Kihagyta a menyecsketáncot, a hajnalporkolást, de legalább nem jelentett gondot reggel felkelni időben. Pontban tízkor becsengetett az „elátkozott ház” kapuján. Lenyomta a kilincset, a kapu kinyílt. Így nem is várt a háziakra, hanem bement az udvarra. Kinga jött elé.

  • Szia – fogta meg gyengéden a lány két vállát, aki olyan természetességgel csókolta szájon, mintha nem is lett volna Ózd óta az a két év kihagyás.

  • Mikor jöttél?

  • Most a fél tízessel. Mondta apu, hogy majd jönni fogsz.

  • Ő hol van?

  • Hozzá jöttél?

  • Is. Persze főleg hozzád. Este azt hittem, te vagy itt.

  • Mondta apu ezt is – mosolygott a lány – Mondtad, hogy hozzám jöttél volna olyan későn?

  • Hiányoztál na!

  • Unatkoztál a lagziban?

  • Na azt éppen nem mondanám...majd mesélek.

  • Szóljak apunak, hogy megjöttél? A krumplit ássák a kertben a mostohával.

  • Maradj egy kicsit! – ölelte szorosan magához a lányt, aki egyáltalán nem tiltakozott.

  • Ugye nem neheztelsz, amiért nem mentem veled tegnap? Tudod, tényleg nem ismerem a barátaidat, nem tudom mit kezdtem volna ott magammal.

  • Semmi baj – lazított Zsolt az ölelésen, s a lány nyakába csókolt. Aztán a két karját simogatva nézett az arcába. - Nekem dolgom volt, unatkoztál volna. Na, meg tényleg nem vagyunk menyasszony-vőlegény...de ez még változhat – mondta széles mosollyal kísérve – Ugye?

  • Vagyis mi most járunk? - lépett hátra Kinga egy lépést.

  • Szeretném! Remélem te is...

    Kinga a fiú mellé pördült, arccal a kert felé, megfogta a kezét, mint akik éppen járnak.

  • Gyere! Bemutatlak a mostohának. Ti még nem ismeritek egymást. Csak aztán nehogy szemet vess rá, mert letöröm a derekad – taszította csípőből játékosan oldalba.

  • Jó nő?

  • Határozottan. De majd meglátod – ment előre, hogy kinyissa a kertkaput.

 

 

Húsz évesen nem negyvenes nőre vágyik az ember, főleg ha van korban hozzáillő barátnője. Mégis van az a helyzet, amikor egy középkorú nő látványától elakad az ember lélegzete. Ez történt most Zsolttal is, pedig csak egy részét látta a nőnek első pillantásra. A mostoha bikinire vetkőzve szedte a kiforgatott krumplit egy kosárba. A kertkapunak háttal, kisterpeszben és mélyen behajolva. Egy férfinak ettől a látványtól ösztönösen az villan át az agyán, hogy mit hova rakna szívesen, lehetőleg azonnal. Kingának is feltűnt persze a Zsoltra tett hatás és erősen oldalba könyökölte

  • Ne bámulj! – szólt rá szándéka szerint halkan.

A közeledők zaját hallva a mostoha leguggolt, de közben tett egy fél fordulatot, továbbra is a krumpli szedésre koncentrálva. Csak kicsit később nézett fel az elámuló legényre, aki nem az arcát, hanem dús kebleit bámulta. Csak amikor érezte a nő tekintetét, akkor nézett feljebb a melegtől kipirult arcra, amit egy zilált frizura keretezett. Bizonyára növeszti a haját, de még nincs olyan hosszú, hogy rendesen össze lehessen kötni.

  • Azannyát! – gondolta magában Zsolt – ez a Józsi bá jól kifogta. Hú de dögös!

A „hú de dögös” az idegen férfi közeledtére odalépett a közeli zsákhoz, ami már meg volt töltve krumplival, s a rá terített kötényt maga elé kanyarította. Ekkorra persze már egyértelműen látszott, hogy nincs semmi takargatnivalója. Ahogy felállt, a legénynek az volt furcsa, hogy még mindig emelkedik. A Józsi bától legalább egy fél fejjel magasabb, pedig nem számít ő se alacsony embernek. Ennek ellenére nem egy nyakigláb teremtés, hanem olyan arányos, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Csak éppen mindene nagyobb egy kicsit, mint az megszokott. Talán a térdei állnak picit támaszra, de ettől még izgalmasabb látvány. Kinga nem véletlenül mondta, amit mondott.

  • Már meg most se tudunk igazán beszélgetni öcsém – lépett oda Zsolthoz Józsi bá, s kézfogásra nyújtotta kapanyéltől kifényesedett tenyerét. – látod, nagy munkába fogtunk.

  • Maradhatok segíteni – ajánlotta fel a fiú azonnal.

  • Köszönöm, de nem szükséges. Elbánunk vele hárman. Jössz ugye mindjárt te is kislányom? Ja! – fordult asszonya felé – Bemutatom a páromat. Ti még nem találkoztatok.

  • Szólíts Marinak! – nyújtotta kezét.

Zsolt arra számított, hogy ekkora nőnek férfiasan kemény a kézfogása, de meglepően finom, bársonyos kezet markolt. Kicsiny, másfél méteres, negyven kilós nők esetében ugrik be olyan gondolat hasonló szituációban, hogy „jaj, nehogy eltörjem ezt a finom kis kacsót”. Szép keze volt a Marinak még így, a földtől fekete körmökkel is.

  • Parádi Zsolt – mutatkozott be ő is.

  • Hallottam már rólad – mondta a nő.

Nagyon kellemes orgánuma volt. Olyan ovónénis hangon szólt. Zsolt majdnem elmosolyodott látható ok nélkül, mert az jutott eszébe, hogy jelen esetben Marinak a státusza a gonosz, csúf mostoha. Ennek minden ellentmond. Hangja alapján kedves, a csúfság pedig éppen az utolsó dolog lenne, ami eszébe jut róla az embernek.

  • Hallott rólam? Kitől? Biztosan csupa szép dolgokat.

  • Hát, nem a Kingától. Eltitkolta, hogy ilyen jóképű barátja van. Józsi dicsér minduntalan.

  • Nem mondja komolyan, hogy én vagyok a beszédtéma a családban. Azért az is érdekes, hogy a dicséretet meg énelőlem titkolta a Józsi bácsi.

  • Nem tudom, hogy megy sorod a mostani munkahelyeden, de szeretném, ha visszajönnél dolgozni! – vette át a szót a Józsi.

  • Adjon egy kapát, és krumpli ásás közben beszélgetünk.

  • Nem kell neked most a lagziba menned ebédre?

  • Kellene, de biztosan észre se veszik, ha hiányzom.

  • Nem úgy van az. Menjél csak, hiszen számítanak rád. Ha végeztél, nézzél vissza, itt leszünk estig. Az ajánlatomon pedig gondolkozz, mert úgy áll a helyzet, talán lehetne valamit újítani a cégnél. De ahhoz kell egy megbízható brigád, amely szeret is, meg tud is dolgozni. Másképp lenne a munka elosztása mint eddig volt, jóval többet lehetne keresni. Mennyit kerestél nálunk amikor elmentél?

  • Tizenhat húszat.

  • A mostani munkáddal jobban jössz ki?

  • Nem. Szó nincs erről. Most tíz forintot kapok.

  • Mennyit?! Na, ezt magyarázd el nekem!

  • Nem akarok már váltani, amíg el nem visznek katonának.

  • Ja! Mert hogy te még nem voltál katona – tűnődött el – Na, de tudod mit? Váltsál! Ha két hónapra, akkor annyira, de semmi nem indokolja, hogy fele annyit keress, mint amennyit kereshetnél. Vagy ha nem, - nevette el magát – eltiltalak a lányomtól. Na, de menj most, mi is hagy haladjuk! Kinga kikísér, úgyis megy átöltözni - tette vállára atyaian a kezét, majd sarkon fordult, hogy vágja tovább a krumplit.

 

Amíg ez a rövid beszélgetés zajlott, a két nő a háttérből figyelt. Kinga mögötte állt Zsoltnak, így őrá ügyet se vetett, de a Mari tekintete végig rászegeződött, s ez valahogy zavarta. A színét se figyelte annak a szempárnak, de valahogy nagyon szúrósnak érezte. Ránézni nem nagyon mert, hiszen nem volt szava se hozzá, anélkül pedig úgy tűnik, mintha bámulná. Na, de majd elmúlik ez az érzés később, ha majd lesz miről beszélniük. Miután a Józsi bá otthagyta a gyalogúton, nem volt más lehetőség, mint távozni. Kinga ment előtte kifelé. Zsolt most őt méregette, simogatta tekintetével, azzal a boldog tudattal, hogy ez a lány mostantól az ő kedvese. Nem kell azon agyalni, milyen indokkal találkozzanak, a dolognak ez a része megoldott. Csupán a kedvét kell majd keresni, de ez aligha esik majd nehezére. A gyönyörködésben majdnem elfelejtett elköszönni, de csak majdnem.

  • Viszlát főnök, csókolom Mari néni! - kiáltott vissza.

  • Néni ám az öreganyád! - hallotta a választ.

Bocsánatkérően magasra emelte a karját, de vissza se fordult. Követte a banánszoknyás lányt, s közben próbálta felidézni maga előtt azt a duci kis ózdi csajt, aki valójában ugyanaz a személy, de talán csak a járása hasonlít. Aztán riadtan arra gondolt, hogy most mindjárt búcsúintésre emeli a kezét, mint szokta. Nem emelte. Kitárta a kertkaput, s tartotta, be ne csukódjon a rákötött rúgó miatt amíg a fiú ellépett előtte. Közben kihúzta magát mint egy őrtálló alabárdos, fejét magasra tartva. Zsolt nem bírta megállni, hogy meg ne csókolja. Azzal nem is gondolt, hogy Józsi, meg Mari még nem merült bele a munkába, hanem rájuk szegeződik a tekintetük.

  • Naa! - reagálta le a lány, de ebben az egyetlen kurta szócskában benne volt minden. Az is, hogy ez jól esett, reméltem is, hogy nem hagyod ki a lehetőséget, meg az is, hogy mit csinálsz te bolond, hisz az apuék még figyelnek. Szeretetteljes volt ez a felháborodásnak álcázott szócska. Hanglejtése felért egy visszaadott csókkal. Több is volt annál. Nem csak egy elcuppantott pillanat, hanem valami lelket melengető megnyilatkozás, amiből a fiú úgy érezte, ez a lány hozzá tartozik. Sőt! Azt, hogy ez a lány boldog attól, hogy Zsolt ezt az összetartozást ezzel a lopott csókkal meg is erősítette.

Zsoltnak feltöltődött a lelke. Repesett a boldogságtól, mint egy kiskamasz. Nem számít, hogy megvolt már korábban Zsuzsa, Sára, Juci...Nem számít, hogy rég betöltötte a huszadik életévét. Úgy érezte magát, mint aki szerelmes, ráadásul most először. Kinga ugyan még nem adta oda magát, talán sokáig nem is fogja, de mindez nem számít. Az a pillanat is eljön majd, de rá kell vennie a lányt, hogy ő akarja. Ez egy szép feladat. Nem számít meddig tart. Pedig volt olyan időszak, amikor elvesztette a szüzességét, hogy ezután nem bírja ki szex nélkül. Igaz, azelőtt is azon járt az esze, de utána ez még hangsúlyosabbá vált. Talán az a férfi sorsa, hogy ne tudjon soha szabadulni ettől a gondolattól. Ha az utcán meglát egy nőt, akaratlanul is a fenékre, a combtőre vetődik a tekintete. Nincs ebben semmi szándékosság, ez az ösztön, a természet ereje. Miért számít szebbnek az a nő, akinek kellően széles a csípője? Ennek a szexben semmi jelentősége. Valójában a melleknek se sok. A könnyebb szülés, az utód ellátása, táplálása szempontjából lényeges. Gondol erre egyetlen férfi is, amikor gyönyörködik a női test szépségében? Na, ugye hogy nem!

 

  • Majd gyere! - nyújtotta csókra Kinga a száját már az utcára nyíló kapuban.

Zsolt kurjantott volna legszívesebben egy nagyot örömében, miután becsukódott mögötte a belemezelt vaskapu, de visszafogta magát. Inkább csak tenyérrel rávágott az út szélén álló Wartburg oldalára, mintha egy ló tomporára vágott volna, de maga is megijedt attól a lemezhangtól, amire a járókelők is felkapták a fejüket. Legalább azok is tudják, hogy most jött ki a Tóth Béla-féle portáról, amit valami zsarátnoki vett meg. Az is köztudott hogy van annak egy szép lánya, aki nem szokott köszönni az utcán. Zsolt azzal szórakoztatta magát, hogy megbeszélte magával, mit gondolnak a falubeliek. Amíg sietve lépdelt Tibiék felé, próbálta emészteni amit a volt - és talán leendő - főnöke mondott. Miféle új lehetőségről beszél? Mit lehet egy kőművesmunkán újítani? Aztán a nagy gondolkodásba bevillantak a Mari dús keblei, mahagóni színű kócos haja, szúrós szemei. Ezeket a gondolatokat elhessegette, de nem sikerült a malteros kanálra terelni gondolatait, mert már azt látta lelki szemeivel, amikor Kingával...illetve akkor még Magival ülnek a bolyki moziban, a haverokról megfeledkezve, s nézik, de nem látják a filmet. Azt látja, ahogy a sötétben matat a szoknya alatt, de már nem emlékszik biztosan így volt-e, vagy csak szerette volna. Legelső találkozásukra gondol, amikor a lány csikkről gyújtott rá, majd a másodikra, amikor már nem dohányzott. Aztán azt idézte fel, mennyire felháborodott mindig, ha az anyját említette. Aha! Mostohája van. Talán elváltak a szülei, vagy valami még nagyobb sokk érhette ezt a lányt akkor, évekkel ezelőtt. Igaza volt a múltkor, hogy tényleg nem tud róla semmit. Annyit talán, hogy kell neki ez a lány. Nem is esélytelen a dolog. Az se baj, hogy az apja is kedveli. Ha nem így lenne, azt is túl lehetne élni, de ha így van, az ellen nem kell hadakozni. Még valami jó is kisülhet belőle, hiszen egy apa mindennél fontosabbnak tartja a lánya boldogulását. Nem hátrány egy ilyen apa pártfogását vőként élvezni. Na, ezen a „vő” dolgon el is mosolyodott. Még szerencse, hogy senki nem látja. Mit szólnának, hogy mit nevetgél magában ez a bolond.

 

  • Na, megjött az elveszett – jegyezte meg a kapuban álló új menyecske.

Szép látvány volt a pöttyös piros ruhájában, a hátrakötött babos kendőjében. Ez utóbbi igen szokatlan volt, hiszen ez a generáció nem szokta már bekötni a fejét. Télen is inkább sapkát hordanak a lányok, nyáron meg semmit. Az asszonyok úgyszintén, hiszen nem divat már az öltözködéssel megkülönböztetni őket. Nem az a világ van már.

Nem volt Sára egyedül, de nem a férje állt mellette, hanem közös barátjuk, Freddi.

  • Máris lecserélted az új embert? - tett egy csípős megjegyzést, válaszul az „elveszett”-re.

  • Jön mindjárt Tibi is. Freddi csak vigyáz rám, nehogy elraboljanak megint, mint az éjjel.

  • Mert elraboltak? Ki tette?

  • Én – válaszolt mosolyogva Freddi – Meg az ikrek.

  • Ja! Mert, hogy te akkor már nem voltál itt? Hamar leléptél.

  • Nem bírtam az elém állított feladattal.

  • Hagyjuk! - legyintett Sára.

  • Láttam ám – mondta Freddi – hogy jött a busztól a barátnőd, a Manci.

  • Ezt most direkt csinálod? Tényleg ennyire hülye vagy, hogy nem tudsz megjegyezni egy nevet? Egyébként tudok róla, onnét jövök - tette hozzá bujkáló mosollyal.

  • Miért nem hoztad magaddal? - szegezte neki a kérdést támadólag a menyecske.

  • Dolga van....Máskülönben – ne mond ki senkinek – de ez eszembe se jutott.

  • Na, akkor menj befelé, hamarosan tálalják az ebédet. Mi megyünk, jön is a Tibi.

 

Tibivel szinte csak menetből kezeltek, s ment mindenki a dolgára. A sátor egy része már el is volt bontva, gyerekek verték fel az udvar porát, amint a díszítésre használt gallyakat húzgálták kifelé az út szélére, hogy azt onnét tovább vigye a Sanyi sógor, ha megjön a lovaskocsival. A lócáknak, asztaloknak is elbontották már a nagyobb felét, hiszen a népesség talán a tizede a szombatinak. Ráadásul most már senki nem számít vendégnek, nem kell kiszolgálni, mindenki tudja hol talál ételt, italt. Ettől persze még asztalhoz kell ülni, amit most éppen az örömanya szorgalmaz. Tolja is befelé Zsoltot, hogy üljön mindenki asztalhoz! Évikével egy-egy kurta „szia”ki is merítette a kommunikációt.

 

Ebéd után teljesen kiürítik az udvart, s egy másik csapat szállítja is tovább a sátoranyagot a következő lagzi helyszínére. Lefelé bukik már a nap, amikor Zsolt el tud szabadulni. Az ottmaradottak nem nagyon szomjasak már. A Tibi egyik nagybátyja felkap egy harmonikát, s kissé hamisan húzza, hogy „Mariána, Mariána....

  • Mi ez a szar? - kérdi felháborodottan egyik mulatni szándékozó idős rokon.

  • Tengerész volt a Pista. Az Adrián hajózott, ott tanulta – mondta valaki magyarázólag.

  • Nem érdekel!- kiabált túl mindenkit - Húzzon rendes nótát! Csak csendesen! - ordította.

  • Nem úgy sógor! Elejéről!

    ….

 

A Tóth Béla-féle portára ugyanúgy jutott be, mint délelőtt. Csengetett ugyan, de nem volt zárva a kapu. A háziak az udvar végében üldögéltek a tűz mellett, forgatták a nyársat. Finom sült szalonna illat terjengett. Zsolt ugyan nem volt híján ételnek-italnak a délután, de mégis megcsurrant a nyála.

  • Jó estét főnök, csókolom Marika! Szia – súgta oda halkan Kingának, átkarolva a derekát, amikor a lány felállt, hogy széket hozzon neki.

  • Na, legalább már a nénit elhagytad – reagált a köszönésre az asszony – Ha kérhetném, legközelebb úgy köszönj, hogy szia Mari! Vagy meghúzom a hajad – tette még hozzá mosolyogva – Sütsz velünk szalonnát?

  • Hallgass rá, – szólt Józsi – mert megteszi. Már azt hittem nem is jössz. Hozzak egy nyársat?

  • Nagyon csábító, de nem nagyon bírok már gondolni se kajára...talán egy harapás kenyeret megennék az íze miatt. Azért pedig kár lenne vágni még egy darab szalonnát.

  • Dehogy lenne kár – állt fel Józsi, félretéve az addig forgatott nyársat. A forró szalonnából a fű közé csöpögött a kiolvadt zsír.

  • Maradj apu! Majd én neki adom a szalonnámat, úgyse sütném már tovább – ajánlotta Kinga.

  • Na! – ült vissza Józsi, pedig már a kezét is megtörölte – Megvan a megoldás.

Zsolt így a Kinga szalonnáját sütötte tovább. A lány is elfoglalta magát, mert a szervizasztalon lévő paradicsomot, paprikát, hagymát vágta össze egy tányéron, hogy a többiek tudjanak belőle enni a zsíros kenyérhez már akkor is, amíg egyik kezüket a nyárs foglalta le. Józsi sajnálkozott, hogy nem ihat meg egy pohár bort, mivel vacsora után autóba kell ülnie. Zsoltnak azért felajánlotta, aki persze visszautasította egyrészt illendőségből, másfelől nem nagyon kívánta, hiszen lagziból jött, ahol bőven lehetett benne része.

  • Sok krumpli lett? - próbált érdeklődést mutatni, pedig egyáltalán nem érdekelte.

  • Ah, dehogy lett. Alig több, mint amit elültettünk. Éppen csak megújult a készlet. Persze a fészer alatti verem így is majdnem tele van vele.

  • Ja! Mert, hogy itt tárolják.

  • Hol máshol? Zsarátnokon legfeljebb az erkélyre rakhatnánk. Jó lenne itt a domboldalban venni egy boros pincét, ott jó helye lenne. Nektek van-e. Vagy tudsz esetleg eladót?

  • Eladó pince mindig van, majd utána érdeklődöm. Egyébként nekünk sincs. Apám azon kevesek egyike Póriban, akinek nincs pincéje. Pedig úgy tartják, hogy nem is ember, akinek nincs. Na, de ugyan mit raknánk bele? Hiszen szőlőnk sincs.

Ezután még hosszasan elbeszélgettek a borról, függetlenül attól, hogy valójában egyikük sem értett hozzá. A két nő csendben hallgatta őket, s talán mosolyogtak is magukban a két szakértőn, de ez már nem látszott a szunnyadó parázs elmúló fényénél. Rájuk sötétedett. Zsolt várta, hogy szóba kerül a munkával kapcsolatos közös dolguk, de nem akarta ő szóba hozni. Józsinak akkor jutott eszébe, amikor asszonya szóvá tette, hogy lassan ideje lenne hazaindulniuk.

  • A munkáról még nem is beszéltünk.

  • Na, akkor gyorsan beszéljétek meg, mi pedig Kingával elpakolunk, kipakolunk, bepakolunk....vagyis érted

  • Majd lesz még alkalom máskor – próbált hárítani Zsolt, de Józsi nem hagyta ennyiben.

  • Gyorsan elmondom a lényeget. Gyere vissza a céghez mielőbb! Ha már itt vagy, meg még összeszedek négy-öt srácot, lehet egyezkedni a főnökséggel. Eddig is dolgoztam maszekban, de az nem volt hivatalos. Gondolkodtam, hogy kiváltom az ipart, de a maszeknak nincs társadalombiztosítása, vagy ha úgy jobban érted, esztékája. Ha beteg lennék, fizetnem kellene az orvosnak. Maradunk tehát a szövetkezetben, amin belül a mi brigádunk ha úgy tetszik, egy kisebb szövetkezés lenne. Mi végeznénk azokat a munkákat, ami a cégnek túl kicsi, meg a korábbi munkák utáni garanciális javításokat is mi csinálnánk. Tudom mit gondolsz, hogy a garancia ingyen van. Egy lótúrót van ingyen. A cég ugyan nem kap érte fizetséget, hiszen vállalt kötelezettség, meg valójában a mi munkánkból eredő hibákat, hiányosságokat kell kijavítani, pótolni. Viszont ezek szervezését, bonyolítását én egyedül vállalom magamra, a többi vezető ezen terhek alól felszabadul. Ezért engem hálából nagyon jól megfizetnek. Az még alkudozás tárgya, hogy mennyire. Mivel ti lesztek a szupercsapat, nem dolgozhattok 4-5 ezer....mennyit is keresel most? Hármat? Ej fiú! De bolond is vagy. Holnap add is be a felmondásodat! Biztosan lesz felmondási idő. Segédmunkás státuszban vagy ott ugye? Akkor két hét, de ha kéred, talán el is engedik. Tudsz a gyárból telefonálni?

  • Jóban vagyok a titkárnővel....nem úgy – tette hozzá magyarázólag, mert érezte a hátában Kinga szúrós tekintetét. Látni ugyan nem látta, de megérezte, hogy figyel.

  • Vagyis? - sürgette Józsi a választ.

  • Vagyis meg tudom oldani.

  • Akkor old meg! Kérd, hogy tekintsenek el a felmondási időtől, aztán telefonálj, hogy mit szóltak. Holnap benn leszek az irodában azt hiszem, egész nap. Ha mégsem, akkor szólok Lázárnénak, hogy keresni fogsz. A felvételedet úgyis ő fogja intézni. Van kérdés? Nincs? Akkor nem is tartóztatlak tovább. Köszönj el a csajoktól, megyünk mi is hazafelé. Aztán várom a jelentkezésedet.

 

Zsolt úgy érezte, kész tények elé állította Józsi bá. A gyorsan elmondott teendőket úgy fogadta, mint valami diktátumot. Zsongott a feje. Fél úton járt hazafelé, amikor azon kezdett el gondolkodni, hogy megcsókolta-e eljövetelkor újdonsült kedvesét, vagy megfeledkezett róla. Megrágta a hallottakat oda-vissza, próbált okot találni arra, hogy ne ezek szerint cselekedjen, de minden mellette szólt. Talán az ellen lázongott a lelke, hogy Józsi nem bízta rá a döntést, hanem megmondta, mit tegyen. Felnőtt ember. Tudja, mit akar, tudja mi a jó neki....vagy mégsem?

 

Közben hazaért. Néhány házzal tovább sétált, mert úgy érezte, még nem gondolta végig. Addig nem megy be, amíg nem döntött. Aztán másként gondolta. Adott magának néhány óra gondolkodási időt. A gyárban csak nyolckor érkezik a főnök. Addig van még ideje....