Jani bácsi meséi 2.

 

A nővér mégse jött vissza trécselni. Behozta a vacsorát, érdeklődött a hogyléte felől, de csak úgy felületesen, mint ahogy az utcán szokott az ember rég nem látott ismerősöktől. Aztán ha nem azt a választ kapja, hogy „kösz jól”, maga lepődik meg leginkább. Ott van ugyan a csengő, de ezzel a lehetőséggel nem illik visszaélni. Mégse mondhatja, hogy nincs semmi bajom, csak beszélgetni szeretnék. Arra ott van a szobatárs. Őt ugyan egyre kevésbé kedveli, de arra jó, hogy beszéljen hozzá.

Azon kapta magát, hogy a két üres ágyat figyeli, azzal a vággyal, hogy hozhatnának oda valakit. Pedig távol álljon tőle, hogy bárkinek a baját kívánná, de úgyis van elég beteg, ha hozzák, tehetnék ide is. Hét végen erre persze nem nagy esély van. Ha mégis, akkor az olyan állapotban kerül ide, hogy nem nagyon van kedve beszélgetni.

 

  • Mégis bejöhetne ez a nővér! - motyogta magában. Zoltán rá is kérdezett, hogy mit mondott, de nem is vette ezt észre az öreg, hanem rászólt saját magára - A francokat János! Miért ne mehetnél ki te magad?

  • Kinek beszélsz Jani bá'?

  • Ja, semmi. Csak magamban motyogok, hogy járni kellene egyet.

  • Hozzam a kocsit? Egyszer még úgyis lemegyek.

  • Nem kell! Csak itt az emeleten sétálgatok. Kell a gyakorlás! Jövő héten már autót szeretnék vezetni.

  • Várjál te még azzal!

  • Na, te aztán jobban tudod, te nagy okos – gondolta magában, persze hangosan inkább nem mondott semmit.

Előre koppantotta a járókeretet, utána lépett, hozzá zárt jobban, majd így tovább. egészen a nővérpultig. A nő a hátratolt forgószéken terpeszkedett. Vastag lábait előrenyújtva, hátát a támlának vetve telefonált, szabad kezével a tarkóján babrált a hajával. Felnézett, rámosolygott az öregre, majd olyan jelbeszédbe kezdett, amiből Jani bácsi semmit nem értett. A telefonra is mutogatott közben, biztos arról akart valamit közölni. Talán azt, hogy várjon egy kicsit, mindjárt tud majd vele foglalkozni, csak befejezi a beszélgetést. Várt. Valakinek az állapotáról volt szó, nyugtatgatta a vonal túlsó végén lévő hozzátartozót – csakis az lehet – hogy javul a bizonyos betegnek az állapota nagyon gyorsan.

  • Külföldről hív – súgta oda az öregnek, aki még ettől se lett okosabb.

Aztán szabadkozott a nővér a telefonálónak, hogy nem nagyon ér rá, mert sok fekvőbetege van. Ami ugyan igaz, de nincs annyira sürgős dolga most éppen senkivel. Amikor végzett, kifordított csukóvak helyére ejtette a telefont, de maradt a széken elterpeszkedve, ahogy addig volt.

  • Na Jani bácsi! Ki nem találná, kivel beszéltem

  • Tényleg nem, de inkább nem találgatnék

  • A maga unokájával. Külföldről hívott, de azt nem tudom honnét

  • A Csabival?

  • Csabi? Azt hiszem ezt a nevet mondta. Azt mondta, aggódik a papájáért

  • Ez kedves tőle, de miért nem engem hívott?

  • Azt ugyan nem mondta, de én így is tudom. Tegyük fel, hogy maga nagyon beteg! Ne adj' Isten talán még le is van bénulva – mert vannak ám ilyenek is az osztályon ott hátul – intett fejével a folyosó vége felé – megmondaná neki telefonba? Na ugye, hogy nem? Nem mondaná meg, nehogy aggódjon, hiszen úgyse tudna segíteni külföldről. Mondjuk innét se – tette hozzá halkabban.

  • Igaz. Még képes lenne hazarepülni. Majd jöhet a temetésemre!

  • Jaj, ne bolondozzon már! Messze áll még attól, hiszen úgy van, ahogy hallotta is, hogy mondtam. Gyorsan javul. Lemegy még ez a néhány infúzió, megsétáltatja a gyógytornász két-három alkalommal, és mehet is hazafelé a saját lábán. Nem kell itt heverésznie, biztosan van otthon dolga.

  • Az már biztos, hogy lenne mit csinálni. Még jó, hogy legalább a szüret megvolt, mielőtt lerobbantam.

  • Sok szőlője van?

  • Dehogy. Csak ami a kertben elfér...bár az se kevés – tette hozzá mosolyogva – Csak az a baj, hogy elég fárasztó már nekem. Van egy fiatalember, aki a faluból...jaj bocsánat, a városból kijár segíteni. A családban nem nagyon izgat senkit. A fiamat mesterembernek taníttattam, az unokák már azt se tudják, melyik a szőlő, meg melyik a ribizli. Na, de az én hibám, hogy nem szerettettem meg velük. Tetszik tudni, úgy voltam ezzel, hogy inkább én többet vállalok, csak nekik jobb legyen.

  • Hogyne tudnám Jani bácsi! Mind így vagyunk velük. Nekem is hiába van három, egyik sincs velem. Most talán Mindenszentekre hazajönnek, de ez csak néhány nap. Aztán megint kettesben maradunk a párommal. Addig voltak a mieink, amíg kicsik voltak, de már a legkisebb is elmúlt húsz. Kollégiumban lakik, a fiúk meg már saját életüket élik. A kicsi az lány, tetszik tudni?

  • A fiúk házasok?

  • A francokat. Nem akarnak ezek megházasodni.

  • Így van bizony. Egyre későbbre halogatják. A mi időnkben egy harmincévesre azt mondták, hogy vén legény. Most meg mire gyerek lesz, már unokának kellene lenni. Kimarad egy generáció...mi meg csodálkozunk, hogy nincs aki a nyugdíjat kitermelje – legyintett bosszúsan – Megyek is befelé, lefekszem. Azért jöttem ki, hogy a magácska látványa majd felvidít, de ettől a beszélgetéstől csak felbosszantottam magam. Legközelebb inkább majd csak csendben nézegetem.

  • Hát, ha szebbet nem talál – nevetett nagyot a nővér, majd felkelt, hogy végigjárja a szobákat, hátha kell valakinek segíteni, attól, hogy nem szólt.

Zoltán állt meg az öreg mellett kabátban, láthatóan menni készül.

  • Lejössz öreg? Járjunk egyet, de vegyél fel valamit, mert hideg van kinn

  • Kihozod a kabátomat? Lemegyek, de kerettel. Nem kell a rokikocsi. Meghívlak egy forró csokira.

  • Én meg megint felhívtam a horgászokat. Már nem esik, kinn maradnak éjszakára. Majd hazafelé benéznek holnap.

     

 

Eseménytelenül telt az éjszaka. Csodálkozott az öreg, hogy a nyughatatlan természete mennyire megváltozott. Már napok óta fekszik itt tétlenül, de még csak nem is idegeskedik miatta. Biztosan belekevertek valamit az italába...vagyis amit a csövön csepegtetnek belé. Este még telefonált a felesége, érdeklődött a hogyléte felől. Meg még az érdekelte, hogy mit főzzön, mit hozzon be neki, mert holnap csak beszalad hozzá, mielőtt dolgozni indul. Ezen se izgatta fel magát. Még egy kicsit foglalkoztatta az unoka telefonálása. Örült, hogy érdeklődik a papa iránt, de mivel a nővér igyekezett megnyugtatni, tán csak nem tesz olyan butaságot, hogy hazaszalad Berlinből őmiatta! Ne verje magát költségbe! Noha ebből a szempontból nem kell aggódni, hiszen nem keres rosszul a gyerek. Valójában ő a család büszkesége.

 

Sokat tanult azért, hogy ne kelljen neki szűkölködni. Olyan a munkája, amiről a papa már azt se tudja micsoda. Csak ül egy gép előtt, és nyomkodja a gombokat. Bár valójában ma már egy esztergályos is így dolgozik, de annak kézzelfogható eredménye van. Csabi programokat tesztel a németeknél. Itthon is ezt csinálta, de eleinte albérletben lakott, ahonnét bringával járt be dolgozni. Néha a cég kivitte Berlinbe egy-két napra, aztán az látszott célravezetőnek, ha oda is költözik. A magánélete nem egészen úgy alakult, ahogy az öregek szerették volna, de ez az ő élete. Harmincévesen még barátnője se volt, legalábbis a család nem tudott róla. Odahaza is csak leült a számítógép mellé és azt nyomkodta. Ebből állt az élete. Az utóbbi években viszont járja a világot. Nem a munka miatt, hanem a szabadságain. Moziban látni olyanokat, hogy fogja magát a főhős, és elrepül a világ másik végére. Mint az unoka példája mutatja, van ilyen a valóságban is. Fogja a barátnőjét – mert újabban már az is van neki – és elutazik egy hétre Tokióba. Vagy Izlandon üldögél a földből feltörő forró vízben. Spanyolországba már úgy jár, mint gyerekkorában a szülőkkel a Balatonra. Fogja magát, és elrepül egy hétvégén. Átruccan Amerikába...bár arra azt mondta, ez is kipipálva, de nem vágyik vissza.

 

Erről Jani bácsinak az jutott eszébe, hogy ő még Erdélyben se járt. Ezt azzal szokta megindokolni – bár ezt maga se hiszi, hogy így van – hogy azért nem megy, mert akkor mindig visszavágyna. Állítólag ez mindenkinél így működik. Aki egyszer elmegy oda, mindig vissza fog kívánkozni. Voltak székely munkatársai élete során, és kedvelte azokat az embereket. Igaz, a huncutság megvolt bennük, de ettől még inkább szerethetőek. Aztán a másik unoka jutott eszébe, aki teljesen más természet. Talán éppen a székelyek juttatták eszébe. Sose lehet tudni, nem származott-e onnét valamelyik ősük. Ebben a családban senki nem kutatta a családfát. Az apai sváb vonal se biztos. Mint általában, náluk is kimerült a visszatekintés abban, hogy tudták a négy nagyszülő nevét. Némelyikük születési évét, de már a pontos dátumot se. Szóval a két unoka ég és föld. A kicsinek volt is elég kellemetlensége a középiskolában, mert mindenki a testvéréhez hasonlította, s bizony ő nem olyan volt...Ezekkel a gondolatokkal merült álomba, s csak valamikor hajnalban keltette fel a szükség.

 

  • Háát... Jani bácsi, ez már majdnem kevés – állapította meg a nővér, amikor a vérnyomását mérte reggel – Ne is vegye be ma a vérnyomáscsökkentőt! Nem árt néha kihagyni, nehogy nagyon lehúzzuk. Nem szédül egy kicsit?

  • Majd kiderül, ha fel akarok kelni. Hajnalban elég nehezen vonszoltam ki magam a mosdóba.

Kicsit elcsodálkozott a saját szóhasználatán. WC-t kellett volna mondani, hiszen oda ment ki, nem mosakodni. Na, de ilyen csúnya szót nem használ a kedvenc nővérke jelenlétében. Barátsággal gondolt erre az erősen molett asszonyra. Kövérnek nem mondaná, pedig most is szemet szúrt neki, amint Zoltánnal foglalkozott, hogy a rózsaszín póló alatt mekkora hurka fut körbe a derekán, szinte a gerincéig. Viszont egy nő akkor számít kövérnek, ha a hasa előrébb áll, mint a mellei. Ez esetben viszont erről szó sincs, pedig nem is túl nagyok azok a mellek. Szemeit mindig végiglegeltette rajta, de nem úgy gondolt rá, hogy hú, de nagyon meg tudnám... Pedig az efféle gondolatok se ritkák. Sokszor megfeledkezik arról, hogy hány éves. A vágy valahogy megmaradt benne. Nyilván egyre alább hagy, de el nem múlik. Érdekes oka van ehhez a nőhöz való viszonyulásának. Első nap amikor ide került, egyedül próbált járni. Nem akart belenyugodni, hogy nem megy a járás, erőltette. Volt egy megingása, amit észrevett a nővér. Úgy leteremtette, mint a pengős malacot. Éppen csak vén hülyének nem nevezte. Éppen ezzel vívta ki az öregnek a rokonszenvét.

  • Nővérke!

  • Tessék Jani bácsi? - fordult oda, pedig már éppen indult kifelé

  • A kolléga – intett a betegtárs felé – kérdezte a maga nevét, s az jutott eszembe, hogy ugyan honnét származik. Nem kövesdi? Ott vannak ilyen nevek.

  • Máshol nincsenek Borbálák? Hernád völgyi gyerek voltam, nem kövesdi

  • Nem akarom feltartani, de ezt el kell mesélnem...

  • Jaj Jani bácsi, ne haragudjon, de sietnék hazafelé, és még van dolgom. Majd találkozunk még, hétfőn is itt leszek. Legalább megnézem, hogy tornáztatja a … nagyon csinos kis tornászunk van ám. Biztosan fog magának tetszeni. Tényleg ne haragudjon, de majd akkor elmeséli – mondta már az ajtóból.

Az öreg megértően mosolygott, de magában csak motyogta, hogy nem lett volna pedig hosszú. Egy fél perce csak lett volna.

  • Mit akartál mesélni Jani bá'? - ült fel Zoltán, s a szekrényében kotorászott a cigi után – Én ráérek. Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak.

  • Nem olyan érdekes – mondta lemondóan, de csak belekezdett – A nővérnek a nevéről jutott eszembe. A fiam mesélte ezt, nem is velem történt. Kövesden dolgozott egy családi háznál. Kínálgatták itallal, a gazda ott sürgött-forgott körülötte, hogy mit segíthet. Nem ivott a gyerek, mert vezetett, meg különben se nagyon bánja az italt. Abban maradtak, hogy kóla jó lesz. Ilyen esetben ez úgy szokott történni, hogy leteszik oda mellé az üveget, a többi az ő gondja. Itt viszont a faszi ki is öntötte neki pohárba. A gyerek tette a dolgát, nem figyelt rá. Azt mondja, amikor észrevette, hogy: Ja! Te meg tartod itt, mint Boris a bögrét? Ez meg azonnal meg is válaszolt, hogy Boris nem tartja, mert elment a boltba. Így hívták a ház asszonyát, csak korábban ez nem került szóba.

  • Értem a poént. Lejössz sétálni?

  • Korán van még. Te is várj inkább egy kicsit, mert Borika már este is csúnyán nézett, amiért sokat mászkálsz.

 

Az első udvari sétára már majdnem tíz órakor került sor. Zoltánnak ugyan már a harmadik rágyújtása volt, de az öreg most is csak azért ment le, mert kisütött a nap. Az épület tájolása miatt a bejáratnál ugyan árnyék volt, de túl sokat kellett volna még menni, hogy a napon lehessen. Ráadásul az úton autó is jöhet, nem szeretett volna útban lenni. Megelégedett azzal, hogy látta a napsütést. A mama mondta telefonba, hogy majd jön műszak előtt, de még nem ért ide. A Zoltán látogatói viszont megérkeztek éppen most. Neki sem a felesége, hanem a horgászok. Most csak ketten, mert a fiatal inkább hazament. A Feri bácsi egyből az öreghez fordult.

  • Magának kell a hal?

  • Nekem? - csodálkozott el a kérdésen

  • Zoltán mondta...

  • Meg is van főzve? Azt mondtam, hogy megenném. A friss fogással mit kezdenék itt? Szívesen elkészíteném, de itt aligha lehetne megoldani.

  • Majd legközelebb jöjjön velünk a tóra, és ott megfőzheti – ajánlotta Feri bácsi.

  • Szavadon foglak – húzta fülig száját az öreg.

Aztán észrevette, hogy letegezte ezt a szinte idegen embert. Elkezdett mentegetőzni, de azonnal fel is ajánlotta a tegeződést, mert neki már nehezen áll rá a szája a fia korosztályát megmagázni, akkor pedig ne legyenek csendőr-pertuban. Ebben maradtak. Zoltán és az öccse elsétáltak a kapu felé, az újságoshoz, hogy nézzenek valami rejtvényújságot, így a két öreg kettesben maradt.

  • A fiad már nem jött megnézni a beteget?

  • Külön kocsival voltunk. Ő hazavitte a csónakot, meg azt a két halat, amit sikerült kifognunk. Még jó, hogy ennyi is van. Sokszor megesik, hogy üres kézzel jövünk, de nem érdekel. Nem is azért járunk ki, inkább csak azért, hogy ne legyünk otthon. Na, meg a fiam – tért vissza a kérdésre – nem is nagyon bírja Zoltánt. Haragszik rá, amiért ilyen lusta dög. Mondjuk én se kedvelem ugyanezért, ráadásul néha még együtt is vagyok kénytelen dolgozni vele. Járt a céghez alkalmanként. Mindig nekem rítt, hogy nem hívja a főnök. Aztán amikor kellett volna, mindig talált valami kifogást. Na, de nem akarom blamálni előtted. Ettől még kedvelheted!

  • Mesélt nekem is olyanokat, amin ledöbbentem. Van róla elképzelésem, hogy milyen. Na, de az ő élete. A te fiad mit dolgozik? Mondta Zoltán, hogy külföldre jár.

  • Minősített hegesztő. Szereti is, meg jól is csinálja. Amikor új munkahelyen kezd, mindig kell vizsgamunkát csinálni. Mondja ám, hogy soknak nem is sikerül. Ő nem esik ki a gyakorlatból, mert amikor még itthon volt, akkor is szedett össze magának vékony lemezeket a Méh-ből, és gyakorolt, hogy nem essen ki a formából. Azt mondta, olyan ez, mint a zenész szakma. Volt olyan, hogy csináltak vizsgamunkát egy cimborájával Esztergomban, aztán amikor kimentek Németországba, ott is kérték tőlük. A cimbora kénytelen volt hazajönni, mert nem felelt meg. Oda csak a jó szakember kell. Volt ennek a gyereknek itthon is jó munkahelye amikor hazajött Angliából, de azt mondta, neki nem elég a 220 000 Ft nettó, ennyiből nem él meg. Megint kiment, most németbe. Azt mondta az itthoni főnöke, aki egy hónap után fizetésemelést is intézett neki, hogy nem engedi el. Ezt meg nem érdekelte. Azt mondta, majd észreveszik, ha nem megyek.

  • Azért ne haragudj, de ez se korrekt eljárás. Gondolom felmondási időt akartak.

  • Ez a gyerek ilyen. Ha menni akar, akkor megy. Ott hagy mindent. Mondta az egyik kollégám – akinek Angliában van a fia ugyancsak – hogy nem engedték ki a fix időre kötött lakás szerződésből. Ha nem lakik ott, akkor is ki kell fizetnie, mert behajtják rajta. Ezért nem is jött haza, amikor szeretett volna. Ez nem foglalkozik ilyenekkel. A kocsija ha elromlik, vesz másikat. Odakinn nagyon olcsó. Volt ennek itthon is kocsija. Három év alatt tízet vett.

  • Családja van a fiadnak?

  • Van egy fia. Húúú, de nagy csibész! Már harmadik éves. Kint született. Jön mindig, hogy papó, papó! Szeretnek engem nagyon az unokák.

  • Mennyi van?

  • Na, most megfogtál...ezen gondolkodni kell. Összeszámolom mindjárt.

 

Zoltánék zavarták meg a beszélgetést. Hozták a rejtvényújságokat. Hoztak Jani bácsinak is, hogy ne unatkozzon esténként...meg napközben, hiszen akkor is annyi dolga van, hogy pihenjen. A fiatalok még egy szál cigire rágyújtottak, az öreg meg – mivel ő nem szívja – elköszönt tőlük. Úgyis lassan halad a kerettel, ne kelljen Zoltánnak botorkálni őmiatta. Neki ugyan fáj a lába, de attól még halad rendesen.

  • János! - kiáltott utána Feri bácsi, miután megkérdezte az öccsét, mi a neve az öregnek – Vedd úgy, hogy meghívtalak horgászni! Majd kérd el az öcsitől a számomat. Oszt egyeztetünk. Bármikor szívesen látunk. Igaz, mostanában már elég hidegek vannak, de majd felöltözünk.

  • Majd úgyis tüzet kell rakni – fordította vissza a járókeretet, hogy ne a derekát kelljen hátracsavarni – Fogok érdeklődni, csak jöjjek rendbe egy kicsit.

 

A liftig araszolt el, amikor a felesége érte utol. Egyik kezében egy nagy táskát cipelt, másikban a két mankót fogta össze. Így az ölelés elmaradt, hiszen az összes kezük foglalt volt, csak egy puszival üdvözölték egymást, mint a haverok szokták. Még a liftnek a gombját is egy éppen odaért idegen látogató nyomta meg. Fenn a szobában persze pótolta az ölelgetést a mama. Simogatta párjának az arcát, a megkopott, de még most is egész fejét borító hátrafésült fehér haját. Úgy babusgatta, mint egy gyereket. Az öreg kicsit berzenkedett emiatt, de nem szólt, nem akarta kedvét szegni.

  • Jól vagy papa? Megborotválkozhattál volna!

  • Most akartam, csak előbb jártam egyet.

Hihető volt a dolog, hiszen nem volt az a fajta öregember, aki elhanyagolja a külsejét.

A mama elkezdett pakolászni, mint otthon. Elmosta az öregnek a poharát, elrendezte a szekrényét, kicserélte a törölközőjét, ki kellett kísérni a hűtőhöz, hogy ott is elrendezze azt a fél polcot, amit lefoglaltak, kirakta a most hozott romlandó ételt. Elmagyarázta mit mikor és mivel egyen, mit hova tegyen majd, hogy rakja le a papucsát...nagy türelem kellett hozzá, de Jani bá' a sok-sok évtized alatt megtanulta kezelni ezt az eltúlzott gondoskodást. Nagyon vigyázott, nehogy indulatosan szóljon.

  • Képzeld mama! Telefonált a Csabi Berlinből. Nem engem hívott, hanem a nővértől érdeklődött.

  • Tudom. Mondta. Beszélt velem is. Mondtam, hogy hívjon. Biztosan fog majd. Puszil a kisebbik unokád is. Akart jönni, de hétvégén nagy náluk a hajtás. Pedig annak idején mennyire elleneztem, hogy szakács legyen. Nem jobb lett volna neki egy rendes munkahely, ahol hét közben dolgozik, hét végén meg a családjával van?

  • Mert szakács az unokád Jani bá'? - kérdezett rá az éppen belépő Zoltán – Kezét csókolom – szúrta közbe a köszönést – Akkor nem lehet panaszod az ellátásra, van aki főzzön rád. Nem is vettem észre mikor tetszett jönni – szólt ismét az asszonyhoz.

  • Mert olyan nagyon fújták a füstöt az ajtó mellett, biztosan attól nem látott. Na az unoka nem gyakran főz a papának – reagált az iménti felvetésre – mert Egerből nem szalad az ételessel. Persze mellettem se kell éheznie!

  • Zoltán is üzemi koszton él, konyhán dolgozik a felesége.

  • Ezzel azt akarod mondani, hogy én is üzemi koszton tartalak? - horkant fel a mama – Vegyük úgy, hogy ezt meg se hallott! Ne kelljen bocsánatot kérned!

  • Jó, nem kérek – mosolygott huncutul az öreg, amire a neje ütésre emelte játékból a karját, de végül csak egy simogatás lett belőle, meg egy puszi a homlokára.

Ezután hosszasan mesélte mi újság otthon. Gyakorlatilag semmi, hiszen többnyire üres a ház, szomszédok sincsenek, akikkel akármi is történt volna. Na, de miféle öregasszony az, aki nem tud félórát beszélni a semmiről? Aztán persze megrémült, ahogy az órát megnézte, mert sietnie kell. Gyorsan elmondta még, mit beszélt az orvossal, hogy a jövő hét közepén kiadják, de ezt már táskával a kezében mondta, szinte az ajtóból. Nem kell lekísérni, mert már tényleg szalad, nehogy elkéssen.

  • Ja, papa! Majd ha hazajössz, meg kéne nézni a Lopót, mert nehezen indul. Utána már nincs vele semmi gond, csak akkor. Na szaladok, majd hétfőn jövök. Pá!

  • Micsoda? - csodálkozott el Zoltán – Talán motoros lopótok van? Már nem bírod felszívni a bort?

  • Dehogyis – nevetett az öreg – A mamának a kocsija. Faové Lupó. Csak így nincs értelme, ezért hívjuk Lopónak. Pedig nem sok mindent hoz vele haza.

  • Te figyelj má'! Valamit nem értek. Azt mondod, illetve a feleséged mondta, hogy Egerben szakács az unokád. Akkor ki van külföldön?

  • Kettő unoka van, de ezt már azt hiszem, mondtam. Az idősebbik fiú Informatikus a németeknél. A kicsit is valami hasonló irányba akarta terelni az apja...vagy inkább az anyja – helyesbített egy pillanatnyi visszaemlékezés után.

  • Akkor hogy lett szakács?

  • Sora van ennek, mint a rétestésztának. Nagyon nem egyforma a két gyerek. A Csabi olyan magába zárkózó volt mindig. Többnyire ki se mozdult a szobából, ha nem volt muszáj. Legalábbis amikor már volt számítógépe. Összejárt egy haverjával, de azzal is csak a gombokat nyomkodták. Úgy tűnt, mintha a lányok nem is érdekelték volna. Mostanában kezdek csak megnyugodni, mert úgy beszélik a családban, hogy hamarosan lagzi is lesz. Azt azért sajnálom, hogy aligha fog hazaköltözni, mert eleinte a cég intézte a szállását, de már saját lakása van, pedig odakinn az nem két fillér. Hála Istennek, telik neki rá.

  • És a másik?

  • Az Attila? Először üzletembernek indult, pontosabban üzletgyerek volt. Adta-vette a telefonokat, meg előbb még a zenelejátszókat. Tudod, még olyanok voltak nekik, amibe kazetta járt. Ma már talán azt se tudják a gyerekek, mi az a kazetta. Mondjuk nekem is az jut eszembe először erről a szóról, amiben a készpénzt tartottuk a ruhás szekrény felső polcán. Ma már nem kell, mert kártyát használ mindenki. Én mondjuk jobban szeretem, ha látom is a pénzt. Nem mintha nekünk ne lenne kártya, de azt inkább a mama intézi. Fogja a laptopját, bepötyög valamit, az meg kiírja, hogy áll a számla. Nekem ez már valahogy nem fér a fejembe. Pedig mondhatnám én is a Győző szomszédnak amikor levágom a telken neki a füvet, hogy mennyit utaljon át. Viszont jobban szeretem ha a markomba számolja. Igaz, olyan nagy címletek vannak ma már, hogy egyet ad, én meg sokat vissza. Nem kell nagy kötegekkel bánni. Valamikor a száz forint volt a legnagyobb pénz. Igaz, fizetéskor is adtak nyolcat, tízet belőle. Később persze többet, többet. Amikor már 20-30 kellett belőle, bejött az ötszázas. Persze te erre az időre már nem emlékezhetsz, hiszen meg se voltál még. Mi van, elaludtál? - kérdezett rá, amikor hallotta, hogy horkantott egyet Zoltán, aki csak elvetette magát a takaró tetején. Két kezét összekulcsolta a hasán, mint halott a koporsóban.

  • Dehogy! Mondjad, figyelek.

 

Annyira persze nem figyelhetett, mert nem tűnt fel neki, hogy az öreg elhallgatott. Picit bosszantotta Jani bácsit, hogy nem figyel rá, pedig még nem is válaszolt a kérdésre. Még nem is mesélte el a kisebbik unokáját, aki gyerekként olyan csibész volt, hogy azon aggódtak a szülők...na meg persze a nagyszülők is, hogy börtönben végzi. Sok műszaki cikk megfordult a keze közt, de neki soha nem volt egy működőképes készüléke, mert mindig elromlott. Akkor valakivel csinált egy barter üzletet, de az új gép is tönkrement, akkor megint csereberélt olyanokkal, akik meg is tudták javítani. Amikor már voltak jobb számítógépek, akkor alkatrészekkel kereskedett, haverokkal csavargott, ivott, néha narkózott is. Közben otthagyta a középiskolát, ahol folyton azt vágták a fejéhez, hogy a testvére milyen jó tanuló volt. Nem lett volna csoda az se, ha megutálja a bátyját. Talán a sok csavargás közben jött rá, hogy érdekli a vendéglátás. Az előzményekből persze az lett volna logikus, ha vállalkozásba kezd, de őt inkább a főzés fogta meg. Örült is nagyon az anyja, amikor nem volt dolga a vasárnapi ebéddel. Mosogatni persze sokkal többet kellett utána, mert a fiúnak erre már nem terjedt ki a figyelme. Ő nem háziasszony lett, hanem szakács. Ott pedig van kézilány. Otthon is ehhez tartotta magát.

 

Nem tudni mitől változott meg, de felhagyott a bandázással, elment önként elvonóra. Ezután másként viszonyult a felnőttekhez...úgy értve, hogy az idősebbekhez. Olyan érdeklődéssel fordult feléjük, hogy aki korábban ismerte, nem hitt a szemének. Nem szórta a pénzt, nem kellett támogatni. Bár korábban se nagyon támogatták szórakozásait a szülők, nem is értették miből bulizik. Megszerezte magának a költőpénzt. Most viszont olyan szorgalmasan dolgozik, mint az egy jó szakácstól elvárható. Nem keres rosszul, de alig van szabadideje, amire egyre inkább szüksége lenne, hiszen megtalálta azt a lányt, akivel együtt kívánja leélni a hátralévő, remélhetőleg jó sok évet. Három hónapos a fia. Így már a Jani bácsi dédpapa lett. Erről ugyan mindjárt az jut eszébe, hogy mennyire öreg, de ez ellen nincs mit tenni. Csak idő kérdése, és ha közben meg nem hal az ember, megöregszik.

  • Hallod Zoltán? - mondta ki hangosan a kérdést, de szerencsére nem hallotta, mert közben elaludt.

  • Jaj de hülye vagyok – mondta saját magának - Azt hittem, hangosan beszélek.

Most meg azon mosolygott magában, hogy tényleg hangosan beszél. Aztán mégis lett kihez szólni, mert fel kellett költeni szobatársát, hiszen meghozták az ebédet.

...