Multi Level Marketing szeminárium. Az előadó felszólítja a közönséget: „Tegye fel a kezét, akinek a férje ellenezte ezt az üzletet! Akinek a felesége ellenezte, az ne tegye fel, mert ő nincs itt.” Igaz.

Amikor a feleségem összehívott hozzánk egy marketingterv bemutatót, én elmentem inkább otthonról. Rosszul esett neki, de nem szegte kedvét. Aztán nekem is kezdett tetszeni, hogy felöltözünk üzleti öltözékbe, és utazgatunk ide-oda. Még nyakkendőt is megtanultam kötni. Eleinte Egerbe jártunk rendszeresen. Tetszett, hogy Zsiga – akinek már neve volt a csapatban – második alkalommal megjegyezte, hogy „megismertelek, emlékszem rád”. Pedig nem volt ez olyan nagy szám, hiszen egy szakállas embert könnyű felismerni, hiszen kevés van belőle. A padlizsán színű öltönyöm elvegyült a tömegben, hiszen az volt akkoriban a divatszín.

Ha már megjelentem, meghallgattam az előadást figyelmesen, aztán újra, és újra. Olyannyira, hogy magam is megtanultam, magam is tartottam néhány bemutatót. Büszke is voltam magamra, noha pénzben mérhető haszna nem volt. Személyiségfejlesztő tréningként felfogva az egészet viszont hasznos időszak volt. A döcögő sírköves vállalkozásom mellé adott némi reményt. Semmi nincs ingyen, s ezt itt nem is titkolták. Fizetni kellett a rendezvényeken való részvételért is, amin kívülállók el is csodálkoztak. Nem értem miért? Hiszen ha elmegyünk egy koncertre, vagy egy focimeccsre, ott is fizetnünk kell a szórakozásért. Itt viszont tanulhattunk is, és ugye az oktatás sincs ingyen. Na, de nem is az MLM bizniszt akarom én itt népszerűsíteni, hiszen nem fizet ezért nekem senki. Az egyik élményemet osztom meg, amit ezáltal szerezhettem meg. Sokat jelent számomra az utazás, szívesen keresem fel az ország azon részeit, ahol még nem jártam. Ma már csak Békés megye maradt ki, de hálózati piacszervező tanulmányaim idején, még Pécs is teljesen idegen volt számomra. A szemináriumok úgy működtek, hogy nekünk üzlettársaknak feltették a kérdést, hogy hány belépőt kérünk. Az üzlet előrehaladása érdekében ajánlott volt új érdeklődőket vinni, akiknek eladtuk, vagy végső esetben elajándékoztuk. Általában nem hoztuk a tervet. Így esett, hogy Mezőkövesdről egy 40 személyes busszal utaztunk 17-en Pécsre. Legalább kényelmesen elfértünk, de elég drága volt így az útiköltség. Következő alkalommal már inkább személykocsival indultunk neki az útnak.

Reggel hétkor összeállt a konvoj. Feri és Erika voltak a mi közvetlen szponzoraink, ők álltak az élre az Audi 100-al, amivel Feri valamikor az éjjel ért haza Németországból. Ott vállalt munkát néhány hónapja. Mondta is, hogy elhatároztam, megtanulok németül. Erre azt reagáltam, hogy úgy könnyebb ha abban a nyelvi környezetben él, hiszen rá van kényszerítve. Igen ám – válaszolta – ha nem lennék körülvéve magyarokkal.

Mi álltunk be másodiknak az Opel Kadettel, amivel eredeti terv szerint hoztuk volna Erikának az unokatestvérét és az ő feleségét. Ők voltak az új érdeklődők. Nem akartak a terhünkre lenni, inkább kölcsön kértek egy Opel Astrát. Pedig a kölcsönösségbe bőven belefért volna ha beülnek hozzánk, hiszen ők meg a szállásunkat intézték el Pécsen.

Hideg tél volt, szép havas tájjal, sónedves főutakkal. Feri le is akarta mosni a kocsiját, hiszen egy üzletember nem jelenhet meg mocskos autóval. Az enyém se volt tiszta, bár egy szürke autón kevésbé látszott a koszt, mint egy sárgán. Gyöngyösön tervezte a mosást, de nem üzemelt a mosó. Nem is lett volna értelme, hiszen Pécsig ugyanolyan koszos lett volna megint. Gyöngyös után szétszakadt a konvoj, mivel picit késlekedtünk. Nem emlékszem az okára. Talán Ibolya cigizett, mert ő minden megállást kihasznált erre. Bevártak bennünket, bár nem tudom minek, hiszen megbeszéltük, hogy mi elintézünk egy néhány perces üzleti érdeklődést Kőbányán, ami okán úgyis szétválunk. Feri ugyan javasolta, hogy jönnek velünk, de ennek semmi értelme nem lett volna. Nagyon nem esett útba, ki tudja meddig időzünk. Elmagyarázták a pécsi szállásunkat, amit önállóan is megtalálunk majd. Így is lett. Nem kérhettünk később telefonos segítséget, hiszen akkor csak keveseknek volt mobilja. Akkor élte fénykorát a Matáv, húzták a telefondrótot mindenfelé. Csaba náluk dolgozott, a cégen keresztül intézte nekünk is a szállást, ami olcsóbb volt, mint a másnap reggeli hamburger.

Úgy terveztük, hogy majd együtt megyünk a sportcsarnokba, a szeminárium helyszínére, de végül nem így lett. Nagyon elszaladt az idő a pesti kerülő miatt. A tervezett információszerzésem valóban csak néhány percig tartott, de amíg eljutottunk a Kozma útra, majd onnét ki a városból, az sokáig tartott. Főleg, hogy – ha már arra járunk – még a Lakatos úti raktáráruházban is bevásároltunk, ahol eszméletlenül sokan voltak, s a számítógépes rendszerrel is volt valami gond. Elég morcos lettem a várakozástól. A pénztáros viselkedése oldotta némiképp a feszültséget. Az előttünk sorra kerülő vásárlóval beszélgetett úgy, mintha ismerősök lennének, aztán amikor nekünk írta a számlát, tudta hol van Bogács, hiszen Mezőkövesdre járt gimnáziumba. Feltételezem, hogy az utánuk következővel is talált valami közös témát.

 

Már erős késésben voltunk. Kettőszáz kilométer volt még hátra az útból. Próbáltam megbecsülni, mikorra érünk oda, de aztán a legpesszimistább elképzelést is túlléptük. Pakson ejtettünk meg egy rövid pihenőt. Jóízű kávét kaptunk, de talán a hatalmas üvegpohár, vagy a nem egésze friss főzés miatt hidegnek találtam. Személyiségfejlesztő tanulmányaim arra ösztökéltek, hogy szóvá tegyem, de végül a régi énem kerekedett felül, és szó nélkül megittam. Hazatelefonáltunk egy fülkéből a gyerekeknek, tudomásul vettük, hogy van köztük némi testvéri súrlódás, de egyébként nincs otthon semmi gond. Tamás kérdezte, hol járunk. Mondtam, hogy a Dunánál, Paks előtt. Erre azonnal kioktatott, hogy elég lett volna Paksot említenem, hiszen ő is tudja, hogy ez a város a Dunánál van.

Ezután alkalmam volt kissé megmozgatni a pumpáló izmaimat is, mivel az autó egyik gumija ugyancsak eresztett a nyomásból. Jót tett a hangulatomnak ez a rövid megállás. Így csak mosolyogtam azon a Trabantoson, amelyik megelőzte a kilencvennel haladó sort. Hárman haladtunk egymás után, ő volt a negyedik, de lassúnak találta a tempót. Talán száz lehetett a végsebessége, mert olyan lassan hajtott végre egymás után három előzést, hogy amikor az előzött jármű mellé ért, mindig odaért egy szemközt közlekedő autó. Szerencsére elég széles volt az út, így bőven elfértünk.

Szekszárd előtt van egy hosszú, négysávos egyenes, csábít a gyorshajtásra. Hallgattuk a rádiót, de itt már gond volt a vétellel. Nem értettem, hol jelezték a balesetet, ami miatt 2 órás várakozásra kell számítani. Aztán miután túljutottunk Kakasdon, ez is kiderült. Sokáig bizakodtam, hogy hamarosan megszűnik az akadály, hiszen szemből szállongott némi forgalom, a sor pedig néha megmozdult. Jöttek szembe gyalogosok, akik szerint nem tudunk tovább menni, de a sor mozgása miatt hitetlenkedtünk. Ezek a megtévesztő mozgások abból adódtak, hogy sokan kiálltak a sorból, és visszafordultak. Ők voltak a szembejövő „forgalom” Mi többiek, felzárkóztunk, ezért tűnt úgy, mintha haladnánk előre. Bizonyára van alternatív útvonal. Elővettem a térképet, megkerestem a lehető legrövidebb kitérőt. Közben persze eltelt egy fél óra, s ha a rádiót értem, megspórolhattunk volna kb 20 kilométert, amin idáig elértünk a szekszárdi elágazástól, s odáig visszamentünk.

Egy kispolszki fordult ki előttünk a sorból, benne ünneplő/üzleti ruhába öltözött fiatal párral. Hátul volt nekik egy N21 matrica, ami arra engedett következtetni, hogy oda igyekeznek, ahová mi. Rákérdeztem, merre mennek. Látták, hogy mi is jól kicsíptük magunkat, s visszakérdeztek, hogy „ti is a 40 pulszra jöttök? Rábólintottam, noha nem tudtam mi az a 40 plusz. Mi a BBS-re, vagyis üzletépítő szemináriumra igyekeznénk. Nekik biztosan van előtte valami vezetői találkozó. Mi is mehetnénk, ha sikeresebbek lennénk, de nekünk egyetlen üzlettársunk sincs, így a rendezvény létéről se tudtunk. Ez a közjáték csak abban erősített meg, hogy létezik más útvonal. Visszafordultunk tehát. Végiggurultunk Szekszárdon, majd két kis falut érintve, az egyre szürkülő ég alatt visszajutottunk a 6-os főútra. Egy fehér Astra követett bennünket egy darabig, de a főútra érve elugratott mellettünk. Az út további szakaszán az adott némi izgalmat, hogy próbáltam utolérni, de hiába mentem a szerpentinen is közel százzal, csak Pécsen, a lámpánál értem be. Ekkorra persze már be is esteledett. A városnézésről le is mondhattunk, mindenek előtt meg kellet keresni a szállásunkat. Tudtam hová megyünk, mert emlékeztem előző utamról a belvárosban a Posta-palota melletti parkolóban arra a sok bordó Matáv-os autóra. Ezt a látványt kerestem, s rá is akadtam könnyen, csupán a forgalomszervezés miatt kényszerültem némi kerülőre. Egy hátsó kis utcában meg is találtam a Csabáék kocsiját, le is parkoltam a közelébe, s innét gyalog kerestük a bejáratot. A Posta-palota portása átirányított a szomszédos panelházba, mert az volt a Matávé. Régi beidegződés, hogy a telefon és a posta ugyanaz, noha már két külön cégről van szó. Maga az épület egy borzalom a történelmi belvárosban. Nagyon kilóg a városképből. Annyi jó van benne, hogy jó magas, és ha bentről nézelődöm, magát az épületet nem látom. Viszont nagyon szép a panoráma. Persze ez inkább majd reggel fog kiderülni, most csak a lámpafényeket látom. Sokáig nem is bámészkodhatok, hiszen még a sportcsarnokot is meg kell találnunk. Az ebédet...vagy vacsorát...is elmulasztottuk a nagy sietségben, csak bekaptam egy szendvicset. A portás útbaigazított, mondta, hogy Csabáék is a sportcsarnokot keresték, de már jó régen elmentek. Mi aztán annyira siettünk, hogy kapunyitás előtt ott toporogtunk vékony gálacipőnkben a bejárat előtt. Persze a kapunyitással se voltunk előrébb, hiszen a jegyeink Erikáéknál voltak, ők pedig csak kezdésre érkeztek Kircsi Laciékkal együtt, akiknél el lettek szállásolva. Laciék a felsőbb kapcsolat, s ők együtt baráti viszonyt ápolnak. Nagyon fázott a lábam. Február másodikán ez nem számít rendkívüli dolognak, ha valaki nem az időjárásnak megfelelően öltözik. Hasonló rendezvényeket mindig akad néhány jegyüzér, vagy bármi okból feleslegessé váló belépőjegy. Erősen fontolgattuk, hogy veszünk kettőt, mielőtt lefagyna a lábunk. Végül megjött a felmentő sereg. Előbb Csabáék kerültek elő, majd a szponzori vonalunk is befutott. Kircsinek bemutatta Erika az érdeklődő fiatalokat, akikkel kezet is fogott, de felém elfeledkezett erről. Kissé zokon is vettem, önvizsgálatot tartottam gondolatban. Laci magánemberként is kedves, az üzlet is megkívánja a barátias viselkedést, de talán elege van abból, hogy nem haladunk egyről a kettőre. Mindez persze puszta spekuláció. Nagyobb az esélye annak, hogy figyelmetlen volt. Nem jellemző rá, de vele is megeshet.

 

2.nemeMeLeM

Vegyes érzelmek közepette léptem be a csarnokba. Első alkalommal az utazás miatt jöttem ide, de tetszett a rendezvény. Az előadó kérdésére én kiabáltam be a választ: „Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt.” Ezt a dalt hallhattuk többek között, mialatt elfoglaltuk a helyünket. Utalás volt ez arra, hogy aki nem jött el, magára vessen. Akkor még engem győzködtek az üzlet nagyszerűségéről. Most valójában nem tudom, minek vagyok itt. Amikor elkezdődött a műsor, még kevésbé tudtam. Olyan volt, mint amikor egy meccs ismétlését nézzük. Azt hiszem, találó ez a hasonlat, hiszen hiába tudtam az eredményt, mert már sokszor hallottam, mégis érdeklődve hallgattam végig Vágyi Jenő történetét. Megfigyeltem, hogy habár ugyanazt a mesét hallom tőle, egyre lazább, humorosabb az előadása. Megemlítette, hogy rengeteg kudarc érte, de ezeket nem hangsúlyozta, hisz nem érdekes, nem visznek előre. Sok fanyalgó pedig éppen a kudarcok elmesélését hiányolja. Nem értem miért? Naponta vesznek bennünket körül negatív dolgok. Az nem elég? Még több kell? Minek? Talán igazolást keresünk a saját sikertelenségünkre? Beszéljünk arról, milyen sokan belebuktak már ebbe az üzletbe? Melyik üzletbe nem buktak még bele? Attól még sikerrel járhat, aki beleteszi a munkát. Itt pedig elmondják, pontosan mit kell tenni. Nem kell kísérletezni, hiszen minden rossz módszer ki van próbálva. Én már régen tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy sikeres legyen az üzletem. Miért nem azt teszem? Sokszor megéltem, hogy amikor lemondtam a számomra kényelmetlen feladatról, megkönnyebbültem. Akkor viszont ne csodálkozzak! Lehet kifogást keresni, vagy pénzt. A kettő együtt nem megy.

 

Felvonultak a színpadra a sikeres üzlettársak, hogy megtapsolhassuk őket. Köztük volt a kispolszkis pár, akiket Kakasdnál láttunk. Bemutatkozott egy széles hátú sírköves is. Otthon nem is felejtette el megemlíteni Kircsi Laci. Bizonyítandó, hogy ha ő meg tudta csinálni, akkor én is. Én viszont már nem hittem benne. Egy távoli rokonom szavai jutottak eszembe, akinek ugyancsak megmutattam ezt a lehetőséget. „ Meg van nekem mindenem. Szeretnék ugyan többet keresni, de ha dolgozni is kell érte....” Nekem ugyan közel nincs meg mindenem, de inkább azt a munkát csinálom, amihez értek. Ibolya nem akart nekem több munkásruhát venni, végül mégis kénytelen volt. A rendezvény végén elmondták a következő programokat, amit nehezen lehetett követni, mert olyan zajt csapott a kitóduló tömeg. Ez mindenhol így szokott lenni. Emlékszem fiatal koromban, amikor még jártam moziba, hogy a film végét nem az ENDE feliratról lehetett tudni, hanem arról, hogy a nézők megindultak ettől kicsit korábban kifelé. Bosszantó, hogy itt se várják meg amíg a ceremóniamester befejezi a mondanivalóját. Kevesen hallottuk a figyelmeztetést: „óvatosan az úton, és gyorsan az üzlettel!”

Talán itt döntöttem el, hogy feladom. Néhány nap múlva mehetnék a miskolci rendezvényre. Az közel van, de ha nem viszek senkit, nincs értelme. Pedig ilyen helyen könnyebb eladni az üzletet mint otthon egyedül. Idegenek sikerét valahogy jobban elhiszi az ember. Akiket magamhoz meghívok, valamilyen szinten ismer engem, s nem nézi ki belőlem a sikeres üzletembert, hiszen én csak egy kétkezi sírköves vagyok. Mindezek ellenére nem tartom kudarcnak a kétévi próbálkozásomat. Újra összeismerkedtem gyerekkori barátommal, utazgattam az országban a siker reményében, s közben jól éreztem magam. Jártam két hétvégén is a Club Tihanyban, ahová egyébként soha nem jutottam volna el. Na, meg itt vagyok megint Pécsen, ahová ugyancsak nem jöttem volna másképpen. Viszont ennyi volt benne. Indítom a betonkeverőt, mert senki nem teszi meg helyettem. Az a biztos pénz. Nagy álmokat nem álmodhatok, de szolidan el tudom tartani a családot. Noha a külföldi nyaralásokat felfüggesztettük, de lehet még ránk jobb világ.

 

Tizenegykor lett vége a programnak. Én is kitódultam, nem vártam Ibolyára se. Gondoltam, melegítem a kocsit mire odaér. Hosszú volt ez a nap. Még belegondolni is rossz, hogy most kellene nekivágni a 350 km-es útnak. Jó döntés volt, hogy szállást foglaltunk. Csak jobb lesz világosban, kipihenten elindulni. Ibolya hozta a hírt, hogy mi is meg vagyunk hívva Kircsiékhez. Na, ennek igazán örültem. Legalább láthatom végre azt a díjnyertes házat, amiről olyan sokat hallottam már.

 

Bele telt néhány hosszú percbe, mire különböző parkolóhelyekről ismét összeállt a konvoj. Most is Feri ment elől, mert ő tudta egyedül az utat. Aggódtam is, hogyan jutunk majd vissza nélküle a belvárosba. Pedig nem volt ok az aggodalomra, hiszen csak arra kell ügyelnünk, hogy végig lejtmenetben haladjunk, s előbb-utóbb lejutunk a szőlőhegyről.

 

Az Opelokat a Kisdeindol úton parkoltuk le, A Kisdeindol dűlői elágazásnál. Innét csupán 40-50 méter a Laciék háza. Ott nem volt annyi hely a jeges úton, hogy az esetleg arra járó autók elférjenek tőlünk. Mire odaértünk, Feri már beparkolt a garázs előtti szűk helyre, amely alig volt nagyobb az Audijánál. Csodálkoztam is, hogy tette be oda. Betolta oldalt? Ennyiből állt az utcai front. Egy garázs az úttal párhuzamosan, s előtte ez a kis beálló. Középen egy kiskapu, amelyen át a garázs mögötti lépcsőre jutottunk, ami levezetett az udvarra. A lépcső tövében ott állt az az óriásira nőtt fiatal arizonai ciprus, melynek telepítését oly sokszor hallottam kazettáról, de személyes beszámolóból is. A ház sarkánál egy 50 éves diófa, szinte beépítve a tető szélébe. Tudom, hogy 10 éve épült a ház, de hangulatából sokkal régebbinek tűnik. A bejárat mellett szerénykedik egy kis réztábla a falon. „Az év lakóháza 1985” Akkor építették át egy ócska présházból. Büszkék rá, de meg is van rá minden okuk. Sajnálom, hogy a nagy hó, és az éjszakai gyér fény nem tette lehetővé, hogy a kertet is megnézzük. Pedig a ház és a kert együttese váltotta ki annak idején a zsűri elismerését. Belül a falak fehérre meszelt, rusztikus felületűek. A ház stílusához ilyen illik. A pici előszobából belépve egy nagy asztal köré gyülekeztünk. A háziak kicsit tanakodtak, hová ültessék le a vendégeket, de aztán ez tűnt jó választásnak, nem a nappali. Oda még lépcsőn kell lemenni. Csak bekukkantottunk, hogy a nagy ablakon keresztül rácsodálkozzunk a város fényeire, s a TV-toronyra, ami a képeslapokhoz képest szokatlan szögből látszott. Ez a nézelődés kicsit később történt, előbb asztalhoz ültünk. Ágota kávét, teát kínált, Laci pezsgőt bontott. Kicsit beszélgettünk, különös figyelemmel a fiatalok benyomására a szemináriumról. Ők ugyanis az utóbbi négy évben nem hallottak üzleti bemutatót. Az a régi – mint mondták – nem volt valami megkapó. Laci nem felejtette el számomra megjegyezni, hogy kőfaragó is volt a színpadon. Az igazat megvallva, én egy jelentéktelen üzlettárs vagyok a számára, elég ritkán is találkozunk. Az ő helyében én már rég el is felejtettem volna a foglalkozásomat. Rengeteg emberrel áll kapcsolatban az üzletünkben, s más területen is, lévén aktív zenész, és tanszékvezető egyetemi tanár. Nem tudom, létezik-e egyáltalán olyan dolog, amit elfelejt.

A vendégségben kellemesen éreztem magam. Arra nem is gondoltam, hogy elmúlt éjfél. Csabáék álltak fel az asztaltól, nekem eszembe se jutott, hogy illene távozni.

 

Elköszöntünk, óvatosan megfordultunk a kocsival. Most Ibolya vezetett, mert alkoholos befolyásoltságom okán az én jogosítványom rövid időre érvényét vesztette. Nekem úgy tűnt, mintha gyorsan menne a havas-jeges lejtőn, de ő a sofőr, nem szólok bele. „kocsis dolga a lóhajtás” Meglepően könnyen rátaláltunk a szállásunkra. Csaba kiharcolta a portásnál, hogy beengedjen bennünket az őrzött parkolóba. Nem ment könnyen. Én már rég feladtam volna, de ő addig erősködött, míg meg nem kérdezte az ügyeletest, aki persze első szóra hozzájárult. Éjjel egykor kerültünk ágyba. A szobánk kifogástalan volt, egyáltalán nem tükrözte a meghökkentően alacsony árat. Ez persze nem hagyományos szálloda volt, hanem a Matáv vendégszobája. Ez a cég pedig megbecsülte a dolgozóit. Nem is fizetett rosszul, s többek között még ilyen kedvezményt is adtak. Mint a mi esetünk bizonyította, nem csak a dolgozók részesültek kedvezményben, hanem még vendéget is hozhattak. Én már nagyon régen a saját magam munkaadója voltam, a kedvezményeket is magamtól kellett várnom.

 

A fal mellé állított két ágy között volt egy kis asztal, rajta egy kis méretű színes TV(akkoriban még volt másmilyen is) Hét csatornát lehetett rajta befogni, ami nem volt jellemző a háztartások többségében. A készülék mellett volt egy vekkerrádió, amit Ibolya reggel 7-re állított be. Nem tudom miért, hiszen az egész napunk rá volt szánva a hazautazásra. Nem volt jelentősége, hogy mikor ébredünk fel. Most viszont jó lenne mielőbb aludni, hiszen nem vagyok az éjszakázáshoz szokva. Az italozáshoz se, de annyit nem ittam, hogy gondot jelentsen letenni a fejemet. Volt már arra példa, ezért félek nagyon a lerészegedéstől. Óvakodok is tőle, bár nem esik nehezemre, hisz nem lelem örömöm az italban. Néha sajnos mégis elkerülhetetlen. Éppen Feriékkel esett meg egy ilyen eset legutóbb. Pót-szilveszterre fizettünk be a szomolyai iskola aulájába. Vörösbor kólával, majd kóla nélkül, a végén pezsgő. Tudtam, hogy ezt már nem kellene, de a társaság miatt....

Na, de ezen kár így utólag agyalni, inkább gyorsan alvás, mert mindjárt itt a reggel!

 

 

Hol kávézzunk?

 

Az elmúlt néhány hétben általában fél hatkor ébredtem. Most is, hiába aludtam csak felét szokásosnak. Kevéssel 6 előtt kivetett magából az ágy. Felkeltem, odamentem az ablakhoz, bámultam bele a hajnali derengésbe. Még alig kezdett virradni, de a lámpák jól megvilágították a várost. Sajnáltam, hogy nem jól tájolták az ablakunkat. Jobbra láthattam volna a négytornyú székesegyházat, még jobban jobbra a Széchenyi teret a dzsámival, mögötte a Misina-tetőt a TV-toronnyal. Ezek Pécs jelképei. Ezekről tudják beazonosítani a várost azok is, akik egyébként még soha nem jártak itt. Abban az irányban viszont csak a falat nézhettem. Ehelyett elém tárult a szocialista építőipar büszkesége, az életveszély miatt kiürített toronyház. Közép-Európa legnagyobb lakatlan lakóháza. Ezt persze nem látom innét, máshonnét tudom. Látványnak nem különösebben borzalmas, amint a város fölé magasodik. Azt se látom különösnek, hogy egyetlen lámpa se világít a házban. Nem úgy, mint a többi nagy házban, ahol lassan ébredeznek az emberek, főzik a reggeli kávéjukat. A környezethez képest magasnak számít az 5 és feledik emelet, ahol mi vagyunk. Nagy, szürke beton épület, ami nagyon nem illik ide, de ezt bentről nem látom. Pont szemközt van mélyen alattunk az utca, ahol tegnap először leparkoltunk. Egy Barkas pöfög lassan felénk. Kerepelő hangját nem hallani ilyen magasról a csukott ablakon át, csak a füst ömlik vastagon a kipufogójából. Magam is elkoptattam két ilyen, környezetbarátnak nem mondható motort a Wartburgaimban. A komám panaszkodott is, a kb háromezer kilométeres konvojozás során, hogy csípi a szemét a füst. Javasoltam, hogy menjen ő előre, de vállalta be.

 

Még alszik a város, alig van egy kis mozgás. Nézem a közeli háztetőket. Szép, régi, díszes épületek. Közvetlen alattunk egy stílusában jól illeszkedő, de mégis új házsor zárja a teret, melynek közepén áll Zsolnay Vilmos szobra. A hosszú háztető igen tetszetősen lett megoldva. Négy, vagy talán öt szakaszból áll, s annak ellenére, hogy bizonyára egyszerre építették, pici szintkülönbségek vannak köztük. Ezen túl kissé hajlítottak, hullámosak a gerincek, mintha megroggyant, régi tetők lennének. Néhány sor cserép a kúppal együtt zöld, alatta a többi pedig vörös. Sokáig méláztam az ablaknál. Jobbra, fönn a szőlőhegyen talán láthatnám a Laciék házát világosban, de most még csak sok apró fénypont az a környék. Balra a sportcsarnokot kerestem, de nem találtam.

Gyorsan világosodik. Megszólal az ébresztő, felkel Ibolya is. Hozza nekem, a kialakult szokás szerint a kávét. Ahogy átnyújtja, kicsit megpöncörgetem az ujját, mint mindig. A kávé most valahogy nem az igazi. Instant, langyos csapvízben. Na, de a szándék a fontos. Hamar felöltözik, én viszont ráérősen készülődök. Bekapcsolom a TV-t. Valójában csak most számolom végig a 7 csatornát, hisz éjjel nem ezzel töltöttem az időt. Már majdnem 7 óra. Hallom, hogy a szomszéd szobában is felkeltek. Na, még megvárom az időjárás-jelentést, aztán lassan el is indulhatunk. Csaba kopog az ajtón.

  • Szólt a portás, álljunk ki a parkolóból, mert nem tud kijönni tőlünk a busz.

Viszem a nagyobbik táskát, én már nem jövök fel. A kulcsot, meg a többi cuccot Ibolya elintézi.

Közben persze morgolódok magamban, hitetlenkedem a probléma miatt, hiszen éppen azért mentünk be a parkoló végére, hogy reggel ne akadályozzunk senkit. Aztán kiderült, mégis útban vagyunk. Az az egyetlen busz volt belül rajtunk, amelyik ki akart állni. Az ajtóban ugyancsak meglepődtünk. Tiszta jégpáncél minden. Alig tudtunk odatotyogni a kocsikhoz. Éjjel ónos eső esett.

Száraz aszfalton talán kimanőverezhetett volna mellettünk a busz, de így inkább ne próbálkozzon!

Lekapartuk a jeget, óvatosan kitolattunk az útra, ahol leparkoltunk, s visszamentünk a portára. Ekkorra a lányok elintézték a kijelentkezést. A portással váltottunk néhány szót az útviszonyokról. Javasolta, hogy menjünk Szigetvár felé, mert a mecseknádasdi szerpentinen akadály van. Mondták a rádióban, hogy egy teherautó keresztbe fordult, elzárja az utat. Megnéztem a térképen merre van tőlünk Szigetvár. Éppen az ellenkező irány. Első megdöbbenésem után mérlegeltem a lehetősséget. Valójában nem sokat számít ekkora távolságnál harminc kilométer kerülő. A csúszós út miatt persze aggódtam. Később talán javul majd a helyzet. A kocsik jó helyen voltak az út szélén, nyugodtan otthagyhattuk őket, amíg elmegyünk valahová reggelizni. Na, de hová? Csabáék tegnap délutáni sétájuk során találtak egy pizzériát, azt néztük meg először. Csakhogy még fél nyolc sincs, ez pedig kilenckor nyit. Keresni kell valami más lehetősséget. Nekem bevillant, hogy fiatal koromban voltak még reggeliző helyek a városokban. Egy időben még Bogácson is (ami egy kicsi falu) nyitottak tejbárt. Nem volt igazán nagy forgalma, nem sok hasznot hozhatott az Áfésznek. Miskolcon, Kazincbarcikán viszont sokszor reggeliztem tejbárokban. Megvettünk három sós kiflit (akkor még ilyet is lehetett) s hozzá három deci kakaót. Abban már nem vagyok biztos, hogy porcelán bögrében adták-e. Voltak már akkor műanyag poharak, de nem az eldobható fajta, hanem olyan, amit elmostak. Mindez persze a hetvenes évek elején. Csabáék még meg se születtek akkor, így nem is terhelem őket az én emlékeimmel.

Néhány megkérdezett járókelő a McDonald's-ot javasolja. Nem igazán vágyom hamburgerre, inkább szalonnás tojás esne jól. A Mekit persze megkerestük, már csak azért is, hogy felvágjak vele, milyen ügyesen navigálok egy idegen városban. Még az utcán barátkoztunk az árakkal, amiket nem találtam barátinak, így javasoltam keressünk más helyet. Tudtam is egyet ajánlani.

Első pécsi utunk során Kadlok Feri húzta is az orrát, hogy nem igényeltük az idegenvezetését, hiába ajánlotta fel, hogy végigkalauzol bennünket a látnivalókon. Ehelyett inkább megebédeltünk egy Király utcai étteremben. Sertéspörkölt volt nokedlivel, kovászos uborkával. Most is kiegyeznék vele. Nem számít, hogy reggel van, mindegy annak az ételnek, mikor eszik meg. Na, meg is találtuk a keresett éttermet. Itt is megnéztük az árakat, majd inkább visszamentünk a Mekibe. Úgyis ritkán járok ilyen helyeken. Szívem szerint vettem volna valamit az ABC-ben, de vasárnap kevés üzlet nyit ki. Biztosan találtunk volna, de ne vigyem már túlzásba a spórolást! Ez most egyébként is egy rendkívüli helyzet, a szálláson bőven megtakarítottuk a reggeli árát.

Az asztalnál találtunk tájékoztatót a franchise üzletről. Csaba olvasgatta, eljátszott a gondolattal, hogy otthon, Mezőkövesden nyitna egy Mekit. Annyi a gond ezzel, hogy pénz kell hozzá, ami nincs neki se. Talán éppen a tegnap meghallgatott lehetősséggel lehetne áthidalni ezt. Belevágnának az Amway-be. Pontosabban nyitnának egy direkt marketing vállalkozást, amit a Network 21 szisztéma szerint működtetnének. A forgalmat biztosító termékeket adná hozzá az Amway. Ez a téma persze megmaradt a csacsogás szintjén. Többet nem is beszéltünk róla. Jobban izgatott bennünket, hogyan küzdünk le minimum 350 kilométert jeges úton. Rátukmáltam Csabára, hogy érdeklődjön az útviszonyok alakulásáról. Elvégre ő a telefonos.

 

Jó hírrel jött vissza. Nem kell kerülnünk, elhárult az akadály, szabad a hatos főút.

  • Majd valahol álljunk meg egy kávéra – kérte Csaba.

  • Paks? Száz kilométer.

  • Hm – húzta a száját.

  • Szekszárd 60.

  • Az jó lesz.

  • Rendben, akkor majd Szekszárd előtt. Van ott egy nagy parkoló, mielőtt észara fordulnánk.

Elindultunk, én mentem elől. Biztosan így illik, mivel én vagyok az öregebb. A rádió rémítgetett. Az egész országban csúsznak az utak, a pestiek kezüket-lábukat törik. A várost elhagyva is csak hatvannal mertem menni. Meddig fog így tartani az út? Hetven, hetvenöt, nyolcvan...nem is csúszik.

Egyik barátom mesélte hogy Trabanttal mentek Szlovákiába. Nagy bátran döngettek minden gond nélkül addig, amíg meg nem álltak pisilni. Amint kiléptek, azonnal el is vágódtak a jégen. Addig fel se tűnt, hogy csúszós az út. Legalábbis nekem ezt mesélte. Lehet, hogy autóval kevésbé csúszik mint gyalogosan?

  • Ott egy kávézó! - fedezte fel Ibolya.

Szó nélkül hagytam a bekiabálását. Éppen kezdek belebátorodni, semmi kedvem megállni, hiszen alig haladtunk néhány kilométert. Kissé görcsösen fogtam a kormányt. Nem csúszott az út, de tartottam tőle. Ha jöttek szembe, igyekeztem minél távolabb húzódni. Kanyarban még véletlenül se fékezzek! Tudom, hogy nem szabad, de sokszor tesz az ember ösztönös mozdulatot. Ezt elkerülendő, erősen kell koncentrálnom. Gyakran néztem a tükörbe. Jönnek a fiatalok, nincs semmi gond.

  • Ott is megállhatnánk!

  • Majd Szekszárdnál.

Aztán megint látott valami út menti kávézót.

  • Itt is megállhattunk volna!

  • Megbeszéltük, majd Szekszárdnál.

A fene se hitte volna, hogy ilyen sok pihenő van ezen a szakaszon.

  • Ott is egy büfé! Ők még nem is kávéztak. Ja, nincs nyitva.

Az egészben az volt a bosszantó, hogy legtöbb helyet akkor vette észre, amikor már túlszaladtunk. Meg egyébként is! Ha van egy terv, tartsuk magunkat hozzá! Legyünk következetesek! Éppen most jövünk a szemináriumról, ahol azt hallhattuk, hogy ne ötleteljünk.

Amikor láttam valami épületet az út mentén, már féltem, hogy megint beszól. Annyira a Szekszárd előtti nagy parkolóra koncentráltam, hogy amikor odaértünk, túlszaladtam a bejáraton.

  • Itt kellett volna bemenni!

  • Tudom bazmeg! - csattantam fel, s még talán valami bántót is mondtam hirtelen.

Na, ez nagy hiba volt. Más házaspárok ilyenkor szoktak összeveszni. Mi egyszerűen nem szólunk. Pedig jobb lenne inkább veszekedni. Most viszont gyorsan kell valami alternatív megoldás, mert a fiatalok jönnek utánunk, s ők még nem is kávéztak. Azzal tisztában voltam, hogy a csomóponton túl hosszú szakaszon nincs semmi. Visszafordulni elég körülményes lett volna, főleg, hogy közben döntési kényszerbe kerültem. Valamerre el kell kanyarodnom! Vagy jobbra, vagy balra. Ésszerűnek tűnt, hogy bemegyünk a városba, hiszen itt van rögtön. Nagy idegességemben nem a megfelelő sávot választottam. Meg kellett állnom, hogy a szemközt, szabályosan közlekedő autó elférjen tőlem. Villogott is, de nem hiszem, hogy üdvözlésképpen.

Egész közel találtunk egy faházat, előtte elégséges helyet a parkolásra. Na tessék, lehet kávézni! A fiatalok nem értették, miért vagyunk olyan feszültek.

 

Visszafordultunk Pest felé. Csabáék valamiért lemaradtak. Figyeltem a tükörben, de nem láttam a piros Astrát.

  • Nem kellene megvárni őket?

  • Majd lassabban megyek.

Így is tettem, de csak nem értek utol. Pedig már olyan lassú voltam, hogy akadályt képeztem a közlekedőknek. Elhangoztak köztünk olyan javaslatok, hogy meg kellene állnunk, vagy visszafordulni, talán elég ha még jobban lelassítok...Ez ki is merítette a társalgásunkat. Egy görcs volt a gyomromban a pillanatnyilag megromlott házastársi viszony miatt. Javasoltam, hogy béküljünk ki, közben kedvesen megveregetve a combját, de nem reagált. Semmit. Egyébként se túl beszédes, de most még inkább visszafogta magát. Próbáltam erőltetni a beszélgetést.

  • A nulláson menjünk, vagy inkább menjünk be Pestre?

  • Nem tudom. Te vezetsz.

  • Jól van, de azért tehetsz javaslatot!

  • Ahogy gondolod, nekem mindegy.

  • Valahol meg kellene állnunk ebédelni is. Hosszú még az út.

  • Álljunk, de én nem eszek.

Így tehát el is lett döntve, hogy nem állunk meg sehol. A rádió sok balesetről számolt be, de én nem találkoztam csúszós úttal sehol. Egyre bátrabban nyomtam a gázt. Jó lett volna mielőbb hazaérni! Arról már lemondtam, hogy Csabáék utolérnek, hiszen esély nincs rá, ha nem állok meg. A tájban se volt semmi gyönyörködni való, de ha mégis, nem volt kinek felhívni rá a figyelmét. Olyan volt, mintha egyedül lennék....illetve nem is. Annál sokkal rosszabb, hiszen elég volt jobbra tekintenem, ott ült némán akit legjobban szeretek, s ő haragszik. Tagadja, de mégis haragszik.

 

Az M3-on az aszfalt mélyedéseiben láttam a jeget, de ettől nyugodtan tartottam a százas tempót. Sokan megelőztek, s úgy döntöttem, ha száznál megcsúszok, semmi esélyem megfogni a kocsit, akkor mehetek akár gyorsabban is. Ibolya jókat derült magában amikor látta ahogy fészkelődök az ülésben, tornáztatom a nyakamat, de csak azért se állok meg pihenni.

 

Nem békültünk ki, egyszerűen túlléptünk a dolgon másnap. Ha együtt élünk, nem lehet haragot tartani. Erika telefonált, hogy Csabáék hazaértek. Na ettől legalább már meg vagyok nyugodva. Meg elkezdett beszélni olyanokat, hogy „amíg még tart a lelkesedés...”

Milyen lelkesedés? Nem is voltunk lelkesek. Belefáradtunk a lelkesedésbe. Inkább faragom a követ, ahhoz értek, meg az nem is utasít vissza. Ha mégis, nagyobbat ütök rá. Nehéz munka, de még mindig sokkal könnyebb, mint emberekkel bánni.