Barack

(Papsajt 1)

- Hát ez a kislegény? - kérdezte a traktoros, miközben hatalmas öklével barackot nyomott a fejemre.

  • Ő a legkisebb – válaszolt anyu.

  • Mi a neved kisöreg? - intézte kérdését felém, miközben igyekezett nagy vörös fejével barátságosan mosolyogni rám.

Nem mondom meg - döntöttem el, s a számat erősen összeszorítottam, nehogy véletlenül egy hang is kijöjjön rajta. Micsoda egy undok alak! Most akkor legény vagyok, vagy kicsi, vagy öreg? Egyértelmű, hogy nem vesz engem komolyan, különben nem tekerte volna meg a hajamat. A bátyám ugyan csak két évvel idősebb nálam, de neki kézfogásra nyújtotta volna lapát tenyerét. Persze nem tudom, Laci is hogyan markolta volna meg ezt az óriási kezet, amely az én helyzetemből nézve még a napot is eltakarta. Ez most nem fog kiderülni, mert a gyerekek közül csak én maradtam itt a tanyán. Mariska, meg Laci mamámnál lakik, onnét is járnak iskolába. Én ritkán látom mamámat, nem is nagyon kötődöm hozzá. Számomra csak egy öregasszony. Anyunak az anyja, és anyu se nagyon fiatal, elmúlt már harminc éves, azt hiszem. Az biztosan sok, hiszen én talán húszig tudok elszámolni, azon túl már keverem a számokat.

  • Gyuszinak hívják – árulta el anyu akaratom ellenére a nevemet – ősszel lesz hat éves.

  • Fogok menni iskolába – szólaltam meg mégis, mert ez a fontos információ lemaradt.

  • Majd csak jövőre, – javított ki anyu – mert októberben születtél, így év vesztes vagy.

A fenébe! Most azt hiszi ez a nagy melák, hogy buta vagyok, pedig épp az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azt ugyan nem értem mi az, hogy év vesztes, de mindegy is. Na, de ezt nem hagyom ennyiben. Megmutatom, milyen ügyes vagyok. Minden holmit kihoztak a házból, fel van pakolva a pótkocsira a konyhakredenc, a szétszedett ágy, az összecsukott katonai vaságy, a kiürített szalmazsákok, az összes ruhánk, a telepes rádió, asztal, székek, zsákokba felszedett termény, ami nem kell már a malacoknak, hiszen az ól is üres. Vagyis az összes holmink itt van, lehet zárni az ajtót. Odafutok, becsukom az üveges, majd a köpönyegajtót, fordítom a kulcsot, de akad. Nehogy már kifogjon rajtam! Kicsit erőltetem, de nem fordul. Többször nekiveselkedem két kézzel markolva a kulcsot, aztán egyszer csak sikerül. Meglepően könnyen. Nem először végzem ezt a műveletet. Tudom, mekkora erővel kell, és azt is tudom, hogyan kattan be. Most nem kattan, csak elfordul. Kihúzom a lukból, de csak a szára van a kezemben.

  • Az anyád mindenét! - csattan fel az anyám – Beletörted.

  • Szép teljesítmény egy hatévestől – jegyzi meg a traktoros, miközben megigazítja fején a barna svájcisapkát, melynek „antennáján” egy pénzérme csillan meg a bágyadt napfényben.

Most ez dicsér, vagy csúfolódik? Anyu hisztizik kicsit amiért nem tudjuk bezárni a házat. Na, de minek? Teljesen üres. Két sifont apu már korábban elvitt a lovas kocsival, a többi holmi a traktor pótkocsiján van, ami nem fért, azt elajándékoztuk a szomszédba Gyufkóéknak. Rájuk hagytuk azt a kiskocsit is, amibe ketten tudtunk beleülni egymás mögé, és egy bárányt lehetett elé fogni, hogy húzza azt.

Ezzel lezárult életem egy szakasza. Költözünk. Nem itt születtem, de nem emlékszem más lakóhelyre, csak erre a tanyára, erre a házra. Mondják, hogy amikor ide kerültünk, először a munkásszállón laktunk, ott indultam el a szaloncukor után 13 hónapos koromban. Biztosan így van, de én csak arra emlékszem legrégebbről, amikor itt voltak a katonák. Éppen itt, ahol most a pufogó áll megpakolt pótkocsival, indulásra készen. Itt állt egy autójuk akkor egész nyáron. Olyan volt mint egy házikó, vagy inkább mint egy bodega. Vas lépcsőn lehetett felmászni. Nagy lépcsők voltak, nekem a kezemre is szükség volt ahhoz, hogy feljussak rajta. Először Eszti bácsi vitt be ide, de aztán már egyedül jártam be hozzájuk. Eszti bácsi is egy katona volt, de valamiért szeretett engem. Anyu mondta, hogy van neki otthon hozzám hasonló fia, talán ezért foglalkozott velem olyan sokat. Tanított beszélni. Ugyan már tudtam beszélni, csak sokan nem értették miket mondok. Nagyon érdekes volt ez az autó. Volt benne asztal, meg székek, meg polcok, szekrény, meg lámpa. Az asztalon rengeteg apró dolog, amiket nem ismertem. Egyszer amikor másztam fel a lépcsőn, valaki nagyon megijesztett. Olyan ruhája volt mint a katonáknak, csak fekete volt a feje, nem volt se szája, se orra, csak egy szögletes szem csillogott feketén a feje közepén. Mivel nem volt szája, nem tudom honnét jött az a hangos morgás, amitől hazáig szaladtam. Később kiderült, hogy az a katona volt az, akit Bercinek hívtak. Az eset után pedig Mumó Bercinek.

A tanya mögött a dombon volt sátor, ahová anyuval jártunk moslékért a malacoknak. Ez nagyon régen volt, alig voltam 3 éves. Sok minden történt azóta. Vihar döntötte le a lóistálló tetejét, a Zsíros bácsi motorja majdnem a falhoz nyomott, hatalmas géppel keresztül kasul árkolták a tanyát, hogy ne kelljen a kétvödrös kerekes kútra járnunk vízért. Jártam Mérész bácsinál a kovácsműhelyben, voltam apuval a faluban a borbélynál, meg talán egyszer mintha a vasútállomáson is jártam volna. Bár lehet, hogy erről csak hallottam, aztán meg álmodtam róla. Majd ha kedvem lesz, ezeket mind elmesélem. Most nincs idő, mert indulunk.

Anyu begombolja rajtam a Mariskától örökölt piros kardigánt, amitől úgy nézek ki mintha lány lennék. Anyu felmászik a pótkocsira, a traktoros pedig tiltakozásom ellenére megmarkol a hónom alatt, és fellendít a magasba. Anyu rám teríti a beliner kendőt, majd az ölébe fog. Nagyon alacsonyan jár már a nap mire elindulunk, nincs igazán meleg. Úgy mondják, huncut az április.

 

A pufogó rángatja pótkocsiját a köves úton, csak úgy zörög körülöttünk a sok holmi. A traktoros gyakran hátranéz, hogy nem esik-e le valami. Lassan döcögünk lefelé a dombról, még egy lovaskocsi is elhagyna bennünket. Amikor keresztezzük a sályi utat, a Hajduék háza mögötti domb eltakarja a napot, Anyu szerint mindjárt este lesz. Kár, hogy nem jött hamarabb ez a vontató, de nem engedte el előbb Zsíros bácsi. Márpedig ő a főnök a tanyában, az van, amit mond.

Változatlan sebességgel, de sokkal simábban haladunk át a középső halastó gátján. Kicsit izgulok, nehogy beleessünk a vízbe. Valamiért félek tőle. Nagyon rossz emlék, amikor a tó fölött voltunk a pataknál fürödni. Mondják, hogy úgy ordítottam, mint akit nyúznak, amikor anyu megmerített a patakban. Nem nagyon kell persze felemlegetni, én is emlékszem erre. Egyszer csónakázni is el akartak vinni a nagylányok. Hajduék itt a halőrök, azért laknak a tó mellett. Van nekik egy lányuk, aki egyidős az én lánytestvéremmel. Ő már csónakázott egyedül is, de most minket is elvitt volna. Becsábítottak a ladikba, de nagyon mozgott alattunk. Úgy elkezdtem sivalkodni, hogy miattam elmaradt a csónakázás, mert félő volt, hogy Hajduné meghallja, és jól kikap majd Manci.

Egyszer voltam itt, amikor lehalászták az alsó tavat. Nagyon kicsi volt a víz, talán még engem se lepett volna el...bár ez nem biztos. Rengeteg ember gázolt benne ágyékig érő csizmákban, és húztak egy hatalmas hálót. Ahogy közeledtek felénk, láttam, hogy szinte forr a víz a felugráló halaktól. A parton lovaskocsik sorakoztak, rajtuk nagy dézsák, azokba emelték ki a halakat. Olyan volt az egész, mint amikor anyu szedi ki a nokedlit a fazékból. Akkor nálunk is hal volt a vacsora, de én nem kaptam belőle, nehogy megfulladjak a szálkától.

Mire felértünk a dombra, már ott se sütött a nap. Komótosan zötykölődtünk a földúton. Nem is lesz jobb később se, hiszen errefelé nincs köves út. Vagyis van, de azokat szinte csak keresztezzük. A kácsi úton haladunk egy rövid szakaszon Ábrány irányába, amíg a malomig el nem érünk. Átkelünk a patak hídján, aztán megint domb következik, meg megint völgy. Ezt hívják Száraz tónak. Itt nem folyik patak, mint a korábbi és az ezután következő völgyeken. Besötétedett ekkorra, de szerencsére volt a pufogónak lámpája. Aztán mégis sötétségbe borult minden. Megálltunk, a traktoros káromkodott, hogy leesett a szíj a lendkerékről. Lemászott, visszarakta, és mehettünk tovább. Egészen addig, amíg megint le nem vetette a szíjat. Még Tardon is megálltunk emiatt, hiszen itt nem volt még utcai világítás, mint a tanyában minálunk. Igaz, ott se régóta van, és hamarosan lesz minden faluban, azt mondják. Mire iskolás leszek, ott se kell majd lámpával világítani.

A sokadik megállás után végre lemászhattunk mi is. Megérkeztünk mamámhoz. A traktor tovább ment anyuval a falu másik végére az új házhoz, mert a holmit már ott rakják le. Nekem ma csak eddig tartott az utazás, de elég is volt belőle. Azt hiszem már út közben is aludtam egy jót. Igaz, felébredtem minden megálláskor. Mamám levetkőztetett, és ágyba fektetett. Talán még adott egy darab libazsíros kenyeret, de nem kizárt, hogy ezt csak álmodtam. Álmomban az új házban jártam. Nem biztos, hogy álmodtam. Lehet, hogy inkább visszaemlékeztem. Ugyanis voltam már ott egyszer. Nem volt még kész. A falak nem voltak bevakolva, mindkét oldalán kilátszottak a kövek. Nem voltak ablakok, nem volt lépcső, de még padló se. A szoba közepén csak egy nagy kupac föld volt. Azóta már biztosan másmilyen, hiszen úgy nem lehetett volna beköltözni. Na, de majd holnap én is meglátom. Visszük magunkkal a Mancit, a kecskét, mert ő is velünk fog lakni. Apu épített neki ólat.

 

Papsajt.

(2)

Az új ház az Újtelepen épült. Ugyan hol máshol? Mancit végigvonszolni a Kisközön, majd a parókiát kikerülve az Újsoron, a Daruszögön át az Újtelepnek is a végéig a nénikém segített. Anyunak a húgát már én is Irénnek hívtam, de ahogy mesélte, korábban úgy mondtam :Ityű! Mama popon” Vagyis neki panaszkodtam, mert mamám megpofozott. Nem volt egy maradandó emlék, csupán azért tudok róla, mert ezt a mondásomat sokszor visszahallottam. A nénikémre is csak a tanyáról emlékszem, mert két nyáron is ott dolgozott egy falunk béli lánycsapattal. Nem tudom mi volt a munkájuk, gondolom kijártak a határba. Én csak otthon találkoztam velük, meg a szállásukon. Néhányuknak a nevét is tudtam. Tosma Rósa, meg Gál Mancsi...több nem is jut eszembe. Ja! Lénárt Bözsi. Bizonyára az ő nevét se tudtam rendesen kimondani. Talán nem is neveztem meg, hiszen Tosma Rósa volt a szeretőm. Bár egy 4-5 éves gyereknek fogalma sincs mit jelent, de valaki ezt a kifejezést adta a számba, holott csak arról volt szó, hogy jobban kedveltem a többieknél. Pedig nem volt könnyű köztük különbséget tenni, hiszen mind körül rajongtak. Nem is csoda, hisz „ennivaló” kiskölyök voltam. Az ennivalóról jut eszembe, hogy mindenfélét belém tömtek, amit finomnak gondoltak. Én persze többnyire mindent megettem. Az erős unszolásra még többet is, mint ami jólesett. Mert még egy kanállal a Bözsi kedvéért, még eggyel a Róza kedvéért....és így tovább. A lecsójuk aztán betette a kaput. Kihánytam. Sajnálkoztak, kedveskedtek, ringattak, énekeltek nekem, hogy jobb kedvem legyen. Kint a tornácon, a szabad levegőn. Emlékszem a dalra: „Csokko, csokko csokkoládé....” Oda láttunk a sályi útra, amin Ábrány felé haladt egy ponyvás autó. Fantáziáltam, hogy az viszi a csokoládét. Tudtam mi az, hisz a lányok azt is adtak nekem néha egy kis darabot. Édes volt, hasonlított a tejeskávéra, csak ezt harapni lehetett.

Ez a lánycsapat nem csak velem volt ilyen barátságos, hanem az egész családdal. Nem voltak ugyan messze a falujuktól, de mégis idegenben. Örömmel vették, hogy van itt egy család, akiket ismernek, akik még rokonuk is egyiküknek. Tizennégy-tizenöt év volt a korkülönbség a szüleimmel, s ezért mind magázták őket. Jolán néném, meg Sanyi bátyám volt a megszólítás. Illetve a nénikém részéről Sanyi sógor. Anyut ő is magázta éppen úgy, mint a többiek.

Egyszer apunak még hazajönni is segítettek Ábrányból. Az asztaloshoz ment a mosóteknőért. Bizonyára összetalálkozott munkatársakkal, bemehettek a kocsmába is. Én már csak azt láttam, hogy sötét este imbolygott kifelé a tanyára, fejére borított mosóteknővel és teli torokból nótázott. A lányok meg röhögcséltek, adták a tippet, hogy mit énekeljen, meg óvták, nehogy beténferegjen az árokba. Anyu már nagyon türelmetlen lehetett, ezért indultunk elé. Persze ha tudja, hogy van kísérete, nem is kellett volna.

Na, szóval ez a nénikém segített a Manci kecskét elvonszolni az új otthonába, az Újtelepre. Szerencse, hogy jött, mert mi gyerekek nem bírtunk volna ezzel a makacs állattal.

 

A házunkat egyedül talán meg se találtam volna, hiszen volt néhány hasonlóan félkész az utcában. Az utcát úgy kell elképzelni, hogy állt két sor ház, és ami köztük kimaradt, az volt az utca. Mély keréknyomok szabdalták, amiből arra lehetett következtetni, hogy sár volt, amikor a beton villanyoszlopokat felállították. A huzalok csillogtak a napfényben. A mi házunk előtti oszlopra lámpát is szereltek. Két szál drót vezetett a tetőre, tehát villanyunk már lesz. A kőfal most is vakolatlan volt épp úgy, ahogy emlékszem rá. Nem volt kerítés, de itt senkinek se volt még, nem úgy, mint a falu régi részén. Vagy mégis! Igaz, nem a ház, csak a kert volt körbekerítve. Apu előrelátó volt. Már három éve, hogy megkapták a telket, s első dolga volt gyümölcsfákat ültetni, s azt megvédeni, hogy mire kész a ház, mire ideköltözünk, ehessünk a saját gyümölcseinkből. Jó nagy kert, de apunak nem volt elég, mert még az udvarra is ültetett négy fát. Szépen zöldellt már minden, de ehető gyümölcs nem volt még. A Mancit bezártuk a kecskeólba, nehogy elbitangoljon, körbejártuk a melléképületet. Az ól mellé építettek egy kemencét, hogy süthessünk kenyeret, a kert felőli oldalon pedig volt egy üres malacól. Ez se lesz sokáig üres, hiszen a tanyán is tartottunk talán még húsz disznót is évente. Egész konda volt, amikor anyu kiengedte őket legelni. Alig győzött szaladgálni utánuk, hogy ne menjenek ki az útra. Azt mondják, a disznók hizlalásából kerestek annyi pénzt, hogy ezt a házat felépíthették belőle. Már csak azért is gondolom, hogy továbbra is lesznek leadásra hízóink, mert bizony nincs még készen ez a ház. Még lépcsője sincs. Kövek vannak csak egymásra rakva, hogy elérjük az ajtót. A padló már elkészült. Szürke cementlap van a folyosón, és a két szobában. A kamrában még semmi. A betongerendák között látni a pinceboltozat tégláit. Valami törmelék van rájuk szórva, de ez még nem járható. A két szoba közül az egyik lesz konyhának használva, már benn is van a masina, meg itt vannak az ágyak is, de még nem végzett anyu a pakolással. Ki is küld bennünket az udvarra, hogy ne legyünk láb alatt. Irén segít neki rendezkedni, énrám pedig vigyáznak a testvéreim. Ők már ismerősek, hiszen sokszor jártak itt az építkezés alatt is. Ismerik a szomszédokat, én pedig még a rokonaimat se.

 

Anyunak van még két öccse. Egyik boltos, a másikuk traktoros, de még nem is találkoztam velük. Na, ez így biztosan nem igaz, de olyan régen lehetett, hogy nem emlékszem rá. Mamája állítólag mindenkinek kettő van, de én csak egyről tudok. Nagyapám is egy van. Volt nálunk a tanyán, de Cseszkóban lakik, ami egy másik ország. Ő, apunak az apja, de aputól sokkal kisebb ember. Kalapja van bőrcsizmája, meg büdös szaga. Feküdt ruhástól az ágyon, és pipázott. Lacival meg azon versengtünk, ki gyújthatja meg a pipáját. Már most, hogy az új házban fogunk lakni, biztosan eljön megint, de már nem egyedül, hanem a cseszkó mamám is jön vele, de még talán apunak a testvérei közül is valaki. Én meg majd eldicsekedhetek, hogy külföldi rokonaim vannak. Bár nem tudom kinek, hiszen nem ismerek itt senkit. A tanyán Gyufkó Laci volt a játszópajtásom. Ott laktak még Huszárikék is abban a házban, ahol a kovácsműhely volt, de ők verekedősek voltak, meg dobáltak bennünket. Nem lehetett velük játszani. Lacival jól eljátszottunk az udvaron...bár, valójában nem is volt ott udvar, csak állt egymás mögött a két ház, meg volt körül rajtuk nagy füves térség. A két ház között állt egy nagy nyárfa, de olyan nagy, hogy arra csak Huszárik Jóska tudott felmászni. Mi inkább csak a fűben hemperegtünk, fűztük a láncot a pimpóka szárából, meg ettük a papsajtot. Ja, meg lovagoltunk a Bodri hátán. Az egy olyan jámbor kutya volt, hogy bármit eltűrt tőlünk. Nem is tudom, idegen felnőttek miért féltek tőle. Nagy volt ugyan, de nem bántott senkit. Néha ugyan ugatott, de hát azért kutya, hogy ugasson. Nem?

 

Gyufkó Lacinak volt egy testvére, a Ferike. De az még olyan kisbaba volt, hogy nem lehetett vele játszani, csak vigyázni rá. Gyufkóéknál valójában mindenki kicsi volt. Az anyja is, meg az apja is. Na jó, nem hozzám képest, de a többi felnőtt közt ők voltak a legkisebbek. Ráadásul a Laci bácsi még beszélni se tudott jól. Mindig meg meg akadt a be be széédben. Eszti bácsi őt is taníthatta volna, ha engem megtanított. A fűben hemperegni persze csak akkor lehetett, ha jó volt az idő. Meg, ha nem voltam beteg. Mert olyan is volt ám, hogy köhögtem, és nem engedtek ki a szobából. Valójában ott is a konyhában volt az ágyam, mint ahogy majd itt is lesz, mert ott volt a masina, ott volt meleg. A szobában anyu, meg apu aludt. Ott azt hiszem nem is fűtöttek, csak estére kinyitották az ajtót. Ez a köhögés ráadásul nem is télen volt amikor egyébként se lehetett kimenni. Azért tudom, mert a nénikém is ott volt, és kicsúfolt, amiért nem jól rajzoltam. Mert rajzolni ám nagyon szerettem. Azt is mondták, hogy ügyes vagyok. Anyu vágott szét nekem sok-sok csomagolópapírt, mert nem győzött meg irkával. Mindent telerajzoltam. Bámultam kifelé az ágyból az ablakon, láttam, hogy elakadt egy ponyvás autó. Lerajzoltam. A sofőr bőgette nagyon a motort, forgott a kereke, de nem haladt sehová. Kiszállt, körbe járta, vakarta a fejét, megint próbálkozott. Emberek gyűltek köré, próbálták tolni, de csak nem jártak sikerrel. Jött egy körmös. Olyan, aminek felfelé van a kéménye, nem hátrafelé mint a gumikerekű pufogónak. Elkezdte húzni hátrafelé. Ezt is lerajzoltam. Aztán jött a néném, és rögtön belekötött, hogy nem jól csináltam, mert nincs út. Azt kérdezte, hogy hová húzza? Az égbe? Persze ezen meg se lepődtem már, hiszen mindenbe belekötött. Azt se állta meg szó nélkül, hogy a háznak nem jól áll a kéménye, mert ferdén rajzoltam.

Télen is azzal töltöttem az időt, hogy rajzoltam. Néha persze kimentünk a testvéreimmel szánkózni a kertbe. A tanya, meg a sályi köves út között, a bekötő úton jól csúszott volna, de oda nem mehettünk, mert mindig járt arra vagy lovas kocsi, vagy autó. Viszont volt nekünk saját szánkódombunk. Az ólak, meg a munkásszálló között kerített el apu napraforgószárral egy részt, amiben zöldséget vetettek, meg babot, borsót, meg talán krumplit is. Muszáj volt elkeríteni, hogy a tyúkok ne kaparják ki, ne csipegessék le. Aztán egyik télen jött Vatta felől egy nagy szélvihar, ami napokig hordta a havat. A kerítés fogott rajta egy kicsit, így a kertben lett egy nagy hófúvás. Még a traktorosok is odajöttek egyszer, akik a szállón laktak. A traktorjaik ott álltak sorban egymás mellett pótkocsistól, ahol előző nyáron a katonáknak volt a bódés kocsijuk. Gumikerekű traktorok voltak. Egyiknek le is eresztett a gumija. Levették a kerekét, és a traktoros úgy gurította, hogy szaladt utána, s közben csúszkált a jégen. Azt már nem tudom hová szaladt vele. Biztosan a műhelybe, de ezt csak gondolom.

Télen hamar sötétedett, a petrót nem pocsékoltuk, sokszor sötétben hallgattuk a rádiót. Apu csinált akkora polcot a falra, hogy a rádió mellé elférjen a két telep, amiről az áramot kapta. Nemrégen vezették be a villanyt a tanyába, de előbb csak az irodába, meg a magtárba, műhelybe. Mostanában csinálják az istállókba, de a mi házunkba még nem volt. Most már nem számít hiszen nem lakunk ott. Az új házban már lesz villany, majd venni kell új rádiót, ami arról működik. Majd azt is biztosan sötétben fogjuk hallgatni, mert úgy szoktuk meg. Jobban is magam elé tudom úgy képzelni amiket beszélnek benne. Másnap visszaemlékezek a mesére, és azt is lerajzolom. Amikor kicsi voltam, azt képzeltem, benne van a dobozba aki mesél, de már tudom, hogy csak a hangja van ott.

 

Most viszont tavasz van, kint szaladgálhatok sötétedésig. Egészen a végén lakunk a falunak, itt van közel a búzatábla. Laci éppen arról jön egy idegen gyerekkel, sapkájukban egy csomó cserebogárral. Hívnak magukkal, mert viszik a szomszédék tyúkjainak. Csak úgy kapkodják őket, amikor Laciék odaöntik eléjük. Ezek szerint ez a gyerek itt lakik. Olyan idős lehet mint én. Lalinak hívják.

 

Putyóka

(Papsajt 3)

Az utca utolsó háza is vakolatlan, de eltér a többi háztól, mivel ennek három ablaka van az utca felé. Az udvara is el van kerítve. Bár ennek az udvarnak az eleje is kert valójában, de olyan, hogy ablakok vannak lerakva a földre, azok alatt zöldellnek a növények. Az itt lakó gyereket is Lalinak hívják épp úgy, mint a közvetlen szomszédot, csak ez a gyerek már idősebb. Mariskánkkal jár egy osztályba. Anyu nem szereti ha vele játszunk, mert ez rossz gyerek. Szerintem pedig sokkal érdekesebb, mint bárki más az új ismerősök közül. Ráadásul ügyes, mert az áramot is tudja vezetni. Az anyja kiad neki kötelező feladatot, de aztán játszhatunk. Én ugyan kicsi vagyok ahhoz, hogy segítsek, de nézni is érdekes, ahogy a malacokat kiengedi az udvarra, amíg kitakarítja az ólat. Azok rohannak a kút melletti pléhteknőhöz, ami tele van vízzel. Beleisznak, de olyan hévvel rontanak oda egymást taszigálva, hogy ki is borítják az egészet, amivel sarat csinálnak. Ebbe aztán bele is hemperegnek. Lali szalad a vesszőseprővel, hogy elkergesse őket a teknőtől, de már elkésett. Hozza a házból a moslékot, s ezt látva az összes malac beront az ólba, így be is lehet őket zárni. Aztán a kert ablakait kell felnyitni, és meglocsolni az alatta lévő növényeket. A vizet kiborították a malacok, ezért húzni kell a kútról. Ott a kút közvetlenül az udvar közepén, nincs olyan messze mint nekünk a tanyán. Ez nem kerekes, hanem hajtókaros, és csak egy vödör van rajta. Egy kis vályú van a kútkáván belül, abba kell kiborítani, az pedig egy csövön kifolyik a pléhteknőbe, hogy ott a nap melegítse. Ilonka néni határozottan meghagyta Lalinak, hogy langyos vízzel locsolhat, de ez a víz hideg. Megoldotta. Mivel az apja bányász, van neki egy nagy csomó színes drótja. Az ajtó fölött a falban van egy kis mélyedés. Oda köt két szál drótot, amit elvezet a kúthenger oszlopához, ráköti egy egy szögre, majd tovább egy vas valamihez, amit beletesz a vízbe. Figyelmeztet, nehogy belenyúljak, mert agyoncsap az áram. Nem értem mi az, de lényeg, hogy nem szabad. Megértettem. Kis idővel később, amikor leveszi a drótot, mondja, hogy már belenyúlhatok. Nahát! Majdnem meleg. Mintha most vette volna le a mosófazekat a masináról. Jó dolog ez az áram attól, hogy nem tudom micsoda, hiszen nem látni.

Valami baj mégis lehetett ezzel a gyerekkel, mert ok nélkül kővel dobálta a szomszéd gyerekeket, amikor sár volt az utcán, meztelenül hempergett a pocsolyában mint a disznók, majd a kút melletti teknőben mosta le magáról a sarat. Velem is megismertette, milyen érzés, amikor az áram „agyoncsap”. Az előszobában a falba kalapált be egy botot, – náluk még ez a helység se volt bevakolva - felcsavart rá valamennyit a színes drótokból. Arra nem figyeltem, hová vezet a drót másik vége, bár akkor se gondoltam volna semmi rosszra, ha látom. Hozzáértem. Nagyon megcsípte az ujjamat, de közben az egész testemben egy hatalmas ütést éreztem. El se tudtam képzelni hirtelen, hogy mi történt, csak hátraugrottam, s az ijedtségtől elkezdtem rettenetesen bömbölni. Lali biztosan vicces akart ezzel a csapdával lenni, de szerintem ő is megijedhetett. Gyorsan hozott nekem egy leveses kanál kristálycukrot, mert azt kell enni áramütéskor. Aztán még egy nagy karaj zsíros kenyeret is kaptam, azt is megcukrozva. Miután elfogyott a kenyér, megmutatta nekem, hogyan kell egy vesszővel sárgombócot sújtani, meg azt is, hogyan kell bigézni. Na, ez utóbbi nekem még nem ment, mert nem voltam hozzá elég ügyes. Egy kis darab botot letett a földre úgy, hogy egyik vége egy gödör fölött legyen. Egy hosszú bottal ráütött egy nagyot, amitől a kicsi bot pörögve felszállt, s ezt kellett megütni, hogy jó messzire elrepüljön. Na, ez nekem még nem ment, pedig Laliban meg volt a jó szándék, hogy megtanítsa velem. Aztán megtanított íjjal célba lőni. Erre persze csak évekkel később kerül sor, amikor már szívesen játszik velem. Most inkább a testvérem a játszótársa, akire én csak ráakaszkodom. Sokszor nem is örül ennek, de anyu ráparancsol, hogy vigyázzon rám. Annyi jó van abban, hogy én vagyok a kicsi, hogy ha elcsavargunk, mindig Laci kap ki érte.

 

Meglepően sok gyerek van az utcában. A tanyán család is csak három lakott, gyerekek talán nyolcan lehettünk összesen, kettő ebből is kisbaba. Sőt! Az én testvéreim közül legalább az egyik, de sokszor mindkettő mamámnál volt. Huszárikékkal nem barátkoztam, így ha Gyufkó Lacival összevesztem, játszhattam egyedül. Itt a faluban mindig akadt cimbora. Nem is beszélhetek itt az egész faluról, hiszen az még számomra hihetetlenül nagy volt. Inkább csak az Újtelepet ismertem.

A főutca csak egy sor ház volt itt a falu végén, de ott egyébként is ritkán jártam. A másik szomszédos utcában még alig voltak házak, a miénk volt legjobban beépítve, noha itt is akadtak még üres telkek. Esténként az utca közepén annyi gyerek összecsődült a lámpa alatt, hogy meg se tudtam volna számolni őket. Valami közös játékot mindig kitaláltak, de a kicsiket sokszor kihagyták belőle, így engem is. A bújócska volt a leggyakoribb játék. Sokszor persze napközben is összeverődtünk. Ekkor lehetett labdával kiszorítózni, de a kicsik itt is csak bajnak voltak. Inkább kedvemre való volt sáros időben az a játék, hogy egy öklömnyi jó sűrű, ragadós sarat madárfészek alakúra formáltunk, majd jól odavágtuk egy nagy lapos kőhöz. Ha jól sikerült leborítani, hatalmasat szólt. Olykor meg inkább a libákat kergettük. Az is megesett persze, hogy ők zavartak meg bennünket. Félelmetes volt, amikor egy nagy csapat liba elkezdett az utcán futni, majd fülsiketítő gágogással felrepültek. Nem elég magasan ahhoz, hogy a fejünk fölé emelkedjenek, tehát jobb volt nem az útjukba kerülni.

 

Így volt ez más állatokkal is, ugyanis sok volt belőlük az utcában. A tanyán is voltak állatok, de szabadon csak a mi malacaink rohangáltak, de azokat anyu terelgette. Nem is nagyon kellett, így sokszor még a kézimunkát is magával vitte a legeltetéshez. A tyúkok meg nem számítottak, mert azok még tőlem is elszaladtak. A tehenek az istállóba voltak bekötve, vagy a karámba kiterelve napközben. A lovak dolgoztak, húzták a szekereket, vagy a gumikerekű kocsikat, este pedig őket is bekötötték az istállóba. Itt a faluban kora reggel jött a kondás, fújta a szaru kürtjét, a szomszédaink pedig kiengedték a malacaikat, hogy elhajtsa a legelőre, s majd este pedig visszaengedje őket. Ezután jött Béni bácsi a trombitájával, ő pedig a kecskéket hajtotta. Vele a Mancit is elküldtük, hogy estére a sok legeléstől legyen neki teje. Miután a kecskék is végigvonultak a falun, lehetett hajtani a csordát, de a mi utcánkban nem volt tehén, így ezeket csak sokkal később láttam. Este a Béni bácsi szólt a kecskék gazdájának, mikor melyik vette fel a bakot. Előfordult, hogy a bakkecske egészen hazáig kísérte valamelyik jerkét. Nagyon büdös állat volt. A gyerekek meg is dobálták, hogy elkergessék, de nem volt ám ez veszélytelen szórakozás, hiszen olykor megsokallta a dobálást, és támadott. Azon azóta is csodálkozom, mitől voltak ezek a butának tűnő jószágok olyan okosak, hogy hazataláltak. Hazafelé ugyanis már nem kísérte őket a pásztor.

 

Olyan sok új dologgal találkoztam, hogy nem győztem rácsodálkozni. Egyszer Lacival elmentünk a szomszéd utcába, ahol még csak kevés ház volt. Még ott sem állt ház, ahová mentünk. Egy hátsó kéményes gumikerekű pótkocsis pufogó állt az út szélén. Valójában itt se lehetett tudni hol az út, de a villanyoszlopokról gondoltam, hogy az a széle. A ház helyén földhányások voltak, meg sok sok vörös kő. Ezek nagy része szögletesre volt kifaragva. Anyunak a testvére ott ült egy kisszéken, és faragta a köveket. Húzott nekünk a hajtós kúton friss vizet, mert ezt még Laci se nagyon érte fel. Sokáig nem volt mit nézni azon, hogy dolgozik. Inkább a pufogóra másztunk fel, de azért meg veszekedett ránk. Amikor nagyobb lettem, már megengedte, én pedig büszke voltam rá, hogy nekem traktoros rokonom van. Később vezetett Zetort, meg kombájnt is. El is dicsekedtem vele Győri Mikinek. Ő is egy szomszéd gyerek volt, de még tőlem is fiatalabb. Vele azért tudtunk jól játszani, mert volt az udvarukon sok tégla, meg homok. Neki is volt traktoros nagybátyja, ráadásul sokkal érdekesebb géppel dolgozott, mint az én bátyám. Lánctalpas DT-vel járt szántani. Kimentünk hozzá a határba, és felmászhattunk hozzá. Sok apró kereke volt ennek a gépnek, meg fényes hernyótalpa. Az üzemanyag tartálya a hátán volt, mint valami hátizsák. Kötéllel kellett berántani egy kis motort, ami aztán a nagy motort indította. Nem kormánya volt mint a körmösnek, csak rudakat kellett rángatni, és attól kanyarodott. Kissé ferdén megdőlve ment a barázdában, húzta maga után a fényesre kopott ekét, ami forgatta a földet. Hangos volt ez a gép nagyon, büdös, poros, meg kényelmetlen. Amikor kiért a földútig, megállt, a Sanyi bácsi a hátsó ablakon behúzott kötelet rángatva felemelte az ekét, megfordult, majd beállt a másik barázdába. Mire visszaért oda, ahol felvett bennünket, el is untuk az egészet. De azért kimentünk hozzá máskor is

Télen már a Mikiék háza is készen volt többé kevésbé. Mivel ez volt a faluban a legszélső ház, ide pakoltak be néhány dolgot a fúrósok, akik a Rákos tetőn állították fel a tornyukat. Oda is elmentünk kíváncsiskodni, de nem engedtek közel bennünket. Mikiékhez rakták be faládákba a mintákat, amit a csőből kiszedtek. Az én új cimborám nagyon ki lett ám okosítva. Mondta is nekem, hogy melyik minta micsoda, milyen mélyről vették. Minél mélyebbről származik, annál keményebb. Ha még mélyebbre fúrnak, már gyémántot találnak. Nem tudtam ugyan mi az a gyémánt, de bizonyára az a legkeményebb ásvány a földben. Biztosan drága is lehet, de a fúrósok nem gyémántot kerestek, hanem olajat. Mint ahogy néhány éve a Bikaréten. Végül nem találtak se itt, se ott. Lebontották a fúrótornyot. A Bikarétnél történt olyan baleset, hogy visszazuhant a cső, és átszakította azt a vékony réteget, ami még ott maradt a forróvíz fölött. Azóta is ömlik rajta kifelé a záptojás szagú forró víz. Ennek a toronynak a bontásánál is volt baleset, de itt nem a furatba zuhant vissza a cső, hanem az egyik munkásra. Meg is halt, de nem nagyon rázott meg a dolog, nem értettem mi az, hogy meghal valaki. Voltam ugyan egyszer temetésen. A dédapám volt felravatalozva, láttam is, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, viaszos arccal, behunyt szemmel, összekulcsolt kézzel. Ma is hallom a kalapálást, ahogy szögelték rá a koporsófedelet. Az egészben az volt a megrázó, hogy anyu nagyon sírt. Nem értettem miért, így én is rákezdtem, de olyan keservesen, hogy el kellett engem vinni onnét. Persze akkor még nagyon kicsi voltam. Ezt az embert nem ismertem, nem is hiszem, hogy láttam volna, csak mondták, hogy családja volt neki.

 

Aztán egyre csak gyűltek az érdekesnél érdekesebb kalandok. Lubai Laliéknál – a közvetlen szomszédéknál – beépítették a nagyszobát fa állványokkal, amit teleraktak selyemhernyóval. Ezek a hernyók az eperfa levelét szerették. Eperfa viszont legközelebb a kövesdi út mentén volt. Igaz, hogy ott viszont rengeteg, az út mindkét oldalán. Oda kellett elmenni kosárral leveleket szedni. Eleinte még a levélszedés is érdekes volt, aztán inkább azért jártam, mert a főúton mindig járt néhány autó, meg taxi (akkoriban minden személyautónak ez volt a megnevezése) Amikor hallottuk a zúgást, leugráltunk a fáról, hogy jobban lássuk. Néha egy tucat ponyvás autó jött egymás után sorban. Már messziről feltűnt, hogy nem ott van a rendszámtáblája mint lenni szokott, hanem fenn az orrán. Ezek katonai autók.

Az autózúgást otthonról is meghallottuk, vagy amikor az utcában játszottunk, aztán futás a töltésre! (a köves útnak volt ez a neve) Nem volt pedig közel. Ha magányos autó jött, akkor csak messziről néztük, de a konvojt közelről kellett látni. A katonák még integettek is nekünk. Volt, hogy meg is álltak a szélső háznál vizet kérni. Olyankor jól kibámészkodhattuk magunkat. Néha lánctalpas teherautó is jött. A bodegája hasonlított azokra, amelyek valami nagyon hosszú, csőszerű valamit húztak ponyvával letakarva, de ez sokkal szélesebb volt. Ablak se kettő volt az elején, hanem három. Láttam olyan lánctalpast is jönni, amin magas, sok kanalas szerkezet volt. Ráismertem, hogy ilyen ásta az árkokat a tanyán. Lánctalpaival a már kiásott árkon át tudott menni keresztben. Mi viszont csak úgy tudtunk a kútra menni vízért, hogy deszkát raktunk rájuk. A malacokat ki se engedhettük akkor sokáig, nehogy beleessenek. Ezzel az emlékemmel fel is vághattam Lali előtt, mert én már láttam olyat, amit ő még nem. Azzal hiába dicsekedtem, hogy felülhettem apu mellé a lovas kocsira, mert az ő apja is kocsis volt az erdészetnél.

 

A töltésen túl, még majdnem olyan messze, mit amennyit addig elmentünk, volt egy fasor, meg a fák között bozótos. Ott folyt a patak, de olyan messzire már nem volt szabad elmennem.

 

Rekesztés

(Papsajt 4)

Nem volt szabad a patakhoz elmenni, de ettől még inkább kíváncsi voltam rá. Kellett ehhez persze egy idősebb gyerek, aki elcsalt. Nem nagyon kellett csábítani, hiszen magam is menni szerettem volna. Noha emlékeztem a sályi patakra, amiben anyu fürdetett, én meg kétségbeesve ordítottam. Na, de majd nem megyek bele a vízbe. Ipolyi Lalitól ugyan igyekezett anyu távol tartani, de tőle remélhettem a legjobb kalandokat. Mivel a testvérem is jött, nekem már nem volt mitől tartanom, hiszen ő fog kikapni. Valójában nem is a patakhoz indultunk, de egyszer csak ott voltunk. A túlparton volt a tsz kertészete, de ott éppen dolgoztak, nem mertünk bemenni, pedig Lali szeretett volna lopni egy kis paradicsomot. Volt ugyan nekik otthon a kertben, de lopni mégis izgalmasabb. Én ugyan nem tudom, hogy mentem volna oda, hiszen épp elég volt a nagy gazban a vízpartra lejutnom. Akkorát én nem bírtam ugrani, hogy bele ne essek a vízbe. Lali ugyan átjutott köveken ugrálva, de jól összevizezte magát. Mi Lacival inkább leültünk a fűbe, vártuk, mit derít fel a kertészetnél. Érdekes volt ez így is, hiszen szép napos idő volt, néztük, hogyan szaladnak a felhőpamacsok az égen, cikáznak a fecskék, brekegnek a békák. Csendben csörgedez a víz, fodrot vetve a kiálló köveken. Olykor nagyot csobbant, amikor a béka beleugrott. Ha nyugton maradtam, hozzám közel is kimászott a partra, de jobban megnézhettem, amikor elterpeszkedett a vízen, néha nagyokat rúgva a hosszú lábaival. Furcsa egy állat. A feje tetején van a szeme, s a vízből csak annyi emelkedik ki. Nagyon hosszú nyelve van, amit csak egy pillanatra nyújt ki, s máris elkapja a legyet. Ettől még érdekesebbek a színes szitakötők. Laci mondta, hogy annak hívják őket. Négy szárnyuk van, és tudnak állni a levegőben, vagy nagyon hirtelen bármilyen irányba elindulni. Néha kettő repül együtt úgy, hogy összeér a végük. Repkednek más rovarok is, de azoknak nem tudom a nevét. Érdekes, hogy ezeket nem is vettem volna észre, ha nem kellene itt várakoznunk. Aztán megjött Lali.

  • Dolgoznak az asszonyok, nem tudunk most bemenni. Meg locsolnak is. Halljátok?

Távolról valami gépzúgás hallatszott, biztosan arra utalt. Nem is igazán tudtam, mit akar a kertészettel. Nekem már ez is elég volt, hogy itt heverészhetek. Lehet, hogy anyu már keres bennünket. Haza kellene menni.

  • Fogjunk halat? - kérdezte Lali.

  • Mivel? - kérdezett vissza Laci, de egyébként tetszett neki az ötlet.

    Ipolyi Lali az a gyerek volt, aki mindenre felkészült. A bokor alól előszedett egy rossz kis vesszőkosarat, s diadalmasan emelte a magasba. Aztán odadobta Laci elé, és ismét eltűnt a bokor alatt, s egy ásóval jött megint elő.

     

    - Előbb rekesztünk – jelentette ki.

    Nem tudtam, mi az a rekesztés, de ha tudom sem értem, miért kell ez a halfogáshoz. Ez a mindenhez értő fiú nem is várta el tőlem. Valójában semmit nem várt el tőlem, hiszen tudatában volt annak, hogy úgyse tudok neki segíteni. Sokat Lacitól se várhatott, így maga kezdett a parton gyeptéglákat ásni. Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy korábban is ásott már, mert közvetlen a víz mellett voltak kupacba rakva, mindkét oldalon. Amikor úgy vélte elég lesz, bemászott a vízbe. Egymás mellé rakta a mederben talált kisebb-nagyobb köveket, s mikor ez megvolt, szólt csak.

  • Na, adogassátok!

    Laci nem először látott ilyet, értette a feladatot. Amikor láttam, mit csinálnak, igyekeztem én is segíteni. Gátat építettek. Lali rakta, taposta szorosan egymás mellé a gyeptéglát, egyre magasabbra. Előbb középen hagyott egy rést, amin a víz átfolyhatott, de így leszűkítve már erős volt a sodrása. Aztán a lehető leggyorsabban ezt is berakta. Mögötte emelkedett a vízszint, s egyre magasabbra kellett rakni a gátat, hogy át ne bukjon a víz a tetején. A gát alatti rész viszont leapadt. Már én is bele mertem állni, hogy segítsek közelíteni a hantokat. A felduzzasztott víz viszont állandóan emelkedett, nem lehetett abbahagyni a gát építését, erősítését. Kellett volna még segítség, mert nem lehetett itt hagyni. Most már értettem a dolog logikáját. A leapadt vízből kellett volna a halakat belehajtani a kosárba. Ráadásul gyorsan, mert a gát nem tart sokáig. Lali neki támaszkodott, de hiába. A felgyűlt víztömeg elsodorta az egészet. Nekem még a fejem fölé is felcsapott. Laci kapott fel, hogy el ne sodorjon engem is.

    Újrakezdtük. Pontosabban újrakezdték, mert én már nem is mertem közel menni a vízhez. Felrakták, aztán összedőlt az egész. Megint felrakták, megint összedőlt. Aztán nagy kiabálva jött egy ember a túlparton, hogy a piszkos kölykök miatt nem tudnak locsolni. Ezzel vége lett a kalandnak, mert kénytelenek voltunk elszaladni a helyszínről. Még szerencse, hogy az ember nem jött át a patakon, mert akkor az ásót is elvette volna.

 

Következő évben, következő években már több sikerrel jártunk. Lali lehozta a pléhteknőt is, hogy azzal csónakázzon. Viszont olyan sokáig soha nem állt a rekesztés, hogy ezt megvalósítsa. Legfeljebb a gáton sodródott át abban a pillanatban, amikor összedőlt. A halászáshoz sokan kellettünk. Néha tízen is összegyűltünk. Így már volt esély a fogásra, mert ketten-hárman elindultak a kosárral, hogy a halakat összekapkodják a gödrökből, miközben a többiek küzdöttek a gáttal. Persze csak semmire se való apró halak voltak ezek. Emlékszem a legnagyobb fogásra, ami 34 dekát nyomott. Gyakrabban fogtunk inkább rákot, de azzal se tudtunk mit kezdeni. Egyszer ugyan hazavittük, de csak azért, hogy apunak megmutassuk. Ő még egyáltalán nem látott rákot.

 

Mi viszont őt láttuk ritkábban. A tanyán minden este hazajött, s mivel közel dolgozott, sokszor napközben is hazaugrott. Olykor fel is ülhettem mellé a kocsira a gazdaság két legjobb igás lova mögé. Hallottam a mondást, hogy mindig azt a lovat ütik, amelyik húz. Ezek húztak mindketten, s úgy is bánt velük apu. Ha meg kellett legyinteni, mindkettővel tette. A nógatás is úgy szólt, hogy „Sanyi, Sári!” vagy „Sári, Sanyi!”, de mindkettőnek mondta a nevét. Az elköltözésünkkel ez is változott. Klementinára került. Ugyanaz a gazdaság, de más munkakör. Ismét tehenes lett. Azért ismét, mert korábban is az volt, csak arra én nem emlékszem. Laci viszont bejárt hozzá rendszeresen az istállóba. Olvasni ugyan még nem tudott, de a teljes állományt ismerte névről. Sokszor kérdezték tőle a tehenek neveit. Nem mintha nem tudták volna, hiszen mindegyikük fölött ott volt egy fekete lemez tábla, amire krétával felírták a nevüket, és a szükséges adatokat. Nem a kíváncsiság kérdeztette, hanem ez egy attrakció volt számukra. Nagyokat derültek azon, hogy mindig felnézett a táblára, mintha onnét olvasta volna. Megesett, hogy dolgozók egymás közti egyezsége okán két tehenet felcseréltek. Laci rögtön szóvá tette, hogy nem a helyükre kötötték őket.

 

A tehenes munkarendje olyan, hogy hajnalban kezd, reggeli időre végez, majd délután kezdődik a második műszak. Ez így megy folyamatosan, mert a jószágnak enni kell, fejni kell őket, takarítani alóluk hétvégén, és ünnepnapokon is. Nap közben elég, ha egyetlen ember ügyel akár két istállóra is, a többi dolgozónak van 7-8 óra szabadideje. Klementina nincs tőlünk nagyon messze, de oda-vissza kerékpárral földúton, kell két óra. Túl sok lenne mindennap megtenni. Így a ház körüli munka anyura maradt, mi gyerekek nem sokat tudtunk még segíteni.

 

Elmúlt a nyár, el a zord tél, újra jött a kikelet. Elkészült az udvar drótkerítése, így már lehettek tyúkjaink, libáink. Malacot is kettőt neveltünk, megellett a Manci, de mindkét gida a fazékban végezte. A kertben találtunk csipegetni valót. Több mit 70 tő büszke szegélyezte a gyalogutat. Amikor elhányta a virágát, mi már legeltük az apró, íztelen termést. Ahogy növekedett, már legalább savanyú volt. Aztán mikor kezdett halványulni a színe, már nem volt olyan vad íze, de sok évig nem tudtam, hogy néz ki az érett büszke. Nálunk olyan soha nem volt. Ha cseresznyét akartam enni, meg kellett tanulnom fára mászni. Hallottam olyan esetről, hogy tálból cseresznyéztek, de nálunk ez nem volt divat. Habár egyszer mégis láttam, sőt részese is lehettem. Az ablak alatt. Ezt úgy kell érteni, hogy kiültek az asszonyok az ablak alá. Hol egyik, hol másik háznál, de leggyakrabban Rézi néném háza előtt gyűltek össze. Nem volt rokonom ez az asszony, de minden asszonyt úgy szólítottunk, hogy néném. Érdekes, hogy volt egy kivétel. Annuska néni nem néném, hanem néni volt. Egyébként ő volt a faluban apunak az egyetlen rokona, vagyis neki járt volna a néném megszólítás, a többieknek nem. Az anyu rokonai között is gondot jelentett számomra, hogy ki bátyám, és ki sógor. Aztán megtanultam anélkül, hogy tudtam volna, kinek miért kell ezt, vagy azt a megnevezést használni.

Az ablak alá kiülni nagyon szívesen jártam. Az asszonyok kézimunkáztak, kukoricát pattogtattak, néha valamelyikük hozott ki kalácsot, vagy az éppen érő gyümölcsöt. Mindennél sokkal érdekesebb volt hallgatni, amiket beszéltek. Sokszor persze nem tudtam kiről, miről van szó. Ha valakik elhaladtak az utcán, odaköszöntek, hogy „kiültek?” Erre az volt a viszonzás, hogy „elmentek?” Aztán persze meg is volt a következő beszédtéma. A szemközti szomszédaink idősebbek voltak mint a legtöbb új lakó. Nekik már két felnőtt lányuk volt, egyikünkhöz udvarló is járt. Amikor hármasban indultak a faluba, az ablak alatti társaság megfigyelte, hogy Mariskához közelebb megy a legény, mint Irénkéhez. Erről lehetett tudni, melyiküknek udvarol.

Sokan összegyűltünk egy-egy alkalommal. Egyszer még fénykép is készült rólunk. Mi, gyerekek ültünk a földön az előtérben. A hozzám hasonló korú lányok haja a fejük tetején volt felcsavarva, s ebbe a tekercsbe kötöttek bele masnit, széles szalagból.

A beszélgetésbe nem nagyon lehetett bekapcsolódni, mert ha kérdeztem, leintettek, hogy „ne figyelj ide!” Ettől persze még inkább figyeltem. Szóba került, hogy testvérem fog születni. Odahaza is hallottam erről. Azt ugyan nem tudtuk milyen nemű lesz majd a baba, de apu eldöntötte, hogy Erzsikének fogják hívni. Aztán felfigyeltem rá, hogy anyu milyen kövér, de nem kötöttem össze a két dolgot.

 

Szomszédolás

(Papsajt 5)

Nyáron nem okozott gondot eltölteni a napokat. Odahaza anyu adott apró munkákat. Valaki hozzon vizet, valaki szedjen gazt a malacoknak, akáclevelet a kecskének...meg ilyenek. Nyilván nem 6 évesen húztam vizet a kútról, hanem majd csak később, de a kacsaitatóban kicserélhettem a vizet már akkor is. Tudta azt anyu, mit melyik gyerekre lehet rábízni. Később szembesült azzal, hogy személyre kell szabni a feladatot, mert ha valakinek mondta, azt senki nem vette magára. Sokszor inkább ő maga csinálta meg, ha sokáig senki nem mozdult. Megesett, hogy nem találtam a helyem, olyankor kilopakodtam a kapun, megnéztem valamelyik szomszédot, akivel legtöbbször kimentünk a határba, vagy legalább a másik utcába, ahol újabb gyerekeket ismerhettem meg. A patakról néha futva mentünk haza, mert anyu jött értünk bottal, s ha utolért, akkor ütött.

 

A téli esték is elmúltak valahogy. Anyu sokat olvasott nekünk. Később is, amikor már én is tudtam olvasni. Nem adtuk sorra a könyveket, hanem anyu köré gyűltünk, és ő hangosan olvasta például a Mátyás király lustáját, vagy sok más ifjúsági könyvet. A Tihany rádiónkon hallgattuk az esti mesét, a Moha bácsi meséit, vagy rádiójátékokat, néha színházi közvetítéseket. Ezeket lehetett sötétben is, hiszen a hallottak alapján elképzelni a történetet, nem kellett lámpafény. Imádtam a kenyérsütéseket. Természetes dolog volt, hogy minden asszony tudott kenyeret sütni. Este anyu behozta a szobába a fateknőt. Ez a szoba volt egyben a konyha is, sőt itt fürödtünk a mosóteknőben, miután a masinán melegítettünk jó sok vizet a mosófazékban. Eltelt még néhány év, mire rendesen belaktuk a házat. Szóval behozta a teknőt, aminek külön álló állványt ácsolt apu. Mert apu ügyesen bánt a fával. Ő készítette az asztalt, a székeket, hokedlit, sőt mindkét fiúnak – vagyis Lacinak meg nekem - készített kisszéket, aminek egyik végébe fúrt lyukat. Ez azért kellett, mert amikor lovagló ülésben ráültünk, hogy traktort játsszunk, ide kellett beszúrni egy botot, ami a traktor kéménye volt. Nagyokat koppant a kisszék a cementlapon, ahogy ugrálva odébb-odébb haladt a „traktor”. Na, ez nem akkor volt amikor a kenyér készült, mert azt áhítattal figyeltük, a vaságy végére könyökölve. A masinán langyosított vízben elkeverte anyu a szekrény tetején addig papírdobozban tartott párt. (az előző kenyérsütés során a teknőből kivakart összemorzsolt száraz tésztamaradékot) Ez volt tulajdonképpen az élesztő. A teknő egyik végébe öntötte a lisztet, másik végébe a langyos vizet, aztán összedagasztotta az egészet jó sűrű masszává. Úgy emlékszem, ez jó sokáig tartott. Aztán erre a célra tartott ruhával letakarta, és reggelig pihentette.

Amikor felébredtem, már ropogott odakünn a kemencében a tűz. Vékony gallyakkal, meg venyigével (vinegével) fűtötte fel anyu. Ha a kemence „főggyén” végighúzott bot szikrát vetett, elég meleg volt a sütéshez. Az este letakart tészta reggelre jól kidagadt a teknőből, lehetett átrakni a tepsibe. Sok helyen a sütőlapátra rakták, és arról lökték be a kemencébe, amiből előbb persze kihúzták szénvonóval a tüzet, illetve annak maradékát, a kemence ajtóban lévő mélyedésbe. Ettől persze nem lett teljesen tiszta a kemence, ezért utólag a kenyér aljáról le kellett vakarni a hamut. Nekünk volt három nagy kerek tepsink, meg kettő olyan szögletes, mint amikben a kalácsot is sütik. Kivéve persze a lagzis kalácsot, mert az kerek tepsiben készül. Ez már kényesebb dolog, nem is alkalmas rá mindenkinek a kemencéje. Tudja persze az egész falu, kinek van a legjobb kemencéje, amiben jól sül a fonatos kalács. A kenyeret viszont szinte mindenki magának süti. Vagy tepsiben, vagy anélkül. Nálunk csak a vakaró került közvetlenül a kőre. Ez volt a maradék tészta, ami nem fért bele az öt tepsibe. Ez hamar megsült, korábban ki kellett venni. Mi már türelmetlenül vártuk, mikor lesz jó. Ehhez a művelethez persze elkélt a segítség, mert nagyon gyorsan vissza kellett tenni a „tévőt”, nehogy bemenjen a hideg levegő a sütőtérbe.

Olyan forrón tördeltük szét a cipót, hogy még fújni kellett, nehogy megégesse a szánkat. Ki kellett élvezni ezt a finomságot, mert a következőre várhattunk három hetet. Akkorra már az utolsó kerek kenyér maradéka is törte a szánkat. Legjobb volt ilyenkor már bablevesbe beleaprítani, vagy kecsketejbe, tejeskávéba. Arról álmodoztunk, milyen jó is lenne igazi bolti kenyeret enni.

 

Az olvasás, a rádióhallgatás után, bővült a szórakozási lehetőség. Boldizsárék vettek diavetítőt. Ők laktak az utcánk közepén, náluk gyűltünk össze leggyakrabban. A vetítésre persze nem tódulhatott be az utca összes gyereke, de mi, rokonok is voltunk. Ők már ott laktak, amikor először jártam a félkész házunkban. Meglátogattuk őket. Nyers volt még a fal, nem tették közel a szekrényt, befértem mögé. A gond ott kezdődött, hogy a tőlem majd' három évvel kisebb Katinak ez volt a kedvenc búvóhelye, s ő megtámadta a betolakodót. Magyarán, megkarmolt. Később nem volt köztünk ellenségeskedés, de miért is lett volna. Nem nagyon játszottunk együtt, hiszen kicsi volt hozzám. Különben is volt egy velem egyidős, meg egy kicsivel még idősebb bátyja, aki már kezelhette a vetítőt is. Később mi is kaptunk saját vetítőt három filmtekerccsel. Három gyerek, három film. Tündér Ilona, Babszem Jankó, Lurkó és a varázsital. Később komolyabb filmekkel is bővült a készlet: 15 éves kapitány, Robinson Cursoe, Monte Cristo grófja...

Akadt a faluban, aki meglátta az üzletet a diavetítésben. 50 fillér volt a belépő. Sokáig nem tartott, mert megjelent a televízió. Bónáékhoz jártunk alkalmanként 1 forintért. Lehetett volna az erdészethez, vagy a tsz-irodára, de ott is sokan voltak, s bizony ha felnőttek mögé kellett ülni, nem sokat láttam a műsorból. Aztán egyre több készüléket vettek a népek. Mi pedig válogathattunk, hová kéredzkedünk be. Jártunk Rőtyiékhez, Szepesi sógorékhoz, néha Gálékhoz. Aztán a szemközti szomszédék is vettek egy Kékest. Itt volt a két felnőtt lány. Nem is tudom, mit kerestem én náluk olyan sokat, hiszen nem volt ebben a családban játszópajtásom. Volt Pista bácsinak egy üzemképtelen motorja a fészer mögött, azzal szerettem babrálni. Nem is bánta, hiszen nem ronthattam el. Bementem a házba. Vártam, hogy Irénke bekapcsolja nekem a TV-t. Sokáig kellett várnom, mert vasalt, és éppen a készülék előtt állította fel a vasalódeszkát. Figyeltem. Szép fiatal felnőtt nő tipegett-topogott előttem mackó nadrágban. Nem kelthetett bennem szexuális izgalmat, hiszen kicsi voltam még én ahhoz. Mégis feltűnt, hogy milyen hosszú a dereka, milyen szép ívű a feneke, gömbölydedek a mellei. Göndör, sötétszőke tincseire fel se figyeltem, hisz olyan a kislányoknak is van, nincs benne semmi különös.

Pista bácsihoz néha aput is elkísértem. Nem éreztem közöttük különösebben nagy barátságot, de tetszett a tisztelet, ahogy viseltettek egymás iránt. Szokatlan volt, hogy aput magázza egy nála idősebb ember. Persze általában a pincébe is lementek, hisz a hordók tartalmát le kellett ellenőrizni, nem romlott-e meg. Egy alkalommal még a szilvesztert is ott töltöttük. „Jöjjön át Sándor, majd nézzük a műsort, iszogatunk, meg beszélgetünk.” Na, meg eszegettünk is. Vastag hurkát szeletelve hidegen. Valami mennyei volt.

 

Tavasszal az egész család Pista bácsiéknál sürgött-forgott. Nem ám csak mi, hanem az összes szomszéd. Történt ugyanis, hogy az udvarló egyre gyakrabban mutatkozott, majd odáig fokozódott a helyzet, hogy feleségül kérte Mariskát. Oda is adták, ugyan miért ne adták volna. Össznépi mulatság kísérte az eseményt. Sátort állítottak az udvarra, zöld gallyakkal körbekerítették, fenyőágakból díszkaput készítettek, asztalt, lócát ácsoltak a sátorba, föléjük színes krepp papírból füzéreket szögeztek. Ezek hajtogatásából nekem is ki kellett venni a részemet TV-nézés közben már hetekkel korábban. A felrakásban érdemben nem vettem részt, azt megoldották a menyasszony lánypajtásai. Mi gyerekek, csak rohangáltunk a sok sürgölődő felnőtt között, magyarán láb alatt voltunk. Na, de ki bánja? Annyi süteményt ehettünk, amennyit bírtunk. Szép volt a menyasszony. Ismertem korábbról, de most egész másképp nézett ki ebben a földig érő fehér ruhában, ami olyan terebélyes volt, hogy nem is lehetett hozzá közel menni. Egyszer arra figyeltem fel, hogy anyuval, meg két lánnyal kísérve megy hozzánk a menyasszony. Nem értettem miért, hiszen itt van a lagzi. Aztán hallottam, hogy WC-re ment. Nahát! A menyasszonyok is szoktak? Na, de hogy fér be azzal a terebélyes ruhával a mi budinkba? Valahogy persze csak megoldották.

 

Kicsit később nekem kellett hazamenni, mert vendégeink érkeztek. Bosszantott, hogy ott kell hagyni a lagzit, de amikor kiderült kifélék a vendégek, elszállt a bosszúságom. Cseszkóból jöttek rokonok. Apunak a fiatalabbik testvérhúga, Piros néném jött a családjával. A sógor neve Stefán Ruth, de Pistának szólítottuk. Volt egy hamis kakasunk, amit Pityunak neveztünk. Miután a sógor felkapta fejét a név hallatán, inkább nem szólítottuk. A kakas egyébként se kutya, hogy értse a nevét. Azon túl, hogy eldicsekedhettem a rokonokkal az összes ismerősömnek, még az is örömteli dolog volt, hogy hoztak ajándékot. Zöld-fehér csíkos mezt kaptam. Olyasmit, mint amit a focisták viselnek. Ettől kezdve természetesen Fradi drukker lettem. Aztán kaptunk hatalmas ostyát, amibe bele volt préselve, hogy Karlovy Vary. Ugyanis onnét jöttek a vendégeink, vagy legalábbis közvetlen közeléből, Stanovicéből. Hoztak maradandóbb ajándékot is. Jó illatú, radíros ceruzát, ami fehér volt, és figurák voltak ráfestve. Nem ám hatszög keresztmetszetű barna, mint az itthoniak. Ezen azonnal látszott, hogy külföldről van. Másoknak is volt csehszlovák rokona, de csak itt a határ mentén. Az én rokonaim viszont Cseszkónak is a túlsó felén laktak. Nem volt ennek különösebb jelentősége, főleg nem volt benne semmi érdemem, mégis úgy éreztem, az én rokonaim jobban külföldiek. Főleg, amikor már autóval jöttek. Hátul ott virított a ČS betű, a rendszáma pedig KV kezdetű, ami a város nevét jelölte. Néhány éven belül az összes ottani rokon meglátogatott bennünket. Nagyapám, nagymamám, Piros néném, Klári néném családostól, Imre bátyám, aki még fiatal legény volt, és focizott velünk az ajándékba hozott labdával. Biztosan gazdagok lehettek, ha olyan messziről elutaztak hozzánk. Legtehetősebb mégis Feri bátyám lehetett, mert ő minden évben jött, mindig másik kocsival.(Moszkvics 403, Škoda Octavia, Ford Taunus 12M, Ford Cortina, Mercedes....ezt már nem cserélte sokáig, de akkor se váltott márkát. Végül átnyergelt lakóautóra, de akkorra már felnőttem, elkerültem a háztól.)

Amikor a lagziban híre ment, hogy vendégeink érkeztek, természetesen ők is meghívást kaptak.

 

Családi vacsora

(Papsajt 6)

A nénikém is férjhez ment ebben az évben. Nekem ezzel a lagzival is csak annyi dolgom volt, hogy élvezzem a mulatozó tömegben való rohangálást, a sok süteményt, na meg azt az illúziót, hogy italozok. Egy új cimborám akadt, aki az új sógornak a szomszédságában lakott. Vele ittuk üvegből a málnaszörpöt, ami úgy nézett ki, mintha vörös bor lenne. A kis ház ablakában tartottuk, s időnként odarohantunk, hogy csillapítsuk a szomjunkat. Ez az esemény a falu túlsó felén volt, de Fekete Gyuszival nem itt találkoztam először, hanem az iskolában. Ugyanis ekkorra már iskolás lettem.

A „Glóner” iskola udvarán sorakoztak fel az osztályok. Mi voltunk az első osztály, akik valójában semmit nem tudtunk erről az új világról. Legtöbbünk még óvodába se járt, nem éltünk eddig közösségben. Mellettünk sorakoztak fel a már tapasztalt másodikosok. Miheztartás végett átszólt Kiss Piri, hogy:”Az első még semmi, de a második a valami”. Ezek szerint szerencsénk, hogy mi még csak az elsőt kezdjük. Tanító nénink, hosszú évek óta (meg utánunk még hosszú éveken át) ragaszkodott az elsősökhöz. Nem volt hajlandó nagyobbakat tanítani. Különösen jó érzéke volt Júlia tanító néninek a kisgyerekekhez. Nem volt már fiatal, hét éves szemmel határozottan öregnek tűnt. Göndör haja ezüstösen csillogott, de nem tudom, ősz volt-e, vagy szőke. Talán mindkettő egyszerre. Rekedtes mély hangon, de nagyon barátságosan tudott beszélni. Rengeteget dohányzott. Talán attól volt ilyen hangja. Igyekezett okot adni a dicséretre, ajándékozásra. Kártyanaptárakat, színes kis képecskéket osztogatott, s mi nagyon büszkék voltunk rá, hiszen elismerés volt ez, bizonyíték arra, hogy milyen okosak vagyunk. Volt piros pont, meg fekete pont, de akkor még osztályzat is volt elsőben. Az öt osztályzatot még ki is bővítette. Adott alá, vagy fölé húzott kettest, hármas négyest. Sőt! Volt csillagos ötös. Az osztályterem nem volt túl barátságos az olajos padlóval, a fekete vaskályhával, a fekete táblával, amit csigák és acélsodrony segítségével lehetett cserélni vonalasról kockásra és vissza. Nagy munkája volt abban a tanító néninek, hogy szeressünk ide járni.

 

Az iskola két épületből állt, de még csak nem is egy utcában, s mindkettőben csak két-két tanterem. Így tehát a nyolc osztály két műszakban tanult. Egyik héten délelőtt mentünk, másik héten délután. A délutánit nem szerettem, mert akkor azzal telt a délelőtt, hogy nézegettem mennyi az idő, mikor kell már indulnom. Felhúztam a magas szárú cipőmet, befűztem, aztán mikor anyu megelégelte a kínlódásomat, megkötötte a fűzőt. Ezzel sokáig gondom volt. Hátamra vettem az iskolatáskát, nyakamba akasztottam az uzsonnást. Jött Lubai Lali, nekivágtunk a falunak. A bátyám is alsós volt még akkor, így ő is velünk jött. Második szomszédban Kovács Ibolya csatlakozott hozzánk, negyedikben Szeberin Kati. Kicsit odébb Ittes Ibolya, majd Hócza Bandi. Boldizsáréknál mindig várakozni kellett, ott is csatlakoztak ketten, illetve hárman, mert már Kadlok Feri is ott volt ekkorra náluk. Mire az utcát elhagytuk, kitettünk egy fél iskolát, pedig a felsősök nem is voltak velünk, hiszen ők már ekkor hazafelé jöttek.

 

Lassan a rokonaimat is megismertem, s erre jó alkalom volt a nénikém lagzija. Igaz, az ismerkedéshez túl nagy volt a tömeg, de anyu azért igyekezett elmondani, ki, kicsoda. Lagziból nem volt akkoriban hiány. A nagyapám testvérének 10 gyereke volt, s mindegyiknek nagy lagzit csinált. Eltelt közben azért jó néhány év. A legelső lagziban Olga volt a menyasszony, s az maradt meg bennem ebből, hogy a vőlegényéknél a hátsó szobában fordítva működött a villanykapcsoló. Na, meg a szomolyai rezes banda.

A szerényebb összejöveteleket jobban szerettem. Ezekhez a hízóvágások adtak alkalmat. A teljes programot otthon kísérhettem végig, a rokonokhoz csak vacsorára mentem. Annyira korán keltünk, hogy még éjszaka volt. Nekem ugyan nem lett volna muszáj, de felébredtem a korai jövés-menésre. Ha mégsem, akkor a hízó visítására, haláltusájára. Valamelyik felnőtt mindig beszólt nekem, hogy „na, jövőre már te szúrod” Nem vágytam erre egyáltalán. Valójában nem is várta el tőlem senki még felnőtt koromban sem, de talán 16 lehettem, amikor apu rám parancsolt, hogy tessék odaállni az első lábához. Két legény volt a háznál, nem nagyon akart segítséget hívni. Na, de addig sok vizet elrekesztünk még a Hór patakon.

A hajnali sötétségben, a rosszul megvilágított udvaron, inkább csak a szalmatűz világlott. Egy kisebb boglyányi szalmával takarták a leölt hízót, s meggyújtották. Kicsit távolabb őrtüzet, kis tüzet gyújtottak, amit mi gyerekek őriztünk, tápláltunk, hogy ki ne hunyjon. Sok szalmát égettek el amíg leperzselődött az állat összes, közel összes szőre, kissé megpirult a bőre. A kis tűz azért kellett, hogy ne kelljen ismételten gyufát használni. A nehezen hozzáférhető helyeken az üstházban tüzesített vasakkal sütötték ki a szőrt. Nem lehetett a tüzet szabályozni, így megesett, hogy itt-ott kirepedt a bőr. Ezeket sárral fedték a következő tűztől. Mi tagadás, voltak is szőrös szalonnabőrök. Csak évekkel később jöttek divatba a fatüzelésű, ventilátoros perzselők. Ezekkel már szebb munkát lehetett végezni. Aztán sárral kenték be az egészet, hogy felpuhuljon a bőr, s a feketeséget késsel le tudják vakarni. Na, ezután kaptunk mi gyerekek kóstolót füléből, farkából. A további munkálatok már nem voltak olyan érdekesek. Vártam az estét, amikor a szomszédokba kellett elhordani a kóstolót. Rokoni, baráti viszony függvényében kisebb, nagyobb szál hurkát, egy-egy darab pecsenyét. Fáradozásomért kaptam a tányérba 1-2 forintot, almát, körtét, szaloncukrot...

 

Közben a segítség hazament átöltözni, majd jöttek vissza vacsorázni. Imádtam ezeket a vacsorákat. Leginkább azt szerettem, hogy annyi mesét, kalandot hallhattam a felnőttektől, hogy na! Frigyes bátyám, a traktoros, aki a szomszéd utcában építkezett, korábban katonatiszt volt. Ez volt számomra a legizgalmasabb. Mesélte, hogy volt egy tiszttársa, aki félt a lótól, de ettől még lovagolnia kellett. Nagy darab ember volt vele ellentétben, s megkérte, cseréljenek lovat. Így esett, hogy a kis ember nagy lovon ült, a nagy pedig a kicsin. Aztán az is izgalmas lehetett, hogy az unokatestvérem azért született Celldömölkön, mert a nagybátyám az ángyommal éppen úton voltak a szolgálati hely, Lenti felé. Aputól is sok, számomra új történetet hallottam. A tanyáról is, amiről talán hallottam már, csak túl kicsi voltam megjegyezni, vagy egyáltalán oda figyelni rá. Valójában mindenkinek rengeteg mesélni valója volt, egymás szavába vágtak, aztán külön csoportok alakultak ki, nem is mindig az egymáshoz közel ülőkből. Nem győztem kapkodni a fejem, azt se tudtam, mire figyeljek.

 

Ezek a disznótorok akkoriban családi ünnep számba mentek. Mindenki hizlalt malacot, hiszen nem hagyatkozhattunk a húsboltra. Bár az se biztos, hogy volt már a faluban. Inkább az lehetett a gyakorlat, hogy néhány tehetősebb gazda vágott kimérésre, s akinek nem állt módjában hizlalni, az tőlük vehetett. Nem is biztos, hogy pénzért, hiszen ekkoriban működött még a cserekereskedelem.

Számomra örvendetes dolog volt, hogy minden télen legalább négy disznótort végigülhettem, végig ehettem. Ezen felül pedig a viszonozott kóstolókból jutott hurka az asztalra elég gyakran. Na, meg később a sonka, a szalonna, a füstölt kolbász, a háj a padlásról megoldotta a téli ellátást. Tejet a kecske adott, lekvárt pedig a kert szilvafái. Nem gyakran jártunk a boltba.

 

Némelyik disznótor után bizony hosszú volt az út végig a falun álmosan, de a nénikém is, mamám is messze lakott. Irénnek az anyósa sütött csepreszt, ez volt ott a különlegesség, meg a társaság is más volt kissé mint a többi rokonnál. Mamámnál pedig azt szerettem, hogy a szomszédban lakott Lukács Laci, és én ott töltöttem a napot. Állítólag ügyesen rajzoltam, Laci pedig szerette nézni, ahogy készülnek a „művek”. Nem is nagyon kellett rajta gondolkodnom, mert adta folyamatosan a témákat. Azért is szerettem oda járni, mert más volt a házuk, mint amiket ismertem. Kicsi ház volt, kicsi ablakokkal, földes padlóval, mestergerendás mennyezettel, sarokpaddal, az asztal fölött pedig láncon lógó díszes petróleumlámpával. A nagymamája még hozzánk mérten is kicsi volt, folyton kérdezgetett mindenfélét, és valami ennivalót mindig rakott az asztalra. Velük lakott még a nagynénje, de a szüleiről nem tudtam akkor még semmit. Valójában nem is tartottam fontosnak. Laci szeretett csavarogni, egyik kedvenc helye neki is a patakpart volt, de mi együtt szinte csak a szobában voltunk. Többnyire rajzoltam, de megesett, hogy a leckét is megcsináltuk együtt. Volt rádiójuk, ott hallottam az Egri csillagokat először. Aztán felderítettem az utcát. Bizonyára Laci kezdeményezte, erre már nem emlékszem. Nagyon vegyes házak alkották az Erzsébet utcát. A Laciék háza volt a legkisebb, kicsit a Délő-tető irányába, a túloldalon pedig egy nagy kúria állt, ami már a 100 évvel korábbi térképen is szerepelt. Kertje lenyúlott egészen a Papgüdriig.

 

Ez egy mély vízmosás volt, néhol leomlott agyagfallal, amibe nagyon jól lehetett bunkert ásni. Valójában csak kis mélyedést ástunk megfelelő szerszám híján, de mi bunkernak neveztük. Ástunk hasonlót a falu másik szélén is az erdőben, ugyancsak vízmosás oldalában, bár arrafelé nem is nagyon kellett ásni, hiszen találtunk elhagyott, laza tufába vájt, részben beomlott pincét. Anyu persze nem tudott róla, hogy ilyen helyeken járunk, de jobb is, mert kikaptunk volna érte. Persze nem magamtól csavarogtam el ilyen messzire, hanem a már korábban említett Ipolyi Lali csábított. Négy fős csapatunk volt, vagy többnyire inkább csak három, és ő volt a vezér. Hozott magával zászlót is, és azt elrejtettük az erdőben, nehogy megtalálja egy arra kószáló másik csapat. Bónáéknál láttunk egy sorozatot a TV-ben Robin Hood-ról. Ennek hatásra íjat készítettünk magunknak, és gyakoroltunk célba lőni. Nem nagy sikerrel. Nád volt a nyílvessző, amibe szöget kötöztünk bányászdróttal. Nehéz volt az eleje, elég rosszul repült. Ipolyi így is elég jól lőtt. Lubaiéknál, közös szomszédainknál, éppen a konyhaasztalt súrolta az udvar közepén a három gyerek, ő pedig a kőkerítés tetejéről belelőtt az asztallapba. Nagyon megriadtak, majd hangot adtak felháborodásuknak. A legkisebb volt a legindulatosabb, s ezzel kihívta maga ellen a sorsot. Ipolyi újra lőtt, s eltalálta a gyerek lábát. Amikor láttam, hogy vérzik, úgy eltűntem onnét, mintha ott se lettem volna. Egy darabig nem mentem Ipolyihoz játszani. Találtam magamhoz inkább illő játszópajtást. Győri Mikivel a félkész házukban is jókat tudtunk játszani, meg a határban is sokat csavarogtunk.

 

Búzavirág

(Papsajt 7)

 

Ha a paraszt kimegy a földekre, azt mondja, kimegy a határba. A földtulajdonok közti mezsgye, szintén határ. Amit apu átlépett 1961-ben, az is határ, országhatár.

Nehezen adta rá a fejét, de a kinti rokonok addig rágták a fülét, hogy csak nekivágott. Vonattal, egyedül. Nagy segítség lett volna, ha beszéli a szlovák nyelvet, de nem beszélte. Ebben sokan kételkedtek, hiszen szlovák nyelvű közösségben töltötte gyerekkora jelentős részét. Igaz, az iskolában szigorúan csak magyarul lehetett beszélni, a családban is magyarul beszéltek, az utcán pedig nem sok ragadt rá. Mesélte, hogy miután Kassán leszállt az addig vele társalgó útitársa, nem tudott senki magyarul. Legalábbis nem volt hajlandó senki magyarul beszélni. Aztán mégis akadt, akivel meg tudták egymást érteni legalább annyira, hogy Prágában majd együtt keresik a Karlovyba induló vonatot. Ez az illető mégis eltűnt, mire a segítség kellett volna. A véletlenen múlt, hogy mégis meglátta, hová kell felszállnia. Karlovy Varyban már várta az állomáson egyik húga, onnét együtt mentek Stanovicébe a szülőkhöz. Hazafelé akkora csomagja volt, hogy el nem tudom képzelni, hogyan birkózott meg vele egyedül. Porcelán bögréket, csészéket hozott sokat, Lacinak meg nekem bőrkabátot, saját magának egy nagy bőrtáskát, aminek még évekkel később is erős szaga volt....a többi holmira nem emlékszem.

Ősszel a cseszkó mamám viszonozta a látogatást. Főzött nekünk knédlit. Ő viselte gondunkat néhány napig, mert anyunak már nagyon nagy volt a hasa és jött érte egy Ifa mentő. Magas, fehér autó volt, átláthatatlan ablakokkal, fekete sárvédővel és vörös zászlóval. Amikor visszahozták, egy kisbabával egészült ki a család. Így lett teljes, hiszen – mint apu mondta – az étkészletek is hat személyesek.

Nyolc év után azzal kellett szembesülnöm, hogy nem én vagyok a legkisebb, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Bár nem tudom, van-e előnye. Jó volt legkisebbnek lenni, mert többnyire engem vett védelmébe anyu, ha összeverekedtünk. Persze ha nem avatkozott be, én húztam a rövidebbet. Jó stratégiának bizonyult a vaságyra menekülni, és ordítva kalimpálni a lábammal. Nem tudtak megütni, és időt nyertem. Menekülés előtt persze én már ütöttem legalább egyet. Általában nem ok nélkül. Megesett, hogy csúfolódásra reagáltam erőszakkal. Na, de hogy ne már! Kicsúfoltak ha bepisiltem, ha nem tudtam megkötni a cipőfűzőt...vagy bármi miatt, ha ügyetlennek bizonyultam. Hát persze, hogy odacsaptam a nagyobbaknak, aztán pedig menekülnöm kellett. Egyszer szalmahúzó kamóval hasítottam le Lacink a lábáról a gumicsizmát. Na, ezért nem csak tőle kaptam ki. Pedig pont elég lett volna nekem az ijedtség büntetésül. Azt hiszem, ekkor a „kuctagucta gatya” volt a kiváltó ok.

Említettem már, hogy a bútoraink egy részét apu saját kezűleg faragta. Kreativitásban anyu se maradt el, csak ő a szabó ollóval, a varrótűvel, varrógéppel bánt ügyesen. Varrt nekünk egyforma fekete gatyát. Azért, hogy ne tévesszük össze, a korcába belevarrt egy „L”, illetve egy „G” betűt. Az enyémbe „GY” kellett volna! Ráadásul akkortájt került szóba, hogy születésemkor felvetődött annak lehetőssége, hogy a Gusztáv nevet kapjam. Innét eredt Laci részéről a csúfolódás.

Valójában már korábban szembetalálkoztam azzal, hogy nem én vagyok a legkisebb. Eddig persze még csak a szomszédban voltak kicsi gyerekek. Lubaiéknál kettő is. Lalira voltak bízva, ő tologatta az öccsét abban a fura, lécből épített babakocsiban. Gyuszó nagyon pici volt, elfért mellette Klárika is. Amikor Lali elunta, én vettem át a kocsirudat. Futottam vele, aminek a kicsik nagyon örültek. Egészen addig, amíg a vízelvezető árok rézsűjére nem húztam őket. Hiába csavartam visszafelé a rudat, nem tudtam elkerülni, hogy felboruljanak. Nem lett semmi bajuk, felnőttek se látták az esetet, de én akkor nagyon megijedtem. (Ettől jobban csak kb 5 évvel később, amikor egy lány osztálytársamat arcon dobtam. Azt mondta anyu, hogy ha kidobom a szemét, feleségül kell vennem. Én pedig egy másikba voltam szerelmes)

Miután megszületett a húgom, már én is átéreztem Lubai Lalinak a fájdalmát, hogy neki kell a kicsikre vigyázni. Mariska már nagy lány volt, rá lehetett bízni komolyabb feladatot, mint a babát dajkálni. Laci egyszerűen rám delegálta a dolgot, inkább vállalta, hogy szidást kap anyutól. Én pedig nem tudtam kibújni a babázás alól. Hacsak időben el nem szöktem otthonról.

Szerettem a határban csavarogni. Néha engedéllyel, de akkor meg volt határozva, hogy csak a vasoszlopig, vagy a töltésre nem mehetsz ki, meg hasonló korlátozások. Na, de miből tartott megígérni? Ha a köves útig elmentünk, akkor már a tábláig is, vagy a 9 kilométerig (kilences kilométerkő) az új tanyáig, a mezsgyekútig, a patakig, néha az erdőig. A Pazsag tanya már túl messze volt, azt sokáig csak messziről láttam. Nem is nagyon vágytam oda, mert mondták nagyobb gyerekek, hogy sok hamis kutya van ott. Csak a szekeret láttam esténként, ami onnét hozta a tejet a csarnokba.

Nem is volt arra szükség, hogy olyan messzire elmenjek, hiszen az Ipolyiék házánál már ott volt a tsz-föld. Vagy kukoricával, vagy búzával bevetve. A kukorica izgalmasabb volt, mert valamelyik nagyobb gyerek csórt el otthonról gyufát, és tüzet rakott, amin megsüthettük a nyársra húzott kukoricacsöveket. Irgalmatlanul összekormoztuk vele magunkat, de nagyon finom volt a sült zsenge kukorica. El is lehetett itt bújni. Ha egy nagyobb társaság összejött, akadt köztünk olyan, akinek volt egy kis pénze, és elment a boltba. Megmondta, hogy a nagybátyjának lesz, és vett néhány szál Rodopi, vagy Terv cigarettát. Nem volt jó, de azért többször is belekeveredtem ilyen társaságba. Télen nem bújtunk el, hiszen ha láttak is bennünket a köves úton az új tanya felé sétálni, azt gondolhatták a füstről, hogy csak a pára száll. Aztán megfigyeltük az embereket, akik ott mentek az úton, hogy bizony meg lehet messziről különböztetni, hogy kinek csak a leheletét látni, és ki az, aki dohányzik.

A búzában is jókat tudtunk ám játszani. Amíg zöld volt, és még térdig sem ért, ösvényeket tapostunk benne, élvezve a letaposott gyenge növény illatát, fogdostuk a cserebogarakat, gyűjtöttük a svájcisapkánkba, aztán otthon odaöntöttük a tyúkoknak. A kalászos állapotában már látványosabb volt a letaposás, de azért már szóltak a felnőttek. Ha kezdett sárgállani, akkor szúrt. Ilyenkor jobb volt más területet keresni. Maradtunk az utcában, főleg esős időben. Putyókáztunk, sújtottunk.

Egy alkalommal akkora sár volt, hogy a nagybátyám nem tudott hazamenni a pufogóval, így kénytelen volt a mi házunk előtt hagyni. Hát persze, hogy azonnal birtokba vettem a gépet. Nagyon nehezen mozdult a kormánya, a pedálokat nem értem el, de úgy tettem, mint aki vezeti. Azt már nem tudom mi indíttatott arra, hogy fejemet a hátra vezetett vastag „kéményhez” nyomjam, de a szép búzakék svájcisapkámból soha nem jött ki a fekete karika. Pedig ezt a sapkát, meg a kenguruzsebes, kantáros barna mackónadrágot mamám vette nekem a zárszámadási pénzéből. Ő ugyanis a tsz-ben dolgozott. Takarított az irodán, meg az értesítéseket is ő kézbesítette a tagoknak.

A búzakék színről jut eszembe! Amikor már kezdett érni a búza, kinyílt közte a búzavirág, meg a pipacs. Nem nagyon kellett begázolni, hisz főleg a tábla szélében volt sok. Az apró szirmú búzavirággal nem volt gond, abból hatalmas csokrokat összegyűjthettünk, de a pipacs – noha az sokkal szebb virág volt – azonnal elhullatta a vörös szirmait. A búzával ekkor már nem volt dolgunk, meg kellett várni az aratást.

Amikor nagyobb felnőtt társaság összegyűlt, sokat anekdotáztak a régi időkről, amikor summásnak jártak még a háború előtt, vagy alatt. Nagyon nehéz munka volt akkor az aratás. Kaszával vágták a kalászt. Nem volt számomra teljesen idegen ez a munka, hiszen láttam aput is, másokat is kaszálni. Igaz, nem búzát, hanem szénának való füvet. Még a határba se kellett ezért a látványért kimenni, hiszen a töltés mellett sokszor láthattuk Fülöp Pista bácsit, vagy Hazafi András bácsit, akinek ráadásul korban hozzám illő gyerekei is voltak. Ők voltak az útkaparók. Rendbe kellett tartaniuk az árokpartot, a „csirkecsomókból” pedig a kátyúkat kitölteni. Nem tudom hová rakták azt a rengeteg füvet. Biztosan voltak állataik. Akkoriban – azt beszélték – még harc folyt a kaszálóért. Nem volt mindenki tsz tag, akadtak magángazdák, ha nem is sokan. Ők még a szántást is lovas ekével oldották meg. Amikor a határban már nem kellett, a kertekben akkor is hasznát vették a lónak. A traktor nem fért be a kertkapun. Kisebb kerteket pedig kézi erővel ásták fel. Akkor még nem tudtam, de nem sokára rá fogok jönni, hogy nincs is attól nehezebb munka.

A summás emlékek sokszor előjöttek amikor az ablak alá kiültek az asszonyok. Mesélték, ahogy szedték a markot, ahogy kötötték a kévét, rakták a keresztet. Majd ezután csépeltek, de azt már géppel. Nem volt nehéz elképzelnem, mert ha nem is sokat, de én is láttam ilyen munkát a faluban. Biztosan dolgoztak így többen is, mert én arra emlékszem, hogy sokan összefogva csépeltek. Húzták a gépet házról házra. Azt persze nem tudom, hogy valamelyik tehetősebb gazdáé volt a gép, vagy – mint ahogy a traktorokat is – a gépállomásról hozták.

A tsz-ben már korszerűbben ment a termelés. Jöttek a rozsdavörös SZK-4-es szovjet arató-cséplő gépek, s olyan gyorsan levágtak egy-egy búzatáblát, hogy öröm volt nézni. Nagy motolla forgott elől, aztán egy középre forgó csiga húzta be a levágott gabonát. Benn a gépben nem tudom mi történt, mert csak a forgó kerekeket, meg a ki-be mozgó sziták végeit lehetett látni. Hátul pedig két kar gyömöszölte, taposta a szalmát, amit aztán kockákban kirakott a tarlóra. Egy évben voltak kék színű német kombájnok is, aminek külön szalmakocsija volt, de a Rákos oldalban megszenvedtek vele, később nem is hoztak olyan gépeket.

Nekünk gyerekeknek az volt az első dolgunk, hogy amikor elvonultak az aratók, a szalmakockákba kunyhót ástunk. A tarló ugyan nagyon szúrt, nem volt ajánlatos szandál nélkül rámenni. Még így is sokszor megszúrta a talpamat. Következő nap, vagy néhány nappal később jött két Zetor, közrefogtak lánccal egy nagy vasrácsot, s a szalmát kihúzták a tábla végébe. Később jöttek emberek, pufogó hajtotta elevátorral, s kazalba rakták a szalmát, Na, ez nekünk csak jó volt, mert egész labirintust bontottunk az aljába. Szinte soha nem sikerült úgy megrakni a kazlat, hogy ne maradjon ki szalma. Ezt az egyik végéhez odahúzták nagy örömünkre, s mi boldogan csúszdáztunk rajta, nem törődve a porral, és a szúrós szalmával.

Egyszer a vasoszlop közelében a Rákos tetőn kigyulladt egy kazal. Nem tudni ki gyújtotta fel, de feltételezték, hogy gyerekek tüzeskedtek a szalmával. Ezután tiltottak bennünket, de mindhiába.

 

 

Alvégi a felvégben

(Papsajt 8)

 

Szabadidőmet főként az újtelepen töltöttem, de mivel az iskola a felvégben volt, lassan az egész falut belaktam. Sokan vonultunk tanítás után hazafelé, a tanáraink vágya szerint rendezett sorokban. Ennek elérésére útfelvigyázókat jelöltek ki, akiknek jelentést kellett tenniük, s megmondták – ha merték – ki viselkedett rendetlenül az úton. Olyan mélységig, hogy köszönt-e vagy sem a felnőtteknek, akikkel útközben találkoztunk. Szabadidőnk terhére tanulóidő volt kijelölve, amikor javasolt volt otthon tartózkodni, mert nem tudhattuk ki árul be a tanítónak. Csak ezután mehettünk ki az utcára, vagy a kispástra. Ez egy üres telek volt a szomszéd utcában, pont szemközt a névtelen úttal. Ennek az volt az előnye, hogy akár a főutcáról lehetett látni, hogy van-e ott valaki, vagy nem érdemes kimenni. Üres, füves terület, kiváló focipálya. Egyik oldalán a Kékesiék kertje. Ezzel nem volt gond, hiszen nyugodtan bemehettünk a letaposott kerítésen a labdáért. Másik oldalon komplikáltabb volt a helyzet, mert ott már laktak, s nem szívlelték különösebben, ha beugráltunk a kertbe. Ezzel a problémával együtt kellett élni nekünk is, meg Molnáréknak is. A rendes focipálya messze volt hozzánk, oda ritkán mentünk el. Akkor is inkább meccset nézni, nem játszani. Nagyon jó csapata volt a falunak, hiszen az újonnan létesült légvédelmi bázisról lejöhettek a katonák, akik közt akadt néhány kimagasló játékos. Vendel bácsinál vettünk egy pohár pirított napraforgó magot papírstanicliban, vagy egyből a zsebünkbe öntve. Aztán állandó mozgásban voltunk a pálya körül, hogy ne kelljen jegyet venni. Hozzánk képest előnyben voltak akik fenn laktak a domboldalban, mert ők a ház elől nézhették a meccset ingyen. Bár olyan messziről talán fel se lehetett ismerni a játékosokat. Volt, hogy mi is felmentünk a dombra, ahol irigykedve láttuk, milyen jó erődöt építhetnek az ott játszó gyerekek az elhagyott bánya köveiből. Ha ők is ott voltak, ajánlott volt engedélyt kérnünk az ott tartózkodásra, különben ellenségként kezelnek bennünket, hiszen mi mégiscsak alvégiek vagyunk.

A felvégben – az iskolától eltekintve – elég ritkán jártam. Pedig mamám is a felvégben lakott. Vasárnaponként megesett, hogy meglátogattuk a testvéreimmel. Első dolgom volt Lukács Lacit megnézni a szomszédban, de ha nem volt otthon, unatkoztam. Emlékszem egy olyan délutánra, amikor mindenki lepihent, de én nem voltam álmos. Ültem az asztalnál, és figyeltem az órát, ahogy kattog, meg ugrál lassan előre a mutató. Máskor persze kalandosabb volt a dolog, mert elmentünk a Kőkötőre, a szőlőbe. Ez egy teljesen idegen világ volt nekem. Elég messze is volt, hiszen jócskán elhagytuk a falut, amikor letértünk a noszvaji útról a Cseres erdő utáni völgybe. Ott a kútig kellett menni, majd nekifordulni a domboldalnak. A felnőttek kapáltak, de első utam során én még kicsi voltam a kapálásra. A cseresznyézésre viszont nem. Keskeny volt a mamám parcellája, hamar áttévedtem a szomszéd szőlőjébe, amiért persze rám szóltak, mert nem szabad ott császkálni. Aztán elértük a középső utat, s onnét fordultak vissza a másik soron, pedig volt még szőlője mamámnak felfelé is. A domb legtetején volt egykor nagyapámnak a kőbányája, de egyedül nem mehettem oda, így azt csak később, egy másik alkalommal láthattam. Ha jól emlékszem, akkor szüretelni voltunk. Nem a kút felől, hanem közvetlen a szorosból vezetett az út. Nagyon meredek volt, s néhol mélyen bevágták a domboldalba. A lovak megküzdöttek az üres szekérrel is, visszafelé pedig meg kellett láncolni a kereket. Maga a bánya csalódást okozott. Nem tudom mit vártam tőle, de valójában csak egy gödör volt, amiből egykor köveket szedtek ki. Akadt hasonló több is, hiszen más is innét szedte a követ az építkezésekhez. S nálunk minden ház kőből épült. Ritkán használtak téglát, vályogot pedig egyáltalán nem. Nem is lett volna értelme, amikor körül voltunk kőbányára alkalmas dombokkal. Veres bánya, Fehér bánya, Ábrahánka, Kőkötő, Biri bányája, meg még a Jács völgyön is volt valamikor bánya a papoknak, amiből Egerbe hordták a követ. Egyedül a Rákos tetőn nem volt kőfejtő. Na, meg a Pazsagon, de az már egyébként is messze volt a falutól. Ezen felül ott van még a boros pincékből kitermelt kőporkő a Csecslyukban, a Cserépi úton, az Andornakon, a Bagolyvárban, sőt még a Zödvár alatt is, bár az már nagyon agyagos. Na, de az se haszontalan, hiszen az agyag kell kötőanyagnak a kövek közé a falba, vagy vízzárónak a fal tövébe. Többnyire persze a sár is megfelel, amit kerti földből taposnak. Ezt saját szememmel láthattam, amikor a nénikémék építkeztek.

 

A sógor kőműves volt, és nagy házat óhajtott. Mesterember létére nem lakhatott a megörökölt tornácos szülői házban. Nekem ugyan nagyon tetszett az a porta úgy, ahogy volt. Apró kőből rakott kőkerítés, faragott kőlapokkal fedve, deszkakapu fakilinccsel (madzag a húzója) A tornácos főépület első szobáján két kicsi kőkeretes ablak. A tornácon is kő mellvédfal, amit csak a grádics szakított meg. A fal természetesen fehérre meszelve. Az udvar másik felén áll kis ház. Előtte, egész közel a kőkerítéshez a hajtós kút, melynek olyan magasan van a vize, hogy ha nem lenne a káva, akár bele is lehetne meríteni a vödröt. Na, ezt verték szét.

 

Rengeteg ember sürgölődött az építkezésen. Legtöbbjüket nem ismertem, mert vagy a rokona, vagy a cimborája volt a sógornak, s én többnyire csak a saját rokonaimmal találkoztam korábban. Közülük ekkor nem is volt itt csak apu, meg Gyuszi bátyám, akit eddig még nem is említettem, pedig büszke voltam rá, hiszen boltos volt. Néha meg is látogattam a boltban, ahol ehettem nápolyiport, vagy valami kimérős édességet. Ez a lehetőség csábított be hozzá, mert egyébként nem szerettem a boltnak a szagát. Mindennek mosópor szaga volt, még a tegnapi kenyérnek is. Ekkor már teljesült régi vágyam, hogy bolti kenyeret ehettem. Két féléből lehetett választani. Volt barna kenyér 6 Ft-ért, vagy fehér 7,20-ért. Mindkettő 2 kilós. Természetesen el is vágta, ha valakinek kevesebb kellett. Ekkor még egy darab papírt is adott hozzá. Volt, aki csak negyed kilót vett 90 fillérért. Ettől is volt még jobb, hiszen a törött kifliket is megehettem. Legjobban szerettem, amin vastagon volt a nagy szemű só.

Gyuszi bátyámra anyu is büszke volt, legtöbb dolgot tőle hallottam róla. Népszerű legény volt a faluban, közvetlen, barátságos, segítőkész természete miatt, s híresen jól táncolt. Csak úgy repítette a lányokat a bálban. Másnap reggel pedig mikor nagy álmosan ment nyitni a boltot, ráköszönt a legelőre induló tehénre, hiszen nem látta, csak hallotta hogy jön „valaki” mögötte. Azt hiszem ekkoriban még Gyulának szólították, csak amikor vénlegény lett, amikor már közelített a harminchoz, akkor követelte ki magának, hogy Gyuszinak szólítsák, mert a Gyula olyan öreges.

 

(Érdekes, ahogy változik az embernek az idővel kapcsolatos megítélése. A hatvanas évek közepén a harminc éves már vén legénynek számított. Igaz, 10 évvel később én is öregnek éreztem magam a tőlem 3-4 évvel fiatalabb barátaim között. Apunak volt egy nagyon régi kerékpárja, amire rá volt írva a gyártás éve „1951”. Olyan idős volt, mint a bátyám. Vagyis közel 14 éves. Ma már 20 év se számít hosszú időnek, hiszen a legutóbb vásárolt személykocsim is korosabb ennél.)

 

Szóval a nénémék új házat építettek. Előbb persze el kellett bontani a régit. Nem egyszerre az egészet, hiszen a szomszéd felőli fal egyben a kerítés is volt. Csak annyit bontottak, hogy elkezdhessék az újnak az alapozását, majd mielőbb a fal felhúzását. Az udvar végében taposták, kapálták a sarat, rakták vödrökbe, majd hordták a falra a kövek közé a ragacsos sarat, ami ne akart kiesni a vödörből, folyton kapargatni kellett. Két-két kőműves állt szembe egymással, s rakták a követ, amit a nagyszámú segéderő oda közelített. A régi fal elbontásában én is aktívan részt vettem, noha nem igen voltam jelentős segítség, de a szándék meg volt bennem. Közben hallgattam, miket beszélnek a felnőttek. Szóba kerültek régi udvarlások, mulatozások, súlyos lerészegedések, ki kinek a kicsodájával mikor és hogyan. Legtöbbet nem is értettem. Aztán szóba került Gyuszi bátyám esete a tehénnel aki nem fogadta a köszönését, egy másik legény aki motorral behajtott a csorda közé, s az egyik tehén fellökte, s csak annyit mondott neki, hogy „ te nagy marha!” Ezeken a történeteken persze nagyokat nevettek, aki nem hallotta jól rákérdezett, neki is elmesélték. Néha megálltak inni egy fröccsöt, vagy rágyújtani, letörölni az izzadságot.

Szóba került, hogy én milyen jól rajzolok. Ekkor kaptam egy kőceruzát, s adták a tippeket, miket rajzoljak a még álló meszelt falra. Aztán én ebben ki is éltem magam, nem nagyon törekedtem a további falbontásra. Egyszer amint a néném a kötényével törölte az arcát, feltűnt, hogy ahhoz képest, milyen sovány, mekkora pocakja van. Elég nagy voltam már hozzá, hogy kitaláljam ennek az okát. Várandós. Neki ugyanis nem volt gyereke. Nem még, hanem már.

 

Lajoska közel egyidős volt az én húgommal. Nem volt az olyan különös dolog, hogy egy négyéves gyerek kiszaladgál az útra. Nem volt akkora forgalom akkoriban, hogy nagy veszéllyel jár volna. Nem is a forgalommal volt a gond. Történt ugyanis tíz évvel korábban, hogy az úttól nem messze a Bika réten olaj kutatók végeztek fúrást. Aztán nem találtak, feladták. Ekkor történt egy baleset, visszazuhant a kiemelés során a fúrószár, s átszakította azt a vékony réteget, ami a forróvíz fölött maradt még. Ekkor lett a falunak gyógyforrása. A minősítésre persze még közel 60 évet kell várni, de attól még ugyanaz a víz tört fel a földből nyomás alatt, s azóta is jön fölfelé. 1958-ban a falu épített egy medencét társadalmi munkában. Én is jelen voltam a munkálatok során, noha négy és fél évesen inkább csak láb alatt lehettem, de emlékszem rá, ahogy ásták a medence helyét. Építettek egy hosszú vályút a kúttól a medencéig, hogy a 72 fokos víz hűljön valamicskét, mielőtt a „néplavórba” ömlik. A területet körbe kerítették, de a felesleges vizet valahová el kellett vezetni. Mivel két irányban is van egy-egy patak aránylag közel, adta is magát a megoldás. Akkor még nem nagyon törődtek a hőterheléssel, ami károsítja az élővilágot. Nem is ástak hosszú csatornát, hanem a lehető legrövidebb úton kivezették a kerítés alatt a csapadékvíz elvezető árokba, éppen a nénémék kapujával szemben. Hosszú éveken keresztül nem is változtattak ezen. A környékbeliek hordták az ingyen forró vizet vödrökkel. Köveket raktak le, amiről jól meg lehetett meríteni. Ahol a patakba ért a forró víz, már meg is lehetett mártózni, oda jártak a közeli telepről a cigányok fürödni. Itt, a kerítésnél viszont még meg lehetett benne főzni a tojást. Lajoska szaladt a kis vödrével vízért, ahogy a mamájától látta, de a szomszéd kislányt épp akkor vitte ott a nagymamája kerékpárral. Ez, elvonta a gyerek figyelmét, és beleesett. Nem lehetett megmenteni.