Írta: 

Két hónapig dolgoztam a „maffiánál”. Öreg kollégámnak mondtam akkor, hogy kinél dolgozok. Úgy reagált, hogy ismerjük a faszit, maffiózónak hívjuk. Röhögve kibaszik akárkivel. Egy rémálom volt az a két hónap. Heti fizetéssel, de a kialkudott bért csupán egy alkalommal kaptam meg. Akkoriban írtam is ezekről a dolgokról „Fizetésnap, Újabb fizetésnap, Még egy fizetésnap” címek alatt.
Elegem lett belőle. Két héttel később rátaláltam egy nekem való munkahelyre, ahol négy évet húztam le. Ha meg nem szűnik a cég, ma is ott lennék. Saját szakmámban dolgozhattam, amennyire csak lehet, változatos munkát végeztem. Még annyira visszatérnék a „maffiához”, hogy nem volt idő kollégákkal összebarátkozni. Nem is sokan jegyezték meg a nevemet, én se másokét. Kőművesnek lettem felvéve. Mondtam ugyan a vállalkozónak, hogy valójában műköves vagyok, de nem tudta mi az. Amikor jött egy új ember, mondta, hogy a kőműves munkához is ért, meg burkolni is tud. A régi dolgozók javasolták neki, hogy jobban jár, ha csak egyet választ. Ötletszerűen jöttek a feladatok, nem nagyon derült ki, miben jó egy dolgozó. Természetesen beszélgettünk egymással, meséltünk korábbi munkáinkról, munkahelyi eseteinkről. Így lettem én a „köves ember”.

Eltelt 4 év. A bélapátfalvai tanuszoda műkőmunkáit kellett felmérnem. Imponált nekem a feladat. Miután a főnököm felismerte, hogy rám lehet bízni a felmérést, a kivitelezés megtervezését, a rajzok elkészítését, ő már nem is nagyon törte ezen magát. Az én rajzaimat sokszorosította, bejelölgette a részeredményeket. A feltételek hiánya miatt veszekedtünk néha. Ő minőségi munkát kért, én a hozzá szükséges feltételeket hiányoltam. Ide értve a kollégák szaktudásának a hiányát is. Rengeteg kompromisszummal, de működött a dolog. Bélapátfalvára ketten mentünk egyik „többel jobb” munkatársammal. Nem sok mindent lehetett rábízni, ezért az volt a terv, hogy majd amikor elkezdjük a munkát, ő fogja fuvarozni az anyagot. Most azért kellett jönnie, hogy ismerkedjen az úttal, meg ha szükséges, fogja a mérőszalagon a nullát. Az unokabátyja volt itt az építésvezető. Közel laknak egymáshoz, de nem tartanak kapcsolatot. (Később, amikor megszűnt a munkatársi viszony, tőlem érdeklődött a bátty, hogy mi van a rokonával) Éppen ezért érzem képmutatásnak a hangos „bratyó!” kiáltást, és a csókolózást.

Az épület nem állt még olyan készültségi fokon, hogy mindent meg lehessen találni. Alaposan áttanulmányoztuk a rajzokat, hova tervezhettek még műkövet, mert a kiírás szerinti mennyiség nem akart összejönni. Széltében, hosszában bejártuk a területet. Nem jártam még itt korábban, nem gondoltam, hogy ismerőssel találkozhatok. Az egyik melós mégis úgy tűnt, mintha már láttam volna. Főleg, hogy ő szintén ismerősnek talált.
- Hol dolgoztunk együtt? - kérdeztem rá köszönés helyett.
- A maffiózónál – válaszolta.
- Valóban.
- Csaba is itt van – mondta.
Nekem halványlila segédfogalmam nem volt róla, ki lehet az a Csaba. Bár ennek a fazonnak se tudtam a nevét, csak a fizimiskája volt ismerős. Az ő nevét is hiába mondták volna. A Csaba viszont látásból se volt ismerős. Ő ugyan egyből mondta, hogy „ a köves ember”, de számomra még így is csak egy mosolygós, enyhén kövér fiatalember volt, aki akkor mászott ki a leendő medence betonteknőjéből.

Mesélni kezdett egykori közös cégünkről, hogy micsoda szélhámosságok mentek ott, hogy ami az én időmben építés alatt állt, abból még semmi nincs átadva, hogy eljárás folyik a főnökök ellen, minden le van foglalva, s természetesen ő már régen nincs köztük, de sok mindent tud ám róluk. Ezek szerint nem egy csőszerelő volt a sok közül, hanem valami középvezető-féle. Nem igazán érdekelt amiket mondott, de azért figyelmesen hallgattam. Bosszantott, hogy nem tudtam beazonosítani, de nem mertem rákérdezni. Aztán egyszer csak beugrott, hogy ő volt a kőműves csoportvezető, aki felajánlotta nekem, hogy a napi hatezer helyett (amit csak egy héten kaptam meg) elfogadhatom a négy és felet, vagy menjek haza, majd szólnak, ha lesz kőműves munka.
- Tudom már ki vagy. Te vetted le a béremet.
- Utasításra – hárított mosolyogva.
Nem haragudtam én ezért rá akkor se, hiszen tényleg nem nagyon volt érdemi termelő munka. Valójában azt se tudom, miért tartottak engem ott. Igaz, volt start plusz kártyám, támogatásra számítottak, de amikor leléptem, még nem voltam náluk állományban. Na, de az egész cég...illetve cégcsoport egy nagy katyvasz volt. Amikor váratlan ellenőrzést vártak, akkor mondták meg a melósoknak, hogy melyik cégnél vannak. Nekem nem kellett megjegyeznem, hisz azon a napon nem oda kellett mennem, nehogy lebukjanak.

Ezzel a két „ismerőssel” azóta se találkoztam. Előfordultam néhányszor később is Bélapátfalván, de ők már nem jöttek. Valójában azt se tudom, mit dolgoztak az uszodán. Nekem másodszor is el kellett mennem felmérni, amikor már volt mit. Néhány dolog változott az eredeti tervhez képest, a medence szegélyét is vissza kellett bontanunk, a technológiai sorrend borulása miatt, saját hibánkból is kellett javítani, de remélem, már úszkálnak azóta benne a gyerekek. Augusztus végén kérdeztem rá a tüzépen. Azt mondta a kedves szőke fiatalasszony, hogy megy a próbaüzem, de még nincs nyitva.

Ekkor már egy másik cégtől jártam a városban. Itt nem is tudták, hogy köves ember vagyok, csak azt, hogy kéményfedlapokat vittem nekik, amit ki kell fizetniük. Ilyen szállítás volt már több is azóta. Szeretek oda menni. Második alkalommal ugyanaz a hölgy vette át az árut, akit fentebb említettem. Mondtam neki, hogy út közben ugyanott álmosodtam el, ahol a múltkor. Pontosan ott. Javasolta, hogy igyak egy kávét. Nem is gondoltam első hallásra, hogy ez meghívás volt, csak amikor otthagyott azzal, hogy megyen, felrakja. Nem is a száz forint, de értékeltem a gesztust. Hálából vásároltam náluk egy köbméter tűzifát.
Amikor beléptem az üzletbe, rám köszönt a szőke fiatalasszony. Meglepetésemben nem is viszonoztam a köszönést. Két perce váltunk el odakünn az udvaron. Amíg a kávémra vártam, helyreraktam a dolgot.
- Aha! Kettő fiatal szőke van.
- Összekevert bennünket?
- Össze. Nem értettem miért köszön, hisz most váltunk el. Most látom, hogy mégse.

Pedig ugyancsak odafigyelek, ha szép szőke fiatalt látok. Nem is kell, hogy szőke legyen, akkor is nagyon megnézem. Ebben a korban már maga a látvány is jól esik. Hát ha még szól is hozzám! De ha még pénzt is ad! :)