Zsolt elköszönt a volt katonatársaktól, nagy eséllyel örökre. Néhányan közülük közel álltak a részegséghez. Szombathelytől egészen Miskolcig katonai kísérettel utaztak, de azért csak sikerült itt-ott italt szerezniük. Ezek hangulata nem mérvadó. A többieket valahogy nem fogta el az a mérhetetlen boldogság, amit elvártak ettől a pillanattól. Most már nem honvéd elvtárs a helyes megszólítás, hanem civil úr. Nem parancsol senki, oda megy, azt csinál amit akar. Lehet folytatni ott, ahol két éve abbahagyták. Na, épp ez az! Két év nagy idő. Sok minden változott azóta. Egyöntetűen úgy ítélték meg a fiúk, hogy az elmúlt két évet elrabolták az életükből. Aki megúszta a katonaságot, az közben lenyúlhatta a jobb csajokat, elszerethette a katonák barátnőit, kereshetett sok pénzt, építhetett, vásárolhatott, élhetett kedvére.

A civil urak két hetet kaptak az asszimilálódásra. Két hét után viszont munkába kell állni, hiszen senki nem lehet munka nélkül egy szocialista országban. Zsolt nem tudott mit kezdeni a két héttel. A haveri kör szétszéledt, s egyébként sincs aki finanszírozza a szórakozását. Egyébként is elmúlt már annak az ideje, hogy haverokkal csavarogjon. Házas ember lett időközben. Nem a 10 nap szabadságért, hanem azért, mert másképp akar élni, mint eddig. Abban a családban nem nagyon van már keresnivalója amelyikbe született, hiszen felnőtt. Itt az ideje a saját lábára állni. Nem gondoskodhat róla örökké az anyja. Főleg, hogy vannak olyan igényei egy felnőtt férfinak, amit egy anya nem adhat meg. Kell egy korban hozzá illő nő akit szeret, akivel együtt tervezik a jövőt, alapítanak családot! Ezzel nincs is semmi gond, hiszen rátalált Kingára, aki hűségesen kivárta a két évet. Ezután már minden nap együtt lesznek, semmi nem választhatja el őket. Ettől Zsolt nagyon boldog. Viszont az önálló életnek anyagi feltétele is van, tehát dolgozni kell. Nem most, kapott két hét haladékot. Kapott mást is. Apósától nászajándékban megkapták a nyaralót Póriban. Nem íratta ugyan rájuk, de addig laknak benne, ameddig akarnak. Megkapták az öreg Wartburgot is, így nem jelentett gondot a szülői háztól elköltözni. Egyszerre befért mindene. Ezzel se töltött sok időt.

Kinga dolgozott, így Zsolt se lóbálhatta a lábát tétlenül. A céghez viszont nem vágyott vissza. Majd megy, ha itt lesz az ideje. Az apja javasolt egy átmeneti megoldást. Noha lelke mélyén nem gondolta átmenetinek. Azt persze nem vette figyelembe, hogy fia nem örökölte tőle az állatok szeretetét. Legalábbis nem olyan szinten, hogy a hét minden napján a gondozásukkal foglalkozzon.

 

Sanyi bácsi már gyerekkorában arról álmodozott, hogy saját állatai legyenek. Fiatal házasember korában vett is olyan gyenge kis malacot, hogy a szobában tartották, cumisüvegből táplálták. Első lova az úton lehelte ki lelkét, a szekeret egy másik után kötve húzták haza. Amikor sikerült állami gazdaságban elhelyezkednie, kiélhette az állatok iránti szeretetét. Állatgondozó lett, köznyelven tehenes. Az ötvenes években megestek takarmányozási nehézségek is, de ennek ellenére szerette ezt a munkát. Csavaros észjárására, problémamegoldó készségére, sőt virtuskodásaira felfigyeltek a vezetők is, és megpróbálták befolyásolni, hiszen a munkatársak tisztelték őt. „Parádi elvtárs majd szólaljon fel a gyűlésen és mondja el a véleményét! Leírjuk magának, mit mondjon” Na, ebbe már nem ment bele. Mivel jól dolgozott, megbocsátották a visszautasítást. Évtizedekig volt tehenes a gazdaságban. Amikor felmondott, azt fájlalta, hogy nem volt senki kíváncsi az indoklására. Ugyanazt a munkakört látta el egy sikeresen gazdálkodó TSZ-ben, majd innét hazahívták Póriba. Nem volt jó váltás, mert sokat kellett vitázni a hozzá nem értő vezetéssel, bosszankodni a trehány munkatársak miatt. Ebben az időben már voltak kiszervezett munkák, működtek üzletek gebinben, a TSZ-eknek melléküzemágak termelték a bevételt. Sanyi bácsi arról ábrándozott, hogy az egyik istállót kibéreli, és saját vállalkozásban gondozza először a TSZ teheneit, majd később a sajátjait. Na, ehhez kellett volna a fia segítsége. Zsolt viszont tudta nagyon jól, mi volt az ára annak, hogy az apja többet keresett mint a közvetlen környezetük. Egyáltalán nem vágyott a 30 munkanapos hónapokra, amit szinte végig egyedül tölt el. Noha egyszer már elmenekült az építőiparból, azóta belátta, hogy itt van leginkább keresnivalója. Nem a könnyebb végét kereső kollégák közt bosszankodva az egyenlősdi igazságtalanságán, hanem vállalkozásban. Erre a lehetőségre viszont várni kell még 1981-ig.

 

Egyelőre bevállalta a növendékmarhák őrzését. Kezdésnek éppen megfelelő feladat. Nem mintha gondot jelentene az istállóban lecserélni az almot, vagy a takarmányt a tehenek elé rakni, de a fejést még nem próbálta. Valójában nem is vágyott rá. Elméletben ugyan tudta, de ez nem ugyanaz.

 

Járt ezen a tanyán gyerekkorában a szomszéd gyerekkel, akinek a nagyapja hordta alumínium kannákban a tejet. Itt aztán felülhettek a szekérre, ami elvitte őket a tejcsarnokig, ahol Linka néni átvette, felöntötte a hűtőbe, amin aztán csorgott lefelé, mint egy fátyol-vízesés...fátyol tejesés :) Kevés tehén volt már ekkor a faluban. Sokan nem hozták ide a tejet, inkább vitték kicsi zománcos kannákban. Zsolt nem szívesen emlékezett a tejcsarnok szagára. A teheneknek is inkább az elejét kedvelte, a kellemes tapintású homlokukat, az érdes nyelvüket, amivel simán belenyúltak az orrukba is. A mostani feladatnál nem kell túl közel menni a borjakhoz, elég csupán terelni őket. Noha ez sem egyszerű dolog. Sóvárogva emlékezett azokra a régi képekre, amikor birkanyájat látott egyetlen bolyban. Valójában a birkák se maguktól tömörültek, jelentős része volt benne a terelőpulinak. Volt ugyan itt is két kutya, amely alkalmas volt erre a munkára, csak annyi volt a gond, hogy nem hallgattak akárkire. Zsoltra semmiképp. Első nap kapott segítséget. Két öregembert adtak mellé, akik igyekeztek átadni a legeltetés tudományát. Mindenek előtt arra figyelmeztették, hogy ha megugrik a jószág, ne akarja utolérni, mert semmi esély rá. Majd ha megáll, akkor próbáljon túl sétálni rajta, hogy a megfelelő irányba kergethesse. A párttitkár is beszállt a pásztorkodásba. Nagyon sikeres volt az ugatva szaladása. A borjúk a hang alapján kutyának gondolták, és igyekeztek távol maradni tőle. Zsolt csak akkor merte megpróbálni az ugatást, amikor ember nem volt a közelben, de őt magát is elfogta a röhögés. Még szerencse, hogy a marhák nem tudnak röhögni. Meg kellett dolgozni a sikerért. Ami abból állt, hogy arra a területre terelje az állatokat legelni, ahová kijelölték neki. Közben lehetőleg ne gázoljanak semmilyen kultúrnövény közé. Néhány egyed mindig elcsámborgott, amelyet addig kellett visszaterelni, amíg egy másik is el nem távolodik. Ha csak lépésről lépésre legelt el, könnyű volt odébb küldeni, fenyegető közeledéssel, esetleg botütéssel nyomatékot adni szándékának. Néhány nap után rájött, hogy észrevehető a borjú szándéka. Meglátni rajta, ha futáshoz készül. Ha előbb indul a pásztor, elé tud szaladni. Ha viszont megugrott, valóban esélytelen utolérni. Némi elégtétel ilyenkor, ha legalább a botot hozzá tudja vágni. Többnyire ez se sikerült. Aki még nem próbálta, el se tudja képzelni, mennyire stresszes munka. Egy alkalommal úgy eldobta mérgében a botot, hogy aztán sokáig kellett keresnie a fűben. Aztán persze az út közepén találta meg.

Napról napra erősödött benne a meggyőződés, hogy nem akarja ezt a munkát sokáig végezni. Az apjának persze nem merte kedvét szegni, hiszen Sanyi bácsi nagyon reménykedett az együtt dolgozásban. Valójában persze ez egyáltalán nem együtt, hanem váltva dolgozás lett volna. Csupán annyi ideig lennének együtt, amíg átadják egymásnak a munkát. Megbeszélik mi történt az elmúlt műszakban, mire kell kiemelt figyelmet szentelni...vagyis a munkával kapcsolatos beszélgetésből áll a társalgás. Nem tilos persze bármi másról beszélgetni, de egy egész napi itt tartózkodás után igyekszik az ember mielőbb elmenni innét. Tehát egyedül lenne itt napról, napra. Na, erre egyáltalán nem vágyott. Főleg, hogy egy munkanap 24 órából áll, vagyis az éjszaka is bele számít.

Zsolt alig több mint fél éve házas. Gyakorlatilag ez idő alatt mégis nélkülözni volt kénytelen a feleségét. Még hozzá se szokott, hogy minden éjjel együtt lehetnek, máris mondjon le minden másodikról? Ezt még az apja kedvéért se hajlandó megtenni.

 

Sok volt egyszerre az újdonság. A szülői háztól elköltözni volt a legkönnyebb, hiszen két év alatt megszokhatta, hogy nem ott lakik. Az apósához nem lett volna értelme költözni, hiszen a másfél szobás lakótelepi lakás szűk lett volna négy felnőttnek. Egyelőre a nyaraló lett a legjobb megoldás, viszont Kingának lett kényelmetlen így munkába járni. Kerékpár helyett kénytelen volt reggel-este buszozni. Néhány nap után persze ennek terhét nem nagyon lehet átérezni, hiszen még újdonságként talán izgalmas is. Mindenben a legjobb, hogy minden éjjel egy ágyban alhatnak. Ha egymásba gabalyodnak, nem kell kifulladásig nyüstölni egymást, hiszen bármikor adódik újabb alkalom. Sokszor alszanak el összeölelkezve, néha így is ébrednek, aztán futás a buszhoz. Nem tudnak betelni egymással. Ennek mondjon le rögtön a feléről? Szó nem lehet róla.

Még jó, hogy a legeltetés csak nappalos munka. Reggel egyszerre kezdenek, és délután is csak egy órával később ér haza, mint Kinga. Van közben jó hosszú ebédidő. Nincs értelme négy kilométerről hazabicajozni az üres házba, délután meg vissza, hisz van az apja munkahelyének a végében egy pihenőszoba, ahol akár alhat is egy jót. Csak a szagot kell megszokni, hiszen ez mégis csak tehénistálló. Reggel Sanyi bácsi reggelivel fogadja, hiszen fejés után, az etetés és az alom csere közben van annyi ideje, hogy süssön egy hagymás tojást, vagy bármit, amire nem kell sokat felügyelni. Kihajtás előtt Zsolt is elkészítheti persze a kaját. Együtt megreggeliznek, aztán Sanyi bácsi hazateker. Délután már a váltótárs jön, aki következő reggelig dolgozik. A reggeliért cserében a déli pihenő alatt Zsolt leszedi a trágyát, legalább szokja az istálló levegőjét. Gyenge pillanataiban próbálja saját magát győzködni, de aztán a szigorúan folyamatos munkarend, és a várható magány elriasztja az állatgondozói jövő gondolatától. Gondolkodásra aztán egész nap bőven van ideje. Ha éppen nem kell rohanni az elbitangolt marha után, tervezgetheti a jövőjét. Még azon is spekulált, hogy a régi pásztorembereknek hogy lett egyáltalán családjuk, ha egész évben kinn voltak a pusztában a jószággal. Bizonyára úgy voltak, mint az öreg bika a viccben.

 

Három bika áll a dombtetőn, és nézi a völgyben legelésző teheneket. Azt mondja a fiatal:

- Rohanjunk le és tegyük magunkévá az összeset!

  • Nem úgy az öcsém – mond ellent a középkorú – Szép nyugodtan leballagunk, kiválasztunk néhányat, aztán azokat meghágjuk.

  • Majd feljönnek, ha akarnak valamit – mondja erre az öreg.

 

A pásztorhoz is kiment a felesége, ha akart valamit. Így nyilván az ő esetükben szó nem volt a mindennapos együtt hálásról. Vagy nem is volt rá igényük, vagy türtőztették magukat. Vagy talán az állattal való intim kapcsolat se mendemonda? Az asszonyok talán jobban tűrnek, de a sógor, vagy koma is besegíthetett titokban. Zsoltot még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy más férfi döntse le az ő asszonyát. Ez a két hét bőven elég a pásztorkodásból.

 

Valójában nem is érezte munkának ezt a tevékenységet. Noha attól nagyobb munka volt, mint egy portaszolgálat, vagy éjjeli őrködés, ahol a jelenlétéért kapja a fizetést, de azért a falrakáshoz, vagy betonozáshoz, csempézéshez nem hasonlítható. Próbált örömöt lelni a napok egyhangúságában. Szívesen hajtotta az állatokat az elhagyott homokbányához. Nem is volt ez igazi bánya, csak elszedték egy kis dombnak az egyik oldalát. A növényzet megtelepedett már a terület nagy részén. Szinte csak a homokfal árulkodott az egykori kitermelésről. Nagyon finom szemcséjű homok volt itt. Mint építőipari szakember meg is állapította, mire lehetett használni és mire volt alkalmatlan így, önmagában ez az anyag. A homokfalban lévő sok-sok lukat először nem tudta mire vélni. Aztán feltűnően színes madarak jelentek meg. Örömmel ismerte fel a gyurgyalagokat. Most legalább hasznát vette a gyerekeknek szánt képeskönyvnek, amiből ismerte ezeket a madarakat. Valóságban még nem látott ilyeneket. Jó lett volna egy fényképezőgép. Nem a Szmena 8, hanem valami komolyabb, amivel rá is lehet közelíteni. Eszébe jutott a kollégiumi emlék, amikor Bakó Zoli beengedte a fotó laborba. Ő maga is beléphetett volna a fotószakkörbe, de megelégedett azzal, hogy felvételeket készített. Büszke volt magára, mert környezete elismerte, milyen jó képeket készít. Valójában nem nagyon tudta megtanulni a beállításokat, hiszen néha hónapok teltek el a felvétel elkészítése, és az eredmény között. Nem volt olcsó mulatság egy komoly gép. Különösen, ha még színes filmet is használt volna hozzá. Így marad a fotózás vágyálom, hiszen most már másra kell a pénz, mint a saját maga szórakoztatása. Saját családot, saját otthont akar, abba pedig nem fér bele ez a drága hobbi. Anyagilag se, de talán ideje se lenne rá, hogy természetfotós legyen.

 

Be kellett érnie a természetet a maga valójában figyelni. Itt most bámészkodhatott kedvére. Néhány nap után betelt a tájjal, hiszen a legelőről sem az erdőre, sem a távoli hegyekre nem nyílt kilátás, hisz a közeli dombok eltakarták. A zsarátnoki út is messze volt ahhoz, hogy az ott haladó autókat felismerje, pedig azzal is jól tudta korábban múlatni az időt. Aztán felfedezte magának a közelebbi látnivalókat. A vadvirágokat, a lepkéket, bogarakat. Ezek megfigyeléséhez le is ülhetett az árokpartra. Azon kapta magát, hogy elálmosodott. Inkább az eget figyelte. Fecskék cikáztak a feje fölött, jó magasan repülőgép haladt kelet felé. Aztán egy Szuhoj harci gép közeledett szokatlanul alacsonyan, és feltűnően alacsony sebességgel. Szovjet gép, hiszen felismerhető rajta a vörös csillag. A dombok takarásában hamar eltűnt. Néhány perc múlva olyan két falunyi távolságból fekete füst szállt fel. Csak nem lezuhant? - villant át az agyán, de csak napokkal később hallotta, hogy jó volt a megérzése. Viszont már most jó lett volna valakivel beszélni róla, mit látott. Na, majd délben. Most dolga van. Ajjaj! Nem is kevés, hiszen négy-öt borjú bóklászott már a napraforgó között. Jól leizzadt, mire rendbe szedte az állományt. Nem is nagyon volt már kedve bámészkodni. Alig várta, hogy behajthassa a borjukat a karámba. Tikkasztó meleg volt, mégis körbejárta a tanyát, mielőtt ebédelt, vagy lepihent volna. Vágyott rá, hogy beszélgethessen valakivel, de senkit nem talált.

Gyerekkorában jobban tetszett neki az apja munkahelye. Az nagyobb tanya volt, sokan dolgoztak benne. Volt munkásszálló, konyha étkezővel, ahová lehetett menni TV-t nézni, néha moziba is. A parkban tekepálya, játszótér, voltak gyerekek is, hiszen családok is laktak itt, ha nem is sokan. Volt futballpálya, ahol lehetett olykor meccset nézni. Még repülőtér is volt a növényvédő gépek számára. Nem is szólva a sok traktorról. Ehhez képest itt nincs semmi. A látképet uraló építmény a dohányszárító. Aki nem ismeri fel azt hinné, hogy vagy romos épület, vagy pedig még nem készült el, hiszen csak egy épületváz tetővel. Mellette a birkahodály, azon túl egy elbontott istálló maradványai. A földút túloldalán a tehénistálló, kissé távolabb tőle, de rá merőlegesen építve a bika istálló. A tanya középpontjában a kastély, amely egyáltalán nem néz ki kastélynak, de így nevezik ezt a családi háznak túlméretezett épületet, amelyben a juhász lakik. Nem sokból tart bejárni az egészet. Zsolt mindenhová bekukkantott, még a bika istállóba is benézett, pedig az apja figyelmeztette, hogy oda ne menjen, mert a bikák nem tűrik az idegent. Na, de mit tudnak tenni? Meg vannak kötve.

  • Mi van gyerek? - szólt rá Viktor bácsi a bikás, aki épp ekkor érkezett a faluból – Meguntad a borjúkat? Ne nagyon mászkálj a bikák közt!

Zsolt zokon vette a megszólítást, hiszen katonaviselt, felnőtt ember, ez meg azt mondja neki, hogy gyerek. Bár talán nem tudja a nevét, azért mondja így. Azt ugyan tudja, kinek a gyereke, de ettől többet nem tud róla. Ő legelteti a nemrég idehozott borjúkat, de ettől még nem kell tudni a nevét. Soha nem beszéltek eddig egy szót se.

  • Mondja apád, hogy ide akar hozni téged tehenesnek – kérkedett a tájékozottságával.

  • Az lehet, de én csak ezt a két hetet vállaltam, aztán megyek inkább házakat építeni.

  • Igazad is van gyerek. Nem való ez a munka a fiataloknak. Itt se hétvége, se ünnep.

 

Nem mondott ezzel az öreg semmi újat, hiszen Zsolt is tisztában volt a körülményekkel.

Állítólag egy fiúnak fontos, hogy megfeleljen az apjának, neki akar bizonyítani. Bizonyára az ő esetében is ez a helyzet. Nem szeretné az apját azzal megbántani, hogy egész egyszerűen nemet mond az ajánlatára. Valami csodára vár, hogy maga jöjjön rá, hogy a fia nem szívesen lenne állatgondozó. Az öt osztályával (amit sokszor hangoztat olyan hangsúllyal, hogy már szinte kérkedésnek hat) kiszámolta, mennyi munkával, milyen jövedelemre tehetnének szert. Ahhoz kevés az információja, hogy belássa, másfajta munka még nagyobb haszonnal végezhető.

Nincs jobb megoldás annál, hogy egyenesen a szemébe mondja Zsolt, hogy ő nem szeretné ezt a munkát. Ha mástól hallaná vissza, az lenne igazán bántó.

 

Az első hét után Kinga is azzal állt elő, hogy jobb lenne nekik inkább Zsarátnokon lakni. Ezzel nehéz lenne vitába szállni, hiszen így igaz. Noha korábban is Póriból járt Zsolt dolgozni, de most már kettőjüknek kell buszozni, Zsarátnokról meg legtöbbször akár gyalog is eljuthatna a munkahelyére. Pénzt kell gyűjteni, és venni ott egy házat....vagy inkább építeni olyat, amilyet szeretne. Saját kezűleg fel tudja építeni. Olyan szakmunkákat is olcsón megúszhat, amihez nem ért, hiszen mindenki építkezik, majd visszasegítik egymásnak. Már csak venni kell egy telket. Kétszáz forint körül beszélik négyzetméterét, de a tanács állítólag mér ki új területen negyven-ötven forintért. Ez lesz a megoldás. Dehogy lesz ő tehenes. Marhaság.