„Ledolgoztunk egy életet, nekünk ez jár”- mondják egyes nyugdíjasok szinte bármire. Nem osztom ezt a véleményt. Az utazási kedvezményt is ajándékként élem meg. Nem is tartom igazságosnak, hiszen az aktív korúak fizetnek érte, akkor mi miért nem? Persze örülök neki, meg elfogadom, igyekszem is kihasználni a lehetőséget, ha már van. Ha nem élek vele, attól senkinek nem lesz jobb. Át nem ruházható, a vonat meg úgyis megy, ha rajta ülök, ha nem.

Nemrég írtam egy bejegyzést „Olvadt üvegpohár” címmel, az első kedvezményes utazásom alkalmából. Most túl vagyok a második utazásomon. Miskolc-Debrecen vice verza.
Személyvonat Nyíregyházán át. A pénztárnál be is szólt a mögöttem álló idős hölgy, hogy menjek a gyorssal, hiszen csak ...Ft a pótjegy, és van csatlakozás. Nem emlékszem hány forintot mondott, de nem az összeg nagysága miatt választottam személyvonatot, hanem azért, mert csak. Nem utaztam még ezen a vonalon, meg rá is értem, hiszen erre szántam az egész napomat. A hölgy Nyíregyházára ment, és jött is vissza délután. Nem kérdeztem, de hallottam, miközben félrehúzódva elraktam a jegyemet, meg az ezresből visszajáró 815 forintot.

Nem volt igazán barátságos az idő fél nyolckor. A nap erőlködött, de az erős szél miatt hidegnek éreztem a reggelt. Kicsit időztem a váróteremben, bámultam az építészeti megoldását a mennyezetnek. Aztán mégis inkább kimentem a peronra, átfurakodva az első vágánynál várakozó meglepően nagy tömegen. A vonatom már bent állt a hetediken. Nem az a combino-szerű piros, mint a Budapest környéki személyvonatok, hanem amivel 48 éve is utaztam. Legalábbis olyan. Oldalfolyosós kocsiba kapaszkodtam fel. A legelső fülkében ült az ablaknál egy idős pár. Nem kérdeztem van-e szabad hely, csak köszöntem, s leültem az ajtó mellé közvetlen. Halkan beszélgettek. Nem értettem miről, de nem is énrám tartozott. Vártam az indulásra. Mindkét oldalra nagyjából egyforma volt a kilátás, egyforma rossz. Hallottam, hogy mocskosak a vonatablakok, s valóban azok. Bizonyára takarítják, de nem elég hatékonyan. Úgy vélem, a mosástól rárakódott vízkő homályosítja a kilátást, meg az osztásról lefolyó rozsda. Vagy talán a 40-50 év homályosítja az üveget. Ezen keresztül aligha fogok fotózni. Sanyi barátom sincs itt, aki lehúzza, mint a kamion ablakát, amikor észlelte, hogy a fényképezőért nyúlok, vagy inkább már akkor, amikor rágondoltam. Nagyon ráérzett mindig a szándékomra. Most egyedül utazom. Feleségemnek még 4 év hiányzik a kedvezményhez, ő csak akkor utazik, ha feltétlen szükséges. Ha együtt megyünk, ott a 20 éves Suzi.

Elindult a vonat. Ebbe az irányba még soha nem hagytam el a Tiszait. Ja, míg el nem felejtem! A hangosbemondó angol nyelvű tájékoztatójában nagyon tetszett, ahogy beilleszti a neveket. „Tiszai rélvéjsztésön, Szerencs sztésön...Na, hol is tartottam? Ja, igen. Bámulok kifelé hol egyik, hol másik oldalra, beazonosítom a környéket, hiszen ha vonattal nem is, közúton jártam már erre. Átzakatolunk a Sajón, s máris megállunk, mert ugye ez minden állomáson és megállóhelyen... Átzakatolunk a Hernádon, mely ugyan nem árad még, de nagyon tele a medre. Magas ikerépítménynél állunk meg, ráfestve „az élet habos oldala” Ezeket látni lehet az Avasról is, majd megmutatom Ibolyának, merre ment a vonat. Következő megálló is ismerős még, hiszen itt van az a tüzép, ahonnét a fekete kőzúzalékot szoktuk venni. Leszáll a két öreg, magam maradok a fülkében. Előveszem a falatkákra vágott szalámit a táskából. Nem vagyok ugyan még éhes, de ez is egy program. Taktaharkányban újabb útitársak akadnak. Egy idős cigány asszony, férfiasan hátracsapott homlokkal, s a 8-10 év körüli unokája, akinek első dolga szétszedni az elé rakott szendvicset. Látom az uborkát, de aztán az illatát is érzem. Behúzom az ajtót, hogy felmelegedjenek, mert odakünn komiszul fúj a szél. Az asszony panaszkodik is egy sort az időre, mert már rengeteg tüzelője elfogyott a télen. Az ülés alól olyan forró levegő árad, hogy égeti a lábamat. Hagy melegedjenek!
Szerencs „sztésőn”-nél újra magam maradtam. Megcsodálhattam a cukorgyár eldózerolt udvarát, amely pont olyan, mint a hatvani. Még a "Mátracukor" felirat is stimmel. Nem tudom mit csinál ez a cég, de cukrot biztosan nem, hiszen nincs is répa az egész országban. Cukornád meg főleg. Átkelünk a Taktán, ami itt „ered”. Fentebb Szerencsi patak, és Mádi patak. Épp úgy nincs forrása, mint a Bodrognak, meg a Bán pataknak se. Na, errefelé már nem vagyok ismerős. A vasút elkanyarodik Tarcal felé, majd megkerüli a Kopasz hegyet, amit szorgalmasan fotózgatok. Ki is hűl a fülke, de legalább felfrissül a levegő, nem álmosodom el, mire a Tiszához érünk. A kalauz többször is beköszön „új felszállók”. Mondtam neki, hogy én már régi vagyok.

(P:C)(/P)

A Tiszán túl is bevillannak régi emlékek. Jártam erre 1976 novemberében gyalog. Egy katonatársammal Rakamazról Tokajba, mert nem akartunk órákon át várni a vonatra. Jó hosszú séta volt. Aztán Gyula tanyát vizslattam, mert azon az őszön ott is dolgoztunk, de ezen a sík vidéken még a kopasz fák is eltakarják a kilátást. Valami bokornál felszáll két fiatal hozzám. Ők legalább hangosan beszélnek. Munkáról. A fiatalabbnak a vasútnál kínálkozik valami minimálbéres utazó-takarító állás. Rosszul tudja az összeget, de így is örül neki. Társa kijavítja. Ő dolgozott Németországban csontozóként másfél évig, de nagyon szenvedett a honvágytól. Nem menne ki még egyszer. Még hallgatnám őket, de befutunk a végállomásra. Nézem az időt, pontosak vagyunk. Fél óra, és mehetek is tovább. Felmegyek a meglepően modern állomásépületbe. Nem olyan lepukkadt, mint a hatvani, a forgalom is nagyobb. Megkeresem a WC-t. Sor áll a vécés néninél. 100 Ft. Tudod mikor! 185 Ft-os menetjegy mellé nem jár. Sokat dolgoztam olyan nyílt, városi területen, ahol egész nap ki kellett bírnom, van önfegyelmem. Megnézem a kijelzőt, de az én vonatom nincs rajta. 9:15-10:44 között...az nem is fél, hanem másfél óra. Legalább megnézem a várost. Lefotózom a pályaudvart...aztán mégse tettem, mert kellő távolságból már nem volt annyira impozáns. Besétáltam egészen a városházáig, ami oda-vissza 3 km séta. Legalább eltelt az idő. Kisütött a nap, de a szél nem állt el. Volt nálam sapka a táskában, de nem éreztem szükségét, hogy feltegyem.
Valójában ez a város se teljesen idegen. Jártam kétszer is a Bujtosi szabadidőközpontban, s közben egy-egy sétát is megejtettünk. Egyik társunk a Kossuth tér burkolatát a marseille-ivel vetette össze. Irigykedtem is rá, amiért már ott is járt. Én még azóta se, de nem is vágyom oda.

(P:C)(/P)

Örülök én Debrecennek is. Ahová már bordó, kord huzatú ülésen utazhatok tovább teljesen egyedül egy fülkében. A WC-re vinni kell így a táskámat is, hisz nem merem őrizetlenül hagyni. Az útnak ez a szakasza már rövidebb. Nem is bánom, hiszen nincs mit néznem. Leszállásnál segítek egy öregasszonynak leszedni a csomagját, majd irány kifelé a Nagyállomásról két hosszú láb nyomába. Nem tudom mi tetszik nekünk férfiaknak a hosszú női lábakban, de nem tudom levenni róla a szemem. Csak néha pillantok le, nehogy felbukjak a lépcsőn. Az út túloldalán kénytelen vagyok más irányt venni, hiszen meghatározott helyre megyek, s az innét jobbra van. Odatalálnék bizonyára másfelől is, de ezt az útvonalat néztem ki a térképről odahaza. Ott még nem tartok, hogy saját navi legyen a kezemben. Nem is érzem szükségét.

A Bortárban a nővérem éppen végzett az ebéddel, amikor rányitottam az üzlet ajtaját. Egy héttel korábban várt, most nem is hívtam fel, nem jeleztem a jövetelemet, de gondolt rám, hogy hátha mégis jövök. Hát, most itt vagyok. Nyíregyházán egy pékségben vettem magamnak „mákos bigyót”, nem vagyok éhes. Délben bezárt a bolt. A sétához kezembe nyomta Mariskánk a pakkot. Debrecenben vagyunk, ahol Nyilas Misi pakkot kapott. Most én is kaptam, de Misihez hasonlóan nem vettem hasznát. Csak cipelhettem a vonatig kis kerülővel. Ugyanis városnézés volt betervezve. Négy kilométer lett a vége. Még szerencse, hogy ennek a hatalmas területű városnak egészen kicsi a belvárosa. Szent-Anna plébániatemplom, régi városháza (aminek nagyon szépen, pontos illesztésekkel rakták fel a kőfaragók a lábazatát a felújításkor) Csokonai színház, református nagytemplom, mögötte a kollégium, ahol jártam már 53 évvel ezelőtt. A templomban is, amiről az maradt meg az emlékezetemben, hogy valaki beszélt hozzánk, de annyira visszhangzott, hogy egy szavát sem értettem. Elsétáltunk még valami gördeszkázós térig, majd onnét visszafordultunk a Dériné múzeumhoz, ahol leültünk egy padra pihenni. A látnivalókat persze csak a szemem sarkából láttam, hiszen Mariskánk folyamatosan beszélt a családi, rokoni eseményekről. Nagyon régen találkoztunk, pedig nem kellene ennek így lennie. Telefonon is ritkán beszélünk, holott az ingyen van.

(P:C)(/P)

Miután eluntuk az üldögélést, még megkerestük az Aranybikát. Mint kiderült, hiába jár már hosszú ideje Debrecenbe, nem tudja biztosan, hol keresse. Aztán csak megtaláltuk, s újra megpihentünk egy padon. Szemközt az impozáns, de egyik szárnyán borzalmas, építészetileg igénytelen épülettel.
Innét még egy hosszú séta az állomásig, végig az árnyékos oldalon, ahol még kora délutánra se lett kellemes az idő. Nekem még jegyet kellett vennem. Reggel nem akartam az időt húzni a retúrjeggyel, így csak idefelé vettem meg. A terv az volt, hogy együtt utazunk Füzesabonyig, megcsodálva közben a Hortobágy madárvilágát. A jegypénztáros viszont nem értette meg az igényemet, valamit kérdezett is, de azt meg én nem értettem. Csodálkoztam, miért ad olyan sok jegyet, meg azon is, hogy miért lett 330 Ft, amit én csak 285-nek gondoltam. Így esett, hogy ismét Nyíregyháza felé vettem az irányt, de már nem személyvonattal, hanem IC-vel. Úgy tudtam, hogy az ilyen nagyon kedvezményes jeggyel ezt nem is vehetném igénybe, de két kalauz is ellenőrzött út közben, s mindent rendben találtak.
Na, ez a vonat nem 50 éves vagont húzott. Az eszméletlenül hosszú kocsiban csupán 76 fotel volt. Vagyis az egész szerelvény kb 300 személyt szállíthat. Nagyon ügyes nyilvántartással, mert ha egy állomáson leszállt egy utas, akkor már ki is adták a helyét. Egy bumfordi külsejű középkorú nő tömte a fejét szemközt az én fotelommal. Miután az italát is felszürcsölte, kiment kezet mosni, majd miután visszajött, fogta a dzsekijét, meg a fotelok között tárolt kerekes kofferét, és egy négyes üléssel odébb ment. Ott nem ült senki. Nekem se volt rokonszenves. Főleg miután a koffert ezután a folyosó közepén hagyta. Nekem ugyan nem volt útban, mivel nem mentem sehová, a kalauz meg kikerülte. Nyíregyházán leszállt. Ott viszont jött hozzám egy ázsiai srác. Nem tudom miféle, hiszen egyetlen hangot ki nem adott, azt se tudom beszéli-e a magyar nyelvet. Az átellenes oldalra letelepedő férfi viszont beszélte a magyart elég hangosan, és elég sokáig...telefonba. Jól elszórakoztatott a hallgatása egészen Tokajig. Ott le kellett tennie, hogy felhívhassa a fiút, aki elé ment...gondolom Szerencsre, mert ezután kiment a folyosóra, melléhez szorított tasakkal, amiben igen fontos iratok lehettek, mert egész idő alatt így fogta. Valahová külföldre készült, de nagyon járatlan volt az utazásban, így hosszasan beszélt arról, hogyan jut ki Pesten a reptérre...taxit nem akar. Én tudom, hogy Kőbánya-Kispestről megy a 200E, de nem volt alkalom megmondani. Mindenesetre jól szórakoztam a telefonálásán.
A Tiszain az első vágányra érkeztünk. Már ez is teljesen szokatlan volt számomra, de egy pillanatra az is megzavart, hogy ellenkező irányból érkeztem, mint eddig bármikor. A helyijárat megállójából hazatelefonáltam, hogy lehet sütni a hurkát, mert a tervezettől hamarabb érkezem.

Igaz, ezt a napot rászántam erre a kirándulásra, de azért jól sikerült, hogy rövidebb és gyorsabb hazautat sózta rám a pénztáros. A Hortobágyot majd megnézem máskor.