• Válogathat Zoltán kedvére! - mutatott körbe a majdnem üres kórtermen kinyújtott karjával a nővér – Oda fekszik, ahová akar! Kivéve a Jani bácsi mellé – helyesbített huncut mosollyal - mert ő inkább a lányokat szereti.

  • ...de azokat nagyon – egészítette ki a megnevezett.

Zoltán nem volt most vevő a humorra. Érzékelte, hogy valami vicceset mondtak, de nem igazán fogta fel, hogy mi is hangzott el pontosan. Mosolyt erőltetett az arcára. Tanácstalanul nézett körbe. Három üres ágy volt a kórteremben. A legközelebbire tette le a táskáját. Azt gondolta, úgyse lesz itt sokáig.

  • Jó lesz itt? - kérdezte a nővér, aki egyik kezével hónaljban fogta az új beteget.

  • Nem is tudom... vagy inkább az ablakhoz?

  • Gyere ide öcsém a kettesre, – segített a döntésben Jani bácsi – legalább fekve is tudunk egymásra figyelni.

Fogta a táskát, áttotyogott a másik ágyhoz. A nővér elengedte, úgy látta nem kell a támogatás. Sarkon fordult, majd még az ajtóból visszaszólt, mutatva, hol vannak a szekrények, ha a kabátját el akarja rakni. Zoltán kitekintett az ablakon, de csak a szomszéd épület tetőjét látta, ami úgy tűnt, mintha még nem végeztek volna a tetőfedők. Csak napokkal később rakja majd helyre, mi okozta ezt az érzést. Napelemekkel fedték be szinte az egészet, de a tetőhajlatot nyilván kihagyták. Ezért látszott befejezetlennek. Az erős kontrasztok csak erősítették a befejezetlenség érzetét. Október vége van, hamar esteledik. Csupán a kórházudvar erős lámpái világítottak odakünn.

  • Nincsen kísérőd? - kérdezte Jani bácsi.

  • A betegszállítók hoztak át a Szentpéteriből, de mivel tudok járni, leraktak a vizsgálóban, és otthagytak. Ők sietnek, mégis el vannak mindig késve. Tíz órától várom őket, most meg már este öt is elmúlt.

  • Engem az asszony hozott ide az ügyeletről. A doki javasolta, hogy úgy hamarabb lesz. Tedd a fogasra a kabátodat egyelőre! - mondta, amint látta Zoltán tétova tekintetét – A szekrénybe is be lehetne rakni, de jól van az ott is. Segítenék neked, de nehezemre esik a járás, vinnem kell magammal a korlátot – mutatta mosolyogva a járókeretet, egyértelművé téve, miről beszél.

A nővér jött ismét, hozta a vacsorát. Meglepődve látta, hogy Zoltán még nem rendezkedett be, ott áll az ágy előtt ruhástól, bámul kifelé a sötétségbe.

  • Nem mondta, hogy kér-e hálóinget. Hozzak?

  • Köszönöm, van pizsamám. Felkészültem. Nem először rosszalkodik a sérvem.

  • Akkor jól van. Csak gondoltam, azért nem vetkőzik...

  • Nem sietek már most sehová

  • Igaz – nyugtázta, miközben a kis szekrényekre lerakta a csomagokat, s ment is tovább, hisz hosszú még a folyosó.

  • Sérved van? - kérdezett rá a betegtárs.

  • Gerinc. Műteni kellene...meg fogyni egy kicsit.

  • Látom jó húsban vagy. Hány kiló?

  • 140.

  • Nem semmi – biggyesztett elismerően az öreg - Na, de a magasságod is meg van hozzá – próbálta csökkenteni a helyzet súlyosságát.

  • Magának mi baja?

  • Az öcsém, hogy itt kell lennem, de ne magázz engem!

  • Mer' maga hány éves?

  • Nem mindegy?

  • De. Akkor szevasz – lépett egyet előre, hogy kezet nyújtson az ágy szélére éppen felülő Jani bácsinak.

  • Szervusz öcsém – fogadta a kéznyújtást – Egyébként jövő hónapban leszek két hetes – vigyorgott a vicces kormeghatározásán.

  • Én meg éppen negyven. Ahhoz képest elég sok bajom van. Tüdőm, májam...

  • Na, vetkőzz neki a pihenésnek, én meg addig kimegyek, mert ki kell mennem.

 

Kicsit odébb csusszant, hogy elérje az ágy végénél hagyott járókeretet. Zoltán figyelte a mutatványt ugrásra készen, hogy segítsen, ha szükséges. Nem volt rá szükség. Jani bácsi kissé kicsavart derékkal beállt a keretbe. Előre tette, befordított lábfejjel előre rakta bal lábát, majd jobbal mellézárt. Megint előre a keret, és így ismételgette a mozdulatokat, közben úgy tűnt, mintha erősebben markolná a keretet a szükségesnél. Láthatóan erősen kellett neki koncentrálni a járásra. A WC benn volt a szobában, pontosabban az egyik sarok volt leválasztva. Az öreg ágya ennek a fala mellett állt, a Zoltáné ugyancsak ebben a vonalban az ablak mellett. A folyosóról nyíló ajtóval szemben pedig egy kis szabad rész, erre nyílt a mellékhelyiség ajtaja, vele szemben a négy ajtós beépített szekrény, meg a mosdó. A fennmaradó helyen két üres ágy. Legalábbis pillanatnyilag üres. Elég nagy a mozgás. Amióta az öreg itt van, már ketten is hazamentek, nagyjából egy hétig voltak mindketten. Túlzás lenne azt mondani, hogy gyógyultan. Az ideg alapú betegségek nem gyógyulnak egyik napról a másikra. Kapnak egy kezelést, a többit majd az idő megoldja otthon...vagy nem.

  • Hol lehet itt dohányozni? – kérdezte Zoltán immár pizsamában ülve az ágya szélén, mikor az öreg végezve a dolgával, visszafelé totyogott a helyére.

  • Sehol. Nagy gond? Én már negyven éve leszoktam. Nem iszok, nem nőzök. Hogy akkor minek élek? Hehe! Egyébként a dohányosok kijárnak az udvarra. Majd hozol egy rokikocsit, és leviszel engem is, legalább levegőzök egy kicsit. Na nézzük, mi a mai vacsora!

  • Kefir, meg parizer – segített Zoltán felismerni a kaját - Ha gondolja, odaadhatom az enyémet is ...neked – tette még hozzá, amikor az öreg csúnyán nézett rá a „gondolja” hallatán.

  • Nem nagyon van itt az embernek étvágya. Inkább csak unalmamban eszek. Az ebédre nem volt panaszom eleinte. Nem rossz, de mindegy mit főznek, ugyanolyan íze van mindennek. Na, de majd megtapasztalod magad is. Nahát öcsém! - döbbent meg amint a nyitott pizsama alatt meglátta a hatalmas pocakot – Ezen megállna a pohár. Hányadik hónapban vagy?

  • A tizedikben. Annak is a végén – kapta meg azonnal a begyakorolt választ. Elég sokszor teszik fel neki ezt a kérdést.

  • Nem is lesz semmi bajod, ha nem vacsorázol. Ha sokáig benn maradsz, könnyebb lesz fogyóznod. Feltéve, ha az asszonyod nem hord be kaját, mint nekem a mama. Mert biztosan jól főz, azért vagy ilyen derék.

  • Nem nagyon főz az, inkább hordja a kaját. Konyhán dolgozik.

  • Az se rossz. Gondolom, nem a körettel rakja meg az ételest.

  • Ne hidd ám, hogy olyan kövér vagyok mint amilyennek látszom. Csak a májam nyomja így ki a hasamat - mosolyogta el magát.

  • Piálsz?

  • Már nem nagyon. Megijesztett a doki, hogy kinyiffanok, ha nem hagyom abba. Nem is iszom már mindenféle pancsot. Nemrég Egerbe jártam dolgozni, és minden este lementünk a hazaúton az özvegyasszonyok völgyébe...

  • Szépasszony – javította ki az öreg.

  • Micsoda?...Ja, akkor az. Mindegy. Ott legalább szőlőből van a bor, nem is drága. Azt a két litert bevettem TV-zés közben esténként, oszt annyi volt egész napra. Kivéve fizetésnapkor, mert volt egy nagyon erőszakos kolléga, aki rögtön két ürgével indított. Nehéz volt tőle megszabadulni. Egy két buszt olyankor mindig lekéstem.

  • Mert te hol laksz?

  • Lyukóban.

  • Az nem semmi hely. Utca, házszám?

  • Most csúfolódsz? Nincs ott olyan. Helyrajzi szám van legtöbb háznak.

  • Mennyien laknak ott kint?

  • Senki nem tudja. Két-három ezret beszélnek. De semmit nem szabad kinn hagyni. Kell a nagy kutya a portára! Hát maga? Vagy mi te.

  • Emődről hoztak be. Nem eszed meg a vacsorádat? Nem? Akkor tegyük be a hűtőbe! Van itt egy zacskó, kiviszem én is, hozok be helyette a mama fasírtjából. Gyere, megmutatom hol a hűtő.

 

A csomagot hozzáfogta bal kezével a járókerethez, s elindult kifelé a folyosóra. Minden odébb tevésnél erősen lengett a nylonzacskó, Zoltán inkább elvette tőle. Ő se járt valami tökéletesen, de szabad volt mindkét keze. Aztán amikor visszatértek, mindketten nekiláttak a fasírtnak, nehogy holnapra maradjon belőle, mert Jani bácsit leszidja a neje, ha nem eszik rendesen.

  • Na, most már rágyújtanék, egy pohár borral leülnék a TV elé.

  • Hozz egy kocsit a lifttől, ha van. Kerettel kicsit sok még nekem lemenni. Megmutatom hol a dohányzóhely, ha van apród kávét is vehetsz, Tv a másodikon, de én nem járok le. A borra sajnos nem tudok megoldást.

  • Még nem is mondtad, hogy neked mi bajod – állapította meg Zoltán, miközben tartotta a kerekesszéket, hogy bele kinlódja magát az öreg.

  • Valóban nem mondtam. Stroke. Mint kiderült, már a harmadik. Az előző kettőt nem is vettem észre. Most is csak annyit, hogy bal oldalon remeg kezem, lábam, nem tudom megfogni a poharat.

  • Azt mondtad, nem iszol.

  • Nem hát. Ja! - mosolyogta el magát – Kávés pohárról van szó te! Na, nyomjad a gombot! Hogyhogy melyiket? Ez a legfelső szint, itt csak egy van. Ja, hogy melyik ajtónál? Mindegy. Na éppen a másik jön. Csak hagyd így egyenesen – utasította, amikor Zoltán betolta a liftbe a kerekes széket - a földszinten a túlsó oldal nyílik. Miért nem indul? Megnyomtad a nullát? Hát így aztán várhatunk ítéletnapig!

 

Az udvaron elég hideg volt, s a szél még fokozta is a hidegérzetet. Hordta a faleveleket, egy keveset a szélfogóba is befújt a néha nyitva hagyott ajtón, amit most műszaki okból kézzel kellett működtetni. Két fürdőköpenyes idős nő fújta a füstöt a szemetes mellett ott, ahol a falra ki volt írva, hogy nem dohányzóhely. A fotocellás ajtó túloldalán egy csoport egészségügyi szintén az egészségét rongálta a cigarettával. Jani bácsinak nem volt teendője, mivel ő már negyven éve leszokott erről a szenvedélyről. Csak ült a rokikocsiban, felszegett fejjel szimatolt bele a levegőbe.

  • Hó lesz, figyeld meg! Érzem a szagát.

  • Nem korai még az?

  • Én már sok mindent megéltem. Esett már szeptember végén is. Na jó, nem maradt meg, de határozottan hózápor volt. Most se marad még meg, de hidd el nekem, benne van a levegőben.

  • Ki ment már a divatból. Emlékszem olyan telekre, amikor egyáltalán nem esett. Nem is bánom, legalább nincs vele gond.

  • Messze laksz a főúttól?

  • Nem. Elég közel, csak meredeken kell felmásznom a házhoz. A buszmegálló sincs messze. Lyukósi viszonylatban elég jó hely.

  • Régen voltak ám nagy telek – szólt közbe az egyik asszony, miközben az ablakpárkányon nyomta el a csikket – Mihozzánk lánctalpassal hozták a kenyeret, napokig ki se tudtunk jönni a faluból.

  • Ezerkilencszáz kilencvenkilencben egészen február tízig nem volt egy szem hó se – emlékezett Jani bácsi – Akkor aztán akkora tömegben zúdult le, meg aztán hordta is a szél rendesen...

  • De pontosan tudod ekkora messzeségből – szólt közbe Zoltán

  • Tudom bizony. Aznap vettem egy nagyon jó állapotú tizenhat éves Toyotát. Emőd után, ahol a szélzsák van, akkora volt a hófúvás, hogy nem lehetett tovább menni egy tapodtat se. Rengeteg kocsi összegyűlt, és csak vártuk a csodát, ami nem jött.

  • Azt mondtad, hogy Emődön laksz. Minek akartál tovább menni?

  • Mer' akkor még nem ott laktam, hanem a Zsóriban, a nászasszonyom házában. Csak onnét aztán el kellett jönnöm...majd erről is mesélek, mert az egy olyan sárkány, de olyan. Örülhetsz, hogy nem ismered.

  • Van énnekem saját sárkányom, nem kell még a … másé is – akadt meg egy pillanatra Zoltán, mert koncentrált a második szál cigi meggyújtására.

Nagyon erős dohányos. Megszenvedi majd, hogy ilyen körülményes a dohányzási lehetőség. A múlt nyáron a belvárosban dolgozott, ahol minden nap vettek a kollégákkal, egy-egy adag fagyit. Aztán röhögtek rajta, hogy egy nyalás, egy szívás. Sokszor evés közben is rágyújtott. Most az öreg csodálkozott ugyan, hogy megint egész szál van a szájában, de nem tette szóvá, inkább tovább mesélte azt a februári hóvihart, amikor kénytelen volt Miskolcra visszafordulni, s egy szállodában tölteni az éjszakát. Másnap csendesült a szél, így fel lehetett szabadítani a főutat. Viszont a Takta vidéke még napokig járhatatlan volt. Néhány hét múlva megjött az olvadás, vitte a beregi falvakat, meg hozta Ukrajnából a sok szemetet.

  • Na, elszívsz még egy szálat? Ha nem, akár mehetünk is!

 

A folyosón a gyógyszeres kocsiba botlottak a legelső szoba előtt. Lekésték volna a gyógyszerosztást, de most egyiküknek se jár. Zoltánnak majd csak reggel kezdik a gyógykezelését, Jani bácsi is csak infúziót kap. Nem viszik ma már túlzásba a gyógyszerezést. Csak akkor adnak, ha mindenképpen szükséges.

  • Na, akkor pihenjünk le! - javasolta az öreg – Elvégre ezért vagyunk itt. Nem? Hagyd a kocsit, legfeljebb tedd ki ide az ajtó elé! Majd elviszi akinek kell.

Zoltánnak nem volt ellenvetése. Lepihent. Sok volt már a mai nap. Nagyon elfáradt a sok várakozástól. Olyan ez is, mint az aggódás. Nem csinál semmit az ember, csak ül, és fárasztja feleslegesen az agyát. Mert akárhogy idegeskedik, attól még nem változik semmi. Megfordult a fejében, hogy az asszonya elkísérhette volna. Bár nem tudott volna semmit tenni, csak legfeljebb ketten türelmetlenkednek. Na, de akkor is!

Nem takarózott ugyan be, de összekuporodva oldalra fordult a fal...illetve az ablak felé. A kettő ez esetben ugyanaz. Lényeg, hogy a szobatársának hátat fordított. Nem tudatosan, de mégis azt jelezve, hogy nem kíván beszélgetni.

 

Jani bácsi vette a jelzést. Hanyatt fekve, két kezét a tarkója alá téve bámulta a mennyezetet. Nem volt álmos, de ha nincs kihez szólni, mit kezdjen magával? Eszébe jutottak azok a régi idők, amikor telente egy-egy alkalommal megfázott. Másfél napig nem kívánt kikelni az ágyból, de akkorra meg is gyógyult. Csodálkozott rajta, hogy nem ölte meg ezalatt az unalom, de tény, hogy nem érezte unalmasnak a másfél nap tétlen fekvést. Mindez persze 30 évvel ezelőtt volt. Később, ahogy korosodott, megesett, hogy három napig a láza se múlt el egy jól sikerült megfázáskor. Most meg jött ez a féloldalas remegés. Aránylag jól sikerült, hiszen sokan le is bénulnak hasonló esetben. Na, arról nem is beszélve, hogy az átlag nem is éri meg ezt a kort. Vagyis neki egy szava nem lehet. Aligha van már sok hátra, de ezt a kis időt szeretné talpon tölteni, nem magatehetetlenül, ágyban fekve. A mama fiatalabb tőle tíz évvel, bírja is magát, de inkább dolgozni járjon alkalmanként, mintsem őt ápolja! Majd holnap jön megint, biztosan főz valami kedvére valót. Nem kellene persze fáradnia, de ki meri neki mondani, hogy ne jöjjön? Egyébként is ilyen tüsténkedő a természete. Mindig talál valami tennivalót. Ha otthon nem, akkor a szomszéd öregasszonyokat gyámolítja, vagy keres valami vendéglátóst, akinél főzhet. Mert főzni is nagyon szeret. Meg tud is. Akár kisfazékkal, akár nagy kondérral, neki mindegy.

 

Zoltán mocorgására figyelt fel, aki hátára fordult, hatalmas pocakjára félig ráhúzta a takarót, de közben ki se nyitotta a szemét. Biztosan túl fáradt már ahhoz, hogy el tudjon aludni, de azért csak erőlteti. Az öreg nem is állta meg szó nélkül.

  • Nem tudsz elaludni mi?

  • Nem igazán.

  • Te figyelj! Csak nem hagy nyugodni a dolog. Jól vagytok az asszonyoddal?

  • Mért kérded? Amiért nem jött velem? Dolgozott ma, estére meg már minek? El van körül rajtam intézve minden. Majd jön ha tud, vagy nincs más dolga.

Erre mit lehet mondani? Hosszasan hallgattak, de Jani bácsit hajtotta a kíváncsiság.

  • Család van?

  • Három. Már nagyok.

  • Ott vannak veletek Lyukóban?

  • Dehogy. Az anyjukkal.

  • Ja, mer' hogy ez az asszony...

  • Na, hogy volt a nászasszonnyal a Zsóriban? - terelte Zoltán a témát.

  • Ja, hogy a Terka?

  • Azt én nem tudom minek híjják.

  • Azt szereti, ha Terikének mondják, de tőlem ezt soha nem kapta meg, nekem csak Terka. Már első látásra se tetszett. Na nem úgy, mert olyan csecses-faros, meg illegeti is magát, de utálom, ha valaki olyan feltűnően kedves, mézes-mázas, színeskedő. Szemébe hízeleg az embernek, a háta mögött meg a csuda tudja, minek el nem mondja. Mindenkit bánt, nem gondolom, hogy rólam ne mondana valami rosszat.

  • Mert lehet rólad rosszat mondani? - vigyorgott Zoltán, miközben felkönyökölt, hogy jobban tudjon figyelni.

  • Nem igazán. De kitalálni bármit lehet, vagy még a való dolgokat is lehet úgy tálalni, hogy nemtetszést váltson ki a hallgatóságból. Na, meg a bántásokat úgy indítja, hogy „nem mondom má' csak neked”. Gondolom, ezt mondja mindenkinek.

  • A nászoddal azért kijöttetek?

  • Nem ismertem. Nem élt már amikor a gyerekek összejöttek. Tudod, ez a fiamnak az anyósa akiről beszélek. Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy a nász...vagyis a Terkának az első férje fellógatta magát. A házat is fel akarta gyújtani, csak nem várta meg amíg tüzet fogott. Azért ez is jelent valamit. Terka persze széltében-hosszában terjesztette, hogy neki eztán már nem kell ember, de hamar meggondolta magát. Ráakaszkodott egy özvegyemberre, akinek volt egy nyaralója a Zsóriban.

  • Mert te hol laktál korábban?

  • Mátyásföldön

  • Hol?

  • Pesten. Nem tudod hol van Mátyásföld?

  • Má' hogyne tudnám? Persze, hogy tudom – szólt vissza sértődötten, pedig tényleg nem tudta. Így körülmagyarázva ismerős volt neki a név, de ennyi.

  • Nem ott születtem, hanem Ráckevén. Sváb gyerek volnék. Csoda, hogy minket nem telepítettek ki. Öt éves voltam, amikor vége lett a háborúnak, de mesélték a régi öregek, mik mentek akkoriban.

  • Sváb? - csodálkozott rá Zoltán – Milyen Jánosnak hívnak?

  • Ján. Úgy írják, hogy Jahn. Nem is János, hanem hivatalosan Joachim. Jahn Joachim. Egyszerűbb a Jani bá'.

  • Egyszerűbb. Maradjunk akkor inkább ennél a névnél!

  • Amikor nyugdíjas lettem, akkor jöttünk el Pestről. Gondoltam, veszünk egy kis házat a Bükkalján, de ez a hárpia felajánlotta, lakjunk nála, az ő házában. Akkor már az övé volt a ház, mert a második urát is eltemette. Nem volt igazán hozzávaló a Lajos. Ez még feladta a farát, velem is incselkedett, az öreg meg má' csak nem fiatal. Meg dolgoztatta is, pedig a faszinak nem nagyon hiányzott a munka. Ő már akkor nyugdíjas volt, elég jó nyugdíjjal. Mondta is Terka mindenkinek, hogy nem kéne má' neki dolgozni, de azért csak hajtotta, mert neki meg az Isten pénze nem lett volna elég. A lányát persze nem nagyon támogatta, noha a menyem nem is volt igazán rászorulva. Persze senki nem utasítaná vissza a segítséget. Valamire majd elköltötték volna. De ez nem, ez csak gyűjtögette, aztán meg dicsekedett vele. Szerette, ha érezhette az irigységet. Mert azért sok ember irigy arra, akinek van valamije. Ez persze adta a jószívűt, erőszakkal kellett a lakbért is rátukmálni, de éreztem én, hogy csak komédiázik. Mondta, hogy: „Jaj nászom, hát nem azé mondtam én, hogy lakjatok itt, mert pénzt akarok tőletek. Elég, ha a rezsit fizetitek.” A ház körül persze mindig volt tennivaló. Kerítést felújítani, előtetőt építeni, udvart lekövezni, ablakokat kicserélni, szobát festeni...szóval úgy, mintha a sajátom lenne. Tiltakozott ugyan, de ennek ellenére mindig elvette a pénzt.

  • Aztán mégis odalett a barátság - sürgette Zoltán a mesélést, mert már érezte, hogy kezd elálmosodni – Tán csak nem támadtad le? ...Jaj, de hülye vagyok, hiszen már túl voltál a hatvanon.

  • Na és? Ne hidd, hogy egy hatvan éves embernek nem kell a szex! Terka meg még csak ötvenhét volt akkor, nem is nézett ki rosszul, csak az utálatos természete miatt berzenkedtem tőle. Betöltöttem a hetvenhatot, de még vágyakozom néha. Úgy érzem, csak partner kellene. Sokszor eszembe jut az öreg halász...

  • Kicsoda?

  • Tudod, az öreg halász és a tenger...Hemingway. Biztosan olvastad.

  • Aha. Elég régen, nem igazán emlékszem már rá, de azt hiszem, nem szól semmiről.

  • Na, ez így nem igaz. Maga a cselekmény annyi, hogy megfogja a nagy halat, aztán addig küszködik vele, hogy mire hazaér, nem marad belőle semmi. De úgy mellesleg sokat agyal közben. Nem is ez a lényeg, hanem még az elején van benne, hogy rég nem álmodik már asszonyokkal. Nem tudom hány éves lehetett, de én még most is álmodom asszonyokkal.

  • Szóval mi történt?

  • Dolga volt Terkának Pesten. Megkért, hogy vigyem el, mert ő nem ismeri a várost, meg sok csomagja lesz, ne kelljen cipekednie.

  • Na várjál csak! Ott lakott ő is veletek?

  • Jaj, dehogy. Kövesden, de van helyi járat, bármikor odatoppanhatott. Bosszantott is a dolog, mert ha nem jól állt a sarokban a seprő, már az se tetszett neki. Pedig mondom neked, mindent megcsináltam a ház körül. Sok pénzt megspórolt rajtam. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert folyton azt duruzsolta, hogy mások mennyit keresnek a néhány napos vendégeken, akiknek nyaranta kiadnak szobát. Mi meg ugye lefoglaltuk a nyaralóját, és nyilván nem fizettünk annyit, mintha egy-egy hétvégén laknánk ott. Nem vághattam a fejéhez, hogy mások csak egy fűnyírásért mennyit kifizetnek. Mondogatta is nekem a mama, hogy vegyük meg a saját házat, de ne is itt, hanem inkább Eger, vagy Miskolc közelében, hogy ha városba kívánkozunk, ne legyen messze. Kellett volna hozzá egy kis utánajárás, de tulajdonképpen megvolt a rávaló pénzünk is. Na szóval nekivágtunk az útnak kettesben. Én, meg a kétszeres víg özvegy...

  • Ráizgultál mi? - vigyorgott Zoltán a feltételezésén.

 

Hanyatt feküdt az ágyon, lába keresztbe fonva, két keze a feje alatt, s csak a szeme sarkából nézett oldalra, de nagyon laposan. Ugyancsak kerülgette már az álom. Látta ezt rajta az öreg, s rá is kérdezett. Zoltán biztatta, hogy mesélje végig, ha már belekezdett. Nem tarthat olyan sokáig, hogy ne tudná kivárni a végét.

  • Tudod, úgy voltam én ezzel az asszonnyal, mint legény koromban volt egy...nem is, hanem kettő lány. Egyik még csak 15 éves volt, de állítólag szerelmes volt belém. Én túl voltam a húszon, jóképű gyerek voltam, meg is tudom érteni a csajt. A baj ott kezdődött, hogy nekem nem tetszett. Nem volt pedig csúnya. Picivel több hús volt ugyan rajta mint ahogy az ideális alakot elképzeltem, de ezen még túl tettem volna magam. A viselkedése taszított. Nagyon gyerekesen rajongott, nem tudtam vele miről beszélni. Ráfaragtam volna ha kiderül, hogy megdöntöm, hiszen fiatalkorú volt, de ez akkor eszembe se jutott. Hétvégeken találkozhattunk, de inkább otthon maradtam volna, minthogy ott vihogjon a képembe egész este. A cimborám beszélt rá, hogy „Jó lesz az egyszer” Engedtem a rábeszélésnek, de aztán amikor odatolta a képembe azt a pattanásos vigyorgó arcát, felfordult a gyomrom. Nem kellett és kész. Aztán volt egy másik is, akit kihagytam, mert olyan bűn randa volt, hogy nem volt hozzá gusztusom, pedig könnyű préda lett volna. Lehet, hogy ezeket majd az orromra húzzák a túlvilágon. Legalábbis azt mondják, minden kihagyott buláért ez a büntetés.

  • A nászasszonyt mond! Akkora feneket kerítesz neki, hogy tényleg elalszok, mielőtt végigmesélnéd.

  • Na, szóval elindultunk a Terkával. Nem is Pestre, mert csak Juliskán keresztül értekeztünk – így hívják az asszonyomat, ha nem mondtam volna még – ő meg rosszul értelmezte. Ez a Terka ötvenhét évesen azt találta ki, hogy ingatlanközvetítő lesz. Zsámbékra kapott meghívót, ahol egy fél nap alatt kiképezték a szakmára, adtak neki papírokat, ami alapján elintézhette a vállalkozásának az elindítását. Nem is tudom, hogy gondolta, hiszen ebben a korban nehezen tanul már az ember új dolgokat. Főleg nem fél nap alatt. A fiatalok évekig tanulnak, mégse jön be többségüknek. Na, de ez nem az én gondom. Lényeg, hogy el kellett vinnem öreg Toyotámmal Zsámbékra. Régebben sokat vezettem, de elszoktam már a több száz kilométeres utaktól. El is fáradtam mire hazaértünk, főleg amiért rettenetes meleg volt. Klíma persze nem volt abban az öreg járgányban, Terka meg érzékeny a huzatra. Csorgott arcán a verejték, mintha a zuhany alatt állt volna. Na, de ez majd csak hazafelé lesz. Előbb még végigunatkoztam a napot, amíg a tanfolyam tartott. Meg is hallgathattam volna, de nem érdekelt. Fél órával a kezdés előtt már ott voltunk, kerestem a kocsinak árnyékot. Terka elővette a szendvicseket, és megreggeliztünk. Aztán nyakamba vettem a várost, hiszen ha hiszed ha nem, korábban nem jártam még itt. Megnéztem a volt laktanyát, ahol az Angyalbőrben-t forgatták. Tudod! Karádi őrmester...ne mond, hogy nem láttad! Aztán felsétáltam a romtemplomhoz...

  • A lényeget mond! - sürgette Zoltán, amikor meghallotta a saját horkolását.

  • Aludjál inkább! Majd lesz még alkalom elmesélni.

  • Már most mondd végig, ha elkezdted!

  • Nem volt még három óra se, amikor visszaértem. Éppen időben, mert akkor kezdett szétszéledni a hallgatóság. Az egész országból idecsődítették a vállalkozókedvű népeket. Ahogy Terka később mesélte, Vasvártól Békéscsabáig voltak mindenfelől. Ekkorra már kisétáltam magamból a reggelit. Feltételeztem, hogy Terka is éhes, bementünk egy boltba. Én úgy vagyok szokva, hogy ha úton vagyok, jobban megengedek magamnak olyanokat, amit egyébként nem szoktam megvenni. Főleg Juliskával szoktam utazni, rá van bízva a vásárlás, egymagam nem igazán tudom kitalálni mi kellene. Nápolyira emlékszem, meg biztos vettem ivójoghurtot, sajtot, felvágottat...meg ilyeneket. Terka mégiscsak asszonyból van, gondoltam, telerakja a kosarát. Nem találod ki mit vásárolt. Két kiflit, meg egy kétdecis tejfölt. Még kólát se, mert volt még nála hazai víz. Ejnye, hogy az a fösvény szentségét neki! Ezt tudva nem is kerülök a bolt felé. Elhagyva Zsámbékot, megálltam a legelső nagy fának az árnyékában, meginni a joghurtot. Már bántam, hogy be nem mentem vele egy étterembe. Majd elszégyellte volna magát, mivel mégis ő volt a fuvaroztató. Nekem nem fizetett napidíjat, csak szívességből vittem el. Aztán – mint már mondtam – szakadt róla a veríték, nem győzött törölközni, de az ablakot nem húzta le. Nem is bántam, mert én se szeretem a huzatot. Volt olyan, hogy megfájdult a fülem, ezért mindig a túloldali ablakot engedtem le, ha egyedül voltam. Most egyiket se. Ez meg majd' elpusztult, úgy szenvedett. Öröm volt nézni, olyan volt mint a főtt rák. Mondtam is neki, hogy „jó színed van nászasszony” . Csipkedte két ujjal magán a ruhát, mert úgy rátapadt. Meg is fordult a fejemben, hogy majd otthon beáll a zuhany alá, én pedig hátulról beszappanozom. Aztán hamar elment a kedvem, mert olyanokat beszélt.

  • Nem mondod, hogy lebeszélt a szexről. Ajánlatot tettél neki? Hehe - kuncogott Zoltán már szinte félálomban.

  • Hülye vagy? Dehogy. Nem került szóba, ezt én csak magamban fantáziáltam. Nem volt egy eldobni való teste, de lelkileg volt nagyon lehangoló. Meg aztán nem is tudom, hogyan reagált volna. Ha ellenáll, oda a barátság...miket beszélek. Soha nem tartottam barátnak, csak kényszerű kapcsolatunk volt a gyerekek miatt. Ha megdöngetem, nem tudtam volna tükörbe nézni, az asszony szemébe meg főleg nem.

  • Nem kell azt neki tudni!

  • Igaz, de ha csak tréfából meggyanúsít, biztosan elárulom magam.

  • Meggyanúsít? Lekeversz neki egyet. Tudja meg, ki az úr a háznál!

 

Jani bácsinak elakadt a szava a megdöbbenéstől. Amióta együtt vannak a mamával, soha nem lépett félre, soha nem emelt rá kezet. Ez a dagadt bunkó meg olyan természetesen mondja, hogy lekeversz neki egyet. Náluk bizonyára ez a szokás. Van három gyereke, de mind az anyjával él. Biztosan oka van ennek is. Egyrészt az ital, mert amint mondja már nem iszik csak két litert a TV nézéshez esténként. Ezek szerint korábban több volt. Nem valószínű hogy Lyukóvölgyben született, inkább csak kiköltözött, mert ott nincs közüzemi díj. A mostani asszonya talán együtt iszik vele. Ki tudja? Mint ahogy az se normális dolog, hogy ide se dugta a képét. A képét? Nem kizárt, hogy össze van verve.

  • Te vered az asszonyt?

  • Dehogy. Csak ha okot ad rá.....de azért legalább havonta helyre kell rakni! Rá kéne még gyújtani – motyogta alig érthetően.

  • Aludj már! Majd lemegyünk reggel.

 

 

 

 

 

 

 

    2.

 

Zoltán mégse várta meg a reggelt a dohányzással. Késő este még leballagott az udvarra egyedül, hiszen ismerte már a járást. Az öreg észrevette ugyan, hogy felkelt, de úgy tett, mintha aludna. Amikor éjjel fel kellett kelnie azon aggódva, hogy rá is vonatkozik a TV-reklám - akadozó vizelet, meg gyakori vizelési inger, noha valójában abban a ritka szerencsében volt része, hogy azt se tudta, mi az a prosztata – szobatársa nem volt ébren, így a reggeli vérnyomás mérésig egy szót se váltottak.

  • Figyelj má' Jani bá'! Nem emlékszem, mi volt a sztorinak a vége.

  • Melyiknek?

  • Hát a nászasszonyt megdöntötted végül?

  • Nem.

  • Aha – nyugtázta a választ, de azért volt olyan érzése, mintha valamiről mégis lemaradt volna. Vagy elaludt, vagy az öreg félbehagyta.

Nem nagyon firtatta a dolgot, hisz az öregnek láthatóan nincs jó kedve. Nehezen kelt fel az ágyról, járókeretével kikínlódott a folyosóra, megszenvedve minden lépéssel. Órákon át alig beszéltek. Reggeli után az öreg megint kitotyogott a hűtőhöz, mivel nem ette meg a kefirt, el kellett raknia. Zoltán hívta az udvarra, de nem volt kedve. Még a nővér fenekére se tett megjegyzést, pedig feltűnően rajta felejtette a tekintetét, amikor az infúziót hozta neki. Zoltánt átvezették a kezelőbe tornázni. Visszatérve elmesélte, hogy a falhoz kellett állni szorosan, ami ugye lehetetlen, mert a hasától nem fér, így egyenesíttették volna a gerincét. Végigelemezte a gyógyszereket, amit hoztak neki, de az öreg mindenre csak annyit szólt, hogy „ühm”. Már az ebédet várták, amikor Zoltán rákérdezett, hogy mitől ilyen szótlan. Csak annyi választ kapott, hogy nincs jókedve. Ez persze nyilvánvaló volt, nem volt mit beszélni róla. Aztán megcsörrent a Jani bácsi telefonja. Zoltán erősen figyelt, de nem sok mindent hámozott ki az öreg szavaiból. Gyanította, hogy a feleségével beszél, aki nem fog ma jönni, de valaki más ajánlkozott, valakit hozni is akar magával, ami ellen hevesen tiltakozott. Inkább ne jöjjön senki, hiszen van mindene, kibír egy-két napot.

  • Az asszony volt az?

  • Aha.

Ezzel megint kifulladt a téma, de az öregnek kis idő múlva mégis megeredt a nyelve.

  • Nem tud jönni, mert a vendéglősnél – ahol főz - sok ma a munka. Mondtam, hogy ne csináljon belőle gondot, erre azt mondja, hogy beküldi a kaját a menyünkkel, de vele meg az anyja is jönni akar. Mondtam, hogy inkább ne jöjjön senki.

  • Aha. Ezt hallottam. Ö...izé. Ez az anyja, az a bizonyos nászasszony, akit este meséltél. Figyelj má'! Nekem csak nem világos, hogy miért költöztetek el a Zsóriból. Vagy belealudtam, vagy nem mondtad végig.

  • Meddig emlékszel?

  • Jöttetek hazafelé, nagyon meleg volt, csurgott az izzadság a mellei közé...

  • Ilyet mondtam volna?

  • Ilyesmit...Törölgette magát, neked meg beindult a fantáziád. Csak aztán lelankadtál, mert olyanokat beszélt...Itt tartottál azt hiszem. Azt már nem tudom miket mondott. Szerintem eddig mondtad csak.

  • Tudod, van neki a ház amiben lakik. Azt a násszal építették közösen. Nyilván a fele az övé, a másik felét megörökölte a menyem, de ugye nem sokra megy vele, amíg az anyja benne lakik. Ez eddig rendben is van. Aztán kinézte magának a Józsit, akinek a Zsóriban volt háza. Öreg volt hozzá, de jó kiállású öregember volt. Ilyen magamfajta – mosolyogta el magát az összehasonlítástól.

  • Ilyen járókeretes? - nevetett Zoltán

  • Jól van, csak csúfolódjál! Helyrejövök még én, nem telt le az időm. Neszójjábe! Szóval! Ráakaszkodott a Józsira, aki feleségül kérte. Feltétel volt, hogy előbb a fél házat írassa rá. Most mond meg! Micsoda dolog ez? Aztán kihajtotta belőle a lelket is. Én nem tudom mivel tudta így elbolondítani, de az utolsó időkben az az ember már csak nadrág volt. Aztán lebukott a pincelépcsőn, oszt úgy maradt.

  • Pincéje is volt?

  • A háznak a pincéje. Most arra gondolsz, hogy ivott? Volt neki egy kis bora. Megengedte neki Terka, de ő akarta beosztani. Ez a szerencsétlen meg lopva itta gumicsövön, aztán meg feltöltötte, hogy ne hiányozzon. Gondolod, milyen moslék lehetett az. Nem sokat találkoztunk, de mindig tele volt panasszal. Aztán, hogy így járt, Terkáé lett a ház, mert a Józsinak nem volt gyereke. Ekkor találta ki, hogy ha el kívánkozunk Pestről, itt lakhatunk ameddig akarunk. Közel van a fürdő, ez kell már a nyugdíjasoknak.

  • Oszt jártok legalább?

  • Jár a fene. Mindig találok én is magamnak elfoglaltságot, a mama is mindig nyüzsög valahol. Nem nekünk való ott gubbasztani napról-napra a büdös vízben. Na, de már jövőre másképp lesz. Utazgatunk. El van döntve. Csak közbejött ez a nyavalyám.

  • Mikor érsz már oda, hogy miket beszélt a Terka...a Terike?

  • Azt talán már említettem, hogy egy ideje kifelé állt a rudunk ebből a házból, mert mindig azon sopánkodott, hogy mennyi szállásdíjat kérnek mások egy-egy hetes nyaralásért. Ő meg szegény ettől elesik miattunk. Ezt ugyan így nem mondta ki direktben, de éreztette velünk, hogy a terhére vagyunk. Na, de ami új volt a számomra! Azt mondja nekem, hogy „He, figyejj má'! Arra gondoltam, hogy van egy nyolcvanéves ember a vasút alatti utcában egymagában. Vannak gyerekei, de régen nem tartják a kapcsolatot. Neki meg csak jó lenne, ha valaki gondját viselné. Úgy gondolom, hogy én elvállalnám.” Mondom neki, hogy én erre mit mondjak? Aztán csak győzköd, hogy helyeseljem a döntését. Mindegy ugyan, hogy én mit gondolok, csak igazolást akart magának. Én meg nem szóltam rá semmit. Ez meg elkezd nekem mentegetőzni, hogy nehogy azt gondoljam, hogy az öregnek a halálára spekulál, mert jó erőben van, még autót is vezet, csak feledékeny, meg aztán a férfiak csak tehetetlenek magukban. Ebben mondjuk igaza van, de akkor is nagyon kilóg a lóláb. Nincs neki arra semmi szüksége, hogy ápoljon egy idegent...aztán persze kiderült, hogy az elhunyt férjének valakije...csak a ház lehet a cél. Később persze ki is mondta, hogy jól jár majd, ha az öreg meghal, mert nyilván nem ingyen ápolja, hanem a házért. Engem pedig az ilyen gátlástalan számító perszónák nagyon felháborítanak. Pedig bizisten arra gondoltam, hogy ha hazaérünk, megfarkalom. Nem mondtam ugyan, csak te hallottad bele az esti elbeszélésbe, de tényleg lecsorgott az izzadság a mellei közé. Meg hát mondom, hogy jó fogás is esik rajta...na jó, negyvenévesen nekem se rajta akadna meg a szemem...

  • Mert az öregeknek a korban hozzájuk illő nők tetszenek?

  • A fenéket! Dehogyis. Csak kevésbé vagyunk válogatósak. Nehogy azt gondold, hogy nekem nem a húszévesek tetszenek inkább! Csak azért belegondolok, hogyan viszonyulna ő énhozzám, amikor öregebb vagyok a nagyapjánál is. A képességeim menet közben derülnének ki, de egy aszott, fonnyadt testet én se tartanék kívánatosnak, amikor ott van a sok fiatal bika.

  • Az egyik unokahúgom mondja, hogy a vele egykorú fiúk olyan gyerekesek. Nem lehet velük semmi komoly dologról beszélgetni.

  • Na jól van öcsém, de azért van egy bizonyos határ, amikor már a nagy korkülönbség miatt nincs közös téma. Másképp jár már az agya egy fiatalnak mint nekünk öregeknek. Úgy, hogy vagy a Terka félék, vagy semmi.

  • Na, de aztán hazaértetek...- próbálta Zoltán előrébb vinni a történetet.

  • Hazaértünk. Már úgy értem, hogy hozzá. Megbeszéltük, hogy ráérek, mert a mama úgyis dolgozik, csak este ér haza. Dőljek le egy kicsit, mert biztosan elfáradtam. Ez mondjuk igaz is volt. Az utcai két szobája egybe volt nyitva, hogy nagy társaság is elférjen, ha úgy alakul. Ezt a házat néha kiadta nyaralóknak, ő meg hátul lakott a kis házban, de ekkor nem voltak vendégek. Két heverő volt egymás végében. Lerúgtam a cipőmet, s ledőltem az egyikre. Ő még egy kicsit lomolt a konyhában, aztán ledőlt a másik heverőre. Nekem meg beindultak megint a sóvárgós gondolataim. El is felejtettem, hogy az utálatos természete milyen visszataszító. Magam is elcsodálkoztam a bizsergésen, amit éreztem az ágyékomban. Elkezdett ágaskodni a szerszám, egész keményre. Az egész testem...hogy is mondjam...tulajdonképpen nyújtózkodtam, de egy görcs volt az egész mindenem a gondolattól, hogy odafekszem mellé. Nem bírtam elaludni, de ezt okozhatta a fáradság is. Vívódtam magamban. Aztán hallom, hogy felkel, kimegy. Majd hallatszott a víz zuhogása a fürdőszoba felől. Az összes utálatomat elfelejtettem. Végül csak nem mentem utána, de még semmi nem volt eldöntve. Na, majd ha visszajön, próbálkozom. Elég sokáig zuhogott a víz. Nekem meg jöttek az ellen-gondolatok. Mi van, ha visszautasít? Nem nagy esély van rá, de benne van a pakliban. Ha ezután találkozunk, mindig ez jut majd eszembe. Ha magára enged, akkor pedig azzal tart majd sakkban, hogy megmondja Juliskának. Attól nem fél, hogy őt is megutálja érte, hiszen most sincsenek valami nagy barátságban. A mama ugyanúgy viszonyul hozzá, mint én. Tudod, régen együtt vagyunk már, s az idő múlásával egyre inkább hasonlítunk egymásra. Már ő is olyan nekem, mintha én lennék. Érted miről beszélek? Nem hiszem.

  • Nehezen érsz a végére.

  • Végül csak elaludtam. Beszélgetésre ébredtem. Heni volt ott, a menyem. Be is nézett a szobába, hogy „hát te?” Jött érdeklődni, mi volt az ügynökképzésen. Nem tudom mikor jött. Érdekes lett volna, ha arra lép be, hogy éppen gyömöszölöm az anyját.

  • Nem volt bezárva az ajtó?

  • Mit tudom én!

  • Na, de miért kellett eljönnötök, az még most se derült ki.

  • Megváltozott Terkának a viselkedése. Már nem volt annyira nyájas, mint korábban. Szerintem csalódott bennem. Mégis meg kellett volna búbolni, de most már mindegy. A szokottnál gyakrabban jött ki hozzánk, és mindig volt valami kínja. Semmi se tetszett neki. A bokrokat se jól metszettem, mert ő nem úgy gondolta, a jól fizető heti turnusokat soha nem felejtette el megemlíteni. Aztán ami betette a kaput, az a tető. Kitalálta, hogy ki kell kenni a kúpcserepeket, mert előbb-utóbb beázik majd a tető, vagy ha nem, akkor jön egy nagy vihar, ami leforgatja, mert talán le sincsenek kötve. Mondtam, hogy hatvan évesen én már fel nem mászok, nehogy ne tudjak lejönni. Azt mondja erre, hogy akkor keresni kell valakit, aki megcsinálja. Ennyiben maradt a dolog, de néhány nap múlva megint előhozta a témát. Bólogattam, helyeseltem, de jószerével elengedtem a fülem mellett. Amikor már sokadik alkalommal emlegette, nagyon felgyűlt bennem a gyomorideg, de visszafogtam magam, s nyájasan megkérdeztem, hogy netán keressek szakembert? Rögtön kapott az alkalmon. Meg lettem bízva. Szóltam az egyik ismerős srácnak, aki szokott ilyeneket csinálni, s egy fél nap alatt meg is volt vele. Hozott magával segítséget is. Nem mondhattam neki, hogy „Figyelj Zoli – így hívták őt is – menj el Terka nénédhez, majd ő kifizet”. Kifizettem. Mondtam legközelebb a nászasszonynak. Örült neki nagyon, de csak annyit szólt, hogy jól tetted. Mondom, hogy: Te nászasszony! Mégis a te házad. Erre ő, hogy: De ti lakjátok. Erre én akkorát nyeltem, hogy szerintem meg is hallotta, de nem szóltam egy árva kukkot se. Mondom a mamának, holnap elindulunk házat keresni. Egy hét se telt el, már meg is találtam ezt, amiben most lakunk.

  • Egyik kollégámnak az anyja lakik Emődön. Merre laktok?

  • Nem a városban, hanem kint a hegyen.

  • Akkor az olyan, mint Lyukó – nevetett Zoltán a felismerésén.

  • Na ja. Csak kevesebb a szomszéd. Aki van, az se ott lakik. Egyik Oszlárról jár a kertet művelni, másik meg úgy mondja, Leninből. Ma már úgy mondják, hogy a városból, de ez hozzám hasonló korú, megtartotta a régi városnevet.

  • Aha. Mint ahogy az Újgyőrit is sokan mondják Marx térnek Miskolcon. Na, akkor lemenjünk rágyújtani?

Kicsit halasztani kellett a rágyújtást, mert meghozták az ebédet. A szokásos leves volt, amiben néhány, kockára vágott répa úszkált. Az ízével ugyan nem volt gond, de a tegnapinak is ilyen íze volt, meg ilyen lesz a holnapi is. A krumplifőzelékből Zoltán csak a fasírtot ette ki, de erről is megjegyezte, hogy a tegnap esti finomabb volt.

  • Na, így tényleg nem lesz nehéz leadni néhány kilót. De látom, neked ízlik.

  • Ez így erős túlzás, de nem akarok legyengülni. Enni kell!

  • Az asszonyodnak meg azt mondtad, ne küldjön kaját, pedig ettől biztosan jobbat főz.

  • Nem vitás, de nem akarok neki plusz terhet azért, mert én itt heverészek. Na hozd azt a kocsit! Lekísérlek, iszom egy forró csokoládét.

 

Jani bácsi odahaza is megtartja az ebéd utáni pihenőjét, most se hagyja fel ezt a szokását. Főleg, hogy itt nem is nagyon tehet mást. Olyan jót aludt, hogy még a nyál is rácsorgott a párnájára. Beszélgetésre ébredt. Zoltánt kereste, de nem látta a nagy tömegtől. Hárman álltak neki háttal, és Zoltánnal beszélgettek, aki ott ült az ágyán, csak takarásban volt. A látogatók felfigyeltek a mocorgásra. Üdvözölték, és szabadkoztak, amiért felébresztették.

  • Nem számít – hárított az öreg – Úgyis alvásból áll a napom.

  • Lejössz velünk sétálni? - kérdezte Zoltán, amint szétnyílt előtte a társaság.

Fejével nemet intett, majd a párnáját igazgatta. A legfiatalabb látogató odaugrott, hogy segítsen neki, de nem tudta mit szeretne az öreg, így csak a szándék maradt.

- Mit segítsek szép báttya? Csak egy szavába kerül.

  • Menjetek csak! Én még lustálkodok egy kicsit – túrta takaróját az ágy végéhez, s közben a fiatalemberre rámosolyodott, ezzel díjazván a gesztust.

 

Eltelt egy félóra is, mire Zoltán visszaért. Egyedül jött. Kezében a reklámszatyor feltűnően könnyűnek tűnt. Nyilván dohány van benne. Majd nagy ráérésében tölt magának. Dohányozni ugyan nem szabad, de a cigi töltést senki nem tiltja.

  • Elmentek a vendégek? - tette fel Jani bácsi a teljesen felesleges kérdést.

  • Siettek. Mentek Nyékre horgászni. Az a nagy magas az öcsém volt, a bajszos kis ember a nagybátyám, a fiatal pedig neki a fia.

  • Figyeltem az öreget, amikor levette a szemüvegét, milyen nagy a pupillája. Nagyon rossz lehet a szeme.

  • Hogy te miket észreveszel! A magas vérnyomástól majdnem megvakult. Olyan gyakran mondogatta, hogy nagyon fáj a feje, hogy teljesen hozzászoktunk. Már olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy jó reggelt. Lehetett is látni, hogy gond van a szemével, mert folyton rángatózott a szemöldöke az idegtől. Meg mondta is, hogy rosszul lát. Hosszas rábeszélésre aztán elment a szemészetre. Haza se engedték. Kétszáznegyven volt a vérnyomása. Az egyik szemében meg is pattantak a hajszálerek. Arra nem is lát. Rendbe rakták néhány hét alatt, azóta nem fáj a feje, de a szemüveget állandóan hordania kell. Pedig poros munkája van, elég szar lehet szemüvegben dolgozni.

  • Nem nyugdíjas még?

  • Ötvenhét éves. Többnek látszik? Biztosan amiért mindig szőrös.

  • Annyi mint a fiam, de ő ehhez képest fiatal ember. Annyi, hogy kopasz. Kopaszabb mint én. A maradék haját meg tarlóra vágja. Egyforma a szakállával. Borostás az egész feje, de nem látszik ilyen öregnek.

  • A fiad 57? - ámult el Zoltán. Akkor én már majdnem az unokád lehetnék.

  • Majdnem. Az unokáim kicsit harminc fölöttiek.

  • Én meg tegezlek.

  • Az unokáim is – nevetett az öreg – Téged pedig én hatalmaztalak fel erre.

  • Érdekes dologra jöttem rá – emelte magasra mutatóujját Zoltán, mint aki valami fontosat akar mondani – Mi valójában egyidősek vagyunk.

  • Mi van?

  • Hány éves vagy? Hetvenhét – válaszolta is meg magának a kérdést – Én hetvenhétben születtem és negyven éves vagyok. Te mikor születtél?

  • Negyvenben. Különös logikád van. De azért érdekes egybeesések.

  • Mennyi unokád van?

  • Két fiú.

  • A bátyámnak is kettő fia van...meg öt lánya. Ez, aki most itt volt, külföldön él, de sehol nem fogja a hely. Jó szakmája van, itthon is jól keresne, de neki folyton tele van a talpa. Benne van az ősök vére.

  • Nem is mondtad, hogy te mit dolgozol.

  • Nem vagyok állásban sehol. Néha behívnak a Városgazdához, jelentkezek tanfolyamra, de nem szoktam beférni. A bátyám munkahelyére ugrok be alkalmanként, hogy a kötelező napjaim meglegyenek ahhoz, hogy ne kelljen közmunkára menni. Bár már ez sincs, mert megszűnt a cég. Mostanában műkövet csiszolok egy vállalkozónál, aki szalonnasütőket gyárt, de ez csak hétvégeken van, nem is jelent be. Mondta is a doki, hogy nincs rendben a kártyám. Csak nehogy kiszámlázzák a kezelést!

  • Mit csinálsz a sok szabadidőddel?

  • Hm. Vannak tyúkok...tulajdonképpen semmit. Nézem a TV-t.

  • Miből élsz?

  • Valamennyi csak összejön. Az asszony dolgozik, kajára se nagyon kell...

  • És te még vered ezt az asszonyt.

  • Csak ha megérdemli.

 

Jani bácsi érezte a gyomrában, hogy hirtelen megint felidegesítette magát. Gyorsan témát kell váltani! Vagy inkább ki kell mennie? Téma keresés közben végigsimította az arcát, s megtapasztalta, hogy mennyire borostás. Se nem reggel van, se nem megy sehová, mégis úgy döntött, megborotválkozik. Estére úgyis jön az a nagy farú nővér, akinek három fia van, legalább jobb benyomást tesz rá. Meg addig se kell ennek a nagy bunkó dagadéknak nézni a pofáját. Még ő veri azt az asszonyt, aki eltartja...

 

Ha már bevette magát a fürdőszobába, úgy döntött, megfürdik. Azzal is telik az idő. Nem volt persze ez olyan egyszerű, hiszen egyik kezével ajánlott volt kapaszkodni a zuhany alatt. Nem nagyon dobta fel a hangulatát a tehetetlensége. Persze ha rendben lenne az egészsége, nem is lenne itt. Kórházba a betegeket szokták bevinni. Talán kicsit már javult is az állapota. Bosszantó viszont, hogy nem rutinból mozog, hanem koncentrálni kell minden mozdulatához. Meg kell tervezni még a zuhanyozást is. A törölközés se ment rendesen, de megoldotta. Aztán odaállt a tükör elé, behabozta az arcát. Összeszerelte a régi, zsilett pengés borotváját, bal kézzel az arcához emelte, de nem merte meghúzni. Úgy érezte, rosszul tartja, félt, hogy megvágja magát. Biztosabb a villanyborotva. Nem szereti, de biztonságosabb. Az unokái már nem is használnak kaparósat. Az apjuk nem tanította meg őket, hiszen ő nem is borotválkozik. Régebben szakállt viselt, újabban is csak hajvágóval túrja az arcát.

 

Amikor végzett, üresen találta a szobát.

  • Ez a dagadék biztosan megint lement bagózni – mondta magának hangosan.

  • Van valamire szüksége Jani bácsi? - szólt rá a nővér, aki ebben a pillanatban nézett be a mindig nyitott ajtón – Nem értettem mit mondott.

  • Csak magamban beszélek, de ne higgye, hogy bolond vagyok. Szívesen beszélgetek okos emberekkel – mosolyogta el magát, mert ezt viccnek szánta.

     

Lefeküdt, betakarózott, majd mégis inkább feltette a szemüvegét, a fiókból elővett egy könyvet. Éppen megtalálta, hol hagyta abba korábban az olvasást, amikor megjött a szobatársa, kezében egy műanyagpohárral.

  • Hoztam neked egy kapucsínót – rakta le a szekrényére – Igyad, míg meleg!

  • Köszi – motyogta alig hallhatóan, fel se nézve a könyvből.

  • Na, képzeld! Felhívtam a Feri bácsit, megkérdeztem mi újság a tavon

  • Az öreg kunt?

  • Kicsodát?

  • A bátyádat. Olyan kis kun embernek néz ki a nagy bajszával.

  • Nem kun az, hanem cigány.

  • A fia gyanús is volt, de őt komolyan kunnak gondoltam.

  • Mert hogy néznek ki a kunok?

  • Mint a bátyád – nevette el magát, s letette a könyvet, amely mozdulattal kis híján leverte a poharat – Akkor te is cigány vagy ezzel a halovány arcoddal, és a piros orroddal?

  • Feri bá', meg az anyám testvérek, de ők se fajtiszták már. Amúgy meg ő is lecigányozza a segélyből élőket. Büszke magára, mert ő mindig dolgozott. Vagy üzletelt. De már az ő szülei is parasztként éltek odahaza a falujukban.

  • Te is falusi gyerek vagy?

  • Békeszállói.

  • Azt nem tudom hol van.

  • Most már sehol, mert eltúrták. A vasgyár, meg a Szinva közt volt.

  • Na és mi van a horgászokkal? - kérdezte, s közben felült az ágy szélére, hogy megihassa az ajándék italát. Közben lógatva tornáztatta a lábait.

  • Megszívták. Esik az eső.

  • Akkor haza is mentek?

  • Dehogyis! Ezeknek mindegy. Képesek egy hétig kint lenni akkor is, ha szar idő van, meg nem is fognak semmit. Lerakják a botokat, ők meg befekszenek a sátorba, meg a kocsiba. Az öreg először bemegy csónakkal, beetet, aztán várják....nem is tudom mit, mert nem érdekli a fogás. Nem is szereti a halat.

  • Én szívesen megenném bármikor

  • Majd mondom neki. Na, meg aztán csuda jól néz ki, mert mellény nélkül nem mer bemenni...

  • Nem is szabad! Hajóztam én is...

  • Igen? Szóval magán hagyja a mellényt még a sátorban is, ráveszi a kabátot, olyan kövérnek néz ki mint én, csak éppen kicsiben. Melegít is, meg azt mondja, nem lehet tudni mikor kell beugrani, ha kapás van.

  • Jártam néhány éve fuvarba egy sírkövesnek. Sokszor kellett átkelni komppal a Tiszán. Össze is haverkodtunk a révészekkel. Egyszer vettem tőlük nagyon akciósan egy 11 kilósat. Annyi gond volt vele, hogy meg kellett szervezni, mit kezdjek vele. Szerencse, hogy a mamának vannak vendéglős kapcsolatai. Azt mondták ezek, hogy adjak érte valamit, mert ők már két napja úsztatják a komphoz kikötve a szerencsétlen jószágot. Ráérésükben belógatják a csalit, de ez túl nagy fogás volt, hogy vevőt találjanak rá. Szóval a bátyád csónakkal jár ki a tóra?

  • Ha van aki kivigye neki. Szokott abból is horgászni.

  • Motorja is van?

  • Egy Simson...Ja, hogy a csónakon? Azon nincs. De erről jut eszembe – nevette el magát Zoltán, mert viccesnek találta amit majd még ezután fog elmesélni.

  • Jó lehet, ha előre nevetsz rajta. Valami horgász kaland?

  • Nem éppen, de vízzel kapcsolatos. Van a bátyámnak egy nagyon fura sógora. Már ránézésre is olyan, hogy látni rajta a merevséget. Nem tud lazítani, nem tud egy igazit mulatni se. Inni ugyan iszik, de attól se szabadul fel, csak lerészegedik. Egyébként is nagyon okosnak tartja magát, ilyenkor meg főleg.

  • Ismerem ezt a fajtát. Losonci is ilyen volt.

  • Kicsoda?

  • Hány éves vagy?

Ez a kérdés most költői volt, nem várt rá választ, hiszen tudta. Mindketten tudták, hogy tudja. Zoltán nem is szólt közbe, csak várt, hogy ugyan miért kérdi ezt most. Az öreg elkezdett magában számolni. Fejét kissé félre billentette, s úgy tűnt, mintha a padlót nézné, pedig nem. Befelé figyelt, s közben magában motyogott. Visszatekintett a történelembe, hogy mi mikor volt. Aztán mégis megválaszolt az imént feltett kérdésére.

  • Most vagy negyven, a rendszerváltozáskor lehettél tizenkettő, tizenhárom. Akkor már hallhattad ezt a nevet, legfeljebb nem figyeltél rá, mert gyerekként nem érdekelt a politika...

  • Mert ez valami politikus volt? A fatertól biztosan hallottam akkor róla. Te ilyeneket ismertél?

  • Ja. Na mi van azzal a merev faszival?

  • Ez úgy ment szórakozni is, hogy eldöntötte, hogy jól érzi magát. Úgy döntött, hogy vízitúrázik a Tiszán. Saját motorcsónakkal.

  • Ez ám nem úgy van, hogy csak gondol egyet...

  • Tudom. Le is vizsgázott, megszerezte a vízi jártasságot. Vett egy alumínium ladikot, szép zöldre legányolva, Zsiguli ülése volt, meg kormánya. Arról álmodott, hogy vízisít is vontat majd vele...

  • Ladikkal? Milyen motor volt rajta?

  • Vetyerok

 

Az öregből kitört hirtelen a röhögés.

  • Vetyerok? Százhuszonötös Vetyerok, meg ladik. Na erre inni kell valamit! - nyúlt le az ágy mellett a padlón lévő vizes flakonért – Arra jó, hogy kimenjen horgászni, egyébre nem. Még hogy vízisí...

  • Várjál! - intette türelemre felemelt mutatóujjal, arcán széles mosollyal.

Nekikészült a sztorinak. Átült az ágya lábánál lévő asztal melletti székre. Kifordította, hogy szembe legyen Jani bá'-val, egyik karjával rákönyökölt az asztal sarkára.

  • Arra se. Arra se jó, ugyanis az történt, hogy lehúzta egészen Sarudra. Futó is volt hozzá, azzal együtt vette. Ment a Feri bá' is, őt az öcsém vitte le, mert ezek folyton együtt vannak. Olyan, mintha a saját gyereke lenne. Olyan ellenemre van, hogy mindig csókolgatják egymást, mintha kitudja mióta nem találkoztak volna. Na, nem is ez a lényeg, hanem a versenyhajó...

Tartott egy kis hatásszünetet, s közben a száját nem tudta összecsukni se.

  • Vízre tették. Vitte a két gyerekét is, mert most jól kell érezni magukat, mennek csónakázni. Letette Feri bá' is az övét, hogy szétnézzen, hol van jó horgászhely. A sógor berántotta a motort. Húzta neki a gázt, de ott volt, ahová a beszálláskor kapott lendület bevitte. Húzta neki jobban, de mintha csak az áramlás vitte volna, ami ugye tavon nem is nagyon van. Adta neki a gázt kegyetlenül. Ordított a Vetyerok, ahogy csak bírt, de sehova nem haladt. Egyszer aztán nagy csend támadt. Csengett a fülük, így nem is értették mit kiabálnak távolból a horgászok, de az volt a vége, hogy „a motort” Biztosan nem javasolták, hogy még egyszer beindítsa. Mellé evezett Feri bá', nézte nagyon, de hát ő se értett hozzá. Aztán mégis látott valami furcsát...Te! - mondta neki - Ez a lyuk eddig is itt volt a motor tetején?

  • Kikönyökölt? - tapintott rá Jani bá' a lényegre

  • Ki. Így aztán nyugodtak lehettek a horgászok, nem indította be még egyszer.

  • De miért nem ment?

  • Ez már csak akkor derült ki, amikor felrakták a futóra. Az öcsém, akinek érteni kellene a gépekhez, mert markolón dolgozik, újjal megpöccintette a hajócsavart, ami könnyedén pörgött.

  • Elszakadt a stift.

  • El. Honnét tudtad?

  • Nekem is érteni kellene a gépekhez, hiszen hajógépész voltam...illetve az is. Vízre bocsátás előtt nem nézték meg? Amatőrök.

  • Senki nem mondta, hogy nem. Tényleg hajógépész voltál? Tengeren?

  • Á, dehogy! Csak a Dunán, kishajón. Belügynél.

  • Rendőr voltál?

  • Nem én. Polgári alkalmazott voltam.

  • Mennyire volt kicsi az a hajó?

  • Nem annyira kicsi. Sokfélén jártam. Motorcsónaktól jachtig. Politikusokkal is. Legtöbbször Dobi Pista bácsi volt velünk a főnökök közül, de találkoztam Kádárral is. Losoncit már említettem. Ő volt Pista bácsi után az elnöki tanács elnöke. Ma köztársasági elnöknek mondanánk. Losoncival volt az, hogy megvicceltük. Igaz, nem én találtam ki, én csak vezettem a hajót. Szép szál nagy magyar ember volt, de falusi környezetből származott. A hajókhoz nem nagyon...illetve semennyit se értett, viszont nagyon érdeklődő volt, sokat kérdezett. Arról is, hogy ha hirtelen meg kell állni, azt lehet-e. Mondtam, hogy lehet, de nem hitte el. A kapitány összesúgott Kádárral. Szólt az öregnek, hogy kapaszkodjon meg, miután az rábólintott arra, amit mondott neki. Én vettem a lapot, kitaláltam miről van szó, így elég volt a bólintás. Lefékeztem. Abban a pillanatban megálltunk, az a nagy darab ember meg csak úgy repült. Meg se állt a hajó orráig. Kádár meg csak röhögött rajta.

  • Ezt csak kitaláltad – hitetlenkedett Zoltán

  • Hidd el, hogy így volt!

  • Ne mond már! Láttam a Geografikon, hogy valahol ...tán Hollandiában? Azt hiszem ott. Ki kellett üríteni a kikötőt, mert órákkal az óriás konténerhajó érkezése előtt kiszámolták, hogy nem fog tudni megállni. Te meg hirtelen megálltál. Tán még féknyomot is csináltál a vízen.

  • Ha nem hiszed, nem hiszed. Ez nem konténerszállító óriás, hanem kishajó irányváltóval. Csorgunk előre, és hirtelen hátramenetbe lököm. Úgy megáll, mintha odaszögezték volna. Egyszer a Balatonra is vittem át hajót Pestről.

  • Na, az érdekes lehetett. Én egyszer jártam a dél – Dunántúlon. Láttam a Siót, de az csak egy patak. Hogy lehet azon hajózni?

  • Azt is megfigyelted, mekkora medre van annak a pataknak? Na, azt feltöltik. Erre valók a zsilipek. Nem gyakran teszik, évente többnyire csak egyszer. Úgy kell szervezni, hogy aki át akar úszni, akkor megteheti. Nagyobb hajókkal kemény feladat, de én se voltam egy elveszett gyerek, nem foghatott ki rajtam.

 

3.

 

  • Na várjál! Még nincs vége a sógor sztorinak. Belátta, hogy a Vetyerok akkor se lenne alkalmas száguldozásra, ha nem lenne kilyukadva. Kell egy nagyobb motor! Vett is egyet, egy Chrysler-t. Ezt magam is láttam. Nem tudom hány lóerős, de ránézésre is túlzás a horgász ladikra. Működött is, ki lett próbálva. Az eladó – ezt persze csak hallottam- belerakta egy húszliteres bódingba, és kavarta a vizet. Na! - állt fel Zoltán az asztal mellől továbbra is mosollyal kísérve mondandóját – Ki kell mennem, de még ezt elmondom. Szóval vízre tették a ladikot, beszerelték az ötliteres üzemanyag kannát gyorskötözővel a Zsiguli ülés lábához, felrakták hátra a motort, addig rángatták, míg felvette a benzint, aztán „gó”! Kiemelte szinte az egész teknőt a vízből. Úgy pattogott, mint amikor kaviccsal kacsázunk a víz tetején. Egyszerűen nem tudott elég lassan menni. Aztán meg valamiért le is fulladt. Na, megyek mert még beröhögök a gatyába.

  • Te ezt láttad?

  • Csak hallottam, de lelki szemeimmel most is látom. El is adta nem soká az egész cuccot. Külön a csónakot, meg külön a motort.

     

Amikor visszajött a fürdőszobából, már nem folytatták a témát, mert le kellett menni megint rágyújtani. Az öreg nem ment most se, csak sétált egyet a folyosón. Győzködte magát arról, hogy már sokkal jobban megy neki a séta, mint akár ma délelőtt is, de nem nagyon hitte el.