(Papsajt 9.)
  • Valaki hozzon be vizet! - rendelkezett anyu.

Hosszú éveken át nem tanulta meg, hogyan kell mondani. Mariska/Laci/Gyuszi, hozzál be vizet! Vagyis névre szólóan. Mert egyébként senki nem veszi magára. Így többnyire az történt, hogy nagy dérrel-durral ő maga ment ki a kútra vízért. Mi pedig egymásnak tettünk szemrehányást, hogy miért nem ment a másik, amikor láthatja, hogy én éppen...valamivel el vagyok foglalva. Tehát nem jogos a mai fiatalokat azért bántani, hogy nem akarnak semmit csinálni. Mi sem akartunk, csak éppen nem hagyta ennyiben a szülő. Mi is igyekeztünk kihúzni magunkat a munka alól. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kapálástól sokkal izgalmasabb volt a vízmosás oldalában bunkert vájni az agyagban, vagy az erdőt járni vállunkra akasztott íjjal, mint Robin Hood. Jó kifogás volt az iskolai külön feladat is, bár annyira azért ez már nem volt egyértelmű. Esete válogatja. Őrsi órát kedveltül különösen kisdobosként, hiszen egy felsős őrsvezető mindig tudott a kicsik számára valami érdekeset kitalálni. A kötelező sportkörből viszont már jobban szerettünk kimaradni, hiszen többnyire formációs bemutatóra kellett készülni, amiket jobb volt nézni, mint csinálni. Lubai Lali egyszerűen megtagadta, hiszen neki kötelező feladata volt a szőlőben, s – mint mondta – az apja agyon üti, ha nem csinálja meg. Gyula bácsi pedig igen szigorú ember volt. Viszont ki is állt a gyerekéért. Bement az iskolába ostorral a csizmaszárban, s a tanárt kérdőre vonta, miért mondta Lalira, hogy malacfejű.

 

Nekem az énekkar...illetve úgy mondtuk, hogy karének volt kedvem ellenére. Sokszor el is felejtettem (szándékosan) menni. Kérdőre vontak, hogy miért nem mentem, azt válaszoltam, hogy elfelejtettem. Mit tehettek, elfogadták indoknak. Aztán ezzel meg is jártam hetedikben, amikor az igazgató (ő volt az énekkarvezető) az összes fiút elzavarta, mert egyrészt kezdett mutálni a hangjuk, meg a szöveget se tudták. Mivel én akkor is elfelejtettem menni, egymagam maradtam a sok lány között. Megalázónak éreztem, bár ma már nem értem miért. Ha már az éneket hoztam szóba: Az igazgató meghallgatást tartott az egész felső tagozatban. Akinek jó volt az énekhangja, énekkar, első szólam lett a beosztása. Akinél hamis hangok is becsúsztak, második szólam. Az énekórákra is alkalmazta ezt a beosztást, de ott még negyedik szólam is volt. Ide a teljesen botfülűeket sorolta. A szólam besorolást tehát nem kellett komolyan venni. Énekeltünk ugyan néhány többszólamos dalt, vagy kánont, de minél bizonytalanabb volt valakinek a hallása, annál nehezebben tudott a saját szólamában maradni. Aki nem felelt meg az énekkarban, annak „mars munkaszolgálat”. Fel se fogtuk, milyen súlyos megnevezés volt ez. Gyakorlatilag arról szólt az egész, hogy az igazságosság, az egyenlőség jegyében annak is legyen tanítás utáni iskolai feladata, aki nem tud énekelni. Ők többnyire az iskola kertet művelték, vagy az igazgatónak végezték el a ház körüli munkát. A munka alól nem lehetett kibújni, így tehát ésszerűbb volt a saját családunkban segíteni. Megtagadása esetén verés lett kilátásba helyezve.

 

A testi fenyítés az iskolától sem állt távol. Sípos Ella körmöse volt emlékezetes. Ez, ujjhegyekre mért ütés volt vonalzóval. Nagyon tudott fájni, így kellő visszatartó erő volt bármiféle csínytevéstől. Volt egy 18 éves, képesítés nélküli rajz-földrajz tanítónőnk. Tizenegy-tizenkét évesen már a nőt láttuk benne. Az udvarláshoz még kicsik voltunk, így maradt a figyelemfelkeltésnek az a módja, hogy szabotáltuk a feladatokat, gyakorlatilag ellehetetlenítettük az óráit. Nem tudott mit tenni, beárult az igazgatónál, aki berendelte a rendetlenkedőket az irodába, ahol elővette a pálcáját, vagy a vasvonalzóját. Panaszkodni senki nem mert otthon, hiszen akkor még az volt a szokás, hogy a szülő a pedagógus pártjára állt. Megesett, hogy még otthon is verés járt a szófogadatlanságért. Jobb esetben kertkapálás, malacól-takarítás lett a büntetés. Ebben persze egyébként is segíteni kellett. Nem nagyon jutott eszünkbe, hogy ellent mondjunk. Pedig engem apu csak egyszer ütött meg. Ezt is azért tudom, mert ő emlegette később, nem azért, mert emlékszem rá. Győri Miki miatt volt az is, mert összeverekedtünk, s ő úgy rájátszott, mint egy focista. Apu azt hitte, valami baja lett, s hirtelen felindulásból emelt kezet rám.

 

Azt hiszem, nekem átlag alatti volt a kötelező házimunka. Sokszor segítettem más gyereknek csak azért, hogy utána játszhassunk. Kadlok Ferinek mindig sok munkát adtak, de ennek ellenére szerettem hozzá járni, hiszen ott lépes mézet is kaphattam. Az persze rosszul esett, amikor az üstházba gyújtósnak bekészítve láttam viszont a spirálfüzetem, amibe első „regényemet” írtam. Nem is adtam Ferinek több alkotásomat kölcsön. Felsős korunkban a nyári szünetben néhány fiú már pénzt is kereshetett azzal, hogy elszegődött a TSZ-be lovat vezetni. Ezt a munkát egyszer én is kipróbáltam, de ugyancsak kicsordult szememből a könny, amikor a fordulónál a ló rátaposott a lábamra. Nem volt ugyan szándékában engem bántani, de rosszkor léptem rossz helyre. Vezetni pedig kellett, hogy egyenesen húzza az ekekapát a kukoricasorok között. Nagy segítség volt ez a kapálásnál. Így már a közöket nem, csak a sorokat kapáltuk. Nem mondanám, hogy örömmel tettem, de a krumplikapálásnál sokkal jobb volt. Azt utáltam, mert be kellett nyúlni kézzel a bokrok közé, a gazt kihúzni. A kukoricának kevesebb szára volt, többnyire kapával is be tudtam nyúlni a tövéhez. Kellett persze ritkítani, de többnyire ez is megoldható volt lehajlás nélkül. (Már ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy eleve görnyedt testtartással kapálunk) A fiakat, oldalhajtásokat viszont kézzel téptük le. Ez inkább csak az első kapálásnál volt így, amikor még csak olyan 20 cm lehetett a kukorica magassága.

Mariskánk - aki négy osztállyal járt fölöttem – már gimnazista korában vállalt bérkapálást a Csable tanya mellett. Ennek az illetményföldnek a jogosultja (nem írhatom gazdának) Nagyon rühellte a kapálást, így az első kapálást is mással végeztette, az pedig remélve, hogy a második kapálásra is őt kéri fel, az összes hajtást meghagyta. Feltételeztük, hogy tehene lehetett otthon, s annak jól jön majd a sok zöld kukoricaszár. Lényeg, hogy az egyébként is elkésett második kapálásnál a fej fölé magasodó szárak kivágásával akadályoztuk saját magunkat. Nem volt könnyű munka. Az apu illetménykukoricájában annyi jó volt, hogy minden alkalommal a 3-as főút és a vasút közti táblában mérték ki. Ha jött egy vonat, az indokot szolgált a megállásra, hiszen meg kellett nézni. A vasúton túl, a fák takarásában volt a repülőtér, ahol esetenként jelentős forgalmat bonyolítottak Mig-15, Mig-21, és Szu-17-es harci gépek. Ezeket is bámulni kellett, de olyan gyakorisággal, hogy egyszer már apu kifakadt, hogy”mit kell folyton lesni azon a vasdarabon?”

 

Ősszel jött a kukoricatörés. Ekkor már hidegek a reggelek, annyi ruhát magunkra kellett venni, hogy délután alig győztük összeszedni. A zsák egyik oldalán az alját és a száját összekötöttük, s mint egy nagy szatyrot a nyakunkba akasztottuk. Lehetett dobálni bele a csöveket! Volt idő, amikor csak simán letörtük a száráról, és otthon fosztottuk le a csuhét. Kisgyerekként ez is jó buli volt, de később ez a megoldás kiment a divatból. A csuhéból lábtörlők, szakajtók, táskák készültek, a többit megetették a kecskékkel. Aztán kevesebb lett a jószág, megjelentek a műanyag szatyrok, nem kellett a csuhé. Már eleve fosztva tettük a csöveket a zsákba, melyből kiöntöttük kupacokba olyan távolságra egymástól, ameddig elbírtuk vinni. A reggeli harmattól átnedvesedett az egyébként már száraz növény, és így elég nehéz volt a csöveket kibontani, a víztől ugyancsak fázott a kezünk. A nap előrehaladtával javult a helyzet, mert a száraz csuhéval könnyebben bántunk, viszont az éles levelek fájdalmas sérüléseket tudtak okozni. Apu az évek során kitanulta ennek a csapatmunkának a szervezését. Tudta, hány emberrel hány sorba kell beállni, milyen távolságra kell elhaladni, hogy időben visszaérjünk a reggelizőhelyre, a kupacok ideális helyét is át kellett gondolni, hogy ha jön a traktor, vagy a teherautó, minél gyorsabban fel tudjuk rakni, hogy lehetőleg naplemente előtt végezhessünk. Odahaza aztán lámpafénynél kellett újra zsákba szedni, és felhordani a padlásra, mielőtt megint átnedvesedne. Nagy könnyebbség volt, amikor apu górét épített, ráadásul olyan ötletesen, hogy a tetején lehetett megtölteni egyenesen az IFA-ról.

Nehéz napok voltak ezek, de valahogy mégis szerettem. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Talán sikerélményként éltem meg. Hisz valóban siker volt ez. Sok fárasztó munka eredményét arattuk le. Betároltuk a termést. A terményt, amit nem mi ettünk meg, hanem azok az állatok, melyek a család élelmezését biztosították. Mert végül erre megy ki az egész körforgás. Felássuk a kertet, elültetjük a ...krumplit, aztán kapáljuk, permetezzük, ha eljön az ideje kiássuk, az apraját megfőzzük a malacoknak, hogy jó kövérre hízzanak. Aztán lesz belőlük hurka, kolbász, sonka szalonna. Megesszük, hogy mi is nagyra nőjjünk, megerősödjünk, hogy fel bírjuk ásni a kertet. Majd kezdődik minden újból. A paraszt megszervezi önállóan a saját életét. Legalábbis régen így volt.