Olvadt üvegpohár

 

Hatvan, vasútállomás. Akkor szoktam itt időzni, amikor kedvezményes jeggyel utazom. 1977-ben, meg tegnap. A korábbi időpontban katona voltam, és az utolsó buszomhoz nem volt jó csatlakozás. Vagy Mezőkövesden vártam a megfelelő vonatra, vagy Hatvanban. Most megint kaptam kedvezményes lehetősséget, gondoltam kapok rajta. Nem csinálok belőle rendszert, nem szerettem meg a közösségi közlekedést. Tiszta, csendes, kényelmes. Nyílt pályaszakaszokon szinte hangtalanul suhan, hely van bőven....de már az elindulás rosszul kezdődött. Nyilván minden kellemetlenség a rutintalanságomra, nem kellő körültekintésemre vezethető vissza. A Neten megnéztem mindent, vagyis felkészültem. A helyi járatnál 2 megálló, és két járat között válogathattam (volna) Elindultam szokás szerit 3 perccel a busz indulása előtt, vagyis 6 óra 31 perckor. Nézem a kijelzőt, csak kb egy óra múlva jön a busz. Megyek a másik megállóba, ott csupán 25 perc. Kezdek számolgatni a vonat 7:34-kor indul, a busz menetideje 27 perc. Elég karcsú. Hideg nem volt szerencsére, csak fújt a szél. Szélárnyékban elviselhető volt a várakozás.

A vonatjegy megváltásával több idő elment mint gondoltam, pedig hamar sorra kerültem. Miskolcról Kőbánya-felső oda vissza, Hatvanig gyorsvonat pótjeggyel 980 Ft. Ez így elég baráti. Belefért volna a költségvetésbe a Keletiig, s onnét vissza Kőbányára, de nem így tettem. A MÁV első megmozdulásával (ez nem a megfelelő szó) első meg nem mozdulásával begyűjtött nálam egy rossz pontot. Pontban 8-kor indultunk. Vagyis 26 perc késéssel. Eddig majdnem egy órát álldogáltam/üldögéltem. Na, de lényeg, hogy elindultunk. Szép az idő, nézegetem a tájat. Kedvenc szórakozásom, hogy beazonosítsam amit látok. Emőd, Csicse térségéből nézve a bánkúti radarállomás kupolája magasodik a Bükk fölé. A látható településeket mind tudom, hiszen dél-borsodi gyerek vagyok. Szégyelleném, ha nem így lenne. Bedugom az agyas rádiót, azt hallgatom egy darabig, de nem tökéletes a vétel. Egy idő után csak a Petőfi szól, az is recseg, sistereg. Saját műsort kellett volna hoznom, de már mindegy. Csendben elüldögélek. Tényleg csendben, hiszen csak a váltóknál csattognak az acélkerekek. Nézem a kalauzt, ahogy integet az automata ajtónak, segít egy utasnak, aki nem tudja működtetni. Én is erőszakosan jöttem be a kocsiba, még be is akartam csukni magam után. Leszállásnál is megviccelt a hülye-biztos automatika. Csak akkor volt nyitható az ajtó, amikor a vonat megállt. Megérkeztünk Hatvanba, kissé megkésve. A csatlakozásom talán már Rákosrendezőn is túl járt. Sebaj, óránként megy a személyvonat. Mi mást is tehetek, megvárom a következőt. Ki van számolva az időm. Kb fél 11-kor érkezem a címre, fogom a megjavított notebookot, szűk órát beszélgetünk, kávézgatunk, talán még ráfér az arcomra egy szelet vajas kenyeret is kérni, hiszen reggeli nélkül indultam. A „Stadler Piroska” már korábban elnyerte a tetszésemet. Hely itt is volt bőven, oda ültem, ahová akartam. Fenn a mennyezeten mutatja a kijelző mennyi az idő, merre tartunk, mi a következő állomás. Aztán persze egy eszméletlenül kellemesen szóló női hang be is mondja. Rég túl vagyunk a fél 11-en, már az egészen is. 11:18. Egy fiatalembertől kérek segítséget, hogy hol jutok le az aluljáróba, de ő se tudja. Lefutunk az ellentétes oldal rézsűjén, őt ott várja a parkolóban a cimborája, én pedig bejutok a vasút alá, s látom a nénit, aki mellettem utazott. Ő már ismerte a járást. Jól ki kell lépnem, mert mindjárt jön a vonatom, amivel megyek vissza. Eszembe jut egy gyermekkoromban többször is látott szovjet háborús film, a „Ballada a katonáról” Szabadságot kapott a srác, s az utazás viszontagságai miatt csupán annyi ideje maradt hogy a mezőről hazarohanó anyját megölelje, s már mennie is kellett, mert a sofőr türelmetlenül dudált, akivel indult vissza a frontra. Na, de akkor háború volt, most meg békeidő.

Tíz percem van, vagy négy órám – jelentettem be a barátnémnak és lányának, akik kutyával a karjukon üdvözöltek.
Leültem, próbáltam rövidre fogni a mesélésemet, közben megkaptam a táskát, amiért mentem.
Mennyi is az idő? Idefelé 6 perc volt a gyalogút, visszafelé már csak 5 percem van. Már az ajtóból kiáltottam vissza, hogy „Boldog Új Évet!”
Ahol nem láttak, futottam. Mielőtt az aluljáróhoz értem volna, már láttam jönni a vonatot. Megállóhelyen pedig nem szokott várakozni. Felszaladtam a lépcsőn, hátha arra közelebb. Rossz ötlet volt. Mire visszafordultam, elment a vonatom. Basszus!
Borult a tervem. Emlékeztem, hogy a kora délutáni lehetőség eljutni Miskolcra az, ha Szolnok felé indulok, majd Debrecen, és Szerencs érintésével érek haza akkorra, mintha a későbbivel mennék a rövidebb úton. A jegyem már megvolt, meg nem terveztem országos körutat. Következő személyvonat éppen egy óra múlva indul. Eddig jó, legalább elmegyek kaját venni a Spárba. Felhívtam a feleségemet azzal a gondolattal, nézze meg, mikor van vonatom Hatvanból 13:40 után. Aztán abban maradtunk, hogy „majd hazajutsz”
A főutcára visszaérve támadt egy ötletem, hogy a túloldali bodegánál veszek hurkát/kolbászt. Nem nagyon vágyom az utcán étkezni egy asztalnál rossz arcú idegenekkel. Azért mégis oda mentem. A kiírás szerint volt választék bőven, csak sorba kellett állni, leadni a rendelést, aztán várni amíg elkészül. Viszont se hurka, se kolbász. Na, de ha lenne is....Ugyan már! Öt méterre a rohanó forgalom porától, zajától? Maradt az eredeti elgondolás. Ivójoghurt, bagett, túrós rétes. Addig kitart, míg hazaérek. Aztán visszamentem a vasúti megállóba, a padon ülve napoztam a szélárnyékban, ettem egy kicsit, amíg vártam a vonatra.

Szimpatikus középkorú hölgy volt a kalauz. Ő is Miskolcról jött, amikor én. Nem láttam, csak most beszéltünk róla. Ahhoz persze nem kértem segítséget, hogyan jutok majd tovább, pedig ez is belefért volna a barátságos csevejbe. A vonat minden állomáson és megállóhelyen megállt. Nagyon sok helyen. Budapesten belül még rendben is voltak, de a Galga-térség valami borzalmasan lehangoló. Enyhén romos, elhagyatott, körbe gazos, összefirkált házikók. Utas alig, de annak a néhány embernek is haza kell jutnia valahogy, aki nem kocsival, vagy busszal jár. Valaha persze szebb napokat élt a vasút, de változik a világ. Talán nem is említettem, a vonatok tetszettek. Bizonyára nem ilyenek mindenhol, de ez egy fővonal.
Hatvan állomás! Hatvan állomás! ….a vonat tovább nem közlekedik. Na, akkor nézzük gyorsan a táblát! Miskolc, Miskolc, hm...Sátoraljaújhely. Aha! Ez az! Érkező....a francba! Mégse. Aztán nem sokkal később hallom (meg látom is) Eger állomásra közlekedő gyorsvonat. Ez nekem nem jó, hiszen mindegy, hogy itt várakozom, vagy Füzesabonyban. Valaha voltak munkásvonatok Miskolcról odáig, de amire én emlékszem, több mint 40 éve volt. Ráadásul a miskolci helyi járat is szombati menetrend szerint közlekedik. Nem hiszem, hogy lenne most ilyen vonat az én kedvemért. Meg kellett volna kérdezni, de nem tettem. Tanulmányoztam erősen a táblázatot, amely szerint egy óra múlva....

Már közeledett az idő, de a kijelzőn nem szerepelt, pedig már későbbi időpontok is fel voltak tüntetve. Megint áttanulmányoztam, de most a jelzéseket is értelmeztem. Vagyis a mai napon ne várjam! Egy sántító fiatalember szédelgett a csarnokban. Egyik térdét nem tudta hajlítani, erről eléggé feltűnő látvány volt, különösen azért, mert kettőnkön kívül alig volt más az állomáson. Ő Szolnok felé utazott volna, de nem tőlem kellett volna érdeklődnie. Mindenek előtt rácsodálkozott az időre, ugyanis neki sikerült alvással rövidíteni a várakozást. Talán ment is el közben vonata.
Ez az állomás is hasonlatos a Galga-menti megállókhoz, csak sokkal nagyobb. Már a vonatról is látni, hogy építészetileg egyszerűen ronda. Szocreál stílusban épült, de felújítás nyomait nem fedeztem fel rajta. A szerkezeti fal kisméretű tégla. Néhol látni is. Sok helyen hiányzik a vakolat. A belső tér kőburkolatú. Ez praktikus egy nagy forgalmú épületen. Viszont néhány évtizedenként rendbe kellene rakni, mert a padló megkopik, a lábazat itt-ott elreped, a porózus sóskúti kő megtelik porral. Egy gőzborotvás mosás is sokat segítene, de erre nem költenek. Az utasok csak lézengenek, néha jönnek néhányan, aztán a következő vonattal el is mennek, s maradunk mi ketten a nyújtott lábúval. Jövök, megyek, nézelődök. A mellékhelyiség egy utolsó falusi kocsmának is szégyenére lenne. Az ajtó itt is folyton nyitva marad, mint az összes fűtött váróteremé. Na, de kit érdekel ez, ha már kiment innét? Néha én is kimegyek, nézelődök, de a városból innét nem látni semmit. A cukorgyár maradékát tekinthetem meg az út túloldalán. Belátni a hatalmas, üres udvarra. Innét valami hiányzik. Aztán rájövök, hogy nem látom azt az óriás cukros dobozt, ami eddig uralta a látványt. Nem tudom mi volt az a tartály, de ezek szerint nincs már szükség rá. A gyár 2003-ban bezárt, még sokáig is gondolkodtak, mi legyen a rengeteg fémmel.

Visszasétálok a csarnokba, hiszen valamivel melegebb van benn. A félköríves átjáró pillérein emléktáblák, a két szélsőn koszorúk. Olvasom: az 1944 szeptember 20-i bombázás áldozatai emlékére.... Egyik tábla a vasutasoknak, másik a polgári áldozatokéi. Aha! Erről hallottam.
Repáská című elbeszélésemben meg is akartam írni, de aztán mégse éreztem magam ehhez eléggé motiváltnak. Kicsit utána olvastam, de nem maradtak meg bennem adatok. Azt tudom, hogy akiknek sikerült bejutni az óvóhelyre, mind meghaltak. Számítottak a támadásra, így a szerelvényeket kivitték a nyílt pályára, hogy csökkentsék a veszteséget. Azt persze nem értem, miért nem kergették szanaszét a népet, amikor egyértelműen az állomás volt a cél. Igaz, fél Újhatvan is elpusztult, de ha nincsenek az emberek összezárva, kevesebb lett volna az áldozat. Igaz, ez már csak utólagos okoskodás, hiszen logikus, hogy az óvóhely azért van, hogy megóvja a bent lévőket. Nem sok esélye volt egy telitalálatnak, de mégis ez történt.
Anyu mesélt erről, meg más nyári emlékéről is 1944-ből. Majd' 17 évesen summás volt Párkánynánán. Ez ma Szlovákia, közel Esztergomhoz. Onnét látták Budapest fényeit, amikor bombázták. A célmegvilágító „Sztalingyertyák” nappali fényt biztosítottak a bombázóknak. Azt persze nem tudom, miért pont ez a név ragadt ezekre az eszközökre, hiszen nem az oroszok bombáztak. Anyuék láttak vonuló bombázókat, amelyek elfedték az eget, megfigyelték, hogy kisebb kísérővadászok is repülnek velük, de a felségjelzésre nem terjedt ki a figyelmük. Ez, számomra megdöbbentő félreértést okozott. Az esemény után 70 évvel úgy tudta, hogy a németek bombáztak. Igaz, az ő köreiben nem volt szükség a tájékozottságra, a háborúval annyi volt a „kapcsolat”, hogy várták a végét. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy kifélék a katonák. A fegyverestől mindtől féltek. A közvetlen emberi kapcsolatból annyit szűrtek le, hogy a németek távolságtartók, míg az oroszok szeretik a gyerekeket (na, meg az asszonyokat) A mi falunkat a románok szabadították fel, de előlük eldugtak akit csak tudtak. Korábban kapcsolatba kerültek oroszokkal, de ez sokáig számomra nem volt világos, hiszem ez akkor történt, mielőtt ide ért volna a front. Ők barátkoztak a lakossággal, de nem harcolók voltak, hanem még a németek hozták magukkal foglyokként, olyan munkaszolgálatos-félének.
A hatvani emléktábla sem említi, kifélék követték el a támadást. A 60. évfordulóra állított alkotás sem. Talán egy méter magas kovácsoltvas fa. Szerteágazó gyökerekkel, és csupasz ágakkal.
(Megérdemelné, hogy nagyobb méretben álljon kinn a szabadban, nem pedig a fal mellé állítva, mint egy hamutartó) A gyökerekre helyezett tábla szövegét nem jegyeztem meg, de azt hiszem ez utal az eseményre. Az ágak közé helyezett üvegdobozban lévő tábla szövege a lélekről szól, amely olyan mint az üveg. Törhető, alakítható, torzítható, de el nem pusztítható. A hasonlatosság igazolására ebbe az üvegdobozba helyeztek egy megolvadt, eltorzult üvegpoharat, melyet a romok alól ástak ki. A vitrin teteje repedt, de nem hiszem, hogy ez az alkotó műve...bár nem kizárható ez sem. Persze, ha látom a falakon a firkákat, megfordul a fejemben, hogy vandalizmus áldozata lett az alkotás. Mert vannak akik örömüket lelik a rongálásban. Pedig ma már a facebookra szokták felírni, hogy „Szeretlek Ica”, vagy „szerelmem kuss!!!”, vagy „jólnezelki k anyám” Minek kell a falakat összerondítani? Ráadásul a betűk gömbölyded formájából ítélve lány lehetett az (egyik) elkövető. Értelmetlen. Mint ahogy a fentebb említett tragédia is az volt. Nem származott belőle stratégiai előny, hiszen a vonatok járhattak más vonalon is, csak át kellett szervezni a közlekedést. Pedig erre „okos” emberek, felelős vezetők adták ki a parancsot, nem félművelt kölykök.

Aztán befutott a következő egri vonat is. Ismét felötlött, hogy elmehetnék Füzesabonyig, de mire eldöntöttem, meg még kiszaladtam a peronra, elindult. Na, még egy óra. Besötétedett. Negyed órával indulás előtt odaálltam a vonalra. Nem volt melegem, de nem tágítottam. Egy idős pár ült le hozzám a négyes ülésre. A bácsi mondta a kalauznak, hogy bizonyára látni rajtunk a korunkat. Amaz kedvesen meggyanúsította a hölgyet, hogy ő talán még nem jogosult az ingyenes utazásra. Én immár a nap folyamán sokadszor átnyújtottam az első nyugdíjas menetjegyemet. Aztán a buszon felmutattam a „NY” jelzésű bérletemet. Most már olcsón járhatok munkába. Még bírom magam, meg legalább nem unatkozom. A fiatalok elől nem veszem el a lehetőséget, hiszen hiába hirdet felvételt a főnök, nincs jelentkező.

 

Majdnem potyautas

 

„Ledolgoztunk egy életet, nekünk ez jár”- mondják egyes nyugdíjasok szinte bármire. Nem osztom ezt a véleményt. Az utazási kedvezményt is ajándékként élem meg. Nem is tartom igazságosnak, hiszen az aktív korúak fizetnek érte, akkor mi miért nem? Persze örülök neki, meg elfogadom, igyekszem is kihasználni a lehetőséget, ha már van. Ha nem élek vele, attól senkinek nem lesz jobb. Át nem ruházható, a vonat meg úgyis megy, ha rajta ülök, ha nem.

Nemrég írtam egy bejegyzést „Olvadt üvegpohár” címmel, az első kedvezményes utazásom alkalmából. Most túl vagyok a második utazásomon. Miskolc-Debrecen vice verza.
Személyvonat Nyíregyházán át. A pénztárnál be is szólt a mögöttem álló idős hölgy, hogy menjek a gyorssal, hiszen csak ...Ft a pótjegy, és van csatlakozás. Nem emlékszem hány forintot mondott, de nem az összeg nagysága miatt választottam személyvonatot, hanem azért, mert csak. Nem utaztam még ezen a vonalon, meg rá is értem, hiszen erre szántam az egész napomat. A hölgy Nyíregyházára ment, és jött is vissza délután. Nem kérdeztem, de hallottam, miközben félrehúzódva elraktam a jegyemet, meg az ezresből visszajáró 815 forintot.

Nem volt igazán barátságos az idő fél nyolckor. A nap erőlködött, de az erős szél miatt hidegnek éreztem a reggelt. Kicsit időztem a váróteremben, bámultam az építészeti megoldását a mennyezetnek. Aztán mégis inkább kimentem a peronra, átfurakodva az első vágánynál várakozó meglepően nagy tömegen. A vonatom már bent állt a hetediken. Nem az a combino-szerű piros, mint a Budapest környéki személyvonatok, hanem amivel 48 éve is utaztam. Legalábbis olyan. Oldalfolyosós kocsiba kapaszkodtam fel. A legelső fülkében ült az ablaknál egy idős pár. Nem kérdeztem van-e szabad hely, csak köszöntem, s leültem az ajtó mellé közvetlen. Halkan beszélgettek. Nem értettem miről, de nem is énrám tartozott. Vártam az indulásra. Mindkét oldalra nagyjából egyforma volt a kilátás, egyforma rossz. Hallottam, hogy mocskosak a vonatablakok, s valóban azok. Bizonyára takarítják, de nem elég hatékonyan. Úgy vélem, a mosástól rárakódott vízkő homályosítja a kilátást, meg az osztásról lefolyó rozsda. Vagy talán a 40-50 év homályosítja az üveget. Ezen keresztül aligha fogok fotózni. Sanyi barátom sincs itt, aki lehúzza, mint a kamion ablakát, amikor észlelte, hogy a fényképezőért nyúlok, vagy inkább már akkor, amikor rágondoltam. Nagyon ráérzett mindig a szándékomra. Most egyedül utazom. Feleségemnek még 4 év hiányzik a kedvezményhez, ő csak akkor utazik, ha feltétlen szükséges. Ha együtt megyünk, ott a 20 éves Suzi.

Elindult a vonat. Ebbe az irányba még soha nem hagytam el a Tiszait. Ja, míg el nem felejtem! A hangosbemondó angol nyelvű tájékoztatójában nagyon tetszett, ahogy beilleszti a neveket. „Tiszai rélvéjsztésön, Szerencs sztésön...Na, hol is tartottam? Ja, igen. Bámulok kifelé hol egyik, hol másik oldalra, beazonosítom a környéket, hiszen ha vonattal nem is, közúton jártam már erre. Átzakatolunk a Sajón, s máris megállunk, mert ugye ez minden állomáson és megállóhelyen... Átzakatolunk a Hernádon, mely ugyan nem árad még, de nagyon tele a medre. Magas ikerépítménynél állunk meg, ráfestve „az élet habos oldala” Ezeket látni lehet az Avasról is, majd megmutatom Ibolyának, merre ment a vonat. Következő megálló is ismerős még, hiszen itt van az a tüzép, ahonnét a fekete kőzúzalékot szoktuk venni. Leszáll a két öreg, magam maradok a fülkében. Előveszem a falatkákra vágott szalámit a táskából. Nem vagyok ugyan még éhes, de ez is egy program. Taktaharkányban újabb útitársak akadnak. Egy idős cigány asszony, férfiasan hátracsapott homlokkal, s a 8-10 év körüli unokája, akinek első dolga szétszedni az elé rakott szendvicset. Látom az uborkát, de aztán az illatát is érzem. Behúzom az ajtót, hogy felmelegedjenek, mert odakünn komiszul fúj a szél. Az asszony panaszkodik is egy sort az időre, mert már rengeteg tüzelője elfogyott a télen. Az ülés alól olyan forró levegő árad, hogy égeti a lábamat. Hagy melegedjenek!
Szerencs „sztésőn”-nél újra magam maradtam. Megcsodálhattam a cukorgyár eldózerolt udvarát, amely pont olyan, mint a hatvani. Még a "Mátracukor" felirat is stimmel. Nem tudom mit csinál ez a cég, de cukrot biztosan nem, hiszen nincs is répa az egész országban. Cukornád meg főleg. Átkelünk a Taktán, ami itt „ered”. Fentebb Szerencsi patak, és Mádi patak. Épp úgy nincs forrása, mint a Bodrognak, meg a Bán pataknak se. Na, errefelé már nem vagyok ismerős. A vasút elkanyarodik Tarcal felé, majd megkerüli a Kopasz hegyet, amit szorgalmasan fotózgatok. Ki is hűl a fülke, de legalább felfrissül a levegő, nem álmosodom el, mire a Tiszához érünk. A kalauz többször is beköszön „új felszállók”. Mondtam neki, hogy én már régi vagyok.

(P:C)(/P)

A Tiszán túl is bevillannak régi emlékek. Jártam erre 1976 novemberében gyalog. Egy katonatársammal Rakamazról Tokajba, mert nem akartunk órákon át várni a vonatra. Jó hosszú séta volt. Aztán Gyula tanyát vizslattam, mert azon az őszön ott is dolgoztunk, de ezen a sík vidéken még a kopasz fák is eltakarják a kilátást. Valami bokornál felszáll két fiatal hozzám. Ők legalább hangosan beszélnek. Munkáról. A fiatalabbnak a vasútnál kínálkozik valami minimálbéres utazó-takarító állás. Rosszul tudja az összeget, de így is örül neki. Társa kijavítja. Ő dolgozott Németországban csontozóként másfél évig, de nagyon szenvedett a honvágytól. Nem menne ki még egyszer. Még hallgatnám őket, de befutunk a végállomásra. Nézem az időt, pontosak vagyunk. Fél óra, és mehetek is tovább. Felmegyek a meglepően modern állomásépületbe. Nem olyan lepukkadt, mint a hatvani, a forgalom is nagyobb. Megkeresem a WC-t. Sor áll a vécés néninél. 100 Ft. Tudod mikor! 185 Ft-os menetjegy mellé nem jár. Sokat dolgoztam olyan nyílt, városi területen, ahol egész nap ki kellett bírnom, van önfegyelmem. Megnézem a kijelzőt, de az én vonatom nincs rajta. 9:15-10:44 között...az nem is fél, hanem másfél óra. Legalább megnézem a várost. Lefotózom a pályaudvart...aztán mégse tettem, mert kellő távolságból már nem volt annyira impozáns. Besétáltam egészen a városházáig, ami oda-vissza 3 km séta. Legalább eltelt az idő. Kisütött a nap, de a szél nem állt el. Volt nálam sapka a táskában, de nem éreztem szükségét, hogy feltegyem.
Valójában ez a város se teljesen idegen. Jártam kétszer is a Bujtosi szabadidőközpontban, s közben egy-egy sétát is megejtettünk. Egyik társunk a Kossuth tér burkolatát a marseille-ivel vetette össze. Irigykedtem is rá, amiért már ott is járt. Én még azóta se, de nem is vágyom oda.

(P:C)(/P)

Örülök én Debrecennek is. Ahová már bordó, kord huzatú ülésen utazhatok tovább teljesen egyedül egy fülkében. A WC-re vinni kell így a táskámat is, hisz nem merem őrizetlenül hagyni. Az útnak ez a szakasza már rövidebb. Nem is bánom, hiszen nincs mit néznem. Leszállásnál segítek egy öregasszonynak leszedni a csomagját, majd irány kifelé a Nagyállomásról két hosszú láb nyomába. Nem tudom mi tetszik nekünk férfiaknak a hosszú női lábakban, de nem tudom levenni róla a szemem. Csak néha pillantok le, nehogy felbukjak a lépcsőn. Az út túloldalán kénytelen vagyok más irányt venni, hiszen meghatározott helyre megyek, s az innét jobbra van. Odatalálnék bizonyára másfelől is, de ezt az útvonalat néztem ki a térképről odahaza. Ott még nem tartok, hogy saját navi legyen a kezemben. Nem is érzem szükségét.

A Bortárban a nővérem éppen végzett az ebéddel, amikor rányitottam az üzlet ajtaját. Egy héttel korábban várt, most nem is hívtam fel, nem jeleztem a jövetelemet, de gondolt rám, hogy hátha mégis jövök. Hát, most itt vagyok. Nyíregyházán egy pékségben vettem magamnak „mákos bigyót”, nem vagyok éhes. Délben bezárt a bolt. A sétához kezembe nyomta Mariskánk a pakkot. Debrecenben vagyunk, ahol Nyilas Misi pakkot kapott. Most én is kaptam, de Misihez hasonlóan nem vettem hasznát. Csak cipelhettem a vonatig kis kerülővel. Ugyanis városnézés volt betervezve. Négy kilométer lett a vége. Még szerencse, hogy ennek a hatalmas területű városnak egészen kicsi a belvárosa. Szent-Anna plébániatemplom, régi városháza (aminek nagyon szépen, pontos illesztésekkel rakták fel a kőfaragók a lábazatát a felújításkor) Csokonai színház, református nagytemplom, mögötte a kollégium, ahol jártam már 53 évvel ezelőtt. A templomban is, amiről az maradt meg az emlékezetemben, hogy valaki beszélt hozzánk, de annyira visszhangzott, hogy egy szavát sem értettem. Elsétáltunk még valami gördeszkázós térig, majd onnét visszafordultunk a Dériné múzeumhoz, ahol leültünk egy padra pihenni. A látnivalókat persze csak a szemem sarkából láttam, hiszen Mariskánk folyamatosan beszélt a családi, rokoni eseményekről. Nagyon régen találkoztunk, pedig nem kellene ennek így lennie. Telefonon is ritkán beszélünk, holott az ingyen van.

(P:C)(/P)

Miután eluntuk az üldögélést, még megkerestük az Aranybikát. Mint kiderült, hiába jár már hosszú ideje Debrecenbe, nem tudja biztosan, hol keresse. Aztán csak megtaláltuk, s újra megpihentünk egy padon. Szemközt az impozáns, de egyik szárnyán borzalmas, építészetileg igénytelen épülettel.
Innét még egy hosszú séta az állomásig, végig az árnyékos oldalon, ahol még kora délutánra se lett kellemes az idő. Nekem még jegyet kellett vennem. Reggel nem akartam az időt húzni a retúrjeggyel, így csak idefelé vettem meg. A terv az volt, hogy együtt utazunk Füzesabonyig, megcsodálva közben a Hortobágy madárvilágát. A jegypénztáros viszont nem értette meg az igényemet, valamit kérdezett is, de azt meg én nem értettem. Csodálkoztam, miért ad olyan sok jegyet, meg azon is, hogy miért lett 330 Ft, amit én csak 285-nek gondoltam. Így esett, hogy ismét Nyíregyháza felé vettem az irányt, de már nem személyvonattal, hanem IC-vel. Úgy tudtam, hogy az ilyen nagyon kedvezményes jeggyel ezt nem is vehetném igénybe, de két kalauz is ellenőrzött út közben, s mindent rendben találtak.
Na, ez a vonat nem 50 éves vagont húzott. Az eszméletlenül hosszú kocsiban csupán 76 fotel volt. Vagyis az egész szerelvény kb 300 személyt szállíthat. Nagyon ügyes nyilvántartással, mert ha egy állomáson leszállt egy utas, akkor már ki is adták a helyét. Egy bumfordi külsejű középkorú nő tömte a fejét szemközt az én fotelommal. Miután az italát is felszürcsölte, kiment kezet mosni, majd miután visszajött, fogta a dzsekijét, meg a fotelok között tárolt kerekes kofferét, és egy négyes üléssel odébb ment. Ott nem ült senki. Nekem se volt rokonszenves. Főleg miután a koffert ezután a folyosó közepén hagyta. Nekem ugyan nem volt útban, mivel nem mentem sehová, a kalauz meg kikerülte. Nyíregyházán leszállt. Ott viszont jött hozzám egy ázsiai srác. Nem tudom miféle, hiszen egyetlen hangot ki nem adott, azt se tudom beszéli-e a magyar nyelvet. Az átellenes oldalra letelepedő férfi viszont beszélte a magyart elég hangosan, és elég sokáig...telefonba. Jól elszórakoztatott a hallgatása egészen Tokajig. Ott le kellett tennie, hogy felhívhassa a fiút, aki elé ment...gondolom Szerencsre, mert ezután kiment a folyosóra, melléhez szorított tasakkal, amiben igen fontos iratok lehettek, mert egész idő alatt így fogta. Valahová külföldre készült, de nagyon járatlan volt az utazásban, így hosszasan beszélt arról, hogyan jut ki Pesten a reptérre...taxit nem akar. Én tudom, hogy Kőbánya-Kispestről megy a 200E, de nem volt alkalom megmondani. Mindenesetre jól szórakoztam a telefonálásán.
A Tiszain az első vágányra érkeztünk. Már ez is teljesen szokatlan volt számomra, de egy pillanatra az is megzavart, hogy ellenkező irányból érkeztem, mint eddig bármikor. A helyijárat megállójából hazatelefonáltam, hogy lehet sütni a hurkát, mert a tervezettől hamarabb érkezem.

Igaz, ezt a napot rászántam erre a kirándulásra, de azért jól sikerült, hogy rövidebb és gyorsabb hazautat sózta rám a pénztáros. A Hortobágyot majd megnézem máskor.

 

Kevésbé potyautas

 

Hazaköltözött a fiam Skóciából. Egy hetet nálunk pihent Miskolcon, majd Pestre költözött, s állt munkába. A vonattal költözés eléggé korlátozott lehetőség, nem ártana még egyet fordulni a holmival. Noha, elég gyakorlata van a költözésben, hiszen az Egyesült Királyságban elég sok lakhelye volt. Neki nyolcezerbe kerül egy forduló, nekem akár egyből is kijöhet. Logikus tehát, hogy inkább én utazzak.
Nem vagyok otthonülő, a munkám során elég sokat utazgatok, noha ezek csak regionális utak. Van, hogy ki se megyek a városból, mégis összejön elég sok kilométer. A vonatozás persze teljesen más. Más a hangulata. Amióta kedvezményes jegyet válthatok, ez a harmadik utam. Lassan kiismerem magam. Először abban a tévhitben voltam, hogy a 90%-os kedvezmény csak személyvonatra érvényes, így is indultam neki az utazgatásnak. Ma már inkább kifizetem a gyorsvonat pótjegyet és az IC-re kötelező helyjegyet.

A helyi járatra az esztékánál szállt fel egy harminc körüli, fiúsra nyírt ősz hajú nő. Gyanúsan sötétlettek a hajtövei, de mégis ősz volt. Jó tartású, kissé izgalmasan csámpás, kellemes látvány. A csámpázása csak a vasútállomáson tűnt fel. Aztán úgy hozta a sors, hogy egymással szembe szólt a jegyünk. Mondtuk egymásnak, hogy „jónapot”, s ezzel ki is merült a társalgásunk. Eltette az utcai szemüvegét, feltett helyette egy zöld lencséset, felpattintós üdítőjét kirakta az asztalra, majd keresztbe font lábakkal kényelembe helyezte magát. Cipőfűzője hosszú lehetett, mert duplán volt megcsomózva. Feltűnt neki, hogy feltűnt nekem, de mit lehet erről beszélni? Egyébként is! Mi közöm hozzá?
Részemről csupán annyi volt a készülődés, hogy lehajtottam a fotel karfáját. Mindkettőnknek üres volt a szomszédos ülőhely, így csak oda raktuk le táskáinkat. Ha jön a kalauz, könnyen elővehetjük a jegyet. Négy nappal korábban is kijöttem ehhez a vonathoz. Ha már eső miatt szabadnapot kaptam, kikísértem a fiamat. Akkor 10 perc késéssel indult, de most pontos volt. Ha igaz, két óra múlva a Keletiben leszünk. Tegnap még tanulmányoztam a menetrendet, mert nem lett volna hátrány, ha a Nyugatiba fut be, de az esetben 4 óra a menetidő. Számomra újdonság az, hogy körbejár a vonat. Elindul Budapestről Szolnok felé, majd Debrecenen és Nyíregyházán át jut el Miskolcra, ahonnét tovább Füzesabony, Hatvan érintésével Budapest felé. Aztán fut még egy kört. Ugyanezt az útvonalat teszi meg egy másik szerelvény ellenkező irányban. Talán majd egyszer körbevonatozok, de nem most. Valójában most nem is igazán vágytam erre az útra, de amikor a fiamnak felajánlottam, nem tiltakozott. Azt mondta, hogy:”ahogy gondolod”. Így mégse léphettem vissza.
Miután túljutottunk a rendező-pályaudvar váltóin, szinte hangtalanul suhantunk. Útitársam azonnal alvással próbálkozott, így nyugodtan bámulhattam az arcát. Ismerősnek tűnt. Vagyis inkább hasonlított valakire, akit ismerek. A mellettünk lévő négyes ülésen két fiatal lány utazott, akik folyamatosan beszéltek, de nem olyan hangosan, hogy értsem is. Ők utánam váltottak jegyet. Elég bonyolultnak tűnt számomra a „rendelésük” Volt egy 18 év alatti, meg egy nem tudom még milyen, de egész biztosan nem azt mondta, hogy teljes árú. A helyjeggyel is variáltak, mert egy harmadik társuk majd Füzesabonyban száll fel, s neki is kértek helyjegyet. Semmi gond nincs ezzel, a nyilvántartási rendszer megoldja. Nem győzök eleget csodálkozni a mai technikán. Sokszor eszembe jut, amit a bátyám mondott kb 30 éve. Szerinte le fog lassulni a fejlődés, mert gyerekkorunk óta annyi minden változott, hogy ez a tempó tarthatatlan. Egyszerűen nincs már hová fejlődni. Amikor ő első osztályos volt, még petróleumlámpával világítottak az iskolában. Aztán lett villany, TV, hűtő, fagyasztó, személykocsi, telefon, kazettás magnó, sőt videókamera...lejátszó, digitális fényképező...aszfaltos mellékutcák a faluban, vízvezeték, csatornázás....hová lehet még fejlődni?

Nem ismertük viszont még a computer technikát. Emlékszem, hogy arról ábrándoztam, hogy beállítok egy kamerát az autóba, és úti filmet készítek. Ma már ez egész egyszerűen megoldható, nem is kerül sokba. Ifjú koromban a fénykép is úgy készült, hogy megvettem a filmet a boltban, befűztem a gépembe, amit gondosan beállítottam, hogy lehetőleg jó minőségű legyen a felvétel. Aztán még egy ugyanolyan felvételt, mert hátha nem sikerül. Kitapasztalni nem volt egyszerű a beállítást, hiszen hónapok teltek el, mire betelt a film, amit leadtam aztán a szaküzletben, ahová egy héttel később érte mehettem. Ha többen szerették volna birtokolni ugyanazt a képet, másolatot kellett készíttetni. Ha nem volt mód személyesen átadni a képet, borítékba raktuk, és postára adtuk. Mai szemmel ez hihetetlenül hosszadalmas, és körülményes. Ma csak kattintunk egyet a telefonon, majd még néhányat, s a világnak szinte bármely pontján bárki megtekintheti. Nem kell várni az előhívással amíg megtelik a film, hiszen nincs is film. Azonnal megtekinthető az eredmény, s ha nem tetszik, kitöröljük, ne foglalja a tárhelyet. Már a munkahelyre se kell kijönni a főnöknek, csak a fiatal kolléga kattint néhányat, máris láthatja otthonról, hogy mit baxtunk el.

A vonat is változott, ha nem is olyan feltűnően. Már az is nagy előny, hogy nem kell megkeresni a kalauzt, hogy egész biztosan jó vonatra szálltam-e, hiszen egy kellemes női hang üdvözli, tájékoztatja az utasokat. Előbb magyarul, majd külföldiül. Azért az vicces, hogy egy másik hang tájékoztat angolul, de az állomások neveit az előző hangon vágták be. Ilyen vágásokat már én is tudnék készíteni, nem olyan bonyolult, mint volt egykor a 4 sávos ZK140-es magnón a pillanat állj kapcsolóval.
Bámulok kifelé az ablakon. A hegyek felé szépen süt a nap, de az alföld felé be van borulva. Mindegy, arrafelé úgyse látnék semmit a néhány közeli templomtornyon kívül. Azokat persze szokásom szerint be kell azonosítanom. Jön a kalauz. Jó hangosan köszön, hogy az ajtó melletti feltűnően ápolatlan fazon is felébredjen. Csodálkozva bámul a közfeladatot ellátó személyre, amikor a jegyét kéri. Hamarosan kiderül, hogy nincs neki. Így tehát Füzesabonynál le kell majd szállnia, hiszen jegy nélkül nem utazhat. Ipari tanuló koromból jut eszembe az a trükközés, hogy nem volt idő már jegyet vennem, így a kalauznál vettem meg, de természetesen a legutóbbi állomáson szálltam fel. Akkor még akár el is hihette, hiszen sokan utaztunk, nem ismerhetett fel, hogy már korábban is látott a vonaton. Megesett, hogy a 40 kilométeres út alatt nem ért végig a szerelvényen. Aki nem tudott nála se jegyet venni, azt lerakta a következő állomáson. Mint ahogy most is teszi. Bliccelés szempontjából jó az intercity, mert ha ez az alak megússza Füzesabony előtt az ellenőrzést, már csak Budapesten lehet lerakni.

A két lányhoz felszáll egy fiú, aki hol egyik, hol másik lány mellé ül. Ilyenkor a táskát előbb átrakja a másik ülésre. Lábát keresztbe rakja, tűzpiros cipellőjét nekitámasztja az asztal lábának. Ellenérzést vált ki belőlem, mint ahogy a kissé lecsúszott nadrágja is. Bizonyára ez már a koromból adódik. Hajdanán rám is tettek megjegyzést a hosszú hajam, a cicamasni, meg a nagynénémtől örökölt kosztümkabátka miatt. Nem ez volt a tipikusan férfias viselet. Érdekes, hogy csupán azzal cikiztek, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A két nem közti átmenet szóba se került. Akkor még ez nem volt divatban. Gyanítom, hogy abban az esetben rögtön fiúnak öltöztem volna, hiszen egyértelműen oda tartozom. Még ma is. Ha lehet, ma még inkább tudok gyönyörködni a másik nem szépségében. Az a fiatal lány a másik oldalon állandóan nevetgél. Már inkább azt találom rajta szépnek, ha becsukja a száját.

A szemközti ősz hajú nem alszik mélyen. Fel-fel tekint, néha felpattintja az üdítős flakonja tetejét, s belekortyol a sűrű gyümölcslébe. Megcsap az illata. Örülök, hogy nem energiaital, aminek ki nem állhatom a szagát. Pici tégelyt vesz elő, bekeni valamivel az arcát, a homlokát. Bizonyára száraz a bőre. Kire hasonlít ennyire? Megvan! Dalmára. A bátyám unokája pont így néz ki. Kicsit ugyan fiatalabb, de évek óta nem láttam, mert Londonban él. Pici gyerek korában sokszor volt nálunk, de mióta felnőtt nem is beszéltem vele. Akár ő is lehet. Na nem! Ez hülyeség. Egyáltalán mit keresett Miskolcon? Na, meg ő biztosan megismert volna, nem bírná ki, hogy el ne röhögje magát, amiért idegennek hiszem. Vagy legalább grimaszokat vágna, mint ahogy legtöbb képen teszi, ami eljutott hozzám. Ezeket a gondolataimat akár meg is oszthatnám útitársammal, de nincs kedvem beszélgetni. Egyébként magam se szeretem látni, amikor öregemberek tolakodón társalognak fiatal nőkkel. Noha biztosan gyorsabban eltelne ez a két óra. Inkább azon aggódom, milyen idő lesz majd Pesten, hiszen esőben nem szívesen sétálok a városban sok-sok kilométert. Nem tervezem, hogy trolira szállok, nem is tudom, hol kell rá jegyet venni.
A Mátra térségében belefutunk egy égszakadásba. Rettenetesen veri a zuhogó eső a tetőt, ömlik a víz az ablaküvegen, de a haladásunkat nem hátráltatja, hiszen sínen vagyunk. Nem sokáig ver bennünket az égi áldás, hamar kifutunk alóla.

Megérkezünk Budapestre. Nem kell az esernyőt elővennem. Az ősz hajú bólint, s távozik a kocsiból, még mielőtt a vonat megállna. A peronon sokáig kitűnik szürke fejével, büszke tartásával a tömegből, de ő a csarnok felé tart, én pedig kislisszolok a posta felé, hisz arrafelé van a Dózsa György út, ahol reményem szerint kicsit túl a félúton szembe jön majd a fiam. Nem jártam még gyalog ezen a környéken, de fejemben van a térkép, tudom merre kell tendálnom. Éppen a Liget sarkán érek ki a Dózsa Györgyre. Látom, elkezdték az építkezést, a szélső sávot a munkások autói foglalják el, ezért össze is torlódik a forgalom. Szombat délután kicsivel 3 óra előtt jár az idő. Még csak most tudatosult bennem, hogy ez nem is munkanap. Bár itt talán mégis. A forgalom teljesen hétköznapi. A liget innét nem is liget, hanem parkoló autórengeteg. Kis szünet a rozsdás vascövekekkel, és az élére állított bokszos dobozra emlékeztető időkerékkel, aztán megint parkoló. Itt lehetett régen a felvonulási tér. Haladok tovább. Melegem van, pedig az árnyékos oldalon gyalogolok. A táska súlya ugyancsak húzza hol egyik, hol másik vállamat. Szépművészeti múzeum, Hősök tere. Itt is inkább csak autóval jártam korábban. Megállok fotózni. Este majd felrakom a képet a facére. Vagy mégse kellene? Kőbányai barátaim majd zokon veszik, hogy meg se látogattam őket. Azzal nyugtattam magam, hogy dolgozni vannak. Megfeledkeztem róla, hogy szombat van. Na, de nincs BKV-jegyem, bliccelni pedig nem merek, mert belehalnék a szégyenbe, ha lebuknék. Aztán csábítást érzek, mert látok egy jegy automatát. Nincs is apróm. Na, meg azért nem megyek át a másik oldalra. Legfeljebb majd visszafelé...bár 2 kilométerért nem trolizok. Nem sietek. Hazafelé félóránként megy vonat. Mindegy, mikor érek vissza. Elég sok buszmegálló mellett haladok el. Félelmetesen közel vannak a hatalmas forgalomhoz. Persze hol legyen, ha nem az út szélén, hiszen ott áll meg a busz. Most megint bevillan egy emlék. Az angliai Ashford piacánál láttam olyan üvegfalú buszvárót amely nem az úttest felé volt nyitott. Esős idő volt, láttam is ennek az értelmét, hisz így az autók csak az üvegfalat fröcskölték le mocskos vízzel. Na, meg egyébként is az angoloknál minden fordítva van.

Elértem a benzinkutat, ahol javaslatom szerint majd bevárjuk egymást. Három óra tizenhat perc. Kettőig dolgozott a kökinél, onnét körbemetrózott a város alatt, felment a szállására az átalakítóért, amely nem jó az angol villanyborotvájához, s ami helyett viszek másikat. (mint később kiderült, ugyanolyat) Talán még haza se ért. Meddig álldogáljak itt? Nincs is hová leülni. Már csak másfél kilométer, megyek tovább. Erre úgyse jártam még se gyalog, se sehogy. Itt ott rossz arcú csoportok söröznek az árnyékban. A utolsó előtti buszváróban is üldögélnek ketten. Nem is sejtve milyen szerencséjük, hogy nem két nappal később teszik ezt. Akkor, amikor majd egy fehér Mercedes kabrió belerongyol az ott várakozókba, s kettőjük halálát okozza.

Elértem a váci utat. A kereszteződésnél leültem az árnyékba, ahová a csövesek szoktak. Régen volt már dél, elővettem a magammal hozott Fornettit. Próbáltam telefonálni, de nem sikerült. Aztán egyszer csak sietve jön az aluljáróból a fiam. Rögtön meg is kérdezte, hol van itt benzinkút. Oda beszéltük meg. Leült mellém, mint ahogy nagyon ritkán tette ezt az utóbbi hat és fél év során. Meg is jegyeztem, hogy milyen gyakran találkozunk mostanában. Megígérte, hogy így lesz ez ezután. Én is ezt remélem. Ha másként nem megy, hát vonatra szállok. Nyugdíjas bármikor megteheti.

Ez a félóra feltöltötte a lelkemet, folytattam a kirándulásomat. Kissé változtattam az útvonalon, így össze is jött a nyolc kilométer séta, mire a vonathoz értem. Még magasan járt a nap, amikor elhagytam a székesfővárost. Furcsa is volt, hogy a kalauz jó estével köszönt.

A Mátra közelében most is nagy esőbe szaladtunk bele. Vámosgyörkön nem menetrendszerűen álltunk meg. Még nem tudtam miért. Lassan indult a gyorsvonat. Aztán mintha a Tisza hídjára értünk volna. A gyöngyösi, és a rédei patak vize nem fért át a vasúti híd alatt. Előkaptam a fényképezős telefonomat, de annyira mégse ment lassan a vonat, hogy megvárja amíg bekapcsolom.
Gyöngyösön hólapáttal túrták a jeget, de ezt csak másnap hallottam. Nekem már csak annyi izgalom jutott, hogy ugyan mennyit fogunk késni mire Miskolcra érünk. Öt perc. Legalább kevesebbet kell várni a helyi buszra.