú kommunista között, de lévén férjes asszony, visszafogta magát. Ez a kényszerűség látszott is rajta. Én meg inkább a soroksári Dunán éreztem jól magam. Jártunk evezni, meg sokat voltunk lenn a parton piknikezni családostól. Néha eljött velem, de éreztette, hogy nem szívesen. A haverok asszonyaival szemben is tartózkodó volt. Próbált beilleszkedni - nem mondom, hogy nem - de nem igazán sikerült neki. Jobb volt a hangulat, ha nem jött.

  • Nem is volt ezek szerint szerelmes belé?

  • Tudja a fene. Mondhatnám, hogy első látásra...de az szerelem, ha iszonyatosan vágyom arra, hogy megdöntsem? Szép nő volt, irigykedtek a haverok, ez dagasztotta a keblemet. Aztán ahogy kezdtem megismerni, sok olyan volt ami nem tetszett, de nem törődtem vele, eltekintettem minden hibájától. Ez már szerelem? Akit szeret az ember, azt nem akarja megváltoztatni, elfogadja olyannak, amilyen. Én elfogadtam. Akkor én szerelmes voltam? Nagyon kényelmes volt számomra, hogy nem kellett buliról bulira járnom, hogy felszedjek valakit, akivel vagy összejön valami, vagy inkább nem. Tetszett a rendszeres nemi élet. Aztán összeházasodtunk, s a közös háztartás bonyolította az együttélést, de belejöttünk hamar. Olyat nem éreztem iránta, mint romantikus filmeken látni. Nem ábrándoztam, nem jártam a fellegekben, tudtam figyelni a munkámra. Működött az együttélés, de olyan...olyan rutinszerű volt minden. A gyerek születése persze nagy boldogság volt, de mivel az első évben neki minden idejét lekötötte, ingerülten viselkedett sokszor. Megváltozott az addigi élete, s ez nem tetszett neki.

  • Hány éves volt maga akkor?

  • Nagyon fiatal voltam. Húszévesen lettem apuka.

  • Hát az asszony?

  • Ő kettővel több.

  • Hamar beadta a derekát. Nem lépett félre?

  • Én? Soha. Megfordult a fejemben, lett volna rá alkalom, de nem. Nem tartottam volna tisztességesnek. Nem is volt rá nagyon igényem, mert a kémia működött köztünk elég gyakran. Ebből a szempontból elégedett lehettem, csak szerettem volna, ha közben barátok is vagyunk...vagy mit tudom én, minek kellett volna lennünk.

  • És ő?

  • Amikor Aligáról hazajött, én meg Léváról, mintha idegenek lettünk volna egymásnak. Nem tudnám megmagyarázni, de így éreztem. Akkor megfordult a fejemben ez a dolog. Nem tudhattam, rákérdezni butaság lett volna, hiszen egyértelmű, hogy letagadja.

  • Ekkor már nyolc éves házasok voltak. Úgy mondják, hét év megválasztja. Nem voltak viharok közben?

  • Úgy érted, hogy veszekedtünk-e? Természetesen. Voltak hetekig mosolyszünetek, de aztán meg kellett oldani közös ügyeinket. Nem lehet úgy együtt élni, hogy nem szólunk egymáshoz. Beszéltük ezeket a haverokkal, náluk is így működött, tehát így kell legyen természetes.

  • De amikor két hónap után összetalálkoztak, volt hancur. Nem?

  • Egymásnak estünk ahogy magunkra csuktuk a hálószoba ajtaját...mint a gép. Hamar túl voltunk rajta. Aztán egy jót beszélgettünk. Megkérdeztem mi volt Aligán. Valójában ekkor tudtam meg nagyon sok dolgot Csehszlovákiáról. Visszaigazolta azokat az információkat, amiket a lévai rádióamatőrökön keresztül szereztünk. Mert mi teljes nyugalomban táboroztunk a réten, miközben Prágában mindennaposak voltak a tüntetések, dobálták a Molotov-koktélt a ruszki tankokra.

  • Akkor ott voltak halottak is.

  • Polgári áldozatok voltak. Többnyire balesetek, bár száz körül beszélték.

  • S az oroszok?

  • Nekik vagy nem volt veszteségük, vagy nem hozták nyilvánosságra.

  • Maguknak viszont úri helyük volt abban a háborúban, ha még csajoztak is. Ki volt az a Juliska? Mindjárt lemegy a nap, de még ezt addig mondja el.

  • Szerintem a felesége – szólt közbe megint Zoltán.

  • Az – felelt Jani bá' – Akkor mindent tudtok, nincs mit mesélni róla.

  • Dehogyis tudunk. Már volt egy felesége, nem hozhatott még egyet mellé! Jó, hogy háremet nem tart mint a muszlimok.

  • Két év telt még el ezután, mire az asszonycsere lezajlott. Nem én kezdeményeztem a válást, azt talán mondanom se kell. Nem váltunk haraggal, bár azt azóta se tudom miért raktak ki a belügytől. Felvételkor kellett erkölcsi bizonyítvány, de a válás nem számít büntetésnek. Attól még továbbra is büntetlen előéletű voltam. Nem én voltam az egyetlen elvált ember a csapatban. Ezután mentem ki Lévára a Juliskáért.

  • Na, de akkor ezek szerint már ismerte. Azt mesélje el! Az hatvannyolcban volt?

  • Akkor. Említettem, hogy Vezérrel átültünk egy presszóban három lányhoz.

  • Aha. A tót lányokhoz.

  • Valójában kettő magyar volt közülük, de Vezér pont a harmadikat szemelte ki...vagy inkább Éva őt. Asztal mellett ülve nem igazán lehet kiválasztani a legszebbet, hiszen nem mondhatja az ember, hogy álljatok fel, forogjatok, járjatok egy kicsit...mert az se mindegy, milyen a járása. Mert ha nem is annyira szép, de elegáns a mozgása, sokat nyom a latba. Ilyen helyzetben a kommunikációkészség a mérvadó. Az a lány a rokonszenves, aki éppen legtöbbet beszél. Persze nem idétlenségeket, amin közben nagyokat nyerít. Őrá kell figyelni, s közben kielemezni az arca szépségét, a mosolyát a gesztusait, a hangját, nevetését...Aki csendben van, azt nem bámulhatom, legfeljebb egy-egy pillantást vetek rá...vagy nézhetem a kezét, karját, melleit...

  • Na és ha megszólítja?

  • Igaz. Akkor nyilván az arcát nézem. Viszont Éva nem nagyon hagyott mást szóhoz jutni. Bevallom, nekem is ő tetszett leginkább közülük, de hát tizenhat éves gimnazista. Janikához való.

  • Na és a Juliska?

  • Az még jóval később volt.

  • De ezekhez a csajokhoz volt valami köze?

  • Igen, volt. Juliska, az Évának a nővére. Őt már az otthonukban ismertem meg.

  • Na, de hogy kerültek oda? Átültek egy presszóban a csajokhoz...mondhatni oda tolakodtak, azok meg hazavittek két katonát? Ha én vagyok az Éva apja, úgy vágom ki, vagyis nem álltam volna meg szó nélkül.

  • Nem ment ennyire direktben a dolog. Ez a kaland - vagy minek mondjam – talán egy félórát tartott. Megkérdezgettük egymás nevét, az akcentusuk alapján megpróbáltuk kitalálni a nemzetiségüket, ami nem volt egyszerű, hisz mind egyformán palócul beszélt. Ismered a palóc nyelvjárást?

  • Hallottam már. Elég érdekes. Felcserélik a magánhangzókat.

  • Mindezeken túl még a szlovák nyelv használata is alakít a kiejtésen, a hangsúlyozáson. Vagyis nem tudtuk megállapítani ki a tót, ki a magyar. Gimnazisták voltak mind. Iskolai dolgokhoz mi már mindketten túlkorosak voltunk, tehát ez a téma kilőve, maradt a zene. Kitárgyaltuk a táncdalfesztivált. Kérdeztünk cseh énekeseket, mondtak is néhányat, de Karel Gott volt az egyetlen ismerős név. A magyar dalokat, előadókat mind ismertük.

  • Gondolom, azok a nevek számomra már nem lennének ismerősök, hiszen húsz évvel később születtem.

  • Úgy gondolod? Na várj! Mondok néhányat. Illés zenekar, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnai Cini, Soltész Rezső, Zorán, Balázs Fecó...Na?

  • Hihetetlen. Ezt mind ismerem. Hány évvel ezelőttről beszélünk? Atyavilág!

  • Bizony, ötven éve. Nyilván sok név van még ezeken kívül...az Omegát is kihagytam...amire emlékszem, de neked már nem mond semmit. Én ugyan nem zenéltem, de jártunk klubokba...vagy bizonyára hallottál a Budai Ifjúsági Parkról. „ A fehér ing és nyakkendő még kötelező volt” - énekelte a Fonográf dal részletét, majd kicsi mosollyal, érdeklődve figyelte a fiú reakcióját.

Ferkó sehogy nem reagált az éneklésre. Az öregről lehervadt a mosoly, tudomásul vette, hogy ehhez már túl fiatal a hallgatója. Oldalvást pillantott a kissé távolabb bambuló Zoltánra, de tőle is hiába várta a dal felismerését. Talán Feri bá', de ő a sátrát csomagolja. Pedig éppen azért lenne elvárható tőle az érdeklődés, mert ő emlékszik ezekre a régi időkre.

  • A fater gitározott. Én is játszom egy kicsit, de csak a magam kedvére. Ő járt bálokba is a környező falvakba fiatal korában. Szóval ott tartottunk, hogy a Juliska...

  • Ott tartottunk, hogy az Éva egy másik alkalommal kivált a téren csoportosuló fiatalok tömegéből amikor megismert. Mint régi ismerős jött üdvözölni bennünket. Vagyis engem, mert a rajom másik két embere volt velem, Vezér éppen be volt osztva akkor szolgálatba. Természetesen a lány őt kereste. Leültünk a tér egyik padjára beszélgetni. Vezér maradt a közös téma. Fel is építettem a srácot rendesen, még magam is majdnem beleszerettem, olyan sok pozitív dolgot mondtam róla. Én kérdezgettem a családról is. Az apja valami vegyi üzemben dolgozott, az egy szem nővére idén végzett a sulival, valami közeli kolhozban van irodán.

  • Maga meg kérte, hogy mutassa be.

  • Dehogy. Folyton visszatértünk Janikára. Mondtam, hogy mennyire szereti a gépet, folyton szerelget, javítgat, tisztogat.

  • Erre ő?

  • Mi van, sürgetsz? Erre ő azt mondta, hogy megbütykölhetné a faterja Octaviáját is, mert nagyon göthös szegény autó.

  • Hatvannyolcban már volt Octavia?

  • Hogyne! Jaaa! Nem ez, ami most is fut. Még a farmotorosok előtt volt ugyanezzel a névvel. Annak volt a rodster változata a Felicia.

  • Olyan volt az egyik nagybátyámnak, de egyáltalán nem rodster, hanem ötajtós.

  • Ebben az esetben is csak a név azonos.

  • Kabos vonult olyannal a DVTK stadionban '68-ban a SZÚR-on – állt föléjük Feri bácsi – Volt akkoriban bűnügyi műsor a TV-ben Kék fény címmel. Erre utalva mondta, hogy ő a vörös fény. Villogó lámpát nem hozott, mert ott van helyette a feje.

  • Ezt nem értem – fordult felé Ferkó

  • Vörös volt a haja – szólt közbe megint Zoltán, miközben a cigi után kotorászott, hogy megkínálhassa a kissé kábult Marit, aki még ekkor mászott ki a BMW-ből. Furcsa módon nem szólt egy szót se. Még a cigit is mutogatással kérte.

  • Mondtam Évának – folytatta a témát Jani bácsi - hogy megnézem én azt az autót akár most is, csak vigyen oda. Még hozzátettem, hogy ha nincs messze.

  • És nem volt messze.

  • Persze, hogy nem. Kicsi az a város. Egy szuszra keresztül szaladok rajta, ha megkergetnek...vagyis most már nem – ütögette meg bal combját.

  • Aha, értem. Maga megbütykölte a Skodát, utána meg a Juliskát.

  • Nem mert akkor hazavinni Éva. Mondta, hogy beszél az apjával. Én megígértem, hogy viszem majd a Janikát is. Minderre persze engedélyt kell kérni a parancsnokomtól. Ő aggódott, hogy mi van, ha nem kapok rá engedélyt. Ettől nem kellett tartani, hiszen éppen unalom ellen szervezték már akkor a környékbeli kolhozokban a katonáknak az önkéntes munkát. Leírattam egy cetlire a címet, de persze még ekkor se mehettem oda, hiszen meg kellett várnom, amíg Éva visszajelez, hogy mit szólt az apja. Na, persze egyértelmű, mert mit szólhat az ember, ha szar a kocsija, és önként jelentkezik egy szerelő, hogy megcsinálja? Kijöhetett volna a csaj...mondjuk bringával a táborhoz, az őrségnek mondja, hogy kit keres...

  • Telefon?

  • Telefon? - nevette el magát az öreg – Nem az a világ volt még akkor. Volt telefon a hivatalokban, cégeknél, fülkében az utcán, de magánlakásnál csak elvétve. Bár...most, ha belegondolok, hozzánk is behúzták a táborba. Na, de nem volt az akkor annyira természetes dolog. Inkább személyesen intézték az emberek a dolgaikat. Mi úgy, hogy holnap délután ötkor a presszóban, ahol először találkoztunk. Nekem nem volt gond, hiszen mégiscsak altiszt voltam, nem sima honvéd. Szóltam a főnökömnek, hogy dolgom van, és mehettem.

  • Randizott családos ember létére egy 16 éves csitrivel?

  • Hozta a faterját. Egy negyven körüli enyhén vörös, kissé borostás férfi. Stefán Gyevát-nak mondta magát. Nem Gyevát Istvánnak. Nem akart magyarnak látszani. Talán eszébe se jutott, hogy nekem szimpatikusabb lett volna, ha magyarosan mondja a nevét. Erről jut eszembe, hogy sok évvel később kerültem kapcsolatba egy orosz sráccal – ezt most nem mesélem el – akit Mihailnak hívtak, becézve Misa, de ő Miskának mondta magát a kedvemért.

 

  • A Stefán kért nekem egy sört, majd elmesélte mi a kínja a Skodájának. Erőtlen, és kéken füstöl. Első gondolatom volt, hogy akkor ennek műhely kell, de azért elmentünk megnézni a beteget. Nem laktak messze, nem kellett buszra szállni. Kertes házuk volt. Egyébként hasonlított ez a város Csepelre. Már olyan értelemben, hogy vegyesen voltak a bérházak, meg a falusias utcák. A családi házak sok helyen egymáshoz építve sorházként, csak kapubejárókat hagytak. Gyevátéknak szuterénes házuk volt. Nem gondolom, hogy ők maguk építették, mert az ablakok olyan régiesek voltak. Magasak, és apró osztásúak. Nem kizárt, hogy még fortocska is volt rajtuk. Tudod mi az? - kérdezte, majd oldalra tekintett, várva, hogy Zoltán közbeszóljon, de nem szólt közbe.

  • Valami kicsinek gondolom a becézett neve alapján, de fogalmam sincs.

Szellőzőablak. Minálunk nem volt divatja. Volt ugyan ezeknek a nagy ablakoknak felül bukószárnyuk, de a nehéz elérhetősége miatt nem gyakran nyitották-zárták. A fortocska pedig könnyen elérhető helyen volt. Na mindegy, ez nem lényeges a történet szempontjából – zárta le az okoskodást.

Körülnézett, s meglepve látta, hogy mindenki ott áll körül rajta és őt hallgatja. Zoltán, Mari, Feri bácsi, meg természetesen Ferkó, akinek az egészet elkezdte mesélni, s aki néha közbekérdez, vagy esetenként sürgeti, mint most is.

  • Na és a Juliska?

  • Vele ekkor még nem találkoztam, nem volt otthon. Nem kizárt, hogy említették amikor bemutatták a családot, de hirtelen zavaromban nem figyeltem miket beszélnek, mert megakadt a szemem a Helena hónaljban elálló ujjatlan ruháján, kissé túlméretes keblein.

  • Ő kicsoda?

  • A mama. Nem volt még negyven, és fantasztikusan tartotta magát. A mutáló hangú kiskölyök zökkentett ki a révületből, aki felnőttként viselkedve kezet nyújtott. Jozefnek mondta magát, de később mindenki Pepinek, vagy Pepicseknek szólította. A ház asszonya betessékelt a szuterénbe. Már az utcáról feltűnt, a lemezkapu fölött átnézve, hogy a hosszú lépcsősor, ami a felső szintre vezetett, végig van rakva virággal. Azonnal látszott, hogy - noha el lehet férni mellettük a fal tövében – ezt a lépcsőt nem használják. Az alsó szinten laktak nap közben. Csak aludni jártak fel, de ahhoz volt belső lépcső.

  • Hagyja már azt a házat! Tényleg nem ér a végére, mert már a nap le is ment.

  • Ott van még az a mi szőlőhegyünk takarásában – mosolygott Jani bá' – Na, szóval! Benyomtunk egy borovicskát a megismerkedésünk örömére Stefánnal, meg a szépasszonnyal. Helena kicsit krákogott tőle, de volt olyan érzésem, hogy csak illendőségből tesz úgy, mintha nem szokná az erős italt. Ezután mondta, hogy vacsorához ugyan még korán van, de üljünk asztalhoz, uzsonnázzunk meg, hiszen az ő ura ilyenkor szokott enni. Nem is várt választ, hanem utasította Pepicseket, hogy segítsen megteríteni. Én javasoltam, hogy előbb tekintsük meg az autót. Stefán kicsit elbizonytalanodott, de végül mégis leemelte az ajtó melletti szögről a kocsikulcsot. A ház mögött volt egy nyitott szín, mögötte is volt még valami építmény, de a garázsnak nem volt ajtaja. Orral kifelé állt a Škoda. Ez azért lényeges, mert amikor kis köszörülés után beindult, hamar telenyomta füsttel a belső részt. Mondtam is mindjárt, hogy inkább állítsa le, ennek nem gyújtásbeállítás kell, hanem szétkapni a motort. Ennyi volt a szemle, most már csak műhelyt kellett találni. Meg is lett, de nem ekkor, hanem miután Júliát is megismertem. Erre a napra már csak az uzsonna volt hátra. Közben meghívást kaptam a vasárnapi ebédre, amire Éva sugallatára egy barátomat is meghívattam. Akkor mutatták be a nővért, aki néhány hónapja már dolgozó nő volt, noha messze volt még ő is a huszadik évétől.

  • És akkor első látásra...

  • Ezt azért nem mondanám. Akkor inkább még a mama tetszett jobban...

     

  • Úgy hallom jön István – szólt Zoltán

 

A bokrok takarásából mégsem a piros Opel bukkant elő, hanem a sötét kisteherautó sóderral megrakva. Mögötte viszont tényleg István érkezett, lehetett pakolni. A Hyundaiból egy idős hölgy szállt ki az utasülésről, aki azért jött, hogy hazavezesse a lakóautót. Összeölelkeztek Jani bácsival, mint akik már rég nem találkoztak.

- Ő Juliska – mutatta be a társaságnak.