Miután végleg befuccsolt a zenekar, a tagok még összejártak, együtt múlatták az időt, együtt unatkoztak. Nem igazán találták a helyüket. Elhangoztak nagyon lehangoló beszélgetések is. Nem azt tervezgették, pontosabban nem azon fantáziáltak, hogy világhírű zenészekkel bandáznak majd együtt, inkább az volt a domináns beszédtéma, hogy széthullik a banda. Bevonul egyikük, másikuk katonának, megházasodik, elköltözik a faluból akár a párja, akár a munkája miatt. Családot alapítanak, mindenkinek meg lesz a saját gondja, a banda pedig nem lesz más, mint emlék. Zsoltnak az is sokszor eszébe jut, amikor a szomszédság okán hivatalos volt a gyerekkori szerelmének a lakodalmába. Nem volt egy felhőtlen mulatozás az a nap. Még az sem emelt a hangulatán, hogy maga a vőlegény kínálta itallal: „igyál Parádi!” A keserű visszaemlékezés szomorúságát még az is fokozta, hogy ott figyelt fel későbbi szerelmére, aki akkor még csak egy legények által körberajongott feltűnően széplány volt. Nem volt hozzá sokáig semmi köze, azt se tudta, hogy mit mondjon neki, ha esetleg alkalom adódott beszélgetésre. Sokat szenvedett később a reménytelennek hitt vágyakozástól. Utólag már az is gyenge vigasz, hogy voltak együtt töltött éjszakáik. A vége mégis az lett, hogy a lány másnak lett a felesége.

 

Nem túlzás azt állítani, hogy sorscsapásként élték meg a felnőtté válás elkerülhetetlenségét. Valaki okos mondta, hogy célokat kell kitűzni, aztán mindent megtenni annak eléréséért! Mi is a cél? Komoly kérdés. Együtt zenélni Eric Claptonnal, vagy valami hasonló zenei nagysággal…na ez nem reális. A realitás az, hogy aki zenélni akar, annak rengeteg szorgalommal meg kell tanulni zenélni! Nem elég lefogni néhány akkordot. Igaz, a nevenincs bolgár gitár, a Regent erősítő nem világszínvonal, de ha az lenne, az se pótolná a zenei tudást. Célokat kell kitűzni, de képességeinkhez mérten elérhető célt. Saját ház, család…talán még egy autó, s mindennek eléréséhez egy lehetőleg jól fizető munkahely. Nem árt, ha szereti is az ember a munkáját, de ha elég jól jövedelmez, akkor nem kell feltétlenül szeretni. Aztán a házat be kell rendezni, a családot fel kell nevelni, s ez rengeteg pénzbe kerül. Eltelik vele néhány évtized. Mellé nem fér be szórakozásból zenélni. Talán annyi belefér, hogy vasárnap kimegy az ember a meccsre ordítani, meginni közben néhány sört. Vagy aki inkább csendben üldögélne a vízparton, alkalmanként azzal tölti fel a lelkét. Na, de aki egyiket se szereti?

 

Lehangoló gondolatok. Miért kell egyáltalán felnőni? Vagy miért nem lehet, hogy az ember 20 évesen nyugdíjat kap, hogy ráérjen, s legyen miből szórakozni, s majd öregkorban dolgozik, amikor már nem vágyik szórakozásra. Ezt az elképzelést persze az öregek nem támogatják. Háborog az ember lelke, de a sorsát senki nem kerülheti el.

 

A banda sorsa megpecsételődött már akkor, amikor elszálltak a 220V-tól az erősítő hangfalai. Másik pecsét az volt, amikor Tibi bevonult katonának. Azt remélte, hogy a minisztériumban dolgozó nagybácsi elintézi a leszerelését, de úgy tűnik, nem nagyon töri rajta magát. A harmadik pecsétet ugyancsak Tibi nyomta rá a banda sorsára. Megházasodik. Legalább kap a seregtől 10 nap rendkívüli szabadságot. Nem ez az oka, de ezt a lehetőséget is ki kell használni! A feleség aligha támogatja majd Tibi zenei törekvéseit. Nem számít, hogy korábban Sára is szívesen üldögélt a színpad sarkában miközben a fiúk nyomták a rock&rollt. Ezután másképp lesz, hiszen elmúlt a gondtalan ifjúság.

 

*

 

Már áll a sátor Tibi szüleinek az udvarán. Szokatlanul korán kerítettek rá sort, de sok munka volt vele. Nem akarták utolsó percre hagyni, hiszen az egész faluból kellett összeszedni a ponyvákat, a faanyagot a lócáknak, asztaloknak, oszlopokat, szarufákat a váznak. Rég nem volt már lagzi a faluban, minden anyagot máshonnét kellett összekunyerálni. Lesz még a nyáron három másik. Ők már egyben viszik tovább. Az egész banda itt munkálkodott az elmúlt hétvégén, de rajtuk kívül ott tüsténkedett szinte az egész rokonság. Gyakorlatilag ez is felért egy kis lagzival, éppen csak a menyasszony hiányzott. Mindenek előtt néhány ólat, az udvari kemencét kellett elbontani, a hepehupás udvart kőporral megteríteni, ledöngölni, hogy helye legyen a sátornak... Na, de sora van itt mindennek. Az asszonyok egy héttel még korábban összegyűltek megsodorni a csigatésztát, s közben elnyalogattak néhány üveg likőrt az üdítők és sütemények mellé. A sátorállításhoz már komolyabb italkészlettel kellett felkészülni, hisz ez már a férfiak bulija. Nem lehet likőrrel megfájdítani az érzékeny hasukat.

    - Jön már a zsarátnoki néma lyány – közölte egy idős rokon a kapu felől érkezvén.

    Zsolt rögtön tudta kiről van szó. Kingát nevezték így, mert néhányan nehezen viselték, hogy nem köszön nekik. A lány – lévén városi – úgy tartotta, hogy csak annak köszön az utcán, akit ismer. Póriban nem sokan voltak ilyenek. Mivel csupán nyaralónak használták a házat, ez az ismeretség, szinte csak a szomszédokra korlátozódott. Most persze jól jött ez az epés megjegyzés, legalább „véletlenül” találkozhattak. Kapcsolatuk valahogy nem nagyon akart kialakulni...vagy helyreállni. Zsolt igyekezett úgy tenni, mint aki nem is nagyon törekszik rá, pedig nagyon is szerette volna maga mellett tudni Kingát. Akár már ebbe a lagziba is eljöhetne mint hozzátartozó, de biztosan visszautasítaná a kérést. Most éppen itt az alkalom, hogy ezt a dolgot helyretegyék. Kisietett az utcára.

  • Kinga! - kiáltott utána, mert mire kiért, a lány már elhaladt a ház előtt.

  • Nocsak! Már tudod a nevemet? - fordult meg, huncut mosollyal az arcán.

  • Már régen is tudtam, csak közben megváltozott – sietett utána.

    Odaérvén puszival szándékozta üdvözölni, de Kinga hamar felismerte a tétova mozdulatot, s hátralépett.

  • Mit képzelsz? Itt az utcán? Kik vagyunk mi egymásnak?

  • Na, ezt jó volna már helyretenni! Tudom, neheztelsz, amiért két évig nem is kerestelek...

  • Jóhogy! - vetette közbe a lány.

  • Hogyan tudnám ezt jóvá tenni? Mégis csak barátok voltunk Ózdon.

  • Az engem semmire nem kötelez.

  • Akkor engem miért?

  • Na, szia! - fordult sarkon egy vállrándítással.

  • Várj!

  • Van valakid?

  • Nem mindegy neked?

  • Nem. Szeretném, ha elkísérnél a jövő héten a barátaim esküvőjére!

  • Hülyéskedsz?

  • Dehogy!

  • Mint micsoda?

  • Mint a barátnőm....vagy – nyelt nagyot - mondjuk, a menyasszonyom.

  • Na, ez már komoly – nevetett nagyot a lány, de nem volt ez valami felhőtlen kacaj, inkább a meglepetés hozta ki belőle. Hirtelen nem tudott mit kezdeni ezzel a felajánlással.

  • Na mit szólsz?

  • Hogy mit szólok? Meglepődtem. Most mit mondjak erre?

  • Természetesen igent.

  • Természetesen? Tudod mit? Kérj el apámtól! - próbált hirtelen valami akadályt gördíteni a fiú elé.

  • Rendben. Úgyis találkozunk hamarosan.

Ettől a választól mindketten meglepődtek. Zsolt talán még jobban is, mint Kinga.

  • Akkor ezt megbeszéltük. Na pá! - köszönt el a lány, s a tőle megszokott koreográfiával távozott. Tyúklépésben, és hátra se fordulva integetve.

 

  • Már kerestelek – nyomott egy kibontott üveg sört a kezébe Freddi abban a pillanatban, ahogy belépett a kapun.

  • Szép lyány – jegyezte meg a Kinga közeledtét jelző rokon vigyorogva – Megtaníthatnád köszönni!

  • Az is meg lesz bátyám előbb-utóbb.

  • Mer' a lyány má' megvót?

    Ezen nagyot nyerített az egész társaság. Illett valami frappánsat válaszolni, de olyat, ami igaz is.

  • Az is meg lesz bátyám előbb utóbb.

Inkább utóbb, mert ezen a hétvégén már biztosan nem. Tibi a sátorállításnál még nem volt itthon, de péntek reggel elkezdte a 10 napos szabadságát letölteni. Nászútra így már nem lesz idő, de majd pótolják leszerelés után. Most a legénybúcsúnak van itt az ideje. Eldöntötték, hogy ezt a hétvégét maguk közt töltik el. Tibi, Zsolt, Freddi, Stupli és Bongó. Szigorúan az egykori zenekar. Helyszín a Nyéki tó. Bongó horgász, majd kifogja a bográcsba valót a vízből.

Indulás este hatkor a klub elől. Azért innét, mert Zsolt korábban itt hagyta a magnóját, amit vinni akart magával. Csak később eszmélt rá, hogy mennyire értelmetlen dolog ez, hiszen útközben a kocsiban is hallgathatnak zenét. Ha elég közel parkolhatnak a táborhelyhez, akkor a helyszínen is. A magnó telepei egyébként is legfeljebb 6 óra kapacitásúak, ez pedig kevés a hétvégére. Stupli ugyan hozott magával egy gitárt, de a dalolásaikról csak úgy tudnának felvételt készíteni, ha lenne a magnóhoz megfelelő mikrofon. Az pedig nincs. Vagyis semmi értelme nem volt bemenni a klubba...hacsak az nem, hogy a jelenlévőknek eldicsekedhettek azzal, hogy az egész hétvégét vízparton fogják tölteni. Juci volt nagyon nekikeseredve, amiért nem vitték magukkal. Pedig úgy tartja, hogy ő a banda hatodik tagja, de a kabalája mindenképpen. Két alapos indok is gátat vetett ennek a lehetőségnek. Egyrészt a kocsi öt személyes, másfelől lányoknak nincs helyük legénybúcsún. Mindez persze csak kívülállónak meggyőző, a Juci duzzogásán nem segített. Tibi igyekezett mielőbb szabadulni ettől a kényelmetlen helyzettől. Olyan hirtelen indult el a kocsival, hogy Zsoltnak nem volt ideje beszállni. Éppen csak belépett a hátsó utasajtón, de még a súlypontja kívül volt. Úgy érezte biztonságosabbnak, ha lemarad. Nyitott ajtóval mentek legalább 100 métert, mire a sofőr felfogta mit kiabálnak az utasai.

  • Öregem ez meleg volt – nyúlt át Zsolt előtt a középen ülő Bongó, s lenyomta a zár reteszét.

  • Minek zárod be?

  • Nehogy kiess megint!

  • Bocsi – mentegetőzött Tibi – de attól féltem, nem tudjuk Jucit lerázni.

  • Nem is fért volna be – mondta Zsolt indulattól fűtött hangon. Még csak most kezdte felfogni, mi lett volna, ha nem lép gyorsan vissza, s már a mozgó autóból esik ki.

  • Majd az öledbe ült volna. Volt már rá példa – szólt be Freddi, amin hangos röhögés tört ki a társaságban.

  • Hehehe. Jaj de vicces. Savanyú a szőlő?

Erre Freddi nem tudott mit mondani, hiszen mind tudták, hogy voltak ilyen irányú törekvései.

 

Már félúton jártak, amikor eszükbe jutott, hogy ma még valamit enniük is kellene. Kaját viszont nem hoztak. Zsarátnokon talán lett volna éjjel-nappali bolt, de rég túl voltak már a városon. Egyetlen lehetőség maradt a nyéki italbolt. Májkrém, húskonzerv, csoki. Ez volt a lehetőség. Na, meg ital. Italt, az italboltból! Húsz üveg sör, meg egy üveg konyak. Lédig konyak sörösüvegben. Zsolt kissé zaklatott volt, így már a kocsiban elkezdte a konyakozást. Történt ugyanis, hogy a lezárt retesz miatt nem nyílt az ajtó. Erősebben megrántotta, s a kis kilincs letörött.

  • Majd meglepsz egy kilinccsel névnapomra – nyugtázta Tibi az esetet.

 

A tóparton Bongó volt ismerős, ő keresett táborhelyet. Neki se volt ez egyszerű, hiszen már sötétedett mire bezötykölődtek a két tó közti kicsiny félszigetre.

A kocsi lámpájának fényénél az ikrek felállították a sátrat, Freddi a sörkészletet vette kezelésbe, Zsolt a konyakot iszogatta szorgalmasan. Mivel egyébként nagyon ritkán iszik, hamar jelentkezett az ital hatása.

  • Még szerencse, hogy Bongót is hoztuk – mondta Zsolt, miközben a táskarádión próbált élvezhető minőségben hallgatható zenét találni – mert nélküle azt se tudnánk, hol vagyunk.

  • Már hogyne tudnánk – mondott ellen Freddi, a fűben ülve szorongatva a sörét- Nyéken.

  • Na, ez nem teljesen igaz - helyesbített Bongó – úgy tudom, hogy ez a rész már Ládháza.

  • Nem mindegy? - vetette közbe Tibi.

  • Valójában mindegy, hiszen ma már egy falu a kettő, de a történelmi hűség kedvéért...

  • Nehogy történelemórát tarts itt nekünk! - csatlakozott a témához utolsóként Stupli is, aki a sátorcövekeket kalapálta a földbe. Inkább hallgassunk zenét! Rakjatok be egy jó kazettát, ha már hoztuk a magnót.

  • Nem jó ötlet – ellenkezett Zsolt – hamar lemerül az elem

  • A rádióban nem?

  • Abban nem. Egy évig is kitart a hat darab góliát elem, de még akkor sem azt veszem észre, hogy gyengén szól, hanem azt, hogy a sav szétmarta az érintkezőket.

  • Akkor marad a rádió.

  • Igyál inkább egy sört! - bontott ki két koronadugót összeakasztva Freddi egy újabb üveget.

     

 

Áll a sátor, körbeülték a majdani tűznek a helyét, s mindenki fogott egy sört. Még Bongó is, aki határozottan tartózkodik az alkoholizálástól. Zsolt kelletlenül adta ki kezéből a konyakot, noha ekkorra már a felét egyedül megitta.

  • Alaposan belehúztál – állapította meg Tibi – nem lesz ebből baj? Vagy bánatodban iszol?

  • Miféle bánatom lenne? Egyébként vigyázok én magamra, tudom mennyi az elég. Elevenen él még bennem a múltkori emlék, amikor a Lajosbá pincéje előtt nagyon berúgtam attól az iszonyatosan rossz bortól. Majd' meghaltam, olyan beteg lettem.

  • Olyan bánatra gondoltam, hogy talán a főnököd lánya...

  • Nem főnököm, hisz egy éve is van, hogy nem ott dolgozom

  • Attól még tudod kire gondolok

  • Ja. Jó volna most is inkább körülötte sündörögni, de hát téged búcsúztatunk, hiszen igába hajtod a fejed hamarosan.

  • Ráadásul önként – tette hozzá feltartott mutatóujjal Freddi

  • Persze, hogy önként. Senki nem házasodik kényszerből

  • Csak muszájból – röhögött nagyot Freddi.

  • Amire te gondolsz, az speciális helyzet, de akkor se muszáj. Kötelességének érzi a pasi, meg ezt is sulykolják bele, pedig sok esetben inkább mégse kellene összeházasodni csak azért, mert jön a baba. Ha szeretik egymást, akkor rendben van, de csak azért, mert bekapta a csaj a legyet...

    - Te mitől lettél ennyire okos? - kötözködött Freddi

  • A konyaktól – szólt be Stupli

Na ezen megint hatalmasat röhögtek

  • Igaza van Zsoltinak – szólt csendesen Tibi, miután elült a röhögés – Én speciel minden kényszer nélkül döntöttem a házasság mellett. Senki nem is erőltette, egyszerűen úgy érzem, ennek van itt az ideje. Nem mondták az öregemék se, hogy nősüljek meg, építsek házat, legyenek gyerekeim...belül érzek késztetést. Ösztönösen érzem, hogy ezt kell tennem. Apámék nem mondták mit tegyek, csak mutatták a példát. Ők is ezt tették, nekem is ezt kell tennem. Jó volt ez a néhány gondtalan év, de a bandának, a legényéletnek letelt az ideje. Lehetnék ugyan negyvenévesen is legény, de mégse mosathatom anyámmal a gatyámat örökké. A lányokat ugyan hajkurászhatnám még egy ideig...de valószínűleg egyre kevesebb sikerrel. Jó lesz munka után hazamenni egy biztos pontra.

    - Az se utolsó szempont, hogy zokni nélkül kefélhetsz – szólt be ismét Stupli – Zsoltikám, te mikor nősülsz?

  • Majd ha lesz kit elvenni

  • Ott van ez a Manci, Magdi...vagy minek is hívják

  • Kinga. Kinga a neve. Bár azt se tudja, hogy most hol vagyok. Szólni kellett volna neki! Még az is bizonytalan, hogy eljön velem a lagziba. Ez is egy rossz pont, hogy nem szóltam.

  • Reggel küldhetsz neki képeslapot a postáról, abból majd megtudja – javasolta Freddi, de bizonyára ő se gondolta komolyan, hiszen legjobb esetben is csak kedden kapná meg a lapot.

    Na, erre a problémára inni kell!

 

Zsolt maga is elcsodálkozott, milyen hamar eljutott arra a pontra, hogy eddig és ne tovább. Talán többet bírt volna, ha eszik is valamit ebéd óta, de ezen ma már nem segíthet. A látásának korlátozottságát ráfoghatná a sötétségre, hisz a kocsi lámpáját is lekapcsolták, nehogy reggelre lemerüljön az aksi. Ennek ellenére a többiek jól eltájékozódtak a hold fényénél. Mozgáskoordinációs zavarral is egyedül ő küzdött. Ügyelt is rá, hogy minél kevesebbet mozogjon. Többnyire csak ült a fűben, s igyekezett a fejét is egyenesben tartani, mert ha lenézett, vagy hirtelen fordította, szédülés fogta el. Freddi meg bontja a következő sört, pedig már a mostani is folyton elcsorog a szája szélén. A gyomra se nagyon akarja bevenni. Émelyeg. Freddi is felismerte a helyzet súlyosságát, s ráeszmélt, hogy nem csak illendőségből utasítja el a kínálást, hanem tényleg nem akar többet inni. Látszik rajta, hogy vége van. A holdfény ugyan becsapja a szemet, de mintha sápadt lenne az arca. Óvatosan felkel, eltántorog a társaság közeléből, majd a kígyó nevét kiáltja „boa”. Valamit motyog magában, erősen meggörnyedve áll egy darabig, két karjával a térdére támaszkodik, vár a következő ingerre, ami jön is hamar. Úgy tűnik, a teljes gyomortartalom távozott, de ettől nagyon elgyengült. Visszatámolyog a társaság közelébe, majd le is rogyik rögtön a fűbe. A fejét se bírja tartani. Úgy elterül, mint egy odavetett rongydarab. Újra öklendezni kezd, de csak egy kis epe folyik a száján végig. Rettenetesen keserű, muszáj köpködni utána. Nem kel fel amikor jön az újabb görcs, csak félrefordul. Részéről vége a ma esti társalgásnak. Csak magát átkozza, amiért megint így járt, noha tudja, ha többet iszik a kelleténél, nagyon belebetegszik. Ezzel elintézte a holnapi napját is. A többiek majd bográcsoznak, megtelik a levegő finom illatokkal, ami ahelyett, hogy meghozná az étvágyát, inkább a rosszullétét konzerválja. Arra gondol, micsoda szerencse, hogy nincsenek itt lányok, s nem látják ilyen állapotban.

  • Hozzak egy kis vizet kiöblíteni a szád, vagy megmosni az arcod? - kérdezte Bongó aggodalmasan.

  • Nem kell! Le van szarva.

  • Azt hittem hánytál.

 

Zsolt éjszakára is ott maradt, ahol kiterült. Elég meleg volt, de hajnalban már jól jött a takaró, amit valaki ráterített, miután sikerült elaludnia. A sátor szűk lett volna öt főnek, de végül csak hárman kellett osztozni a helyen, mert Bongó a parton töltötte az éjszakát. Ügyelt a bedobott horogra. Nem kellett volna, mert kapása se volt egész éjjel.

  • Jobban vagy már? - kérdezte Stupli az ébredező Zsoltot, amikor a hajnali napsütés felébresztette, az esti sör pedig kikényszerítette a sátorból.

  • Éhes vagyok.

  • Nem sokára beszaladunk Tibivel a faluba kajáért, de azt hiszem, csak hétkor nyit a bolt.

  • Hozzatok sört is! - mászott ki Freddi is a sátorból erősen hunyorogva.

  • Mit kiabáltok? - hallatszott a sátorból – Nem lehet tőletek aludni. Rakjátok már a tüzet a halászlének?

  • Aludj még egy kicsit! - válaszolt Stupli – Mindjárt megkeresem a tesómat, de attól tartok nem fogott semmit, mert különben már hozta volna.

 

Le is ment Freddivel együtt a partra. Hívták Zsoltot is, de nagyon gyengének érezte magát, inkább maradt. Aztán mégis feltápászkodott. A fejét nagyon nagynak, gyomrát pedig iszonyatosan üresnek érezte, de ételre gondolni se mert, mert már a gondolattól is hányingere lett. Úgy gondolta, ha a többiekkel nem is ment, azért csak meg kellene nézni, hol vannak. Tópartra jöttek, de vizet még nem látott. Elindult a bokrokon keresztül, erősen meggörnyedve. Azt hinné aki látja, hogy fáj a dereka, pedig talán csak ez a testrész volt az, ami nem fájt. A térdig érő gazban a virágzó bogáncsokat, csalánszigeteket kerülgette, akác surjánok karcolták a karját. Már bánta, hogy rövid ujjú ingben és szandálban vágott neki a bozótosnak. Persze nem igazán volt választása, hiszen így jött el otthonról. Na, de hallott már olyanról, aki strandpapucsban vágott neki a Magas-Tátrának.

Elé tárult a tó. Megközelíteni mégse tudta, hiszen talán 6-8 méter magas is lehetett itt a meredek part. A víztükör mélyen alatta csillogott a sziporkázó reggeli napfényben. A túlparton kis kalyibák sora, stégek, csónakok. Kissé balra uszály, kotróhajó, futószalagok, sóderhegyek. Ebben az irányban van a falu is, de a nagy nyárfák közt nem lehetett átlátni. Vonat zakatolás jelezte, hogy a vasút sincs messze. Szarka kerregett a jegenyefán, a fűben rigók szaladgáltak, sirályok repültek a víz fölött. Aztán különös foltot pillantott meg a víz felszínén. A kristálytiszta vízbe mélyen le lehetett látni, nem lehetett nem észrevenni a halrajt. Nem ismerte mifélék, de szokatlanul nagyok. Neki legalábbis azok voltak, hiszen amikor még rekesztettek odahaza a patakon, s azt a néhány percet kihasználva amíg a víznyomás el nem sodorja a gátat, kosarakkal végighalászták a leapadt szakaszt, bekotortak a padlanyok alá, a legnagyobb kifogott példány se volt több 30 dekánál. Ezek lehettek kb 70-80 centi hosszúak....súlyra a fene se tudja. Szólni kell Bongónak, hogy ide jöjjön! Azt persze nem tudta, merre keresse. Ha le tudna menni a partra, addig menne, amíg rá nem akad. Így persze csak a sátorhoz tudott visszamenni. Jól el is fáradt ebbe a száz méteres sétába, lefeküdt pihenni az éjjeli vackára. Megjöttek közben a többiek is. Beigazolódott, hogy tényleg nincs hal, tehát valami mást kell főzni, irány a bolt! Hoztak otthonról hagymát, krumplit, fűszereket, egy kis száraztésztát, de hús is kell....meg sör.

  • Figyelj Bongó! Ekkora halakat láttam – mutatta a méretet és a feltalálási irányt – Oda menj!

  • Jó, megnézem. Bár nem úgy működik ez, hogy ha látod már ki is tudod fogni. Tényleg nincs semmi kaja? - forgott körbe, mintha a kaját keresné.

  • Egyél csokit – javasolta a testvére – de megyünk máris Tibivel kenyérért...

  • Meg sörért – tette hozzá Freddi

  • Meg Freddivel sörért. Nagyon éhes vagy? - fordult sajnálkozó tekintettel a fűben kuporgó Zsolt felé.

  • Nagyon, de úgyse kívánok enni. Biztosan kijönne belőlem. Talán majd holnap.

  • Igyál valamit! - javasolta Freddi

  • Hülye vagy? Pont elég volt tegnap este. Hogy én mekkora marha vagyok! Pedig tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.

  • Nem baj, úgysincs már semmi...talán egy kis ivóvíz, de azzal spórolj, mert kell a főzéshez.

  • Akkor én megyek is vissza a partra, hátha lesz már kapás. Közben szedek egy kis fát a tűzhöz. Zsolti, pihenj és őrizd a sátort!

     

    Tibi, Stupli és Freddi elkocsiztak Nyékre. Majd egy órába telt mire Freddi visszaért gyalog. Kiflivel, kolbásszal, vajjal és különböző rágcsálnivalókkal telerakott szatyorral.

  • Hát a többiek? - kérdezte a még mindig fekvő Zsolt.

  • Kiraktak itt az úton és visszamentek, mert állítólag lesz a boltban hús is, csak még nem hozták. Nem akarták, hogy tovább éhezzetek. Na, egyél!

Zsolt felült, beleszimatolt a szatyorba. Finom illatú friss kiflik voltak benne. Úgy érezte, ez jól fog esni. Kivett egyet, s letört egy darabot belőle. Amint rágni kezdte, ismét émelygést érzett a gyomrában. Kissé kelletlenül, de lenyelte a megrágott falatot, de többet nem kívánt enni.

  • Na, ezért aztán érdemes volt visszajönni. Bongó hol van?

  • Tudom én? A halakat bűvöli.

  • Na, viszek neki kaját, aztán megrakom a tüzet, hogy délre legyen ebédünk.

     

    Tizenegy óra is elmúlt már, amikor megjöttek Tibiék a hússal. Freddi ekkor már a slambucot forgatta, hiszen nem maradhatnak éhen azért, mert ezek ketten elcsavarogtak.

  • Ti meg hol jártatok ennyi ideig?

  • Miskolcon.

  • Odáig mentetek a húsért?

  • Odáig...bár nem csak azért.

  • Hanem?

  • Ott állt az út szélén az a Škoda, már amikor a kiflit hoztuk is.

  • Aha. Mi van vele?

  • Gondoltam megkérdem, segíthetünk-e.

  • Nem mondod, hogy elhúztátok Miskolcra.

  • Azt azért nem, de mivel nem tudtunk neki ékszíjat adni, elvittük, hogy vehessen magának. Te meg közben megfőzted az ebédet? A hússal mi legyen most már?

  • Vacsorázni is kell! Egyébként se hagyhatjuk nyersen, mert megromlik. Legalább eltelik a délután is. Halra továbbra sincs remény. Alszanak biztosan a hűs iszapban,. Nem jönnek fel ebben a melegben. Sört hoztatok?

  • Már bontom is – vette ki Stupli a csomagtartóból a sörös táskát.

    Bongóért le kellett menni a partra, mert magától nem jött volna ebédelni. Zsolt kihagyta az ebédet. Igaz, a délelőtt folyamán megbirkózott egy kiflivel, de ez untig elég volt a beteg gyomrának. Még vizet se mert inni, pedig ugyancsak sok folyadékot vesztett. A slambuc után Stupli próbált versenyt inni Freddivel, de mire a nap leszállt, ő járt úgy, mint tegnap Zsolt. Erről bizonyíték is készült, mert Zsolt azon felbuzdulva, hogy most már nem őt kell sajnálni, elővette a fényképezőt. Azt persze nem tudni sikerültek-e a felvételek, hiszen csak akkor adják be az Ofotért-ba előhívatni, ha betelik a film. Még most lett befűzve, egy részegre nem pocsékolnak 36 kockát. Még jó, hogy hamar lesz a lagzi. Ott biztos lesz mire elkattogtatni.

     

    Mivel Stupli nagyon vacakul érezte magát, szóba se jöhetett, hogy az esti tűznél gitározzon. Tibinek viszont megjött a hangulata. Kicsit most már ő is ivott, hiszen csak holnap kell vezetnie, megengedheti magának. Ez egyébként is az ő bulija. Picit hangolgatott Stupli gitárján, majd a húrok közé csapott.

  • Quantanamera...

    - Na ne má'! - hördültek fel mindannyian.

  • Tábortűzhöz ez illik. Nem? Jól van na. Akkor ezt...Ott áll a ház, hol New Orleans. Egy napsütötte ház. - kezdte énekelni a felkelő nap háza dallamára. Meglepő volt a magyar szöveg, hiszen Tibinek óriási tehetsége van a halandzsa szöveghez - Ott áll előtte jóanyám...

  • Ájájájáj! - intette le Zsolt – Kezd újra! Egéész úúúton hazafelé azon gondolkodám. Miként fogom szólítani rég nem látott anyám. Mit mondok majd először is kedves szépet neki, midőn - mely bölcsőm ringatá – karját terje sztiki. Sztiki sztiki sztiki, karját terjeszti ki.

    Harsány nevetéssel jutalmazták az adaptációt, s a következő versszakot már együtt énekelték. Bongó is csatlakozott a vidám társasághoz, hiszen estére mégis kifogott három halat, ha nem is túl nagyokat. Halászlének öt főre kevés, de majd megsütik reggelire.

  • Kár, hogy az otthoniak nem látják – mondta Bongó, miután a sokadik dalt is elénekelték.

  • Mégis csak jó banda vagyunk. Nemde? Kár, hogy nem maradt utánunk egy rendes felvétel – sajnálkozott Zsolt.

  • Vedd fel ezt! - javasolta Freddi – Hoztad a magnódat.

  • Hoztam, bár nem tudom minek, hiszen nincs hozzá mikrofon.

  • Az lenne az igazi – kezdett fantáziálni Bongó, ha fel tudnánk venni nemcsak a hangot, hanem a képet is, és otthon néznék, mint a TV-ben.

  • Ja. Állna itt mellettünk egy közvetítőkocsi – akadékoskodott Zsolt.

  • Dehogy. Lenne mondjuk egy ilyen készülék, – vette kézbe a táskarádiót – itt oldalt ennek a gombnak a helyén lenne a kamera, itt a lapján a képernyő, amin lehetne nézni mit vesz fel. Valahol messze egy ugyanilyen készüléken pedig lehetne nézni...akár egy úton lévő autóban is. Elég lenne hozzá egy ilyen ostorantenna is, mint ami ezen a kocsin is leng.

  • Valamikor biztos lesz ilyen is...mondjuk úgy 50-60 év múlva.

  • Nem kell annak olyan sok idő. Látod, hogy a Derrick-ben is a kocsiból telefonálnak. Biztosan van olyan a valóságban is, nemcsak a filmekben. Hordozható TV pedig már nekünk is van, csak meg kell találni azt a pontot, ahol jó a vétel.

  • Ja, meg van hozzá áram.

  • Nekem elég lenne – szólt Tibi, ha Sárával tudnék beszélni.

  • Menj be a postára, ott van telefon. - javasolta Stupli

  • És kit hívjak fel, te nagyon okos? A tsz-irodát?

 

Talán egy órát tartott a jókedv. Amíg megint elő nem jött a téma, miszerint széthullik a társaság. Ehhez jött még hozzá a Stupli sajnálása, mert most ő itta betegre magát. Hagyták kialudni a tüzet, és lefeküdtek aludni. Ketten most is a szabadban, de éjfél után az elősátor alá húzódtak, mert csendesen esni kezdett az eső. Ez el is döntötte, hogy reggel indulnak haza.

 

Hajnalra elállt az eső, de így is csak az tartotta őket vissza, hogy meg kell sütni a halat. Nem mondhatni, hogy jóllaktak, az italuk is elfogyott, így a hazaúton Tibi meghívta a társaságot a Pótkerékbe egy villásreggelire. Zsolt ugyan tiltakozott, mert legszívesebben otthon lett volna már.

  • Azért jó buli volt. Nem? - kérdezte Tibi már útban hazafelé.

  • Háááát. - jelezte Stupli, hogy nincs erről meggyőződve – néhány év múlva biztosan úgy emlékszünk majd rá.

 

Valami véget ért

 

 

Az lett volna természetes, ha egy közösen eltöltött hétvége...na jó, fél hétvége után féktelen jókedvük támad a hazafelé tartó úton. Az lenne az elvárható viselkedés, hogy nagyokat röhögnek egymáson, felemlegetve, hogy ki mennyire volt berúgva, ki milyen hülyeséget tett, vagy mondott, cukkolnák Bongót a sikertelen horgászásáért. Sajnálkozni csak azon kellene, hogy vége ennek a jó kis bulinak, legfeljebb még azon, hogy habár finom volt a sült hal de kevés. Természetes? Elvárható? Állítólag hasonló esetekben így szokott lenni. Méltathatnák a csárdában elfogyasztott reggelit! Vagy bárki mondhatna valamit, de nem. Csak az autó zaja hallatszott, az utasok pedig hallgattak mint...mint a sült hal. Senki nem szólt egy árva kukkot sem. Tibi bizonyára már az esküvőjén járt gondolatban, Stupli a nemrég megismert barátnője miatt aggódott, aki annyira új, hogy nem merte elhívni kísérőnek a lagziba. Tegnap este se voltak együtt, nem is tudja a lány, hogy miért nem kereste, a következő hétvége megint kiesik, nem kizárt, hogy keresni fog egy másik fiút, akivel gyakrabban lehet együtt. Freddi talán már azon meditál, hogy elutazzon-e Pestre a munkája miatt ma este, vagy elég lesz holnap hajnalban. Bongónak olyan gondolata támadt, amit ki kellett mondania hangosan:

  • Tudjátok mikor voltunk így együtt, ráadásul ennyire csendben?

  • Tudjuk – vágták rá egyszerre mind a négyen.

    Ezzel le is zárták a témát. Bizonyára nekik is eszükbe jutott, az a szerencsétlen éjszaka, amikor a zsinórban harmadik bál után holtfáradtan imbolyogtak hazafelé Üsztögről. Talán azóta se voltak együtt, egy kocsiban így öten. Más hasonlóság nincs is. Még a kocsi is más, hiszen amazt akkor Tibi totálra zúzta, de a nagy csend mégis ezt juttatta eszükbe. Beszélni nem kívántak róla. Sőt! Semmiről nem kívántak beszélni. Fárasztó volt ez a negyvenórás pihenés.

  • Engem rakjatok ki Zsarátnokon – kérte Zsolt

  • Zsarátnokon hol? - kérdezte Tibi.

  • Na, ugyan hol? - csodálkozott rá Freddi a kérdésre – Hát a Mancinál.

  • Kinga – dünnyögte magában Zsolt.

  • Majd mondd, hogy merre!

    Ezzel ez a beszélgetés is kifulladt.

  • Ide jöttünk? - kérdezte Tibi huncut mosollyal, amikor megálltak a ház előtt. - Ehhez a csajhoz én is jártam.

  • Biztos vagy te ebben?

  • Biztos.

  • Abban is, hogy nem váglak menten nyakon, amiért lódítasz?

  • Na, abban már nem annyira – nevette el magát. - Na, de tényleg ismerem. Van két bátyja. Sokat sörözgetnek nálunk a bisztróban.

  • Melyik lakásban lakik?

  • Itt jobbra a másodikon.

  • Szerintem a harmadikon,...

  • Akkor elszámoltam.

  • ...testvére pedig nincs neki tudtommal

  • Na, ez nem jött be Tibikém . Derült a próbálkozáson nagyot Freddi. Na menj Zsolti, várunk amíg beenged. Igaz? – kért igazolást a sofőrtől.

 

Zsolt kiugrott a kocsiból. Határozott léptekkel ment a kaputelefonhoz, s mielőtt még elbizonytalanodna, megnyomta a gombot. Odabenn nem vették fel az ismételt csengetés után sem. Már elkönyvelte magában, hogy nincs itthon senki, amikor fentről az ablakból kiáltott egy hang, hogy „ki vagy?” Kinga csak azt látta, hogy egy hosszú hajú valaki áll a kapuban, de így fentről nem ismerte fel. Zsolt felnézett, majd széles mosolyra húzta a száját, amikor meglátta az ablakból kihajolva figyelő lányt.

  • Te vagy az? Mit akarsz?

  • Beengedsz?

  • Inkább lemegyek.

Amikor kilépett a kapun, túl messze állt meg ahhoz, hogy Zsolt puszival próbálkozzon. Legutóbb se jött össze, és ha most megint hárít Kinga, a banda előtt nagyon égő lenne.

  • Szia. Most jövünk Nyékről, gondoltam megkereslek. Józsi bácsi itthon van?

  • Hozzá jöttél?

  • Dehogy! - válaszolt a feltételezéstől indulatosan.

  • Akkor meg mit érdekel?

  • Azért gondoltam, mert nem engedtél fel.

  • Azért nem engedtelek fel, mert nem akartalak felengedni. Minek voltatok Nyéken?

  • Legénybúcsút tartottunk

  • Mit? Nem is vagy berúgva.

  • Meg volt az is ne félj. Majd belehaltam.

    Kinga nem mondott erre semmit, csak nagyot nevetett. Ez a nevetés viszont egyértelműen azt jelentette, hogy „jó kellett, megérdemelted”

  • Kár, hogy nincs itthon a faterod. Elkértelek volna a lagziba. Mikor jön haza?

  • Nem is tudom...szerintem nem jó ötlet ez a lagzi

  • Nem akarsz jönni?

  • Azt nem mondtam, de nem ismerek jóformán senkit ott. Nem is tudom mit illik vinni, nincs is mit felvennem...

  • Mindegy mit veszel fel, mindenképpen te leszel ott a legszebb.

    Kinga elakadt a kifogásokkal, kicsit lehajtotta a fejét, hogy az önkéntelen mosolyt elrejtse. Zsolt megfogta a lány egyik karját, majd miután nem húzta el, bátorkodott a másikba is belekapaszkodni.

  • Megvárjunk, vagy maradsz? - kiáltott valaki a kocsiból.

    Zsolt bosszúsan fordult hátra, majd vissza a lány felé.

  • Bemutatom neked a bandát. Gyere, köszöntsd a fiúkat!

    A négy fiú érdeklődve figyelt, vártak a válaszra. Kinga csak könyökből emelte a kezét miután Zsolt kezét eltolta, és szolidan integetett a srácok felé. Azok hangos helló-val köszöntötték.

  • Mit mondjak nekik?

  • Miért tőlem kérded? Talán maradni akarsz?

  • Igen. Határozottan igen.

  • Észnél vagy? Egyedül vagyok itthon. Mit szólna apu, ha itt találna? Egyébként is dolgom van, főzöm az ebédet.

  • Majd mondom, hogy őt keresem, mert hallottam, hogy érdeklődött felőlem munka ügyben. Egyúttal elkérnélek a lagziba. Mikorra várható, hogy hazajön?

  • Nem tudom. A szőlőbe mentek a mostohával.

  • Kivel? Neked mostohád van?

  • Na látod, nem tudsz te rólam semmit.

  • Valóban keveset tudok, de itt az alkalom, hogy megismerjelek. Felmegyek, leülök a sarokba, te meg főzés közben mesélsz magadról.

  • Na mi legyen? - türelmetlenkedett Tibi a volán mögül.

    Zsolt hátra se fordulva intett karjával a föld felé, hogy „maradj már egy kicsit nyugton!” a lány kihasználta a figyelemelterelést, és dűlőre vitte a dolgot.

  • Na menj! - cuppantott egy csókot a fiú szájára, s ebben a pillanatban be is lépett az ajtón. Már a folyosóról folytatta.

  • Majd mondom apunak, hogy kerested, a lagziba pedig nem megyek. Majd találkozunk...

  • Mikor? - kérdezte a határozott elköszönéstől meglepve Zsolt, de az ajtó becsukódott az orra előtt.

    Első gondolata az volt, hogy a többiek pukkadoznak a röhögéstől amiért ilyen határozottan le lett rázva. Annyi vigasz azért maradt, hogy nem hallhatták a beszélgetésüket, tehát mondhat nekik bármit.

 

 

#

 

A legénybúcsú és a lagzi között volt még Zsoltnak négy munkanap a bútorgyárban. Péntekre szabadságot kért, hiszen rengeteg a tennivaló Tibiéknél. Le kell vágni a két hízót, be kell bútorozni a sátort, segíteni az asszonyoknak a tyúkokat leölni....meg a jó fene se tudja miket kell tenni még egy lagzi előkészítésénél. Majd az idősebbek mondják mit tegyen. Lényeg, hogy ott legyen. Nem lenne belőle tragédia ha távol maradna, hiszen lesznek ott épp elegen nélküle is, de mivel a saját cimborájáról van szó, illik ott lennie.

Nagyon kifelé áll már a rúd a gyárból. A fizetés nagyon gyenge, a munkaidő nem vészes, de rosszul van beosztva. Felmondta az albérletet is, mert nyáron túl hosszú a semmittevésre a nap. Inkább vállalja a hajnali kelést, meg a délutáni bizonytalan hazaérést. Valamit újítani kell a szerelmi életén is. A csomagolóban az a dögös középkorú nő nem incselkedik vele, amióta rájött, hogy beszólásaitól nem jön zavarba. A fiatalabb, szemrevaló lányok mind vidékiek, kettőkor lelépnek, nincs esély randira, mert mennek haza. Munka közben pedig a zajtól még beszélgetni se lehet. Az albérletben attól a bűn-ronda szomszédtól iszonyodik. Inkább hazai nőket vihetne, de egyiket nem akarja, a másik pedig épp most megy férjhez. Egyébként is Kingához húz a szíve is, meg az esze is. Ő viszont Zsarátnokon lakik, ott is dolgozik ettől a nyártól valami irodán. Néha ugyan megjelenik Póriban is a nyaralójukban, de ha találkozni akar vele, Zsarátnokon van rá legnagyobb esély.

 

Hosszú volt a hét. Annak ellenére, hogy nem sokat heverészett a raktárban, hiszen sok bútort kellett kiszállítani a vasútállomásra. Délutánonként kétszer is volt vidéki bedolgozókhoz szállítás, tehát nem sokat unatkozott. Mégis nehezen jött el a péntek. Onnét viszont csupa buli volt a három nap. Nem is érti, miért kellett múlt hétvégén elvonulni a világtól, amikor sokkal élvezetesebb dolgozva italozni, vegyes társasággal bolondozni, ugratni egymást. Korábban nem szerette a lagzikat, mert unatkozott. Táncolni soha nem szeretett, talán csak a színpadon riszálás volt kivétel. A sátor alatt beszorítva a lócák közé, várva a felszolgálásra kerülő ételt, italt, hallgatni a saját bandájuktól semmivel se különb zenekart, ami többnyire olyan zenét játszik amit ő nem szeret. Beszélgetni se nagyon lehet, mert ahhoz hangos a zene. Társaság csak a két közvetlen szomszéd lehet, mert messzebb már nem hallják egymást. Itt viszont dolga van. Ez teljesen más, sokkal szórakoztatóbb. Az italért elsősorban felelős személy a rokonságból került ki, de helyettesének Zsoltot kérték fel. Ezzel a feladattal jól telt az idő. Egy nagy csapat fiatal intézte a felszolgálást, neki csak őket kellett ellátni. Elmosni az összeszedett poharakat, elrakni a rengeteg göngyöleget. Mivel a vőlegény vendéglátós, olyan újítást talált ki, hogy palackozott üdítőket szerzett be. Nem kellett a szörpöket kutyulgatni, csak felpattintotta a koronadugót, s már vihették is az asztalokra. Az se volt nagyon elterjedt, hogy üveges söröket szolgáltak fel. Többnyire az volt elterjedve, hogy vizes kancsókba töltötték a csapolt söröket. Aztán ami már nem volt elég friss, otthagyták, kértek másikat. Na, de a lagzi nem a spórolásról szól. Lényeg, hogy a vendégek-főleg a távoli rokonok-jól érezzék magukat. A közeliek majd mulatnak vasárnap.

 

Szombat délután, amikor még csak szállingóztak a vendégek, a menyasszony húga pöndörödött oda Zsoltihoz amint az italkészletet rendezgette.

  • Zsoltika! Kivel mész az esküvőre?

  • Nincs partnerem, ha arra gondolsz. Egyébként azt hiszem nem megyek, hisz nekem itt lesz a helyem, amikor a menet visszér.

  • Hazafelé majd előreszaladunk, hisz nekem is kínálgatni kell a kapuban. Akkor ezt megbeszéltük – kapaszkodott bele a fiú karjába – Együtt megyünk.

Nem kérdezte, hanem kijelentette. Zsolt a meglepetéstől el is felejtett tiltakozni.

 

Soha nem vonzódott ehhez a lányhoz. Egyébként is fiatal volt hozzá. Bár az évek múlásával a korkülönbség veszít a jelentőségéből. Nem volt szégyellni való abban, ha együtt mutatkoztak, hisz elég dekoratív fruska volt az Éva. Többnek látszott 17-től. Zsolt inkább a túl nyitott természetétől idegenkedett. A szép lányokra sok igaztalan vádat kitalálnak az elutasított fiúk, de Éva esetében saját maga győződött meg az odaadó természetéről már kb két évvel ezelőtt. Akkor pedig még csak 15 volt. Cimborái bűncselekményt követtek el. Jelen volt a mostani menyasszony, de Zsolttal nem csak ez az egy titkuk van. A helyzet viszont úgy áll, hogy több már nem lesz. Valami véget ért.

 

Így tehát Évával együtt vonultak végig a lakodalmas menetben a falun, majd hazafelé együtt futottak a menet elé, hogy odahaza pálinkával és kaláccsal fogadhassák a vendégeket a kapuban. Este szoros munkatársi kapcsolat alakult ki köztük. A lány főleg az itallal foglalkozott, így sokszor megfordult a csapszékben. Zsolt nem is bánta, hiszen nagyon jókat beszélgettek. Nem tudja miről, úgy általában mindenféléről. Ha bármelyiküknek rendelés jött, minden zokszó nélkül felfüggesztették a társalgást. Jobb is, hogy nem jött el Kinga. Mit kezdene magában, hiszen neki itt mindenki idegen. Habár nem kizárt, hogy jól érezte volna magát, feltéve ha őt is munkára fogják. Ez most már nem fog kiderülni.

 

Rég túl voltak már a vacsorán, amikor Éva azzal állt Zsolt elé, hogy segítsen neki csomagot elvinni valami öreg, beteg rokonnak. Előbb tiltakozott az ötlet ellen, de a főcsapláros szinte elküldte.

  • Menjél csak nyugodtan öcsém – kacsintott egyet huncut mosollyal – elbírok már én a feladattal egyedül is. Na, meg aztán akad itt segítség több is mint kéne.

    Így tehát nem volt apelláta. Kezükbe adták a csomagot, ők pedig átfurakodtak a kapuban tolongó lesők között.

  • Zsolti haver! Hozzál már ki valamit! - hallotta a sötétből.

  • Ne haragudj komám – szólt a hang irányába, de nem tudta kinek – de most dolgom van. Majd ha visszajöttem szólj rám!

  • Ki volt az? - kérdezte a lány.

  • Mit tudom én. Biztos valami haver. Amikor részeg voltam, a haverom volt.

 

Az idős rokon nem követte a napi híreket, így azt feltételezte, hogy a két fiatal összetartozik. Amikor erre rákérdezett, Éva odabújva a fiúhoz, meg is erősítette tévhitében.

  • Ezt miért csináltad? - kérdezett rá már az utcán.

  • Micsodát? Ja! Jó ötletnek tűnt. Különben meg nem mindegy mit gondol?

    Ha valóban összetartoznának, Zsolt a lányt átkarolva indult volna hazafelé. Ezt nem tette, de Éva belekarolt.

  • Nem tetszem neked Zsoltika?

  • Ez most miről jutott eszedbe?

  • Nem muszáj visszafelé sietnünk.

  • Gondolod, hogy nem fognak keresni? Egyébként jó csaj vagy...meg minden, de van valakim.

    Csendben haladtak egy darabig a járdán. Éva továbbra is karolta a fiút, néha krákogott egy kicsit, aztán csak megkérdezte amit akart.

  • Zsoltika! Meg volt neked a Sára?

  • Kicsoda? - kérdezett vissza tettetett felháborodással – A menyasszonyra gondolsz? Normális vagy te? Honnét veszed ezt a marhaságot?

  • Sokáig haverok voltatok.

  • Haverok. Az egy más kategória.

    Zsolt úgy elvörösödött, hogy szinte lángolt az arca. Még szerencse, hogy sötét volt.

     

    Harc az ösztönnel

  •  

  • Odaértek ahhoz a házhoz, amit egy éve vettek meg nyaralónak Kingéák. Fény szűrődött ki.

  • Évike innét egyedül mész tovább.

  • Ez egy elátkozott ház Zsoltika.

  • Ezt most miért mondod?

  • Tudom, amit tudok.

  • Nem tudsz te semmit.

  • Te azt csak hiszed. Előbb a Zsuzsa, most meg ez a zsarátnoki csaj. Nehogy ezzel is úgy járj! El van ez a ház átkozva. Komolyan mondom. Nem lehet véletlen, hogy épp ezt vették meg, amikor van eladó ház a faluban bőven. Na, de te tudod. Én akár mehetek is, te meg próbálkozz! De aztán ne gyere hozzám sírva, ha ez se jön össze.

  • Mit képzelsz te magadról? - ragadta meg a lány csuklóját indulatosan.

    Aztán a megdöbbenéstől engedett a szorítása, mert Éva belemarkolt az ágyékába s közben szájon csókolta. Mielőtt felocsúdott volna, a lány sarkon fordult, s otthagyta.

  • Gondold meg Zsoltika! Ma még megtalálsz.

 

Zsoltika köpni, nyelni nem tudott. Állt, mint akit odaszögeztek. Már el is tűnt Éva a gyér világítású utcában, amikor felfogta mi történt. Az „elátkozott ház” felé fordult. Kék fény szűrődött ki a redőny rései közt. Szól odabenn a TV. Elég késő lehet már, bár mivel órát soha nem hordott, nem tudta megnézni mennyi az idő. Na, de ez nem számít. Ha szól a TV, bizonyára ébren van Kinga. Ha nem is számít rá, attól még beengedi. Egy próbát megér.

Becsöngetett és várt. A kapuból is hallotta, ahogy fordult a kulcs a bejárati ajtóban. Felgyúlt az udvari világítás, majd egy idegen nőt látott kilépni az ajtón, aki bosszúsan morgott magában.

  • Ki az ördög lehet az ilyen késő éjszaka?

  • Ki az? - hallott egy férfihangot a házból.

  • Nem tudom - szólt hátra a nő – Ki az? - kiáltotta.

  • Zsolt vagyok.

  • Valami Zsolt - tolmácsolta a férfinak.

  • Várjon, kimegyek.

  • Mindjárt megy a Józsi

    A Józsi kinyitotta a kaput. Kíváncsian fürkészte a fiú arcát.

  • Te vagy az? Mi a csudát akarsz ilyenkor?

  • Jó estét főnök!

  • Nem vagyok én neked a főnököd....bár majd egyszer beszélnünk kell erről, de nem most.

  • Tudja Józsi bá, a cimborámnak van ma a lagzija. Szerettem volna elhívni Kingát, de nem akart jönni, így magának nem is említettem. Az az igazság – nyelt nagyot – azt reméltem, ő van itt.

 

Józsi bá elmosolyodott, de aztán igyekezett komoly képet vágni.

  • Na öcsém, ez tetszik, hogy nem próbáltad valami bődületes marhasággal leplezni a valódi szándékodat. Én is korrekt leszek ezért veled. Nincs itt a lányom, mert valami programja van barátokkal ma este. Viszont holnap délelőtt itt lesz. Gyere el úgy tíz...vagy inkább tizenegy körül, s akkor megbeszéljük a közös dolgunkat is.

  • Mondta Lajos bá, hogy érdeklődött felőlem valami maszek munka kapcsán.

  • Többről van szó, de majd megbeszéljük. Most már késő van. Menj te is inkább a lagziba, mulass jól!

  • Rendben. Hát akkor jó éjszakát, és elnézést a zavarásért!

 

Mindez csak néhány percig tartott. Futva még beérné Évát, de nem is akarta beérni. Bizonyára megkérdi valaki, hogy miért nem együtt jöttek, de majd mondja, hogy feltartották a lesők a kapuban. Ami elég hihető. Végül így is lett, mert ismét rászólt akinek elmenőben mondta, hogy szóljon rá. Most már megismerte. Bökő volt az, aki szinte mindig ott volt velük amikor bandáztak. Vidékre is ment utánuk. Ő volt az, aki Tiszaböcsün behugyozott a színpadon a függöny mögé. Sok marhaságban benne volt, de Zsoltnak legtöbbször ez az eset villant be, ha meglátta ezt a sokszor részeg legényt. Aztán Zsolt erős szorítást érzett a karján, amint Dorzé belekapaszkodott. Kissé odébb is tántorodott, mert ennek a nagy darab srácnak nem volt már elég stabil a talajfogása.

  • He Zsolti! Ne foglalkozz ezzel a részeggel! - lökte odébb szabad karjával a haverját. - He figyelj! Hozzál már ki káposztát! Kanál nem kell, azt hoztam magammal.

  • Nekem dolgom van, de majd küldök ki valamelyik csajjal.

  • Úgy is jó – tolta el magától, jelezvén, hogy akár máris mehet. Aztán mégis visszahúzta.- He!

  • Mi van?

  • Láttam, az Éva egyedül jött.- hajolt olyan közel, hogy Zsoltot megcsapta az alkohol bűze – Nem jött össze az aktus? - kis kuncogás követte a kérdést, amibe bele is csuklott.

    Bökő figyelt, és segítőkészen hátba veregette cimboráját, s az orra alá dugta a sörösüvegét.

  • Nehogy megfulladj itt nekem, inkább igyál!

    Ő sem állt már nagyon stabilan, így mindketten Zsoltra támaszkodtak, akinek jelentős erőkifejtést igényelt megtartani őket. Bökő nem hallotta az előbb elhangzottakat, így teljesen magától jött a gondolat, hogy tippet adjon Zsoltnak.

  • Figyelj haver! Mé' nem ugrod meg ezt az Évát? Látom, együtt voltatok valahol.

  • Hagyjatok már ezzel a hülyeséggel! Ő már mindenkinek megvolt.

  • Szerintem neked még nem – röhögött nagyot Dorzé és vállon öklözte Zsoltot.

  • Nem is tervezem. Na, engedjetek! Küldöm a káposztát.

  • Nem kell azt tervezni! - kiáltott utána Dorzé – Csak úgy ad hock.

 

A kantinban nagyon összegyűlt a göngyöleg, a mosatlan poharak is nehezen fértek már az asztalon.

  • Tarts ki még egy kicsit! – mondta az italt töltögető főcsaposnak – Jövök rögtön, csak káposztát kell intéznem a haveroknak.

  • Kérd meg valamelyik csajt!

  • Én is így terveztem.

    A főcsapos akkorát füttyentett, hogy a hangos zene ellenére odakapta tekintetét a fél vendégsereg. Köztük Éva is, akinek intett, hogy menjen oda.

  • Zsolti akar tőled valamit – intett fejével a fiú felé, s közben vigyorgott mint a töklámpa.

  • Mi van Zsoltika? Hamar megjöttél – vetette oda gúnyosan.

  • Nem a te dolgod. Viszont lenne egy nagy kérésem. Vigyél ki Bökőéknek egy tál káposztát.

  • Oké – nyugtázta a kérést és már indult is kissé bizonytalan úttartással a konyha felé. Legalábbis Zsoltnak úgy tűnt, de aztán helyretette a dolgot, hogy bizonyára csak a tömeget kerülgeti. Kisvártatva maga a menyasszony jelent meg az italpultnál, s egy nagy kérése volt.

  • Zsolti! Nagyon szépen kérlek, figyelj oda a húgomra! Úgy látom, kissé becsiccsentett. Ne hozzon már szégyent a családra!

  • Jaj Sára! Mért pont én?

  • Mert benned meg lehet bízni. Más legény tutira maga alá gyűrné ebben az állapotban. Tudod, hogy egyébként is...na hagyjuk. A barátságunk emlékére kérlek.

  • Állítsd rá Jucit! Ő a legjobb barátnőd.

  • Úgy látom jól elvan az ikrekkel, meg Freddivel. Nem akarom elrontani a hangulatát.

  • Csak az enyémet?

  • Jaj, nem úgy gondoltam. Csak vigyázz rá, ne igyon többet - mondta már fordulásból, mert egy idős rokon jött, hogy táncba vigye a menyasszonyt.

  • De hát provokál – kiáltott utána.

  • Hagyd magad! – legyintett egyet, majd széles mosollyal távozott.

  • Na, ezen igazodjon el az ember! – morgott magában – Azért nem bízza másra, nehogy ledöntse kihasználva, hogy be van baxva. Én meg hagyjam, hogy rám másszon?

 

Egy darabig mégse provokálta, mert jó idő eltelt, mire megint előkerült. Valóban látszott rajta a fáradtság. Legalábbis ezzel indokolta, hogy lazított a tartásán. Leült az italpult mögötti pihenő székre, de inkább leroskadt.

  • Még most jössz kintről?

  • Sokáig voltam? Megvártam a tálat - válaszolt, s intett Zsoltnak, hogy hajoljon közelebb.

  • Mit akarsz?

  • Ez a hülye Bökő meg akart dönteni, de részeg mint a segg.

  • Ezzel az infóval én most mit kezdjek?

  • Fáradt vagyok Zsoltika. Öntesz valamit?

  • Nem. Még éjfél sincs. Ki kell tartanod reggelig! Sára rám bízott.

  • Az jó – mosolyodott el, bár kissé torz volt már a mosolya. - Át is kísérhetnél a szomszédba! Meg van beszélve, hogy ott le lehet dőlni egy kicsit, ha valaki nem bírja a strapát.

  • Maradjál már! Látod, hogy alig győzök elpakolni. Állj be inkább a poharakat elöblíteni, hátha felélénkülsz a hideg víztől.

    Az italért sorakozók közt meglátta, hogy Freddi éppen táncra hívja Jucit, s hozzájuk egész közel kezdik ropni a csárdást. Talán tőlük kérhet segítséget, de úgy bele merültek, hogy aligha veszik észre ha integet nekik. A kolléga látva a gondját, ismét bevállalja, hogy viszi egyedül a boltot.

  • Vidd már innét, ne lássák! Még lebukik a székről.

  • Miért pont én?

  • Hát ki más? Rád bízta a menyasszony. Hallottam.

    Zsolt kelletlenül nyakába kapta a lány karját, hogy felemelje. Éva nem is próbált megállni a lábán, hagyta, hogy Zsolt tartsa. Szabadon hagyott kezével elsimította a fiú hosszú haját, s gyengéden megharapta a fülét.

  • Az úristenedet Éva! Viselkedj már! Mindenki téged néz.

  • Jól van Zsoltika, engedj el! Megyek előtted, csak gyere velem!

  • Na, indulj! Jövök rögtön Józsikám.

  • Nem kell sietned, ráérsz.

  • Mi a jó büdös francért ilyen előzékeny ma velem mindenki? - méltatlankodott magában, miközben a sokadalmon át furakodott Éva nyomában a kapu felé.

    Kinn a sötétben a lány belekapaszkodott, de nem rádőlt, hanem szinte húzta magával. Zsolt látta maga előtt a szomorú sorsát. Ilyen még nem volt a világtörténelemben. Meg lesz erőszakolva, ha nem történik valami csoda. Természetesen a szomszéd ház se volt üres, és aki látta őket bemenni, mind ismerte őket. Az egyik fiatalasszonytól kért segítséget, hogy vigye be Évát lefeküdni.

  • Nincs nekem arra időm, hogy pátyolgassam. Különben is. Milyen legény vagy te? Félsz egy részeg csajtól. Szerintem nem lesz időd levetkőztetni mielőtt elalszik.

  • De nem akarom levetkőztetni. Éppen azt nem akarom.

  • Hm – rántott egyet vállán a fiatalasszony – Menjünk Bözsi!

    A másik asszonnyal együtt távoztak. Valami csomagot készítettek, annak elszállítása lehetett olyan sürgős. Az előszobában maradt még négy-öt fiatal, de ők ügyet se vetettek rájuk. Éva behúzta magával a sötét szobába. Annyi fény volt csak, ami az üvegajtón át bejutott. El lehetett tájékozódni, de a részegségtől torzult arcot jótékony félhomály takarta. Éva lerúgta a cipőjét, majd belezuhant az ágyba úgy, hogy Zsolt nyakát nem engedte el. A rántástól a fiú lerogyott, de csak az ágy mellé térdelt. Lefejtette magáról a lány kezeit, de ott maradt térdelve.

  • Nem kellek neked Zsoltika?

  • Részeg vagy.

  • Dehogy vagyok. Egy kicsit persze ittam...vagy nem is olyan kicsit.

  • Próbálj elaludni! Majd egy óra múlva küldök érted valakit.

  • Maradj! – mondta Éva, s ezzel határozottan letámadta Zsoltot.

Visszataszító volt a szaga, de a heves csókolástól Zsolt ellenállása elgyengült. Nem vágyott erre az afférra, de ő sincs fából. Különösen elbizonytalanodott, amikor érezte, hogy ereszt a nadrág dereka, s egy idegen kéz markolja a rudat. „itt már nincs mese – gondolta - essünk gyorsan túl rajta” A lány nyakáig húzta a ruháját. Benyúlt a bugyiba, s egy betétet talált benne.

  • Ez meg mi a fene? - kérdezte megdöbbenve.

  • Tudod Zsoltika, most nem is volna szabad, de ne foglalkozz vele!

  • Ne foglalkozzak vele? Hogy a kurva életbe ne foglalkoznék vele? Nem elég, hogy részeg vagy, még ez is? Na, most lett elegem.

 

Felkapta a nadrágját, a dühtől vörösen visszament Tibiékhez, a kollégának bejelentette, hogy feladat végrehajtva, de ő most le is lépett. Elege van a lagziból. Majd holnap jön sátrat bontani. Jóccakát!