Jani bácsi meséi 6.

 

Feri bácsi már a kávét főzte a turista gázfőzőn, Ferkó még ekkor kászálódott ki a kocsiból. Láthatóan fázott. Nem is állta meg szó nélkül, hogy miért nem ég a tűz. Az apja válaszul a gázlángra mutatott, ami persze csak egy poén, hisz attól aligha fognak megmelegedni. Jani bá' felajánlotta, hogy miután kiszellőztet, begyújt a lakóautó kályhájába. A többiek nem tiltakoztak az ötlet ellen, így már a kávét odabenn itták meg, Feri bá' még a mentőmellényt is levetette magáról. Nem volt ugyan egy nagy termetű ember, de mellénnyel szűknek bizonyult az autó ülése. Az éjszakáról nem volt mit átbeszélni, hisz mind aludtak. Még a fő-fő horgász se nézett rá a botokra. Azért mégse kérdezik meg, ki mit álmodott. Szótlanul szürcsölték a kávéjukat, a gyorsan melegedő autóban. Korán volt még, nem nagyon volt kedvük beszélgetni. A beszűrődő vöröses fényre figyeltek fel. Kelt fel a nap.

  • Szép idő lesz – törte meg Feri bá' a csendet, miközben cigaretta töltögetéshez készülődött – Még a végén tényleg ide eszi az íz ezt a Zoltánt.

  • Hogy jönnek ki? – kérdezte Ferkó – Busszal?

  • Szerintem Istvánnal hozatják ki magukat

  • Ő kicsoda? - kérdezett közbe Jani bácsi?

  • A testvére. Volt ő is velünk a kórházban. Találkoztatok is.

  • Ja! - tett úgy, mint aki beazonosította az illetőt. Emlékezett rá, hogy hárman voltak benn, de biztos benne, hogy nem találná ismerősnek, ha újból látná – Vagyis mondhatjuk, hogy taxit fogadnak

  • István szokott velem horgászni, de egyébként itt dolgozik rakodó gépen – intett fejjel abba az irányba, amerre a kavicsbányát gondolta – Jön dolgozni.

  • Akkor nem kizárt, hogy a fiammal ismerik egymást, mert ő meg innét hordja a kavicsot.

  • Fuvaros?

  • Nem dehogy. Csak ha útba esik neki, nem megy haza üresen, visz olyan másfél tonnányit a kisteherautójával. Lassan persze neki is kitelik a szezon. Építőiparban nincs téli munka.

  • Ne mond má'! Én is építőiparban dolgozom. Szinte egész télen van munka – mondott ellent Feri bá'

  • Nagyobb cégeknél muszáj az embereket foglalkoztatni, de aki maga dolgozik, megengedheti magának, hogy leáll, amikor jönnek a fagyos idők. Van ugyan egy kis műhelye, de inkább csak unalom ellen tesz-vesz benne télen. Kár a tüzelőre költeni.

 

Aztán mintha meghallotta volna lelki füleivel a fia, hogy róla van szó, rátelefonált.

  • Jó reggelt apu! Felébresztettelek?

  • Jó reggelt. Már rég ébren vagyok. Nem hiszed el, de éppen rólad beszélek itt az új barátaimnak.

  • Remélem, csupa jót

  • Csakis. Miért hívsz ilyen korán?

  • Mondták a fiúk, hogy kivittek horgászni. Csodálkoztam is, hiszen soha nem horgásztál...

  • Egyszer ezt is el kell kezdeni!

  • Merre vagy? Most indulok Tiszaújba vállalni. Ha gondolod, meglátogatlak, vagy ha meguntad haza is vihetlek...

  • Nem mondták a gyerekek, hogy kocsival vagyok? Méghozzá lakóval

  • Akkor most kiélheted magad, hiszen mindig vágytál egy ilyenre. De nehogy azt találd ki, hogy te vezetsz! Majd a srácok elmennek érte. Na, bemenjek?

  • Mikor jössz visszafelé? Mi maradunk azt hiszem késő délutánig – mondta, s közben kérdőn nézett a többiekre, mit szólnak ehhez? Azok bólogattak.

  • Nem leszek sokáig, talán egy óra se kell. Csak felmérem a munkát.

  • Nincs már arra hideg?

  • Belső munka. Burkolás.

  • Ajaj!

  • Mit ajaj? Tanultam a hibámból, meg csak tanultam valamit az eltelt sok év alatt. Na, majd visszafelé megnézlek. Melyik tónál vagy?

  • Melyik tó ez? - kérdezte Feriéktől – A Debreceni? A Debreceni – erősítette meg a saját feltevését, miután társai helyeslően bólogattak.

  • Melyik is az?

  • Itt az út mellett közvetlen. Ha elég lassan jössz, ide is látsz. Na, akkor várlak.

 

  • Mi volt az a jajgatás? - kérdezte Feri, miután befejezték a telefonálást

  • Milyen jajgatás? Jaaa! Burkolást vállal Tiszaújvárosban. Egyszer már megjárta. Tudod, kövekkel dolgozik, meg műkövet is csinál. Rengeteget dolgozott a városban. Volt egy állítása szerint nagyon szemrevaló fiatal közös képviselő, akinek egy nyáron 13 bejárati lépcsőt műkövezett le, mindenki megelégedésére. Ez a csaj addig fűzte, amíg elvállalta két tízemeletes lépcsőház burkolását. Nagyon tiltakozott eleinte, hiszen nem szakmája, nem is nagyon csinált még ilyen munkát, hacsak a saját házát nem számoljuk, de valójában nem volt ilyen jellegű tapasztalata. Beszélgetett erről akkoriban egy másik asszonnyal, akinek kicsit korábban dolgozott, az is óvva intette, hogy ne vállalja el. Aztán ez a fiatalasszony csak megfűzte. Az árajánlatnál nem alkudott, inkább még felfelé kerekített. A szerződésbe ugyan beleíratta a kötbért, de azt mondta, nem kell azt komolyan venni. Aztán a gyerek hozzáfogott egyedül annak a marha nagy háznak. Csak a kisebbik unokámat vitte magával ragasztót keverni.

  • A szakácsot?

  • Ez már legalább tíz éve történt, akkor még nem volt szakács, de igen, az Attiláról van szó. A fiam egyébként István. Pityunak hívjuk odahaza. Na, szóval hozzáfogott. Ez úgy augusztus végén lehetett, azt hiszem. Mindenesetre iszonyatosan szenvedtek a forróságtól. Reggelente kellemesre lehűlt ugyan a levegő, de a lépcsőházban még akkor is döglesztő meleg volt. Nem jártak haza, a városban kerestek szállást. Korábban is volt már hasonló helyzet, többször is kollégiumban szállt meg, de most az ő kedvéért nem nyitották ki, hisz a gyerekek még szüneten voltak. Egy korábbi kapcsolat szerzett szállást neki...illetve nekik egy magánháznál. A házi néni is szemrevaló menyecske volt – úgy mesélte. A 17 éves lányával kiköltöztek a kisházba, hogy a nagy házat kiadhassák. Itt laktak két hétig, aztán költöztek át a kollégiumba. Több, mint egy hónapig burkoltak. A megrendelő néhányszor még ebédet is főzött nekik. Amikor az olcsó csempevágóval nem boldogult, Edina – így hívták a menyecskét – felajánlotta, hogy a ház számlájára vegyen egy minőségi csempevágót, aztán ha végez, majd a rosszat hagyja ott. Mesélte nekem, hogy még pajzán gondolatai is támadtak, de hát ott volt vele a fiú, még elárulná az anyjának, így visszafogta magát.

 

  • Na báttya, már meg jól belemélyült a mesélésbe – szólt közbe Ferkó – miközben még a tegnapival se végzett.

  • Maraggyá má' – intette le az apja – Aztán megvolt a menyecske?

  • Azt én nem tudhatom, de a végeredmény ismeretében nem hiszem.

  • Mert aztán mi lett a vége?

  • Na várjá'! Mondom, hogy nem volt semmi gyakorlata burkolásban. Szerzett maga mellé egy kőművest, akit a saját elmondása szerint is lassú kőművesnek neveztek. Na, de az legalább már látott burkolást. Megmutatott néhány fogást, mit, hogyan szoktak. Az legalább jól járt, mert megkapta a jó napszámot.

  • Tán nem lett a végén kifizetve a fiad?

  • Várjá má'! Azt még nem is mondtam, hogy természetesen a közlekedést nem lehetett megszüntetni a munkaterületen. Aljzatkiegyenlítőre nem költöttek, ez a lüke kölyök bevállalta úgy, hogy ragasztóval egyenlített, pedig volt mit kiegyengetni, úgy mesélte. Nem is lehetett egyenes padlót csinálni, mert három kötött pont is volt...illetve négy. A lépcső magasság ugye adott. A lift-panel csatlakozásánál egy betongerenda szintén. Ezt a síkot nem lehetett követni, mert akkor nem nyílik ki a liftajtó. Viszont a szemközti ablaknál lévő gerendát is el kellett takarni, így még egy csavar kellett a padlósíkba. Mindezzel megszenvedni hússzor! Ráadásul minden reggel javítással kellett kezdeni, mert este a lakók összemászkálták. A ragasztó néhol olyan vastagon volt, hogy ahogy ráléptek a lapra, az felcsúszott a másik tetejére. Én ugye ezeket csak elmondás alapján tudom, de így is felidegesít.

  • Tudom milyen ez, csináltam hasonlót, de nem nagyon megy nekem, nem is vállalok. Otthon lerakom, de ...na meg nem is látok már elég jól. Na, de mi lett a vége?

  • A vége? Hívott a csaj egy vén fasz műszaki ellenőrt, aki minden fogat kifogásolt. Végigjelölgette az egész lépcsőházat. Aztán a gyerek úgy döntött, szarik bele az egészbe. Vett fel előleget, egyszer kért részfizetést, ez kifutotta a költségeit. A saját, meg a fiának szánt másfél hónapi fizetését hagyta veszni.

  • Nem érte volna meg kijavítgatni?

  • Azt mondta, volt még arra a szezonra hat bejárati lépcsője, inkább azokat csinálta meg. Nem akart elvesztegetni még két hetet a bizonytalanra, mert közben a kötbér is kezdett ketyegni. Na, ezért mondtam, hogy „ajaj” Ja! Mesélte, hogy másik évben látta az utcán az Edinát...annak mondtam ugye? Szóval ott ment el előtte nem messze, miközben ő elég hangosan dolgozott, de a csaj nem vette észre. Legalábbis úgy tett. Lehet, hogy ő haragudott. Na, meg volt még egy vicces eset pár évvel később, amikor arra járt. Bement megnézni, hogy ki vannak-e javítva a hátrahagyott hibák, és meglepve tapasztalta, hogy nem is olyan lapok vannak lerakva, amiket ő lerakott. Meg volt döbbenve, hogy mekkora hülye egy ház ez. Annyira nem volt az rossz, hogy az egészet újrarakják. Na, meg azért nem is kevés pénzről van szó. Volt a házban egy ismerős család, keresni kezdte a nevüket a kaputelefonon. Aztán rájött, hogy nem ugyanabban a házban jár, hanem a mellette lévőben.

  • Hát ez nagy szívás lehetett báttya. Na, akkor ha megreggelizünk, a fater bedobálja a csalit, én pedig meghallgatom, hogy volt a háborúban...már ha egyáltalán tovább meséli.

  • Nem volt az igazi háború, csak az ijedtség volt nagy az elején. Utána pedig kellemes kaland lett belőle, de tényleg együnk előbb valamit! Tudod, attól még izgalmasabb volt a taxis blokád kilencvenben Pesten. Abba is belekeveredtem.

     

 

Egy időre abbahagyta a mesélést, mert odakinn tényleg gyönyörű reggelük lett. Ragyogott a nap, noha a kabát még elkélt, hiszen mégiscsak vége felé járt a november. Az éjszakai eső se fog felszáradni talán egész nap. Nem nagyon lesz kedvük a napon üldögélni. Feri lement a vízhez, hogy a botokat elrendezze, adott enni a halaknak, s közben megszólalt zsebében a müezzin. Zoltánék jelentkeztek, hogy már úton vannak hozzájuk. Ezt nem kellett a többieknek elmondani, mert a káromkodásból kitalálták.

A reggelizést nem tudni ki hogyan tervezte, de Jani bá' tűz körül együtt ülve képzelte el. Aztán ebből semmi nem lett mert az öreg Ferinek gyomoridege lett a gondolattól, hogy a Zoltán feleségének locsogását kell majd hallgatni, így ki is hagyta a reggelit. Ferkó otthonról hozott sült húst kezdett farigcsálni a vadászkésével. Így a vendégnek magának kellett kitalálni mit egyen. Hagymás tojást gondolt ki, de ahhoz tüzet kellene rakni, vagy a Feri palackját elkérni. Mivel így magára hagyták a gondjával, inkább vissza mászott a lakóautóba, elvégre ott egy komplett konyha, meg meleg is van benn. Nem érte felkészületlenül a dolog, feltöltötte a készletet. Volt nála hagyma, tojás, szalonna, tudott teát főzni. Eszébe se jutott, hogy Ferkót behívja, de majd bejön, ha akar. Nem idegen már, ne kéresse magát. Így tehát nem volt kinek mesélni, de azon kapta magát, hogy gondolatban ott gubbaszt a tank kakasülőjén Léva főterén.

 

Olyan volt, mint valami akciófilm, amiket mostanában néz a TV-ben. Azokban is minden éjszaka történik, hogy izgalmasabb legyen a film. Ez viszont maga a csupasz valóság volt. Nem nagyon kellett fokozni az izgalmakat, hiszen már attól a ténytől a torkában dobogott a szíve, hogy fegyveresen vonultak be egy másik országba. Nem volt ugyan ellenállás, de ebben nem lehettek biztosak, hogy így is marad. A logika ugyan azt diktálta, hogy egy félmilliós megszálló hadsereg ellen esélytelen a Csehszlovák haderő, de semmit nem lehetett biztosra venni. A megszállók létszámát maguk a résztvevő katonák sem ismerték, csak azt tudták, amit közvetlen megtapasztaltak. Léván ülésezett a járási tanács akkor éjszaka. Nem tudni, miért nem nappal. Talán akkorra sikerült összeterelni az illetékes elvtársakat. A harckocsi ezred nagy része a kaszárnyát tartotta sakkban, csak egy század vonult be a városba.

  • Péká! - szólt Vezér a hirtelen támadt nagy csendben, amikor a hosszú időn át tartó csörömpölés végre megszűnt. Leállíttatták a motorokat.

  • Mondjad! - tolta fel fejvédőjét a feje búbjára.

A többiek levették, hiszen a zárt küzdőteret ugyancsak bemelegítette a hosszú időn át helyben járó motor. Ő nem merte, hisz akkor nem hallja meg, ha a rádión kap valami parancsot. Kapaszkodott a parancsnoki torony periszkópjába, és vizslatta a teret. Az óra szerint lassan már pitymallani kellene, de még csak a közvilágítás fénye segítette a tájékozódást. Ebben az időpontban normális esetben teljesen kihalt a város, de ez most nem normális eset. Néhány tucat civil nézelődött. A járda menti korlátra támaszkodva figyelték az eseményeket. Mintha focimeccsen lettek volna.

  • Péká! Nem hallod? - szólt ismét Vezérőrvezető

  • Mi van? - förmedt rá ingerülten – Szóltam, hogy mondjad

  • Azt hittem, nem hallottad. Minek jöttünk be a városba?

  • Mit tudom én! Ez volt a parancs.

  • Baszki minket úgy lőhetnek itt ki, ahogy csak akarnak

  • Nincs itt senki, csak néhány nézelődő

  • Honnét tudod? - kérdezett közbe Tüzér – nem is látunk ki ebből a szarból

  • Én körbe látok

  • De fölfelé nem. Mi van, ha valamelyik ablakon kidugnak egy WC-pumpát (kézi páncéltörő gránát)

  • Szétlőjük a házat. Be vagyunk málházva.

  • Baszhatod! A stabi se megy. Leállíttatták a motort.

  • Ne fossá mán haver – nyugtatta Vezér - Beröffentem egy pillanat alatt, s már pöröghettek is mint a búgócsiga.

  • Biztos vagy benne, hogy beindul? Nagyon szarok ezek a gépek. Szerinted az egerszegiek mitől borultak be az Ipolyba? Annyira béna nem lehetett a vezető, hogy magától félrement. Valami elromlott a technikán.

  • Itt vagyunk Csehszlovákiában, – szólt Fűtő, s a hangján hallatszott, hogy vigyorog – majd hívunk gyári szerelőt

  • Jaj de vicces!

  • Ne riogassátok itt magatokat! Ki lőne ránk? A csehek nyugodtan alszanak a kaszárnyában. A civileknél meg nincs fegyver. A csendőröktől is összeszedték.

  • Te ezt honnét tudod Péká? - kérdezte Fűtő – itt vagyunk együtt, amióta átjöttünk a határon.

  • Volt közben eligazítás. Vagy te akkor aludtál?

  • Nem aludtam én! De most már nagyon elálmosodtam. Meleg van. Nem nyithatnám fel a rést?

  • Nem. ...Na, nem bánom, de ne engedd fel, csak résnyire nyisd, fogjad a kezeddel. Majd Vezér is kinyitja, hátha lesz egy kis huzat.

  • Minek nézel te engem Péká? - röhögött Vezér – Már rég nyitva vagyok, csak nem hallottad a motorzúgástól amikor nyitottam.

  • Nekem meg itt kell befulladnom középen – panaszkodott Tüzér – Úgy le vagyok izzadva, hogy rám van tapadva a nadrág. A surcimat rendesen égeti az előmelegítő.

  • Nyisd ki az alján a vészkijáratot! - jött rá a megoldásra éppen a legfiatalabb.

  • Nahát Fűtő! Hogy neked mennyi eszed van! De kurvára nem férek hozzá saját magamtól. Péká áthúzódhatnál a Fűtő oldalára, hogy elférjek?

  • Bizony át, ha nincs felrakva a védőkeret, de felraktuk. Harcra készültünk.

 

Aztán mégis megoldották. Péká kilazította maga alatt az ülőkét, hogy le tudjon állni a padlóra. Ezzel csak az volt a gond, hogy magasabb volt minthogy egyenesen elférjen, s a fejvédő hurkái közé úgy beütütt a fedél nyitókarja, hogy azt hitte, betört a feje. Nem első alkalom már, hogy a tankban töltik az éjszakát, de ezekben az esetekben berendezték hálóhelyiségnek. Többnyire csak hárman voltak, mert a negyediknek nem volt hely, legfeljebb a toronykoszorúban. Ott, ahol most százas gránátok vannak felcsatolva a falra. Alapból is szűk a hely, de most a felrakott védőkeret, meg a bemálházott muníció még inkább szűkítette a teret. Már maga a lőszerek látványa félelmetessé tette a helyzetet. Máskor a géppisztolyban sincs lőszer, most pedig be van tárazva, fel van töltve a tártáska, mindenkinél ott van az önvédelmi fegyver, természetesen feltöltött tárakkal az is. A géppuskába befűzve a rakasz, s az ágyú betöltése is csupán néhány másodpercet igényel. Mind azon izgulnak, hogy ne kelljen, de ha parancsot kapnak, lőni kell.

 

Már kezdett világosodni, amikor az ezredparancsnok a törzs katonáinak kíséretében elhagyta a tanácsházát. A parancsnoki kocsi elhagyta a teret, de a teherautók, meg a tankok maradtak. Nem mozdultak egész nap. A személyzet persze kijöhetett. A város lakói élték szokásos életüket, reggel mentek dolgozni. Néhányan odakiabáltak nekik, hogy menjenek haza, de ettől súlyosabb atrocitás nem érte őket. Kissé zavarodottan élték meg a fiúk azt is, hogy bár tudatában voltak annak, hogy külföldön vannak, az „ellenséges” ország polgárai magyarul kiabálnak. Egyrészt nem értették volna szlovákul, másfelől a lakosság nagy része magyar, vagy aki mégsem, az is nagyrészt beszéli a nyelvet. Ahol két náció együtt él, megtanulják többé-kevésbé egymás nyelvét. Aki csak kicsit beszéli az idegen nyelvet, úgy mondja, hogy szlovákul...vagy fordított esetben magyarul se lehetne eladni. Arra az odakiáltott kérdésre, hogy „minek jöttetek ide?” maguk se tudták a választ. Valami Prágában történhetett a politikában, de azt az oroszok rendezik. A magyaroknak csak...hálistennek csak statiszta szerep jutott. A szlovákok aligha fogják ezt nekik még így is megbocsátani, de valójában a magyar lakosság se tud mit kezdeni ezzel a bevonulással. A magyarországi polgárok közt általános hozzáállás, hogy nem politizálnak. Ezért nem is értik, mi miért történik. Tizenkét év nem olyan nagy idő. Emlékeznek még az ötvenhatos események megtorlására. Sokan akkor azt hitték, beleszólhatnak az életük alakításába. Komolyan vették, hogy minden hatalom a dolgozó népé, s a vele szövetséges parasztságé. Bár a parasztok, akiktől mindent elvittek, soha nem érezték ezt. Azóta inkább kussolnak. Dehogy tesznek szóvá bármit is, amit rossznak látnak. Túlélésre rendezkednek be, bár nem úgy látszik, hogy vége akarna lenni ennek a rendszernek. Akinek elég a létbiztonság, az elégedett. Aki többre vágyik, belép a pártba, és megkeresi, kinek kell nyalni. Akkor még nem volt korrupció sem, mert protekciónak nevezték. Jogtalan előnyszerzésnek lehetne magyarítani, de ez nem hangzik olyan jól.

 

*

  • Hm, micsoda illat! - dugta be fejét Ferkó a lakóautó ajtaján

  • Gyere be! Jut neked is. Apád nem eszik?

  • El van ő a halakkal. Volt is egy kapása az előbb, de visszadobta. Enni, meg majd eszik, ha akar. Na, meséli tovább azt a Csehszlovákiát?

  • Mesélem fiam, hogyne mesélném. Magamtól is ott jár az eszem. Jó régen volt már, de ahogy tegnap belefogtam, most akaratlanul is előjönnek az emlékek. Nem is tudom meddig mondtam el neked, és honnét gondoltam tovább magamban.

  • Megérkeztek Lendvára

  • Lévára. Lendva egy másik ország.

  • És hol voltak a csehek?

  • A katonákra gondolsz? Aludtak. Nem is tudták, hogy megyünk. A határőrséget lefegyvereztük és vonultunk a kijelölt helyünkre. Nincs messze a határtól. Olyan harminc kilométer lehet. Arra figyeltek fel hajnalban, hogy mi az a nagy zaj. Nem volt idejük még riadóztatni sem. Körbevettük a kaszárnyát, a főnök meg bement, hogy adják meg magukat. Ismerték egymást az ottani ügyeletes tiszttel. Először azt hitte a cseh tiszt, hogy csak hülyéskedik. Csak akkor értette meg mi van, amikor saját szemével látta a magyar tankokat. A városban összehívták a válságtanácsot, de mire összeültek, éjszaka lett. Mi bementünk egy századdal, meg a törzs teherautóival, a főnök pedig bement a tanácsba intézkedni. A csendőrségtől összeszedték a fegyvereket, de talán két nap telhetett el, aztán visszakapták, s velünk közösen járőröztek a városban.

  • Na, most akkor azt nem értem, ki volt az ellenség?

  • Te csak most nem érted, de én már ötven éve nem tudom. A politikusok tárgyaltak, mi meg őriztük a rendet. Nem kellett soha fegyveresen intézkedni. Röplapokkal találkoztunk, meg falfirkákkal gyaláztak bennünket, de ezzel nem tudtunk mit kezdeni.

  • Meddig voltak ott?

  • Várjá'!...Két hónapig.

  • Két hónapig ott laktak a tankban a város közepén?

  • Dehogy! Egy napig ácsorogtunk a főtéren, aztán kivonultunk a kaszárnya melletti rétre. A lövegcsövek a város felé voltak fordítva, de valójában úgy álltunk be, mint egy telephelyen. Voltak sátraink, abban laktunk. A tankokat be se indítottuk, csak október végén, amikor hazaindultunk.

  • Akkor minek voltak ott?

  • Hát tudom én? Gyakorlatilag nyaraltunk. Beosztottak bennünket őrjáratra a városba. Az volt a vicces, hogy amikor visszamentünk a táborba, a főnök elsorolta merre jártunk, mert hallgatta a rádióban.

  • Mit hallgatott?

  • A rádióamatőrök jelezték egymásnak a járőr útvonalát, a főnök meg azt hallgatta.

  • Ezek szerint nem sokat tehettek volna a partizánok ellen, ha lettek volna.

  • Szerencsére nem voltak. Egy idő után a lakosság is megszokta, hogy ott vagyunk. Előbb a gyerekek akaszkodtak ránk az utcán, aztán a gimnazista lányokkal lehetett dumálni. Szabadidőnkben bejártunk sörözni.

  • Mit csináltak, amikor nem volt szabadidő.

  • Szolgálatot adtunk. Ja, te nem voltál katona. Őriztük a tábort, meg a tankokban is ott kellett üldögélni egy századnak állandóan. Hol egyik, hol másik század volt soron. Na, meg a járőrözés. Nem csak a városban, hanem a környékbeli téeszekben, üzemekben. Nem tudom kinek az ötlete volt, de önkéntesek mehettek dolgozni közülünk. Mentünk is sokan, hogy ne unatkozzunk addig se. Aránylag sokat lófráltunk a keszemmel Lendván...na, már én is összekeverem. Léván.

  • Mivel lófráltak?

  • Na, most nem értem mit nem értesz.

  • A keszemmel. Ezt nem értem.

  • Jaaa! A saját rajommal. A harckocsi kezelőszemélyzetével. Katonaságnál mindent rövidítenek. Bejártuk a várost, mint a turisták, megnéztük a várat...

  • Aha! Magas Léva vára...

  • Dehogyis – nevetett nagyot Jani bácsi – az a Déva vára. A Kőmíves Kelemen jutott eszedbe? Na, az megint egy másik ország. Lévának nem is magas a vára. Egy teljesen sík terület, csak egy kicsi domb van, azon áll a vár, már ami maradt belőle. A kicsinysége miatt soha nem volt jelentős erődítmény. Te! Azért érdekes dolog ez az elhallás. Már minthogy Lévát hallva Dévára gondolsz. Velem is megesik. Volt, hogy egy új ismerőst úgy mutattak be, hogy Zotya. Nekem rögtön egy kabarészám jutott eszembe, amit egy múzeumi betörés ihletett. Mondtam is rögtön, hogy Zotya, lesz nagy balhé. Jól ki is röhögtek, mert nem Zotya, hanem Totya. A múltkor meg a boltban olvasom, hogy érkezési mák. Elcsodálkoztam, hogy van indulási mák is?

  • Oszt mi volt?

  • Étkezési

  • Aha! Mert milyen van még? Takarmánymák, vagy ipari mák? Na, mondja tovább, mert mindjárt itt lesznek a vendégek!

  • Ne sürgess, mert kizökkenek a ritmusból. Na, szóval a Janikával jártunk legtöbbet együtt. Ő volt a vezetőm. Azt hinné az ember, hogy a tartalékosok, meg a sorállomány elkülönül egymástól, pedig a mi esetünkben ez nem így volt. Én már öregnek számítottam a magam huszonnyolc évével, meg aztán akármennyire közvetlen voltam a srácokkal, csak nézték az őrmesteri váll-lapot is. Janika a maga húsz évével mégis engem választott barátjának. Cukkolták is a többiek, hogy „pedálozol apádnak?” Ilyen persze minden közösségben előfordul, nem kell vele foglalkozni. Én talán azért kedveltem jobban a többieknél, mert szerette a gépet. Mindig talált valami babrálni valót rajta. Ha nem is az apjának, de a bátyjának éreztem magam. Szerettem vele csavarogni.

     

    Egy vasárnap beültünk fagyizni egy presszóba. Valahogy én se kívántam akkor a sört. A szomszéd asztalnál három lány üldögélt, láthatóan jó kedvük volt, hangosan nevetgéltek. Amikor leültünk a közelükbe, átváltottak szlovákra, ne értsük mit beszélnek, de nem tudták elleplezni, hogy rólunk van szó. Aztán egyikül át is szólt hozzánk. Már nem tudom mit, de Janika válaszolt is rá. Ettől olyan izgalomba jött a srác, hogy alig bírt megülni a széken. Bele is pirult az izgalomba, ami látszott is rajta nagyon, mert egy feltűnően világos bőrű gyereket képzelj el. Pedig szeptemberre mindenkit lefog a nap, de őt nem. A lányok olyan középiskolás korúak voltak, hozzám képest kicsit már akár fiatalok is, de engem se hagyott hidegen a közelségük. Janikát látva döntöttem. Mondom neki, „gyere” Nézett nagy értetlenül, én meg fogtam a székemet, átvittem a csajokhoz. Mondom: Hölgyeim! Csatlakozhatunk?

  • Nagy pofára esés lett volna, ha azt mondják, hogy nem

  • Majd nem mondtuk volna el senkinek, de akkor ez meg se fordult a fejemben. Elsősorban a vezetőmnek akartam egy jó napot szerezni. Néha tényleg úgy viselkedtem, mintha az apja lettem volna. A csajok kicsit átrendezgették székeiket, hogy az enyém is odaférjen. Janikának nem maradt választása, jönnie kellett, hisz rá várt az egyetlen üres szék. Be is mutattam a hölgyeknek, mint Tóth János, vezérőrvezető. Mondtam, hogy a rajban Vezér volt a neve? A csajoknak mindenesetre mondtam, ők tartották is ehhez magukat, és Vezérnek szólították. Magamat Hári Jánosként mutattam be. Nem akarták elhinni, hogy tényleg úgy hívnak. Kicsit győzködtem őket, de aztán feladtam. Mondom – mégse mondhatom magyarként, hogy Jahn Joachim. Érdekes, hogy ebben a névben nem kételkedtek. Engem Johannak szólítottak. Először az volt a téma, hogy én tiszt vagyok. Alig tudtam megmagyarázni a tévedésüket. Valójában Vezérnek is volt csillag a gallérján, de az enyém váll -lapon volt, mint a tiszteké. Na, már nagyon belemegyek a részletekbe...

  • Nem baj, figyelek. Figyeljen má'! Maga akkor már családos ember volt. Nem?

  • De. Miért mondod?

  • Azt mondta tegnap, hogy erkölcsileg nem vagyunk egy platformon – húzta fülig Ferkó a száját – most meg kiderül, hogy de.

  • Ugyan má'! Mert idegen lányokkal beszélgettem? Csak a társam miatt ültem át.

  • Na persze. Én is ezt mondanám.

  • Na jó, meg a magam kedvéért. Jólesik a női társaság még ilyen vén fejjel is, nem még akkor. Nincs abban semmi.

  • Nincs hát – mosolygott olyan igen is, meg nem is arckifejezéssel – Három hónap asszony nélkül...

  • Később annyira lazult a megszállás, hogy olyan volt, mintha otthon lettünk volna a saját helyőrségünkben. Lehetett menni eltávozásra egyszer én is éltem a lehetőséggel. Busszal vittek bennünket egész Pestig. A jó volt a vidékieknek is, hiszen onnét legkönnyebb eljutni az ország bármely részére.

  • Kivéve Nógrádot, mert az útba esik.

  • Ja. Most kötözködsz, vagy mondjam tovább?

  • Bocsánat, egy szót se szóltam. Ihatnánk egy kávét!

  • Ihatnánk. Kérdezd meg apádat is!

 

Így mégis félbemaradt a mesélés, mert Ferkó lement a vízhez, Jani bácsi pedig feltette a kávét főni. Nem kellett hozzá sok idő, mire Feriék bemásztak a kocsiba, már rotyogott is. Röviden megtárgyalták a horgász szerencsét. Feri bácsinak már nem is volt kedve maradni, de a bejelentett vendégeket már csak meg kell várniuk. Sőt! Akkor már ki kell várni a délutánt is miattuk. Mégse tehetik meg, hogy egy-két óra elteltével szedik a sátorfát.

  • Maradjál fater! Szépbáttya olyan jókat mesél. Van még cigid? Segítsek tölteni?

  • Jól van. De már ehetnék is valamit. Kimegyek kajáért.

  • Ne menj sehova! Ülj ide az asztalhoz, van kolbász, meg szalonna.

  • Ott tartottunk báttya, hogy hazajött eltávozásra.

  • Még nem tartottam ott, de ugorjunk! Péntek este értem haza. Nem késő este, hanem még világosban. Nem volt otthon senki. Pedig írtam még hétfőn, hogy jövök. Talán nem kapták meg a levelemet? Nagyon ideges lettem. Egész úton az járt az eszemben, hogy megölelgetem a srácomat. Vágytam nagyon Margóra is, de a gyerek sokkal jobban hiányzott. Éreztem a fejemben a feszültséget. Kulcsom persze nem volt, minek is lett volna nálam. Az ajtón vezettem le a dühömet. Két ököllel vertem, meg káromkodtam rettenetesen. A szomszéd jött ki a nagy szentségelésre. Mármint akivel egy folyosón laktunk. Tudod, nem kertes házunk volt, hanem bérház...mint most a társasházak.

 

Kintről autózúgást hallottak.

  • Na, bakker! Megjöttek