Péntek délután egyébként is nagy a buszállomás környékén a tömeg, de most feltűnően sok volt a láthatóan vidéki fiatal legény. Legtöbbjük rövid derekú dzsekiben, trapéz szabású szövetnadrágban vonult a művelődési ház irányából. Csak néhányan viseltek hosszú kabátot, még kevesebben farmert. Tízen, tizenöten jöttek egy egy csoportban. Csomag senkinél nem volt, ebből sejteni lehetett, hogy nem munkából jönnek, hanem valami rendezvény lehetett. A pinceborozó megtelt velük, de a bisztróban is összébb kellett húzni magukat a törzsvendégeknek. A környező falvakba induló buszoknak talán mindegyikéhez futott közülük valaki. Egy kisebb csoport sörös üvegekkel a kézben katonadalokat kurjongatott az autóparkolóban. Néha kollektíven megbámultak egy egy csinosabb nőt. Mindezt persze füttyentéssel adták tudtul az illető hölgynek. A hallótávolságban lévő ifjak is körbefürkésztek ilyenkor, hogy ugyan ki a bámulat tárgya? Többnyire fiatal fruskák, de középkorú asszonyokra is tettek dicsérő megjegyzést, ha arra érdemesnek találták. Így történt akkor is, amikor egy mindenkinél magasabb vörös hajú, elegáns járású asszony libbent el előttük. Combközépig érő bő szoknyában, rövid dzsekiben, lábán lapos sarkú rövid szárú csizmában, karján bevásárló szatyorral vonult az ABC felé.

  • Húúú öregem, ez aztán igen! - adott hangot egyikük csodálatának.

  • Haver! Ettől anyám is fiatalabb – jött az ellen kritika.

  • Viszont anyád közel nincs ilyen jó bőr.

Erre egy erős baráti mellbevágás volt a válasz, arra pedig egy rövid futás, egy szintén baráti üldözés, kergetőzés.

 

Mari volt ez a feltűnő jelenség, aki kíváncsian kutakodott a tömegben. Zsoltot kereste, s meg is találta. A fiú örömmel vette, hogy ez a mindenki által megbámult nő megszólítja. Még akkor is, ha az anyja korosztálya.

  • Na mit mondott a sorozóbizottság? - tért azonnal a lényegre

  • Alkalmas vagyok, de máskor is ezt mondták.

  • Ennyi? És a bevonulással mi a helyzet?

  • Februárban lesz. Azt mondták, kilencven százalék, hogy engem is elvisznek – mondta mindezt olyan fintort vágva, ami egyértelművé tette, nem örvendezik túlságosan ennek – És te? - kérdezett vissza, de ebből nem derült ki, mit akar megtudni.

  • Mi van velem?

  • Ide jársz bevásárolni? Ez elég messze van mindkét lakásodhoz, de még a munkahelyhez is.

  • Igaz, – ismerte el. Kissé el is pirult, mint akit valamin rajtakaptak – de itt több minden van. Ez a város legnagyobb boltja. Itt majdnem mindent meg tudok venni. Régen láttalak – váltott hirtelen témát, miután ilyen frappánsan kivágta magát. Nehogy eszébe jusson ennek a legénynek, hogy az ő két szép szeméért jár éppen errefelé!

  • Biztosan elkerültük egymást.

  • Biztosan. Gyere csak! - vonta kissé félre, hogy a beszélgetésüket mások ne hallják - Beszéltem Kingával. Nem tudom pontosan mi áll benne, de tudok a levélről. Sőt...nem volt könnyű kiszedni belőle, de az okát is tudom. Mármint annak, hogy levelet írt, holott meg is beszélhettétek volna a problémátokat.

  • Nincs nekünk semmi problémánk.

  • Dehogyis nincs! Rendszeresen jársz hozzá hónapok óta, most meg nem jöttél.

  • Ő nem akarja.

  • Ezt ugye te se hiszed? Ez a lány oda van érted. Nélküled egyedül van mint az ujjam – mutatta fel nyomatékul a kisujját. - Nem tudom mit írt, de egy szavát se hidd el! Persze, ha te akarod dobni, akkor egy szót se szóltam.

  • Akarja a nyavalya dobni – reagált indulatosan a feltételezésre – Szeretem őt.

  • Akkor ne hagyd magad lerázni! Küzdj érte! Vagy kitekerem a nyakad – tette még hozzá kissé halkabban, csak úgy mellékesen odadobva. Na, szia! Sietek - mondta, s már indult is.

Zsolti kissé ledöbbent a határozott szavaktól, s még köszönni is elfelejtett.

  • Ja...és mi most nem is láttuk egymást – fordult vissza néhány lépés után. - Ha megtudja Kinga, hogy beszéltünk...tudod! - csavart egyet kinyújtott öklével, s kacsintott hozzá.

  • Menjek most? - kérdezte tétován, alig hallhatóan. Ő maga is alig hallotta a saját kérdését, Mari pedig már messze járt. Kiáltani kellett volna, de akkor mindenki odafordul, és az nagyon ciki lenne. Egyébként se várhatja el senkitől, hogy helyette döntsön. Ez az ő dolga.

 

Döntött. Szólt a srácoknak, hogy nem megy velük haza, s már indult is sietős léptekkel a lakótelep felé. Remélhetőleg otthon találja Kingát. Ha szerencséje van, még Marit is megelőzi, s ezzel el is hárul a gyanú, hogy esetleg találkoztak. Majd még rá is játszanak, hogy „de rég találkoztunk”.

A kapun éppen sikerült bejutni, mert egyik lakó éppen akkor nyitotta, amikor odaért. Látásból ismerték egymást. Nem is kérdezte, hogy kit keres, csak beengedte. Kingának már az ajtóból csengetett. A lány meglepődött, amikor meglátta. Csak eltűrte az üdvözlő puszit, de nem csókolt vissza. Nem is szólt semmit, nem hívta be, csak félreállt az ajtóból. Ez is azt jelenti, hogy beengedi, de egész másként jön ki, ha mondja is. Zsoltnak görcsbe rándult a gyomra a hűvös fogadtatástól. Tétován indult befelé, de meg sem állt a kisszobáig. Nem várta meg a hellyel kínálást, azonnal leült az ágy szélére. Kinga megállt a szoba ajtajában.

  • Nem kaptad meg a levelemet?

  • Dehogynem. Viszont egy szavát se hiszem. Ha szakítani akarsz velem, mond a szemembe!

A lány csak állt, és nem szólt egy szót se. Tekintete körbejárt a szobán, mintha valamit keresne. Zsolt folytatta.

  • Ha van valakid, ha mást szeretsz, azt mond! Igaz, rettentően fáj, de elfogadom. Az viszont, hogy nem kell senki, úgy hülyeség ahogy van. Na, gyere ide mellém! Naaa, légyszi!

Kinga csak rázta a fejét, hogy nem megy oda, Zsolt volt kénytelen odamenni hozzá, hogy megölelje. Nem volt az a bőbeszédű legény egyébként sem, de ha a partner nem szól egy szót se, úgy nagyon nehéz beszélgetni. Kinga úgy bújt hozzá, mint egy kiscica. Tehát nincs itt semmi gond. Mari ugyan nem részletezte, hogy miket beszéltek meg, de Zsolt anélkül is tudta, mi volt a hiba, amit elkövetett. Szombaton nem úgy sikerült az együttlét, ahogy kellett volna. A lány nem volt felkészülve, ő meg így is belement, és csalódás lett a vége. Érthető a reakció. Azt ugyan nem tudja, hogyan kellene ezt feledtetni, de valahogy helyre kell hozni a dolgot. Át kellene beszélni, de nem olyan könnyű ez. Talán úgy kellene tenni, mintha el is felejtették volna. Később majd visszatérnek rá. Majd akkor, amikor már nevetni is tudnak rajta.

 

Nyílt az ajtó, megérkezett Mari a cekkerrel, mögötte Józsi, egy másik csomaggal. Hangos köszönésük feloldotta a fiatalok feszült hangulatát.

  • Szevasz Zsolti! - nyújtott kezet Józsi – Régen találkoztunk. Már azt hittem, kerülsz bennünket.

Mai is pont ezt akarta mondani, de így már butaság lett volna Józsit ismételni, így csak cinkosan rámosolygott, s alig hallhatóan mondta, hogy szia, majd lepakolt a konyhába. Aztán mégis kitalálta mit mondjon.

  • Öreg este van már odakinn. Nagyon korán sötétedik. Maradsz velünk vacsorára?

  • Maradhatok, a nyolcast még bőven elérem.

  • Ha nem, - szólt a ház ura – itt is alhatsz. Holnap úgyis megyünk Póriba kertet ásni, mehetünk együtt.

  • Apuuu! - förmedt rá Kinga – Hol aludna?

  • Mit tudom én!

  • Segítenék nagyon szívesen, de otthon is kertásás van a tervben. Jó nagy kert ám, nem olyan zsebkendőnyi mint a magu...mint a tiétek.

  • Gyere fiam, beszélgessünk amíg elkészül a vacsora – huppant le Józsi az egyik fotelba, Zsoltnak pedig mutatta a másikat, hogy üljön le oda – Na, mi van azzal a katonasággal?

  • Állítólag februárban küldik a behívót. Jó lenne pedig megúszni, de nem könnyű, ha egyébként alkalmas az ember. Így is nagyon sok a selejtes fiatal vagy a szimuláns, vagy akinek jó az összeköttetése. Nagyon sokan kimaradnak. Gondolom, nem is nagyon veszik szigorúan, hiszen amikor átálltak a 20 éves korhatárról a 18-ra, mindjárt sokkal több emberből válogathattak, s ez a feltorlódás még azóta se rendeződött el. Talán, ha csökkentenék a két évet! Ja, és egyébként a Tibi barátomnak a nagybátyja a minisztériumban dolgozik, mégse tudta elintézni, hogy ne vigyék be...vagy nem is akarta.

  • Nem kell ahhoz minisztérium! A tanácselnök is elintézheti. Egyszerűen ír egy kérvényt, hivatkozik a családi körülményeidre, ami vagy igaz vagy nem, de a kutya sem ellenőrzi. Sajnos nem ismerem Póriban a tanácselnököt, különben beszélnék vele. Lányom! - fordult Kinga felé – Hozzál kérlek négy poharat, meg a táskámból a bort! Koccintunk egyet még evés előtt. Jobb lesz az étvágyunk. Szereted a vöröset? - kérdezte Zsolttól, amikor Kinga az asztalra tette az üveget.

  • Inkább a feketét – nézett fel fülig érő vigyorral a lányra – A tanácselnök pedig nehéz eset – tért vissza az előbbi témára – Nekem rokonom, de azt mondta, ő is volt katona, legyen mindenki. Nem árt az meg senkinek. Vagyis akkor se segítene, ha tudna, mert nem akar.

  • Tudod...- bontotta ki közben Józsi az üveget – én is ezt vallom. Bár a mai világban tényleg sok a két év. Vannak persze könnyítések. Ha házas a fiatal, akkor nem viszik messzire, hogy könnyebben hazajusson, ha gyerek is van, akkor elengednek fél évet. Ha két gyerek van, be se viszik.

  • Az én esetemben egyik se jöhet szóba, hiszen én hajadon vagyok – vigyorgott megint nagyot azon a poénon, hogy nem a megfelelő szót használta.

  • Mi van a hajadon? - reagálta le Mari, aki csak a háttérből hallgatta a beszélgetést.

  • Na, ez meg a másik! - lovagolta meg a szándékos félreértést – Le kell vágatni a hajamat.

  • Meg ne haragudj, de nem is való férfiembernek a hosszú haj. Nézd meg Kingát, ő meg lány létére rövidet visel....na, meg nadrágot hord. Felfordult teljesen a világ. Na, egészségünkre!

 

Belenyaltak a borba, ki ki ízlése szerint véleményezte. A lányoknak savanyú volt, Józsi szerint viszont száraz. Zsolt pedig mivel tudta, hogy nem saját bora Józsinak, elejtette azt a borosgazdáknak sértő kritikát, hogy „nincs ennek semmi baja:” A férfiaknak ezután soron kívül járt még egy pohárral. Kinga is oldottabb lett, odaült Zsolt mellé a fotel karjára. Az apja ugyan rászólt, hogy hozzon egy széket, de jó volt neki itt is. Sőt! Nem mondta ugyan, de itt volt inkább jobb. Be is kapcsolódott a beszélgetésbe, ami még most is a katonaság volt.

  • Nem is értem, minek kell a katona, hiszen a rádió mindig az általános leszerelésről beszél, meg tulajdonképpen 1945-ben vége lett a háborúnak, azóta béke van.

  • Hááát – mondott ellen Józsi – azért ez nem egészen így van - Én tartalékos tiszt vagyok, néha engem is behívnak gyakorlatra.

  • A gyakorlat azért nem háború – vitázott vele a lánya.

  • Az nem. Viszont nincs messze még '68. Igaz, te még akkor csak 11 éves voltál, de tudod, hogy bevonultunk Cseszkóba. Nem volt ellenállás, de lehetett volna. Nagyon közel álltunk a háborúhoz. Nem tudom mennyire figyelitek a híreket, de a közel – keleten három éve éppen a legutóbbi háborúnak, s ne mondjátok, hogy az messze van, mert nagyon benne volt a pakliban a világháború. Csak éppen az egyszerű ember ezekre nem figyel oda, s örül, hogy itt nem lőnek.

  • Doszta politika! - zárta le Mari a témát – Üljetek asztalhoz!

 

Zsoltnak már megint futni kellett a buszhoz, de az a jóleső érzés töltötte el a lelkét, hogy olyan békés, családi hangulatban telt az este. Kingával nem beszéltek az elmúlt szombatról, de most nem is kell. Adtak maguknak még egy esélyt. A fiú türelmetlenül várja az alkalmat, amikor kárpótolhatja Kingát az elügyetlenkedett aktusért, a lány pedig azon izgul, hogy mennyire tudja kitolni ezt az időpontot.

 

Hétfő reggel Vojnovics Gabi kereste Zsoltot. Kezében a „hatvan lakás” hibajegyzékével. Úgy volt, ahogy előre gondolta. Főként asztalos munkák voltak. Szoruló ablakokat, rosszul záródó zárakat kellett megjavítani, néhol a csöpögő csapok adtak munkát az épületgépészeknek, két lakásban a lefolyó tömítetlensége okozott beázást. Kőművesmunkát csak ezek igényeltek. A repedezett, lemálló glettelést már a festők is helyre tudják hozni. Néhány törött csempe kicserélése, már nem egyértelműen garanciális munka lett volna, de ezeket bevállalva elnézőbb a lakó a gányolt mázolásért. Valamit valamiért. Majd a garázslejárók melletti támfal repedezett betonjával is kezdeni kell valamit, de lakáson belül alig van munka.

  • Majd holnap itt lesz Illés bá, és elvisz ezeket kijavítani. Egy nap meg is vagy vele.

  • Hát, ez nem az a szupercsapatos szuper jó meló, amiről szó volt.

  • Várd ki a végét, lesz még ebből valami. Szóval holnap.

  • Miért nem ma? Hol van az öreg?

  • A Roburon van ma, maszek fuvar...

  • Olyan fáradtnak tűnsz Gabi elvtárs. Nem aludtál az éjjel?

  • Hát, nem sokat. Kész kellett lenni a bútorokkal, azt vitte most Illés bá.

  • Milyen bútorokkal?

  • Még neked nem mondtam? Parasztbútorokat újítunk fel, vagy ha úgy tetszik, restaurálunk. Itt vagyok nappal, este meg megy a melléküzemág. Szeretnék saját házat, erre kell a sok sok lóvé. Nem lakhatok örökké az anyósomnál. Mindenbe beleugat, de hát ő van otthon.

  • Van asztalos műhelye is anyósodnak?

  • Dehogy! Itt a cég asztalosműhelyében kaptunk helyet. Egy kis rész el van szeparálva, oda nem mennek be napközben a melósok, az a mi raktárunk. Este meg indítjuk a gépeket maszekban. Jó fej az elnök, nem volt ellenvetése. Azt mondta a Józsi, hogy ne is legyen, mert bemószerolja a pártbizottságnál.

  • Milyen Józsi?

  • Pogány. Azt hittem, tudod.

  • Most megleptél. Pogány Józsival, a szövetkezet főépítésvezetőjével maszekoltok a szövetkezet műhelyében a szövetkezet gépein, a szövetkezet villanyszámlája terhére? Mit szól hozzá a közgyűlés?

  • Semmit. Az elnök megengedte. Lehet, hogy néhányan morognak, de ennyi. Te komolyan nem tudtál róla?

  • Nem. És a családja sem. Azt hiszik, züllik éjszakánként. Nem értem ezt az embert. Nem tudom mennyi a fizetése, de gyanítom, nincs rászorulva. Nincs eltartott a családban, hiszen a párja is dolgozik, meg a lánya is. Megigényelt ugyan egy Ladát, de öt év alatt csak össze tud rakni nyolcvanezer forintot a főépítésvezetői fizetéséből. Vagy zárszámadáskor megkapja jutalomként.

  • Öregem! Jobb lett volna, ha nem szólok egy szót sem.

  • Vagyis te tudod, mire kell a mellékes. Mert azt nem hiszem, hogy élvezetből dolgozik éjszakánként veled.

  • Na jól van...de nem tőlem tudod. Aztán nem kérdezel többet.

  • Mond már!

  • Nem adod tovább?

  • Megígérem.

  • Valami fiatal nőt támogat vele. Nem tudom miért, és azt se, hogy ki az.