Kuplung nélkül

– Nagy cucc! – mondhatnánk, hiszen egyre több autóban már alapból hiányzik. Viszont egészen más az, ha kellene, de kipurcant. Mint ahogy a munkatársaim közt vita van arról, hogy a 25 éves transzporterünk turbós volt-e eredetileg. Szerintem egész biztosan nem, hiszen nekem volt olyan autóm amiben elromlott. Semmi erő nincs akkor benne. Vagyis a céges autónk nem lenne ennyire fürge, egy elromlott turbóval, hiszen gyárilag úgy van kialakítva, hogy ne lehessen egyszerűen nélkülözni.

Na, de kezdjük az elején! Egerben kellett egy mintamunkát elvégezni. Ezen múlik, hogy lesz-e szerződés a továbbiakra. A főnök nem szerette volna, ha ezért kiesik két ember a termelésből, így jött az ötlet, hogy szombatra időzítsük az akciót. Nekem kapóra jött a dolog, mert legalább hazavihetem a feleségemet, hogy lenyírja a füvet, leszedje a földiepret. Fatornyos kicsi falunk majdnem útba esik. Nincs jelentősége, hogy 69, vagy 75 km az út. A főnök eléggé toleráns, akár mondhattam volna neki, hogy teszek egy leheletnyi kerülőt. Kollégám hatására mégse tettem. Ő nagy mestere a félrevezetésnek, olykor teljesen értelmetlenül vetít, mint ahogy most is tettük. Amikor a céghez kerültem, nehezen szoktam meg, hogy a „hol jártok?” kérdésre soha nem a valós pozíciót adtuk meg, hiszen mindig akadt egy-egy privát kerülő, valami elintéznivaló. Ha egyéb nem is, de meg kellett állni kaját venni, vagy dohányt. Nekem például erre soha nem kellett időt szakítani a munkaidőből, hiszen reggel már feltöltött tarisznyával kezdek. Mint ahogy egy házasságban, a brigádban is összecsiszolódnak az emberek. Ha a kolléga lexarja, akkor én is.

Felvetődött olyan elképzelés, hogy a visszaúton én is kiszállok otthon, és nem jövök vissza Miskolcra. Gergő ezen kissé ledöbbent, s azt kérte, hogy ezt döntsem el biztosra, mert ha nem jövök vissza, akkor elhívja a fiatal kollégát. Ő máskor is elkísért bennünket egy kommunista műszakra, noha neki nem kellett volna jönnie, csak a társaság miatt tette. Na, meg rá is ért. Én arra gondoltam, hogy Gergő fél egyedül autózni, de az öreg kolléga szerint sofőr kell, mert másnapos lesz. Fizetésnapot követően ez nem ritkán fordult már elő korábban. Tudatában volt ennek veszélyével ő maga is, mert amikor a főnökkel pontosítottuk a helyszínt, mindjárt nekem ajánlotta fel, hogy vezessek, hiszen én vagyok ismerős Egerben. A helyismeretre aztán szükség is volt, de tudtam volna én a navigátorülésből is segíteni.

Induláskor ezek után nem is kellett csalódnom, hiszen bevallottan másnapos volt a kolléga. Tartott egy szondázástól. Aztán a főnök – aki személykocsival már előre ment – szokása szerint telefonon zaklatott, hogy hol járunk, és miért haladunk olyan lassan. Azért bzmeg, mert ez nem Toyota. Valóban nem az, de a megengedett legnagyobb sebesség nem jelent gondot az öreg csotrogánynak. Persze hazaszaladni a dohányzó készletért, felvenni kis kerülővel a páromat, aztán kis kerülővel hazavinni, ott pár percet elidőzni…azért megnöveli a menetidőt.
Noszvajon jártunk a második telefonáláskor. „hol jártok?” Javasoltam a kollégának, hogy vallja be a kerülőt, de ő határozottan ellenezte. Inkább rájátszott a tájékozatlanságára. „Milyen falu is ez?” Ha a főnök elég jó lenne térképismeretben, tudná, hogy Kövesd után csakis egy falu jöhet szóba. Már ha azon az útvonalon közelítünk amerre ő gondolta.

Telefonálás után néhány másodperccel egy nagy kanyar miatt visszaváltottam harmadikba, és beesett a kuplung pedál. Nem első eset, jártam már így máskor is. Akkor is így voltunk ketten, ráadásul akkor sietős volt a dolgunk, mert Kazincbarcikán kellett elrohanni a Tesco-ba WC-re. Akkor is megoldottuk. Annyi a nehézség, hogy nagyon meg kell tervezni az útvonalat, lehetőleg kicentizni a lámpaváltásokat. A váltóval csak keményen!

Maradtunk tehát harmadik fokozatban, hiszen a térség legbrutálisabb emelkedője előtt jártunk. Jól jött, hogy ismerem a terepviszonyokat. Feljutva a tengerszint feletti 400 méteres vízválasztóra, egész lágyan sikerült negyedikbe váltanom. Ezen felbuzdulva megkockáztattam az ötödiket, de ez már nem jött össze. Gurultunk a lejtőn, s csak remélni tudtam, hogy a következő emelkedőre elég lesz a lendület. Majdnem. A kolléga kiugrott, s kicsit megtolta, majd visszaugrott. Ezután újabb lejtő jött, de a repülőtéri, erősen emelkedő húzós kanyar már reménytelen volt. Kézifék, motor leáll!


Felnyitottuk az elejét, hátha csak kiakadt valami. Közben aggódó telefon, meg utasítás, hogy azonnal jelezzük, ha sikerül elindulni. Sikerül. Miért ne sikerülne? Kettes fokozat, motorindítás! Nem bírt beindulni. Nem kizárt, hogy a kéziféket sem engedtem ki. Egyes! Na, elindultunk. Telefon: Elindultunk, mindjárt benn vagyunk a városban. Egy balra kanyarodásnál méltatlankodott a védett útvonalról érkező autós, de a sorompónál se kellett megállni, a körforgalmon is simán átjutottunk. A Kossuth utcában egy zebra fogott meg. Leáll, egyes, indítás! Kettes, hármas, a bazilikánál balra, de gyorsan, amíg ide nem ér a szemből érkező autó, akinek majd a sávjába kell átsorolnom a következő manőverhez. Sikeresen eljutottunk a tervezett parkolóba. A főnök a túloldalról integetett, hogy álljak be az udvarba. Hátramenet, indítás, fék! Váltó ü..res…be! Nem jön ki. Gergő kissé meglökdöste az autót, amikor megint hátramenetbe sikerült, megismételte a lökdösést. A bakter, meg a főnök megfogták a forgalmat, amíg én keresztülvágtattam egyessel a Törvényház út záróvonalán.

Na eddig már eljutottunk. Maga a munka nem volt egy nagy kihívás, bár jó 3 órát tartott. A bakter próbált szerelőt keríteni, de amikor végre sikerült telefonon elérni a cimboráját, az közölte, hogy nem ér rá. Na, akkor majd én intézkedek. A sógor itt lakik a városban, a szomszédja autószerelő. Na, őt kellene leakasztani a szögről. Hívom a sógort, de nem veszi fel. Bizonyára kinn dolgozik a birtokon, nincs nála a telefon. Hívom a nővéremet, de közben rájövök, hogy ő Debrecenben van szombatonként. Mielőtt kinyomnám, felveszi. Gyorsan elmondom mi a helyzet, jelezvén azt is, hogy tudom, nem tud segíteni. Bár telefonon keresztül talán megpróbálhatná, de mielőtt ezt megbeszélhetnénk, az én készülékem lemerül. Egyébként nagyon jó aksi van benne, nagyon ritkán kell tölteni, épp ezért feledkezem meg róla.

Mire végzünk a munkával, elhúzzák a delet. Megint belelesünk a motortérbe, amitől nem leszünk okosabbak. Már nem is reménykedünk a javításban, bár nekem még eszembe jut, hogy talán otthon a Jenő. Viszont nagy esély van rá, hogy valami alkatrészt cserélni kell, az pedig ilyenkor már nem beszerezhető. Így kell végigvezetni 6 falun és 3 városon!

Hátramenet, kitolatok az útra, ahol útakadály képezek, mert a váltó most is beragad. Elindulok, egyes, kettes, piros lámpa. Leállítom, egyes, indítás, kettes, hármas, Rózsa Károly útnál piros. Elindulás, váltás…mondom váltás, vissza egybe. A kolléga úgy érzékelte, hogy nekünk jött a busz. Bekapcsolja inkább az övet. Kijutunk a városból szerencsésen. Csak egy helyen kellett leállítani közben. Negyedikig egész jól felrakom, de az ötödik reménytelen. Maximális sebesség 70km/h. Hajdanán a Barkasommal voltam Pesten. Az alapból csak ennyivel ment, de soha olyan nyugodtan nem autóztam végig a sztrádán. Senkit nem kellett előznöm, soha nem mentem a belső sávba, nem kellett azon izgulni, hogy útban vagyok valakinek. Mondjuk a külsőben igen, de aki siet, előzzön meg!

Szerencsésen összejön a kövesdi körforgalom, sikeresen átjutunk lendületből, vagy majdnem megállásig lelassítva negyedikkel minden kritikus ponton. Miskolcon is összejönnek a lámpák egy kivétellel. Aztán elérjük a tapolcai útkereszteződést, ahol gyakran sötétek a lámpák. Most is. Stop tábla! Éppen nem jön semmi. Szerencsések vagyunk ezzel a szombat délutáni enyhe forgalommal.

Izgalmas út volt. Leraktuk a kocsit a telepen. Majd hétfőn elvontatjuk a szerelőhöz. Ennyi izgalom épp elég volt, nem indulok neki még Miskolcnak is.

Barátom

 

– Jövök holnap is – köszöntem el az őr úrtól, akit magunk közt csak bakternak nevezünk. Előtte nem mondjuk, mert valamiért bántónak érzem ezt a megnevezést.

  • Gyere barátom!

    Nem vagyunk barátok, hiszen egymás nevét se tudjuk. (Ő a bakter, én meg a köves.) Mégis jól esik, a megszólítás. Negyven évvel ezelőtt akinek nem tudtuk a nevét, úgy szólítottuk, hogy „öreg”. Mások úgy mondták, hogy „haver” de az olyan paraszt. Ma inkább a „tesó”, vagy „tesvérem” dívik, de az meg olyan…olyan kisebbségi. A kisebbségi barátom fiától hallottam, aki éppen az aktuális őr urat szólította úgy, hogy „szép báttya”. Török sorozatból hallom, hogy „bátyám” Ez is tetszik, de mi már a feleségemmel is úgy mondjuk egymásnak, hogy „öcsém”. Egyik rokonom lányaitól hallottam hajdanán, hogy „öcsém apuci”

Na, szóval a bakter úgy mondja, hogy „barátom”. Két őrrel találkoztam a két hét után is csak lehetséges munkahelyen (hisz még most is a mintáknál tartunk) A másikról nincs mit mondani. Középkorú, autószerelő haverja van, aki nem ér rá. Ennyi. A szóban forgó őr közel jár a hatvanhoz, pödrött bajszú parasztember. Szombaton nincs nagy sürgölődés az építkezésen, még a kocsit is bent hagyhattam az udvaron, hiszen csak a gipszkartonosok, a liftesek….meg én, az hat fő. Se fehérkőműves, se burkoló, akiktől elleshetnék valamit. Az öreg is unatkozik, bár aki őrnek áll, hozzászokhat az unatkozáshoz. Egy kőfaragó kolléga mesélte, hogy ő két hónapig bírta az őrködés magányát. Ez az őr, amikor hallotta a porszívóm hangját, bejött megnézni, mit csinálok. Jöhetett volna kicsit később, amikor a várakozás munkafázishoz érek, de ha már odajött, leállítom a gépet. Ő pedig beszélgetni akart. Nem küldhettem el, hogy jöjjön később, hátha elmúlik akkorra a hangulata.
Megkérdeztem, van-e okos telefonja, mert a főnököm látni akarja, mit alkottam. Vittem ugyan magammal olyan telefont, amivel tudok fényképezni, de se szöveget, se képet nem tudok róla küldeni. Főleg, hogy még kártya sincs benne. Amit használok, az kizárólag telefonálásra jó, meg az időt megnézni. Ettől okosabb nem is kell, hiszen többnyire nyakig vagyok a porban. Hogy össze tudnám már karcolni a simogatós telefont. Képküldés tehát marad a szokásos módon, este e-mailban. Örüljön, hogy így is láthatja! Lényeg, hogy az őrnek nincs okostelója, de majd talán bejön az egyik építésvezető, aki meg tudja oldani ezt az országos problémát.
Aztán még mond valamit az építésvezetőről, meg valami olyasmit, hogy „ledőltem”. Látom is a tarkóján furcsán gyűrődött fehér haját. Figyelni kezdtem arra amit mond.

Fáradt, mert idő előtt megellett a kancája. Egy hónappal korábban. Nagyon gyenge a csikó. Aztán valami esküvőkről beszélt, ami egyre ritkább, nem sok jön össze belőle….
Összeraktam a dolgot. Hintóval viszi az ifjú párt az esküvőre. Én beszéltem neki az én munkámhoz szükséges….legalábbis ajánlott szerszámokról és annak áráról, erre válaszul említette, mennyiért vett egy négyes szerszámot. (erre már a főnököm azt mondta volna, hogy elbeszélünk egymás mellett)
– Négy lóval? – tettem fel egy félmondatos kérdést.

  • Hat. Hat ló, meg most ez a csikó

  • De a fogatba…

  • Van két almásderes, egy fekete, egy pej….

    Nem tudtam egész pontosan követni, rákérdezni pedig nem mertem, mert még azt hiszi, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Pedig tényleg nem. Ő pedig sorolta, hogyan fogja be „keresztpárba” a lovakat, melyik a tülled, melyik az ostorhegyes…a fekete a vezér. Mesélte, mennyi munka van a szerszámok ápolásával, szóval nem nagyon éri meg befogni a hintóba, de ha megkérik, nem tud nemet mondani.

Amint mesél, nekem az motoszkál a fejemben, hogy „na, ezt megírom” Talán több dolgot megtudhattam volna tőle, ha nem azon jár az eszem, hogy sietni kellene a munkával, hiszen nagy eséllyel ez a nap már csak puszira megy.
A rokonszenvemet mindenesetre elnyerte ezzel a paraszti életvitellel. Mesélte, hogy volt hat fejős tehene, mert azt hitte, majd megél a tejből, de csalódnia kellett. Még bikát is vett, hogy ne kelljen az inszeminátorhoz menni, de az összetörte a tehenei egy részét. Leadta a bikát vágóba, amivel előbb az volt a gond, hogy sovány, majd amikor realizálódott a leadás, azért kapott kevesebbet érte, mert túl kövér. Adósságtörlesztés fejébe kandisznót is kölcsönkapott, ami bebúgta még az ártányokat is.

Sok volt hirtelen ennyi infó. Felét se tudtam feldolgozni. Ezek szerint jelentős gazdasága van odahaza a faluban. Ennyi jószággal sok a munka, sokba is kerül az állományt beszerezni, fenntartani. Mégis az jött le a meséléséből, hogy nem tud belőle megélni. El kellett szegődni négyórásba egy céghez, ahol – mint egykor a téeszben – még sofőrködnie is kellett olyan autón, amire nem érvényes a jogsija, de levizsgázni nem is próbált, hiszen az egészsége már neki sem egész. Személykocsit még vezethet. Vezet is, látom a munkába járó járgányát. Egyértelműen az övé, hiszen a belső tükrön lóg egy olyan bokréta, amit lovak szoktak elnyerni. Ezek szerint versenyeztet is. Na, az se olcsó mulatság.

Még amikor a szerszámokról beszéltünk, akkor említette a fiát, aki hegesztő egy olyan cégnél, ahol munkagépeket építenek. Vagyis, ő is átnyergelt az iparba. Említette a lányát, aki nem akarja tőle átvállalni a jószágot. Tehát marad a hagyományos falusi életforma az öregre addig, amíg bírja. Vagyis odahaza a gazdaság, és mellé valami biztosan fizető állás, még ha kevés is az a fizetés. Két éve hallottam a 350 ft-os órabért az őrködésért. Gondolom, azóta se emeltek túl sokat. Ezért tehát sok óra kell. Mint ahogy a jószágra is kellene! Bele se kívánok gondolni, hogyan bírja hatvan évesen. Emlékszem én arra az időre, amikor huszonévesen elkezdtem maszekolni.

Ha napközben a cégnél megpróbáltam rápihenni az esti munkára, még fáradtabb lettem délutánra.
Na, de meg van itt mindenkinek a maga keresztje…vagy ha nincs, majd én csinálok.

Közben elhúzták a delet, igyekeztem hazafelé, így nem szorgalmaztam a további beszélgetést.
– Végeztél barátom? – kérdezte, amikor pakoltam befelé a kocsiba – Várj, majd kiengedlek.

 

Nyertünk

Elnyertük a munkát. Háromszor voltam mintát készíteni, míg elfogadták a másodikat. Felvonultunk a brigáddal. Én se vagyok valójában köves, a többiek meg főleg nem, de elvállalunk mi mindent. Még festést is, pedig azt nagyon utálom. Legalább annyira, mint Feri bácsi a műhelytakarítást (vagy bármiféle takarítást) 100 éves lépcsőt kell felújítani. Ennyi idő alatt megkopott kissé. Rögtön akadt az építkezésen olyan „kolléga” aki jobban tudta volna, jobban fel is van szerelve. Géppel tudta volna végezni azt a munkát, amit mi hagyományosan, kézi szerszámokkal. Valamiért a főnöke nem akarta elvállalni. Már soha nem derül ki ennek az oka.

Én ismerem a várost, de munkatársaimat útba kell igazítani, merre induljanak kaját venni. Nekem nem kell, hiszen bevált gyakorlat, hogy feltöltött tarisznyával indulok el otthonról. Nincs mit tennem, várnom kell, amíg a többiek visszaérnek. Álldogálok a hallban a lépcső alján, őrzöm a szerszámos vasládánkat. Jönnek a dolgozók, köszönünk, aztán megy mindenki a dolgára. Nem ismerjük egymást, nem állunk meg beszélgetni. Még az őrrel se, aki barátomnak szólít. Most el van foglalva. A bejáratnál egy széken a jelenléti ív, oda be kell iratkozni. A mintamunkák készítésekor nem kellett, de most kell. Találkoztam már ilyen nyilvántartással, még ilyenebbel is. Budán még le is fényképezték a kocsi csomagtartóját, és belépőkártyát kellett használni. Ehhez képest nem túl megterhelő ez a napi beikszelés. Csak első alkalommal kell a nevünket beírni. Jön egy indián fiatalember, akit a fehér ruhás festő odairányít a székhez. Aztán azon röhög, hogy nem is fér rá a lapra a neve. Ő se tudja pontosan hogyan hívják a munkatársát. Winettounak nevezi. Valójában José Carlos….kezdetű a neve, de ennél tovább nem tudja megjegyezni. Nem kérdeztem ugyan, de mesél nekem róla. Guatemala-ból jött, nem nagyon tud magyarul. Ez később se derül ki számomra, hogy így van-e. Annyit szól, amikor elmegy köztünk a lépcsőn, hogy „jó reggelt, sziasztok, jó étvágyat, bocsánat…” Ha esetleg nem tudnám milyen messze van Guatemala, a fehér ruhás kéretlenül is megmondja, hogy tizennyolcezer kilométer.

Megjönnek a társaim, panaszkodnak, hogy itt milyen drága minden. Holnap otthon vásárolnak be, a szokott boltban. Inkább kicsit később indulunk, mint ahogy a főnök szeretné. (másnap aztán olyan jól sikerül a később indulás, hogy rá is kell miatta húzni egy órát) Letáborozunk a majd’ 3 méter széles kőlépcsőre úgy, hogy akadályozzuk a forgalmat. Pedig elég nagy a jövés-menés. Egyelőre inkább a jövés. Főleg festők jönnek. Van aki fehér ruhában, mások pedig civilben. Lányok is. Egy fehér ruhás sapkában, egy másiknak a bonyolult hajfonata tűnik fel, a harmadiknak a rendkívül szép alakja a lógó nadrág ellenére is. Na, meg a tetkó a derekán. A gyönyörködés csak pillanatokig tart. Nem ezért jöttünk, hanem dolgozni.

Nem vagyok ugyan már csoportvezető, de mégis én próbálom kézben tartani a brigád munkáját. Nekem van helyismeretem, a követ is én ismerem legjobban. Tudom, hol mi a feladat. Egyik kollégám többször is eltéved a házban. Nem csúfolom ki érte, hiszen tényleg hatalmas és bonyolult objektum. Az előtérben lévő hatalmas, megfakult fekete márványtábla tanúsága szerint 2 év alatt építették fel I. Ferenc József ő császári felsége dicsőséges uralkodásának idején. Meg is döbbenek amikor ilyeneket olvasok. Nem csak a beépített sok millió tégla, de a rengeteg díszítés elkészítése is belefért 2 évbe. Egy olyan házba, amit még megrajzolni is hihetetlenül bonyolult feladat. Tudtak valamit a régi építőmesterek. Néhány éve templomon dolgoztunk. Azt is 3 év alatt készítették el.

Az eltévedős kollégának meg akartam mutatni a díszterem mennyezetét, de be van állványozva. Azon dolgoznak a festők. Na, de a lépcsőház díszein is van elég bámulni való. Ahhoz nem is kell sehová menni, hiszen ott a munkaterületünk. Csiszolunk, stokkolunk. Szokásunkhoz híven iszonyatos nagy port produkálunk. A legfelső szint folyosójára ömlik a por. Nem várom meg, hogy szóvá tegyék, kerítek fóliát, s lezárom vele az átjárót. A festők nagyon szívesen adnak kölcsön létrát. A fonott hajú lány mosolyogva köszöni meg többször is. Mestere a mennyezetet díszíti egy guruló állványról, ő pedig az ablak kinyitásával próbálta minimalizálni a szállópor koncentrátumot. Aztán előkerül a gravírozott derekú lány is, felmászik egy másik állványra. Díszítő festők. Na, ha valami szépet akarok látni, ide kell feljönnöm. Nem is a mennyezet díszeire gondolok, hanem annak készítőire. A fonott hajút kedvesként emlegetem majd a későbbiekben. Vele lehet még beszélgetni is. A másiknak épp elég, hogy szép. Délben átöltözik női ruhába, s elvonul, majd az ebédidő leteltével vissza. Nem csak a dereka, hanem a combja, és a háta is gravírozott. Kár egy ilyen szép testet elcsúfítani. A Feri bácsi rám is szól, hogy „minek lesed te őket?” Minek? Mert örömöm lelem benne. Akkora köztünk a korkülönbség, hogy nem is a gyerekeim, inkább az unokáim lehetnének. Na és! Attól, hogy megöregedtem, még megmaradt a szépérzékem. A szépség pedig arra való, hogy megcsodáljuk.

Néhány nap után Feri bácsi másik munkára lett vezényelve. Megérdemli, ha nem tudja értékelni a szépséget. Az „özvegyasszonyok völgyébe” se jöhet így velünk délutánonként. Minek is, ha nem iszik? Elmesélései alapján úgy gondolom, megitta a részét korábban. Csak amikor már nem fért a mája, megijedt, hogy elpatkol. Azóta az 1%-os sört se hajlandó meginni. Vitt ugyan 2 kulacs Medinát, de nem saját részére. Majd elfogy a családban. A völgylátogatásnak aztán én lettem a kárvallottja, hiszen aki bort vesz, nem teszi ki otthon a vitrinbe, hanem megissza. (a fenti példa a kivétel) Így tehát rajtam kívül nem volt hadra fogható sofőr az állományban. Egyébként is kevésbé szeretek már vezetni mint korábban, de nyugdíjasként a napi kemény munka mellé nem kívánok még 140 kilométert sofőrködni. Erre mondaná a főnököm, hogy „nem kívánságműsor”. Ráadásul kis kitérőt is kellett tenni, mert néhány napra bevontunk a munkába egy még nálam is öregebb kollégát. Azt mondják rám, hogy sokat beszélek. Na, ez a szaki bőven túl tesz rajtam. Estére belefáradt a fülem. Volt is mit mesélnie, hiszen most jött haza Görögországból. Sokadik alkalommal töltötte már ott a nyaralását. Szóvá is tettem, hogy annyi szép hely van a világon, miért megy mindig oda? Megdumálja, hogy nem ugyanoda. Pedig de. Az már mindegy, hogy Asprovalta, Parália, Nea Vrasna, Nea Pori…vagy akármelyik tengerparti üdülő. Ráadásul busszal. Olyannal, ami összeszedi az ország különböző pontjáról….vagyis gyűjtőjárattal. A helyében inkább saját kocsival mennék. (A magam helyében meg sehogy) Lakóautó lenne az igazi, mert 64 évesen már javasolt egy pihenőt közbeiktatni valahol.
Na, ez a szaki már megszólította Mónikát. „Kérdezhetek valamit? Egyébként jó a tetkód. Saját tervezés?” Igen volt a válasz. Én még hozzátettem, hogy ráadásul saját kivitelezés. Reméltem, hogy legalább kacag egyet a hülyeségemen, de nem volt vevő a humoromra. Na, én nem is szólok hozzá. Minek? Az egész építkezés körberajongja. Meg egyébként is. Ha beszélünk, akkor már nem idegen, s én nem bámulom tovább. Pedig szeretem bámulni.

A díszteremből lejöttek a festők a lépcsőházba. Ők sem értették a humoromat. Kérdőre vontam őket, hogy hogyan söpörjük mi a falról a port, ha ők lekaparják? Nem reagáltak, csak kapargatták a falat, hogy feltárják az eredeti márványozást. A legtöbbet beszélőnek még a kopasz feje is ki volt gravírozva. Ráadásul úgy szólít, hogy „fater”. Olasz dalokat kornyikál, a José Carlossal olaszul kommunikál….mintha járt volna ő is Itáliában, de nem mélyedtünk bele a témába.

Mi időközben levonultunk a munkaterületről, de csak időlegesen. Na, ha találkozok még ezzel a dekorált fejűvel, szóvá teszem a „fatert”. Mondja úgy, hogy Gyula bá!

Ja, erről eszembe jutott: Dolgoztam egykori képviselő (ő úgy mondta: kétviselő) társamnak a házánál. Úgy szólított, hogy „főnök”. Mondom neki, nem vagyok a főnököd, ne szólíts így! Mond azt, hogy Gyulabá! Pár perc múlva megjött a szomszédja, és mondja nekem: Mi újság főnök? Erre emez fülig érő vigyorral: Na, ugye, hogy nem Gyulaba? (az ékezet nem véletlenül maradt le)

 

Termosztát

Meleg van lovak – szokta volt mondani apu. Ugyanis ő beszélt a lovainak. Nem csak, hogy cojde, meg tüled. Ha a Csillag nem boldogult a feladattal, mindig úgy szidalmazta, hogy „mocskos cigány ló” Noha nem is a ló volt cigány, hanem az előző gazdája. Nem mondhatjuk azt sem, hogy „cigánykodott”, csak a kicsi termetéhez kellett volna méretezni az elvárásokat. Alig volt nagyobb a hucul lovaknál, nem bírhatott annyit, mint egy muraközi. Na, de nem is a ló most a lényeg, hanem a meleg. Szabadban dolgozván a tűző napon izzadok is, mint a kutya….illetve ez nem jó hasonlat. Rá is szóltam a kollégára amikor ilyen kijelentést tett, ugyanis a kutya nem izzad. Azért lógatja a nyelvét, mert csak ott tud hőt leadni. Állítólag az ősember azért csupaszodott le, azért vesztette el majd’ az egész szőrzetét, hogy izzadni tudjon, s így a jobb hőleadás miatt kitartóbban tudott futni. Nem tudom mennyire helytálló ez az okoskodás, ugyanis a ló is izzad…Na, ez a helyes hasonlat: izzad, mint a ló.

Fiatal kollégám váltogatja a sapkáit, én is adtam neki egyet, mégis fedetlen fővel dolgozott a minap. Meg is lett az eredménye, mert délutánra szemlátomást rosszul érezte magát. Gyakran öntötte magára a vizet, mosta, hűtötte kopasz fejét. Gondoltam, másnapra jobban lesz. Nem is gondolhattam semmi rosszra, hisz másnap reggel, ő ült a volánnál, amikor a buszmegállónál engem felvettek. 57 km után volt az első megálló, s akkor láttam meg, hogy semmivel nem néz ki jobban, mint előző nap. Onnét le is váltottuk, másik kolléga ült be sofőrnek. Aztán a munkahelyen nem nagyon szorgoskodott, inkább elvonult egy félreeső szobába, és lefeküdt. Nem nagyon méltatlankodtam miatta, hiszen ha rosszul van, legjobb lefeküdni. Velem is, meg a másikkal is előfordulhat. Második sofőrünkkel elő is fordult nem egyszer, bár az nem a hőség, hanem az előző napi alkohol miatt volt. Nem is felejtem el neki, különösen a tapolcai esetet, amikor délután kettőkor kezdett el dolgozgatni. Aznap este 7-ig írta a főnök az órát. Hatkor már Kobra kolléga is úgy nézett ki, mint aki tökrészeg. Pedig nem ivott, hiszen a telepről kocsival kellett hazamennie. Gondolom, én is úgy nézhettem ki a fáradtságtól, csak éppen magamat nem láttam. Gergő kollégát persze nem feszélyezte, hogy helyette is mi dolgoztunk, egyetlen szó nélkül felvette a fizetését, még csak egy bocsánatkérés se jutott eszébe. Egyébként meg van róla győződve, hogy még részegen is jobb szakember bármelyikünktől. Noha, szín józanul is nagyon gyengén muzsikál.

Itt most nem jelentett nagy gondot, hogy egy ember kiesett a termelésből, hisz nem volt nagy a feladat. Csupán az bosszantott, hogy azt se tudtuk, hová feküdt le. Gergő kutatta fel, pedig akkora a ház, hogy többször is eltévedt már benne. Délutánra már Gergőnek se volt kedve vezetni, így rám maradt a feladat, hogy hazavigyem a brigádot. Mondtam is, hogy ha ennyire kelletlenül megy a vezetés, be kell hívni a korábban volt nyugdíjas sofőrt, aki mellett már féltünk a forgalomban. Pedig valaha jó sofőr volt, csak azok az idők elmúltak, megöregedett, romlanak a reflexek, sokszor elnézi a manővert, a rosszul beállított jobb tükör miatt gázolt keresztül (előre menetben) mindkét kerékkel a malteros ládán egy nagy, üres iskolaudvarban. Lényeg, hogy ha kelletlenül is, de nekem kellett vezetni. A beteg kolléga befeküdt a hátsó ülésre, bízva abban, hogy majdcsak jobban lesz. Megérkezvén ismét a fejét mosogatta. Innét már kénytelen volt vezetni, hiszen kocsival jár munkába, azzal kell haza is mennie. Javasoltam ugyan, hogy menjen busszal, a kocsiért pedig majd eljön holnap. Na, de hallgat bárki is az öregre? Gergővel beszéltek valamit a termosztátról, de nem figyeltem, nem értettem az okát.

Volt még egy kis elpakolni való, lévén ez a szabadság előtti utolsó munkanap. A főnök adott a fiatalnak ötszáz forintot csak azért, hogy engem hazavigyen. Csak úgy mellesleg megjegyzem, 33 fokot mutattak az utcai hőmérők. Beültem a Mercedes Vito-ba. Nyakamba akasztott két táskával elég szűkös a hely. Ajtókárpit szétszakadva, kapaszkodó hiányzik, a kinyitáshoz cipőfűző van rendszeresítve, az ablakot nem lehet lehúzni, klíma nincs. A sofőrnek nagy eséllyel napszúrása van, mindenesetre nagyon szarul fest. Többször megfordul a fejemben, hogy a buszállomásig vitetem magam, de aztán mégse szóltam. Eszméletlen a hőség. Az ajtó peremére fektetett karomról folyik az izzadtság. A fejem mintha burában lenne, pedig egyébként jól vagyok. Nagy a forgalom, de még menet közben telefonálni is kell a sofőrnek. Aggasztó egy helyzet. Azt gondoltam, siet haza, aztán lefekszik. Nem így tervezte. Gergőnek bevállalta, hogy kinyomtattatja a hónapokkal ezelőtt megvett különösen drága, Angliába (csak oda) szóló repülőjegyeit. Azt hiszem, saját részre is akar valamit, hisz éppen a nyomtatás miatt panaszkodott Eger városára, hogy mennyire el vannak maradva. Ugyanis pendrive-ról tudnak csak nyomtatni, telefonról nem….hacsak nem visz adatkábelt. Azt meg persze nem vitt. Ezután még el kell mennie anyagot vásárolni az épülő házához, csak ezután gondolhat pihenésre.
De ez már legyen az ő gondja, én csak törölgetem arcomról a lecsorgó izzadtságot, s várom, hogy hazaérjek. Ő közben mondja, hogy elromlott a termosztátja, nem tud izzadni. Aha! Most már értem miről beszéltek. Mondom is, hogy neki nem sok izzadásgátló dezodort tudnának eladni. Persze ez nem is olyan vicces helyzet. Ha nem tud hőt leadni, felforr az agya. Ezért mossa állandóan a fejét. A víz lecsorog a nadrágjára, én meg cukkolom, hogy „bepisiltél?”

Megérkeztünk. Meghúzom a madzagot kitárul az ajtó, nagyot szippantok a hűsítő 33 fokból. Ömlik rólam a víz. A hátam majdnem fázik. A nadrágomon is átütött az izzadtság. Fenn a lakásban már majdnem hideget fúj a ventilátor, pedig látom a feleségem arcán, hogy szenved a melegtől. Na, de a hőérzet viszonyítás kérdése. Érdekes módon,nem vagyok szomjas. Vagy inkább már víziszonyom van? Inkább éhes vagyok. Egy kis hideg gyümölcsleves jól esne. Helyette marad a langyos zöldségleves. Ez is jólesik. Közben helyreáll a hőháztartásom.

Na, elkezdődött a szabadság. Ha nem akarok, nem kell kimennem a napra. Itt most, benn a szobában kellemes 26 fok van. Talán még kint sincs több. Buszra ülök, és megyek vízért, bükki forrásból. Igaz, a csapon is az jön, de csövek hosszú kilométerén át, vegyileg kezelve. Nekem jó lesz, ahogy a földből előbukkan. Egy nyugdíjas kolléga Lillafüredre jár vízért, de egyszer meggondolta magát, és a sokkal közelebb lévő perecesi forrást vette irányba. Azt mondja, hatalmas sort kellett kivárnia. Én tudok egy olyan forrást, ahol nincs senki. Hogy hol? Nem mondom meg.