Napfényes Itália.

 

Imádom ezt az országot. Nem szeretnék olyanokat kijelenteni, hogy a leginkább ilyen, vagy olyan. A komámtól hallottam, hogy Split, Európa legszebb városa. Nem hittem el neki. Én ugyan nem jártam ott, csak képeket láttam. Ma már megnézhető akár műholdképen is. Olyan, mint a többi dalmát város. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt kijelenteni, hogy a legszebb…jó, azt is lehet, de szerintem megmosolyogtató kijelentés. Meg is kérdeztem tőle, hogy talán látta már az összes többit? A menyem Skóciáról jelentette ki, hogy a legszebb ország. Neki se hittem el. Jártam már néhány európai országban. Mindegyikben akadt olyan, ami tetszett. Érdekes módon, Belgiumban azt találtam szimpatikusnak, hogy kevésbé élére vasalt, mint Németország. Ettől olyan magyarabb. Nem akarom most országonként elsorolni, hogy mi volt benne számomra megkapó. Ami leginkább hatott rám, az Itália. Mondhatnám Olaszországnak is, de emígyen romantikusabb.

Vitathatatlan, hogy a napfény jótékony hatással van az ember hangulatára, de az utóbbi években Magyarországon se nagyon szenvedünk hiányt napsütésből, nyári forróságból. Ez, önmagában nem lehet vonzó. Bár, egy januári séta a nyíló vadvirágok közt, a hozzám hasonló romantikus lelket leveszi a lábáról. Az összes kamiontúrám közül a dél-itáliai utat érzem leginkább szívmelengetőnek. Pedig valójában semmi olyat nem láttam, ami egy útikönyvben érdekes lehet. Megélni azt az utat, persze teljesen más, mint olvasni róla. Bizonyára azt a tájat is meg lehet unni, de én akkor láttam először több száz kilométer hosszan elhúzódó olajfaültetvényt, meg leánderből autósztráda elválasztó sövényt. Még a kőbányák is tetszettek. Számomra óriási élmény volt még az is, hogy a térképpel egybevetettem a valóságot. Ezt megtettem más utakon is, de ez volt számomra a leglátványosabb.

Emlékszem arra a lengyelországi hétvégére, ahol dél olasz vendégek is voltak a társaságunkban. Felkínálták a lehetőséget, hogy látogassuk meg őket odahaza, de ősszel javasolják, vagy tavasszal. Nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget, mert náluk 40 fok szokott lenni. Nos, manapság – mint fentebb utaltam rá – már nálunk se ritkaság. Nem próbáltam ugyan, de feltételezem, hogy a tenger közelsége miatt elviselhetőbb ott a 40 fok, mint nálunk. Majd elmesélem, ha úgy hozza a sorsom, hogy megtapasztalhatom.

Nem csak a dél vonz, hanem az egész ország a maga változatosságával. A végeláthatatlan síkság, ami alig emelkedik néhány méterrel a tengerszint fölé, háttérben a havas hegyekkel. Első utamon meglepve tapasztaltam, hogy miután túljutottunk a Pó-síkságon, meg a lagúnák vidékén, mekkora hegyek közé vitt az utunk. Pedig tudtam, hogy hegyvidék, de nem hittem, hogy ekkora. A térképre kiírt adatok nem elég szemléletesek. Ha oda van írva, hogy egy hegycsúcs 2000m, esetleg 3000 m magas, tudomásul veszem ezt az adatot. De mennyivel másabb a valóságban látni! Megélni az utazást, amíg feljutunk – ha nem is a csúcsra – a hegy derekáig. Akkor lepődünk meg, amikor a visszaúton rohan lefelé az üres autó, egészen a tengerig. Filmeken láttam már sokszor ilyen tájakat, de az csak film.

A lombard tájat a Pó-síksághoz hasonlóan az Alpok hegyei koszorúzzák, de ez már nem annyira sík. Első alkalommal éjjel jártam erre, Akkor úgy tűnt, hogy az autósztrádáról nem is látni a tájat, hiszen vagy iparterületek, vagy hangfogó falak takarják. Aztán a visszaúton megnyugodtam. Igaz, hogy a sztrádát igyekeznek távol vezetni a településektől, de ez sok esetben lehetetlen. Nem igaz tehát az a gonoszkodó megjegyzés, hogy a túráimon nem is látok semmit. Látok. Látok több száz éves tanyákat. Némelyik romos, mások viszont lakottak, látni a gazdálkodás jeleit. Látok szintén sok százéves kicsi várakat, amelyek egykor óvták a környéket. Látok gondozott szántóföldeket télen is, hernyótalpas traktort, és háromkerekű Piaggo haszonjárműveket. Látok kertészeteket, szőlőket, dióültetvényt, távoli tavakat. Aztán láttam a Brenner hágóra vezető utat a Dolomitokon át. Ahol nem hittem a szememnek, mert az utat lejtősnek éreztem, de szembe folyt velünk a folyó. Ahol a templomok tornyáról meg lehet tudni, hogy olaszok lakják a vidéket, vagy tiroliak. A középső országrész hegyeivel kapcsolatban el is felejtettem megemlíteni a rengeteg alagutat, a hegytetőre épített városkákat, amelyekkel nem akarták a termőföldeket elfoglalni. Az Adria kékségét sem említettem még, a végeláthatatlan üdülőkkel a parton, de nem is tudom, mit vegyek előrébb. Még a Trieszti öbölről se tettem említést, aminek a klímája leginkább nekem való, ahonnét egy álltóhelyből bámulhatom három ország kikötőjét….

Azt Mondja Sanyi, hogy: Irány a napfényes Itália!

Inntal fordítva

 

Indulás Würtzburg, főpályaudvaráról. Nagy szerencsém van, hogy ide be lehet jönni kamionnal. Nem tudom, hogy jutottam volna ki innét az autobahn-ra. Valójában már az is elég meglepő, hogy egyáltalán önálló közlekedésre szántam el magam külföldön. Legalább, ha lenne velem akár egy másik perfekt magyar! Akkor ketten lennénk elveszve. Összeadnánk a tudásunkat, és majd csak jutnánk valamire. De egyedül eléggé kétségbeejtő, ha eltévedek. Nem tudok senkitől megkérdezni semmit. Vagyis meg tudom kérdezni, csak aligha fogja megérteni. Persze ne legyek nagyon elszállva magamtól, hiszen gyakorlatilag ugyanúgy közlekedtem, mint láttam néhányszor, hogy egy kisgyereket Egerben felrakott az anyja a buszra, Bogácson pedig várta a nagymama a megállóban. Csupán annyi a különbség, hogy Roze-Mari nem bízott rá a mozdonyvezetőre. Magamnak kellett kitalálnom, hányadik megállóban szálljak le. Na, de elég izgalmas volt ez így is. Volt rá négy órám, hogy izguljak azon, nehogy elvétsem. Közben el is álmosodtam, de nem mertem elaludni. Bár nem volt ez a négy óra olyan vészesen hosszú, hiszen elfoglaltak a gondolataim. Elég sok szokatlan dolog történt velem az elmúlt napokban, amit kielemezhettem. Közben bámulhattam kifelé az ablakon, hiszen teljesen idegen tájon utaztam. Vagyis nem teljesen idegen, hiszen az A3-as is itt vezet, amin már többször is jártam. Térkép nélkül nem sok mindent tudtam beazonosítani.

Hegyek, völgyek városok, folyók. Amit egyértelműen felismertem, az a Main-Rhein Flughafen Frankfurtnál. Nem kell különösebb képesség egy ekkora repülőtér felismerésére. Na, meg a Majnát is felismertem. Sőt Würtzburgot is. Itt ugyan még nem jártam, csak messziről láttam a fellegvárat, amiről Sanyi kitalálta, miből ered a fenség, és az alattvaló kifejezés. A földrajzi elhelyezkedésükből. A fenség, fenn lakik a hegyen, az alattvaló pedig alant, a völgyben. Ugye milyen logikus?

Innét indultunk tehát az alattvalók közül, és felhajtottunk a highway-re, ami pedig magas utat jelent. Na, de elég is a nyelvészkedésből, hiszen ezen a highway-n fenn is akadtam, hiszen az olaszok sztrádának, az angolok motorway-nak, a németek autobahn-nak nevezik. Akkor kik mondják high-nak? Na, de végül is mindegy.

Sanyi kocsit hajt, én pedig elterpeszkedem. Amennyire a mögöttem lévő ágy engedi, hátradöntöm az üléstámlát. Levetem a cipőimet, lábaimat összefonva felnyújtom az ablakba. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne érjen az üveghez, mert hideg. Bámulhatom tovább a havas tájat, de most már teljes lelki nyugalommal tehetem. Biztonságban érzem magam, semmire nincs gondom. Várok néhány hetet, és Sanyi hazavisz.

– Merre megyünk?

– Olaszba.

– Azt tudom, de hol kelünk át az Alpokon? Kinéztem egy utat, a Bodensee mellett.

– Nem sokkal rövidebb. Meg egyébként jártál már arra is. München felé megyünk, és Kufstein, Innsbruck vonalon megyünk felfelé az Inn völgyén. Ott még csak lefelé jöttél. Felkapaszkodunk kétezer méterre…na várjunk csak…az nem ez a hágó.

­– Nem hát. A Brenner még másfélezer is alig van.

– De nagyon ismerős vagy már – mosolygott Sanyi az okosságomon. – Eljöhetnél velem a francia Alpokba is, de mostanában nincs arra utam.

– Akkor ezt túl is tárgyaltuk. Ha nincs arra utad, akkor nem mehetek. Most megyek a Brenneren fordítva, mint eddig.

– Legalább megláthatod, hogy Verona felé lejt az út, nem a víz folyásával szemben. Majd ott kell valahol a Dolomitokban éjszakázni, mert letelik a műszak, mielőtt kiérnénk a hegyek közül.

– Sétálhatnánk egyet Trento-ban!

– Ha nem sötétedne be akkorra, de besötétedik. Trento-n túl is jutunk valamivel hat órára. Egy benzinkútnál gondoltam megállni, akkor még nincs nagyon késő, biztosan lesz hely. Rovereto van ott a közelben, de a várat láthatjuk a parkolóból is. Ki van világítva. Sétálni nincs annyira közel.

– Mint a cseheknél a kecskevár?

– Hm?

– Csehországban volt kiírva, hogy Zamek Kozel, pedig elég messze volt.

– Jaa! Aha. Na, és a vacsora mi legyen? Hatkor még nyugodtan hozzá foghatunk főzni. Bor is jó lenne. Majd megállunk valahol venni.

– Nem kell megállnunk! Kaptam jóféle Rajnait. Csak legyen hozzá elég zsíros étel!

– Savanyú?

– A többi az volt, nem gondolom, hogy ez jobb.

– Ezek szerint a tejfölös zöldbab már kiesett.

– Paprikás krumpli? Ja, nem jó. Tegnap azt ettél.

– Legyen kovbojpörkölt?

 

A kovbojpörkölt mellett döntöttünk. Ezt már nagyon tudjuk, hiszen elkészítettük néhányszor korábbi közös útjainkon. Erfurtban Sanyi be is vásárolt hozzá. Csupán a bor maradt ki, de azt én hoztam Montabaurból. Nem is tudom, honnét támadt Roze-Marinak az ötlete, hogy beletegye a poggyászomba. Bár, most bebizonyosodott, hogy jó ötlet volt. Úgy szól ugyanis a recept, hogy egy-másfél deci száraz vörösbort bele kell önteni az ételbe, de előtte minőségellenőrzést kell tartani legalább két főnek. A maradékkal pedig a vacsorát kell lezárni. A kiadós beszélgetés ugyan nincs előírva, de ez már e nélkül is így alakult ki történelmileg.

– Azért ez nem furgon – nyújtózkodtam jó nagyot, ezzel demonstrálva, hogy itt mekkora hely áll a rendelkezésünkre.

– Ebben lehet lakni is, az pedig arra való, hogy gyorsan hazaérjek. Az se lenne rossz, ha saját kocsi lenne. Erről azt hiszem, beszéltem neked korábban.

– Igen, beszéltél. De olyan ez, mint a köszönés, meg a kézfogás. Inkább kétszer, mint egyszer sem. Na, majd ha nyerünk a lottón, veszek neked egyet. Vagy magamnak, és az én kocsimat vezetheted. Voltál már nálam sofőr.

–Tényleg?

– Tényleg. Igaz, csak helyi járatban. Harsányban, ahol sírköves segédként dolgoztál velem, ástad a kriptát, és a Daciámmal hordtad el a földet.

– Aha! Tudom. A nagy gazba.

– Oda. Aztán a kardán feltekerte a gazt, behúzta a difihez, és kiment a szimmering.

– Én voltam a hibás? Most akkor megfizessem a kárt? – kérdezte mosolyogva, hogy érezzem, nem komoly a kérdés.

– Nem emlékszem, mennyibe került. Csak azt tudom, hogy én kis naiv azt gondoltam, hogy elég lesz leadnom a szerelőnél két hétre, amíg elmegyek nyaralni a családdal. Mire visszajövök, kész is lesz.

– Nem lett kész?

– Hát, nem. Ott állt, ahol hagytam. Azt mondták, nem kapnak hozzá szimmeringet. Szerencsére volt Harsányban olyan ismerős, aki le tudta gyártatni. Nem volt egy elterjedt típus, meg akkoriban nem volt olyan jó ellátás, mint manapság. Most Interneten megrendelik, és már viszi is a futár. Amikor ’85-ben elromlott a nyolcötvenes Fiatom váltója, vennem kellett hozzá egy másik kocsit.

– Az lett a gyerekeknek a játszóház.

– Az. Először azért izgultam, hogy az ajtóval kárt tesznek egymásban. Amikor levágtam, akkor pedig nem lehetett őket onnét kitiltani. Nézd csak! – mutattam a folyót, ami fölött éppen áthaladtunk – Itt is egy Pó.

Ezzel arra utaltam, hogy a legelső közös itáliai utunkon, a Pó folyó torkolatát kerestem a lagúnák vidékén, de túl sok folyó torkollik ott a tengerbe, ezért sokról hittük tévesen, hogy az már a Pó.

Ezen az úton aztán minden folyót Pó-nak mondtunk. Még a Tiszát is.

– Ez a Majna. Ma már kereszteztem néhányszor.

– Régebben azt mondtad, eljönnél ide hajózni a csatornára. Mármint a Duna-Majna-Rajnára.

– Eljönnék én most is.

– Nagyon unalmas lehet itt zsilipelgetni a hegyek között. Haladatlan errefelé hajózni.

 

– Meg tudnám szokni. Na, de mi van a német asszonnyal? Nagyon hamar letelt a telelésed. Remélem, nem hoztál szégyent a magyarokra!

– Tényleg rövid vakáció volt, hiszen csak két nap. Na, de micsoda két nap!

– Nem mondod, hogy egy ágyban aludtatok!

– Dehogyis! Csak az aktus alatt voltunk együtt, utána ment mindenki a maga ágyába. – mondtam fülig érő vigyorral az arcomon. – De írtam neked.

– Nagyon szűkszavú volt az a beszámoló.

– Most részletezzem?

– Hát. Naná!

– Hétfő este a kollégád kirakott a benzinkútnál. Oda jött értem a csaj, a fia Porschéjével. Nagyon vagány kis járgány ám. Ha még maradok néhány napot, talán mehettem volna vele. Noha nem volt nagy élvezet a közlekedés, mert többször is esett a hó ebben a két napban. Kedd délután elmentünk a testvéréhez abba a boltba, ahol korábban veled néztük a díszhalakat. Vele megbeszéltük a kőfaragós üzletet. Legalább is az elméleti részét. Aztán megnéztük a Roze-Mari szüleinek a tanyáját, ahol lehetne a műhelyem. Ennyi.

– Na de, hogy sikerült becserkészned?

– Nem nagyon dicsekedhetek vele, hiszen már első este éreztette a hajlandóságot, én meg nem voltam elég határozott. Amikor elhúzódott, ráhagytam. Kedden, amikor jóéjszakát köszönt az ajtóból, kértem, hogy jöjjön be. Ő meg bejött. Reggel én viszonoztam a hálószobai látogatást. Szerdán városnézés, délután meg otthon találtuk a férjét. Korábban dumált nekem olyanokat, hogy nem is élnek valójában együtt. A fiú, aki a szomszédjukban lakik a családjával, nem is a Zigmundtól van. Azt hiszem kamu volt az egész. Na, de jól van ez így. Ha kellenek nekik a kődíszek, otthon is faraghatom. Már a sokszorosítást is kitaláltam. A kisfiam hazajön Londonból, majd ráveszem, hogy álljunk össze. Ügyes keze van a gyereknek, a finom részeket rábízhatom. Majd én csak az alapokat készítem elő.

– Mondtad, hogy Tamás jön haza. Már végleg?

– Úgy tervezi. Tényleg! Én meg nem is leszek otthon, amikor megérkezik. Most Skóciában tölt még egy hetet. Valamiért tetszik neki az a hely. Nem tudom, mit talál benne szépnek.

– Spanyolországról is sokan vannak rossz véleménnyel, én meg szeretem. Nem vagyunk egyformák. Ki ezt kedveli, ki azt.

 

 

Figyelem a hó lepte tájat, hunyorgok az erős napsütésben, mert most is elfeledkeztem a napszemüvegről. Azt gondoljuk legtöbben, hogy arra nyáron van szükség, pedig nem így van. Nem is olyan régen tapasztaltam meg miskolci sétám során, ahogy ballagtam felfelé az Avasra, hogy ha nem emelem a tekintetem a házakra, nem látok a nagy fehérségtől. Vagyis csak „hangyákat” meg karikákat, mint amikor ködben kell erősen figyelni a semmit. Pedig úgy érzem, vigyáznom kell a látásomra. Sokszor próbára teszem a szemeimet az egész napos számítógépezéssel, és TV-nézéssel. Ha nem vigyázok, tényleg úgy járok majd a későbbi túráimon, hogy csak ülök a kocsiban, és nem látok semmit. Na jó, megígérem magamnak, hogy vigyázni fogok a szemeimre.

Tetszik a táj. Nyáron szebb lenne, de most ez adatott meg a számomra, és ennek is örülök. Nem először jut eszembe, hogy sokaktól hallottam már a világ különböző tájairól elragadtatással beszélni. Németországot a szépségéért senki nem dicséri. Pedig lehetne. Igaz, Itália nekem is jobban tetszik. Éppen ma reggel láttam a vonatból többek között a limburgi dómot, ami a vörös vakolatával, a görbe tornyával, a közelébe se léphet az olasz építészetnek. Bár…a kölni dóm például…igaz, nem láttam még közelről. Aztán maga a főváros, amit sajnos még csak képekről…na, de nem is az épített környezetet mondom, hanem amit a természet alkotott. Na, most vitába szálltam önmagammal? Egy ország szépségét a kettő együttese, harmóniája adja. Az, ahogy a tájba beilleszkedik az épített környezet. Éppen egy szép megoldást láthatunk, amint Ingolstadt felé közeledünk. Jártam már erre. Tudom, hogy hamarosan a bajor alföldre érünk, csak előbb még át kell vágnunk egy kisebb hegységen. A mellettünk futó vasutat később építhették, vagy legalábbis átépítették. Sokkal kisebbek, kiegyensúlyozottabbak rajta a szintkülönbségek. Sokszor viadukton halad a pálya, de nem ritka az alagút sem, pedig itt azért nincsenek nagy hegyek. Egy olyan szakasznál haladunk el éppen, hogy kijön a vasút az alagútból, van egy állomás, majd ismét alagút következik. Az autobahn pedig olyan egyedi módon kerüli meg az előtte álló hegyet, mint amire még nem láttam példát máshol. Kettéágazik. Nem hosszabb négy kilométernél ez a szakasz, de nagyon különös, hogy nem látom a másik pályát. Kétsávos egyirányú úton haladunk a hegy nyugati oldalán, az ellenkező irányú pálya ugyanígy a keleti oldalon. Ott, úgy emlékszem, egy nagyon mély völgy is van a pálya mellett. Ezután kijutunk a nagy nyílt bajor mezőre. Jelen esetben hómezőre. Nem úgy kell persze ezt elképzelni, mint a mi alföldünket. Ez nem síkság, hanem szelíd dombok lágyívű hullámzása jellemzi a vidéket. A távoli kicsi falvak templomtornyai jellegzetesen bajorosak. Nem tűhegyes tiroliak, nem egyszerű, dísztelen süvegek, mint Flandriában, nem is négy oldali timpanonnal építettek, mint a sváboknál, hanem olyan barokkosak, mint a legtöbb magyar templomtorony, csak kissé öblösebbek, már szinte hagymakupolák. Olyan bajorosak.

Fölöttünk repülőgépek csillannak meg a napfényben. A Strauss flughafen felé tartanak. Ez azt jelenti, hogy Münchenhez közeledünk. Igaz, ez a közelség viszonylagos, hiszen a bajor főváros repülőtere legalább negyven kilométer a várostól. Nem szokatlan ez, hiszen például London repülőterei sincsenek ettől közelebb. A reggel látott Main-Rein flughafen se Frankfurtban van, hiába nevezik frankfurti repülőtérnek. Talán csak nekünk furcsa, akik kicsi országból kerültünk ide, hiszen nálunk minden közel van.

Münchenből semmit nem látok. Nem is várom, hiszen többször megtapasztaltam már, hogy a BMW tornyain, az Olympiatornyon és a hozzánk közel eső Allianz Arena-n kívül semmit nem látok az autópályáról. Vagyis van még egy iker torony, ferdén levágott tetőrésszel. Highlight Towers-nek hívják. Bár ez nem is kevés látvány.

Érdekes, hogy sok száz kilométer után, még csak most figyelek fel az „Ausfahr”(kijárat) feliratú táblákra, holott első németországi utamon legalább olyan szembetűnők voltak ezek, mint Magyarországon a „zimmer frei”. Talán azért nem figyelek már fel rájuk, mert megszoktam. Tudom, hogy nincs velük dolgom, így egy idő után nem is veszem észre. Mint amikor bérfuvarban voltam a ferihegyi egyesen. Amikor besoroltam a balra kanyarodó sávba, akkor néztem fel a nagy zöld információs táblára, hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé akarok-e menni. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy addig egyetlen ilyen táblát nem láttam Budapesten, pedig van belőle bőven. Viszont tudtam az utat, nem volt szükség a táblára. Ezt nevezik rutin alapján közlekedésnek? Na, az ilyen közlekedőket viccelik meg a forgalmi-rend változások.

Haladunk dél felé, már látni az Alpok csipkés csúcsait. Hamarosan határt lépnénk, ha lenne határ.

– Mennyi az idő? – kérdi Sanyi, de nem vár választ, hiszen én is onnét olvasnám le, ahonnét ő is megtudhatja. – Megálljunk Kufsteinnél?

– Valami kaját venni kellene, mert már jócskán elmúlt az ebédidő – mondom, de ezzel nem válaszoltam a kérdésre.

– Te ehettél volna út közben is! Ja, hogy nincs kajád? Miért nem ezt mondod? Van készletem, hiszen tegnap még Erfurtban feltöltöttem. Azt számolom, hogy van még egy kis idő, mehetünk felfelé a völgyön majdnem Innsbruck-ig. Van egy benzinkút az Inn mentén közvetlenül. Majd ott megállunk. Már én is kezdek éhes lenni.

 

Elhagyjuk Németországot. Kufsteinnél már a szűk Inn völgyön haladunk felfelé a felduzzasztott folyó mentén. Olykor keresztezzük is azt. Nem sok hely van itt, hiszen mindkét oldalon hatalmas hegyek zárják a völgyet még a nap elől is. Ebben az évszakban tíz óra körül van a napkelte, aztán kora délután már le is bukik a horizont alá. Na, ezen egy osztrák jót nevetne, hiszen náluk nincs is olyan, hogy horizont. Itt csak hegyek vannak, meg hegyek. Az idegenforgalmuk a hóból él. Nem is rosszul. Korábban összetévesztettem Innsbruckot Salzburggal. Nem értettem, miért nem látom itt a püspökvárat. Amikor rájöttem a tévedésemre, akkor pedig az okozott fejtörést, hogy honnét ismerős Innsbruck. Na honnét? Volt itt téli olimpia. Ma már persze nem erről ismerős – noha valójában a városban még nem is jártam – hanem arról, hogy többször elkamionoztunk mellette. Nagyjából ötven kilométer innét az olasz határ, de ez alatt 600métert kell felkapaszkodnunk. Ennek a kapaszkodónak nem is vágunk neki éhesen.

Délután három óra van, de már alkonyodik. Túl vagyunk a téli napfordulón legalább hathéttel. Érezhetően hosszabbodnak a napok, de itt a hatalmas hegyek hamar beárnyékolják ezt a kedves kis völgyet.

A benzinkútnál beállunk a parkolóba a többi kamion közé, orral a folyó felé. Nem kell kiszállni sem, hogy nézhessük a szappanos színű vizet. Szívesen lemennék a partra, de kerítés választja el a pályát. Azzal vígasztalom magam, hogy hideg van már odakünn a sétára. Nem is nagyon érünk rá. Mire megebédelünk, le is telik a negyvenöt perc pihenő, mehetünk tovább. Aztán mégis ki kell szállnom, hiszen a WC-t csak meg kell látogatni. Sőt! Ez az első dolgom. Csak miután visszajövök, akkor bontom ki a felkínált halkonzervet. Stílusos itt a vízparton. Igaz, egy halászlét többre értékelnék, de este majd főzünk babot. Ennek ugyan semmi köze a halhoz, de nem baj.

Amíg a pihenőt tartjuk, elkezd szállongani a hó.

– Remélem, nem akar most havazni! Legalább addig bírná ki, amíg átkelünk a hágón. A héten elegem van már a hóakadályból. Németben befújt rendesen, bár aránylag hamar kiszabadítottak. Te meg, mindig kimaradsz a kalandos utakból.

– Azért a kalandból nem maradtam ki – mondtam ellent, sokat sejtető vigyorgással kísérve.

– Még jó, hogy le nem lőtt a német faszi.

– Nem tudja, hogy összefeküdtem a Roze-Marival.

– Biztos vagy te ebben?

– Nem vagyok biztos, de majd a nyáron kiderül, ha Tapolcán találkozunk. Azt hiszem, addig fektetjük a bizniszt is.

– Már megint a fektetésen jár az eszed.

 

Ezen egy jót nevettünk, s mivel az evéssel is végeztünk, a pihenő is letelt, elindultunk. Nehogy itt lepjen be a hó, Innsbruck alatt.

Fiume Adige

 

Szerencsénk van az időjárással. A hószállingózás ugyan nem szűnik egész éjjel, de a forgalom elég ahhoz, hogy az aszfalton ne maradjon meg a friss hó. Az ötven kilométeres emelkedő megdolgoztatja a vontatónkat rendesen. Csak vánszorog felfelé.

A táj lélegzetelállító. Sajnálom, hogy gyorsan sötétedik. Talán az alacsony sebesség az oka, de a völgyek fölött magasan kanyargó autópálya nem annyira félelmetes, mint amilyenre az ellenkező irányú útjaimról emlékszem. Akkor határozottan féltem, hogy valamelyik kanyarban áttörjük a korlátot. Ez a félelem persze alaptalan volt, hiszen az eddig megtett húszezer kilométer során egyetlen alkalommal csúsztunk meg, de az is sík terepen, Nagykanizsánál történt, üres pótkocsival. Ezek szerint most biztonságban érezhetem magam, hiszen közel másfélezer méter magasan cammogunk hegytől hegyig, bevágott sziklák alatt, vagy magas völgyhidakon, teljes terheléssel. A motor monoton mormogásába olykor-olykor éles hang csippan bele, amikor elhaladunk a csipogó kapu alatt, ami leemeli kártyánkról az úthasználati díjat. Nem az a világ van már, mint húsz éve a Balkánon, hogy a kisablakon kellett benyújtani a tíz márkát. Azóta is felháborodom, amikor eszembe jut, hogy Szerbiában a saját fizetőeszközüket nem fogadták el. Ma már nem bajlódunk a készpénzzel. Igaz, otthon sem. Pedig szívesen tenném. Na, de ne gondoljak most erre, hiszen vakáción vagyok. Ne rontsam el a piszkos anyagiakkal a hangulatomat!

 

Mire elérjük a hágót, beesteledik. Nincs ugyan ezzel semmi gond, hiszen egy ilyen nagy forgalmú határállomáson tökéletes a közvilágítás. Ezt a határállomás kifejezést nem a hagyományos módon kell értelmezni. Csupán az a hely, ahol elhagyjuk Ausztriát, és belépünk Olaszországba. Már csak azért se lehet igazi, hagyományos határ, mert mindkét oldal Tirol. Ugyanaz a nép lakja, csak úgy alakult a történelem, hogy a hágótól délre eső részt Olaszországhoz csatolták a nagyhatalmak döntése alapján. Nem is értem miért, hiszen a háborúban az olaszok is a vesztesek közt voltak. Na, de nem kell nekem ezt értenem!

Sokadik alkalommal eltűnődöm, hogy micsoda munka volt ezt a hatalmas terminált kialakítani ezen a szűk hágón. Mekkora munka lehetett! Ha nem is hegyeket hordtak el, de sokat elgyalultak belőlük. Na, és nem is csak ez a hely, hanem az egész sztráda, ami csak azért épült, hogy aránylag gyorsan átjussunk a hegyeken. Maga az építés is iszonyatos költségeket emészthetett fel, de a működtetése se két fillér. Nincs is mit csodálkozni, ha drága az átkelés. És van is hasonló út néhány az Alpokban. Trükköznek is rendesen a fuvarszervezők, hogy minél olcsóbb legyen a szállítás. Minden lehetőséget össze kell vetni! Sajnos az utolsó szempont, hogy a sofőrnek is kedvező legyen. Na, most megint olyan dolgokat feszegetek, amihez semmi közöm. Ahelyett, hogy élvezném az utat.

Elkezdjük az ereszkedést egészen Veronáig. Az esti sötétség nem nagyon kedvez a nézelődésemnek, de nem lehet minden az én kedvem szerint. Megyünk még kb. 3 órát, aztán majd megvárjuk az út folytatásával a reggelt. Noha nem biztos, mert akár négykor is indulhatunk, az pedig még messze van a hajnalhasadástól. Nem kérdeztem, mikor kell a lerakóra érkezni, pedig ez a döntő. Sanyi nagyon jól meg tudja szervezni a pihenőjét. Ha nincs idő, akkor rövid bókolásokkal is beéri.

Igaz, mesélte furgonos időszakából, hogy megérkezett a lerakóra, de nem emlékezett rá, hogy jutott oda. Máskor pedig arra ébredt, hogy lekapott az útról. Be kellett látnia, hogy ezt nem lehet sokáig büntetlenül művelni.

Viszont, ha sok az ideje, akkor sokáig alszik. Egyik ilyen esetnek én is részese voltam, amikor Calaisban már két napja vártunk a fuvarra. Este talán kilenc körül lehetett az idő, amikor elaludtunk. Telefoncsörgésre ébredtünk másnap tízkor. Ez testvérek közt is 13 óra egyhúztomban.

 

Bolzanóig erősen lejtett a sztráda. Ha látom a mély völgyet mellettünk, bizonyára olyan félelmetes lett volna az ereszkedés, mint az osztrák oldalon éreztem korábbi utamon. Láttam ugyan a falvak fényeit, láttam azt is, hogy a templomtorony csúcsa is alattunk van, de mégsem lehet igazán érezni sötétben a szintkülönbségeket. Sokszor az út kanyarulatát se láttam tisztán. Csak reméltem, hogy Sanyi jobban lát tőlem. Aztán azt tapasztaltam, hogy bedugul a fülem. Tudtam mi az oka, hiszen annyira érzékeny vagyok a szintkülönbségekre, hogy néha még Eger-Bogács között is megérzem félúton azt a 200méter magasságot. Itt pedig a hágó óta legalább 1200m-t csökkent a helyzetünk. Trento, a tengerszinttől csupán 180 méterrel van magasabban. Ezért tűnnek akkoráknak a várost körül vevő hegyek. Bár tény, hogy semmiképp nem nevezhetők kicsinek. Itt, már az Adriába futó folyót kerülgeti az utunk. Jó messze van még ide a tenger, nem is hinném, ha magam meg nem nézem a térképen, hogy nem folyik bele a Pó-ba, ami a térség nagy folyama. Verona után már annyira kicsi a síkság lejtése, hogy akár egészen közel is futhatnak egymás mellett a folyók. Az Adige nevezhető inkább pataknak, hiszen nem is széles, a medre is sekély, mint ami egy hegyi pataknál szokásos. Gondolom, hóolvadáskor jelentős a vízhozama, de olyankor még nem láttam.

Most se sokat látok belőle, csak a víz csillogását a lámpafénynél. Sokszor keresztezzük is, hiszen elég szűk ez a völgy, nem lehet eltávolodni tőle, a kanyarokat pedig nem lenne ésszerű követni az autósztádának.

 

Nem messze Trentótól, a roveretoi benzinkútnál állunk meg. Éppen úgy, ahogy Sanyi tervezte. Ha nagyon erőltetné, talán még Bologna közeléig is eljuthatnánk, de nem kell sietni. Itt még találunk helyet a parkolóban, noha talán húsz kamion fér el összesen. Nem kizárt, hogy el is túloztam kissé a férőhelyek számát. Főleg, hogy a félretúrt hó is elfoglal néhány állást.

– Kaki, pisi? – nyújtózkodik Sanyi egy nagyot – Aztán főzés. Most vettem új gázrezsót, ez lesz vele a második főzésem.

A pisi, nem is rossz ötlet, magam is szükségét érzem, de mivel már este van, nem megyek be a WC-re, elég a kocsi árnyékába húzódni. Jó lenne a folyóhoz lemenni, de hiába van közel, éppen úgy, mint délután volt az Inn, lemenni itt se tudok a kerítés miatt. Nem is baj, mert a benzinkút lámpái nem világítanak oda eléggé.

Nekikészülődünk a kovbojpörköltnek.

– Vedd elő a poharakat! – adom az utasítást – minőség-ellenőrzés következik. Nem is biztos, hogy a Rajnai megfelelő a főzéshez.

– Milyen pohárból illik ezt inni? Nekem csak bögrém van.

– Szerintem bögréből. Van kettő?

– Nem baj, hogy nem egyforma? Sokáig hordtam magammal az üvegpoharat, amit nálam hagytál, de most korlátoznom kellett a cumót.

A bor ellenőrzése után összevágtam, felaprítottam a hagymát, a többi munkát Sanyi vállalta magára. Nekem csak várnom kellett, meg tölteni még egy kicsit a borból, erősen ügyelve arra, hogy vacsora utánra is maradjon legalább egy-egy korty.

– Tudod mennyire vagyunk a Garda tótól?

– Ott van a hegy túloldalán – mutatok magam elé – nem lehet messze.

– Tizenhat kilométer.

– Hú, az tényleg nincs messze. Na, de most úgyse fürödnénk.

– Miért? Mert sötét van? – adja Sanyi mosolyogva az értetlent.

– Dehogy azért…nem hoztam fürdőgatyát – tettem hozzá némi gondolkodás után.

Nehogy már a valós indokot mondjam. Mesélte Sanyi korábban, hogy Ildivel (a feleségével) voltak a tónál, de mivel azt hallották, hideg a vize, nem készültek fürdésre. Aztán láthatták, hogy mások fürödnek benne. Na, most aligha látnánk fürdőzőket. Az se kizárt, hogy be van fagyva.

 

– Kéred a laptopot? Nézd meg, van-e wifi!

Kértem, hogyne kértem volna. Odahaza napi rendszerességgel ülök a gép előtt, ha nem teszem, jelentkeznek az elvonási tünetek. Legelőbb a térképet nézegetem, különös figyelemmel a pillanatnyi pozíciónkra. Tényleg közel van a Garda tó. Reggel még ettől is közelebb haladunk el majd mellette. Vagyis nem mellette, mert a hegy elválaszt tőle. Ráadásul azon a részen még út sincs, amin oda juthatnánk. Egyébként nem is akarok most odamenni. Majd valamelyik nyáron kettecskén a párommal, ha megvesszük a lakóautót. Bár előbb lottószelvényt kellene venni, amin megnyerjük az árát.

Amíg én nézelődök, Sanyi elkészíti a kaját. Már csak hagyni kell egy kicsit összefőni. Még szerencse, hogy a babkonzerv előre meg van főzve, így nem kell túl sokat várni. Közben dokumentálja, lezárja a mai napot, én pedig a neten megnézem a leveleimet.

– Hohó! Levelem van Skóciából.

– Mit írnak?

– Mindjárt olvasom is:

 

Viszonylag könnyű itt Skóciában internethez jutni, de most először van, hogy ez az internet nem akadozik. A tervekkel ellentétben, Edinburghban vagyunk. Az első napot terv szerint Invernessben töltöttük, a folyó partján volt szállásunk, egy nagyon jó hotelben, nekem ez már luxusnak számított, még szobaszerviz is lett volna, ha akarjuk. Az első napot Invernessre szántuk, másnap megnéztük Fort Augustust. Mondjuk nem is a végállomás volt igazán érdekes, mert egy kis falu. Van jó kilátás a tóra, meg egy hatalmas apátság, de hogy mitől Fort az a hely, hát ez például nem derült ki. Viszont végigbuszoztunk a tó mellett. Első nap jó idő volt, másnap kaptunk esőt, jéggel.

Felfedeztünk egy jó kis Pubot is, összeismerkedtünk néhány skóttal, nagyon aranyos népség, ahogy emlékeztünk is rá, már első nap megkérdezték, miért nem akarunk ide költözni, úgyhogy biztos mi is szimpatikusak lehettünk nekik. A Hotelben meg magyarok dolgoznak. Persze, hogy velük is összeismerkedtünk. Az egyik két hónap múlva költözik haza Magyarországra, vele tartani is fogjuk a kapcsolatot.

 

Utána kicsit változott a terv.

Mikor megnéztük, pontosan hol is lesz a stirlingi szállás, akkor derült ki, hogy 15 km-re a várostól, és ráadásul nagyon drága. Amikor lefoglaltuk, nem pont azon a helyen jelezte a térkép, nem tudom, mi volt a gond. Viszont legalább még az utolsó pillanatban is ingyenesen le lehetett mondani. Csak nem volt helyette más, úgyhogy végül Edinburgh-ban foglaltunk szállást. Tegnap délután nagyon rossz idő volt, szél, eső, jég, este elindultunk egy kis felderítésre, tudjuk, mi hol van, ma viszont egyelőre jó idő van, most be tudunk járni mindent. Az óváros nagyon szép, a belváros viszont... én 3 és fél évet éltem Londonban, de ez még nekem is nyomasztó és félelmetes. Rengeteg bevándorló, a skótok, ahogy elnéztük, már kiszorultak a város szélére. Itt már arra se veszik a fáradságot, hogy a boltjaikra angolul kiírják, mi az. Úgyhogy nem tudjuk, milyen üzletek vannak az utcában. Még a Kebab Mahal a legjobb, arról sejtjük, hogy ott enni lehet.

 

Holnap reggel megyünk Stirlingbe. Emlékeztem rá, mintha lenne ilyen, és tényleg, egyetlen fontért egész napra ott tudjuk hagyni a csomagokat a megőrzőben az állomáson, mi meg csavaroghatunk. Szóval az egész holnapot Stirlingben töltjük, este indulás vissza Londonba. Ott még annyi dolgunk van, hogy az én bankszámlámat beállítjuk szüneteltetésre, mert megszüntetni nem kéne, de fizetni se akarok fenntartásra otthonról. Most megyünk reggelizni, az jár a szálláshoz.

A csomag megérkezett már?

 

– Milyen csomagot kérdez?

– Nem mondtam? Végleg jön, és Londonból hazaküld mindenét. Nem túl sok, mert belefér harminc kilóba.

– A mi Tamásunk jól elvan Angliában. Pék lett belőle. Vagyis nem olyan igazi kenyérsütő, inkább pizzát süt. Járnak vásárokba is. Nincs egy helyhez kötve. Csavaroghat, és ezért kapja a fizetését.

– Már Egerben is sütödés volt.

– Aha. Legalább szerzett rutint.

– A mi Tamásunk kezdettől fogva hazavágyott. Most jön haza másodszor végleg. Első alkalommal a munkatársak megkérdezték, – noha mondta, hogy végleg jön – hogy mikor megy vissza. Most nyitva hagyta a lehetőséget. Persze csak akkor megy vissza, ha itthon nem talál semmit.

– Vagyis visszamegy.

– Szerintem is. Pedig jó lenne, ha bejönne nekem ez a díszkő faragás, és magam mellé tudnám venni. Az sem ártana persze, ha ő is akarná. Viszont úgy látom, inkább már kereskedésben gondolkozik. Csak oda is papír kell, hogy előre lépjen. Eddig lépten-nyomon szembetalálkoztam üzletvezető tanfolyam-hirdetéssel, de ma már az is fizetős. Nem a munkaügy intézi.

– Látod, én se lettem kereskedő – utalt a sikertelen trafik pályázatra.

– Te már voltál. Hagy legyen más is!

– Ha beindul a kőfaragásod, nyissak egy kő boltot?

– Azt azért ne! Viszont a szállítással üzletelhetünk, mert inkább odahaza dolgoznék.

– Nem akarsz kinn lenni a Grünhildával?

– Roze-Mari. – helyesbítettem – Nehogy lelőjön a Zigmund! Beetetett engem ez a csaj, hogy nincsenek is együtt, de csak kamu volt az egész.

– Elcsábított.

– El, hogy a macska rúgja meg, de már mindegy.

– Úgy látom, nem nagyon bánt a dolog – kavarta meg az ételt, majd el is zárta a gázt alatta. – Tányérból, vagy lábosból kéred? Nem nagyon van még felszerelve a konyhám.

 

Jó nagy adag babot sikerült összekotyvasztanunk. Már csak azért ettük meg az egészet, hogy el lehessen mosogatni. A borból tényleg csak egy korty maradt. Ennyi volt a készlet.

Amíg ülepedett a vacsora, megnéztünk egy filmet, amibe bele is aludtam, de ez nem újság, hiszen otthon is rendszert csináltam a filmbe belealvásból.

– Mikor keljünk reggel? – kérdezte tőlem szokás szerint, mintha nekem kellene eldöntenem.

– Bármilyen korán, de jobb lenne világosban.

– Fél hét? Egy fél műszak alatt leérünk, és déli egy órára van a lerakó.

– Akkor legyen fél hét!

Toscana

 

Éjjel, egy alkalommal ébredtem fel. Ahhoz képest, hogy tele hassal feküdtem le, ez jó eredmény. Nem kellett kimennem, nem is tudom miért ébredtem fel. Talán elment egy kamion mellőlünk, s annak a hangja ébresztett anélkül, hogy ez eljutott volna a tudatomig. Nem tudom, de nem is lényeges az ok. Azt hamar felismertem, hogy hol vagyok. Tudtam, hogy egy kamion polcán fekszem, a szűk hely ellenére kényelmesen. Már öt év telt el azóta, hogy ilyen ágyon aludtam, de ösztönösen hozzáidomultam a körülményekhez. Amikor első alkalommal nyertem elhelyezést ilyen helyen, megszenvedtem vele. Hanyatt fekve kényelmes volt az ágy, a tető közelsége is csak addig zavart, amíg világított a lámpa. A gond akkor kezdődött, amikor oldalt fordultam, és felhúztam a lábam. Beszorultam. Néhány nap után megszoktam, hogy erősen nekifeszülök a leesés megakadályozására felhúzott hálónak, s úgy már elférek. Később a hátam fájdult meg, de az már nem az ágy hibája, hanem a hátamé. Tíz hónappal később kerültem hasonló körülmények közé, de akkor már természetesen mozogtam a rendelkezésemre álló területen. Később aludtam olyan kocsiban, ahol a hálót se lehetett felhúzni, de nem is volt rá szükség. Az öt év viszont hosszú idő, mégis emlékeztem, hogyan mozdulhatok. Semmivel sem aludtam kényelmetlenebbül, mint akár egy franciaágyon.

 

Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy úton vagyok. Dél-Tirolban töltöm az éjszakát, közel a Garda tóhoz. Régóta vágyom ide. Bár ez a helyzet nem pontosan az, amire vágyom, de közel áll hozzá, ráadásul megint ingyen. Az ellátásom költségeit nem számolom, hiszen ennem otthon is kell. Annyi a különbség, hogy a feleségem vásárol, én nem is tudom, mi mennyibe kerül.

Szerencsém van, mert igyekszem nem gondolni semmire, így sikerül hamar visszaaludnom. Amikor a Sanyi mocorgására felébredek, már világosodik odakünn. Azért tudom, mert nem egészen jól húztuk el a függönyt. Szendergésemből az ajtócsukódása ébreszt fel teljesen. Kihasználom, hogy egyedül vagyok a fülkében. Lemászok, felöltözni, megvárom, amíg Sanyi visszajön, és felkeresem a benzinkúti shopot. Az olaszoknál csakis az eladótéren keresztül érhető el a mosdó. Viszek magammal törölközőt is a nyakamba akasztva. A személyzet nem is figyel rám, amit örömmel veszek. Gondolom, látnák rajtam, ha vásárolni akarnék. Reggel fél hétkor, törölközővel a nyakamban, határozottan a bolt vége felé haladva, egyértelmű, hogy nincs velem dolguk.

A WC ülőke önmagától felnyíló, nem lehet rávizelni. Igaz, van külön piszoár, de hát vannak mindenféle emberek. A berendezők biztosra mentek. A mosdó csapja fotocellás, de nem fog ki rajtam, találkoztam már ilyennel. Akkor segítséget kellett kérnem, de már rutinos benzinkúti mosdó-használó vagyok.

Amikor Sanyi beröffenti a motort, hét óra. Csodálkoznék, mivel telt el ennyi idő az ébresztő óta, de a rutin erre is jó. Tudom, legalább 20 perc kell egy reggeli elinduláshoz. Ekkor már majdnem világos van, bár még égnek Rovereto lámpái.

– Indulhatunk?

Megadtam az engedélyt. Lassan gördültünk kifelé a parkolóból. A legutolsó parkoló kamion, egy kék ponyvás, sárga napocskás magyar. Ő is induláshoz készülődött. Soha nem láttuk egymást korábban, nagy valószínűséggel ezután se fogjuk, de intünk egymásnak, hiszen mégis atyánkfiai vagyunk itt, a nagy idegenben. Ha este látjuk, megosztottuk volna a vacsoránkat is vele. Feltéve, ha nem akart volna valamit ránk sózni. Mert a nyomulós figurákat ki nem állhatom sem én, sem pedig Sanyi.

Brenner felől összefüggő kocsisor jön lefelé, meg kell állnunk a kijáratnál. Nem értem. Mindenki most indult el, amikor mi is fel akarunk hajtani a sztrádára? Az imént üdvözölt Waberer’s-es kolléga is felzárkózik mögénk, mire sikerül elindulni.

 

Teljesen frissen, üdén bámulok bele a reggeli forgalomba. Számolgatni kezdem, mennyi idő, mire járatlan vidékre érünk. Itt, ahol most haladunk, kétszer is jártunk már. Ismerősek a két pályatest közti műszaki átjárókat elzáró betonakadályok, a rozsdaszínű, dupla korlátelemek, melyekről nem tudom eldönteni, hogy barnára vannak-e festve, vagy tényleg rozsdásak. Figyelem az esernyőváz-szerű szőlőkarókat, melyekről hosszú vesszők ágaskodnak mindenfelé. Itt még nem metszettek. Pedig itt lenne már az ideje. Nem vagyok ugyan szőlősgazda, de ennyit azért tudok. Sanyi többet ért hozzá, de nem hozom szóba a dolgot, mert valahogy most nincs kedvem beszélgetni. Éhes ugyan nem vagyok, de egy kávé jól esne. Vagy talán nem is a kávé hiányzik, csak a kávézás. A megszokás nagy úr. Meg tudom persze szokni azt is, hogy nem iszom kávét, hiszen korábbi útjainkon is kibírtam, pedig kétszer is 13 napig tartott az út. Volt ennél egy még hihetetlenebb dolog is az első utamon. Tudni kell, hogy imádom az édességet, és nem ismerek mértéket. Ha egy tábla csokit kibontok, azt egy lendülettel betermelem. Egy hétig tudatában voltam, hogy a felső polcon ott van egy tábla tejcsokoládé, és ennek ellenére nem nyúltam hozzá. Na? Ez már példaértékű önmegtartóztatás.

– Ez meg mi a csuda? – szólalok meg önkéntelenül, amint rácsodálkozok egy furcsa hangfogó falra.

Kicsiny fekete üvegtáblák, hálóba rakva, de végeláthatatlan hosszúságban. Több kilométeren át.

– Volt eszembe, hogy mondom, de úgy gondoltam, hatásosabb, ha magad fedezed fel.

– Olyan, mintha napelemek lennének.

– Szerintem is az. Kb. 3 kilométer lehet.

– Tudod mi jutott róla eszembe? Gyerekkoromban Ipolyiéknak volt melegágy. Nem volt még akkor divatban a fóliasátor, csak deszkaszegély volt az ágyások szélén, és üveggel lefedve. Úgy nézett ki, mint a veranda ablak. Micsoda élvezettel törtük össze az üvegtáblákat!

– Nézzek, valami kidobnivalót?

Erre nem lehet mit mondani, hiszen nem volt komoly a kérdés. Régen voltam már gyerek, s azóta megtanultam, hogy tetteimnek a következményét magamnak kell vállalnom. Anyu nem fogja kifizetni az okozott kárt.

 

Háromnegyed nyolc lehetett, amikor kiértünk a hegyek közül, s elénk tárult a síkság. Mindenek előtt Verona városa, a repülőterével, keleti szélén azzal a hatalmas toronnyal, ami alatt hiába vártuk ki a raktárosok ebédidejét, mert mégsem ott rakodtuk a színes prospektusokat, amit aztán Angliába, a Royal Mail swindoni bázisára kellett fuvarozni.

 

Elértük az autósztráda kereszteződést. Keletre Velence, nyugatra Milánó, délre Bologna. Ez utóbbit választottuk. Immár nem követtük a fiume Adige völgyét. Azért se, mert itt már szó nem volt völgyről. Egyébként pedig a folyó az Adria irányában kanyargott tovább keletre, mi pedig délnek tartottunk, hogy ismét átvágjunk egy hegyvonulaton. Hamarosan elértük a Pó-t. Nem csak ráfogtam egy folyóra, ez tényleg a Pó. Figyeltem a táblákat, s azt fedeztem fel, hogy reggel óta a harmadik tartományba lépünk be. Trento-ban ébredtünk, majd a Dolomitok közül kiérve átléptünk Veneto-ba. Most pedig a Pó hídjánál elértük Lombardiát. Csak mint érdekességet említettem ezt, hiszen semmi jelentősége. Ez csak olyan, mint nálunk a megyék. Előfordult velünk már, hogy ennyi idő alatt három országban jártunk

Bologna előtt letértünk arról a sztrádáról, amin korábban már jártam, csak éppen ellenkező irányban. Sok mindent nem láttam, mert volt akkor egy kis köd. Most, ezzel az irányváltással keresztül is értünk a Pó síkságon. Itt nem annyira széles, mint a torkolatvidéken. Hegyek közé kapaszkodtunk. Nem akkorák, mint az Alpok, nem is olyan sziklás, mint a Dolomitok. Ezeket a hegyeket erdő borítja. Most figyeltem csak fel arra, hogy már a síkon is csak egész vékony volt a hólepel. Itt az erdőben csak nyomokban található, néhol kilátszik alóla az avar. Hiába emelkedünk, azért mégis csak dél felé tartunk. Előfordul ugyan Rómában is hó, de nem jellemző.

A mai első alagút két kilométer. A második, ha a kicsi megszakításokat nem vesszük figyelembe, talán öt is meg van. Azután sorjáznak még egy jó darabon. Olyasmi a környék, mint Szlovénia. Nem is! Inkább, mint az adriai oldalon Riminitől délre egészen „ a csizma sarkantyújáig” közben átlépünk Toscana-ba. Érintettünk még egy tartományt, de nem maradt meg bennem a neve.

Nem telik bele egy óra sem, és átkeltünk az Appenin hegységen. Na, itt tárul elénk az a nevezetes toscan táj. Szőlő, meg szőlő mindenfelé, elszórt tanyák, kicsi falvak, oszlop tuják, meg a jellegzetes mediterrán fenyők. Itt már nincs hó, de azért tél van. Bizonyára szebb lehet ez a vidék is nyáron. Bár, úgy tartom, jobb ilyenkor világot látni, mert legalább a lombok nem akadályozzák a kilátást. Gyönyörű a rálátás Firenzére, amint ereszkedünk le a hegyről. Na, ezt a várost szívesen megnézném közelről, de nem itt van dolgunk. Nem tudom, merre megyünk majd Livornóból, de örömmel vennék itt egy fél napos csavargást. Most csak az autópályáról meresztem a szemem, de mint ahogy Veronából se sokat láttam, meg Innsbruckból sem…talán mégis igaza van annak, aki kiröhög – mondván – hogy nem látok semmit?

 

Na, még egy óra talán az út, és ott leszünk a tengernél. Nem volt hosszú ez a kirándulás, bár még fogalmam sincs, hol a vége. Sanyinak is csak egy műszak Erfurttól idáig. Biztosan lesz délután alkalmunk megáztatni a lábunkat. Egy pisai kirándulást is örömmel vennék. Csupán 16 km.

Livorno

 

Alig volt még 11 óra, amikor megérkezünk a célhoz. Várnunk kell két órát, de Sanyi tesz egy próbát, hátha előbb leszedik.

– Nincs szerencsénk – mondja, amikor visszajön az office-ből – Azt mondja az olasz, hogy majd ebéd után következünk.

– Szerintem fogjunk hozzá most, hogy hamarabb végezzünk! – próbáltam tréfára venni a dolgot.

– Nem jó, ha a mi ebédünkhöz igazodunk, hiszen előbb reggeliznünk kell!

Mit tehettünk hát? Hozzá fogtunk enni.

Éppen egy napja kamionozok, s ez idő alatt nem vásároltunk. Ebből következik, hogy kénytelen vagyok a Sanyi készletéből reggelizni. A kenyér még hazai, de a vákuumfóliás felvágott, meg a margarin már német beszerzés. Savanyúság helyett tormás majonézzel ízesítem a „szenyát”.

Beüzemeljük a laptopot, hogy megnézzük Livornót a guglimapon. Semmit nem tudok erről a városról. A név alapján első hallásra Svájcba helyeztem. Nyilván azért, mert Lugano, és Locarno városok nevére emlékeztet. Tengerparti város, de a raktárnál – ahol várakozunk – semmi nem utal a tenger közelségére. Amit eddig láttam olyan, mint amiből 12 egy tucat. Vagyis semmi jellegzetes.

– Nézd csak! – mutatja Sanyi a térképet – erre a legrövidebb az út a tengerhez.

– Annyi csak a gond, hogy ott a kikötő. Válts át utcanézetre! Nem biztos, hogy le tudunk menni gyalog a vízhez.

Sokáig kerestük az ideális kiránduló útvonalat, de nem találtuk. Abban megállapodtunk, hogy ha itt végeztünk, elmegyünk Pisa-ba. A ferde tornyot meg kell néznem!

Már az olaszoknak is letelt az ebédidő, de még mindig nem tudtam, hol megyünk le a vízhez. A kikötőtől északra a parton, hosszan magán üdülők sorakoznak. Biztos van köztük egy ösvény, de nem tudjuk hol letenni a kocsit. A kikötőtől délre kellene inkább sétálni egyet. Van ott egy téglaerőd, aztán csónakkikötő, strand, meg a sétányon egy több száz méteres kőkorlát (már megint kibújt belőlem a műköves) Ez a része szép a városnak. Nem olyan, mint ahol először „bolyongtam”, ahol el is tévedtem a sikátorok közt virtuálisan. Amikor mégis lejutottam a kikötőhöz, téglafallal találtam szembe magam, de még járdát se építettek a gyalogosok számára. A déli részre kell eljutni! Jelenlegi pozíciónktól 6-7 km. Ez nagyon sok. Próbáltam találni kamionnal elérhető közelebbi grundot, de nincs. Rengeteg parkoló van a városban, de csak kis kocsik számára. A kikötőbe pedig nem mehetünk be, ha nincs ott dolgunk. Ez, reménytelen. Hajdanán Calaisban sétáltunk ennyit, de most nem szeretnék 14-15 km-t gyalogolni.

– Kérjünk segítséget a helybéliektől! – javasolta Sanyi, mikor már a rámpához tolatott, s az olasz srácok ott tébláboltak a rakományunk körül.

Nem kellett ezt az ötletet komolyan venni, hiszen nem tudunk velük kommunikálni. De azért, mielőtt elbátortalanodtam volna, tettem egy próbát.

– Szkúzi! Kome ariváre al máre?

A fiúk összenéztek, majd egyszerre hárman mutogatták a helyes irányt, s közben egymással vitatták meg, hogy lenne nekünk könnyebb odatalálnunk.

Sanyival összemosolyogtunk, mivel egy szavukat se értettük.

– Ezt jól megkérdezted. Kérdezd meg, ha már ilyen perfekt olasz vagy, hogy a kamionnal oda tudunk-e menni?

– Kamion?

– No, no…

A többit nem értettem, de egyikük a föld felé mutogatott, s ebből azt következtettem ki, hogy a kocsit itt kell hagynunk.

– Én nem gyalogolok annyit – döntöttem el – Meg van már a következő fuvar? Majd megnézzük a tengert valahol út közben.

– Azt mondta a főnök, csörögjek rá, ha leszedtek. Akkorra kiderül, hová kell mennem. Egyelőre úgy néz ki, valahol Milánó közelében lesz a felrakó. Nem kizárt, hogy csak hétfőn. Találd ki, hol töltsük a hét végét! Bár, ha sikerül még ma este, akkor holnap még mehetünk, csak vasárnap kell leállni.

– Mi alapján döntsek?

– Na jól van, akkor inkább várjuk meg, mi a délutáni kötelező program. Ha még ma fel kell rakodni, ugrott a Pisa is, mert nem lesz rá idő.

 

Amíg mi az udvaron tervezgettük a programot, az olaszok targoncával rohangáltak a pótkocsinkon. Nem láttuk ugyan, csak a kocsi mozgása jelezte, hogy közlekednek rajta.

– Ezek végeznek mindjárt. Meglepően gyorsan dolgoznak. Hamarosan mehetek a papírokért. Tényleg! Gyere be velem az irodába! Van ott egy olyan csodaszép szinyorina, hogy a szavad is elakad, ha meglátod. Talán még a Grünhildádtól is szebb – tette hozzá mosolyogva.

 

– Nem is láttad Grünhildát. Nem ez a neve, de mindegy. Egyébként nem nyerne szépségversenyt, túlkoros is hozzá, de olyan kisugárzása van, hogy …hogy nagyon – nyögtem ki végül ezt a semmilyen hasonlatot, mert nem találtam a megfelelő kifejezést. – Egyébként a szépség önmagában kevés, nemrég láttam egy kissé vaskos testalkatú, de egyébként nagyon szép babaarcú lányt a buszon, de ahogy beszélt, kiábrándított.

– Megszólítottad?

– Dehogy. Volt vele egy kis girnyó csaj, azzal beszélgettek. Volt eset, amikor a szóhasználata volt felháborító egy szép nőnek, de ennek inkább a hangja volt kiábrándító. De még az is, ahogy mozgatta azt az alapállásban szép száját.

– Na, elkéstünk. Ott megy. – intett fejével egy, az udvaron átvonuló tünemény felé.

Lehetett úgy 50 kiló, nem túl magas, talán 160 cm, mint egy átlagos nő. Egy pillanatra ránk emelte tekintetét, de attól a szénfekete csillogó szempártól megdobogósodott a szívem. Tépett fekete haja szándékosan összekócolva, rövid dzsekije alól kilógott a kötött pulóver, amely követte a fenekének a domborulatát. Hosszúszárú lovaglócsizmájától csak egy rövid rész látszott a combjából, amin vékony fekete harisnya feszült. Olyan, amit néhány – a maga szépségét túlbecsülő – nő nadrág helyett visel. Van annak neve is, de nem tudom.

Lényeg, hogy jól megbámultam, amint odament, a kis Lanciájához, ami már a közeledtére villantott a négy irányjelzőjével. Beült és elment.

– Elvihetett volna a tengerpartig, hogy csak visszafelé kellene gyalogolnunk.

– Miért nem mondtad neki? Te tudsz olaszul.

Mivel most már nincs értelme bemennem az irodába, visszaültem a kamionba és vártam, hogy mehessünk. Lelki szemeim előtt lebegett az iménti látvány. Mély nyomot hagyott bennem.

Odahaza naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.

Egyszer viszont tényleg szépet láttam.

Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.

Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.

 

Nem emlékszem, hogy volt ez fiatal koromban, de mostanában egy szép nőt szemmel is élvezettel simogatok végig. Megesett már az is, hogy versírásra inspirált a látvány.

 

Kósza gondolat

 

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.

Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Mobil telefonját az arcához emeli.

Lábát összefonja, majd ide oda tipeg

Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

 

 

Ahogy üldögéltem a kamion anyósülésén, hallottam a hátam mögül a targoncák dübörgését, éreztem, amint billegtetik mozgásukkal az egész járművet. Aztán rövid csend következett, majd egy erősebb billenés amint Sanyi kinyitotta az ajtót, és felkapaszkodott a lépcsőn. A kezében tartott papírokat egyelőre az ablakba dobta, beült az ülésbe, és indított. Kicsit előre gurult, kiszállt, hátrament becsukni az ajtót.

– Mehetünk! – mondta, amikor ismét beült a helyére.

– Hová?

– Valahol a kikötőben biztosan félre tudunk állni egy félórára.

– És utána?

– Megnézzük a ferde tornyot, aztán irány Milánó!

– Hagyjuk most a tengert! Annyira nem fontos. Megnézegettem a várost a térképen. El lehetne tölteni egy hétvégét, de nincs egy rendes parkolójuk. Csak a víz miatt nem kell lemenni a partra! Merre megyünk? Amerről jöttünk?

– Arra kerülnénk. Itt megyünk fel északnak egyenesen. Pisaig nem is megyünk fel a sztrádára.

– Jártál már ezen az úton? Rálátni a tengerre?

– Aha.

– Elég annyi. Fürödni úgysem akarunk.

– Akkor Pisa?

– Igen, Pisa. Majd megállunk az út szélén – vigyorogtam a félreértésen alapuló humoromon.

 

Sanyi vette a lapot, de nem reagált. Sikerült kikeveredni a városból. Az út száma S -15, tehát jó felé haladunk. Jobbra, tőlünk nem messze fut a sztráda, de ezért a 16 kilométerért nem hajtunk fel rá. Egyelőre nem is nagyon kell figyelni, elég lesz akkor, ha átkelünk az Arno-n, utána egy kis patak fölött keresztezzük a vasutat, s majd ezután kell jobbra lehajtanunk.

Nagyon jó ez a GPS, hiszen előre be lehet tanulni a navigációt. A helyszínen már csak megerősítjük az elképzelésünket, nem ott kell a forgalom sűrűjében dönteni. Bár néha felül kell bírálni, de mégis nagy segítség.

– Majd figyeld a kőfaragásokat, hátha tanulsz valamit a régi taljánoktól. A fényképezőt hozzad! Tényleg! Ha nem jöttél volna el velem, most dolgoznál?

– Tél van. Nem hiszem. Hacsak valami műhelymunkát ki nem talál a főnök.

– Mégis csak jobb csavarogni, mint ott savanyodni a műhelyben. Nem?

– Nem olyan sokat vagyunk a telephelyen, inkább kint vagyunk terepen. Ebből a szempontból jó munkahely. Néha nagy elégtétel a számomra, amikor a helyismertemre, a navigációs készségemre kell a brigádnak hagyatkozni. Járok néha ismeretlen helyeken, de sokszor olyan helyre megyünk, ahol már jártam korábban. Mont például Edelényben, ahova egyszer a nővéremmel vittünk segélyt az árvízkárosultaknak.

– Azt mesélted. Akkor esett szét a Hyundai vízpumpája.

– Aha, akkor. Azért azzal is mázlim volt. Széteshetett volna odafelé félúton, megrakottan is. Ehhez képest Nyárádnál fedeztem fel, hogy valami gond van. A tardi elágazásnál álltam le. Bár, ennyi erővel haza is érhettem volna! Az még nagyobb mázli lett volna.

– Vagy, ha szét se esik.

– Hát, igen. Szóval voltam a céggel kirándulós munkán ott is. És tudod, nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is. Megfordult akkor a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

 

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

 

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak. Épp úgy, mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

 

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől hoztam a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

 

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít.

 

Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

 

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy a tapolcai munka során Roze-Mari megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

 

– Figyelj! – szólt rám Sanyi – Itt vagyunk mindjárt. Nehogy eltévedjünk, mert itt még én se jártam.

– Az nem számít. Én el tudtam ott is tévedni, ahol már jártam, csak első alkalommal rosszul tájoltam be magam. Ráadásul – mint a Matyi kolléga mondta – mindez a saját falumban történt.

 

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen 13 évig jártam oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.

Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.

Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.

A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.

Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.

Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.

– A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!

Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.

– Mi nem rendeltünk semmit.

Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.

– Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.

– Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.

Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.

– Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!

Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.

– Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.

A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.

– Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?

Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az Internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!

Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.

– Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!

– Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.

– Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!

– Itt már jártunk.

– Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.

– Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.

– Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.

Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.

– És ez?

– Hááát…

Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.

– EZAZ!

Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.

Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat ;)…a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

 

Elhagytuk Pisa-t. Ha nem tanulmányoztam volna a térképet, azt gondolnám, túlszaladtunk. De semmi gond, itt van lehetőség lehajtani a főútról. Lemegyünk jobbra, aztán ott, hosszú egyenes szakaszon, még az imént látott patakon is át kell mennünk. Balra fasor, meg szántóföldek, jobbra telephelyek sora, de a kapuk közt nincs annyi hely, hogy egy ekkora szerelvénnyel leparkolhassunk. Marad tehát az eredeti elképzelés, be kell mennünk a fizető parkolóba. Gondolom, Sanyinál van pénz. Már csak azért is – jut ekkor eszembe – mert kaját is vennünk kell. Nem tudom, meddig utazgatok vele, de nem érzem jól magam attól a gondolattól, hogy ő tart el. Noha, ezt korábbi útjainkon is úgy oldottuk meg, hogy utólag adtam neki költségtérítést. Legalábbis a kéthetes utakra. Az első után többet, a második után már annak csak a felét. Megtanultunk spórolni. Ez a spórolás ott csúcsosodott ki, amikor a bregenz-i főpályaudvar előtt üldögéltünk a padon, és arról álmodtunk, hogy ha lenne 10 eurónk, elvonatoznánk Lindauba. De sajnos csak egy ötösünk volt. A tankolásra és útdíjra is csak következő napon küldtek a cégtől. Ez most már nem az a munkaadó. Remélem, nem lesz hasonló kényszerpihenőnk!

Pisa

 

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.

A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.

A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe az időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

 

Nem érzem azt a boldog elégedettséget, amit egy ilyen találkozástól elvárhatnék. Majd később.

Furcsa, hogy éppen egy közlekedési vészhelyzet jut eszembe. Alkalmam is nyílik elmesélni, hiszen Sanyi kérdéseket intéz felém.

– Na, ilyeneket gondoltál faragni Grünhildának?

– Akár ilyeneket is, de nem ilyen sokat. Öcsém! – ámulok el, amikor körbeforgok a téren, és szemügyre veszem a többi épületet is.

Mert a híresség csak egy harangtorony, de tartozik hozzá egy Dóm is. A mögötte álló kerek épület nem is tudom micsoda. Majd később tanulmányozom a kapunál elvett prospektust, abba biztosan bele van írva. Az a hosszú épület, ami az útról eltakarja ezt a gyönyörűséget, kevésbé díszes.

– Itt lehet élvezkedni a kőfaragóknak mi? – kérdez Sanyi ismét, miközben az arcomat fürkészi, hogy lássa a látvány okozta hatást. Nem igazán van megelégedve, s ezt szóvá is teszi.

– Nem látom rajtad az izgatottságot. Tetszik egyáltalán?

– Várjál! Majd később, ha leülepszik bennem. Ezt még meg kell emésztenem! Tudod olyan ez, mint amikor Szentendrén jó tempóban haladtam a négysávoson befelé a városba, és elméláztam. A laktanya előtt van egy balra fordulási lehetőség, de nincs kanyarodó sáv. Persze miért mentem volna a külső sávban? A szembejövők miatt, megállt a sor. Én csak arra figyeltem fel, hogy iszonyatosan közeledünk az addig előttünk haladó kocsihoz. Fék! Szó szerint beleálltam a fékbe. A kocsi elkezdett ficánkolni alattam. Éreztem, hogy itt már reménytelen a megállás. Korábban nézegettem a tükörbe, tudtam, hogy jön egy kocsi a külső sávban, de nincs túl közel. Erről persze ekkor már nem volt idő megbizonyosodnom. Reméltem, hogy azon is van fék. Kicsaptam a kormányt a külső sávba, de azt nem tudom, mi történt ennek hatására mögöttem. Az ütközést sikerült elkerülni.

– Nem ijedtél meg? – kérdezte azonnal a mellettem ülő szomszédasszony.

– Várjál! – mondtam – Majd mindjárt. Nem volt rá idő.

És valóban. Amikor már meg lehetett volna nyugodni, akkor tört rám a heves szívdobogás. Akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltunk. Azóta már kétszer is megtapasztaltam, hogy egy kicsinek tűnő ütközés is mekkora kárt tud okozni.

– Most nem közlekedünk, van időd nézelődni. Nem sietünk, nem is megyünk neki senkinek. Felmenjünk a toronyba?

– Most erre mit mondjak, hogy majd legközelebb? Fel hát, de előbb hagy nézzek szét! Nahát! – adok hangot csodálkozásomnak – ez a torony ferdébben áll, mint gondoltam, de nem is csak ferde, hanem görbe. A közepén is van egy kiigazítás, a harangok szintje pedig már egyenes.

– Nem olvastál az építéséről? – pirít rám Sanyi a tájékozatlanságom miatt. – A negyedik szintnél száz évet vártak, mert már akkor megbillent. Utána megpróbálták kiegyensúlyozni, de csak ennyire sikerült. Sőt, később még ferdült.

 

Körbejártuk a teret. Az utcát elzáró hosszú épület valójában temető. Láttam már temetőt, aminek volt árkádos, vagyis fedett része, de itt berakták egy épületbe. Mindezt azért tudom, mert megnéztem a prospektusban.

– Na nézd már! Mi még megszóljuk az úri cigányokat, akik pavilont építenek a síremlékek fölé. Itt az egész temetőt tető alá rakták. Biztosan innét vették az ötletet.

– Jobb helyen a templomot építik a temető fölé.

– Valóban. Olyan is van. Na, nézzük csak mit ír a prospektus! Mi az a nagy kerek épület? Magyarul persze nem írja. Azt mondja, hogy mit tudom én milyen Capelle. Ez egyértelmű, kápolna. Annak elég nagy, de ha az, akkor legyen! Sétáljunk el arra is! Nahát! A katedrálisnak a háta van a torony felé. Emez az oldal az eleje. Öcsém! Ez tök jól néz ki. Ennyi oszlop! Itt lehetett faragni a mestereknek néhány éven át. Főleg, hogy még gépük se volt hozzá. Na! Látod már rajtam az izgatottságot?

– Aha. Most már látom. Menjünk a toronyba?

– Naná! Mehetünk.

 

Egyik korábbi utunkon a ljubljanai fellegvárban bolyongtunk. Megnéztük a vár kápolnáját, bekukucskáltunk a kisablakon oda, ahol az első magyar felelős kormány miniszterelnökét tartották fogva 1849-ben a Habsburgok, de beljebb nem mentünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nem ér annyit a vár belseje. Na, meg ott van a mi Halászbástyánk. Ott többször is megcsodáltam a panorámát az alsó szintről, de azért nem adtam pénzt, hogy 3-4 méterrel magasabbról láthassam ugyanazt. Itt most nem vált be ez a fukarkodás, mert már a tér is fizetős volt. Egyébként pedig örülhetek, hogy van ez a lehetőség, mert nincs ám ez mindig. Állítólag, a torony dőlése, nem állt meg. Így rengeteg munkával járt alatta megszilárdítani a talajt.

– Remélem, nem dől tovább. Nem állnám meg nevetés nélkül, ha velünk dőlne el.

– Csak nem tán!

– Pesten – kezdtem megint másról beszélni – van egy építmény a Nemzeti Színház mellett. Olyan, mint állítólag a Bábel tornya volt, csak kicsiben. Körbe-körbe megy a lépcső, a tetején meg nincs semmi. Még kilátópontnak se lehet nevezni, mert a közelben lévő Lágymányosi híd sokkal magasabban van. Vagyis nem tudom, mire való az az egész, de nem álltam meg, hogy fel ne menjek.

 

Itt se kellett megállnom, hogy fel ne menjek, csak meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csoport, amit egy kalauz felvezet.

– Te figyelj! – folytattam a csacsogást, miközben már a márványlépcsőkön kerengtünk fölfelé – Itt hogy javítják a lépcsőket?

– Gondolom, faragnak másikat, és kicserélik.

– Nyilván, de hogy állítják be? Szemre? Aztán meg jön a főnök, hogy: „rátettétek a vízmértéket?”

 

Bevallom, sok ez a hét emelet. Ráadásul nem is olyan panorámás ám, mint gondoltam. Noha ránézésre sem egy kecses építmény, de azért mégis meglepett, hogy milyen szűk a belseje. Iszonyatosan vastagok a falak. Nem is tudom, miért csodálkoztak, hogy nem bírta a talaj.

Fenn álltam a ferde torony tetején. Kívül, belül korlát, mert a harangok fölött nincs ám tető, hanem nyitott az egész. Biztosan azért, hogy odafenn az Úr is hallja a harangszót. Állítólag mind a hét harang be van hangolva. Ezek szerint, akár zenélni is lehet rajtuk. A harangok alján körbefutó szalagdíszben a horogkeresztet vélem felfedezni. Találkoztam már ezzel a jelképpel görög templomban is. Ez valójában napszimbólum, csak a mi agyunkban azonos a nácizmussal. Nem ez az egyetlen, amit ordas eszmék lejárattak. Valójában a náci karlendítés is „ave ceasar” üdvözlés az első birodalomból (Róma) Nálunk például kerülendő kifejezés a „kitartás”, mert így köszöntek a nyilasok, akik miatt az Árpádsávos zászlót is fasiszta jelképnek próbálják beállítani egyes politikai körök.

Sanyi fotózott, majd átadta a gépet.

– A papáról is egyet!

Azt gondoltam, hogy majd jól körülnézek, de annyira mégse magas ez a torony. Annyi eszük legalább volt a város építészeinek, hogy nem húztak fel toronyházakat. Viszont, hiába álltam a padló magasabb oldalára, a tenger felé, nem láttam semmit a Dóm takarása miatt. Kelet felé lehet nézelődni, de Firenze túl messze van. Csak a távoli hegyek jelzik, merről jöttünk délelőtt. Északra is hegyek zárják a látképet. Arra majd még ezután megyünk. Dél felé nem nagyok a tengerparti hegyek, azokat inkább csak sejtem így 20 kilométer távolságból, mintsem látom. Amit látok arrafelé, a repülőtér meglepően nagy forgalma. Ez csak egy kicsi, helyi reptér, nincsenek nagy gépek, a kicsikből viszont sok.

Megint beugrik egy emlék. Sanyi szorgalmasan fényképez, de nem is figyelek rá.

A csepeli időszakomra gondolok, amikor még nem találtam munkát, csak ültem a tizediken az ablak előtt, és néztem a Ferihegyre leszálló gépeket. Írtam is róla egy borongós hangulatú jegyzetet, miszerint úgy érzem magam, mint egy repülésirányító. „ülök a toronyban…” Aztán írtam még egy másikat is:

 

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.

A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

 

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztorkutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

 

Mindez tegnap volt. Most itt ülök a helyemen órák óta, már fáj a nyakam. Odakünn esik az eső. Pest felől van egy halovány felhőmozgás, de alig üt el a szürkesége a háttértől. Az utcazajra kicsit most ráerősít egy repülőgép, de aztán elnyomja egy sziréna hangja. Mindez mégse hat kedvezőtlenül a hangulatomra. Anyámmal beszéltem telefonon, aztán a bátyámmal. Gyerekkori barátom hívott, hogy nézzem meg a Neten, ki írhatta azt a szívbemarkoló cikket az apja elvesztéséről. Nincs név, de a tanító nénink van benne megnevezve, s a falu is egyértelműen felismerhető. Az imént nézegettem a fiam fotóit. Ez az első Karácsony, amit 31 év alatt nem együtt töltünk. Nem tervezte, hogy hazajön. Nem is várom el tőle, hiszen nagyon sok az az 1700 km. Éppen négy hónapja, hogy barátnőjével Londonba utazott. Most jutottak el odáig, hogy állandó munkájuk van mindkettőjüknek. Anyagilag éppen a tegnapi fizetéssel lettek nullszaldósak. Jól néznek ki a képeken. Nem soványak, még egy automata blokkját is mellékelte a fiam, miszerint éppen ideális a testsúlya. Fodrászhoz ugyan nem ártana elmennie, de ezzel együtt elégedett vagyok velük.

 

– Fordulj már erre! – szól rám Sanyi – Ne a hátadat fényképezzem! Nagyon elméláztál. Na jó, hogy felmásztunk?

– Jó. Tudod, valamikor azt gondoltam, hogy engem nem érdekel Párizs. Aztán amikor elvittél, és ha csak 10 kilométerről is, de láttam az Eiffel tornyot, annak mégis tudtam örülni. Aztán ugyanazon az úton jártunk Sinsheim-ben a Technika Múzeumban, amiről könnyen lemondtam volna, mégis nagyon örülök, hogy megnéztük. Biztosan emlékszel, hogy a második utunkon Brüsszel felé kerültél a kedvemért. Nem láttunk ugyan semmit a városból, csak egy város volt messziről. Olyan, mint akármelyik másik, de mégis örülök, hogy arra mentünk. Nem is a látvány miatt,

– Hanem a tudat, hogy ott jártam – mondtuk egyszerre mindketten, majd ezen egy jót nevettünk.

Olyan ez a szólás már köztünk, mint, hogy félóra séta jót tesz a szívnek, vagy mint ahogy családon belül rajzfilmekből szoktunk idézni, ha okot találunk rá.

– Jól körül néztél? – kérdezte, arra utalva, hogy akár mehetnénk is.

– Mehetünk! Egyébként a gyerekeken járt az eszem – mondtam már a lépcsőn lefelé menet – azon gondolkodtam el, amikor kimentek Angliába.

– Nem igazán értem mit beszélsz. Majd inkább akkor mond, ha leértünk.

 

Nem időztünk sokáig, de nem is órával mérik az élményt. A már említett észak-dunántúli kirándulásomon sem töltöttem többet a veszprémi várban egy óránál, mégis nagyon megmaradt az emlékezetemben. Talán a sok fénykép is belejátszott ebbe. Itt is készült néhány, de egyébként se fogom elfelejteni ezt a röpke kirándulást. Meg aztán nem is nagyon érünk rá, mert lejár a parkolójegyünk, ami kamionnak, vagy busznak elég húzós. Jobb lenne, ha nem kellene ráfizetni. Inkább keressünk egy jó pihenőt a hétvégére!

Milánó felé

 

 

– Szép ez a Toscana – jegyeztem meg, már az autópályán. – Azt mondják, az angolok, hogy van még ott középen egy nagyon szép ország, ahol nagyon kedvesek az emberek. Azt is szívesen megnézném. Biztosan nem is ismered.

– Magyarországra gondolsz?

– Arra.

– Hiszen még öt napja sincs, hogy eljöttél.

– Nem baj. Már szívesen hazamennék. Ja! Az angolok! Meséltem már a menyem sztoriját az öreg utazókkal? Na, mindegy, legfeljebb elmondom megint.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. Ági kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a róla, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat. A névtáblája alapján legfeljebb skót.

– Italy, Malta?

– No, no. Greece

Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy Ági minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.

­– Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja, hol van.

– Talán mégis.

– Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.

– Poland?

– Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.

– Nem fogják elhinni.

– Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.

– Magyar vagyok.

– Tényleg nem hiszem el – mondja az asszony.

– Pedig igaz, Magyarországról jöttem.

– Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?

– Viszontlátásra.

– Good morning?

– Jó reggelt.

– Tényleg magyar – fordult a férje felé, aki úgy köszönt el gitóltól, hogy:

– Kezetcsokolá

 

– Ez nagyon jó – mondja Sanyi – de biztos, hogy angolok voltak? Azokról nem hallottam még olyat, hogy kedvesen elbeszélgettek.

– Nem is meséltek hasonló esetet többet. Nincsenek elragadtatva az angolokkal, bár nem sokkal találkoznak, mert szinte mindenki idegen Londonban, Londonisztánban. Volt még egy aranyos eset, de az már Prágában történt.

Az egyik étterem előtt a behívó ember angolul méltatta a gulyást a turistáknak. Speciális cseh ételnek mondta, de hozzátette, hogy magyar eredetű. Ágit szúrta ki a tömegből, és őt győzködte leginkább. Aztán megkérdezte, hogy honnét jött. Aztán fogta a fejét, hogy „miért hagyta, hogy ennyit beszéljen. Ekkor Ági elővette az igazolványát, amiben ott áll a neve: Gulyás.

– Azért a csehek tudnak jó gulyást készíteni. Knédlivel – emlékeztetett Sanyi arra, amikor a német határnál kóstoltam meg ezt az ételt, s ittam hozzá egy korsó Kozel sört, ami alig fért be a knédlire.

– Igaz. Nekem jobban ízlett, mint amit otthon szoktam enni. Marhapörköltet tunkoltam azzal a híres párolt tésztával. Nálunk a gulyás, krumplileves disznóhússal. Egyszer zavarba is jöttem, amikor az iskola étkezőjében együtt ebédeltem a lengyel delegációval, és az ogrodzieniec-i várkapitány – aki egy szimpatikus fiatal nő volt – megkérdezte, hogy ez volt-e a gulyás? Én krumplilevesnek azonosítottam be. Bene Ildi, az akkori kultúrigazgatónk sietett a segítségemre azzal, hogy rábólintott.

– Na, akkor most fogjad a laptopot, és keress egy helyet, ahol megállunk megnézni a tengert. De ne legyen túl messze, mert egy óra múlva besötétedik.

Lázas keresésbe kezdtem. Görgettem az egeret az autópályán, hogy találjak egy pihenőt, a közelben.

– Itt lesz is nem messze egy egészen kicsi. Két kamion fér el. Csak az a kérdés, hogy ki tudunk-e mászni a kerítésen. A part lehet kb. két-három kilométer, ha el nem tévedünk az utcákban. Gondolom, járda sincs sehol. Jó lenne kaját is venni. Ez viszont nem is igazi város, inkább üdülőövezet. Aligha van Tesco.

– Tesco sehol nincs olaszban. Nem érdemes megállni. Mire lesétálunk a tengerhez, este lesz. Menjünk tovább, legalább a márványbányát megláthatod még, ha csak menet közben is.

– Na! A csomópont után van egy rendes pihenő. Ott kereshetünk boltot!

– És a tenger?

– Az kicsit már távolabb van. – válaszoltam lemondóan – Nézd csak! Ezen az oldalon meg horgász tavak vannak? Mi a csoda az ott? Olyan, mint egy lelátó. Itt lett volna a kis parkoló.

– Itt pedig darálják a márványt. Megálljunk? Viszel haza belőle műkövet csinálni?

– Amikor voltunk kutyatápért Aubigniben, és kiküldtek a Purinától bakancsot venni…

– Aha. A tüzépre.

– Ott, ahol a benzinkútnál az volt írva a gázpalackra, hogy buta. Ott megfordult a fejemben, hogy venni kellene egy zsák cementet csak azért, hogy otthon mutogathassam, hogy nekem francia cementem van.

– Itt a pihenő. Megálljunk?

– Ha már nincs idő lemenni a partra, akkor minek?

 

Közben túlhaladtunk, így ez a kérdés eldőlt. Jobbra láthattam a nyáron is szikrázóan fehér hegyeket, ahonnét a világhírű fehér márványt bányásszák. Faragtam belőle síremlékre virágcsokrot. Jó vele dolgozni. Tömör, viszont jól faragható. Szívesen csinálnék még ilyeneket. Kár, hogy a szemem nem nagyon bírja már a koncentrálást. Emlékszem, hogy akkor szántam rá az időt a faragásra, amikor az esős idő miatt nem lehetett szabadtéri munkát végezni. Olyankor persze a fényviszonyok se nevezhetők ideálisnak. A villanykörte égette a homlokomat, mégis nehezen láttam az apró részleteket. Pedig ez már régen történt. Azóta csak romlott a látásom.

Néhány helyen azért sikerült egy pillanatra rálátni a Ligur tengerre, de aztán beértünk a hegyek közé.

– A tengerben fürdés már kimaradt – állapította meg Sanyi sajnálkozva – de majd talán jövünk még a jövő héten is. Bár legtöbbször csak Milánó környékéig szoktam lejönni. Persze sose lehet tudni. Majd meglátjuk. Van még rá három heted, hogy kivárd a megfelelő alkalmat.

– Nem szeretnék még három hétig itt bolyongani. Tetszik ez az ország, de azért az már sok.

– Megyünk németbe is. Meg akár valami más út is közbejöhet. Aztán majd hazamegyünk együtt.

 

Na, most csapdába estem. Innét hazavonatozni, eléggé költséges. Az lenne az ésszerű megoldás – ha otthon egyébként se dolgozok – amit Sanyi ajánl, de attól tartok, meg fogom utálni a kamionozást. El tudom képzelni, hogy ő mennyire szereti. Legalább tíz éve csinálja. Viszont ha hozzászámolom a korábbi alkalmi bútorszállításait Hollandiából, az már emberöltőnyi idő.

– Most már nem kell nézni a közeli pihenőket! Három órán belül elérjük Milánót, majd ott kell táborhelyet keresnünk a hétvégére. Merre menjünk?

– Hogyhogy merre? Milánó felé.

– Genova, vagy Párma felé?

– Teljesen sötét van. Nem mindegy?

– Genova felé nehezebb a terep, bár üresen vagyunk. Ott közel járnánk még egy darabig a tengerhez, csak baromian nagy a szintkülönbség.

– Mondom, sötét van.

– Marad tehát a másik irány. Picivel közelebb is van.

– Akkor minek kérded? – mondtam olyan hangsúllyal, hogy attól tartok, ingerültnek tűnhetett.

Sokáig nem is szóltunk, csak hallgattuk a motor monoton zúgását. A rádiót is csak akkor kapcsoltuk be, amikor átértünk a nagy hegyeken. Itt már jól szólt a Kossuth. Otthon úgyse szoktam hallgatni. Bámultunk bele a lámpafénybe, próbáltam az autómárkákat a hátsó lámpák alapján beazonosítani. Sanyi egyébként se túl beszédes. Sokat van egyedül, és ez a tény sem teszi beszédesebbé. Én ugyan szoktam magamban is beszélgetni. Nem tudom, ő hogy van ezzel. Megkérdezhetném, de nem teszem. Elfáradtam. Hosszú volt ez a nap. Inkább alszom egy kicsit. Én megtehetem. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Lefekhetnék az ágyra is, de az én helyem a polcon van, oda mégse mászok fel menet közben, főleg, hogy tele van pakolva.

– Majd ha lesz net a pihenőben, haza is küldheted a képeket. Ja, vagy alszol?

– Nem alszom. Próbáltam, de nem sikerült. Úgy vagyok, mint a kisbabák, amikor már túl fáradtak.

– Olyankor órákon át ordítanak. Remélem, te nem fogsz.

Nem válaszoltam, csak úgy reagáltam, hogy mosolyogtam egyet. Sokáig nem szóltam.

– Azon jár az eszem, hogy ezek az itáliai városok mitől voltak olyan gazdagok? – szólaltam meg hosszú hallgatás után – A germánok még ki se jöttek az erdőből, amikor ezek már katedrálisokat építettek. És nem a király, hanem a város. Amikor Pisában elkezdték a dómot, nem sokkal azelőtt omlott össze a Római birodalom. Van nálunk is Árpád-kori templom, de ehhez képest csak sufni.

– Nem tudom. Majd ha legközelebb jövünk, megkérdezed az olaszoktól.

– Nem kell legközelebb, még most is itt vagyunk. Nemrég olvastam, hogy Zsigmond királyunkat is a milánói herceg pénzelte, amikor császárrá koronázták. A hétvégén intenzív nyelvtanulásba kezdünk, és megkérdezzük Milánóban.

– Valójában nem Milánóba megyünk, hanem kicsit északabbra. Azt hiszem te is jártál velem arrafelé.

– Monza?

– Lehet. Olyasmi.

– Ott is olaszul beszélnek.

– Akkor, ha már tudsz velük beszélni, nem is akarsz hazamenni?

– Ha kapnék a vasútra szabadjegyet, mint az öreg papó Tiszaújvároban, akkor mennék.

– Milyen papó?

– Biztosan mesélem már. Aki 15 évesen volt légvédelmi tüzér Vestfáliában.

­­– Biztosan mondtad már, nem emlékszem.

– Na, ez jó – gondoltam magamban – legalább elmesélhetem. Úgyse szól közbe, ha beugrik neki, hogy ismeri a történetet. Én se szoktam. Berci szomszédom olyan, hogy könyörtelenül közbeszól, hogy ha már mondtam korábban. Nagyon lehangoló tud lenni egy ilyen beszólás.

 

*

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már össze felé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.

– Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.

Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.

Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

 

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,

Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban azért, mert magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.

– Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.

Amint mesélt, mégis előjöttek emlékezetéből a német kifejezések, s így idézte a parancsnoka szavait, majd a szállást és ételt adó parasztasszonyt, amikor a kapituláció után szélnek eresztették őket. Lassan beszélt, s amikor elkezdte, hogy harmadmagával bekéredzkedtek egy falusi házba, arra gondoltam, hogy nem tudtak nekik ételt adni. Nem lett volna ez meglepő, hiszen akkorra már nekik se nagyon lehetett élelmük. Aztán mégsem így folytatódott a történet. Az asszony megetette őket, még meg is mosakodhattak. Szállást az istállóban kaptak, de nem volt ebben semmi kivetni való egy somogyi kicsi faluban felnőtt gyereknek. Reggel ment a gazda fejni, de nem tette szóvá, hogy a szokottnál kevesebbet ad a tehén, hanem még adott a fiúknak egy-egy bádog tejet. Aztán elköszöntek, s mentek bele a vakvilágba, több mint ezer kilométerre hazulról.

Koblenznél állította meg őket egy amerikai katona. Három hónapig tartották őket a lágerben. Jó dolga volt, még az élelmiszer-raktárba is bejárhatott. Szabaduláskor kaptak igazolást, amivel ingyen utazhattak a vonaton.

 

Közel félévi távollét után ért haza, s ez idő alatt semmit nem tudott az otthoniakról. Azt se tudta, hogy az édesanyja él-e, hal-e. Sötétben érkezett, megkocogtatta az ablakot.

– Te vagy az fiam? – szólt ki az anyja.

Hihetetlen, hogy egy anya így megérzi, de hallottam erre más példákat is.

 

Elhallgattam volna még a történeteit, mint ahogy egy időközben odaérkező rokkantkocsis férfi is, de én dolgozni mentem oda. Reméltem, hogy lesz még alkalmam később. Aztán mégse volt.

 

Munka közben persze semmi nem gátolt abban, hogy a hallottakon járjon az eszem. Nehezen emésztettem azt a tényt, hogy gyerekeket vittek el a nyugati frontra Magyarországról. Mondta a papa, hogy csendőr vitte el. Mikor is? Azt mondta, hogy márciusban. Valószínűleg tizenkilencedike után, amikor a németek megszállták az országot. Nem nagyon vesztegették az időt. Ekkor indultak el a halálvonatok is, az összeterelt vidéki zsidó lakossággal.

*

– Most te is majdnem Koblenz-ből indultál.

– Igaz, de Würzburgnál lejárt a jegyem. Az ingyenes pedig csak kamionra érvényes.

– Nem igaz. A céges furgon is hazavisz majd három hét múlva. Azt mondtad, az öreg fél évig volt távol. Ehhez képest egy fél hónap semmi.

 

Megcsörrent a telefon. Sanyi felvette. Hallottam, hogy valaki beszél benne, de semmit nem értettem belőle. Úgy tűnt, munkahelyi beszélgetés.

– Hol járunk most? – kérdezte tőlem.

– Piacenza környékén.

Tovább mondta a telefonba a város nevét. Kicsit még hallgatta, okézott, és letette.

– Változott a program. Azt mondja a főnök, hogy álljak meg a következő pihenőnél, mert ott lesz a közelben a felrakó. A másik fuvart visszamondták. Valami Melannyánál…vagy mi. Küldi a címet, meg a koordinátát mindjárt. Vedd elő megint a laptopot!

– Ez a fuvar mikorra szól? Felrakhatnák holnap.

– Szombaton? Itt nincs kommunista műszak. Majd hétfőn. Remélem reggel. Nézd meg, van-e valami a környéken. Legalább sétálunk egyet. Városnézés aligha lesz. Ezt a mela izét még nem is hallottam. Biztosan valami tanyaközpont.

– Meg is van. Melegnano. Tényleg nem egy nagy város. Na nézd csak! – mondtam, amint görgettem az egeret – egyel előbb ott lett volna a Pó.

Hétvége Lombardiában

 

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.

– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!

Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.

– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

 

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.

– Helló! Sex?

Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.

– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.

Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.

– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.

– Buzik vagytok?

– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.

– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.

– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.

– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.

– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.

– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.

– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.

– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.

– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?

– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!

– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?

– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.

Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

 

Hat kilométer a lehajtó. Előtte közvetlen a fizető kapu legalább tíz sáv szélesen.

– Nézd csak! A legszélső ingyenes.

– Nem olyan biztos az.

S valóban. Kicsit odébb volt azon a sávon egy kis bódé, ahol rendezni kellett az útdíjat. Nem értem a logikát benne, pedig biztosan van. A lehajtótól talán kettő kilométert se mentünk, s megérkeztünk egy autókereskedés elé, onnét volt egy szervizút a főúttal párhuzamosan. Két szélére beton kordon volt kirakva, ami úgy tűnik, időnként lezárja ezt az utat. Most szerencsénkre be tudtunk menni. Remélhetőleg a hétvégén nem zárják be, amíg mi bent parkolunk. Nem állnánk meg nevetés nélkül, ha azt tapasztalnánk, miután visszajövünk a városnézésből, hogy lezárták a kijáratunkat. A google map utcanézetén nagyon kihalt rész, de van már itt más kamion is. Magyart nem látok köztük, nem kell legalább holnap se haverkodnunk.

– Nagyon feldühítetted azt a cigány csajt. Én már attól féltem, hogy bebassza az ablakunkat valamivel mérgében.

– Hú öcsém! Erre nem is gondoltam.

 

– Máskor gondolj ilyenekre is! Vacsorázzunk? Nem nagy választék van már. Sajt, vaj, kenyér, meg egy vákuumos felvágott, halkonzerv…nincs is más. Ja, még egy harapás szárazkolbász, de azt te úgyse tudod elmammogni.

– Majd holnap vennünk kell kaját. Legalább nem céltalanul bolyongunk a városban. Mindjárt tanulmányozom, mit kell felkeresnünk.

– Ráérsz. Van rá két napunk.

 

Megvacsoráztunk, hazatelefonáltunk, Sanyi lezárta a napot, én meg csak nem bírtam ki, hogy el ne készítsem a holnapi útitervet.

– Körforgalomnál elindulunk balra, a városhoz képest ellentétes irányba. Átmegyünk a vasút alatt, a töltés túloldalán a főút alatt is, és így már befelé haladunk a városba. A legelső utcán balra fordulunk és megyünk a víztoronyig. Ott jobbra, és végig szembe a forgalommal, az egyirányú utcában. Egészen a katolikus templomig. Ott megint balra! A következő térnél van a Castello Mediceo háta. Majd talán megkerüljük, de egyelőre tovább megyünk a baptista templomig, ahol jobbra fordulunk, átkelünk a folyó hídján, közben megtekintjük alattunk a vízierőművet, s tovább haladunk enyhe bal kanyarral – csak amennyire az utca kanyarodik – és szembetaláljuk magunkat a temetővel. Természetesen teszünk benne egy szakmai körutat, s csak ezután megyünk tovább a Lidibe vásárolni. Ezután ugyanezen az úton vissza, mert főzni kell az ebédet. Leírjam?

 

– Ha még egyszer elmondod úgy, hogy nem nézed a térképet, akkor nem kell!

– Inkább leírom. Aztán pedig borozhatnánk.

– Ha lenne borunk. Majd holnap veszünk azt is, meg kólát, meg vizet. Hány kilométer lesz a séta?

– Legalább hat.

– Viszünk két hátizsákot…akkor is messze van. Csak annyi italt hozunk, ami a hétvégére kell. Hétfőn, miután felraktak, arra megyünk kocsival. Mutasd a térképet! Aha. A temetőnél jó nagy parkoló van. Mehettünk volna most is oda, de már lezártam a műszakot. Nézzünk valami filmet, vagy aludjunk?

– Aludjunk! Régen volt már reggel fél hét.

 

Az éjszaka közepén légkürt hangjára riadtam. Nem is kellett elhúzni a függönyt, úgy is láttam a fényszórók villogását. Futó lépések csattogtak az aszfalton, több ember kiabálását hallottam. Az ordibálásból kiértettem, hogy „a kurva anyátokat! Beleállítom a hátatokba a szerelővasat rohadékok.”

Megállapítottam tehát, hogy más magyar is parkol a közelben. Sanyi is felkelt, kinyitotta az ajtót. Az egyik futó alak kishijján nekirohant, de aztán mégis sikerült elfutnia. A betonakadályok felől ajtócsapódások hallatszottak. Felbőgött egy autó motorja, majd füstölő gumikkal nekilódult, mielőtt a feldühödött kamionosok odaértek volna.

– Ébren vagy? – kérdezte Sanyi.

– Lehet itt aludni? Mi történt?

– Rajtakapták a csibészeket. Kockázatos ilyen helyen parkolni. Bár, a pihenőbe is belopakodnak. Anconánál nekem úgy vágták fel egyszer a ponyvám oldalát, hogy előbb kinyitottam a hátsó ajtót éppen azért, hogy lássák, nincs mit ellopni. Nem mentek hátra, vagy az se kizárt, hogy bosszúból tették éppen azért, mert nem volt mit elvinni. Nem volt ugyan üres, de az egész kocsit végigérő vasrudakból állt a rakományom. Azzal nem bírtak. A műszaki cikkekre buknak leginkább, de visznek mindent, amit tudnak. Nem veszélytelen az elkergetésük sem, mert nem kizárt, hogy fegyverük is van. Itt legalább sokan vagyunk, nem mernek hősködni. Az is lehet, hogy gyerekek. Azokat küldik ezek a szarháziak, mert ha elkapják őket, nem lehet a koruk miatt lecsukni.

– Nálunk meg a liberálisok milyen hepajt csaptak a büntethetőségi korhatár lejjebb vitele miatt. Na, meg az iskolaköteles korhatár miatt is. Pedig ha egy gyerek 16 éves korára nem járja ki a nyolcadikat, akkor később se fogja. A kisebb gyerekekre viszont rossz hatással van. Még jó, ha nem bántja, terrorizálja őket. A tanulásban hátráltatja, annyi biztos. Na, de ez egy más téma. Ne merüljünk bele így az éjszaka közepén!

– Spanyolban nincs ilyen kocsi feltörés veszély. Franciában viszont nem szabad megállni! Még talán otthon nagyobb a biztonság. Noha ezt nem tudom, hiszen keveset parkolok Magyarországon az út mentén.

– A ponyván nem nehéz átjutniuk. Csak annyi a veszély, hogy felébred a sofőr. Én dolgoztam olyan borházon, hogy a falat bontották ki. Ott is csak akkora lyukat vágtak, hogy egy felnőtt be se fért volna. Beküldtek egy gyereket, átfejtette az összes pálinkát, mert csak az öt literes kanna fért ki. Éjjel nem járt arra senki, nyugodtan időzhettek. A gazda megállapította hány órakor jártak ott, mert megállt a falióra, amikor leesett. Pont ott bontották a falat. Elég lett volna csak húsz centivel balta menniük, már nem férnek a polctól. Tudták hol kell bontani. Ezután, a gazda olyan biztosítást talált ki, hogy egy páncélteremnek is megfelelne. Szögvas keretet csavarozott kívül a falra, közé nyolcas betonacélból hálót hegesztett, s mindezt betonnal vakoltuk be. Aztán ő maga gondolta ki, hogy legközelebb a födémet fogják kibontani. A rendőrök is úgy vélték, hogy ezek még vissza fognak menni a jövő évi főzetért. Van ennek a fazonnak hétvégi háza is. Egyszer, amint kinyitotta az ajtót, ott állt vele szemben gatyában egy önkényes házfoglaló.

– Beszéljük meg főnök, beszéljük meg! – mondta, de a „főnök” visszazárta az ajtót, és hívta a rendőröket. Mire kiértek, a „vendég” a tetőn át, eltávozott. Ott is ment be. Később még két alkalommal költözött be. Oda is mennem kellett volna valami javítási munkára, de aztán mégse.

– Még szerencse, hogy nekem se borházam, se hétvégi házam.

– De boros pincéd van. Noha oda nem tudnak bemenni, mert fa nőtt az ajtóba. Láttam már hat éve. Azóta biztosan nagyra nőtt.

– Kivágtam már a fát. Kellett a tűzre, de a pincében azóta sincs semmi. Nem érdemes betörni.

– Tudod min jár az eszem? – kérdezte hosszú hallgatás után – mégis a parkolóban kellett volna maradni. Itt se fürödni nem tudunk, se WC-re menni. Kénytelenek vagyunk a bozótosban leguggolni. A mosakodást pedig vizes flakonból oldjuk meg. Bár elég kevés a vizünk.

– Legfeljebb lemegyünk a folyóhoz.

– Ja. A város túlsó végére.

 

– Mennyi az idő? – kérdezte Sanyi, amikor reggel lemásztam a polcról. – És főleg milyen?

– Negyed hét, és úgy hallom fúj a szél, de mindjárt megnézem. Ki kell mennem.

Szükségét éreztem, hogy meglocsoljam az aszfaltot a kerék mellett. WC-re még nem kellett mennem, hiszen nem ittam meg a reggeli kávémat, semmi nem indította be a bélmozgást. Azt hiszem, most egy ideig még nélkülöznöm kell a kávét, mert kávézóra nem költök. Nem vagyok függő, nem jelent különösebb gondot.

– Fel kell tennünk a kapucnit a sétához – mondtam, amikor felkapaszkodtam a fülkébe.

Sanyi, úgy lehet nem hitt nekem, mert ő is kimászott leellenőrizni, milyen az idő odakinn. Amikor visszajött, bekapcsolta a rádiót. Ültünk, bambultunk. Vártuk, hogy csendesedjen a szél, meg kisüssön a nap.

– Korán felkeltünk. Még nincs is igazán világos.

– Reggelizzünk meg, ha van még mit! – javasoltam. – Azzal is eltelik egy kis idő.

– Inkább még halasztanám, mert menni kell utána a bokorba.

– Előbb utóbb úgyis menni kell. Legfeljebb útba ejtünk egy kocsmát, de ott illik fogyasztani is. A Lidiben meg nincs is WC. Jobb lenne egy Tesco! Nem kellene megkeresni a magyar kollégát, hogy ugyan mi volt az a nagy ordítás az éjjel?

– Biztos alszik még. Ha erre jár, majd rákérdezek, de csak ezért nem keresem meg. Biztos nem volt semmi, mert lebuktak a csibészek.

 

Nagyokat hallgattunk. Kicsit talán szunyókáltunk is. Tényleg nagyon korán van még.

Talán egy órát is eltöltöttünk nem tudjuk mivel. Akkor mégis elővettem a maradék sajtot, hogy ne éhen induljak kirándulni. A nap kisütött, épp ahogy vártuk. A szél ugyan nem állt el, de nem fújt erősen. Készülődni kezdtünk. Felöltöztünk jó melegen, hátunkra vettük az üres hátizsákokat, és irány amerre tegnap kinéztem!

Három kamion parkolt előttünk, a legelsőn volt magyar rendszám. A póton ugyan nem, csak a vontatón. Függöny behúzva, alszik a koma.

Előtte beton akadályokkal lezárva az út.

– Remélem, jó helyre jöttünk, mert ha nem engednek be a kapun, tolatva kell kimenni. Itt aligha jutunk át. Hacsak félre nem húzod a tankcsapdát.

A körforgalomnál átszaladtunk a főúton, és valami ipari területnek az útján indultunk neki a városi sétának. Furcsa érzés volt annak tudatában erre gyalogolni, hogy a város az ellenkező irányban van, de a térkép így mutatja. Mehetnénk délre is, de ott a vasúti töltés zárja az utat. Csak a város másik végén tudnánk átmenni. Valójában az sincs túl messze, hiszen egy ekkora területű települést otthon falunak, netán kisközségnek neveznénk.

– Fel kéne menni a vasúti töltésre – javasoltam – hogy a tájat is láthassuk. Este nem volt rá alkalmunk. Egészen a tengertől sötétben jöttünk.

– Nincs ezen mit nézni. Síkság. Legfeljebb kicsi dombok vannak. Olyan, mint otthon az alföld.

– Nem tudom meséltem-e, amikor a családdal leruccantunk a Tisza-tó mellé Sarudra. Előbb otthon megnéztem a térképen, hogy ott leszünk közvetlen a nagy víz mellett. Aztán a helyszínre érve, nem láttam belőle semmit. Fel kellett másznom a gát tetejére, de onnét se nyílt olyan panoráma, mint amit reméltem.

– Ott van a víztorony – mutatta Sanyi az irányt – Arra kell mennünk?

Beértünk a lakóházak közé. Otthon tetszenek a mediterrán jellegű lakóházak, de itt mindegyik olyan. Csak most estem gondolkodóba, hogy vajon jól sejtettem-e hajdanán Pescaránál a tengerparton, hogy az egy kifejezetten üdülő övezet, és télen nem lakik ott senki. Itt minden ház olyan, mintha üdülő lenne. Pedig aligha azok. Itt nincs semmi, ami indokolná az üdülők építését. Van ugyan egy kicsi folyó, de az legtöbb faluban van. Akad egy régi kastély, de az se vonz tömegeket, főleg nem annyira, hogy még házat is építsenek ide. Tehát hiába látom üdülőknek ezeket a körerkélyes emeletes házakat, nem azok. Az olaszok ilyenekben laknak. Náluk ez a hagyományos építkezés. Mediterrán tájon, mediterrán házat építenek.

– Itt jobbra? – kérdezte Sanyi a Concordia telephelyénél, ami mögött állt a víztorony.

– Igen, aztán végig a templomig. Nahát, hogy itt is milyen keskeny a járda! Még jó, hogy nincs forgalom, mehetünk az úttesten. Látod mennyi lombard fenyő van erre?

– Ez nem az. Ugyanolyan gömbfenyők, mint az Adria mentén vannak.

– Szerinted hol vagyunk most? Lombardiában – adtam meg a saját kérdésemre a választ, nehogy Sanyi valami mást feleljen.

– Akkor tényleg lombard fenyő. Az meg ott lombard nyár!

– Pontosabban lombard tél – kötözködtem vigyorogva, megcsillogtatván félremagyarázáson alapuló humoromat.

– Igaz, elég csípős az idő. Még jó, hogy melegít a hátizsák.

– Majd visszafelé figyeld meg, hogy fog melegíteni két kiló krumplival, meg tíz liter ásványvízzel.

– Majd okosan vásárolunk. Csak azt, ami a legszükségesebb. Bár krumplit mindenképpen kell.

– Meg nekem csoki, neked meg túrórudi.

– Az egész biztos nincs.

– Akkor valami gyümölcsöt. Almát, narancsot, banánt, kakit…

– A kakit ne nagyon emlegessük! Na, ott a templom. Nézd már, milyen szemetes ez a tér. Valami buli lehetett este, a közmunkások pedig még alszanak, vagy szabad szombatosak.

S valóban. Kiábrándító látvány volt, amint a szél kavarta a téren az otthagyott szemetet. Az jutott eszembe, hogy amikor a legelső kamiontúrám során átléptük Hegyeshalomnál a határt, azonnal megláttam, hogy mennyi szemét van az autópálya mellett az árokban. Addig fel se tűnt, hogy külföldön nem láttam hasonlót. Most pedig tessék! Itt vagyunk egy a miénknél szerencsésebb sorsú országban, és szemetes a tér. Este talán még sátrak álltak itt. Elbontották, a szemét pedig maradt. Nemrég olvastam a kijevi tüntetésekről, hogy állítólag ott nem is volt szemét. Pedig az már az elmaradott kelet, s mégis rendet tartanak. Ha igaz.

 

A templom szomszédságában lévő bárból kellemes kávéillat áradt. Biztosan van WC-jük is. Aztán ez a téma megmaradt gondolati síkon, mentünk tovább. Itt balra, egyenesen az utca végén álló téglatemplomig. A most elhagyottról nem is mondtam semmi dicsérőt. Nem véletlen. Semmi különös. Egerben tucatjával vannak szebbek, nagyobbak. Csak egy közönséges vidéki barokk templomocska. Van ugyan kőkeret, meg kőfaragás a kapu fölött, de legtöbb templom ilyen.

– Az lenne a kastély? – mutatott Sanyi a következő tér túloldalán álló nagy téglaépületre, melynek két végét kicsit magasabbra húzták, de azért nem mondanám bástyának.

– Ilyen puritán kasztellóban laktak a Medicsiek? Olyan, mint egy lóistálló. Most csalódtam bennük.

– Ez még a hivalkodó korszakuk előtti. Akkor biztos alacsony volt még a kamat, és nem gazdagodtak meg. Körbejárjuk?

– Majd visszafelé.

– Amikor cipeled a sok krumplit.

– Legfeljebb kihagyjuk. Majd megnézzük az Interneten, ha nagyon kíváncsiak vagyunk rá.

 

A baptista templomnál jobbra, át a folyó hídján! Na, itt elnézelődtünk egy kicsit. Közvetlen alattunk volt egy kis zuhogó, egy turbinaházzal. Vízi erőmű.

– Ilyet otthon magunknak is építhetnénk!

– Hol? Az Ifjúság utcában? Bár, ha nem adtuk volna el a nagyapám házát, ott elrekeszthetnénk a patakot. Aztán pedig valaki ránk küldené a hatóságot, hacsak nem adnék neki az ingyen áramból.

– Emlékszel a kutyaszorítóra?

– Aha.

– Az egy malomárok volt. Ott vezették a vizet a Méheskertbe valamikor. Pedig az már jó messze van a pataktól. Én se láttam, csak mondták a régi öregek. Sok dolgot megoldottak még a villanymotor feltalálása előtt, amit aztán elfelejtettünk, pedig néha alkalmazhatnánk. Mert mi lesz, ha nem lesz áram? Egyszer egy jó hideg téli estén elment az áram. Nálunk már nem volt kazán, cirkófűtést alkalmaztunk. Felhívtam azonnal a mesteremet – aki beszerelte – hogyan tudjuk áram nélkül beindítani a cirkót. Beigazolódott a sejtésem, hogy sehogy. Szerencsére nem volt hosszú az áramszünet. Képben vagy, mekkora a kácsi patak?

– Gondolom jó kicsi. Talán, mint a miénk.

– Így van. Nem tudom pontosan a számát, de állítólag azon a patakon hat, vagy nyolc malom működött. Egyet még én is láttam. Régen önellátóak voltak a kistérségek. Aztán, amikor már mindent központosítottak, még a mészégető is a Tüzépről vitte a fát a Bükkbe. Magam láttam. Így működik ez minden területen. Ezért nem férnek már lassan a kamionok az utakon. Ha már a malomnál tartunk. Ott vannak azok az óriási betonsilók a miskolci István malomban. Na, ott nem őrölnek semmit. Vagy ha már a silót említettem. Hejőcsabán abban a hatalmas cementgyárban nem gyártanak cementet. Egy ideig azt hittem, hogy legalább csomagolják, amit máshonnét hoznak, de azt se. Nem dolgozik ott senki, csak a biztonsági őrök. Ezt is magam tapasztaltam. Van kapuszolgálat, de minek?

– Nehogy felhúzd már magad ezen! Inkább nézd, milyen szép a folyópart. Kár, hogy tél van.

– Ja. Nyáron mindent eltakarnak a lombok. Menjünk a temetőbe! Hátha tanulok valami újat.

– Hoztad a fényképezőt? Ott egy kőkorlát, ni!

Nem hoztam fényképezőt, csak a telefont. Szoktam vele fotózni, de lássuk be, nem tájképre találták ki. Nemrég lekaptam egy csukott vasúti sorompót, aminek a túloldalán volt a helységjelző tábla, de nem olvasható. Nagyítani reménytelen. Kicsi a felbontása. Készítettem képet az avasi kilátóból Diósgyőrről, de az is felejtős minőség. Fényképezni fényképezővel kell! A semminél persze ez is jobb.

Készítettem felvételt – ha már itt vagyunk – a fiume Lambro-ról. (ez a neve Melegnano folyójának) Látni a folyóparti barakksort. Ezt szándékosan választottam, nehogy azt gondolják majd az otthoniak, hogy itt minden szebb, mint nálunk. Ez például egyáltalán nem szép. Na, most jut eszembe, hogy a Templom téri szemétről nem készült felvétel, de ezért már nem megyünk vissza. Irány a temető! Addig van még néhány száz méter, egy tipikus kisvárosi utcán át. Nézegetem a kirakatokat. Itt mindjárt balra…Tempocasa (tempokáza) szép hangzású szó, de nem tudom mit jelent. Valami óra van a képen, a másik ablakban pedig házakat hirdetnek. Ingatlanközvetítő lehet. Szembe vele egy Szent Márkról elnevezett pizzeria. Nem igazán vagyok otthon az evangélisták élettörténeteiben. Lehet, hogy pék volt ez a Márk? A Pasticceria feliratot kitalálom, mert a pisztácia jut róla eszembe, amit a fagyihoz tudok társítani…épp úgy, mint a fagyit ábrázoló képet Aztán az aszfalton fedezek fel szokatlan vonalazást. Nem kétséges, ez robogóparkoló. Az úttal merőlegesen kell parkolni. Láttam már így parkolni Budán Smartot, noha az nem volt szabályos. Itt viszont így kell! Hamarosan egy nagy széles útra érünk ki, ez már a város túlsó széle.

Itt a temető. Szakmai kirándulás következik. Én, huszonhat évig voltam sírköves. Néhány éven át együtt dolgoztunk Sanyival. Amikor elment Pestre dolgozni, szabadidejében temetői sétával nosztalgiázott. Utólag biztosan megszerette a szakmát. Így volt ezzel a fiam is, aki szintén sokáig járt velem dolgozni, de sokat bosszankodtam a hozzáállása miatt. Már reggel az volt az első kérdése sokszor, hogy mikor érünk haza. Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg belátta, hogy hamarabb végzünk, ha ő is tevékenyen részt vesz a munkában. Amit tud, önállóan old meg, nem kell minden mozdulattal megvárni, hogy mondjam. Utólag úgy mesél ezekről az évekről, hogy aki hallgatja, azt hiszi, hogy szerette.

Ez a temető nagyon más, mint amikben mi dolgoztunk. Nem ötletszerűen vannak a sírok, hanem rendben. Teljesen szabályos park, vagy ha úgy jobb, sírkert. A főbejárattal szemben egy hosszú sétány végében áll egy kápolna kétoldalt a sírok, kettes sorokban. Így mindegyikhez hozzá lehet férni. A középső részt egy galéria veszi körbe. Ez olyan, mint egy belső kerítés. Ezek is mind sírhelyek. Mögöttük három oldalon ugyancsak kettes sorokban vannak még sírok. A jobb oldali kertben áll egy magas, hófehér gótikus torony. Magasabb, mint a város templomai. Elég széles az alja, nem kizárt, hogy ez is kápolna. Nem tudom, nem mentünk közel hozzá. Mert már inkább a boron járt az eszünk. Legalábbis nekem. Sanyi inkább a sört részesíti előnyben. Bár egyszer azt hittem, hogy az én kedvemért iszunk vörösbort, mire felvilágosított, hogy ő is szereti. Tehát nem kérdés, hogy mit választunk a Lidiben a krumpli mellé.

A boltoláshoz ismét át kellett kelnünk a Lambro-n. Nem nagyon távolodtunk el az előző hídtól innét még látni is véltem. Bár nem kizárt, hogy csak azt hittem, mert utólag a térkép tanulmányozása során a kanyarulat miatt ezt kizártam. Igaz, azon nyári felvétel van, most pedig nincsenek levelek a fákon.

 

A Lidi parkolójában a kevés autó között nem lehetett nem észrevenni egy nagy fehér Mercedest, sötétített ablakokkal. A sofőr ablaka le volt húzva, így láthattuk a benne terpeszkedő százharminc kilós sötét bőrű kopasz muksót. Olyan strici kinézetű volt. Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a bejáratnál szembe jött velünk a tegnap esti magyar cigánylány, aki akár haza is jött volna velünk. Ő nem ismert meg bennünket, hiszen hozzánk hasonló „kamionost” százával lát naponta, mi viszont most először találkoztunk Olaszországban magyar szex-munkással.

– Nem is néz ki rosszul ez a csaj – fordult utána Sanyi – Ne szóljak neki, hogy meggondoltad magad? Majd addig én sétálok egy kicsit, amíg a kamionban hemperegtek. Persze ha időre kell fizetni, akkor ne húzd sokáig, nehogy rámenjen a kosztpénzünk!

Mindezt erőltetett komolysággal mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak hülyéskedik.

– Tudod mit? Szerintem is szép, csak nem kellene túlsminkelni. Viszont már beszéltem vele, és ha nekem úgy mondja egy nő, hogy he, az nagyon kiábrándít. Az eszére ugyan nincs szükség a szexhez, de nem tudok tőle elvonatkoztatni. Mesélek neked egy esetet.

Van köztünk hat év különbség, s ez épp elég ahhoz, hogy nem együtt voltunk legények. Így nem tudhatod, mennyire bolondultam a falu akkori legszebb lányáért. Ismered, de a viszonyunkról nem tudtál. Viszonyunk? Ez nem jó kifejezés, hiszen nem volt ilyesmiről szó se. Legalábbis amit ez alatt értünk. Csupán ízelítőt kaptam a bájaiból. Majd’ belebetegedtem, amikor elvesztettem a reményt is.

Sokáig úgy emlékeztem rá, hogy szerelmes voltam belé, de ma már nem vagyok ebben annyira biztos. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy együtt éljük le az életünket. Megszólalásig tökéletesnek tartottam. Megszólalásig. Egyébként…hogy is mondjam finoman…kilógott a szájából a kapanyél. Inkább csak az biztos, hogy rettenetesen vágytam rá. Sokkal később is fantáziáltam róla, hogy ha esetleg…aztán amikor megözvegyült, akkor még inkább gondolkodtam ilyen lehetőségeken. Ötvenöt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk. Határozottan szép volt még ebben a korban is. Beszélgetni kezdtünk, bár ne tettük volna! Olyanokat mondott egy elhunyt közös ismerősünkről, hogy neki már a jó.

– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, olyan indulatosan, hogy magam is meglepődtem – hiszen meghalt.

– De a halálával ő már megváltotta az örök életet.

Aztán olyan számomra nehezen értelmezhető dolgokat beszélt, hogy mit engedne az Isten, meg mit tudom én miket. És én még ebbe a nőbe voltam szerelmes? Totál kiábrándultam. Most már nem is kell! Még ha erőszakoskodna, akkor sem. Bááár, a fene se tudja milyen erő lakozik benne.

– Tudom kiről beszélsz. Azt hiszem, hagynád magad.

– Nem én! Majd meglátnád.

 

Ezt ugyan nem látja meg még egy ideig, de arra felfigyelt, hogy vége a napos időnek, a szél mintha esőcseppeket kavarna. Jobb lesz sietnünk. A boltban összekapkodtuk, amit fontosnak találtunk a főzéshez. Megfordult a fejünkben, hogy a hely szelleméhez illene egy jó nagy adag paszta, de nincs hozzá fazekunk. Serpenyőben mégse főzhetünk tésztát. Marad inkább a krumpli kolbásszal. Na, ebbe egy kis lebbencs elmegy. Itt úgy hívják, hogy pasta lasagne, de az ugyanaz. Tejet, sajtot, vizet, cukormentes (brrr)kólát, meg két üveg vörösbort bepakoltunk a zsákjainkba, aztán irány a legrövidebb út, mert már szemerkélt az eső. Nem lenne jó elázni, mert nincs hová kiteríteni a ruháinkat.

 

Nem áztunk meg, mert inkább csak ijesztgetett az eső. A szél viszont egész nap kitartott. Maradt tehát a nap további részében a főzés, a borozgatás, meg az otthoniakkal való Internetes társalgás. Fel se tűnt, hogy ránk esteledett.

Éjjel ráébredtem az esőkopogásra, de a szél mintha elállt volna. Bizonyára a hőmérséklet is esett kissé, mert reggelre vékony fehér lepel fedett be mindent.

– Remélem, nem lesz ettől több hó – mondta Sanyi – mert a héten egyszer már betemetett németben.

– Még az Alpokon is át kell mennünk! – aggodalmaskodtam. – Igaz, nem is mondtad, hová megyünk innét.

– Jó a megérzésed. A hágón nincs gond, takarítják.

– Hacsak nem szakad folyamatosan.

– Akkor nincs mit tenni, félre kell állni! Még jó, hogy vettünk bort. Na, ezt nem mondtam ám komolyan. Egy hóakadály miatti félreállításnál nem lehet tudni, mikor szabadítják fel az utat. Ha lehet menni, akkor kell is. Nem hivatkozhatok arra, hogy berúgtam. Legfeljebb majd te vezetsz.

– Az senkinek se lenne jó. Te! Erről most az jutott eszembe – lehet, hogy már mondtam – hogy a céges autót amikor először vezetnem kellett, nagyon idegenkedtem tőle. Csak szükségsofőrnek kellettem, ennek megfelelő volt a hozzáállásom is. Az is zavart, hogy a tükrök mindig rosszul állnak, az ülést se lehet állítani, a váltó is hosszú úton jár, ráadásul a hátramenet nekem nagyon rossz helyen van. Azóta pedig már egészen megszoktam. Legjobb persze, ha egyedül vagyok a kocsiban. Azt imádom benne leginkább – főleg amióta az irányjelző is megbízhatóan működik – hogy nem én fizetem a tankolást. Erről persze néha megfeledkezek, mert nemrég megspóroltam a főnöknek negyven kilométer felesleges utat csupán azzal, hogy rövidebb utat választottam. Eszméletlenül rosszul navigál. A kisfőnökünk – aki a fő sofőr – úgyszintén. Mi tagadás, bosszant, hogy nem hallgatnak rám, pedig én nagyon jó vagyok ebben. Legutóbb Poroszlón jártunk. Mondom neki, hogy mondjon utcát, házszámot, mert az még az üdülő övezetben is van. De ő nem, majd mondja telefonon, merre kell mennünk. Én megnéztem a guglimapon a lehetséges helyeket, és ráéreztem, merre kell mennünk. A főutcán bevártuk, mert ő természetesen nem élt az általam javasolt rövidítéssel. Ott fordultunk vissza, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Elvitt bennünket a rossz irányba, megállt háromszor, majd visszamentünk oda, ahonnét elindultunk. Majd még kell egyszer mennünk, de azt mondta a kisfőnök, hogy nélkülem nem megy, mert azt se tudja, milyen falukon mentünk keresztül. Nem értem. Mindenhol ki volt téve a helységjelző tábla. Egyszerűen arra hagyatkozott, hogy én minden elágazásnál mondtam neki, merre menjen. Nem is törekedett arra, hogy önállóan ki tudja magát ismerni. Én voltam a bio-navi. Azt mondtam már, hogy egyszer egy székely kollégával jártunk néhány napig Egerbe? Annak meg olyan navija volt, hogy beszólt neki. „Lassabban Te!” vagy azt mondta, hogy: „itten fordújá be balra he!”

– Sokféle szövegre be lehet ezeket állítani. Azt tudod, hogy mondja a Gyurcsány hangja az újratervezést?

– Aha. Elkúrtuk.

– Mi legyen a mai program? Menjünk megint városnézésre?

– Eshetett volna jó nagy hó, akkor mehetnénk rendkívüli hómunkásnak, de így? Kimozdulni sincs kedvem, pedig a bokorba csak ki kell menni.

– Meg is kellene már lassan fürödni, de nem tudom, hol lesz rá alkalom. Gondoltam, hogy megállunk majd a Garda tónál, de az elég hideg ilyenkor. Nem kizárt, hogy be is van fagyva. Talán Kufstein lesz a jó választás.

– Hol? A várárokban?

– Megnézünk két-három filmet, aztán csak eltelik ez a vasárnap is. Megisszuk a másik üveg bort. Vehettünk volna többet!

– Elszaladjak ebéd után? Vagy ihatunk fröccsöt!

– Igaz. Úgy tovább kitart. De neked nem lesz akkor elég a vized. A kólát meg nem szereted.

– Majd tűrök. Filmezés előtt nem kellene megreggelizni?

– Nekem még korán van. Ilyenkor még nem szoktam enni. De ha gondolod, egyél!

– Kapcsold már be a Kossuthot, hallgassuk meg, milyen idő van otthon!

– Vagy, hogy ölik-e már egymást a politikusok? Ne indítsak inkább egy filmet? Majd utána még alhatunk is egy kicsit, mielőtt ebédet főznénk. Habár tegnap is főztünk, de valamivel el kell ütni az időt!

 

Ez a legnehezebb ebben a „romantikában”. Amikor menni kell, az olyan, mintha bemegyek az üzembe, és dolgozok, amíg tart a munkaidő, ha van kedvem, ha nincs. Előfordul olyan eset, amikor érdekes munkát kap a dolgozó, és élvezettel végzi el, de nem ez az általános. Ha az először érdekes munkát állandóan ismételni kell, már elveszti a varázsát. Kamionozásban ennek a megfelelője, ha új útvonalon kell vezetni, vagy már olyan sokadszor, hogy számolni is sok. Útközben sokfelé vannak érdekes látnivalók, de ezeket nem a kamionparkolókhoz tájolják. Sőt! A tranzit útvonalaknak éppen az a lényege, hogy elkerüljön lehetőleg mindent. Ha csak fél óra gyalog…mondjuk a Garda tó, az legalább másfél óra kiesés. Az árunak időben kell érkeznie, a sofőrnek pedig szigorúan szabályozott a vezetési és pihenő ideje. Hajdanán, még sírköves koromban volt olyan eset – többször is – hogy hozta a fuvaros a sódert a temetőbe, és azzal esett ki a fülkéből, hogy „nincs valami kajád?” Pedig út közben akár minden faluban megállhatott volna kaját venni. Viszont, ha meg-megáll, nem halad. Ezt nem nagyon engedhette meg magának, pedig önálló vállalkozó volt, saját kocsival. Egy alkalmazott még kevésbé engedheti meg magának a kirándulásokat. Ha megérkezett a célhoz, akkor pedig a kiszámíthatatlan ideig tartó várakozással kell megbarátkozni. Közbejön – mint most is – egy hétvége, azt türelemmel végig kell unatkozni sok esetben egy mindenhez távol eső pihenőben. Ezer kilométerről senki nem szalad haza a családhoz. A mostani helyzet még szerencsésnek is mondható, mert egy városi séta sokat segít a hangulaton. Bár egy ilyen kicsi településen nem sok érdekeset talál az ember, de mégis elüti az időt. Különösen nyáron. Tehát nem ilyenkor, februárban.

– Ha kisütne a nap, elsétálhatnánk a San Marco-ba egy igazi olasz pizzára – javasolta Sanyi.

Illetve inkább csak ötletelt, vagy azért mondta, hogy ne legyen csendben, hiszen nem gondolom, hogy komolyan mondta volna. Vagy ehetnénk kebabot!

– Pénteken is bab volt. – mondtam ellent, de erre nem reagált, hiszen nem feltételezte rólam, hogy komoly kifogásnak szántam. Bár nálam soha nem lehet tudni, mit mondok komolyan, vagy mibe kötök bele csupán a szójáték okán.

– Ez nem olyan bab ám, hanem ke – vágott vissza vigyorogva mégis, a szándékos hülyeségemre.

Megint át az Alpokon

 

Csak elmúlt a vasárnap úgy, hogy nem mentünk sehová. Odahaza is múlnak el napok – különösen télen – úgy, hogy semmit nem csinálok. Fárasztó, de ha reggel nem fogok hozzá valamihez, később már nincs kedvem. Ha bármi ötletem támadna, lebeszélem róla saját magamat. Szerencsés vagyok a számítógéppel, mert rengeteg időt el tudok vele tölteni. Ezt már azt hiszem említettem néhányszor.

 

Izgatottan vártuk a hétfő reggelt. Hétkor nyitott a telephely, ami előtt várakoztunk. A dolgozók már szállingóztak befelé fél héttől. Jött egy-egy személykocsi, nyílt az automata kapu, mögötte pedig becsukódott. Hétkor már nem zárták vissza, lehetett menni az irodára.

– Jó helyre jöttünk – mászott fel Sanyi, miután visszajött az ügyintézésről. – Majd szólnak, ha bemehetünk.

Jöttek is nem sokára, és beirányítottak az egyik rámpához. A rakodás viszont nem ment olyan gyorsan. Több mint egy órát kellett várni a fuvarlevélre.

– Mehetünk! Irány Németország!

– Még elszaladunk bevásárolni előbb?

– Jaja.

A guglimapon olyan sokszor megnéztük ezt a másfél kilométeres utat a Lidiig, hogy akár behunyt szemmel odataláltunk volna. Most nem kellett a hátizsák súlya miatt korlátozni a vásárlást, így megraktuk a bevásárló kocsit bőven ásványvízzel. Sőt, még sört is dobtunk bele két-két dobozzal. Most aztán már tényleg nekivágtunk az útnak. Elegünk volt Melegnano-ból. Felhajtottunk az A1-re, és irány Milánó felé! A térképen nézve félelmetes sűrűséggel tekeregnek az autósztrádák. Nem könnyű rajtuk kiigazodni. A valóság ezzel szemben szinte megnyugtató. Csak tudni kell, hová tartunk. Most például a Venezia tábla adja az útmutatást. A megfelelő sávban maradva szépen rávezet bennünket a Torino-Trieszt sztrádára. Innét a Brennero táblát kell keresnünk. Nekem legalábbis ez a támpont. Sanyi már tereptárgyakhoz is tud igazodni, hiszen rengetegszer járt ezen a szakaszon.

 

Ekkorra felszállt az enyhe reggeli, illetve délelőtti köd. A nap szikrázott az Alpok szirtjein. Most a közvetlen környezetünket is hólepel fedi, de emlékszem korábbi utamra ugyanitt, amikor csak a hegyen volt hó. Úgy izgalmasabb, de így is szép. Fotózásra nem is gondoltam, hiszen ahhoz egyelőre távoliak a hegyek, és ráadásul mindig belelóg a panorámába legalább néhány villanyoszlop, de legtöbbször ipari üzemek takarják a kilátást. Autókról lehetne jó képeket készíteni, de ebből én már kinőttem.

– Hol állunk meg? – kérdeztem.

– Még el sem indultunk, és te már meg akarsz állni?

– Dehogy. Jó lesz nekem Sankt Phöltennél is.

– Arra most nem megyünk. Nürnbergig lenne jó eljutni, de biztosan lassú most a hágó. Münchenen mindenképp túl megyünk. Valahol Ingolstadt körül állunk meg. Négy órában majdnem Brennerig érnénk fel. Kicsit előtte van egy nagy pihenő, ott már együtt is voltunk.

– Az nem fizetős?

– Ja, de. Akkor újratervezés! Megvan. Két óra alatt elérünk a Garda tóhoz. Ott megállunk egy kicsit, lemegyünk pecázni – kacsint egyet, mielőtt komolyra venném az ötletét. Onnét négy órában elérünk Kufsteinig. Ott megfürdünk, aztán nyomás tovább. Nürnberg így biztosan nem jön össze, de majd legfeljebb holnap.

 

Következő megálló tehát a Garda tó közelében kb másfél óra múlva. Azt nem olyan nehéz kivárnom. Elterpeszkedek az ülésben, egyik lábamat magam alá húzom, majd amikor így elunom, cserélek. Majd ha az ülőizmaim nagyon elunják, az ablakba rakom a lábam. Ehhez persze több idő kell, ma talán el se fogok fáradni. A nyakmerevítőre se lesz szükségem. Az ugyan az öt – illetve most már – hat utam közül csak egyszer volt velem, de jó ötletnek bizonyult. Most a nagy fehérség miatt inkább a napszemüveg hiányzik, de ha az utat nézem, ez se nagy gond, nem vakít a sötét aszfalt. A forgalom figyelése is leköt, hiszen szinte tele a sztráda.

– A Ferrarikat nem nagyon hozzák még ki – tesz megjegyzést Sanyi a kedvenc autói hiányára.

– Hétfő délelőtt? Dologidőben? A Ferrarit kevesen használják munkába járásra. Porsche azért akad néhány. Nekem jobban is tetszenek.

A márkák beazonosításával is elszórakozunk egy kicsit. Ebben elég jó vagyok, nem sok akad, amit ne tudnék. Na, persze nem olyan szinten, hogy a legújabbak pontos típusát. Olyan is akad, amihez jól jön a márkajelzés, hiszen – mint minden korban – a divatelemek használata miatt nagyon hasonlóak az autók. Főleg, hogy nem ritkán átvesznek kész modelleket más gyártóktól.

– Fiume Adda. – olvastam a táblát egy folyó hídjánál – Ez ismerős. De honnét is?

– Abba együttes – tippelt Sanyi.

– Dehogy. Nem bé, hanem dé.

– Írták úgy is, hogy az egyik betűt megfordították. Adba. Várjál csak! Van egy olyan falu Győrnél, hogy Abda.

– Nem. Ez a folyó ismerős….Meg van! Olvastam.

– Azt is szoktál? Nem csak írsz?

– Néha megesik. Hunyadi János. Il Cavaliero Negro. Giovanni Unaddi. Itt verte el először a velenceieket, amikor Zsigmond királyt kísérte Milánóba. Legalábbis az a könyv így írta.

– Látod, milyen híres helyekre hozlak el?

 

Látom. Hálás is vagyok érte, de nem akarom sokat hangoztatni. Így inkább hallgatok egy kicsit. Az említett könyv jár az eszemben. Amiben van egy másik csata is, szintén ezen a vidéken.

 

– Nem itt aludtunk, amikor a Szabolcs gyerekkel jöttünk konvojkában? – kérdeztem, amikor Bergamo környékén felismerni véltem egy benzinkutat. A Szabolcs név talán nem is mond neki semmit, hiszen a közös utunk alatt se tudta a nevét, csak úgy emlegette mindig, hogy „a gyerek”. Viszont a konvojka kifejezés egyértelműen erre az útra vonatkozik.

– Nem tudom

Miért is tudná? Neki egyik benzinkút olyan, mint a másik. Nagyon soknál megállt már, némelyiknél többször is, nincs miért megjegyeznie. Nekem ritka élmény, ezért marad meg bennem a helyszín. Amikor másodszor jártam vele az Adria mentén, akkor is felismertem az elágazást Ancona közelében, ahol Fabriano felé tértünk le a sztrádáról. Nem tudta a felismerésemet se cáfolni, se megerősíteni. Olyan ez, mint én vagyok a filmekkel. Ifjú koromban még moziban szereztem a filmélményeket. Olyan mély benyomást tettek rám, hogy némelyikről még képregényszerű rajzokat is készítettem. Nagyon megmaradt bennem a „Tragédia az őserdőben”, amit a bátyámmal együtt néztünk. Nem is a film cselekményére emlékszem, hanem arra a hangulatra, amikor kijöttünk a moziból. Ma, amikor már a nap bármelyik percében válogathatok a filmek között, egyszerű időtöltéssé silányult. Nincs miért megjegyezni, mint Sanyinak a benzinkutakat. Tehát nem tudja. Mindegy, nem is fontos. Csak éppen örültem a felismerésnek. Ez volt az, ha Sanyi nem is igazolja.

 

Elhaladtunk egy pihenő mellett, de itt még korán lett volna megállni. A táj, tőlünk jobbra hasonló, mint a bajor alföld. Szelíden dimbes-dombos. Magyar megfelelőjét a borsodi folyók összefolyásánál tudnám elképzelni. Ott, ahol a Sajó, a Hernád és a Tisza, egy napi járásra megközelíti egymást. Ott, már a dombok is éreztetik a nézelődővel, hogy jó minőségű a termőtalaj. Szeretem azt a vidéket is, bár ritkán járok arra. Most erről az jut eszembe, hogy valójában sok vidék van, amit szeretek. Talán mindegyiket, amerre jártam. Az alföldi kicsiny falvaknak, vagy tanyáknak van rám olyan hatása, mintha már éltem volna abban a környezetben, noha ez nincs így. Nem tudom mi az oka. Talán az előző életemben? Nem lehet, hiszen már akkor se hittem a reinkarnációban.

– Figyelj! Mindjárt rálátni a tóra.

Figyeltem. Minden dombhajlatban látni véltem, de csak a szemem káprázott a fehérségtől. Ha be van fagyva, nem fogom meglátni, hiszen a legutóbbi havazás a jeget befedte, ugyanúgy néz ki, mint a szántóföldek. Talán a síkfelület lenne árulkodó, de annyi szabad rálátás nem nyílik innét, hogy felismerjem. Aztán mégis sikerült megpillantanom. Haragos sötét szürkeség. Csak egy pillanatra láttam. Nyílván nem az egész tavat, de érzékelni lehetett a nagyságát. Tudom, van még ettől jobb rálátás a csatorna felől, bár az a látvány se tart tovább néhány másodpercnél. Viszont addig még megállunk, ha tartjuk magunkat a tervhez.

Így is történt. Egy egész kicsi – talán három vagy négy kamion számára elegendő – kiállóban parkoltunk le. Vagy csak egy negyedórára, vagy kivesszük a negyvenöt percet…az is kevés ahhoz, hogy lesétáljunk a partra. Na, mi legyen?

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi is rögtön azután, hogy bennem megfogalmazódott a kérdés.

– Nem tudom. Most én döntsek?

– Aha.

– Szépen süt a nap, de fúj a szél.

– Majd jól felöltözünk.

– Úgy gondolom, kell egy óra az útra oda-vissza.

– Szerintem is. De mikor látod legközelebb a Garda tavat? Ha fürödni nem is fogunk, de maga a tudat, hogy ott jártál…

 

A sztráda hangfogó falában lévő gyalogos kapunál valami táblát véltem felfedezni, ami valami kegyhelyre utalt. Úgyis meg kellett már locsolnom a kamion valamelyik kerekét, hát mielőtt döntöttem volna a tóparti sétáról, kiszálltam, és megnyitottam a kaput.

– Nyitva van! – kiáltottam Sanyinak, aki közben szintén kiszállt a kocsiból.

– Hát persze, hogy nyitva van. Különben hogy mennénk innét ki?

 

Lezártuk a kamiont, átmentünk a kapun, le a lépcsőn, és egy hatalmas, üres parkolóban találtuk magunkat. A sztráda felőli oldalán hosszú, árkádos épület, a tér keleti végén egy kápolna. Valamilyen madonna kegyhelye. Na, ha gyakorló zarándok lennék, ezt is kipipálhatnám. Nem egy impozáns erődrendszerre épült templom együttes, mint a czestochowa-i fekete madonna kegyhelye, de nem az épületek mérete adja a zarándokút jelentőségét. Mindkettőnknek az a németországi Autobahnkirche jutott eszünkbe, ahol a szabálytalan parkolásért megbüntetett a rendőr. Nem volt egy nagy durranás az a kápolna, nem is tudom, mit kellett rajta néznem. Láttam menet közben többet is, nekem úgy is elég lett volna.

Az itteni capelle-re se voltam kíváncsi. Legalább valami impozáns templom lenne, de az egész épületegyüttes olyan, mint egy hacienda…na, ez nem a megfelelő szó, hiszen spanyolul van, ez pedig itt Olaszország.

Visszafordultunk az ösvény felé, de egy kissé túl mentünk rajta. Van ott egy Mária-szobor, s onnét meglátjuk a gyalogos átjárót a sztráda alatt. Sanyi kérdezés nélkül át is megy alatta, én pedig követem. A túloldalon néhányszáz méter hófedte szántó után kezdődnek a házak, de a tóra nem látunk rá.

– Lemenjünk a partra?

– Ne – válaszoltam határozottan.

– Ki tudja, mikor jársz erre legközelebb? – próbált rábeszélni a sétára, de nem éreztem nagyon határozottnak.

– Jövő nyáron Ibolyával.

– Biztos?

– Nem, nem biztos. Úgy érzem, most csalódás lenne. Kihalt üdülők, néptelen, fagyos vízpart. Inkább visszajövök nyáron. Menjünk tovább!

Nem nagyon erőltette. Felkapaszkodtunk a lépcsőn, át a hangfogó fal kapuján, s visszaültünk a kocsiba. Amíg áttanulmányozta, hogy áll a vezetési idővel, én elővettem a telefont. Nem volt nálam, mivel nem szándékoztam sehová telefonálni, engem se hívjon senki, hiszen külföldön vagyok, elég drága a percdíj. A műszerfalon ugyan megnézhettem volna, mennyi az idő, de megszoktam, hogy ehhez is a telefont használom. Nem mintha számomra túl nagy jelentősége lenne most, hogy hány óra van. Megszokás. Hoppá! Volt egy nem fogadott hívásom. Ki a csuda keresett? Nocsak! Roze-Mari. Ugyan, mit akart? Majd hív még, ha fontos.

– Mi az? – kérdi Sanyi.

Biztosan látni rajtam, hogy valamit találtam a telefonon. Ráérez az ilyesmire. Sokszor előfordult korábbi útjaimon, hogy ha megláttam valamit a tájban, mire a fényképezőért nyúltam volna, ő már húzta is az ablakot lefelé. Most se kellett szólnom, hogy tudja, helyzet van.

– Roze-Mari keresett.

– Máris hiányol? Visszavigyelek hozzá?

Ezt a kérdést természetesen nem kell komolyan venni. Bizonyára Roze-Mari csupán érdeklődött volna, mi van velem, hol járok éppen. Ha mégsem, akkor majd megismétli a hívást. Addig ne kombináljunk!

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

 

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.

A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé. Elhagyjuk a síkságot, bámulhatom a sziklákat, a hólepte kicsiny várakat, a szőlőültetvényeket, a kanyargó Adige folyót, az elzártnak tűnő, mégis az ország állítólag legélhetőbb vidékét.

Láttam már többször, de nem lehet vele betelni. Mint ahogy a dél-borsodi mezőségből a Bükk felé haladva a Hoór völgy látványával sem. Azt mondják az idegenek, hogy gyönyörű, és igazuk van. Én se tudok betelni vele, de ez nem mérvadó, hiszen az a hazám. Sokszor megtettem azt az utat busszal, autóval, kerékpárral, lovas kocsival, teherautó platóján, de még gyalogosan is. Ha a bokrokat nem is, de a fák közül sokat megismerek. Tudom, hol szoktak vadászni az ölyvek, hol szokott vízátfolyás lenni, hol van esély hófúvásra, merről fúj általában a szél. Tudom, honnét érdemes fürkészni a nyugati látóhatárt, hogy a Kékestetőt megpillanthassam. Tudom, mi okozza éjszaka a fényszennyezést abból az irányból. Tudom, hol volt régen szőlő, ahol ma már csak egy magányos fa áll. Emlékszem arra az alacsonyan és lassan szálló szovjet harci repülőre, amely nyomán hamarosan fekete füst szállt fel. Tudom, hol kezdett égni a műanyag talpú cipőben a lábam, amikor eltávozásra gyalogoltam hazafelé katonáéktól… Emlékszem a patakparti bozót takarítására, amit hármasban végeztünk apuval és a bátyámmal, tudom honnét vittünk földet a házunk padozatának feltöltésére. Sőt, még a meg nem nyitott homokbánya helyét is tudom, amit azért nem engedett az önkormányzat, hogy ne lássák az üdülő vendégek, amikor jönnek hozzánk.

A Dolomitokról soha nem lesznek ilyen élményeim. Ezt csak csodálom. A látványon kívül nem köt ide semmi, hiszen soha nem álltunk meg egy kis faluban, nem is láttam helybéli embereket, főleg nem beszéltem velük. Hogyan is tehettem volna, hiszen aligha tudnak magyarul, én meg csak ezt a nyelvet beszélem. Ha csak egy rövid csevely esett volna köztünk, mindjárt személyesebb lenne ez a világjárásom. Mindjárt jobban szeretném az olaszokat. Mint ahogy a lengyeleket is jobban kedvelem, amióta személyes kapcsolatra volt lehetőségem néhányukkal. Sőt! Nagyon felháborított, amikor az oroszokról, mint népről mondtak rosszat. Pedig csak egyet ismerek közülük. Nem sokat tudok róla, még a családnevét sem. Csak annyit, hogy Mihail. Illetve Misa, vagy ahogy – talán a mi kedvünkért – magyarította a nevét, Miska. Néhány hónapig egy fedél alatt éltünk. Eszméletlenül rendetlen, trehány fiatalember volt akkor, éppen úgy, mint a mi fiataljainknak nagy része. Egészben főzte a csirkét, lobogó tűzön, aztán napokig ott hagyta a tűzhelyen… Lehetne sorolni a nem tetsző dolgait, de egyébként nagyon rokonszenves, mosolygós, szerethető srác volt a Miska. Moszkvából jött, de olyan nyelven beszélt, amilyenen megszólították. Az anyanyelvén kívül beszélte az angolt, a németet és természetesen a magyart. A nyelv ismeretén túl, még a magyar őstörténetben is teljesen otthon volt. Bármiről el lehetett vele beszélgetni. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy szót nem értett. Ha mégis előfordult, körülírtuk, hogy megértse. Nekem az orosz embereket Miska jelenti. Rajta keresztül ítélem meg a népet. Bizonyára így lenne akkor is, ha rossz emlékek fűznének hozzá.

– De csendben vagy – jegyezte meg Sanyi.

– Elgondolkodtam

– A Grünhildán? – kérdezte huncut mosollyal.

– Nem, dehogy. Azon gondolkodtam, hogy már sokadik alkalommal járok veled Itáliában, de még soha nem kerültem személyes kapcsolatba a taljánokkal.

– Na, majd legközelebb te fogsz érdeklődni, ha valamit nem találunk. Egyébként pedig ne mond, hogy nem kerültél. Livornóban ki kérdezte meg, hogy merre menjünk a tengerhez?

– Hát az aztán komoly társalgás volt – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy milyen komoly vita kerekedett az olaszok között arról, hogy merre kalauzoljanak bennünket, mi pedig az egészből semmit nem értettünk.

 

Megszólalt a Sanyi telefonja.

– Hol járunk? – kérdezte tőlem, mert éppen nem volt látótávolságon belül semmi tájékoztató tábla.

Én jobban számon tartom a pillanatnyi pozíciónkat, mint ő. Már csak olyan mélységig foglalkoztatja, hogy a kritikus csomópontokat figyeli. Verona-nál kellett letérni a trieszti sztrádáról, és most haladunk a Brenner hágó felé. Aztán a német határ következik, ahol majd meg kell állnunk. Ami közte van, arra nem is figyel, hiszen nincs vele dolga. Aki most nézelődik, az én vagyok. Így legalább tudok segíteni azzal, hogy megmondom, milyen város közelében járunk.

– Trento

A telefonálás nem tartozik rám, nem is figyelem, miről van szó, de amikor leteszi, csak teszek egy megjegyzést.

– Ellenőriz a főnököd? Talán nem működik a kémprogramja?

– Nem tudom, miért nem lát a nyomkövető.

– Na, most adtál egy jó ötletet. Majd mondom a főnökömnek, hogy szerezzen be egy ilyen kütyüt a céges autóra. Akkor legalább nem kell telefonálgatnia negyedóránként, amivel persze nem megy semmire, mert nem a valós helyzetet mondjuk neki szinte soha. Ha van valamelyikünknek elintéznivalója, akkor úgy mondjuk, hogy arra is jusson idő, mert ez mindent kiszámol. Legutóbb még azt is kiszámolta, hogy ha elkezdjük a templom felújítását, 25 méterre 2 perc alatt ér fel a kosaras felvonó. Azt mondta, hogy a jelszó „nincs kapkodás”. Persze szeretném én azt megérni, amikor nem elégedetlenkedik a teljesítményünkkel. Volt egy olyan eset, hogy Poroszlón dolgoztunk, ami Miskolctól 94 km. Nekem egyébként is nagyon jó a navigációs készségem, főleg, ha még ismerem is a környéket. Javasoltam egy rövidebb utat, amivel oda-vissza közel 40 km-t spóroltam a cégnek. Egy héttel később mentünk megint, s én kitaláltam, hogy hazaviszem a családot Bogácsra. Éppen letértünk a hármasról, amikor a főnök telefonált, hogy hol járunk éppen. Mondtam, hogy Kövesdnél. A következő érdeklődéskor Borsodivánkán tartottunk éppen. Ezt persze nem mondtam, mert hivatalosan nem erre jöttünk. Nagyon fel volt háborodva, hogy még nem érkeztünk meg. Mondta, hogy előző alkalommal mennyi volt a menetidő. Ezt én azzal hárítottam, hogy a rövidebb útnak rossz a minősége, most Füzesabony felé jöttünk. Nem hitt nekem. Azzal gyanúsított, hogy valahol megálltunk. Javasoltam neki, hogy nézze meg a térképet. Este megint el kellett mennünk Bogácsra, hogy a menetidő egyezzen. A személyes találkozáskor már nem kérte számon rajtunk az időt, örült, hogy kész a munka.

– Itt nincs értelme hazudni, hiszen nem tudhatom, hol lát. Elvben most is látnia kellene, hiszen a műholdat nem takarják a hegyek.

– Emlékszem én arra – mondtam – amikor bekapcsolt GPS-el jöttünk itt, de a műhold nem tudta, ezen a szűk völgyön kitalálni, hogy a sztrádán vagyunk, vagy a helyi úton.

– Aha. Meg az alagutakban elveszti a jelet, aztán újratervez. Úgy emlékszem. Nagyon régóta be se kapcsolom. Csak akkor kell, amikor címet keresek. Akkor viszont nagyon hasznos tud lenni.

 

Ezután kifogytunk a témából. Bámultam a hatalmas hófödte hegyeket, melyeknek a tetejét nem lehetett látni. A nap már nem sütött. Sőt, a napszakhoz képest sötét lett. Néztem a szállingózó havat, meg a hömpölygő forgalmat. Mintha a szokottnál is több kamion lenne ma úton. Az úttest el volt takarítva, mégis lassan haladtunk. Egy idő után ajánlott volt az ablaktörlőt bekapcsolni. A hó megtapadt a tükörházon, meg a szélvédő szélein. Nem vészes, volt már ilyen utunk máskor is. Az viszont aggasztott, hogy 80-90 km/óra helyett már csak hatvannal ballagott a sor. A hóesés egyre sűrűbb lett, már a kerekek se csapták szét az aszfalton a lehullott havat. Bolzano-nál meg is álltunk. Fél óráig semmi nem mozdult. Illetve mégis, mert a másik pályán jött lefelé a gépsor, amely eltúrta a havat. Úgy éreztem, hogy ezt kicsit túllihegték, hiszen annyira nem esett sok, hogy elakadjanak a kamionok. Persze nem tudhattam, hogy fentebb, a hágón milyen a hóhelyzet.

– Reggel még Ingolstadt-ig gondoltam eljutni, de már örülök, ha Kufsteinig eljutunk.– mondta Sanyi, miközben teljes lelki nyugalommal könyökölt a kormánykeréken.

– Képzeld! – jutott eszembe egy eset, ami kapcsolódott a helyszínhez. – Egy építkezésen mesélt valamit egy fazon, hogy az ő haverja…nem is tudom mi volt a téma, arra sem emlékszem mi volt a haverjával – szóval az ő haverjánál Bolzano-ban… aztán hozzátette, hogy Észak–Olaszország, Dél – Tirol… mire én közbeszúrtam, hogy „tudom hol van”. Talán nem is hallotta, mit mondtam, de nekem olyan jól esett ezt mondani, hogy napokig eszembe volt. Sőt! Most is eszembe jutott.

– Mégis van valami pozitív hozama ezeknek a kirándulásoknak?

– Már hogy a fenébe ne lenne! Máskor a kisfőnökkel beszélgettem és szóba került Olaszország. Sokszor emlegettem már neki, hogy jártam itt, de azon elcsodálkozott, hogy Tarvisio-ban még nem voltam. Pedig neki az a város jelenti Olaszországot. Ausztriát a Mariahilfer strasse, a tengert pedig Istambul. Jugoszláviát Szabadka, meg a benzin. Nem ugyanaz a cél vitt bennünket külföldre. Emlékezetes volt számomra, amikor első tengerparti nyaralásunkból hazatértünk Bulgáriából. A szomszéd kislány megkérdezte, hogy „Zsófi! Oszt mit hoztatok?” Az én pici lányom pedig mutatta a szerzeményét, egy filctoll készletet. A kérdező talán le is sajnálta érte. Mi, nyaralni mentünk, nem seftelni. Tudod mit jelent ez a szó?

– Mármint a seft? Mit?

– Nagyon kifejező a jelentése. Tisztességtelen kereskedelem. Az egyik közös ismerősünk buszos nyaraláson is bútort vett. Egy másikat még az isztambuli járatról is kiutáltak. Nem vagyunk egyformák. Tudod mit? Én azt mondtam, amikor meghiúsult a németországi munkalehetőségem, hogy nem bánom. Szeretnék eljutni oda, de nem mindenáron dolgozni. Hála neked, ez sikerült is.

– Nehogy elkezdj itt engem dicsérni, meg hálálkodni, mert még elpirulok.

– Pedig önerőből aligha jött volna össze. Amennyire fösvény vagyok magammal szemben, nem költöttem volna rá. Miskolcon is képes vagyok akár 10 km-t legyalogolni, csak ne kelljen buszjegyre költenem. Németországba mégse gyalogolhatok el!

– Jó kis erőnléti edzés lenne.

– Fél óra…– kezdtem a szállóigévé vált mondást, majd a folytatást együtt mondtuk Sanyival – séta jót tesz a szívnek.

Jót derültünk rajta, hogy egy rugóra jár az agyunk.

– Miskolcon nem lehet bliccelni? – utalt az imént mondottakra.

– Biztosan lehet, bár nehezebben, mint Pesten. Itt csak az első ajtón lehet felszállni, jegyeket, bérleteket pedig fel kell mutatni a sofőrnek. Bátrabbaknak biztosan összejön így is, de én Pesten is majd’ infarktust kaptam, ha nem volt jegyem.

– Ha már az építkezést említettem…

– Ja, mert most arról van szó?

– Azzal kezdtem…

– Hogy tudod, hol van Bolzano.

– Igen, azzal. Volt akkor egy alkalmi munkatársam, aki dolgozott annál a cégnél, ahol én néhány órát voltam próbamunkán. Mesélt nekem, utalva olyanokra, hogy a műhelyen belül melyik gép hová volt beállítva. Azt hiszi, én megjegyeztem ezeket? Azon izgultam, hogy megfeleljen a csiszolásom.

– És megfelelt?

– Nem. De nem azért, mert nem oda figyeltem, hanem mit tudom én miért. Egy héttel később telefonált a titkárnő, hogy a vezetőség nem engem választott, de azért boldog Karácsonyt kíván. Mert ugye, ez arra az időszakra esett.

– Ez a kolléga – folytattam a mesét – már Münchenben is dolgozott, meg Londonban is, és talán már mindenhol. A kisfőnök meg morogja nekem a bajsza alatt, hogy „már megint hazudik”

– Vannak ilyen emberek, de nem értem, mi nekik benne a jó?

­– Én meg mondtam a kisfőnöknek, hogy „na és!” Nem mindegy, hogy igaz, vagy sem? Ha neki jólesik, hagy mondja. Legfeljebb, ha nagyon hajmeresztő, akkor rápirítok. Bár az se biztos. Azért érdekes, hogy ezek a lódítók engem mindig megtalálnak. Egyszer még az „Osanos” ingyen buszon is mellém csapódott egy rosszarcú fazon. Utálja az öregeket, de azt hiszem még életkori határt is húzott. Talán még én is beleestem ebbe a szórásba. Nem szóltam, nem mondtam, hogy én is elmúltam 60. Egyébként az előbb említett kolléga is hitetlenkedett. Azt mondta, jól tartom magam. Igaza van, én is így érzem. Szóval az a rosszarcú azt állította, hogy amikor még motorozott, Pestről Miskolcra hazaért 1 óra alatt. Megállították a rendőrök, és megkérdezték, mikor indult. Azt mondta, hogy inkább nem mondaná meg. Na, ez így hülyeség ahogy van, mert azt mond a rendőrnek, amit akar. Mi az, hogy nem mondja meg? Úgyse lehet ellenőrizni. Én persze nem hittem neki, mert a táv 200 km. Van olyan motor, ami ezt a sebességet tudja, de nem egy órán keresztül egyhuzamban. Már úgy értem, hogy a motoros nem bírja. Ráadásul a forgalom miatt, sem lehet ezt az átlagot teljesíteni. Ahhoz néha sokkal gyorsabbnak kell lenni. Én persze nem mondtam, hogy nem hiszem. Pedig utólag úgy kigondoltam, mit kellett volna rá mondani.

– Űberelned kellett volna az idejét!

– Erre gondoltam én is. Valami olyasmit, hogy a nagyanyám testvérétől örökölt 125-ös Csepellel negyed 12-kor indultam Soroksárról, és a déli harangszó Mályiban ért. Szólt volna ugyan, hogy nem hiszi el? Ezt már nem fogom megtudni. Na, de majd egy másik alkalommal. Az a baj, hogy az ilyen esetekre nem lehet felkészülni. Meglep, aztán nem tudom megfelelően lereagálni.

 

*

Amikor végre megindult a sor, még egy darabig kitartott az aggódásunk, hogy ugyan mikor áll meg újra. Ezer méter fölött már magas hófalak szegélyezték az útpályát. Talán mégis indokolt volt a takarítás. A mi oldalunkon ugyan nem láttunk hótúró gépeket, de nem mi álltunk a veszteglő kamionsor elején. Bolzano-ig nem jöttek le, de fentebb volt mit eltúrniuk.

Az újabb megállítástól való izgalmamban még a gyomrom is megfájdult. Már nem is tetszett annyira ez az útvonal, mint azt korábban hittem. Nagyon vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül. A gyomorfájás miatt az is megfordult a fejemben, hogy WC-re menjek, de ezzel kénytelen vagyok megvárni, hogy Németországba érjünk. Innsbruck fölött ugyan van egy pihenő, de nem reméltük, hogy beférünk, így nem is próbálkoztunk vele. Óvatosan gurultunk lefelé az erős lejtőn. Ez a szakasz nekem még ilyen alacsony tempónál is félelmetes. Talán azért, mert amikor első alkalommal itt jártam, annak éreztem, s ez rögzült az agyamban. Azokon az útszakaszokon is vannak „nemszeretem” részek, ahol gyakrabban járok, ahol én vezetem az autót, tetszőleges sebességgel. Most pedig semmi okom izgulnom, hiszen Sanyi nagyon tapasztalt sofőr, ráadásul rendkívül nyugodt természetű ember. Most egyébként sincs semmi oka arra, hogy ne tudjon koncentrálni. Álltunk ugyan egy kicsit, de sehonnét nem vagyunk elkésve. Az olasz határtól odáig, ahol ellenkező irányban megálltunk néhány napja, 600 méter a szintkülönbség. Megint bedugult a fülem. Nem tudom, hogy viselném a repülőgépet, vagy akár a sífelvonót. Előbbit még talán kipróbálom, de sízni aligha fogok már megtanulni.

Kufstein

Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Egykor Abádszalókon dolgoztam alvállalkozóként egy építkezésen. Mondták a munkások, hogy a szomszéd fiatalember milyen nagyon gazdag. Mondták, hogy gyára van neki. (ez még a rendszerváltás előtt volt 2-3 évvel) Aztán a másik szomszéd keresett meg engem, mivel látta, hogy műkövezek, s adott nekem egy kis munkát a házánál. Átjött ez a nagyon gazdag, és beszélgettünk. Nem tudom miről. Gondolom mindenféléről, csak úgy. Majd azt találta ki, menjek át hozzá, megmutatja a házát. Semmi nem indokolta, hogy ezt tegye, de ez mégis így történt. Nem kastélyról van szó, hanem egy hagyományos, régi parasztház nádtetővel, meszelt falakkal. Szépen megcsinálták, de attól még egy nagyon egyszerű ház volt, amire ez a nagyon gazdag fiatalember büszke volt. Bizonyára ez indíttatta arra, hogy nekem megmutassa. Előttem van a kép, amint nagyon gazdagné, kissé pironkodva kapkodta össze az ágyneműt, a korai látogató előtt. Vagyis én előttem szégyellte magát, amiért lusta volt. Tehát gazdagék is olyan emberek alapból, mint mi.

Mindez azért futhatott most át az agyamon, hogy ha mégis megszólítanám ezeket a sízésből hazatérőket, ne azzal kezdjem, hogy „basszátok meg az autótokat”, hanem inkább, hogy „nem-e lehetne e?”

Végül nem derült ki, hogy mit szóltak volna a kérésemre, mert nem kértem meg őket. Pedig szívesen hazafelé vettem volna az irányt. Noha ekkor még nem is tudtam az aznapi hírt hazulról. Egyébként meg jobb is, hogy nem próbáltam bekéredzkedni a sízésből hazatérők közé. Még beszélgetni se tudtam volna velük. Biztosan elmondtam volna, hogy a felvonó, ha visszafelé jön, akkor az a levonó, de ezzel számomra kimerült volna a téma. Nem jó érzés, ha egy társalgásba nem tudok bekapcsolódni. Egy nyolcórás úton mekkorákat tudtam volna hallgatni!

 

Odabenn a boltban még lett volna alkalmam megszólítani a magyarokat, mert bejöttek kávézni. Fentebb shopnak mondtam ezt az üzletet, de valójában többfunkciós vendéglátóhely. Étterem, presszó, vegyeskereskedés, WC és fürdő. Nem kizárt, hogy kiadó szobájuk is van attól, hogy én nem tudok róla. Sanyi legelőbb az automatánál megvette a németországi útvonalengedélyt. Itt tudni kell, merre akar menni a kamionnal, nem lehet csak úgy, ötletszerűen elindulni. Közben én kérhettem volna a pultnál kulcsot a dus-hoz, de nem siettem, hiszen Sanyi mindig nagyon sokáig fürdik, nekem várnom kell rá akkor is, ha nem időzik a borotválkozással. Nincs tehát értelme nekem hamarabb elkezdeni a fürdést. Megvárom. Úgyse tudom elmagyarázni, hogy mit akarok. Ha látná a pultos nálam a kamionkulcsot, kitalálhatná, de a táskám nem volt eléggé árulkodó. Na, meg éppen a kulcs hiánya a gond. Volt már fennakadás hasonló esetben, hogy nem tudtam zálogot adni a fürdő kulcsáért. A hölgy feltűnően nézte a karomat, de több évtized óta nem hordok már órát. Ha hordanék, se lenne értékes. Szerencsére elfogadta az igazolványomat.

Most nem kellett. Sanyi megoldotta. Kapott két kulcsot, így mehettünk lemosni 5 nap úti porát. Nem hinném el, ha nem magam tapasztalom meg, hogy télen sokkal piszkosabbnak érzem magam, mint nyári utazáskor. Most pedig tél van.

 

Miután a zuhany alatt a forró víz jól felmelegített, már odakünn is kellemesnek éreztem az időt. Egészen addig, míg el nem viharzott mellettem egy kamion. A kerekeivel felvert hó a mögötte keletkezett vákuumban hóviharként kavargott utána, s a hideg kristályok egy pillanat alatt lehűtötték az arcomat. A hideg borzongás az egész testemet átjárta. Még valami káromkodás félét is kihozott belőlem az eset, pedig nem vagyok egy indulatos típus. Arra már ki se terjedt a figyelmem, hogy belemásztam a mély hóba, amikor igyekeztem félrehúzódni. Ez utóbbival nincs különösebb gond, hiszen ennyi idő alatt nem tud átázni a cipőm, de ha mégis, az se jelent nagy problémát, hiszen a fülkében csak papucsot húzok. Pontosabban még azt se, mert vagy az ablakba rakom fel a lábamat, vagy magam alá húzom az ülésen felváltva hol egyiket, hol másikat. A papucs csak ott árválkodik a padlón. Ha nem lenne hó, abban szállnék ki, de most javasolt cipőt húzni.

– Főzzünk? – kérdezte Sanyi, miután mindketten elhelyezkedtünk.

– Mi a lehetőség?

– Kovbojpörkölt, paprikás krumpli, zöldbab, tojás…- kezdte sorolni, de ezek már mind voltak az elmúlt napokban.

– Azt se bánom, ha hideget vacsorázunk.

– Még nagyon korán van – próbált érvelni a főzés mellett – Mit csinálunk egész este?

– Talán egy zacskós levest lehetne! Gondolom, olyan ételben ne nagyon gondolkozzak, amihez több edény is kell?

– Olyanba ne. Akkor leves?

– Ja. Kuhen zuppe. Ha már itt vagyunk Kuhsteinnél. – vettem elő nyelvtani félremagyarázó humoromat. Igaz, a közeli város nem kuh…, hanem Kufstein, de ennyi szándékos félrehallás belefér.

– Jó lenne egyszer megnézni a várat – reagált Sanyi a város nevére, miközben hozzálátott az előkészületekhez. – Csak nincs ám olyan közel.

– Nincs bizony – válaszoltam. – Nem is ebben az országban van.

– Igaz. Az még Ausztria, mi meg már a német oldalon vagyunk.

– Ne nagyon akarjál te odamenni! A régi magyarok se akartak – utaltam a vár múltjára, amikor a Habsburgok börtöne volt. Ott tartották fogva többek között Teleki Blanka grófnőt, Kazinczy Ferencet, Rózsa Sándort…

– Lenyissam a hűtőrácsot? – kérdeztem mosolyogva, a szélvédő felé intve a fejemmel.

Valójában azt se tudom, ezen a típuson lenyitható-e, de amikor első alkalommal itt jártam akkor Scaniával voltunk, aminek az eleje lenyitható. Így azt használtuk asztalnak. Most erre utalva kérdeztem. Sanyi válaszra se méltatott, hiszen egyértelmű, hogy nem komoly a kérdés.

– Inkább bontsd ki a bort! – mondta mégis – Hátha jobban esik tőle majd a leves!

 

A laptopot csak a mosogatás után üzemeltük be. Nem volt túl erős a jel, mert messze voltunk a vevőtől, így nagy nehezen sikerült csak megnyitni a postafiókomat.

Levelem volt. A fiam üdvözölt Miskolcról.

– Mennem kell haza, azonnal! – közöltem

– Azt mondtad, végleg megy haza. Otthon lesz három hét múlva is. Majd megyünk együtt. Mikor voltál Lipcsében?

– Lipcsében? – kérdeztem vissza csodálkozva – Még soha nem jártam ott. A környékén se.

– Na, látod!

­– Visszamegyek, megkérdezem a Chryslereseket, hazavinnének-e?

– Már ne menj! – intett az ablak felé – Azt hiszem, ott mennek éppen. Maradjál már! Mikor találkoztatok legutóbb?

– Fél éve.

– Az elég régen volt, de még három hetet kibírsz.

– Ha addig nem megy megint vissza.

– Mégse végleg ment haza?

– De igen. Csak éppen volt már ilyen eset, és három nap után megbánta. Most se hiszem, hogy talál otthon megélhetést. Mert akkor természetesen maradna.

Sanyi csak hümmögött, nem mondott semmit. Sokszor kitárgyaltuk már ezt a témát, nem tudna semmi újat mondani. Bíztatót meg főleg nem. Nekem most nagyon tele lett a talpam. Szívem szerint azonnal kimennék a szolgáltatóház mögötti kiskapun az autobahn-ról. Akár gyalog is elmennék Kufsteinbe, hogy ott vonatra szálljak, s irány Magyarország! Egyetlen dolog tartott vissza. Nincs annyi pénzem, hogy elég legyen az útiköltségre. Inkább végigkutatom a parkolót, hazafelé tartó magyar kamion után.

Nem beszéltünk egy darabig. Sanyi látta rajtam az izgatottságot, de nem tudta, hogyan tudna megnyugtatni. Aztán mégis kitalálta.

– Fél éve láttad a fiadat. És a lányodat?

– Az is van már annyi. Viszont érdekes, hogy az nem tűnik annyira soknak. Bár azt hiszem, tudom az okát. Zsófi nagyon régen elköltözött hazulról. Nem is kell miatta izgulni, mert eléggé talpraesett gyerek, megoldja a dolgait. Valójában nincs különbség számomra abban, hogy Pesten él, vagy Berlinben. Az Interneten is szoktam látni. Ha nem beszélgetünk, akkor is jelez a gép, hogy elérhető. Ez a kis zöld jel megnyugtató. Látom, hogy ott van.

– Berlin nincs messze Lipcsétől – mosolygott sokat sejtetően.

Sokat sejtetően? Nem is tudom. Mit sejtet? Nem kérdezem meg mire gondol, inkább csak elengedem a fülem mellett. Nincs messze Berlin Lipcsétől? Mihez képest nincs messze? Talán csak nem arra céloz, hogy odavisz kamionnal? Ez nem ésszerű. Hogy is jön össze a hétvége? Ez se jó, hiszen még csak hétfő van. Ki se rakhat, hiszen nincs pénzem vonatra, németül se tudok, el lennék veszve. Nem gondolta komolyan a berlini kirándulásomat, csak el akarta terelni a gondolataimat a mindenáron hazamenésről. Ez sikerült is, hiszen mindjárt Berlinen járt az eszem, ha nem is találtam kivitelezhetőnek, hogy váratlanul ráakaszkodjak a lányomra. Van neki saját élete, nem csinálok neki programot.

– Arra gondoltál, hogy látogassam meg Zsófit? – kérdeztem rá mégis.

– Arra.

– Nem jó ötlet. Nekem nincs pénzem magánutakra, tőle pedig nem várhatom el, hogy költsön rám. Nem veti fel őt sem a pénz. Nem is írok neki, csak ha már késő lesz átszervezni a programját miattam. Inkább majd csak azt, hogy voltam Lipcsében. Na, mindjárt rá is keresek erre a városra, mert sokszor hallottam a nevét, de valójában nem tudok róla semmit. Keverem Drezdával, mint ahogy Innsbruckot Salzburggal.

– Salzburgot is megígértem neked már régen, de most se esik útba.

– Azt meséltem, hogy egyszer majdnem dolgoztam Tirolban? Akkor útba esett volna Salzburg.

– Amikor a tesóddal jöttetek volna valami magyar szállodáshoz? Azt mesélted.

– Azért nehezen fér a fejembe azóta is, hogy a rokkant nyugdíjas testvérem kijelentette, ő napi tízezer forintért ki se lép a kapun. Ez a szállodás pedig annyit szánt ránk. Nekem is csalódás volt az ajánlata, de legalább mérlegeltem a dolgot. Egy szép kaland lett volna.

Főleg Lacinak, aki az országot soha nem hagyta el azelőtt. Azt mondta, nem is vágyik rá. Ehhez képest csak elutazott nemrég személykocsival Nottingham-be.

– Pedig azért fizetést se kapott.

– Hát nem. És képzeld! Ahhoz a tiroli munkához még a sógor Mazda pickupját is kölcsön kaptuk volna. Kár volt kihagyni. Gondolkodtam is erősen, hogy szerzek egy másik asztalost. Ugyanis főleg asztalos munkák lettek volna.

 

– Bizony, már a mi korunkban főleg azon bosszankodunk, hogy miket szalasztottunk el.

– Egy régi fényképemre úgy reagált egyik pesti barátom, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű gyerek lett volna, mint én. Vagy ezt már mondtam?

– Mondtad.

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni – magyaráztam meg vigyorogva az eset ismételt felemlegetését.

– Valami villog – hívta fel Sanyi a figyelmemet a monitor aljára mutatva.

– Azt írja, hogy „huju”. Nocsak! Éppen most beszéltünk Zsófiról Azt kérdi, hogy „mizu?”

– Most megírhatod, hogy indulsz Berlinbe!

– Dehogy írom. Legfeljebb azt, hogy Németországban vagyok.

– Te tudod.

 

– Cső! Kamionozok. Németországban vagyok.

– Akkor szomszédok leszünk – reagált Zsófi, szokásunkhoz híven valami közös filmélményt belecsempészve a beszélgetésünkbe. Most éppen a „Hegedűs a háztetőn” zárójelenetéből idézett, amikor indulnak az elüldözött zsidók Amerikába. „Ti hová mentek? – New Yorkba. – És ti? – Mi Chichago-ba – Akkor szomszédok leszünk!”

– Azért ez túlzás.– válaszoltam – Én még majdnem Ausztriában vagyok, és nem is a szomszédba megyek.

– Na, mindegy, úgyse érnék rá vendéget fogadni. Hacsak…Hétvégén hol leszel? Vagy meddig vagy úton egyáltalán?

– Nem tudom. És veled mi újság?

– Na és veled?

– Na, most meg a Jákob rabbi kalandjaira utaltál?

– Aha. Mindig kérdezz vissza!

– Nem is így volt. Megismersz?– Na és te? – Én nem. – Na, látod!

- Ne kötözködj! Felismerted. Nem? De. Na ugye?

 

Így tehát nekem kellett kezdeni a mesélést. A legutóbbi kalandjaimat kihagytam. Inkább kissé visszamentem az időben, és a munkahelyi dolgokat soroltam. Különös tekintettel a hajlott korommal kapcsolatos aggodalmakra. Miszerint be kell állítanom az ideális terhelést, mert nagyon el tudok fáradni, amikor a homlokzati állvány tizedik szintjén tartok az ámuló fiatal kollégáknak tornabemutatót. Viszont a semmittevést sem engedhetem meg magamnak, ha nem akarok nyomi öregember lenni.

– Te nem leszel nyomi öregember, mert fess vagy – szólt közbe hízelgően. Vagy inkább kedveskedően. Vagy inkább reálisan nézve a helyzetet.

Mert mi tagadás, a koromhoz képest jól tartom magam. Éveken át húzódó vállfájásom is elmúlt. Valaha voltam reumatikus panasszal orvosnál, de nem emlékszem, pontosan mi bajom volt. Ez nem a memóriám hiányosságával magyarázható, hanem azzal, hogy meggyógyultam. Erre Zsófi is elmesélte, hogy büszke magára, amikor megkérdezik, mit sportol. Valójában semmit, de a jó kötésű testalkata ezt sugallja. A génekre hivatkozik, amivel akaratlanul újból nekem hízeleg. Aztán a lelki egyensúlyáról, a reális önértékelésről diskurálunk, utalok az egykori ügynök múltjára, ami szerintem sokat segített a magabiztosságában. Aztán kifejtem, hogy a lelkiismereti okból feladott közvetítői és reklámtevékenység jót tesz ugyan a lelki egyensúlyának, de a karrier szempontjából nem előnyös.

– Nem igaz – mond ellent – Nem kell olyat erőltetni, ami nem jó. Nem kell olyat árulnom, amiről meg vagyok győződve, hogy nem jó. Olyat kell árulnom, ami véleményem szerint értékes és bizony úgy gondolom, hogy a zeném értékes. Már el is játszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani a nagyanyámnak, amikor legközelebb megkérdezi, hogy miért nem keresek inkább valami rendes munkát. Azt fogom mondani, hogy ennél rendesebb munka nincs is a világon. A zene az étellel egyenértékű. El tudod képzelni a világot, meg az emberek lelkivilágát zene nélkül? Kb olyan, mintha nem ehetnénk. El tudod képzelni, hogy nem hallgatsz többet rádiót?

– Nem tudom ki volt az a színigazgató, aki azt mondta, hogy ők élményt árulnak. – szúrtam közbe egy idevágó megjegyzést – A zene pedig érzéseket, érzelmeket közvetít. Nem véletlenül szeretünk olyan dalokat, amiknek a szövegéről fogalmunk sincs.

– Vajon a rádióba a zene hogy kerül bele? Azt valakinek meg kell csinálni! Ez egy rendes munka.

– Igen, az.

– És még valami! Bár nyilván alapbeállítás nálam,

de mostanában még többet nevetek, mint eddig.

A munkahelyen megkérdezik gyakran, hogy a fenébe tudok én mindig vidám lenni? Nekem mindegy, hogy reggel van, és épp el kell kezdeni dolgozni, vagy délután van, és fáradtak vagyunk a 30 szoba kitakarítása után. Hát persze, hisz fejben nem szobákat takarítok, hanem zenélek.

És a buta kérdésre, hogy hogy tudok folyton örülni

meg kell hogy fordítsam a dolgot! Ez az alap. És nem adott okot semmi arra, hogy ne örüljek. Na, lassan én leszek Buddha hahaha

– A buszon sok embernek be van dugva a füle. Az mind, zenét hallgat – igazolom vissza a zene jótékony hatását.

– Más az értő zenehallgatás. Én a buszon táncikálni szoktam. Szerintem mindenki jobban érzi magát, amikor zenét hallgat. Ezért hallgat mindenki zené

– Erre gondoltam.

– De ha csinálod a zenét, az valami állat kiegyensúlyozottságot ad. Erre ketten is rávilágítottak az elmúlt pár hónap alatt. Az egyik a főnököm volt. Aki az év végi elbeszélgetés során megjegyezte, hogy hullámzó a teljesítményem. Hol szuper gyorsan dolgozom, hol szuper lassan. Mondtam, hogy hát ez azért van, mert én ilyen hullámzó hangulatú ember vagyok. Mire aszongya: Ez nem igaz, mert a zenészek kiegyensúlyozottak

(és amúgy igaza van, csak valamivel meg kellett magyaráznom. Azt mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy ez azon múlik, hogy éppen van kedvem dolgozni, vagy nincs. A másik meg az énektanár, aki vigyoriborsónak hív. Kitzelerbsen, vagy valami ilyesmi. Ő is megjegyezte, hogy mindig vidám vagyok. Nála viszont ez nem újdonság, hisz ő is alapból vidám természetű. Mondta, hogy szerinte ez a zene miatt van. Alapból boldogabbra vagyunk hangolva mi zenészek

– Na, te boldog zenész! Én most elköszönök, mert Sanyi is szeretne kommunikálni az otthoniakkal.

Ezzel át is adtam Sanyinak a gépet. Közben persze fel is olvastam neki, amiket Zsófi írt. Korábban is beszélgettünk róla, így világos volt számára, hogy az én pici lányom zenét szerez, éneket tanul Berlinben, és úgy érzi, hogy ez a jövője. Ez a munka az, amiben jól érzi magát, amitől boldog lesz. Így legyen!

 

Ezután ő is kommunikált az ő pici lányával. Természetesen nem olyan filozófiai mélységekig mint mi, hiszen Lucus még csak 4 éves, de legalább akkora boldogságot jelent a vele való csevely az apjának, mint a mi világmegváltó gondolataink.

 

A lányommal való „beszélgetés” boldog elégedettséggel töltött el. Eszembe volt ugyan, hogy a rég nem látott fiam otthon van, de nem éreztem azt az elviselhetetlen menni akarást, mint egy órával korábban. Majd hazamegyek, amikor alkalom lesz rá. Igaza van Sanyinak, kibírok még három hetet, akkor pedig hazamegyünk együtt.

 

 

Lipcse, vagy haza-e?

 

Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.

– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.

Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.

– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.

– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.

– Márminthogy?

– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?

– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!

– Aha. Merjünk nagyot álmodni!

– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.

– Már megint dolgozol.

– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.

– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…

– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.

– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…

– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.

– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.

Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.

A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.

– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.

– Már megint Roze-Marival cukkolsz.

– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.

– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?

– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.

– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?

– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.

– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.

– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.

– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.

– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.

– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.

– Nem vagy egy kicsit elfogult?

– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?

– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.

– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.

– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

 

 

 

Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.

 

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.

A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el. Berci sem szólna közbe.

 

Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Pedig összeveszhettünk volna, mint ahogy hajdanán apuval és szeretett nagybátyámmal előfordult néha. Aztán persze mindig kibékültek, hiszen nagyon szerették egymást.

Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor Bercinek a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!

Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.

A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Még egyszer összehozta a zenész társakat, de túl nagy volt ez az ár.

Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

 

Azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor elértük a csomópontot. Balra München, jobbra Salzburg.

– Nézd csak! – hívta fel Sanyi a figyelmemet egy magyar rendszámú Audi kombira, síboxal a tetején.

– Látom. Szerinted merre mennek?

A válaszra nem volt szükség, hiszen láthattuk, hogy hazafelé tart.

– Rávillogjak, hogy vegyen fel?

– Most direkt cukkolsz? Honnét tudná, hogy miért villogsz? Különben sem állhatna meg éppen itt, mi pedig a másik irányba megyünk. Nem?

– De.

– Pedig tényleg haza kéne menni! Várnak otthon.

– Maradj már nyugton! Engem is várnak, mégse rinyálok. Menni kellene a rokonokhoz Kisvárdára! Jártál már ott?

– Ott még nem, csak Mátészalkán.

– Mátészalkán? Az aqua-parkban? – utalt a facebookon forgó vízparti cigánytelepről készült képre, ami egész biztos nem Mátészalka. Mégis ezzel a képaláírással rakják fel újra és újra.

– Dehogy. Nem egyértelmű?

– Mitől lenne az?

– Tudud, hogy dolgoztam bútorgyárban árukísérőként.

– Az a pakoló?

– Az. Mátészalkai bútorgyár. Vannak amik összenőnek a település nevével. Mint például martfűi cipő, vagy éppen kisvárdai szeszipari vállalat. Salgótarjáni öblösüveggyár, ajkai bauxit, kesztölci tapéta, egri bikavér, miskolci kocsonya…

– Bajai halászlé, kalocsai hímzés, halasi csipke – vette át a felsorolást, majd széles mosollyal folytatta – cserépi Rózsika, tardi Mari, baji Kati.

– Vagy éppen bogácsi Manci. – utaltam a Manci mamára, akit így neveztek fiatal korában, amikor még Szomolyán laktak.

Ezt éppen Sanyitól hallottam valamikor régen. Mert ugye, akik sok időt töltenek együtt, bizalmassá válnak, és sok dolgot elárulnak többek között, a családról is.

Tehát München felé kanyarodtunk. Felraktam az ablakba a lábam, az üléstámlát hátradöntöttem ameddig az ágy engedte. Karba font kézzel bámultam az ólomszürke eget, meg a hófödte dombokat. Aztán elnehezültek a pilláim, becsukódott a szemem. Nem küzdöttem ellene, hiszen tudtam, hogy most sokáig nem lesz olyan látvány, ami újdonság lenne, amit nem láttam már sokszor. Kezdtem sajnálni Sanyit, amiért unalomig kell ugyanazon az útvonalon járnia. Bár arra már rájöttem árukísérő koromban, hogy a sofőrnek kevésbé álmosító az utazás, mint aki dologtalanul ül mellette. Még szerencse. Így is vannak elalvásos balesetek, nem véletlenül szabályozzák olyan szigorúan a pihenési időt. Igaz, csak a kamionosokra vonatkozik, pedig személykocsik esetében sem ártana… Én viszont alhatok nyugodtan menet közben is. Na nem úgy, mint legény korában a testvérbátyám, akit hajnalban a szomszéd faluból hazafelé gyalogolva két cimborája karon fogott, és ő menet közben aludt. Így volt, nem így volt? Ő maga mesélte.

 

Félálomban egymásba kuszálódtak a gondolataim. Az imént felidézett Berci szomszédomat láttam lelki szemeimmel, amint a dobot püföli. Kissé meg is rémített, mert amikor apu a végét járta, neki is folyton a gyerekkora járt az eszében. Aztán egykori magyartanárom, Magda néni is mondta 90 éves korában, hogy közeleg a vég, mert mindig a fiatalkori emlékei jönnek elő. Emlékezhetnék az elmúlt napok, hetek eseményeire, de valamiért az ifjúkor járt az agyamban. Meg a pihenési idő, meg a pihenés, meg az a butaság, amit aputól hallottam, hogy azzal nem lehet megölni az embert, ha nem hagyják aludni, mert éhhalálról már hallott, szomjhalálról is, de nincs alvhalál. Előbb utóbb elalszik az ember, ha hagyják, ha nem. Nem tudom. Nem szeretném kipróbálni. Nem is kell, alhatok nyugodtan. Kicsit zenélek, énekelek a szomolyai bálban, de szigorúan csak gondolatban, közben autót is vezetek, ülök Dzsoni szomszéd mögött a motoron, kicsit megint énekelem, hogy „lépj rá a lábamra”, a közönség őrjöng, én pedig nagyon boldog vagyok ettől. Látom, amint a részegen tántorgó Franci alá tolnak a színpadon egy széket, hogy össze ne rogyjon a gitárja súlya alatt, amit hihetetlen jól kezel még ebben az állapotában is…

*

Éjjel egykor csomagolni kezdtünk.

A bogácsiak közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nincs messze, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a sárga Zsiguliba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig az ölünkben, az utastérben. Győri Miki vezetett, hiszen övé a kocsi. Elindultunk. Bekapcsoltuk a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirak bennünket meg a cuccot, aztán megy egyenesen Kövesdre. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Az anyósülésről aggódva figyeltem, hogy milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.

– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Miki! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?

– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

 

Hazaértünk. Ambrusék megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután leszedtem róluk az állványokat. A felszerelést beraktuk a kapu mögé, majd hárman Bercivel beviszik a házba, ha akarják. Berci felajánlotta Mikinek, elkíséri Kövesdre, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában én is felajánlhattam volna, de nem tettem. A falu végén kiszálltam, s onnét már gyalog mentem haza sietve, hogy mielőtt ágyba kerüljek. Sajnáltam Mikit, hogy ilyen állapotban kell munkába állnia, de ahhoz is fáradt voltam, hogy aggódjak miatta. Úgy mocskosan, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájultam.

 

Miki egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.

– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.

– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!

Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Mezőkövesd fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Kövesd felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.

*

– Muszáj megállni. – szólt Sanyi, amikor a fékezésre felriadtam. – El kell mennem faxolni!

Erről a mondatról eszembe jutott, amikor a legelső kamiontúrámon kerültünk hasonló helyzetbe. Nem értettem, hogy tartja a céggel a kapcsolatot. Azt hittem telefonon, meg műholdas nyomkövetőn, erre elmegy a benzinkútnál faxolni. Aztán kiderült, hogy ez a kifejezés a WC használatot jelenti. Most legalább már ezt is tudom. Na, de ha így áll a helyzet, akkor én is faxolok egyet, aztán majd talán a reggelizésre is sort kerítünk. Ehetnék menet közben is, de nem teszem. A legelső útra készülve a Sanyi felesége Ildi garantálta, hogy egész úton nassolni fogok unalmamban. Akkor valóban így volt, de a későbbi utak során fegyelmeztem magam, és csak akkor ettem, amikor Sanyi is.

 

 

NDK felé

 

– Mit akartál mesélni? – kérdezte, amikor ismét felhajtottunk a pályára.

– Én? Mikor?

– Mielőtt elaludtál.

– Mit tudom én!

– Pestről áradoztál, hogy milyen szép.

– Az is – válaszoltam kurtán, majd gondolkoztam erősen, hogy ugyan mit akartam róla mondani.

– Megvan! Fél évig laktam Csepelen. Éppen munkába álltam Pünkösd utáni kedden, amikor telefonom volt Cserépfaluból, hogy menjek haza dolgozni. Holnap, már kezdhetek is! Abban az órában leszámoltam a csepeli cégtől, és másnap már Cserépben kezdtem.

– Arról nem régen meséltél.

– Az lehet, de most nem a kőmunkáról van szó, hanem arról, hogy a hatodik fizetés nélküli héten alkalmam nyílt, hogy ingyen utazzak Pestre. Kaptam az alkalmon, hiszen nem volt pénzem, a hundájos barátokkal pedig arra a hétvégére terveztük a mertM4 rádió nulladik születésnapját.

Még javában dolgoztam Cserépben, amikor jött a telefon, hogy a parafás cég furgonja elindult Egerből Bogácsra. Legyek ott, mire odaér! Eldobáltam a szerszámot, és bringára kaptam. Ritkán fárasztottam ki magamat annyira, mint azzal a hazatekeréssel. A sofőr végigbeszélte az egész utat, s közben hajtott, mint a meszes. Elmondása szerint volt ő autóversenyző is, nem kell aggódnom. Valamikor ő is Csepelen lakott, s mit hoz a véletlen? Pont abban a házban, amiben én. A ház előtt hagyott Skoda kupéról azonosítottuk be a helyszínt. A körúton én már azon erőltettem az agyamat, hol tudnék kiszállni, hogy a Hév-hez ne kelljen sokat gyalogolnom. Azt mondta, ne izguljak, ő majd tudja. Aztán mégis izgultam, mert már a Lágymányosi hídfőn jártunk, amikor beállt a buszmegállóba. Na, erre nem gondoltam. És ami a lényeg! Amiért ezt az egészet elmondtam az az érzés, ami eluralkodott rajtam akkor, amikor Budapest aszfaltjára léptem. Olyan érzés fogott el, mintha hazamentem volna. Este Kőbányán a rádióadásban mondtam is, a szerkesztő barátomnak, hogy kérdezze meg, hogy tetszik Budapest!

– Te Gyuszi! Hogy tetszik Budapest? – kérdezte.

– Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna. Magam is meglepődtem, amiért így éreztem…

Akkor nap volt az első felvétel az adásról, de a felvételt készítő főszerkesztőnk még abban az évben meghalt. Nem hiszem, hogy elő tudnánk keríteni az anyagot, így marad a visszaemlékezés. Pedig aligha tudom olyan jól elmondani, mint akkor tettem, amikor frissen élt bennem az az érzés.

Ma már Miskolcra is úgy megyek, mintha hazamennék. Pestre is, és természetesen Bogácsra is. Amikor Miskolcra költöztünk, azt mondta Kovács Zsolti, a monori hundájos barátunk, hogy lassan belakjuk az egész országot. Ez így erős túlzás, hiszen akad még néhányezer település, ahol nem laktam. Jaj! Még Tiszaújvárost ki ne hagyjam!

– Ott is laktál? – csodálkozott el Sanyi.

– Igen. Igaz, nem sokáig, de laktam. Ha belegondolok, Telkiben is.

– Ha a néhány napos tartózkodásokat is beleszámolod, akkor ne hagyd ki Montabaur-t se! Felhívtad már Grünhildát?

– Majd hív, ha akar valamit.

– Azt ismered, amikor három bika áll a hegytetőn?

– Nem hiszem. – lódítottam, hiszen ki ne ismerné ezt a viccet? Nem baj, ha elmeséli. Legalább sehol nem kell visszakérdeznem. Elég halkan beszél Sanyi, a motor is zúg, a rádió is szól. Amit nem értek, majd kiegészítem emlékezetből.

– Biztos? – kérdez vissza hitetlenkedve.

– Mond el!

 

Három bika áll a hegytetőn. Egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. Nézik a völgyben legelésző teheneket.

Rohanjunk le és tegyük magunkévá az egész csordát! – javasolja a fiatal

Minek az a nagy rohanás? – mond ellent a középkorú. – Nyugodtan lesétálunk, néhányat kiválasztunk a szebbek közül.

Ugyan már! - inti le őket az öreg. – majd feljönnek, ha akarnak valamit.

 

– Ez most célzás akar lenni?

Nem válaszol, de a huncut mosolyból egyértelmű, hogy az.

Grünhildát – akarom mondani Roze-Marit nem hívom fel. Majd hív, ha akar valamit. Na, tényleg olyan vagyok, mint az öreg bika.

Nagyokat hallgatunk. Nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Nyomasztó ez a borongós télvégi idő. A havas tájban néha varjúcsapatot látok az út menti dombokon, de nem találom elég izgalmas látványnak. Gondolatban otthon járok Miskolcon. Sétálok párommal a Hejő-parkban Tapolca felé, karját tartva leeresztem a patak medrébe, hogy leellenőrizze állításomat, miszerint itt még meleg a víz. Az Avas nyugati oldalán, a kutyasétáltatón ballagunk felfelé már sokadik alkalommal. Mondta is, hogy ennyi erővel már kutyát is hozhatnánk. A Magas-hegyen vágok át immár egyedül…majd a Suzukiban ülve várakozok valahol. A céges teherautóval megyek Tiszalúc felé…ez már túl sok egyszerre. Lehet, hogy már megint elaludtam?

 

A beteg összekuporodva, a görcsös hasi fájdalomtól nyüszítve szenved az anyósülésen. Az ajtó nyitva, hogy mielőbb ölbe kaphassam. Hogy minél gyorsabban bevigyem az ügyelet rendelőjébe. Nem túl nehéz, talán ötven kiló lehet, de épp elég volt a harmadikról lecipelni, még ha egy szakaszt lifttel is tettünk meg. Kora hajnal óta szenved. Nem hittem volna, hogy egyáltalán fel tudjuk öltöztetni. Hívtuk hat órakor a mentőt. A diszpécser felajánlotta, hogy küldi az ügyeletes orvost, de csak 7 után. Ha sürgős, vigyük oda személyesen. Ezt tettük. Megtaláltuk a címet, most itt várunk. Volt benn egy fertőző beteg, amikor megérkeztünk. Utána 10 perc, amíg fertőtlenítik a rendelőt. Nagyon hosszú 10 perc volt. Közben megérkezett egy öreg Hyundai, egy hozzá illő korú hölggyel. Orvosnak néztem. Gondoltam, legalább annyit szól, hogy jó reggelt! Ha már a láthatóan szenvedő betegről nem is kérdez, hiszen neki még nem kezdődött el a munkaidő. Újabb hosszú 10 percek teltek el. Aztán nagy sokára kijön az ajtón az éjszakai ügyeletes (annak gondoltam) meg a takarítónő, immár utcai ruhában. Az iménti Hyundai-os hölgy vörös mentős ruhába öltözve kíséri őket át az út túloldalán parkoló kocsihoz. Ekkor már köszönt. Betolta a kollegina autóját, majd tőlem kérdezte, hogy „ugye az akksi a rossz, ha csak annyit mond, hogy katt?”

Az önindító – állítottam fel a diagnózist, ami vagy helyes, vagy nem, de nincs jelentősége. A kocsinak nincsenek fájdalmai. Különben is, beindult tolásra, pedig a hangja alapján dízelnek gondolom.

Ezután bevihettem a beteget. Megállapította, hogy be kell vinni a sürgősségire. Javasolta, hogy menjek be a kórház területére kocsival. El is mondta, merre induljak, hogy a személyzeti bejárón bejussak. Két és fél óra telt el a mentő hívásától, s máris a vizsgálóba került a beteg. Alig 2 kilométerre lakunk.

Nem tudom, mennyivel menne ez gyorsabban, ha nem épült volna Felcsúton stadion.

 

– Megint elaludtál – állapította meg Sanyi tévesen, hiszen éppen ekkor ébredtem fel.

– Én is azt hiszem. Lemaradtam valamiről? Hol járunk? Ja, tudom. Most hagytuk el Ingolstadt-ot.

– Már egész ismerős vagy errefelé.

– Nem nagy ügy. Nem sok helyen láthatok fél autópályát. Itt pedig nincs szembejövő pálya, mert közte van a hegy. Erről beazonosíthatom a helyszínt. Messze van még az a…hová is megyünk?

– Legalább négy óra, de inkább öt.

– Belefér a műszakba?

– Nem. Jó lett volna tegnap feljönni legalább eddig. Na, de sebaj, hiszen reggel megint korán indulunk, és akkor ott vagyunk nyolcra. Az még jó. Most délután pedig leállunk, amikor besötétedik. Mit főzzünk? Nem hiszem, hogy lesz Internet. Valamivel el kell tölteni az estét!

 

Közeledtünk Nürnberghez. Ezt a várost már jól körülautóztam, de még eddig semmit nem láttam belőle. Jöttem már nyugatról, jöttem keletről, északnyugatról, dél…délről azt hiszem nem, arra csak mentem. Most viszont jövök. Van még egy lehetőség északkelet felől, most arra hagyjuk el a térséget. Vagyis a várost most se látom.

– Telefon!

– Hallom. Na, mit mondtam?

– Mit mondtál?

– Majd jelentkezik, ha akar valamit.

– A Grünhilda?

– Aha. Halló! Olvastam az SMS-t, de valamikor hajnalban vettem észre. Akkor nem akartalak felhívni. Mi újság?

– Otthon vagy már? – kérdezte Roze-Mari.

– Nem, dehogy vagyok otthon. Lipcse felé tartok éppen. Onnét pedig azt hiszem Hollandia lesz majd a következő úti cél.

– Az éppen az ellenkező irány. Lehetne pedig dolgozni! Szólt a testvérem, hogy kell olyan kő, amit nekem faragtál Tapolcára. Talán öt, de négy egész biztosan. Majd megyek, ha elolvad a hó, mert vevő van a tapolcai házra. Visszafelé el is tudnám hozni. Mennyi idő neked ezeket elkészíteni?

– Tél van. Nem biztos, hogy tudok követ szerezni. Ha mégis, akkor is kell két hét. Attól számítva, hogy meg van hozzá az anyag. Sürgős?

– Nem tudom még, hogy mikor megyek, de inkább legyen készen. Ne kelljen még a szállításra is költeni! Erre jössz Hollandia felé? – váltott témát.

– Arra menjek? – kérdeztem vissza

– Pénteken jó.

– Hollandia felé pénteken? – kérdeztem vissza ismét csupán azért, hogy Sanyi is hallja, miről van szó. Vette a lapot, és erősen rázta a fejét.

– Akkor már visszafelé jövünk.

– Akkor már visszafelé jövünk – ismételtem el – Nem jó hamarabb?

– Nem. Hamarabb nem jó. Inkább majd Magyarországon találkozzunk, ha nem jön velem az ember. Bár lehet, hogy jön. Hajaj. – sóhajtott nagyot.

Úgy látszik nehézségek adódtak. Valójában nem szeretném folytatni a kapcsolatot. Az üzlet rendben van, de a magánélet más. Az egy héttel ezelőtti eset a kivétel. Azt vegyük úgy, hogy egy baleset! Gyorsan le is ráztam azzal, hogy majd hívom, ha valami érdemi dolgot tudok mondani.

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi széles vigyorral

– Mit tudom én!

– Pedig neked kell döntened!

– Na, ezt speciel tudom – válaszoltam olyan határozottan, hogy magamnak is úgy tűnt, mintha ingerült lennék.

– Jól van, na! Akkor gondolkozzál! Meg nézd a tájat, mert erre még nem jártál. Szudétaföld felé megyünk. Bekapcsoljam a GPS-t?

– Nem kell! – zártam rövidre a társalgást.

Ismét nagyokat hallgattunk. Még a minket kielőző autókra se tettünk megjegyzést, pedig ha valami számunkra kedves típus száguld el mellettünk, ritkán álljuk meg szó nélkül.

 

Aztán Sanyi az elénk magasodó hegy felé mutogat. Nem szól, csak mutatja, hogy figyeljek.

– Eltévedtünk? – kérdezem döbbenten, amikor azt láttam, hogy a hegyet két oldalán öleli körbe az autópálya. Éppen úgy, mint nemrég láttam.

– Dehogy. Ez egy másik egyirányú pálya. Mint látod, van több is. Nem akartam mondani Ingolstadt-nál. Szerettem volna látni, hogyan reagálsz.

– Döbbenten.

– Aha. Én is úgy látom. Azt hitted, visszakerültünk oda? – kérdezte nevetve.

– Azt.

 

Aztán mégis elővette a laptopot, hogy nézegessem, hol járunk éppen. Amikor átléptünk Bajorországból Thüringiába, akkor jártunk legközelebb Csehországhoz. Majdnem érintettük azt a legnyugatibb csücsköt, ahol emlékeim szerint van egy település, amit egyszer már úgy is láttam térképre kiírva, hogy Eger. Más helyeken pedig úgy, hogy Erlau. Mégis csak németek laknak itt, nem nevezhetik a városukat magyarul!

Régóta kanyargunk már a hegyek között. Szlovéniára emlékeztet a táj. Szép lehet nyáron, de most mindent befed a hó. Bizonyára így lenne akkor is, ha a síkvidéken elolvadt volna, hiszen 500 méter körüli a tengerszint fölötti magasságunk. Nem igazán tud most lekötni a táj nézése. Olyan, mint bárhol. Hegyek, völgyek, erdők, rétek, az autópályán pedig mennek az autók. Unalmasnak találom. Nyugtalan vagyok. Jó lenne valahová megérkezni! Leginkább otthon érezném most jól magam, pedig otthonról meg ide vágyom, a kamion fülkéjébe, hogy láthassak új tájakat. Nem jó már nekem sehogy. Mai végállomásunk egy benzinkút parkolója lesz, ezzel kell beérnem. Városnézésre se számíthatok. Azt hiszem holnap se, hiszen nem Lipcsébe megyünk, csak egy hozzá közeli raktárba. Onnét tovább Halle-be, ahol szintén csak az indusztriát láthatom, azt hiszem. Aztán irány Hollandia! Ott talán nem lesz hó, hiszen a tenger közelsége miatt enyhébb az idő. De arról fogalmam sincs, hová lesz ezek után a fuvar. Jaj de utálom magam, amiért elindultam erre az útra! Vagy mégse? Még jó, hogy ezeket a gondolataimat nem osztom meg Sanyival, mert jól kiröhögne. Majd mondaná, hogy inkább figyelj, hogy otthon tudjál mit írni a könyvedbe! Történt ugyanis, hogy miután már a sokadik képet rakta fel a netre az éppen elkészített ételről, néhány szavas kísérőszöveggel, rászóltam, hogy legyen szíves bővebben kommentálni, hiszen így ebből nem tudok könyvet írni. Azt válaszolta, hogy „gyere ki!” Most kijöttem. Nem lehet panaszom az út eredményességére, hiszen kaptam megrendeléseket, kődíszek faragására. Talán nem is kell már alkalmi munkásként betont kevernem. Na, meg azért az se semmi, hogy megdöntöttem a német asszonyt. Hatvan évesen ez sem elhanyagolható sikertörténet. Ezt persze ki kell hagynom a könyvírásból, mert otthon megtudja az asszony. Nem hiszem, hogy megbocsátana. Aztán pedig én se bocsátanám meg magamnak, ha emiatt az egy éjszaka miatt elhagyna. Annyit nem ért meg.

 

Kora délután értünk el az Eisenstadt-közeli benzinkúthoz. Mintha már kezdett volna sötétedni. Igaz, egész nap olyan volt, mintha esteledne. Talán ettől ilyen borús a hangulatom? Nem zárható ki, hiszen élénken él bennem az a nagyon régi emlék, amikor egyik rokonunk temetésére mentünk nem tudom melyik évben, május ötödikén. Maga a temetés nagyon felzaklatott, de az üde zöld táj, meg a gyönyörű napsütés, egy kellemes kirándulássá tette ezt az utat. Ha holnap kisütne a nap, talán nem is sietnék haza. Nem tudom, meddig lesz otthon a fiam, hiszen máskor is ment már haza szándéka szerint Londonból végleg, de talán megvárja, amíg hazaérek. Bár emlékszem olyan – igaz csak néhány napig tartó – otthonlétére, amikor szinte nem is beszélgettünk. Egy filmélmény jut erről eszembe, amiben azt mondta a főhős, (azt hiszem kamionos volt) hogy nem a beszélgetés a lényeg, hanem az, hogy mekkorákat hallgatnak együtt a fiával. Ha ez a lényeg, nem lehet okom panaszra, hiszen volt alkalmam már jókat hallgatni a fiammal. Nem ülhet mellettem a kocsiban egész életében! Ne arról szóljon az ő élete, hogy nekem kedvemre tegyen!

– Na, mindenek előtt megitatjuk a lovakat – állt be Sanyi az egyik kútoszlop mellé – aztán majd iszunk mi is. Veszünk itt a shopban valami jóféle argentin kékfrankost, vagy chilei olaszrizlinget.

– Vagy líbiai tokajit. Nem? Ne beszélj hülyeségeket! Van még abból, amit olaszban vettünk. Vacsorára pedig főzhetünk tejfölös zöldbabot! Ha összeveszne a vörösborral, ráköltünk ötven centet a toalettre.

 

Feltöltötte a tankot, majd töltött abból a kék löttyből, ami a katalizátor helyett van…nem jut eszembe a neve.

– Keveréket tankoltál? – kérdeztem.

– Hm?

– Hát, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. Csak éppen a gép magának keveri, mint a Dzsoni Zetkája. Arról még nem is meséltem.

– Akkor majd legyen eszedbe! Most gyorsan keresünk egy üres parkolót. Főzés közben mesélhetsz! Nem kellene inkább valami tartalmasabb kaját főzni? Van időnk bőven estig.

 

Egy korábbi utunkon a belgiumi Oevel-ben jártunk úgy, hogy mire visszaértünk a délutáni sétából, már nagyon éhes voltam. Főztünk gyorsan levest, aztán pedig nem bírtuk megenni a paprikás krumplit. Igaz, jó nagy adag sikerült, de nem akartunk meghagyni három szem krumplit. Na, így legalább meg lett oldva a másnapi reggelim. Sanyi nem mert reggelizni, mert nem volt a közelben WC, hogy ha esetleg jelentkeznének a toló fájások.

– Na, mi volt a Dzsoni motorjával? – kérdezett rá az imént említett esetre, miközben behúzta a függönyt.

Nem kellett ugyan még besötétíteni, de ne lássák kintről a konyhánkat.

– Ja! Semmi, csak az volt olyan konstrukció, hogy nem keveréket kellett bele tankolni, hanem külön olajtartályból adagolta magának. Egy kis ablakon lehetett ellenőrizni a szintet. Nem tudom mi volt a rendeltetése annak a kis műanyag korongnak, amit az ablak közepén lévő kis gombbal lehetett benyomni, de beszorult alá egy kis olaj, és nem vette észre, hogy üres a tartály.

– Besült a motor?

– Be. Meg még tudod mi jutott eszembe? Volt olyan időszak – elég hosszú – amikor lehetett a kúton keveréket venni. Na, ilyen nem volt Bulgáriában. Én pedig Wartburggal jártam ott. Nem akarták megérteni, hogy nekem olaj is kell a benzinbe. Úgy kellett rimánkodni, hogy adjanak. Aztán pedig azt nem értették, hogy ha 2 leva az egy liter olaj, miért adok nekik hármat?

– Nagyon elmaradott népek lehetnek. A mi benzinkutasaink nem döbbentek volna meg rajta.

– Hát, nem. Benzinkutasnak lenni nagyon jó borravalós állás volt hajdanán. Ma már azt gondolom, nem annyira.

­– Közben találd ki, hogy a zöldbabot bontsam előbb, vagy a bort? A francba! Vehettünk volna poharakat is. Most ihatjuk megint bögréből!

– Kezdjük a borral, hagy ülepedjen mire a tejfölös zöldbabra kerülne a sor! De még azt elmondom, amíg be nem fejezzük a benzines témát, hogy gyerekkoromban, a benzinkutaknál voltak olyan csőrös fémkannák, aminek volt kurblija.

– Kurbli? Nem volt még önindító? – vette viccesre a témát Sanyi. – Mert ez motoros kanna volt?

– Jaj, ereggy má’! A keveréket lehetett vele keverni. Nem közvetlen a motor tankjába töltötték a benzint, hanem a kannába, amibe aztán a megfelelő mennyiségű olajt elkeverték. És képzeld! Az apu lemezvillás Jawa-jának a tanksapkája megfordítva egy kalibrált mérőedény volt. Éppen az olaj kiméréséhez alakították így ki. Na, hol van az a bögre?

– Bögre? Mit akarsz mérni?

– Na, ugyan mit? Hát a bort. A kimérésről jut eszembe, meg a kalibrált edényről…

– Akkor most méred, vagy nem?

– Mindjárt. Nem igen ismerted te a Lojzi bácsit. Pálinkát mért a bögrecsárdájában…

– Bögrébe pálinkát?

– Neszójjábe! Pálinkás pohárba mérte. Olyanba, amin meg volt jelölve, hol van a fél deci. Amikor túltöltötte, azonnal szóvá tette, hogy „Jajjajjaj! Má’ meg sok lett” Aztán leivott belőle, úgy adta oda a vendégnek.

 

Elkezdtük a főzőcskézést, s közben hallottuk, hogy feltámad a szél. A függönyt félrelebbentve kinéztem. Már besötétedett, de a lámpák fényénél láttam, ahogy kavarja a szél a havat. Azt nem lehetett megállapítani, hogy esik-e, vagy csak a szél hordja-viszi. A fülkét egyre erősebben kezdte billegtetni.

– Azt hiszem, nem kell álomba ringatni. Csak ne lenne ilyen hangos! Kellene füldugó!

– Vagy kibontom az utolsó üveg bort is. Hátha jobban elálmosodunk. Reggel pedig majd meglátjuk, ki tudunk-e menni a parkolóból.

 

 

 

 

 

 

Elég volt

 

Reggel ki tudtunk menni a parkolóból. Éjjel ugyan felébredtem néhányszor, de nem a szél üvöltésére, hiszen valamikor az éjszaka közepén elcsendesedett. Viszont a parkolóba vagy jön egy kamion, vagy elindul egy másik, vagy éppen valamelyiknek az aksiját kell tölteni, és azért járatja a motort legalább fél órán át. Vagy egy meleg árut szállító autó kompresszora termeli az áramot. Szóval soha nincs teljes csend. Ha más nem is, legalább az autópálya forgalma biztosítja a zajterhelést, hogy ne lehessen normálisan pihenni. Egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. Amikor Csepelen laktam, minden éjjel legalább egyszer felébresztett egy mentő szirénája, vagy a hajnalban felerősödő forgalmi zaj. Hallottam ugyan, de pillanatok alatt vissza tudtam aludni. Sanyi is hallja az éjszakai zajokat, de attól még simán végigdurmol 10-12 órát is, ha nincs miért felkelnie. Az ő bioritmusa olyanra állt be, hogy akkor alszik, amikor lehetőség van rá. Nem szabályos időközönként.

Nem voltunk már messze a céltól, de azért nem vártuk meg, hogy teljesen kivilágosodjon, hiszen nyolcra ott akarunk állni a raktár kapujában, hogy mielőtt leadhassuk a rakományt. Aztán pedig izgulhatunk, hogy Halle-ban mielőtt felrakodhassunk. Ha rajtunk van a cucc, akkor lehet megtervezni az útidőt, és indulhatunk Hollandia felé. A lerakó időpontja mondja majd meg, hogy tehetünk-e kitérőt Montabaurba.

Este még nagyon haza akartam menni, de reggelre teljesen belenyugodtam, a további csavargásba. Nem is bánnám, ha nem lenne idő a kitérésre, hiszen ezzel eldőlne, hogy nem megyek a német asszonyhoz. Ezzel lemenne rólam a döntési kényszer, s a lelkem megnyugodna. Ülök még három hétig a kamionban, aztán majd hazajutok, amikor Sanyi is. A neten találtam hirdetéseket, amelyek arra kínálnak lehetősséget, hogy beüljek hazafelé tartó honfitársaim személykocsijába költségtérítés ellenében. Münchenből van buszjárat. Csakhogy ezekhez pénz kell, ami nekem nincs. Kajára még jut valamennyi, de azt hiszem, majd otthon fizetem ki Sanyinak, amit rám költött. Bár ez sem egyszerű, mert tiltakozik ellene. Nem értem miért, hiszen nem vagyok a gyereke, hogy eltartson engem.

 

Alig több mint fél órát tartott az utunk. Lehajtottunk a pályáról, átléptünk Alsó-Szászországból Szászországba, amit tábla jelzett egy kicsi vízfolyás mentén. Másról nem lehetett észrevenni. Lipcsét természetesen nem láttam, pedig már közel jártunk hozzá. Célállomásunk nem volt egy jelentős indusztria. Talán odahaza a tsz tanyája is nagyobb ettől. Három kamion is állt már előttünk, mind más nációbeli. Egy lengyel, egy spanyol, meg egy német. Közvetlenül utánunk érkezett egy sárga furgon. A tükörből ráláttam a rendszámtáblájára. Három betű, három szám. Akár magyar is lehet. Ha az, bizonyára be is köszön hozzánk, hiszen számára egyértelmű, hogy mifélék vagyunk, hiszen közelebb áll a mi felségjelünkhöz.

Erről az jutott eszembe, hogy a második kamiontúrámon Londont kerülve haladtak el mellettünk olyan kamionok, amiből integettek. Csak akkor tisztázódott az üdvözlés miértje, amikor elénk értek, s láttuk a „farukat”. Ők előnyben voltak velünk szemben, hiszen a hátsó ajtónkon nagy betűkkel fel volt írva, hogy Miskolc. Most ugyan nem volt felírat az ajtón, de a furgonos akár a rendszámkeret szövegét is olvashatta.

– Szevasz földi!– nyitott ránk – Vagyis szevasztok – módosította az üdvözlést, amikor engem is meglátott. – Honnét jöttök?

– Olaszból. Gyere be, mert kimegy a meleg!

Sanyi átült az ágyra, a vendég pedig a sofőrülésbe.

– Kicsit tágasabb, mint az enyém – nézett körül.

– Nemrég én is olyat hajtottam. Nem igazán lakájos. Jobbnak láttam visszaülni nagy kocsira.

 

Ezután nagy egyetértésben részletezték a furgonozás nehézségeit, amire nem igazán figyeltem, hiszen óriási ötletem támadt, de néhány dolognak össze kellene jönni, hogy megvalósíthassam. Sokáig vártam a megfelelő pillanatra, hogy megszakítsam a társalgásukat.

– Mit is mondtál, hová mész innét? – szegeztem neki a kérdést, remélve, hogy hazafelé indul.

– Nem mondtam. Eddig még nem került szóba. Ha itt lepakolok, megyek a sör városába, Radebergbe. Onnét viszek valamit – nem tudom mit – Miskolcra.

– Elviszel? – kérdeztem, mielőtt még elszállna a bátorságom. Nem kizárt, hogy elutasít, hiszen néhány perce ismerjük egymást, semmi oka, hogy szívességet tegyen nekem. Már csak az is elég indok lenne, hogy elveszem a fekvőhelyét.

– Elalszok én a raktérben is, ha elférek az árutól – mondtam, mielőtt reagálhatott volna.

– Ott fagynál meg. – nevetett nagyot, s ezzel haladékot kapott a válaszra.

Kicsit gondolkodott, mielőtt a kérdésemre válaszolt volna.

– Az igazság, hogy nem igazán vagyok most se kialudva, de nem tervezem, hogy lefeküdjek, mielőtt hazaérek. Ha már nem megy, rádőlök egy kicsit a kormányra. Ha valaki beszél hozzám, talán még az se kell.

– Csak egy kósza ötlet volt – próbáltam visszavonni a kérésemet.

– Nem, nem! – tiltakozott most már ő – Nagyon szívesen hazaviszlek, bár nem tudom, mikorra.

– Magamra hagynál? – fordult felém Sanyi döbbent tekintettel. Mintha meglepte volna amit mondtam, noha tudta, hogy nagyon haza akarok már menni.

– Miért ne? Nem vagyunk házasok. – próbáltam viccesre venni a dolgot – Majd megbocsátod egyszer, hogy elhagylak.

– Ha gondolod, ledőlhetsz itt egy kicsit – ajánlotta fel fekvőhelyét leendő sofőrömnek.

Ilyet ugyan nem gyakran tesz egy kamionos, de ha az én sofőröm lesz az illető, pihenje ki magát, amennyire a helyzet lehetővé teszi azt.

– Köszönöm – válaszolt a furgonos – de miattam ne időzz feleslegesen.

– Nyolcra szól a lerakóm, de ez nem jelent semmit. Lényeg, hogy itt vagyok, de ettől várathatnak akár délig is. Ha egy órát alszol kényelmesen, az is sokat jelent. Nem csak eldőlsz az ülésen.

Aztán úgy alakult, hogy nyolckor azzal kezdték a németek a műszakot, hogy levették a furgonos szállítmányát, mi pedig várhattunk a sorunkra, mivel hárman is voltak előttünk.

– Na, akkor komolyan gondoltad, hogy jössz velem? – nyitotta ránk most az én ajtómat a „furis”.

– Máris indulsz?

– Nem bánom, megvárom, amíg sorra kerültök. Tényleg alszok egy kicsit, de maradok a helyemen. Majd keltsetek fel!

­– Már csak mennem kell! – mondtam Sanyinak. – Ha már vár is rám, nem mondhatom vissza! Mit is mondott, hogy hívják?

– Mit tudom én. Talán…talán Tibi? Az. Tibi.

– Tibi, és Radebergbe megy – motyogtam magamban. – Van ott egy Tibi barátom, még a Hyundai klubból.

– Hm? Nem értettem.

 

Nem ismételtem el amit csak magamnak dünnyögtem, inkább feltettem egy felesleges kérdést, miszerint „van-e ugyan Internet?” Ezt nyilván Sanyi se tudja, míg be nem kapcsoljuk a gépet. Ezt tanácsolta. Próbálkozzak, ő úgyis megy megkérdezni, mikor kerülünk sorra.

Működött a net. Viszont szerda délelőtt…vagy inkább reggel, aligha ül az én Tibi barátom a gép előtt, hiszen nagy eséllyel munkában van éppen. A telefonszámát nem tudom, hiszen eddig még nem volt rá szükség. Nézegetem a facebook oldalamat. Van itt egy képmegosztás tőle, de ez még tegnap esti. A párja írt is rá egy hozzászólást. Na, erre reagálok. Nocsak! Jött rá válasz. Erika ott ül a gépnél. Mindjárt megkérdezem a Tibi számát.

Tíz óra is elmúlt, mire lerakták a kamionunkat. Sőt! Közelebb jártunk a tizenegyhez. A furgonost nem kellett felébreszteni, már ott téblábolt, amikor ráálltunk a rámpára. Összepakoltam a motyómat, de a Tibi megvárta, amíg végzünk, noha ennek már semmi jelentősége nem volt. Akár indulhattunk volna. Amíg várakozott, felnyitotta a motorháztetőt, de nincs ebben semmi rendkívüli, biztosan ellenőrzi a feltöltéseket. Így is volt, de ekkor még nem tudtam, hogy folyik a hűtővize. Nem nagyon, de néha rá kell tölteni. Nekem csak délután mondta már Radebergben, amikor úgy döntött, nem mer elindulni. Be kell állni egy műhelybe! Ezen a napon viszont már nem csinálják meg, itt kell éjszakázni!.

 

Ezt megelőzően viszont volt néhány kellemes órám. Amikor elköszöntem Sanyitól, és elindultunk a furgonnal keletnek, eluralkodott rajtam az a boldog bizsergés, amit a hazatérés gondolata okozott. Nem volt hosszú az út Radebergig, de elfáradt a szám mire odaértünk. Végigbeszéltem az egész utat. A sofőröm néha kérdezett, én pedig meséltem rendületlenül. Gondoltam rá, hogy illene nekem is kérdezni tőle valamit, de nem volt alkalmas rá az agyam. Ugyan mit lehet kérdezni, amikor egyáltalán nem érdekel vele kapcsolatban semmi? Tudtam a keresztnevét. Ez elég arra, hogy szükség esetén ne úgy kelljen megszólítanom, hogy „he!” Ennyi elég is.

– Te mivel foglalkozol? – kérdezte Tibi – Vagy nyugdíjas vagy?

– Dehogy vagyok én nyugdíjas. Fiatal vagyok hozzá, ha nem is látszik. Jó néhány év van még hátra addig. Viszont, ha bejön az a munka, amivel kapcsolatban most útnak indultam, nem lesznek kenyérgondjaim. Követ fogok faragni tehetős németeknek.

– Azért elég szomorú dolog ez, hogy csak abból tudunk megélni, hogy a németeknek csicskázunk.

– Hát, igen – helyeseltem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Egyébként ez megy országos szinten, amióta megtörtént – vagy nem történt meg – a rendszerváltozás. Ha új munkahelyek létesülnek, azok többnyire összeszerelő üzemek, német tulajdonban. Na, nem kizárólag német, de többnyire. Aki nem fér be egy ilyen cégbe és elég fiatal még, kimegy hozzájuk dolgozni, mint ahogy itt van például ahová megyünk is egy magyar kolónia, akiknek annyi közük van Németországhoz, hogy ide járnak dolgozni. Viszont ha lehet, mennek is haza. Olyan ez, mint a szocializmusban voltak a szabolcsiak Budapesten, csak most nagyobb a távolság. Az unokahúgom is itt él családostól Thüringiában. A párja csomagol, meg árut mozgat valami raktárban állandó éjszakás műszakban. Nem egy lélekemelő munka, de megélnek belőle. Odahaza a faluban is volt munkája, csak az egyébként is alacsony fizetését se kapta meg sokszor. Aztán itt van Berlinben a lányom. Na, ő legalább jól érzi magát. Na, de hát ő ilyen alkat. Bárhol feltalálja magát. Ő képes otthagyni munkahelyet azért, mert nem érzi tisztességesnek a feladatot, amit rábíznak. Ez se mondható általános hozzáállásnak. Legtöbben inkább elviselik a tartós stresszt, csak el ne veszítsék a munkájukat, mert nem találnak másikat.

– Neked sincs most munkád? – próbálta az általános témát személyesre venni.

– Ilyenkor télen nekem soha nem volt. Ha nem is egészen igaz ez, de nem hazudok sokat, ha ezt állítom. Sanyival már sokszor voltam kamionozni, de soha nem okozott gondot, hogy ráérek-e. Sokáig sírköveztem maszekban. Az is szezonmunka.

– Viszont jól lehet vele keresni – vágott közbe.

– Ez igaz. Főleg, ha nem személyesen végzem a munkát. Én viszont egyedül dolgoztam, ha csak lehetett. Nem kerestem rosszul, de rengeteg cipekedés, kínlódás volt az ára. Bár egyszer volt egy könnyű munkám is.

– Könnyű sírköves munka?

– Az. Nem voltam már maszek, Csepelen dolgoztam nem túl sok pénzért egy cégnél. Kerestem közben valami jobbat, s találtam is. Sírköves tanácsadó lettem.

– Micsoda? – nevetett nagyot a foglalkozásomon.

– Sírköves tanácsadó.

– Na, ezt meséld el!

– Kérned se kell. Na, ez úgy történt, hogy mint említettem, kerestem valami jobb munkahelyet, mert a meglévőn olyan rapszódikus volt a munkaidő, hogy 17 napos munkahét után azt mondta a főnök szerdán, hogy „jó hétvégét!” Vagyis volt, hogy 17 napot dolgoztunk zsinórban, aztán pedig csak hármat. Voltak székely kollégák, akik viszont addig dolgoztak zsinórban, amíg el nem készült a munka. Aztán mentek haza, várták a telefont, hogy hívják őket a következő akcióra. Ha itt voltak, nem kellett nekik a szabadnap. Nekem viszont jó lett volna valami rendszeresség. Az egyik ilyen nagyon hosszú hétvégén végigjártam a Kozma úti sírköveseket. Ráadásul télen, tehát gondolnivaló, hogy sehol nem marasztaltak. Legjobb esetben felírták a számomat. Az egyik ilyen vállalkozó aztán fel is hívott, hogy megadhatja-e a számomat egy érdeklődőnek. Hozzájárultam. Hamarosan fel is hívott egy ajánlattévő. Teljes munkaidőbe keresett műkövest, de ragaszkodott hozzá, hogy legyen szakmunkás bizonyítványom. Nem gond, mert van, de még soha nem kérték. Megbeszéltük a személyes találkozót. Felültem a buszra, és irány Kőbánya!. Elég lelakott lakóövezetbe vitt az utam, de hát a műköves műhelyek nem villanegyedekben vannak. Nagyon cigány környéknek látszott. A megadott ház kapujában meg is torpantam, de ha már eljöttem – gondoltam – csak bemegyek. Az utcára néző házat nagy valószínűséggel még Richter Gedeon építtette a gyógyszergyári munkásai számára. Téglaburkolás, felújítás előtti állapot. A vaskapu még megvan, csak a zár hiányzik belőle. Nem baj, mert legalább bejutok az udvarra, ahol picike sorházakat találtam, köztük füves udvar. Egyik oldalnak még külön kerítést is építettek. Mondhatnám, előkerteknek. Itt nincs műköves műhely, az egyszer már biztos. Erőt kellett venni magamon, hogy becsengessek.

A szőke fiatalasszony betessékelt a lakásba. Rózsaszín falak, fehér étkező. Nem téveszt meg a szőkeség, ez cigányasszony. Ami önmagában nem baj, de óvatosságra int. Mint elmondta, főállásban virágárus, a sírkő csak kiegészítő tevékenység, de most fejleszteni akarja. A testvérbátyja sírköves, de gránittal foglalkozik vidéken. Közvetlenül Kínából vásárol. Na, ha ez igaz, nem kispályás a család.

– Hol lenne a munkahely? – kérdezem.

– Hát itt. – mutat a füves udvar felé.

Aztán látva, hogy kétségeim vannak, még az utcai épület pincéjébe is levisz, ahol vázákat, virágtálakat kellene készíteni. Van is neki egy Józsi bácsija, csak be kellene tanítani.

Hosszú, egykarú lépcső visz le a pincébe, ahol a vas födémgerendák néhol alá vannak dúcolva. A padló földes, egyenetlen. Egyértelműen alkalmatlan ez a hely is műhelynek.

– Hol jön le az anyag. és hol jut fel az áru?

– Hát itt – mutat a hosszú, meredek lépcsőre. – Küldi a bátyám a fiúkat, és kihordják.

Még most se értem, mit akar. Kimegyünk a felszínre, s újabb kérdést teszek fel.

– Hol lenne a csiszolás?

– Itt az udvaron.

– Mit szólnak a szomszédok a porhoz?

– Semmit. Miénk az udvar.

– Ne haragudjon, de megéri kiegészítők öntésére egy főállású műkövest tartani? Ráadásul ez a környezet egyértelműen alkalmatlan a munkára.

– Ne törődjön maga azzal!

 

A végén mégis kiderült mi a lényege az ajánlatnak. Az se baj, ha nem dolgozok, csak hagy vegyen fel a céghez. Kell a szakmunkás bizonyítványom, hogy bemehessen dolgozni a temetőbe. Na, most már csak azt nem értem, hogy az öreg szaki - aki megadta a számomat - miért segít ebben, hiszen éppen ő panaszkodott, hogy előző évben az új vállalkozók kitúrták a temetőből a régieket, mert alájuk vállaltak. Ráadásul nem végeztek minőségi munkát, s ezzel a szakmát is lejáratták. Ebben az évben szigorítottak a feltételeken. Csak az a vállalkozás dolgozhat a budapesti temetőkben, amelynek együttműködési szerződése van a temetkezési intézettel. Ennek persze feltétele, hogy legyen a cégnek szakembere. Vásározók, hulladékhasznosítók, kereskedők kizárva. Vagyis kell nekik egy szakember. Így jöttem én a képbe. Nekem viszont volt bejelentett, teljes munkaidős állásom. Ezt is áthidaltuk, miután felajánlott negyvenezer forintot. Ezt meg is kaptam, amikor megírtuk a munkaszerződést napi 2 órás tanácsadói állásról.

Eltelt egy hónap, és úgy gondoltam, esedékes a következő fizetésem. Jelentős segítség, hogy állományban vagyok, ennyit megér, hogy tudnak dolgozni. Ezt nem is vitatta a „munkaadóm”, viszont állítása szerint, még nincs meg az intézettel a szerződés. Nem hittem neki. Elmentem a csepeli temetőbe. Azért éppen oda, mert az volt gyalog a legközelebb. Az irodában az úr elzárkózott a kérésem elől. Nem adhat ki olyan adatot, hogy van-e szerződésük az általam megnevezett céggel. Elmondtam neki, miről van szó. Utánanézett.

– Itt van. Hogy hívják magát?

– Horváth Gyula.

– Van szerződés, jöhet dolgozni!

Ekkor átvillant az agyamon, hogy akár maszekolhatnék is a bt helyett, hiszen az én nevem a varázsszó a belépéshez, de semmilyen feltétel nincs meg az önálló munkámhoz. Legfőképpen a megrendelés hiányzik. Talán lehetne üzletelni a gondnokkal, de nem is próbálkoztam.

Este felhívtam a főnökömet.

– Mi újság a szerződéssel?

– Még most sincs meg.

– Szerintem pedig igen. Kettőnk közül valaki nem mond igazat, és az nem én vagyok.

– Na, mondja! Tud valamit?

– Igen, tudok. Azt mondta a temetőben az ügyintéző, hogy nem úgy működik a szerződéskötés, hogy hónapokat kell várni. Ha megvannak a feltételek, azonnal megkötik, s már lehet is dolgozni.

– De még nem dolgozunk. Majd ha elkezdjük a munkát, fogok szólni, s akkor jár a fizetés is.

 

Na, dörzsöltem a tenyerem. Ezt elintéztem. Fogom kapni a havi negyvenet. Teljesen potyán, hiszen nem teszek érte semmit, csak a nevemet adtam. Egyszer nekem is bejöhet egy kis potyapénz! Büszke voltam magamra, amiért kiálltam a saját érdekemért. Ez az állás már korábban is öntött belém egy kis bátorságot. Amikor megkötöttük a szerződést, másnap a főállásomban előadtam a főnöknek az igényeimet. Miért is ne? Ha nem tetszik az öregnek, az se gond, van másik állásom.

– Arról volt szó, – mondtam – hogy hajlott koromra való tekintettel annyi lesz az órabérem, mint a Robié.

– Jaj, elfelejtettem, hogy a Robertnek most emeltünk ötszáz forintot.

Vagyis, nem kaptam meg a különbözetet. Sebaj, legalább megpróbáltam. Mondtam a következőt.

– A hétvégi munkáért felárat kérek, hiszen az már a szocializmusban is úgy működött. Szombaton másfél, vasárnap dupla fizetés.

– Erről szó se lehet. Nem kell bejönni!

Na, ez se vált be.

– Közlekedési hozzájárulást kérek.

Itt már sikerült napi hatszáz forint benzinpénzt kicsikarni, ami ugyan semmire sem elég, főleg, hogy egy héttel később összetörtem a kocsit. Ekkor jó lett volna, ha a főnök legalább a roncs elhelyezésében segít, de ez már egy másik téma.

– Megkaptad végül a cigányasszonytól a tanácsadói fizetésedet? – kérdezett közbe Tibi.

– Hol is tartottam? Ja, igen. Eljött a következő tizedike. Érdeklődtem, de még mindig nem kezdték el a temetői munkát. Legalábbis ezt állította. Volt megint szabadnapom, elmentem a rákoskeresztúri köztemetőbe. Ez a legnagyobb a városban, gondoltam itt a központja a temetkezési intézetnek. Az ügyintéző készséges volt, beküldött a főnöke irodájába.

– Igen, dolgoznak. Megnézzem mit csináltak?

– Nem fontos, csak ez érdekelt.

Jönnek még, be vannak jelentkezve. Szóval maga a szakemberük. Megadjam a jogászunk számát?

– Az nem árt, de azért szeretnék ezzel az asszonnyal (mármint a munkaadómmal) megegyezni. Még teszek egy próbát. Mindkettőnk jobban járna.

 

Telefonáltam, mondván, hogy ha nem ad fizetést, viszem a felmondásomat. Nem hatotta meg a fenyegetésem, így másnap megjelentem a lakásán a felmondással. A férje jött ki a deszkakapuhoz, s ott helyben aláírta a példányomat, amivel mentem is a Fiumei útra, a jogászhoz, hogy bemutassam neki.

Szemrevaló fiatal nőhöz vezetett be a kapus, aki mondta, hogy már várt. Lefénymásolta az aláírt felmondásomat, s megállapította, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe került a bt. Ebben azért nem voltam annyira biztos, hiszen legfeljebb keresnek másik balekot. Gonosz kis lelkem azért remélte, hogy kicsit kitoltam ezzel a hazudós virágárussal.

 

Ennyi volt a tanácsadói állásom története. Ez volt az egyetlen eset, amikor munka nélkül sikerült pénzt szereznem. Kevesebbet ugyan, mint ami benne volt ebben a bizniszben, de ez se semmi.

 

 

*

Itt ragadtunk tehát éjszakára Radebergben. A vezetőfülkében ketten nem tudunk lefeküdni, a raktér pedig nem igazán komfortos, még ha nem is nagyon süllyed a hőmérséklet nulla fok alá. Az elmúlt napokhoz képest megenyhült az idő, de ez még így is kevés. Felébrednék a lemezhangra, ahogy a reszketéstől hozzáverődik a fejem a padlóhoz.

Szállást kell keresnem, de ha vonatra nincs pénzem, nyílván szállodára se. Na, most áldom a szerencsémet, amiért a hundájos barátom itt dolgozik ebben a városban. Hívtam telefonon, de nem vette fel. Eltelt egy óra, amikor visszahívott.

– Szervusz Gyuszi barátom! Mondta az asszony, hogy itt vagy. Amikor hívtál még melóztam. Mi van veled, hogy kerültél ide?

– Sora van ennek, mint a rétestésztának. Szállás kellene éjszakára. Tudsz segíteni?

– Megoldjuk. Hová menjek érted?

 

Radeberg

 

 

Tibi eredetileg internetes ismerős. Néhány hónapja voltam tagja a Hyundai klubnak, amikor ő is beregisztrált. Azt írta bemutatkozásként, hogy „Úgy gépelek, mint a villám. Hol ide csapok, hol oda” Határozottan tetszett ez a megnyilvánulása, s ennek hangot is adtam a klub fórumán. Neki viszont az tetszett, hogy nekem tetszett. Megjegyeztük egymást egy olyan virtuális társaságban, ahol személyesen nem is ismertük egymást. Voltak ugyan találkozók, de mi még mindketten újak voltunk a csapatban. Legelső személyes találkozásunk akkor esett, amikor a párom és én szerveztünk találkozót Bogácsra. Először még csodálkoztam is rajta, milyen fiatal. A nickneve nagyon hasonlított egy másik tagéra, és kettejüket összekevertem. A „villámcsapkodás” felemlegetésével tisztáztuk, ki kicsoda. Egymás polgári nevét nem is tudtuk, de a klub tagságának nagy részével szintén így voltunk. A fórumon nem használtuk, így nem mond számunkra sokat valamilyen Jóska, vagy Pista, ha a „társalgásaink” során nem így ismertük egymást. Következő évben megint Bogácson találkoztunk, ahová ekkor már 15 fős társaságot hozott magával Szentesről. Voltak onnét más klugtagok is, így Szentes képviseltette magát legnagyobb létszámmal. Még a pestieken is túltettek. Ez a nagy társaság okozta végül, hogy Tibit nem hívtuk el az otthonunkba. Nem lehetett úgy hívni, hogy a többiek ne jöjjenek. Persze a kempingben együtt voltunk így is. Aztán ő szervezett Szentesen egy szilvesztert. Mi a nejemmel kicsit késtünk a megbeszélt időponthoz képest, így nekünk nem foglaltak szállást a szállodában. Viszont felajánlotta, hogy ha befejezzük a kultúrházban a bulit, náluk aludjunk. Végül nem vettük igénybe a felajánlást, inkább hajnalban hazaindultunk. Azóta nem találkoztunk személyesen, de tudunk egymásról ezt-azt az Internet jóvoltából.

Szentesen tehát nem éltem a felajánlott szállással, de most élnék a lehetőséggel.

 

Kezdett sötétedni, amikor megláttam a bordó Hyundai Elantrát. A furgonban üldögélve már kezdett fázni a lábam. Van ugyan állófűtés, de valamiért nem kapcsolta be a sofőr. Talán az is elromlott? Nem tudom, nem is érdekel, én már befejeztem vele a közös utat, azt hiszem. Bár még nem esett róla szó, de reméltem, hogy a Tibi barátom – vagy valaki a kolóniából – hazamegy a hétvégén. Noha még csak szerda este van, ezt a két napot valahogy kihúzom.

Megszólalt a telefonom. Meg se néztem, mert feltételeztem, hogy ő hív. Kiszálltam a furgonból, s láttam, hogy az én barátom a kocsiban ülve a fülére tartja a telefonját. Amikor meglátott, letette. Túlzásba visszük már ezt a dolgot. Nyílván tudta, hol, és milyen kocsit kell keresnie, ezért talált ide. Kiszáll, és benéz az ablakon. Hát nem? Nem. Rám csörög telefonon 5 méterről.

Megesett, hogy a homlokzati állványon hívott fel a főnököm, akiről tudtam, hogy ott van lenn az udvaron. Kinéztem a háló résén, hogy élőszóban mondhassa, mi a kínja. „Vedd fel bazmeg, ne kelljen kiabálnom” Mentségére szolgál, hogy én kb 20m magasan voltam. Na, de akkor is! Miért kell mindig telefonon értekezni? A fiam barátnője 3 órát telefonált egyszer egy szuszra. Nem kizárt, hogy volt több ilyen alkalom, én egyről tudok. Vele kapcsolatban megesett az, hogy elküldtük a 100 forintos boltba gumiért a kávéfőzőbe. Megbeszéltük, hogy kizárólag csak a mi készülékünkhöz valót vegyen. A boltból felhívott, hogy milyen van. Mondtam, hogy az nem kell, kizárólag olyat hozzon, amit megbeszéltünk. Ezzel ismét megbeszéltük, amit kellett, így én letettem. Két perc múlva megint talált egy vélhetően jó méretet, megint felhívott. Újból elmondtam, immár harmadszor, hogy ne vegye meg. Ezen nincs mit rugózni tovább, meg van beszélve. Ezután, abban a hitben jött haza, hogy haragszom. Egy frászt! Miért haragudnék? Amiért nem csacsogtam vele teljesen feleslegesen? Megbeszéltük személyesen. Sőt! Ha 10 perccel később hazaér, megint megbeszélhetjük, noha nem értem, mit kell még ezen beszélni? Néha már visszasírom azt az időt, amikor még csak kiváltságosoknak volt telefonja. Amikor elkerültem a szülői háztól, legjobb esetben is csak havonta engedtek haza a kollégiumból. Közben csak levélben tudtunk kommunikálni. Azt se vittük túlzásba. Ha valami gondom akadt, meg kellett oldanom egyedül. A tájékozódásban – itt a közlekedésre gondolok – csak a papír térkép segített, ami nem volt igazán részletes. Ha kerestem egy címet, kérdeznem kellett, vagy mentem érzésre. Egyszer Virágh Miki barátom a könyvesboltban az Egyesült Államok autós térképére kérdezett rá. Azt hitték róla, hogy gond van az elméjével. Ma már könyves bolt se kell hozzá, egyszerűen megnézem a google map-on. Nem csak azt, hogy melyik úton jutok el valamelyik városba, hanem azt is, hogy milyen cégtábla van az ajtó fölött a keresett címen.

Jójó, nem gondolom komolyan, hogy jobb volt az a korlátozott lehetőség, de néha bosszant, hogy mindenki az okostelefonjával társalog. Noha, azért az tetszett, amikor a fiammal „beszélgettünk” (valójában írásban társalogtunk) Tudtam, hogy délután 5 órára megy dolgozni. Azt is, hogy nap közben kirándulni volt. Néztem az órát, és rákérdeztem, hogy nem kell-e még indulnia? Válaszolt, hogy már a vonaton ül. Aztán miközben társalogtunk, elérkezett a munkakezdés ideje. Tudtam, hogy egy aránylag hosszú szakaszt gyalog kell megtennie. Rákérdeztem, hogy nem késik-e még el? Erre jött a válasz, hogy éppen most érkezett meg. Én a társalgás során nem érzékeltem, hogy otthon ül, vagy vonatozik, vagy akár gyalogol. Ezt azért nem cserélném el a havi levélváltásra. Na, akkor mi bajom is van? Jól van na! Semmi.

Tényleg nem kellene fanyalognom, hiszen az sem egy utolsó élmény, hogy én Miskolcon vagyok, a párom Bogácson, a fiam Londonban, a lányom Berlinben, és beszélgetünk. Vagy mint ezen a túrán is elérhetek szinte bárkit, akit akarok. Ha egy teljesen idegen vidéken keresek valamit, csak megnézem az Interneten. Saját gps-em ugyan nincs, de ezektől a kamiontúráktól eltekintve, nem lépek ki Magyarországról. Ott pedig elég jól elnavigálok. Ha kell, kérdezek.

 

Tibinek most nem kellett a németektől kérdezni, hogy nem láttak-e engem. Rám talált a megbeszélt helyen. Kiszállt a kocsiból, és teljesen hagyományos módon (nem úgy, mint a repperek, meg a romák) kezet fogtunk, majd miután mindketten hűvösnek éreztük ezt az üdvözlést, megöleltük egymást. A puszit azért elhagytuk, az a lányoknak jár.

A furgonos Tibitől elköszöntem. Megbeszéltük, hogy holnap még rám csörög, ha elindul. Nem tudom mi szükség már erre, de hagy csörögjön. Majd legfeljebb jó utat kívánok neki. Én már a köszörűsöktől remélem a hazajutást, csak két napot kell kihúznom.

Meglepően rövid volt az utunk a munkásszállóig. Tibi bemutatott minden jelenlévőnek, akik közül természetesen senkinek nem jegyeztem meg a nevét. Megmutatta az ágyamat, ahonnét egyik társuk nemrég ment haza, s csak a jövő hétfőn jön vissza. Én rögtön rátértem a lényegre.

– Mentek haza a hétvégén? El tudtok vinni engem?

– Hová mennél? – kérdezett az egyik srác, aki éppen a vacsorafőzéshez készülődött. – Tibi Dabason száll ki, mi pedig Szentesre megyünk. Jó ez az irány? Ötödiknek elférsz. Nem lesz túl kényelmes, de azért nem hagyunk itt. Csak meg kell várnod a szombat reggelt!

– Erre még alszom egyet. A furgon holnap megy Miskolcra, ami nekem majdnem a kapuig van. Ezért az egy éjszakáért is hálás vagyok. Nem tudom, mit csinálnék itt két napig, de azért köszönöm a lehetőséget.

– Mit is mondtál – fordult felém Tibi – hol van a lányod? Odaadom a kocsit, látogasd meg!

– Köszönöm barátom, de Berlin ide 100 km. Nem fogadhatom el. Nem szeretnék elveszni egyedül, pénz nélkül. Benzinre se futja.

– Nem kell ebbe benzin – mondta széles vigyorral, amiből egyértelmű, hogy dízel üzemű a kocsija.

– Gázolajra se. Ezt a szállást se tudom, hogyan hálálom meg.

– Én tudom – vágta rá azonnal – Az egyik cimborámat rábeszéltem, hogy Bogácson nyaraljon, mert az nagyon jó hely. Na, neki segíthetsz szállást keresni egy hétvégére. Azzal egálba is leszünk. Szólok is neki. Ő a másik lakásban lakik, de azt hiszem, itthon van.

– Másik lakás? Az egész házat magyarok lakják?

– Csak kettő lakást. A többi hatban többnyire törökök vannak, de ők családostól.

– Vagyis ők már inkább németek, mint törökök.

– Soha nem lesznek azok. Nem is fogadják be őket, de az igazság, hogy nem is nagyon törekednek rá.

– Tudod mi jutott eszembe? Kicsit ugyan sokáig tartott, de Szulejmán szultán elérte a célját.

– Mi van? Ez most, hogy jön ide?

– Ne lepődj meg – kezdtem magyarázkodni mosolyogva – de egyesek azt állítják rólam, hogy egyszerre három témáról is tudok beszélni, a hallgatóság pedig próbáljon követni, hogy éppen miről van szó! Ez még csak kettő. Pontosabban nem is, hiszen a törökökről beszéltünk eddig is.

– Aha! Csak most átváltottál történelemre.

– Úgy is mondhatjuk. Annak idején Kőszegig jutottak, pedig az egész keresztény Európát akarták. Most már itt vannak Az unió alkotmányából kimaradt a keresztény kultúra megemlítése is, hódíthat az iszlám! Csak idő kérdése.

Hol őseink nyugszanak

 

Még este tanulmányoztam a város térképét. Beazonosítottam, hol vagyok én, és hol vár javításra a furgon. Gyalog se lehet messze. Itt, a magyar kolóniában az egyetlen ismerősöm reggel elmegy dolgozni, a többiekre pedig nem akaszkodhatok rá. A napi program úgyis az egyedül csámborgás lenne a városban, abba pedig belefér, hogy megnézem, hogy áll a javítás.

Tibi fölém állt. Nézte, mit tanulmányozok, de nem szólt semmit csak amikor a facebook oldalamat nyitottam meg.

– Azt a fazont én ismerem – mutatott az egyik képre. – Nem a Rallysta?

– De igen. Csak egy kicsit megöregedett a szentesi találkozásunk óta. Meg lefogyott. Megnéztem nemrég az akkor készült videót. Csak úgy rengett a hája tánc közben. Jót tett az alakjának, hogy hazament Szatmárba. Emlékszel még miről beszélgettetek?

– Hogyne. Munkát ajánlott. A béren kívül még azt is fizette volna, hogy naponta járunk öten Szentesről Pestre húzgálni neki a kábeleket.

– Így igaz. Ezek szerint nem ment rosszul a vállalkozása. Három hónap múlva pedig nem volt munkája. Próbálkozott még egy sofőrszolgálatnál, de végül hazament Romániába. Helyrejött a kapcsolata, született egy lánya…nem találkoztunk azóta se. Amíg rádióztam, néha bekapcsolódott az adásba, aztán az is elmaradt. Beszéltem vele a fogyasztáscsökkentő találmányáról, de mostanában már csak a képeit nézegetem.

– Én pedig még azon a nyáron nekivágtam Németországnak. Hány éve is volt?

A kérdésre nem várt választ, ő se számolt utána, így csak lógott a levegőben. Na, de nem lényeges. Az már inkább, hogy nem is tervezi hazaköltözni. Nem beszéltünk róla, de tudom, hogy most sehol nincs otthon. Itt csak annyi időt tölt, ami feltétlen szükséges. Eljárnak kirándulni, piknikezni, de csakis magyar társasággal. A német nyelvet se ismerik csak amennyire muszáj. A lehető leggyakrabban mennek haza Magyarországra, de –legalábbis a Tibi esetében – ott sincs egy fix pont, mint például nekem a szülőfalum. Ő is belakta már az ország nagy részét. Dél-dunántúli gyerek, aki elkerült…nem is tudom hová, hiszen technikás katonaként több helyen is élt. Én, már mint szentesi lakost ismertem, most pedig ingázik Radeberg és Dabas között. Hol is van a hazája?

 

Hm. Erről eszembe jutott egy pincuri versikém:

 

Fiam Londonban, lányom Berlinben

Én Pesten, vagy Miskolcon

Mégis Bogács a hazám, az igazi otthonom

 

Vagy mit tudom én! Fél év ott lakás elég volt ahhoz, hogy Csepelre is úgy tekintettem, úgy mentem vissza hathét szünet után, mintha haza mennék. Egy év után már Miskolcra is hazajárok otthonról. Bogácson elvégzem a ház körüli teendőimet, s máris viszket a talpam. Egy öreg kollégám érdeklődött, hogy rendben van-e a telek? Telek? Nekem nincs telkem. A bogácsi házra, kertre gondolt. Ifjú korunkban felröppent a hír, hogy elköltözünk Gyöngyösre. Nem volt semmi alapja, nem tudom, ki értett félre valamit. Aztán az egyik szomszédommal elemeztük a dolgot.

– Képes lennél elmenni? Itt hagyni a házat, a két kezed munkáját?

– Képes. Ha a boldogságom, az egzisztenciám, a családom jóléte múlik rajta, egyetlen zokszó nélkül. Ez csak egy ház. Tőlünk, a benne lakó családtól válik otthonná.

 

Igaz, mostanában megesik, hogy leülök az apu sírja mellé, és csak ott ülök, mélázok, elmélkedek magamban. Nem apuról – bár nyílván róla is – hanem mindenféléről. Nem vagyok egyébként az a temetőbejáró fajta. Nem viszolygok tőle, mint sokakkal ez megesik, hiszen nekem speciális viszonyom van a temetővel. Mint egykori sírköves, sok időt töltöttem a halottak között. Sok temetésen részt vettem, segítettem a koporsót leengedni, majd lefedni, lebetonozni. Hálával gondolok a bükkzsérci református papra, aki temetéseken mindig külön megköszönte az én munkámat is. Egy alkalommal, amint a sírhoz ért a menet élén, megkérdezte tőlem, hogy hova álljon. Oda állt volna, ahol neki teszik, de jól esett, hogy megkérdezte.

Szóval újabban elüldögélek ott, ahol az őseim nyugszanak. Amikor Tamás fiam még kicsi volt, kivittem a falu túloldalán a Jató tetőre. Mutogattam neki, mi merre van. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, melyik háztető vonalában, melyik fa mellett kell felismernie…például a mama házát. Vittem magammal egy csövet, amin keresztül pontosan azt látja, amit mutatni akarok neki. Persze így se biztos, hogy sikerült. Nem is lényeges. Az volt a fontos, hogy mutathatom. Évekkel később felfedezte ő magának. Akkor még a temetőben fehérlő sírköveket libáknak azonosította be. Tényleg olyan. Sok kicsi fehér valami. A libát már ismerte a temetőt még nehéz lett volna megmagyarázni. Felnőtt korában aztán dolgoztunk is együtt. Ástuk a sírhelyet, betonoztunk, síremléket építettünk. Nem szerette igazán…bár az igazat megvallva én sem. Ehhez értettem, ezzel kerestem a kenyeremet. Szívesen vettem volna, ha átveszi tőlem a vállalkozást, de nem vágyott erre. Nem is erőltettem, hiszen nehéz kenyér ez. Tanult, amíg lehetett, aztán rájött, hogy semmit nem ér az iskoláival. Londonban él majdnem 4 éve, de nem szeret ott lenni. Végleg szokott hazajönni, mint most is, de aztán rájön, hogy még most se tud itthon megélni. Ha megtelepedett volna Londonban, bánná a fene, hogy nincs velünk, csak boldog legyen! A lányom már sok éve elköltözött a szülői háztól, az ő távollétét jobban viselem. Talpraesett gyerek, mindenhol feltalálja magát. Ha nem tetszik a helyzet, odébbáll, s kezd valami mást. Két hónap után megvette a berlini egész éves bérletet. Ez azt jelenti, hogy hosszú időre tervez.

 

Aztán ott van még a párom, akiről eddig említést se tettem. Hundájklubos barátaink elismeréssel nyugtázták, hogy harminc…valahány éve vagyunk együtt. (attól függ, éppen hányadik házassági évfordulónkhoz gratuláltak.) Azért említem éppen a klubot, mert köztük talán többségben voltak, akik nem az első párkapcsolatukban éltek. Mi jól bírjuk. Az évek során felvetődtek mindenféle gondolatok, de kitartottuk immár 36 éve egymás mellett hűségben, s ez már azt hiszem így is marad az elmúlásig.

Igen, hűségben.

Ez az utazás, a benne lévő csajozós történettel együtt csak a fantázia szüleménye, de a közbeszúrt gondolatok mind igazak, mind őszinték. Nagyon találó a magyar nyelv. Azt mondja, hogy feleség. Igen. A párom nélkül csak fél ember lennék. Mi ketten egészítjük ki egymást, együtt alkotunk egy egészet. Belegondolni is rossz, hogy ennek a kapcsolatnak úgy lesz vége, hogy egyikünk magára marad. Nem tudni melyikünk, de annak lesz könnyebb, aki előbb megy el. Hiszen ennyi éven keresztül jóban-rosszban együtt, eggyé váltunk Ő a másik felem. Már olyan, mintha ő is én lennék. Ha elveszítem, saját magamból veszítek el egy részt.

 

Na, elég ezekből a gondolatokból, hiszen semmi nem indokolja, hogy ilyeneken tépelődjek. Jó esélyünk van még egy hosszú öregkorra együtt. Együtt? Most is otthon hagytam egyedül.

 

*

A köszörűs barátomtól úgy váltam el, hogy talán nem leszek már itt, amikor megjön a munkából. A városnézésre persze nem vittem a csomagomat, hiszen a furgonos azt mondta, rám fog csörögni. Ráérek akkor dönteni, és a pakkomért is eljöhetünk. Itt mindig van itthon valaki, be tudok jutni a lakásba. Emlékszem arra a bécsi napomra, amikor a kajával telerakott diplomatatáskával sétáltam a városban, mert nem volt hol hagynom. Baromira nehéz volt. Most pedig egy jókora hátizsákom van. Ne cipeljem, ha nem muszáj!

 

A műhely kapujánál nem találtam a kocsit, ebből gondoltam, hogy már be is állt. Érdeklődni nem mertem, hiszen nem tudtam volna elmagyarázni, mit keresek. Végigjártam a közeli utcákat. Messzire nem mertem elmenni, mert ha szól a sofőr, hogy indul, itt akartam lenni a közelben. Egyre jobban féltem attól, hogy itt hagy. Reggel még hezitáltam, melyik hazajutási lehetőséget válasszam, de már egyre inkább hajlottam arra, amelyikkel hamarabb hazajutok. Vagy legalább hamarabb indulok. Az se elhanyagolható különbség, hogy a furgon a kapuig visz, míg a szentesiek kitesznek valahol az ország közepén.

Már közel jártunk a délhez, amikor az udvarról a furgonos Tibi meglátott.

– Mégis jössz velem?

– Megyek – válaszoltam határozottan.

 

Aztán eszembe jutott még gyerekkoromból egy falvédő felirat: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba”

Csendes? Azt azért nem mondanám, hiszen egy pezsgő nyaralóhely, rengeteg szórakozni vágyó emberrel, s ott vannak még a cigányaink, akik okkal, ok nélkül mulatnak úgy, hogy zeng tőlük a falu. De nekem mégis ott van a hazám. Ott a helyem, ahol az őseim nyugszanak!

 

Tartalom:

 

 

 

 

 

 

 

 

Horváth Gyula

Kamiontúra 7

Napfényes Itália.

 

Imádom ezt az országot. Nem szeretnék olyanokat kijelenteni, hogy a leginkább ilyen, vagy olyan. A komámtól hallottam, hogy Split, Európa legszebb városa. Nem hittem el neki. Én ugyan nem jártam ott, csak képeket láttam. Ma már megnézhető akár műholdképen is. Olyan, mint a többi dalmát város. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt kijelenteni, hogy a legszebb…jó, azt is lehet, de szerintem megmosolyogtató kijelentés. Meg is kérdeztem tőle, hogy talán látta már az összes többit? A menyem Skóciáról jelentette ki, hogy a legszebb ország. Neki se hittem el. Jártam már néhány európai országban. Mindegyikben akadt olyan, ami tetszett. Érdekes módon, Belgiumban azt találtam szimpatikusnak, hogy kevésbé élére vasalt, mint Németország. Ettől olyan magyarabb. Nem akarom most országonként elsorolni, hogy mi volt benne számomra megkapó. Ami leginkább hatott rám, az Itália. Mondhatnám Olaszországnak is, de emígyen romantikusabb.

Vitathatatlan, hogy a napfény jótékony hatással van az ember hangulatára, de az utóbbi években Magyarországon se nagyon szenvedünk hiányt napsütésből, nyári forróságból. Ez, önmagában nem lehet vonzó. Bár, egy januári séta a nyíló vadvirágok közt, a hozzám hasonló romantikus lelket leveszi a lábáról. Az összes kamiontúrám közül a dél-itáliai utat érzem leginkább szívmelengetőnek. Pedig valójában semmi olyat nem láttam, ami egy útikönyvben érdekes lehet. Megélni azt az utat, persze teljesen más, mint olvasni róla. Bizonyára azt a tájat is meg lehet unni, de én akkor láttam először több száz kilométer hosszan elhúzódó olajfaültetvényt, meg leánderből autósztráda elválasztó sövényt. Még a kőbányák is tetszettek. Számomra óriási élmény volt még az is, hogy a térképpel egybevetettem a valóságot. Ezt megtettem más utakon is, de ez volt számomra a leglátványosabb.

Emlékszem arra a lengyelországi hétvégére, ahol dél olasz vendégek is voltak a társaságunkban. Felkínálták a lehetőséget, hogy látogassuk meg őket odahaza, de ősszel javasolják, vagy tavasszal. Nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget, mert náluk 40 fok szokott lenni. Nos, manapság – mint fentebb utaltam rá – már nálunk se ritkaság. Nem próbáltam ugyan, de feltételezem, hogy a tenger közelsége miatt elviselhetőbb ott a 40 fok, mint nálunk. Majd elmesélem, ha úgy hozza a sorsom, hogy megtapasztalhatom.

Nem csak a dél vonz, hanem az egész ország a maga változatosságával. A végeláthatatlan síkság, ami alig emelkedik néhány méterrel a tengerszint fölé, háttérben a havas hegyekkel. Első utamon meglepve tapasztaltam, hogy miután túljutottunk a Pó-síkságon, meg a lagúnák vidékén, mekkora hegyek közé vitt az utunk. Pedig tudtam, hogy hegyvidék, de nem hittem, hogy ekkora. A térképre kiírt adatok nem elég szemléletesek. Ha oda van írva, hogy egy hegycsúcs 2000m, esetleg 3000 m magas, tudomásul veszem ezt az adatot. De mennyivel másabb a valóságban látni! Megélni az utazást, amíg feljutunk – ha nem is a csúcsra – a hegy derekáig. Akkor lepődünk meg, amikor a visszaúton rohan lefelé az üres autó, egészen a tengerig. Filmeken láttam már sokszor ilyen tájakat, de az csak film.

A lombard tájat a Pó-síksághoz hasonlóan az Alpok hegyei koszorúzzák, de ez már nem annyira sík. Első alkalommal éjjel jártam erre, Akkor úgy tűnt, hogy az autósztrádáról nem is látni a tájat, hiszen vagy iparterületek, vagy hangfogó falak takarják. Aztán a visszaúton megnyugodtam. Igaz, hogy a sztrádát igyekeznek távol vezetni a településektől, de ez sok esetben lehetetlen. Nem igaz tehát az a gonoszkodó megjegyzés, hogy a túráimon nem is látok semmit. Látok. Látok több száz éves tanyákat. Némelyik romos, mások viszont lakottak, látni a gazdálkodás jeleit. Látok szintén sok százéves kicsi várakat, amelyek egykor óvták a környéket. Látok gondozott szántóföldeket télen is, hernyótalpas traktort, és háromkerekű Piaggo haszonjárműveket. Látok kertészeteket, szőlőket, dióültetvényt, távoli tavakat. Aztán láttam a Brenner hágóra vezető utat a Dolomitokon át. Ahol nem hittem a szememnek, mert az utat lejtősnek éreztem, de szembe folyt velünk a folyó. Ahol a templomok tornyáról meg lehet tudni, hogy olaszok lakják a vidéket, vagy tiroliak. A középső országrész hegyeivel kapcsolatban el is felejtettem megemlíteni a rengeteg alagutat, a hegytetőre épített városkákat, amelyekkel nem akarták a termőföldeket elfoglalni. Az Adria kékségét sem említettem még, a végeláthatatlan üdülőkkel a parton, de nem is tudom, mit vegyek előrébb. Még a Trieszti öbölről se tettem említést, aminek a klímája leginkább nekem való, ahonnét egy álltóhelyből bámulhatom három ország kikötőjét….

Azt Mondja Sanyi, hogy: Irány a napfényes Itália!

Inntal fordítva

 

Indulás Würtzburg, főpályaudvaráról. Nagy szerencsém van, hogy ide be lehet jönni kamionnal. Nem tudom, hogy jutottam volna ki innét az autobahn-ra. Valójában már az is elég meglepő, hogy egyáltalán önálló közlekedésre szántam el magam külföldön. Legalább, ha lenne velem akár egy másik perfekt magyar! Akkor ketten lennénk elveszve. Összeadnánk a tudásunkat, és majd csak jutnánk valamire. De egyedül eléggé kétségbeejtő, ha eltévedek. Nem tudok senkitől megkérdezni semmit. Vagyis meg tudom kérdezni, csak aligha fogja megérteni. Persze ne legyek nagyon elszállva magamtól, hiszen gyakorlatilag ugyanúgy közlekedtem, mint láttam néhányszor, hogy egy kisgyereket Egerben felrakott az anyja a buszra, Bogácson pedig várta a nagymama a megállóban. Csupán annyi a különbség, hogy Roze-Mari nem bízott rá a mozdonyvezetőre. Magamnak kellett kitalálnom, hányadik megállóban szálljak le. Na, de elég izgalmas volt ez így is. Volt rá négy órám, hogy izguljak azon, nehogy elvétsem. Közben el is álmosodtam, de nem mertem elaludni. Bár nem volt ez a négy óra olyan vészesen hosszú, hiszen elfoglaltak a gondolataim. Elég sok szokatlan dolog történt velem az elmúlt napokban, amit kielemezhettem. Közben bámulhattam kifelé az ablakon, hiszen teljesen idegen tájon utaztam. Vagyis nem teljesen idegen, hiszen az A3-as is itt vezet, amin már többször is jártam. Térkép nélkül nem sok mindent tudtam beazonosítani.

Hegyek, völgyek városok, folyók. Amit egyértelműen felismertem, az a Main-Rhein Flughafen Frankfurtnál. Nem kell különösebb képesség egy ekkora repülőtér felismerésére. Na, meg a Majnát is felismertem. Sőt Würtzburgot is. Itt ugyan még nem jártam, csak messziről láttam a fellegvárat, amiről Sanyi kitalálta, miből ered a fenség, és az alattvaló kifejezés. A földrajzi elhelyezkedésükből. A fenség, fenn lakik a hegyen, az alattvaló pedig alant, a völgyben. Ugye milyen logikus?

Innét indultunk tehát az alattvalók közül, és felhajtottunk a highway-re, ami pedig magas utat jelent. Na, de elég is a nyelvészkedésből, hiszen ezen a highway-n fenn is akadtam, hiszen az olaszok sztrádának, az angolok motorway-nak, a németek autobahn-nak nevezik. Akkor kik mondják high-nak? Na, de végül is mindegy.

Sanyi kocsit hajt, én pedig elterpeszkedem. Amennyire a mögöttem lévő ágy engedi, hátradöntöm az üléstámlát. Levetem a cipőimet, lábaimat összefonva felnyújtom az ablakba. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne érjen az üveghez, mert hideg. Bámulhatom tovább a havas tájat, de most már teljes lelki nyugalommal tehetem. Biztonságban érzem magam, semmire nincs gondom. Várok néhány hetet, és Sanyi hazavisz.

– Merre megyünk?

– Olaszba.

– Azt tudom, de hol kelünk át az Alpokon? Kinéztem egy utat, a Bodensee mellett.

– Nem sokkal rövidebb. Meg egyébként jártál már arra is. München felé megyünk, és Kufstein, Innsbruck vonalon megyünk felfelé az Inn völgyén. Ott még csak lefelé jöttél. Felkapaszkodunk kétezer méterre…na várjunk csak…az nem ez a hágó.

­– Nem hát. A Brenner még másfélezer is alig van.

– De nagyon ismerős vagy már – mosolygott Sanyi az okosságomon. – Eljöhetnél velem a francia Alpokba is, de mostanában nincs arra utam.

– Akkor ezt túl is tárgyaltuk. Ha nincs arra utad, akkor nem mehetek. Most megyek a Brenneren fordítva, mint eddig.

– Legalább megláthatod, hogy Verona felé lejt az út, nem a víz folyásával szemben. Majd ott kell valahol a Dolomitokban éjszakázni, mert letelik a műszak, mielőtt kiérnénk a hegyek közül.

– Sétálhatnánk egyet Trento-ban!

– Ha nem sötétedne be akkorra, de besötétedik. Trento-n túl is jutunk valamivel hat órára. Egy benzinkútnál gondoltam megállni, akkor még nincs nagyon késő, biztosan lesz hely. Rovereto van ott a közelben, de a várat láthatjuk a parkolóból is. Ki van világítva. Sétálni nincs annyira közel.

– Mint a cseheknél a kecskevár?

– Hm?

– Csehországban volt kiírva, hogy Zamek Kozel, pedig elég messze volt.

– Jaa! Aha. Na, és a vacsora mi legyen? Hatkor még nyugodtan hozzá foghatunk főzni. Bor is jó lenne. Majd megállunk valahol venni.

– Nem kell megállnunk! Kaptam jóféle Rajnait. Csak legyen hozzá elég zsíros étel!

– Savanyú?

– A többi az volt, nem gondolom, hogy ez jobb.

– Ezek szerint a tejfölös zöldbab már kiesett.

– Paprikás krumpli? Ja, nem jó. Tegnap azt ettél.

– Legyen kovbojpörkölt?

 

A kovbojpörkölt mellett döntöttünk. Ezt már nagyon tudjuk, hiszen elkészítettük néhányszor korábbi közös útjainkon. Erfurtban Sanyi be is vásárolt hozzá. Csupán a bor maradt ki, de azt én hoztam Montabaurból. Nem is tudom, honnét támadt Roze-Marinak az ötlete, hogy beletegye a poggyászomba. Bár, most bebizonyosodott, hogy jó ötlet volt. Úgy szól ugyanis a recept, hogy egy-másfél deci száraz vörösbort bele kell önteni az ételbe, de előtte minőségellenőrzést kell tartani legalább két főnek. A maradékkal pedig a vacsorát kell lezárni. A kiadós beszélgetés ugyan nincs előírva, de ez már e nélkül is így alakult ki történelmileg.

– Azért ez nem furgon – nyújtózkodtam jó nagyot, ezzel demonstrálva, hogy itt mekkora hely áll a rendelkezésünkre.

– Ebben lehet lakni is, az pedig arra való, hogy gyorsan hazaérjek. Az se lenne rossz, ha saját kocsi lenne. Erről azt hiszem, beszéltem neked korábban.

– Igen, beszéltél. De olyan ez, mint a köszönés, meg a kézfogás. Inkább kétszer, mint egyszer sem. Na, majd ha nyerünk a lottón, veszek neked egyet. Vagy magamnak, és az én kocsimat vezetheted. Voltál már nálam sofőr.

–Tényleg?

– Tényleg. Igaz, csak helyi járatban. Harsányban, ahol sírköves segédként dolgoztál velem, ástad a kriptát, és a Daciámmal hordtad el a földet.

– Aha! Tudom. A nagy gazba.

– Oda. Aztán a kardán feltekerte a gazt, behúzta a difihez, és kiment a szimmering.

– Én voltam a hibás? Most akkor megfizessem a kárt? – kérdezte mosolyogva, hogy érezzem, nem komoly a kérdés.

– Nem emlékszem, mennyibe került. Csak azt tudom, hogy én kis naiv azt gondoltam, hogy elég lesz leadnom a szerelőnél két hétre, amíg elmegyek nyaralni a családdal. Mire visszajövök, kész is lesz.

– Nem lett kész?

– Hát, nem. Ott állt, ahol hagytam. Azt mondták, nem kapnak hozzá szimmeringet. Szerencsére volt Harsányban olyan ismerős, aki le tudta gyártatni. Nem volt egy elterjedt típus, meg akkoriban nem volt olyan jó ellátás, mint manapság. Most Interneten megrendelik, és már viszi is a futár. Amikor ’85-ben elromlott a nyolcötvenes Fiatom váltója, vennem kellett hozzá egy másik kocsit.

– Az lett a gyerekeknek a játszóház.

– Az. Először azért izgultam, hogy az ajtóval kárt tesznek egymásban. Amikor levágtam, akkor pedig nem lehetett őket onnét kitiltani. Nézd csak! – mutattam a folyót, ami fölött éppen áthaladtunk – Itt is egy Pó.

Ezzel arra utaltam, hogy a legelső közös itáliai utunkon, a Pó folyó torkolatát kerestem a lagúnák vidékén, de túl sok folyó torkollik ott a tengerbe, ezért sokról hittük tévesen, hogy az már a Pó.

Ezen az úton aztán minden folyót Pó-nak mondtunk. Még a Tiszát is.

– Ez a Majna. Ma már kereszteztem néhányszor.

– Régebben azt mondtad, eljönnél ide hajózni a csatornára. Mármint a Duna-Majna-Rajnára.

– Eljönnék én most is.

– Nagyon unalmas lehet itt zsilipelgetni a hegyek között. Haladatlan errefelé hajózni.

 

– Meg tudnám szokni. Na, de mi van a német asszonnyal? Nagyon hamar letelt a telelésed. Remélem, nem hoztál szégyent a magyarokra!

– Tényleg rövid vakáció volt, hiszen csak két nap. Na, de micsoda két nap!

– Nem mondod, hogy egy ágyban aludtatok!

– Dehogyis! Csak az aktus alatt voltunk együtt, utána ment mindenki a maga ágyába. – mondtam fülig érő vigyorral az arcomon. – De írtam neked.

– Nagyon szűkszavú volt az a beszámoló.

– Most részletezzem?

– Hát. Naná!

– Hétfő este a kollégád kirakott a benzinkútnál. Oda jött értem a csaj, a fia Porschéjével. Nagyon vagány kis járgány ám. Ha még maradok néhány napot, talán mehettem volna vele. Noha nem volt nagy élvezet a közlekedés, mert többször is esett a hó ebben a két napban. Kedd délután elmentünk a testvéréhez abba a boltba, ahol korábban veled néztük a díszhalakat. Vele megbeszéltük a kőfaragós üzletet. Legalább is az elméleti részét. Aztán megnéztük a Roze-Mari szüleinek a tanyáját, ahol lehetne a műhelyem. Ennyi.

– Na de, hogy sikerült becserkészned?

– Nem nagyon dicsekedhetek vele, hiszen már első este éreztette a hajlandóságot, én meg nem voltam elég határozott. Amikor elhúzódott, ráhagytam. Kedden, amikor jóéjszakát köszönt az ajtóból, kértem, hogy jöjjön be. Ő meg bejött. Reggel én viszonoztam a hálószobai látogatást. Szerdán városnézés, délután meg otthon találtuk a férjét. Korábban dumált nekem olyanokat, hogy nem is élnek valójában együtt. A fiú, aki a szomszédjukban lakik a családjával, nem is a Zigmundtól van. Azt hiszem kamu volt az egész. Na, de jól van ez így. Ha kellenek nekik a kődíszek, otthon is faraghatom. Már a sokszorosítást is kitaláltam. A kisfiam hazajön Londonból, majd ráveszem, hogy álljunk össze. Ügyes keze van a gyereknek, a finom részeket rábízhatom. Majd én csak az alapokat készítem elő.

– Mondtad, hogy Tamás jön haza. Már végleg?

– Úgy tervezi. Tényleg! Én meg nem is leszek otthon, amikor megérkezik. Most Skóciában tölt még egy hetet. Valamiért tetszik neki az a hely. Nem tudom, mit talál benne szépnek.

– Spanyolországról is sokan vannak rossz véleménnyel, én meg szeretem. Nem vagyunk egyformák. Ki ezt kedveli, ki azt.

 

 

Figyelem a hó lepte tájat, hunyorgok az erős napsütésben, mert most is elfeledkeztem a napszemüvegről. Azt gondoljuk legtöbben, hogy arra nyáron van szükség, pedig nem így van. Nem is olyan régen tapasztaltam meg miskolci sétám során, ahogy ballagtam felfelé az Avasra, hogy ha nem emelem a tekintetem a házakra, nem látok a nagy fehérségtől. Vagyis csak „hangyákat” meg karikákat, mint amikor ködben kell erősen figyelni a semmit. Pedig úgy érzem, vigyáznom kell a látásomra. Sokszor próbára teszem a szemeimet az egész napos számítógépezéssel, és TV-nézéssel. Ha nem vigyázok, tényleg úgy járok majd a későbbi túráimon, hogy csak ülök a kocsiban, és nem látok semmit. Na jó, megígérem magamnak, hogy vigyázni fogok a szemeimre.

Tetszik a táj. Nyáron szebb lenne, de most ez adatott meg a számomra, és ennek is örülök. Nem először jut eszembe, hogy sokaktól hallottam már a világ különböző tájairól elragadtatással beszélni. Németországot a szépségéért senki nem dicséri. Pedig lehetne. Igaz, Itália nekem is jobban tetszik. Éppen ma reggel láttam a vonatból többek között a limburgi dómot, ami a vörös vakolatával, a görbe tornyával, a közelébe se léphet az olasz építészetnek. Bár…a kölni dóm például…igaz, nem láttam még közelről. Aztán maga a főváros, amit sajnos még csak képekről…na, de nem is az épített környezetet mondom, hanem amit a természet alkotott. Na, most vitába szálltam önmagammal? Egy ország szépségét a kettő együttese, harmóniája adja. Az, ahogy a tájba beilleszkedik az épített környezet. Éppen egy szép megoldást láthatunk, amint Ingolstadt felé közeledünk. Jártam már erre. Tudom, hogy hamarosan a bajor alföldre érünk, csak előbb még át kell vágnunk egy kisebb hegységen. A mellettünk futó vasutat később építhették, vagy legalábbis átépítették. Sokkal kisebbek, kiegyensúlyozottabbak rajta a szintkülönbségek. Sokszor viadukton halad a pálya, de nem ritka az alagút sem, pedig itt azért nincsenek nagy hegyek. Egy olyan szakasznál haladunk el éppen, hogy kijön a vasút az alagútból, van egy állomás, majd ismét alagút következik. Az autobahn pedig olyan egyedi módon kerüli meg az előtte álló hegyet, mint amire még nem láttam példát máshol. Kettéágazik. Nem hosszabb négy kilométernél ez a szakasz, de nagyon különös, hogy nem látom a másik pályát. Kétsávos egyirányú úton haladunk a hegy nyugati oldalán, az ellenkező irányú pálya ugyanígy a keleti oldalon. Ott, úgy emlékszem, egy nagyon mély völgy is van a pálya mellett. Ezután kijutunk a nagy nyílt bajor mezőre. Jelen esetben hómezőre. Nem úgy kell persze ezt elképzelni, mint a mi alföldünket. Ez nem síkság, hanem szelíd dombok lágyívű hullámzása jellemzi a vidéket. A távoli kicsi falvak templomtornyai jellegzetesen bajorosak. Nem tűhegyes tiroliak, nem egyszerű, dísztelen süvegek, mint Flandriában, nem is négy oldali timpanonnal építettek, mint a sváboknál, hanem olyan barokkosak, mint a legtöbb magyar templomtorony, csak kissé öblösebbek, már szinte hagymakupolák. Olyan bajorosak.

Fölöttünk repülőgépek csillannak meg a napfényben. A Strauss flughafen felé tartanak. Ez azt jelenti, hogy Münchenhez közeledünk. Igaz, ez a közelség viszonylagos, hiszen a bajor főváros repülőtere legalább negyven kilométer a várostól. Nem szokatlan ez, hiszen például London repülőterei sincsenek ettől közelebb. A reggel látott Main-Rein flughafen se Frankfurtban van, hiába nevezik frankfurti repülőtérnek. Talán csak nekünk furcsa, akik kicsi országból kerültünk ide, hiszen nálunk minden közel van.

Münchenből semmit nem látok. Nem is várom, hiszen többször megtapasztaltam már, hogy a BMW tornyain, az Olympiatornyon és a hozzánk közel eső Allianz Arena-n kívül semmit nem látok az autópályáról. Vagyis van még egy iker torony, ferdén levágott tetőrésszel. Highlight Towers-nek hívják. Bár ez nem is kevés látvány.

Érdekes, hogy sok száz kilométer után, még csak most figyelek fel az „Ausfahr”(kijárat) feliratú táblákra, holott első németországi utamon legalább olyan szembetűnők voltak ezek, mint Magyarországon a „zimmer frei”. Talán azért nem figyelek már fel rájuk, mert megszoktam. Tudom, hogy nincs velük dolgom, így egy idő után nem is veszem észre. Mint amikor bérfuvarban voltam a ferihegyi egyesen. Amikor besoroltam a balra kanyarodó sávba, akkor néztem fel a nagy zöld információs táblára, hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé akarok-e menni. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy addig egyetlen ilyen táblát nem láttam Budapesten, pedig van belőle bőven. Viszont tudtam az utat, nem volt szükség a táblára. Ezt nevezik rutin alapján közlekedésnek? Na, az ilyen közlekedőket viccelik meg a forgalmi-rend változások.

Haladunk dél felé, már látni az Alpok csipkés csúcsait. Hamarosan határt lépnénk, ha lenne határ.

– Mennyi az idő? – kérdi Sanyi, de nem vár választ, hiszen én is onnét olvasnám le, ahonnét ő is megtudhatja. – Megálljunk Kufsteinnél?

– Valami kaját venni kellene, mert már jócskán elmúlt az ebédidő – mondom, de ezzel nem válaszoltam a kérdésre.

– Te ehettél volna út közben is! Ja, hogy nincs kajád? Miért nem ezt mondod? Van készletem, hiszen tegnap még Erfurtban feltöltöttem. Azt számolom, hogy van még egy kis idő, mehetünk felfelé a völgyön majdnem Innsbruck-ig. Van egy benzinkút az Inn mentén közvetlenül. Majd ott megállunk. Már én is kezdek éhes lenni.

 

Elhagyjuk Németországot. Kufsteinnél már a szűk Inn völgyön haladunk felfelé a felduzzasztott folyó mentén. Olykor keresztezzük is azt. Nem sok hely van itt, hiszen mindkét oldalon hatalmas hegyek zárják a völgyet még a nap elől is. Ebben az évszakban tíz óra körül van a napkelte, aztán kora délután már le is bukik a horizont alá. Na, ezen egy osztrák jót nevetne, hiszen náluk nincs is olyan, hogy horizont. Itt csak hegyek vannak, meg hegyek. Az idegenforgalmuk a hóból él. Nem is rosszul. Korábban összetévesztettem Innsbruckot Salzburggal. Nem értettem, miért nem látom itt a püspökvárat. Amikor rájöttem a tévedésemre, akkor pedig az okozott fejtörést, hogy honnét ismerős Innsbruck. Na honnét? Volt itt téli olimpia. Ma már persze nem erről ismerős – noha valójában a városban még nem is jártam – hanem arról, hogy többször elkamionoztunk mellette. Nagyjából ötven kilométer innét az olasz határ, de ez alatt 600métert kell felkapaszkodnunk. Ennek a kapaszkodónak nem is vágunk neki éhesen.

Délután három óra van, de már alkonyodik. Túl vagyunk a téli napfordulón legalább hathéttel. Érezhetően hosszabbodnak a napok, de itt a hatalmas hegyek hamar beárnyékolják ezt a kedves kis völgyet.

A benzinkútnál beállunk a parkolóba a többi kamion közé, orral a folyó felé. Nem kell kiszállni sem, hogy nézhessük a szappanos színű vizet. Szívesen lemennék a partra, de kerítés választja el a pályát. Azzal vígasztalom magam, hogy hideg van már odakünn a sétára. Nem is nagyon érünk rá. Mire megebédelünk, le is telik a negyvenöt perc pihenő, mehetünk tovább. Aztán mégis ki kell szállnom, hiszen a WC-t csak meg kell látogatni. Sőt! Ez az első dolgom. Csak miután visszajövök, akkor bontom ki a felkínált halkonzervet. Stílusos itt a vízparton. Igaz, egy halászlét többre értékelnék, de este majd főzünk babot. Ennek ugyan semmi köze a halhoz, de nem baj.

Amíg a pihenőt tartjuk, elkezd szállongani a hó.

– Remélem, nem akar most havazni! Legalább addig bírná ki, amíg átkelünk a hágón. A héten elegem van már a hóakadályból. Németben befújt rendesen, bár aránylag hamar kiszabadítottak. Te meg, mindig kimaradsz a kalandos utakból.

– Azért a kalandból nem maradtam ki – mondtam ellent, sokat sejtető vigyorgással kísérve.

– Még jó, hogy le nem lőtt a német faszi.

– Nem tudja, hogy összefeküdtem a Roze-Marival.

– Biztos vagy te ebben?

– Nem vagyok biztos, de majd a nyáron kiderül, ha Tapolcán találkozunk. Azt hiszem, addig fektetjük a bizniszt is.

– Már megint a fektetésen jár az eszed.

 

Ezen egy jót nevettünk, s mivel az evéssel is végeztünk, a pihenő is letelt, elindultunk. Nehogy itt lepjen be a hó, Innsbruck alatt.

Fiume Adige

 

Szerencsénk van az időjárással. A hószállingózás ugyan nem szűnik egész éjjel, de a forgalom elég ahhoz, hogy az aszfalton ne maradjon meg a friss hó. Az ötven kilométeres emelkedő megdolgoztatja a vontatónkat rendesen. Csak vánszorog felfelé.

A táj lélegzetelállító. Sajnálom, hogy gyorsan sötétedik. Talán az alacsony sebesség az oka, de a völgyek fölött magasan kanyargó autópálya nem annyira félelmetes, mint amilyenre az ellenkező irányú útjaimról emlékszem. Akkor határozottan féltem, hogy valamelyik kanyarban áttörjük a korlátot. Ez a félelem persze alaptalan volt, hiszen az eddig megtett húszezer kilométer során egyetlen alkalommal csúsztunk meg, de az is sík terepen, Nagykanizsánál történt, üres pótkocsival. Ezek szerint most biztonságban érezhetem magam, hiszen közel másfélezer méter magasan cammogunk hegytől hegyig, bevágott sziklák alatt, vagy magas völgyhidakon, teljes terheléssel. A motor monoton mormogásába olykor-olykor éles hang csippan bele, amikor elhaladunk a csipogó kapu alatt, ami leemeli kártyánkról az úthasználati díjat. Nem az a világ van már, mint húsz éve a Balkánon, hogy a kisablakon kellett benyújtani a tíz márkát. Azóta is felháborodom, amikor eszembe jut, hogy Szerbiában a saját fizetőeszközüket nem fogadták el. Ma már nem bajlódunk a készpénzzel. Igaz, otthon sem. Pedig szívesen tenném. Na, de ne gondoljak most erre, hiszen vakáción vagyok. Ne rontsam el a piszkos anyagiakkal a hangulatomat!

 

Mire elérjük a hágót, beesteledik. Nincs ugyan ezzel semmi gond, hiszen egy ilyen nagy forgalmú határállomáson tökéletes a közvilágítás. Ezt a határállomás kifejezést nem a hagyományos módon kell értelmezni. Csupán az a hely, ahol elhagyjuk Ausztriát, és belépünk Olaszországba. Már csak azért se lehet igazi, hagyományos határ, mert mindkét oldal Tirol. Ugyanaz a nép lakja, csak úgy alakult a történelem, hogy a hágótól délre eső részt Olaszországhoz csatolták a nagyhatalmak döntése alapján. Nem is értem miért, hiszen a háborúban az olaszok is a vesztesek közt voltak. Na, de nem kell nekem ezt értenem!

Sokadik alkalommal eltűnődöm, hogy micsoda munka volt ezt a hatalmas terminált kialakítani ezen a szűk hágón. Mekkora munka lehetett! Ha nem is hegyeket hordtak el, de sokat elgyalultak belőlük. Na, és nem is csak ez a hely, hanem az egész sztráda, ami csak azért épült, hogy aránylag gyorsan átjussunk a hegyeken. Maga az építés is iszonyatos költségeket emészthetett fel, de a működtetése se két fillér. Nincs is mit csodálkozni, ha drága az átkelés. És van is hasonló út néhány az Alpokban. Trükköznek is rendesen a fuvarszervezők, hogy minél olcsóbb legyen a szállítás. Minden lehetőséget össze kell vetni! Sajnos az utolsó szempont, hogy a sofőrnek is kedvező legyen. Na, most megint olyan dolgokat feszegetek, amihez semmi közöm. Ahelyett, hogy élvezném az utat.

Elkezdjük az ereszkedést egészen Veronáig. Az esti sötétség nem nagyon kedvez a nézelődésemnek, de nem lehet minden az én kedvem szerint. Megyünk még kb. 3 órát, aztán majd megvárjuk az út folytatásával a reggelt. Noha nem biztos, mert akár négykor is indulhatunk, az pedig még messze van a hajnalhasadástól. Nem kérdeztem, mikor kell a lerakóra érkezni, pedig ez a döntő. Sanyi nagyon jól meg tudja szervezni a pihenőjét. Ha nincs idő, akkor rövid bókolásokkal is beéri.

Igaz, mesélte furgonos időszakából, hogy megérkezett a lerakóra, de nem emlékezett rá, hogy jutott oda. Máskor pedig arra ébredt, hogy lekapott az útról. Be kellett látnia, hogy ezt nem lehet sokáig büntetlenül művelni.

Viszont, ha sok az ideje, akkor sokáig alszik. Egyik ilyen esetnek én is részese voltam, amikor Calaisban már két napja vártunk a fuvarra. Este talán kilenc körül lehetett az idő, amikor elaludtunk. Telefoncsörgésre ébredtünk másnap tízkor. Ez testvérek közt is 13 óra egyhúztomban.

 

Bolzanóig erősen lejtett a sztráda. Ha látom a mély völgyet mellettünk, bizonyára olyan félelmetes lett volna az ereszkedés, mint az osztrák oldalon éreztem korábbi utamon. Láttam ugyan a falvak fényeit, láttam azt is, hogy a templomtorony csúcsa is alattunk van, de mégsem lehet igazán érezni sötétben a szintkülönbségeket. Sokszor az út kanyarulatát se láttam tisztán. Csak reméltem, hogy Sanyi jobban lát tőlem. Aztán azt tapasztaltam, hogy bedugul a fülem. Tudtam mi az oka, hiszen annyira érzékeny vagyok a szintkülönbségekre, hogy néha még Eger-Bogács között is megérzem félúton azt a 200méter magasságot. Itt pedig a hágó óta legalább 1200m-t csökkent a helyzetünk. Trento, a tengerszinttől csupán 180 méterrel van magasabban. Ezért tűnnek akkoráknak a várost körül vevő hegyek. Bár tény, hogy semmiképp nem nevezhetők kicsinek. Itt, már az Adriába futó folyót kerülgeti az utunk. Jó messze van még ide a tenger, nem is hinném, ha magam meg nem nézem a térképen, hogy nem folyik bele a Pó-ba, ami a térség nagy folyama. Verona után már annyira kicsi a síkság lejtése, hogy akár egészen közel is futhatnak egymás mellett a folyók. Az Adige nevezhető inkább pataknak, hiszen nem is széles, a medre is sekély, mint ami egy hegyi pataknál szokásos. Gondolom, hóolvadáskor jelentős a vízhozama, de olyankor még nem láttam.

Most se sokat látok belőle, csak a víz csillogását a lámpafénynél. Sokszor keresztezzük is, hiszen elég szűk ez a völgy, nem lehet eltávolodni tőle, a kanyarokat pedig nem lenne ésszerű követni az autósztádának.

 

Nem messze Trentótól, a roveretoi benzinkútnál állunk meg. Éppen úgy, ahogy Sanyi tervezte. Ha nagyon erőltetné, talán még Bologna közeléig is eljuthatnánk, de nem kell sietni. Itt még találunk helyet a parkolóban, noha talán húsz kamion fér el összesen. Nem kizárt, hogy el is túloztam kissé a férőhelyek számát. Főleg, hogy a félretúrt hó is elfoglal néhány állást.

– Kaki, pisi? – nyújtózkodik Sanyi egy nagyot – Aztán főzés. Most vettem új gázrezsót, ez lesz vele a második főzésem.

A pisi, nem is rossz ötlet, magam is szükségét érzem, de mivel már este van, nem megyek be a WC-re, elég a kocsi árnyékába húzódni. Jó lenne a folyóhoz lemenni, de hiába van közel, éppen úgy, mint délután volt az Inn, lemenni itt se tudok a kerítés miatt. Nem is baj, mert a benzinkút lámpái nem világítanak oda eléggé.

Nekikészülődünk a kovbojpörköltnek.

– Vedd elő a poharakat! – adom az utasítást – minőség-ellenőrzés következik. Nem is biztos, hogy a Rajnai megfelelő a főzéshez.

– Milyen pohárból illik ezt inni? Nekem csak bögrém van.

– Szerintem bögréből. Van kettő?

– Nem baj, hogy nem egyforma? Sokáig hordtam magammal az üvegpoharat, amit nálam hagytál, de most korlátoznom kellett a cumót.

A bor ellenőrzése után összevágtam, felaprítottam a hagymát, a többi munkát Sanyi vállalta magára. Nekem csak várnom kellett, meg tölteni még egy kicsit a borból, erősen ügyelve arra, hogy vacsora utánra is maradjon legalább egy-egy korty.

– Tudod mennyire vagyunk a Garda tótól?

– Ott van a hegy túloldalán – mutatok magam elé – nem lehet messze.

– Tizenhat kilométer.

– Hú, az tényleg nincs messze. Na, de most úgyse fürödnénk.

– Miért? Mert sötét van? – adja Sanyi mosolyogva az értetlent.

– Dehogy azért…nem hoztam fürdőgatyát – tettem hozzá némi gondolkodás után.

Nehogy már a valós indokot mondjam. Mesélte Sanyi korábban, hogy Ildivel (a feleségével) voltak a tónál, de mivel azt hallották, hideg a vize, nem készültek fürdésre. Aztán láthatták, hogy mások fürödnek benne. Na, most aligha látnánk fürdőzőket. Az se kizárt, hogy be van fagyva.

 

– Kéred a laptopot? Nézd meg, van-e wifi!

Kértem, hogyne kértem volna. Odahaza napi rendszerességgel ülök a gép előtt, ha nem teszem, jelentkeznek az elvonási tünetek. Legelőbb a térképet nézegetem, különös figyelemmel a pillanatnyi pozíciónkra. Tényleg közel van a Garda tó. Reggel még ettől is közelebb haladunk el majd mellette. Vagyis nem mellette, mert a hegy elválaszt tőle. Ráadásul azon a részen még út sincs, amin oda juthatnánk. Egyébként nem is akarok most odamenni. Majd valamelyik nyáron kettecskén a párommal, ha megvesszük a lakóautót. Bár előbb lottószelvényt kellene venni, amin megnyerjük az árát.

Amíg én nézelődök, Sanyi elkészíti a kaját. Már csak hagyni kell egy kicsit összefőni. Még szerencse, hogy a babkonzerv előre meg van főzve, így nem kell túl sokat várni. Közben dokumentálja, lezárja a mai napot, én pedig a neten megnézem a leveleimet.

– Hohó! Levelem van Skóciából.

– Mit írnak?

– Mindjárt olvasom is:

 

Viszonylag könnyű itt Skóciában internethez jutni, de most először van, hogy ez az internet nem akadozik. A tervekkel ellentétben, Edinburghban vagyunk. Az első napot terv szerint Invernessben töltöttük, a folyó partján volt szállásunk, egy nagyon jó hotelben, nekem ez már luxusnak számított, még szobaszerviz is lett volna, ha akarjuk. Az első napot Invernessre szántuk, másnap megnéztük Fort Augustust. Mondjuk nem is a végállomás volt igazán érdekes, mert egy kis falu. Van jó kilátás a tóra, meg egy hatalmas apátság, de hogy mitől Fort az a hely, hát ez például nem derült ki. Viszont végigbuszoztunk a tó mellett. Első nap jó idő volt, másnap kaptunk esőt, jéggel.

Felfedeztünk egy jó kis Pubot is, összeismerkedtünk néhány skóttal, nagyon aranyos népség, ahogy emlékeztünk is rá, már első nap megkérdezték, miért nem akarunk ide költözni, úgyhogy biztos mi is szimpatikusak lehettünk nekik. A Hotelben meg magyarok dolgoznak. Persze, hogy velük is összeismerkedtünk. Az egyik két hónap múlva költözik haza Magyarországra, vele tartani is fogjuk a kapcsolatot.

 

Utána kicsit változott a terv.

Mikor megnéztük, pontosan hol is lesz a stirlingi szállás, akkor derült ki, hogy 15 km-re a várostól, és ráadásul nagyon drága. Amikor lefoglaltuk, nem pont azon a helyen jelezte a térkép, nem tudom, mi volt a gond. Viszont legalább még az utolsó pillanatban is ingyenesen le lehetett mondani. Csak nem volt helyette más, úgyhogy végül Edinburgh-ban foglaltunk szállást. Tegnap délután nagyon rossz idő volt, szél, eső, jég, este elindultunk egy kis felderítésre, tudjuk, mi hol van, ma viszont egyelőre jó idő van, most be tudunk járni mindent. Az óváros nagyon szép, a belváros viszont... én 3 és fél évet éltem Londonban, de ez még nekem is nyomasztó és félelmetes. Rengeteg bevándorló, a skótok, ahogy elnéztük, már kiszorultak a város szélére. Itt már arra se veszik a fáradságot, hogy a boltjaikra angolul kiírják, mi az. Úgyhogy nem tudjuk, milyen üzletek vannak az utcában. Még a Kebab Mahal a legjobb, arról sejtjük, hogy ott enni lehet.

 

Holnap reggel megyünk Stirlingbe. Emlékeztem rá, mintha lenne ilyen, és tényleg, egyetlen fontért egész napra ott tudjuk hagyni a csomagokat a megőrzőben az állomáson, mi meg csavaroghatunk. Szóval az egész holnapot Stirlingben töltjük, este indulás vissza Londonba. Ott még annyi dolgunk van, hogy az én bankszámlámat beállítjuk szüneteltetésre, mert megszüntetni nem kéne, de fizetni se akarok fenntartásra otthonról. Most megyünk reggelizni, az jár a szálláshoz.

A csomag megérkezett már?

 

– Milyen csomagot kérdez?

– Nem mondtam? Végleg jön, és Londonból hazaküld mindenét. Nem túl sok, mert belefér harminc kilóba.

– A mi Tamásunk jól elvan Angliában. Pék lett belőle. Vagyis nem olyan igazi kenyérsütő, inkább pizzát süt. Járnak vásárokba is. Nincs egy helyhez kötve. Csavaroghat, és ezért kapja a fizetését.

– Már Egerben is sütödés volt.

– Aha. Legalább szerzett rutint.

– A mi Tamásunk kezdettől fogva hazavágyott. Most jön haza másodszor végleg. Első alkalommal a munkatársak megkérdezték, – noha mondta, hogy végleg jön – hogy mikor megy vissza. Most nyitva hagyta a lehetőséget. Persze csak akkor megy vissza, ha itthon nem talál semmit.

– Vagyis visszamegy.

– Szerintem is. Pedig jó lenne, ha bejönne nekem ez a díszkő faragás, és magam mellé tudnám venni. Az sem ártana persze, ha ő is akarná. Viszont úgy látom, inkább már kereskedésben gondolkozik. Csak oda is papír kell, hogy előre lépjen. Eddig lépten-nyomon szembetalálkoztam üzletvezető tanfolyam-hirdetéssel, de ma már az is fizetős. Nem a munkaügy intézi.

– Látod, én se lettem kereskedő – utalt a sikertelen trafik pályázatra.

– Te már voltál. Hagy legyen más is!

– Ha beindul a kőfaragásod, nyissak egy kő boltot?

– Azt azért ne! Viszont a szállítással üzletelhetünk, mert inkább odahaza dolgoznék.

– Nem akarsz kinn lenni a Grünhildával?

– Roze-Mari. – helyesbítettem – Nehogy lelőjön a Zigmund! Beetetett engem ez a csaj, hogy nincsenek is együtt, de csak kamu volt az egész.

– Elcsábított.

– El, hogy a macska rúgja meg, de már mindegy.

– Úgy látom, nem nagyon bánt a dolog – kavarta meg az ételt, majd el is zárta a gázt alatta. – Tányérból, vagy lábosból kéred? Nem nagyon van még felszerelve a konyhám.

 

Jó nagy adag babot sikerült összekotyvasztanunk. Már csak azért ettük meg az egészet, hogy el lehessen mosogatni. A borból tényleg csak egy korty maradt. Ennyi volt a készlet.

Amíg ülepedett a vacsora, megnéztünk egy filmet, amibe bele is aludtam, de ez nem újság, hiszen otthon is rendszert csináltam a filmbe belealvásból.

– Mikor keljünk reggel? – kérdezte tőlem szokás szerint, mintha nekem kellene eldöntenem.

– Bármilyen korán, de jobb lenne világosban.

– Fél hét? Egy fél műszak alatt leérünk, és déli egy órára van a lerakó.

– Akkor legyen fél hét!

Toscana

 

Éjjel, egy alkalommal ébredtem fel. Ahhoz képest, hogy tele hassal feküdtem le, ez jó eredmény. Nem kellett kimennem, nem is tudom miért ébredtem fel. Talán elment egy kamion mellőlünk, s annak a hangja ébresztett anélkül, hogy ez eljutott volna a tudatomig. Nem tudom, de nem is lényeges az ok. Azt hamar felismertem, hogy hol vagyok. Tudtam, hogy egy kamion polcán fekszem, a szűk hely ellenére kényelmesen. Már öt év telt el azóta, hogy ilyen ágyon aludtam, de ösztönösen hozzáidomultam a körülményekhez. Amikor első alkalommal nyertem elhelyezést ilyen helyen, megszenvedtem vele. Hanyatt fekve kényelmes volt az ágy, a tető közelsége is csak addig zavart, amíg világított a lámpa. A gond akkor kezdődött, amikor oldalt fordultam, és felhúztam a lábam. Beszorultam. Néhány nap után megszoktam, hogy erősen nekifeszülök a leesés megakadályozására felhúzott hálónak, s úgy már elférek. Később a hátam fájdult meg, de az már nem az ágy hibája, hanem a hátamé. Tíz hónappal később kerültem hasonló körülmények közé, de akkor már természetesen mozogtam a rendelkezésemre álló területen. Később aludtam olyan kocsiban, ahol a hálót se lehetett felhúzni, de nem is volt rá szükség. Az öt év viszont hosszú idő, mégis emlékeztem, hogyan mozdulhatok. Semmivel sem aludtam kényelmetlenebbül, mint akár egy franciaágyon.

 

Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy úton vagyok. Dél-Tirolban töltöm az éjszakát, közel a Garda tóhoz. Régóta vágyom ide. Bár ez a helyzet nem pontosan az, amire vágyom, de közel áll hozzá, ráadásul megint ingyen. Az ellátásom költségeit nem számolom, hiszen ennem otthon is kell. Annyi a különbség, hogy a feleségem vásárol, én nem is tudom, mi mennyibe kerül.

Szerencsém van, mert igyekszem nem gondolni semmire, így sikerül hamar visszaaludnom. Amikor a Sanyi mocorgására felébredek, már világosodik odakünn. Azért tudom, mert nem egészen jól húztuk el a függönyt. Szendergésemből az ajtócsukódása ébreszt fel teljesen. Kihasználom, hogy egyedül vagyok a fülkében. Lemászok, felöltözni, megvárom, amíg Sanyi visszajön, és felkeresem a benzinkúti shopot. Az olaszoknál csakis az eladótéren keresztül érhető el a mosdó. Viszek magammal törölközőt is a nyakamba akasztva. A személyzet nem is figyel rám, amit örömmel veszek. Gondolom, látnák rajtam, ha vásárolni akarnék. Reggel fél hétkor, törölközővel a nyakamban, határozottan a bolt vége felé haladva, egyértelmű, hogy nincs velem dolguk.

A WC ülőke önmagától felnyíló, nem lehet rávizelni. Igaz, van külön piszoár, de hát vannak mindenféle emberek. A berendezők biztosra mentek. A mosdó csapja fotocellás, de nem fog ki rajtam, találkoztam már ilyennel. Akkor segítséget kellett kérnem, de már rutinos benzinkúti mosdó-használó vagyok.

Amikor Sanyi beröffenti a motort, hét óra. Csodálkoznék, mivel telt el ennyi idő az ébresztő óta, de a rutin erre is jó. Tudom, legalább 20 perc kell egy reggeli elinduláshoz. Ekkor már majdnem világos van, bár még égnek Rovereto lámpái.

– Indulhatunk?

Megadtam az engedélyt. Lassan gördültünk kifelé a parkolóból. A legutolsó parkoló kamion, egy kék ponyvás, sárga napocskás magyar. Ő is induláshoz készülődött. Soha nem láttuk egymást korábban, nagy valószínűséggel ezután se fogjuk, de intünk egymásnak, hiszen mégis atyánkfiai vagyunk itt, a nagy idegenben. Ha este látjuk, megosztottuk volna a vacsoránkat is vele. Feltéve, ha nem akart volna valamit ránk sózni. Mert a nyomulós figurákat ki nem állhatom sem én, sem pedig Sanyi.

Brenner felől összefüggő kocsisor jön lefelé, meg kell állnunk a kijáratnál. Nem értem. Mindenki most indult el, amikor mi is fel akarunk hajtani a sztrádára? Az imént üdvözölt Waberer’s-es kolléga is felzárkózik mögénk, mire sikerül elindulni.

 

Teljesen frissen, üdén bámulok bele a reggeli forgalomba. Számolgatni kezdem, mennyi idő, mire járatlan vidékre érünk. Itt, ahol most haladunk, kétszer is jártunk már. Ismerősek a két pályatest közti műszaki átjárókat elzáró betonakadályok, a rozsdaszínű, dupla korlátelemek, melyekről nem tudom eldönteni, hogy barnára vannak-e festve, vagy tényleg rozsdásak. Figyelem az esernyőváz-szerű szőlőkarókat, melyekről hosszú vesszők ágaskodnak mindenfelé. Itt még nem metszettek. Pedig itt lenne már az ideje. Nem vagyok ugyan szőlősgazda, de ennyit azért tudok. Sanyi többet ért hozzá, de nem hozom szóba a dolgot, mert valahogy most nincs kedvem beszélgetni. Éhes ugyan nem vagyok, de egy kávé jól esne. Vagy talán nem is a kávé hiányzik, csak a kávézás. A megszokás nagy úr. Meg tudom persze szokni azt is, hogy nem iszom kávét, hiszen korábbi útjainkon is kibírtam, pedig kétszer is 13 napig tartott az út. Volt ennél egy még hihetetlenebb dolog is az első utamon. Tudni kell, hogy imádom az édességet, és nem ismerek mértéket. Ha egy tábla csokit kibontok, azt egy lendülettel betermelem. Egy hétig tudatában voltam, hogy a felső polcon ott van egy tábla tejcsokoládé, és ennek ellenére nem nyúltam hozzá. Na? Ez már példaértékű önmegtartóztatás.

– Ez meg mi a csuda? – szólalok meg önkéntelenül, amint rácsodálkozok egy furcsa hangfogó falra.

Kicsiny fekete üvegtáblák, hálóba rakva, de végeláthatatlan hosszúságban. Több kilométeren át.

– Volt eszembe, hogy mondom, de úgy gondoltam, hatásosabb, ha magad fedezed fel.

– Olyan, mintha napelemek lennének.

– Szerintem is az. Kb. 3 kilométer lehet.

– Tudod mi jutott róla eszembe? Gyerekkoromban Ipolyiéknak volt melegágy. Nem volt még akkor divatban a fóliasátor, csak deszkaszegély volt az ágyások szélén, és üveggel lefedve. Úgy nézett ki, mint a veranda ablak. Micsoda élvezettel törtük össze az üvegtáblákat!

– Nézzek, valami kidobnivalót?

Erre nem lehet mit mondani, hiszen nem volt komoly a kérdés. Régen voltam már gyerek, s azóta megtanultam, hogy tetteimnek a következményét magamnak kell vállalnom. Anyu nem fogja kifizetni az okozott kárt.

 

Háromnegyed nyolc lehetett, amikor kiértünk a hegyek közül, s elénk tárult a síkság. Mindenek előtt Verona városa, a repülőterével, keleti szélén azzal a hatalmas toronnyal, ami alatt hiába vártuk ki a raktárosok ebédidejét, mert mégsem ott rakodtuk a színes prospektusokat, amit aztán Angliába, a Royal Mail swindoni bázisára kellett fuvarozni.

 

Elértük az autósztráda kereszteződést. Keletre Velence, nyugatra Milánó, délre Bologna. Ez utóbbit választottuk. Immár nem követtük a fiume Adige völgyét. Azért se, mert itt már szó nem volt völgyről. Egyébként pedig a folyó az Adria irányában kanyargott tovább keletre, mi pedig délnek tartottunk, hogy ismét átvágjunk egy hegyvonulaton. Hamarosan elértük a Pó-t. Nem csak ráfogtam egy folyóra, ez tényleg a Pó. Figyeltem a táblákat, s azt fedeztem fel, hogy reggel óta a harmadik tartományba lépünk be. Trento-ban ébredtünk, majd a Dolomitok közül kiérve átléptünk Veneto-ba. Most pedig a Pó hídjánál elértük Lombardiát. Csak mint érdekességet említettem ezt, hiszen semmi jelentősége. Ez csak olyan, mint nálunk a megyék. Előfordult velünk már, hogy ennyi idő alatt három országban jártunk

Bologna előtt letértünk arról a sztrádáról, amin korábban már jártam, csak éppen ellenkező irányban. Sok mindent nem láttam, mert volt akkor egy kis köd. Most, ezzel az irányváltással keresztül is értünk a Pó síkságon. Itt nem annyira széles, mint a torkolatvidéken. Hegyek közé kapaszkodtunk. Nem akkorák, mint az Alpok, nem is olyan sziklás, mint a Dolomitok. Ezeket a hegyeket erdő borítja. Most figyeltem csak fel arra, hogy már a síkon is csak egész vékony volt a hólepel. Itt az erdőben csak nyomokban található, néhol kilátszik alóla az avar. Hiába emelkedünk, azért mégis csak dél felé tartunk. Előfordul ugyan Rómában is hó, de nem jellemző.

A mai első alagút két kilométer. A második, ha a kicsi megszakításokat nem vesszük figyelembe, talán öt is meg van. Azután sorjáznak még egy jó darabon. Olyasmi a környék, mint Szlovénia. Nem is! Inkább, mint az adriai oldalon Riminitől délre egészen „ a csizma sarkantyújáig” közben átlépünk Toscana-ba. Érintettünk még egy tartományt, de nem maradt meg bennem a neve.

Nem telik bele egy óra sem, és átkeltünk az Appenin hegységen. Na, itt tárul elénk az a nevezetes toscan táj. Szőlő, meg szőlő mindenfelé, elszórt tanyák, kicsi falvak, oszlop tuják, meg a jellegzetes mediterrán fenyők. Itt már nincs hó, de azért tél van. Bizonyára szebb lehet ez a vidék is nyáron. Bár, úgy tartom, jobb ilyenkor világot látni, mert legalább a lombok nem akadályozzák a kilátást. Gyönyörű a rálátás Firenzére, amint ereszkedünk le a hegyről. Na, ezt a várost szívesen megnézném közelről, de nem itt van dolgunk. Nem tudom, merre megyünk majd Livornóból, de örömmel vennék itt egy fél napos csavargást. Most csak az autópályáról meresztem a szemem, de mint ahogy Veronából se sokat láttam, meg Innsbruckból sem…talán mégis igaza van annak, aki kiröhög – mondván – hogy nem látok semmit?

 

Na, még egy óra talán az út, és ott leszünk a tengernél. Nem volt hosszú ez a kirándulás, bár még fogalmam sincs, hol a vége. Sanyinak is csak egy műszak Erfurttól idáig. Biztosan lesz délután alkalmunk megáztatni a lábunkat. Egy pisai kirándulást is örömmel vennék. Csupán 16 km.

Livorno

 

Alig volt még 11 óra, amikor megérkezünk a célhoz. Várnunk kell két órát, de Sanyi tesz egy próbát, hátha előbb leszedik.

– Nincs szerencsénk – mondja, amikor visszajön az office-ből – Azt mondja az olasz, hogy majd ebéd után következünk.

– Szerintem fogjunk hozzá most, hogy hamarabb végezzünk! – próbáltam tréfára venni a dolgot.

– Nem jó, ha a mi ebédünkhöz igazodunk, hiszen előbb reggeliznünk kell!

Mit tehettünk hát? Hozzá fogtunk enni.

Éppen egy napja kamionozok, s ez idő alatt nem vásároltunk. Ebből következik, hogy kénytelen vagyok a Sanyi készletéből reggelizni. A kenyér még hazai, de a vákuumfóliás felvágott, meg a margarin már német beszerzés. Savanyúság helyett tormás majonézzel ízesítem a „szenyát”.

Beüzemeljük a laptopot, hogy megnézzük Livornót a guglimapon. Semmit nem tudok erről a városról. A név alapján első hallásra Svájcba helyeztem. Nyilván azért, mert Lugano, és Locarno városok nevére emlékeztet. Tengerparti város, de a raktárnál – ahol várakozunk – semmi nem utal a tenger közelségére. Amit eddig láttam olyan, mint amiből 12 egy tucat. Vagyis semmi jellegzetes.

– Nézd csak! – mutatja Sanyi a térképet – erre a legrövidebb az út a tengerhez.

– Annyi csak a gond, hogy ott a kikötő. Válts át utcanézetre! Nem biztos, hogy le tudunk menni gyalog a vízhez.

Sokáig kerestük az ideális kiránduló útvonalat, de nem találtuk. Abban megállapodtunk, hogy ha itt végeztünk, elmegyünk Pisa-ba. A ferde tornyot meg kell néznem!

Már az olaszoknak is letelt az ebédidő, de még mindig nem tudtam, hol megyünk le a vízhez. A kikötőtől északra a parton, hosszan magán üdülők sorakoznak. Biztos van köztük egy ösvény, de nem tudjuk hol letenni a kocsit. A kikötőtől délre kellene inkább sétálni egyet. Van ott egy téglaerőd, aztán csónakkikötő, strand, meg a sétányon egy több száz méteres kőkorlát (már megint kibújt belőlem a műköves) Ez a része szép a városnak. Nem olyan, mint ahol először „bolyongtam”, ahol el is tévedtem a sikátorok közt virtuálisan. Amikor mégis lejutottam a kikötőhöz, téglafallal találtam szembe magam, de még járdát se építettek a gyalogosok számára. A déli részre kell eljutni! Jelenlegi pozíciónktól 6-7 km. Ez nagyon sok. Próbáltam találni kamionnal elérhető közelebbi grundot, de nincs. Rengeteg parkoló van a városban, de csak kis kocsik számára. A kikötőbe pedig nem mehetünk be, ha nincs ott dolgunk. Ez, reménytelen. Hajdanán Calaisban sétáltunk ennyit, de most nem szeretnék 14-15 km-t gyalogolni.

– Kérjünk segítséget a helybéliektől! – javasolta Sanyi, mikor már a rámpához tolatott, s az olasz srácok ott tébláboltak a rakományunk körül.

Nem kellett ezt az ötletet komolyan venni, hiszen nem tudunk velük kommunikálni. De azért, mielőtt elbátortalanodtam volna, tettem egy próbát.

– Szkúzi! Kome ariváre al máre?

A fiúk összenéztek, majd egyszerre hárman mutogatták a helyes irányt, s közben egymással vitatták meg, hogy lenne nekünk könnyebb odatalálnunk.

Sanyival összemosolyogtunk, mivel egy szavukat se értettük.

– Ezt jól megkérdezted. Kérdezd meg, ha már ilyen perfekt olasz vagy, hogy a kamionnal oda tudunk-e menni?

– Kamion?

– No, no…

A többit nem értettem, de egyikük a föld felé mutogatott, s ebből azt következtettem ki, hogy a kocsit itt kell hagynunk.

– Én nem gyalogolok annyit – döntöttem el – Meg van már a következő fuvar? Majd megnézzük a tengert valahol út közben.

– Azt mondta a főnök, csörögjek rá, ha leszedtek. Akkorra kiderül, hová kell mennem. Egyelőre úgy néz ki, valahol Milánó közelében lesz a felrakó. Nem kizárt, hogy csak hétfőn. Találd ki, hol töltsük a hét végét! Bár, ha sikerül még ma este, akkor holnap még mehetünk, csak vasárnap kell leállni.

– Mi alapján döntsek?

– Na jól van, akkor inkább várjuk meg, mi a délutáni kötelező program. Ha még ma fel kell rakodni, ugrott a Pisa is, mert nem lesz rá idő.

 

Amíg mi az udvaron tervezgettük a programot, az olaszok targoncával rohangáltak a pótkocsinkon. Nem láttuk ugyan, csak a kocsi mozgása jelezte, hogy közlekednek rajta.

– Ezek végeznek mindjárt. Meglepően gyorsan dolgoznak. Hamarosan mehetek a papírokért. Tényleg! Gyere be velem az irodába! Van ott egy olyan csodaszép szinyorina, hogy a szavad is elakad, ha meglátod. Talán még a Grünhildádtól is szebb – tette hozzá mosolyogva.

 

– Nem is láttad Grünhildát. Nem ez a neve, de mindegy. Egyébként nem nyerne szépségversenyt, túlkoros is hozzá, de olyan kisugárzása van, hogy …hogy nagyon – nyögtem ki végül ezt a semmilyen hasonlatot, mert nem találtam a megfelelő kifejezést. – Egyébként a szépség önmagában kevés, nemrég láttam egy kissé vaskos testalkatú, de egyébként nagyon szép babaarcú lányt a buszon, de ahogy beszélt, kiábrándított.

– Megszólítottad?

– Dehogy. Volt vele egy kis girnyó csaj, azzal beszélgettek. Volt eset, amikor a szóhasználata volt felháborító egy szép nőnek, de ennek inkább a hangja volt kiábrándító. De még az is, ahogy mozgatta azt az alapállásban szép száját.

– Na, elkéstünk. Ott megy. – intett fejével egy, az udvaron átvonuló tünemény felé.

Lehetett úgy 50 kiló, nem túl magas, talán 160 cm, mint egy átlagos nő. Egy pillanatra ránk emelte tekintetét, de attól a szénfekete csillogó szempártól megdobogósodott a szívem. Tépett fekete haja szándékosan összekócolva, rövid dzsekije alól kilógott a kötött pulóver, amely követte a fenekének a domborulatát. Hosszúszárú lovaglócsizmájától csak egy rövid rész látszott a combjából, amin vékony fekete harisnya feszült. Olyan, amit néhány – a maga szépségét túlbecsülő – nő nadrág helyett visel. Van annak neve is, de nem tudom.

Lényeg, hogy jól megbámultam, amint odament, a kis Lanciájához, ami már a közeledtére villantott a négy irányjelzőjével. Beült és elment.

– Elvihetett volna a tengerpartig, hogy csak visszafelé kellene gyalogolnunk.

– Miért nem mondtad neki? Te tudsz olaszul.

Mivel most már nincs értelme bemennem az irodába, visszaültem a kamionba és vártam, hogy mehessünk. Lelki szemeim előtt lebegett az iménti látvány. Mély nyomot hagyott bennem.

Odahaza naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.

Egyszer viszont tényleg szépet láttam.

Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.

Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.

 

Nem emlékszem, hogy volt ez fiatal koromban, de mostanában egy szép nőt szemmel is élvezettel simogatok végig. Megesett már az is, hogy versírásra inspirált a látvány.

 

Kósza gondolat

 

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.

Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Mobil telefonját az arcához emeli.

Lábát összefonja, majd ide oda tipeg

Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

 

 

Ahogy üldögéltem a kamion anyósülésén, hallottam a hátam mögül a targoncák dübörgését, éreztem, amint billegtetik mozgásukkal az egész járművet. Aztán rövid csend következett, majd egy erősebb billenés amint Sanyi kinyitotta az ajtót, és felkapaszkodott a lépcsőn. A kezében tartott papírokat egyelőre az ablakba dobta, beült az ülésbe, és indított. Kicsit előre gurult, kiszállt, hátrament becsukni az ajtót.

– Mehetünk! – mondta, amikor ismét beült a helyére.

– Hová?

– Valahol a kikötőben biztosan félre tudunk állni egy félórára.

– És utána?

– Megnézzük a ferde tornyot, aztán irány Milánó!

– Hagyjuk most a tengert! Annyira nem fontos. Megnézegettem a várost a térképen. El lehetne tölteni egy hétvégét, de nincs egy rendes parkolójuk. Csak a víz miatt nem kell lemenni a partra! Merre megyünk? Amerről jöttünk?

– Arra kerülnénk. Itt megyünk fel északnak egyenesen. Pisaig nem is megyünk fel a sztrádára.

– Jártál már ezen az úton? Rálátni a tengerre?

– Aha.

– Elég annyi. Fürödni úgysem akarunk.

– Akkor Pisa?

– Igen, Pisa. Majd megállunk az út szélén – vigyorogtam a félreértésen alapuló humoromon.

 

Sanyi vette a lapot, de nem reagált. Sikerült kikeveredni a városból. Az út száma S -15, tehát jó felé haladunk. Jobbra, tőlünk nem messze fut a sztráda, de ezért a 16 kilométerért nem hajtunk fel rá. Egyelőre nem is nagyon kell figyelni, elég lesz akkor, ha átkelünk az Arno-n, utána egy kis patak fölött keresztezzük a vasutat, s majd ezután kell jobbra lehajtanunk.

Nagyon jó ez a GPS, hiszen előre be lehet tanulni a navigációt. A helyszínen már csak megerősítjük az elképzelésünket, nem ott kell a forgalom sűrűjében dönteni. Bár néha felül kell bírálni, de mégis nagy segítség.

– Majd figyeld a kőfaragásokat, hátha tanulsz valamit a régi taljánoktól. A fényképezőt hozzad! Tényleg! Ha nem jöttél volna el velem, most dolgoznál?

– Tél van. Nem hiszem. Hacsak valami műhelymunkát ki nem talál a főnök.

– Mégis csak jobb csavarogni, mint ott savanyodni a műhelyben. Nem?

– Nem olyan sokat vagyunk a telephelyen, inkább kint vagyunk terepen. Ebből a szempontból jó munkahely. Néha nagy elégtétel a számomra, amikor a helyismertemre, a navigációs készségemre kell a brigádnak hagyatkozni. Járok néha ismeretlen helyeken, de sokszor olyan helyre megyünk, ahol már jártam korábban. Mont például Edelényben, ahova egyszer a nővéremmel vittünk segélyt az árvízkárosultaknak.

– Azt mesélted. Akkor esett szét a Hyundai vízpumpája.

– Aha, akkor. Azért azzal is mázlim volt. Széteshetett volna odafelé félúton, megrakottan is. Ehhez képest Nyárádnál fedeztem fel, hogy valami gond van. A tardi elágazásnál álltam le. Bár, ennyi erővel haza is érhettem volna! Az még nagyobb mázli lett volna.

– Vagy, ha szét se esik.

– Hát, igen. Szóval voltam a céggel kirándulós munkán ott is. És tudod, nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is. Megfordult akkor a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

 

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

 

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak. Épp úgy, mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

 

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől hoztam a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

 

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít.

 

Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

 

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy a tapolcai munka során Roze-Mari megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

 

– Figyelj! – szólt rám Sanyi – Itt vagyunk mindjárt. Nehogy eltévedjünk, mert itt még én se jártam.

– Az nem számít. Én el tudtam ott is tévedni, ahol már jártam, csak első alkalommal rosszul tájoltam be magam. Ráadásul – mint a Matyi kolléga mondta – mindez a saját falumban történt.

 

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen 13 évig jártam oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.

Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.

Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.

A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.

Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.

Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.

– A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!

Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.

– Mi nem rendeltünk semmit.

Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.

– Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.

– Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.

Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.

– Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!

Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.

– Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.

A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.

– Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?

Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az Internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!

Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.

– Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!

– Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.

– Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!

– Itt már jártunk.

– Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.

– Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.

– Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.

Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.

– És ez?

– Hááát…

Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.

– EZAZ!

Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.

Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat ;)…a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

 

Elhagytuk Pisa-t. Ha nem tanulmányoztam volna a térképet, azt gondolnám, túlszaladtunk. De semmi gond, itt van lehetőség lehajtani a főútról. Lemegyünk jobbra, aztán ott, hosszú egyenes szakaszon, még az imént látott patakon is át kell mennünk. Balra fasor, meg szántóföldek, jobbra telephelyek sora, de a kapuk közt nincs annyi hely, hogy egy ekkora szerelvénnyel leparkolhassunk. Marad tehát az eredeti elképzelés, be kell mennünk a fizető parkolóba. Gondolom, Sanyinál van pénz. Már csak azért is – jut ekkor eszembe – mert kaját is vennünk kell. Nem tudom, meddig utazgatok vele, de nem érzem jól magam attól a gondolattól, hogy ő tart el. Noha, ezt korábbi útjainkon is úgy oldottuk meg, hogy utólag adtam neki költségtérítést. Legalábbis a kéthetes utakra. Az első után többet, a második után már annak csak a felét. Megtanultunk spórolni. Ez a spórolás ott csúcsosodott ki, amikor a bregenz-i főpályaudvar előtt üldögéltünk a padon, és arról álmodtunk, hogy ha lenne 10 eurónk, elvonatoznánk Lindauba. De sajnos csak egy ötösünk volt. A tankolásra és útdíjra is csak következő napon küldtek a cégtől. Ez most már nem az a munkaadó. Remélem, nem lesz hasonló kényszerpihenőnk!

Pisa

 

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.

A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.

A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe az időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

 

Nem érzem azt a boldog elégedettséget, amit egy ilyen találkozástól elvárhatnék. Majd később.

Furcsa, hogy éppen egy közlekedési vészhelyzet jut eszembe. Alkalmam is nyílik elmesélni, hiszen Sanyi kérdéseket intéz felém.

– Na, ilyeneket gondoltál faragni Grünhildának?

– Akár ilyeneket is, de nem ilyen sokat. Öcsém! – ámulok el, amikor körbeforgok a téren, és szemügyre veszem a többi épületet is.

Mert a híresség csak egy harangtorony, de tartozik hozzá egy Dóm is. A mögötte álló kerek épület nem is tudom micsoda. Majd később tanulmányozom a kapunál elvett prospektust, abba biztosan bele van írva. Az a hosszú épület, ami az útról eltakarja ezt a gyönyörűséget, kevésbé díszes.

– Itt lehet élvezkedni a kőfaragóknak mi? – kérdez Sanyi ismét, miközben az arcomat fürkészi, hogy lássa a látvány okozta hatást. Nem igazán van megelégedve, s ezt szóvá is teszi.

– Nem látom rajtad az izgatottságot. Tetszik egyáltalán?

– Várjál! Majd később, ha leülepszik bennem. Ezt még meg kell emésztenem! Tudod olyan ez, mint amikor Szentendrén jó tempóban haladtam a négysávoson befelé a városba, és elméláztam. A laktanya előtt van egy balra fordulási lehetőség, de nincs kanyarodó sáv. Persze miért mentem volna a külső sávban? A szembejövők miatt, megállt a sor. Én csak arra figyeltem fel, hogy iszonyatosan közeledünk az addig előttünk haladó kocsihoz. Fék! Szó szerint beleálltam a fékbe. A kocsi elkezdett ficánkolni alattam. Éreztem, hogy itt már reménytelen a megállás. Korábban nézegettem a tükörbe, tudtam, hogy jön egy kocsi a külső sávban, de nincs túl közel. Erről persze ekkor már nem volt idő megbizonyosodnom. Reméltem, hogy azon is van fék. Kicsaptam a kormányt a külső sávba, de azt nem tudom, mi történt ennek hatására mögöttem. Az ütközést sikerült elkerülni.

– Nem ijedtél meg? – kérdezte azonnal a mellettem ülő szomszédasszony.

– Várjál! – mondtam – Majd mindjárt. Nem volt rá idő.

És valóban. Amikor már meg lehetett volna nyugodni, akkor tört rám a heves szívdobogás. Akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltunk. Azóta már kétszer is megtapasztaltam, hogy egy kicsinek tűnő ütközés is mekkora kárt tud okozni.

– Most nem közlekedünk, van időd nézelődni. Nem sietünk, nem is megyünk neki senkinek. Felmenjünk a toronyba?

– Most erre mit mondjak, hogy majd legközelebb? Fel hát, de előbb hagy nézzek szét! Nahát! – adok hangot csodálkozásomnak – ez a torony ferdébben áll, mint gondoltam, de nem is csak ferde, hanem görbe. A közepén is van egy kiigazítás, a harangok szintje pedig már egyenes.

– Nem olvastál az építéséről? – pirít rám Sanyi a tájékozatlanságom miatt. – A negyedik szintnél száz évet vártak, mert már akkor megbillent. Utána megpróbálták kiegyensúlyozni, de csak ennyire sikerült. Sőt, később még ferdült.

 

Körbejártuk a teret. Az utcát elzáró hosszú épület valójában temető. Láttam már temetőt, aminek volt árkádos, vagyis fedett része, de itt berakták egy épületbe. Mindezt azért tudom, mert megnéztem a prospektusban.

– Na nézd már! Mi még megszóljuk az úri cigányokat, akik pavilont építenek a síremlékek fölé. Itt az egész temetőt tető alá rakták. Biztosan innét vették az ötletet.

– Jobb helyen a templomot építik a temető fölé.

– Valóban. Olyan is van. Na, nézzük csak mit ír a prospektus! Mi az a nagy kerek épület? Magyarul persze nem írja. Azt mondja, hogy mit tudom én milyen Capelle. Ez egyértelmű, kápolna. Annak elég nagy, de ha az, akkor legyen! Sétáljunk el arra is! Nahát! A katedrálisnak a háta van a torony felé. Emez az oldal az eleje. Öcsém! Ez tök jól néz ki. Ennyi oszlop! Itt lehetett faragni a mestereknek néhány éven át. Főleg, hogy még gépük se volt hozzá. Na! Látod már rajtam az izgatottságot?

– Aha. Most már látom. Menjünk a toronyba?

– Naná! Mehetünk.

 

Egyik korábbi utunkon a ljubljanai fellegvárban bolyongtunk. Megnéztük a vár kápolnáját, bekukucskáltunk a kisablakon oda, ahol az első magyar felelős kormány miniszterelnökét tartották fogva 1849-ben a Habsburgok, de beljebb nem mentünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nem ér annyit a vár belseje. Na, meg ott van a mi Halászbástyánk. Ott többször is megcsodáltam a panorámát az alsó szintről, de azért nem adtam pénzt, hogy 3-4 méterrel magasabbról láthassam ugyanazt. Itt most nem vált be ez a fukarkodás, mert már a tér is fizetős volt. Egyébként pedig örülhetek, hogy van ez a lehetőség, mert nincs ám ez mindig. Állítólag, a torony dőlése, nem állt meg. Így rengeteg munkával járt alatta megszilárdítani a talajt.

– Remélem, nem dől tovább. Nem állnám meg nevetés nélkül, ha velünk dőlne el.

– Csak nem tán!

– Pesten – kezdtem megint másról beszélni – van egy építmény a Nemzeti Színház mellett. Olyan, mint állítólag a Bábel tornya volt, csak kicsiben. Körbe-körbe megy a lépcső, a tetején meg nincs semmi. Még kilátópontnak se lehet nevezni, mert a közelben lévő Lágymányosi híd sokkal magasabban van. Vagyis nem tudom, mire való az az egész, de nem álltam meg, hogy fel ne menjek.

 

Itt se kellett megállnom, hogy fel ne menjek, csak meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csoport, amit egy kalauz felvezet.

– Te figyelj! – folytattam a csacsogást, miközben már a márványlépcsőkön kerengtünk fölfelé – Itt hogy javítják a lépcsőket?

– Gondolom, faragnak másikat, és kicserélik.

– Nyilván, de hogy állítják be? Szemre? Aztán meg jön a főnök, hogy: „rátettétek a vízmértéket?”

 

Bevallom, sok ez a hét emelet. Ráadásul nem is olyan panorámás ám, mint gondoltam. Noha ránézésre sem egy kecses építmény, de azért mégis meglepett, hogy milyen szűk a belseje. Iszonyatosan vastagok a falak. Nem is tudom, miért csodálkoztak, hogy nem bírta a talaj.

Fenn álltam a ferde torony tetején. Kívül, belül korlát, mert a harangok fölött nincs ám tető, hanem nyitott az egész. Biztosan azért, hogy odafenn az Úr is hallja a harangszót. Állítólag mind a hét harang be van hangolva. Ezek szerint, akár zenélni is lehet rajtuk. A harangok alján körbefutó szalagdíszben a horogkeresztet vélem felfedezni. Találkoztam már ezzel a jelképpel görög templomban is. Ez valójában napszimbólum, csak a mi agyunkban azonos a nácizmussal. Nem ez az egyetlen, amit ordas eszmék lejárattak. Valójában a náci karlendítés is „ave ceasar” üdvözlés az első birodalomból (Róma) Nálunk például kerülendő kifejezés a „kitartás”, mert így köszöntek a nyilasok, akik miatt az Árpádsávos zászlót is fasiszta jelképnek próbálják beállítani egyes politikai körök.

Sanyi fotózott, majd átadta a gépet.

– A papáról is egyet!

Azt gondoltam, hogy majd jól körülnézek, de annyira mégse magas ez a torony. Annyi eszük legalább volt a város építészeinek, hogy nem húztak fel toronyházakat. Viszont, hiába álltam a padló magasabb oldalára, a tenger felé, nem láttam semmit a Dóm takarása miatt. Kelet felé lehet nézelődni, de Firenze túl messze van. Csak a távoli hegyek jelzik, merről jöttünk délelőtt. Északra is hegyek zárják a látképet. Arra majd még ezután megyünk. Dél felé nem nagyok a tengerparti hegyek, azokat inkább csak sejtem így 20 kilométer távolságból, mintsem látom. Amit látok arrafelé, a repülőtér meglepően nagy forgalma. Ez csak egy kicsi, helyi reptér, nincsenek nagy gépek, a kicsikből viszont sok.

Megint beugrik egy emlék. Sanyi szorgalmasan fényképez, de nem is figyelek rá.

A csepeli időszakomra gondolok, amikor még nem találtam munkát, csak ültem a tizediken az ablak előtt, és néztem a Ferihegyre leszálló gépeket. Írtam is róla egy borongós hangulatú jegyzetet, miszerint úgy érzem magam, mint egy repülésirányító. „ülök a toronyban…” Aztán írtam még egy másikat is:

 

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.

A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

 

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztorkutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

 

Mindez tegnap volt. Most itt ülök a helyemen órák óta, már fáj a nyakam. Odakünn esik az eső. Pest felől van egy halovány felhőmozgás, de alig üt el a szürkesége a háttértől. Az utcazajra kicsit most ráerősít egy repülőgép, de aztán elnyomja egy sziréna hangja. Mindez mégse hat kedvezőtlenül a hangulatomra. Anyámmal beszéltem telefonon, aztán a bátyámmal. Gyerekkori barátom hívott, hogy nézzem meg a Neten, ki írhatta azt a szívbemarkoló cikket az apja elvesztéséről. Nincs név, de a tanító nénink van benne megnevezve, s a falu is egyértelműen felismerhető. Az imént nézegettem a fiam fotóit. Ez az első Karácsony, amit 31 év alatt nem együtt töltünk. Nem tervezte, hogy hazajön. Nem is várom el tőle, hiszen nagyon sok az az 1700 km. Éppen négy hónapja, hogy barátnőjével Londonba utazott. Most jutottak el odáig, hogy állandó munkájuk van mindkettőjüknek. Anyagilag éppen a tegnapi fizetéssel lettek nullszaldósak. Jól néznek ki a képeken. Nem soványak, még egy automata blokkját is mellékelte a fiam, miszerint éppen ideális a testsúlya. Fodrászhoz ugyan nem ártana elmennie, de ezzel együtt elégedett vagyok velük.

 

– Fordulj már erre! – szól rám Sanyi – Ne a hátadat fényképezzem! Nagyon elméláztál. Na jó, hogy felmásztunk?

– Jó. Tudod, valamikor azt gondoltam, hogy engem nem érdekel Párizs. Aztán amikor elvittél, és ha csak 10 kilométerről is, de láttam az Eiffel tornyot, annak mégis tudtam örülni. Aztán ugyanazon az úton jártunk Sinsheim-ben a Technika Múzeumban, amiről könnyen lemondtam volna, mégis nagyon örülök, hogy megnéztük. Biztosan emlékszel, hogy a második utunkon Brüsszel felé kerültél a kedvemért. Nem láttunk ugyan semmit a városból, csak egy város volt messziről. Olyan, mint akármelyik másik, de mégis örülök, hogy arra mentünk. Nem is a látvány miatt,

– Hanem a tudat, hogy ott jártam – mondtuk egyszerre mindketten, majd ezen egy jót nevettünk.

Olyan ez a szólás már köztünk, mint, hogy félóra séta jót tesz a szívnek, vagy mint ahogy családon belül rajzfilmekből szoktunk idézni, ha okot találunk rá.

– Jól körül néztél? – kérdezte, arra utalva, hogy akár mehetnénk is.

– Mehetünk! Egyébként a gyerekeken járt az eszem – mondtam már a lépcsőn lefelé menet – azon gondolkodtam el, amikor kimentek Angliába.

– Nem igazán értem mit beszélsz. Majd inkább akkor mond, ha leértünk.

 

Nem időztünk sokáig, de nem is órával mérik az élményt. A már említett észak-dunántúli kirándulásomon sem töltöttem többet a veszprémi várban egy óránál, mégis nagyon megmaradt az emlékezetemben. Talán a sok fénykép is belejátszott ebbe. Itt is készült néhány, de egyébként se fogom elfelejteni ezt a röpke kirándulást. Meg aztán nem is nagyon érünk rá, mert lejár a parkolójegyünk, ami kamionnak, vagy busznak elég húzós. Jobb lenne, ha nem kellene ráfizetni. Inkább keressünk egy jó pihenőt a hétvégére!

Milánó felé

 

 

– Szép ez a Toscana – jegyeztem meg, már az autópályán. – Azt mondják, az angolok, hogy van még ott középen egy nagyon szép ország, ahol nagyon kedvesek az emberek. Azt is szívesen megnézném. Biztosan nem is ismered.

– Magyarországra gondolsz?

– Arra.

– Hiszen még öt napja sincs, hogy eljöttél.

– Nem baj. Már szívesen hazamennék. Ja! Az angolok! Meséltem már a menyem sztoriját az öreg utazókkal? Na, mindegy, legfeljebb elmondom megint.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. Ági kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a róla, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat. A névtáblája alapján legfeljebb skót.

– Italy, Malta?

– No, no. Greece

Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy Ági minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.

­– Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja, hol van.

– Talán mégis.

– Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.

– Poland?

– Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.

– Nem fogják elhinni.

– Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.

– Magyar vagyok.

– Tényleg nem hiszem el – mondja az asszony.

– Pedig igaz, Magyarországról jöttem.

– Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?

– Viszontlátásra.

– Good morning?

– Jó reggelt.

– Tényleg magyar – fordult a férje felé, aki úgy köszönt el gitóltól, hogy:

– Kezetcsokolá

 

– Ez nagyon jó – mondja Sanyi – de biztos, hogy angolok voltak? Azokról nem hallottam még olyat, hogy kedvesen elbeszélgettek.

– Nem is meséltek hasonló esetet többet. Nincsenek elragadtatva az angolokkal, bár nem sokkal találkoznak, mert szinte mindenki idegen Londonban, Londonisztánban. Volt még egy aranyos eset, de az már Prágában történt.

Az egyik étterem előtt a behívó ember angolul méltatta a gulyást a turistáknak. Speciális cseh ételnek mondta, de hozzátette, hogy magyar eredetű. Ágit szúrta ki a tömegből, és őt győzködte leginkább. Aztán megkérdezte, hogy honnét jött. Aztán fogta a fejét, hogy „miért hagyta, hogy ennyit beszéljen. Ekkor Ági elővette az igazolványát, amiben ott áll a neve: Gulyás.

– Azért a csehek tudnak jó gulyást készíteni. Knédlivel – emlékeztetett Sanyi arra, amikor a német határnál kóstoltam meg ezt az ételt, s ittam hozzá egy korsó Kozel sört, ami alig fért be a knédlire.

– Igaz. Nekem jobban ízlett, mint amit otthon szoktam enni. Marhapörköltet tunkoltam azzal a híres párolt tésztával. Nálunk a gulyás, krumplileves disznóhússal. Egyszer zavarba is jöttem, amikor az iskola étkezőjében együtt ebédeltem a lengyel delegációval, és az ogrodzieniec-i várkapitány – aki egy szimpatikus fiatal nő volt – megkérdezte, hogy ez volt-e a gulyás? Én krumplilevesnek azonosítottam be. Bene Ildi, az akkori kultúrigazgatónk sietett a segítségemre azzal, hogy rábólintott.

– Na, akkor most fogjad a laptopot, és keress egy helyet, ahol megállunk megnézni a tengert. De ne legyen túl messze, mert egy óra múlva besötétedik.

Lázas keresésbe kezdtem. Görgettem az egeret az autópályán, hogy találjak egy pihenőt, a közelben.

– Itt lesz is nem messze egy egészen kicsi. Két kamion fér el. Csak az a kérdés, hogy ki tudunk-e mászni a kerítésen. A part lehet kb. két-három kilométer, ha el nem tévedünk az utcákban. Gondolom, járda sincs sehol. Jó lenne kaját is venni. Ez viszont nem is igazi város, inkább üdülőövezet. Aligha van Tesco.

– Tesco sehol nincs olaszban. Nem érdemes megállni. Mire lesétálunk a tengerhez, este lesz. Menjünk tovább, legalább a márványbányát megláthatod még, ha csak menet közben is.

– Na! A csomópont után van egy rendes pihenő. Ott kereshetünk boltot!

– És a tenger?

– Az kicsit már távolabb van. – válaszoltam lemondóan – Nézd csak! Ezen az oldalon meg horgász tavak vannak? Mi a csoda az ott? Olyan, mint egy lelátó. Itt lett volna a kis parkoló.

– Itt pedig darálják a márványt. Megálljunk? Viszel haza belőle műkövet csinálni?

– Amikor voltunk kutyatápért Aubigniben, és kiküldtek a Purinától bakancsot venni…

– Aha. A tüzépre.

– Ott, ahol a benzinkútnál az volt írva a gázpalackra, hogy buta. Ott megfordult a fejemben, hogy venni kellene egy zsák cementet csak azért, hogy otthon mutogathassam, hogy nekem francia cementem van.

– Itt a pihenő. Megálljunk?

– Ha már nincs idő lemenni a partra, akkor minek?

 

Közben túlhaladtunk, így ez a kérdés eldőlt. Jobbra láthattam a nyáron is szikrázóan fehér hegyeket, ahonnét a világhírű fehér márványt bányásszák. Faragtam belőle síremlékre virágcsokrot. Jó vele dolgozni. Tömör, viszont jól faragható. Szívesen csinálnék még ilyeneket. Kár, hogy a szemem nem nagyon bírja már a koncentrálást. Emlékszem, hogy akkor szántam rá az időt a faragásra, amikor az esős idő miatt nem lehetett szabadtéri munkát végezni. Olyankor persze a fényviszonyok se nevezhetők ideálisnak. A villanykörte égette a homlokomat, mégis nehezen láttam az apró részleteket. Pedig ez már régen történt. Azóta csak romlott a látásom.

Néhány helyen azért sikerült egy pillanatra rálátni a Ligur tengerre, de aztán beértünk a hegyek közé.

– A tengerben fürdés már kimaradt – állapította meg Sanyi sajnálkozva – de majd talán jövünk még a jövő héten is. Bár legtöbbször csak Milánó környékéig szoktam lejönni. Persze sose lehet tudni. Majd meglátjuk. Van még rá három heted, hogy kivárd a megfelelő alkalmat.

– Nem szeretnék még három hétig itt bolyongani. Tetszik ez az ország, de azért az már sok.

– Megyünk németbe is. Meg akár valami más út is közbejöhet. Aztán majd hazamegyünk együtt.

 

Na, most csapdába estem. Innét hazavonatozni, eléggé költséges. Az lenne az ésszerű megoldás – ha otthon egyébként se dolgozok – amit Sanyi ajánl, de attól tartok, meg fogom utálni a kamionozást. El tudom képzelni, hogy ő mennyire szereti. Legalább tíz éve csinálja. Viszont ha hozzászámolom a korábbi alkalmi bútorszállításait Hollandiából, az már emberöltőnyi idő.

– Most már nem kell nézni a közeli pihenőket! Három órán belül elérjük Milánót, majd ott kell táborhelyet keresnünk a hétvégére. Merre menjünk?

– Hogyhogy merre? Milánó felé.

– Genova, vagy Párma felé?

– Teljesen sötét van. Nem mindegy?

– Genova felé nehezebb a terep, bár üresen vagyunk. Ott közel járnánk még egy darabig a tengerhez, csak baromian nagy a szintkülönbség.

– Mondom, sötét van.

– Marad tehát a másik irány. Picivel közelebb is van.

– Akkor minek kérded? – mondtam olyan hangsúllyal, hogy attól tartok, ingerültnek tűnhetett.

Sokáig nem is szóltunk, csak hallgattuk a motor monoton zúgását. A rádiót is csak akkor kapcsoltuk be, amikor átértünk a nagy hegyeken. Itt már jól szólt a Kossuth. Otthon úgyse szoktam hallgatni. Bámultunk bele a lámpafénybe, próbáltam az autómárkákat a hátsó lámpák alapján beazonosítani. Sanyi egyébként se túl beszédes. Sokat van egyedül, és ez a tény sem teszi beszédesebbé. Én ugyan szoktam magamban is beszélgetni. Nem tudom, ő hogy van ezzel. Megkérdezhetném, de nem teszem. Elfáradtam. Hosszú volt ez a nap. Inkább alszom egy kicsit. Én megtehetem. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Lefekhetnék az ágyra is, de az én helyem a polcon van, oda mégse mászok fel menet közben, főleg, hogy tele van pakolva.

– Majd ha lesz net a pihenőben, haza is küldheted a képeket. Ja, vagy alszol?

– Nem alszom. Próbáltam, de nem sikerült. Úgy vagyok, mint a kisbabák, amikor már túl fáradtak.

– Olyankor órákon át ordítanak. Remélem, te nem fogsz.

Nem válaszoltam, csak úgy reagáltam, hogy mosolyogtam egyet. Sokáig nem szóltam.

– Azon jár az eszem, hogy ezek az itáliai városok mitől voltak olyan gazdagok? – szólaltam meg hosszú hallgatás után – A germánok még ki se jöttek az erdőből, amikor ezek már katedrálisokat építettek. És nem a király, hanem a város. Amikor Pisában elkezdték a dómot, nem sokkal azelőtt omlott össze a Római birodalom. Van nálunk is Árpád-kori templom, de ehhez képest csak sufni.

– Nem tudom. Majd ha legközelebb jövünk, megkérdezed az olaszoktól.

– Nem kell legközelebb, még most is itt vagyunk. Nemrég olvastam, hogy Zsigmond királyunkat is a milánói herceg pénzelte, amikor császárrá koronázták. A hétvégén intenzív nyelvtanulásba kezdünk, és megkérdezzük Milánóban.

– Valójában nem Milánóba megyünk, hanem kicsit északabbra. Azt hiszem te is jártál velem arrafelé.

– Monza?

– Lehet. Olyasmi.

– Ott is olaszul beszélnek.

– Akkor, ha már tudsz velük beszélni, nem is akarsz hazamenni?

– Ha kapnék a vasútra szabadjegyet, mint az öreg papó Tiszaújvároban, akkor mennék.

– Milyen papó?

– Biztosan mesélem már. Aki 15 évesen volt légvédelmi tüzér Vestfáliában.

­­– Biztosan mondtad már, nem emlékszem.

– Na, ez jó – gondoltam magamban – legalább elmesélhetem. Úgyse szól közbe, ha beugrik neki, hogy ismeri a történetet. Én se szoktam. Berci szomszédom olyan, hogy könyörtelenül közbeszól, hogy ha már mondtam korábban. Nagyon lehangoló tud lenni egy ilyen beszólás.

 

*

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már össze felé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.

– Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.

Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.

Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

 

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,

Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban azért, mert magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.

– Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.

Amint mesélt, mégis előjöttek emlékezetéből a német kifejezések, s így idézte a parancsnoka szavait, majd a szállást és ételt adó parasztasszonyt, amikor a kapituláció után szélnek eresztették őket. Lassan beszélt, s amikor elkezdte, hogy harmadmagával bekéredzkedtek egy falusi házba, arra gondoltam, hogy nem tudtak nekik ételt adni. Nem lett volna ez meglepő, hiszen akkorra már nekik se nagyon lehetett élelmük. Aztán mégsem így folytatódott a történet. Az asszony megetette őket, még meg is mosakodhattak. Szállást az istállóban kaptak, de nem volt ebben semmi kivetni való egy somogyi kicsi faluban felnőtt gyereknek. Reggel ment a gazda fejni, de nem tette szóvá, hogy a szokottnál kevesebbet ad a tehén, hanem még adott a fiúknak egy-egy bádog tejet. Aztán elköszöntek, s mentek bele a vakvilágba, több mint ezer kilométerre hazulról.

Koblenznél állította meg őket egy amerikai katona. Három hónapig tartották őket a lágerben. Jó dolga volt, még az élelmiszer-raktárba is bejárhatott. Szabaduláskor kaptak igazolást, amivel ingyen utazhattak a vonaton.

 

Közel félévi távollét után ért haza, s ez idő alatt semmit nem tudott az otthoniakról. Azt se tudta, hogy az édesanyja él-e, hal-e. Sötétben érkezett, megkocogtatta az ablakot.

– Te vagy az fiam? – szólt ki az anyja.

Hihetetlen, hogy egy anya így megérzi, de hallottam erre más példákat is.

 

Elhallgattam volna még a történeteit, mint ahogy egy időközben odaérkező rokkantkocsis férfi is, de én dolgozni mentem oda. Reméltem, hogy lesz még alkalmam később. Aztán mégse volt.

 

Munka közben persze semmi nem gátolt abban, hogy a hallottakon járjon az eszem. Nehezen emésztettem azt a tényt, hogy gyerekeket vittek el a nyugati frontra Magyarországról. Mondta a papa, hogy csendőr vitte el. Mikor is? Azt mondta, hogy márciusban. Valószínűleg tizenkilencedike után, amikor a németek megszállták az országot. Nem nagyon vesztegették az időt. Ekkor indultak el a halálvonatok is, az összeterelt vidéki zsidó lakossággal.

*

– Most te is majdnem Koblenz-ből indultál.

– Igaz, de Würzburgnál lejárt a jegyem. Az ingyenes pedig csak kamionra érvényes.

– Nem igaz. A céges furgon is hazavisz majd három hét múlva. Azt mondtad, az öreg fél évig volt távol. Ehhez képest egy fél hónap semmi.

 

Megcsörrent a telefon. Sanyi felvette. Hallottam, hogy valaki beszél benne, de semmit nem értettem belőle. Úgy tűnt, munkahelyi beszélgetés.

– Hol járunk most? – kérdezte tőlem.

– Piacenza környékén.

Tovább mondta a telefonba a város nevét. Kicsit még hallgatta, okézott, és letette.

– Változott a program. Azt mondja a főnök, hogy álljak meg a következő pihenőnél, mert ott lesz a közelben a felrakó. A másik fuvart visszamondták. Valami Melannyánál…vagy mi. Küldi a címet, meg a koordinátát mindjárt. Vedd elő megint a laptopot!

– Ez a fuvar mikorra szól? Felrakhatnák holnap.

– Szombaton? Itt nincs kommunista műszak. Majd hétfőn. Remélem reggel. Nézd meg, van-e valami a környéken. Legalább sétálunk egyet. Városnézés aligha lesz. Ezt a mela izét még nem is hallottam. Biztosan valami tanyaközpont.

– Meg is van. Melegnano. Tényleg nem egy nagy város. Na nézd csak! – mondtam, amint görgettem az egeret – egyel előbb ott lett volna a Pó.

Hétvége Lombardiában

 

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.

– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!

Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.

– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

 

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.

– Helló! Sex?

Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.

– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.

Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.

– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.

– Buzik vagytok?

– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.

– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.

– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.

– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.

– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.

– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.

– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.

– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.

– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?

– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!

– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?

– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.

Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

 

Hat kilométer a lehajtó. Előtte közvetlen a fizető kapu legalább tíz sáv szélesen.

– Nézd csak! A legszélső ingyenes.

– Nem olyan biztos az.

S valóban. Kicsit odébb volt azon a sávon egy kis bódé, ahol rendezni kellett az útdíjat. Nem értem a logikát benne, pedig biztosan van. A lehajtótól talán kettő kilométert se mentünk, s megérkeztünk egy autókereskedés elé, onnét volt egy szervizút a főúttal párhuzamosan. Két szélére beton kordon volt kirakva, ami úgy tűnik, időnként lezárja ezt az utat. Most szerencsénkre be tudtunk menni. Remélhetőleg a hétvégén nem zárják be, amíg mi bent parkolunk. Nem állnánk meg nevetés nélkül, ha azt tapasztalnánk, miután visszajövünk a városnézésből, hogy lezárták a kijáratunkat. A google map utcanézetén nagyon kihalt rész, de van már itt más kamion is. Magyart nem látok köztük, nem kell legalább holnap se haverkodnunk.

– Nagyon feldühítetted azt a cigány csajt. Én már attól féltem, hogy bebassza az ablakunkat valamivel mérgében.

– Hú öcsém! Erre nem is gondoltam.

 

– Máskor gondolj ilyenekre is! Vacsorázzunk? Nem nagy választék van már. Sajt, vaj, kenyér, meg egy vákuumos felvágott, halkonzerv…nincs is más. Ja, még egy harapás szárazkolbász, de azt te úgyse tudod elmammogni.

– Majd holnap vennünk kell kaját. Legalább nem céltalanul bolyongunk a városban. Mindjárt tanulmányozom, mit kell felkeresnünk.

– Ráérsz. Van rá két napunk.

 

Megvacsoráztunk, hazatelefonáltunk, Sanyi lezárta a napot, én meg csak nem bírtam ki, hogy el ne készítsem a holnapi útitervet.

– Körforgalomnál elindulunk balra, a városhoz képest ellentétes irányba. Átmegyünk a vasút alatt, a töltés túloldalán a főút alatt is, és így már befelé haladunk a városba. A legelső utcán balra fordulunk és megyünk a víztoronyig. Ott jobbra, és végig szembe a forgalommal, az egyirányú utcában. Egészen a katolikus templomig. Ott megint balra! A következő térnél van a Castello Mediceo háta. Majd talán megkerüljük, de egyelőre tovább megyünk a baptista templomig, ahol jobbra fordulunk, átkelünk a folyó hídján, közben megtekintjük alattunk a vízierőművet, s tovább haladunk enyhe bal kanyarral – csak amennyire az utca kanyarodik – és szembetaláljuk magunkat a temetővel. Természetesen teszünk benne egy szakmai körutat, s csak ezután megyünk tovább a Lidibe vásárolni. Ezután ugyanezen az úton vissza, mert főzni kell az ebédet. Leírjam?

 

– Ha még egyszer elmondod úgy, hogy nem nézed a térképet, akkor nem kell!

– Inkább leírom. Aztán pedig borozhatnánk.

– Ha lenne borunk. Majd holnap veszünk azt is, meg kólát, meg vizet. Hány kilométer lesz a séta?

– Legalább hat.

– Viszünk két hátizsákot…akkor is messze van. Csak annyi italt hozunk, ami a hétvégére kell. Hétfőn, miután felraktak, arra megyünk kocsival. Mutasd a térképet! Aha. A temetőnél jó nagy parkoló van. Mehettünk volna most is oda, de már lezártam a műszakot. Nézzünk valami filmet, vagy aludjunk?

– Aludjunk! Régen volt már reggel fél hét.

 

Az éjszaka közepén légkürt hangjára riadtam. Nem is kellett elhúzni a függönyt, úgy is láttam a fényszórók villogását. Futó lépések csattogtak az aszfalton, több ember kiabálását hallottam. Az ordibálásból kiértettem, hogy „a kurva anyátokat! Beleállítom a hátatokba a szerelővasat rohadékok.”

Megállapítottam tehát, hogy más magyar is parkol a közelben. Sanyi is felkelt, kinyitotta az ajtót. Az egyik futó alak kishijján nekirohant, de aztán mégis sikerült elfutnia. A betonakadályok felől ajtócsapódások hallatszottak. Felbőgött egy autó motorja, majd füstölő gumikkal nekilódult, mielőtt a feldühödött kamionosok odaértek volna.

– Ébren vagy? – kérdezte Sanyi.

– Lehet itt aludni? Mi történt?

– Rajtakapták a csibészeket. Kockázatos ilyen helyen parkolni. Bár, a pihenőbe is belopakodnak. Anconánál nekem úgy vágták fel egyszer a ponyvám oldalát, hogy előbb kinyitottam a hátsó ajtót éppen azért, hogy lássák, nincs mit ellopni. Nem mentek hátra, vagy az se kizárt, hogy bosszúból tették éppen azért, mert nem volt mit elvinni. Nem volt ugyan üres, de az egész kocsit végigérő vasrudakból állt a rakományom. Azzal nem bírtak. A műszaki cikkekre buknak leginkább, de visznek mindent, amit tudnak. Nem veszélytelen az elkergetésük sem, mert nem kizárt, hogy fegyverük is van. Itt legalább sokan vagyunk, nem mernek hősködni. Az is lehet, hogy gyerekek. Azokat küldik ezek a szarháziak, mert ha elkapják őket, nem lehet a koruk miatt lecsukni.

– Nálunk meg a liberálisok milyen hepajt csaptak a büntethetőségi korhatár lejjebb vitele miatt. Na, meg az iskolaköteles korhatár miatt is. Pedig ha egy gyerek 16 éves korára nem járja ki a nyolcadikat, akkor később se fogja. A kisebb gyerekekre viszont rossz hatással van. Még jó, ha nem bántja, terrorizálja őket. A tanulásban hátráltatja, annyi biztos. Na, de ez egy más téma. Ne merüljünk bele így az éjszaka közepén!

– Spanyolban nincs ilyen kocsi feltörés veszély. Franciában viszont nem szabad megállni! Még talán otthon nagyobb a biztonság. Noha ezt nem tudom, hiszen keveset parkolok Magyarországon az út mentén.

– A ponyván nem nehéz átjutniuk. Csak annyi a veszély, hogy felébred a sofőr. Én dolgoztam olyan borházon, hogy a falat bontották ki. Ott is csak akkora lyukat vágtak, hogy egy felnőtt be se fért volna. Beküldtek egy gyereket, átfejtette az összes pálinkát, mert csak az öt literes kanna fért ki. Éjjel nem járt arra senki, nyugodtan időzhettek. A gazda megállapította hány órakor jártak ott, mert megállt a falióra, amikor leesett. Pont ott bontották a falat. Elég lett volna csak húsz centivel balta menniük, már nem férnek a polctól. Tudták hol kell bontani. Ezután, a gazda olyan biztosítást talált ki, hogy egy páncélteremnek is megfelelne. Szögvas keretet csavarozott kívül a falra, közé nyolcas betonacélból hálót hegesztett, s mindezt betonnal vakoltuk be. Aztán ő maga gondolta ki, hogy legközelebb a födémet fogják kibontani. A rendőrök is úgy vélték, hogy ezek még vissza fognak menni a jövő évi főzetért. Van ennek a fazonnak hétvégi háza is. Egyszer, amint kinyitotta az ajtót, ott állt vele szemben gatyában egy önkényes házfoglaló.

– Beszéljük meg főnök, beszéljük meg! – mondta, de a „főnök” visszazárta az ajtót, és hívta a rendőröket. Mire kiértek, a „vendég” a tetőn át, eltávozott. Ott is ment be. Később még két alkalommal költözött be. Oda is mennem kellett volna valami javítási munkára, de aztán mégse.

– Még szerencse, hogy nekem se borházam, se hétvégi házam.

– De boros pincéd van. Noha oda nem tudnak bemenni, mert fa nőtt az ajtóba. Láttam már hat éve. Azóta biztosan nagyra nőtt.

– Kivágtam már a fát. Kellett a tűzre, de a pincében azóta sincs semmi. Nem érdemes betörni.

– Tudod min jár az eszem? – kérdezte hosszú hallgatás után – mégis a parkolóban kellett volna maradni. Itt se fürödni nem tudunk, se WC-re menni. Kénytelenek vagyunk a bozótosban leguggolni. A mosakodást pedig vizes flakonból oldjuk meg. Bár elég kevés a vizünk.

– Legfeljebb lemegyünk a folyóhoz.

– Ja. A város túlsó végére.

 

– Mennyi az idő? – kérdezte Sanyi, amikor reggel lemásztam a polcról. – És főleg milyen?

– Negyed hét, és úgy hallom fúj a szél, de mindjárt megnézem. Ki kell mennem.

Szükségét éreztem, hogy meglocsoljam az aszfaltot a kerék mellett. WC-re még nem kellett mennem, hiszen nem ittam meg a reggeli kávémat, semmi nem indította be a bélmozgást. Azt hiszem, most egy ideig még nélkülöznöm kell a kávét, mert kávézóra nem költök. Nem vagyok függő, nem jelent különösebb gondot.

– Fel kell tennünk a kapucnit a sétához – mondtam, amikor felkapaszkodtam a fülkébe.

Sanyi, úgy lehet nem hitt nekem, mert ő is kimászott leellenőrizni, milyen az idő odakinn. Amikor visszajött, bekapcsolta a rádiót. Ültünk, bambultunk. Vártuk, hogy csendesedjen a szél, meg kisüssön a nap.

– Korán felkeltünk. Még nincs is igazán világos.

– Reggelizzünk meg, ha van még mit! – javasoltam. – Azzal is eltelik egy kis idő.

– Inkább még halasztanám, mert menni kell utána a bokorba.

– Előbb utóbb úgyis menni kell. Legfeljebb útba ejtünk egy kocsmát, de ott illik fogyasztani is. A Lidiben meg nincs is WC. Jobb lenne egy Tesco! Nem kellene megkeresni a magyar kollégát, hogy ugyan mi volt az a nagy ordítás az éjjel?

– Biztos alszik még. Ha erre jár, majd rákérdezek, de csak ezért nem keresem meg. Biztos nem volt semmi, mert lebuktak a csibészek.

 

Nagyokat hallgattunk. Kicsit talán szunyókáltunk is. Tényleg nagyon korán van még.

Talán egy órát is eltöltöttünk nem tudjuk mivel. Akkor mégis elővettem a maradék sajtot, hogy ne éhen induljak kirándulni. A nap kisütött, épp ahogy vártuk. A szél ugyan nem állt el, de nem fújt erősen. Készülődni kezdtünk. Felöltöztünk jó melegen, hátunkra vettük az üres hátizsákokat, és irány amerre tegnap kinéztem!

Három kamion parkolt előttünk, a legelsőn volt magyar rendszám. A póton ugyan nem, csak a vontatón. Függöny behúzva, alszik a koma.

Előtte beton akadályokkal lezárva az út.

– Remélem, jó helyre jöttünk, mert ha nem engednek be a kapun, tolatva kell kimenni. Itt aligha jutunk át. Hacsak félre nem húzod a tankcsapdát.

A körforgalomnál átszaladtunk a főúton, és valami ipari területnek az útján indultunk neki a városi sétának. Furcsa érzés volt annak tudatában erre gyalogolni, hogy a város az ellenkező irányban van, de a térkép így mutatja. Mehetnénk délre is, de ott a vasúti töltés zárja az utat. Csak a város másik végén tudnánk átmenni. Valójában az sincs túl messze, hiszen egy ekkora területű települést otthon falunak, netán kisközségnek neveznénk.

– Fel kéne menni a vasúti töltésre – javasoltam – hogy a tájat is láthassuk. Este nem volt rá alkalmunk. Egészen a tengertől sötétben jöttünk.

– Nincs ezen mit nézni. Síkság. Legfeljebb kicsi dombok vannak. Olyan, mint otthon az alföld.

– Nem tudom meséltem-e, amikor a családdal leruccantunk a Tisza-tó mellé Sarudra. Előbb otthon megnéztem a térképen, hogy ott leszünk közvetlen a nagy víz mellett. Aztán a helyszínre érve, nem láttam belőle semmit. Fel kellett másznom a gát tetejére, de onnét se nyílt olyan panoráma, mint amit reméltem.

– Ott van a víztorony – mutatta Sanyi az irányt – Arra kell mennünk?

Beértünk a lakóházak közé. Otthon tetszenek a mediterrán jellegű lakóházak, de itt mindegyik olyan. Csak most estem gondolkodóba, hogy vajon jól sejtettem-e hajdanán Pescaránál a tengerparton, hogy az egy kifejezetten üdülő övezet, és télen nem lakik ott senki. Itt minden ház olyan, mintha üdülő lenne. Pedig aligha azok. Itt nincs semmi, ami indokolná az üdülők építését. Van ugyan egy kicsi folyó, de az legtöbb faluban van. Akad egy régi kastély, de az se vonz tömegeket, főleg nem annyira, hogy még házat is építsenek ide. Tehát hiába látom üdülőknek ezeket a körerkélyes emeletes házakat, nem azok. Az olaszok ilyenekben laknak. Náluk ez a hagyományos építkezés. Mediterrán tájon, mediterrán házat építenek.

– Itt jobbra? – kérdezte Sanyi a Concordia telephelyénél, ami mögött állt a víztorony.

– Igen, aztán végig a templomig. Nahát, hogy itt is milyen keskeny a járda! Még jó, hogy nincs forgalom, mehetünk az úttesten. Látod mennyi lombard fenyő van erre?

– Ez nem az. Ugyanolyan gömbfenyők, mint az Adria mentén vannak.

– Szerinted hol vagyunk most? Lombardiában – adtam meg a saját kérdésemre a választ, nehogy Sanyi valami mást feleljen.

– Akkor tényleg lombard fenyő. Az meg ott lombard nyár!

– Pontosabban lombard tél – kötözködtem vigyorogva, megcsillogtatván félremagyarázáson alapuló humoromat.

– Igaz, elég csípős az idő. Még jó, hogy melegít a hátizsák.

– Majd visszafelé figyeld meg, hogy fog melegíteni két kiló krumplival, meg tíz liter ásványvízzel.

– Majd okosan vásárolunk. Csak azt, ami a legszükségesebb. Bár krumplit mindenképpen kell.

– Meg nekem csoki, neked meg túrórudi.

– Az egész biztos nincs.

– Akkor valami gyümölcsöt. Almát, narancsot, banánt, kakit…

– A kakit ne nagyon emlegessük! Na, ott a templom. Nézd már, milyen szemetes ez a tér. Valami buli lehetett este, a közmunkások pedig még alszanak, vagy szabad szombatosak.

S valóban. Kiábrándító látvány volt, amint a szél kavarta a téren az otthagyott szemetet. Az jutott eszembe, hogy amikor a legelső kamiontúrám során átléptük Hegyeshalomnál a határt, azonnal megláttam, hogy mennyi szemét van az autópálya mellett az árokban. Addig fel se tűnt, hogy külföldön nem láttam hasonlót. Most pedig tessék! Itt vagyunk egy a miénknél szerencsésebb sorsú országban, és szemetes a tér. Este talán még sátrak álltak itt. Elbontották, a szemét pedig maradt. Nemrég olvastam a kijevi tüntetésekről, hogy állítólag ott nem is volt szemét. Pedig az már az elmaradott kelet, s mégis rendet tartanak. Ha igaz.

 

A templom szomszédságában lévő bárból kellemes kávéillat áradt. Biztosan van WC-jük is. Aztán ez a téma megmaradt gondolati síkon, mentünk tovább. Itt balra, egyenesen az utca végén álló téglatemplomig. A most elhagyottról nem is mondtam semmi dicsérőt. Nem véletlen. Semmi különös. Egerben tucatjával vannak szebbek, nagyobbak. Csak egy közönséges vidéki barokk templomocska. Van ugyan kőkeret, meg kőfaragás a kapu fölött, de legtöbb templom ilyen.

– Az lenne a kastély? – mutatott Sanyi a következő tér túloldalán álló nagy téglaépületre, melynek két végét kicsit magasabbra húzták, de azért nem mondanám bástyának.

– Ilyen puritán kasztellóban laktak a Medicsiek? Olyan, mint egy lóistálló. Most csalódtam bennük.

– Ez még a hivalkodó korszakuk előtti. Akkor biztos alacsony volt még a kamat, és nem gazdagodtak meg. Körbejárjuk?

– Majd visszafelé.

– Amikor cipeled a sok krumplit.

– Legfeljebb kihagyjuk. Majd megnézzük az Interneten, ha nagyon kíváncsiak vagyunk rá.

 

A baptista templomnál jobbra, át a folyó hídján! Na, itt elnézelődtünk egy kicsit. Közvetlen alattunk volt egy kis zuhogó, egy turbinaházzal. Vízi erőmű.

– Ilyet otthon magunknak is építhetnénk!

– Hol? Az Ifjúság utcában? Bár, ha nem adtuk volna el a nagyapám házát, ott elrekeszthetnénk a patakot. Aztán pedig valaki ránk küldené a hatóságot, hacsak nem adnék neki az ingyen áramból.

– Emlékszel a kutyaszorítóra?

– Aha.

– Az egy malomárok volt. Ott vezették a vizet a Méheskertbe valamikor. Pedig az már jó messze van a pataktól. Én se láttam, csak mondták a régi öregek. Sok dolgot megoldottak még a villanymotor feltalálása előtt, amit aztán elfelejtettünk, pedig néha alkalmazhatnánk. Mert mi lesz, ha nem lesz áram? Egyszer egy jó hideg téli estén elment az áram. Nálunk már nem volt kazán, cirkófűtést alkalmaztunk. Felhívtam azonnal a mesteremet – aki beszerelte – hogyan tudjuk áram nélkül beindítani a cirkót. Beigazolódott a sejtésem, hogy sehogy. Szerencsére nem volt hosszú az áramszünet. Képben vagy, mekkora a kácsi patak?

– Gondolom jó kicsi. Talán, mint a miénk.

– Így van. Nem tudom pontosan a számát, de állítólag azon a patakon hat, vagy nyolc malom működött. Egyet még én is láttam. Régen önellátóak voltak a kistérségek. Aztán, amikor már mindent központosítottak, még a mészégető is a Tüzépről vitte a fát a Bükkbe. Magam láttam. Így működik ez minden területen. Ezért nem férnek már lassan a kamionok az utakon. Ha már a malomnál tartunk. Ott vannak azok az óriási betonsilók a miskolci István malomban. Na, ott nem őrölnek semmit. Vagy ha már a silót említettem. Hejőcsabán abban a hatalmas cementgyárban nem gyártanak cementet. Egy ideig azt hittem, hogy legalább csomagolják, amit máshonnét hoznak, de azt se. Nem dolgozik ott senki, csak a biztonsági őrök. Ezt is magam tapasztaltam. Van kapuszolgálat, de minek?

– Nehogy felhúzd már magad ezen! Inkább nézd, milyen szép a folyópart. Kár, hogy tél van.

– Ja. Nyáron mindent eltakarnak a lombok. Menjünk a temetőbe! Hátha tanulok valami újat.

– Hoztad a fényképezőt? Ott egy kőkorlát, ni!

Nem hoztam fényképezőt, csak a telefont. Szoktam vele fotózni, de lássuk be, nem tájképre találták ki. Nemrég lekaptam egy csukott vasúti sorompót, aminek a túloldalán volt a helységjelző tábla, de nem olvasható. Nagyítani reménytelen. Kicsi a felbontása. Készítettem képet az avasi kilátóból Diósgyőrről, de az is felejtős minőség. Fényképezni fényképezővel kell! A semminél persze ez is jobb.

Készítettem felvételt – ha már itt vagyunk – a fiume Lambro-ról. (ez a neve Melegnano folyójának) Látni a folyóparti barakksort. Ezt szándékosan választottam, nehogy azt gondolják majd az otthoniak, hogy itt minden szebb, mint nálunk. Ez például egyáltalán nem szép. Na, most jut eszembe, hogy a Templom téri szemétről nem készült felvétel, de ezért már nem megyünk vissza. Irány a temető! Addig van még néhány száz méter, egy tipikus kisvárosi utcán át. Nézegetem a kirakatokat. Itt mindjárt balra…Tempocasa (tempokáza) szép hangzású szó, de nem tudom mit jelent. Valami óra van a képen, a másik ablakban pedig házakat hirdetnek. Ingatlanközvetítő lehet. Szembe vele egy Szent Márkról elnevezett pizzeria. Nem igazán vagyok otthon az evangélisták élettörténeteiben. Lehet, hogy pék volt ez a Márk? A Pasticceria feliratot kitalálom, mert a pisztácia jut róla eszembe, amit a fagyihoz tudok társítani…épp úgy, mint a fagyit ábrázoló képet Aztán az aszfalton fedezek fel szokatlan vonalazást. Nem kétséges, ez robogóparkoló. Az úttal merőlegesen kell parkolni. Láttam már így parkolni Budán Smartot, noha az nem volt szabályos. Itt viszont így kell! Hamarosan egy nagy széles útra érünk ki, ez már a város túlsó széle.

Itt a temető. Szakmai kirándulás következik. Én, huszonhat évig voltam sírköves. Néhány éven át együtt dolgoztunk Sanyival. Amikor elment Pestre dolgozni, szabadidejében temetői sétával nosztalgiázott. Utólag biztosan megszerette a szakmát. Így volt ezzel a fiam is, aki szintén sokáig járt velem dolgozni, de sokat bosszankodtam a hozzáállása miatt. Már reggel az volt az első kérdése sokszor, hogy mikor érünk haza. Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg belátta, hogy hamarabb végzünk, ha ő is tevékenyen részt vesz a munkában. Amit tud, önállóan old meg, nem kell minden mozdulattal megvárni, hogy mondjam. Utólag úgy mesél ezekről az évekről, hogy aki hallgatja, azt hiszi, hogy szerette.

Ez a temető nagyon más, mint amikben mi dolgoztunk. Nem ötletszerűen vannak a sírok, hanem rendben. Teljesen szabályos park, vagy ha úgy jobb, sírkert. A főbejárattal szemben egy hosszú sétány végében áll egy kápolna kétoldalt a sírok, kettes sorokban. Így mindegyikhez hozzá lehet férni. A középső részt egy galéria veszi körbe. Ez olyan, mint egy belső kerítés. Ezek is mind sírhelyek. Mögöttük három oldalon ugyancsak kettes sorokban vannak még sírok. A jobb oldali kertben áll egy magas, hófehér gótikus torony. Magasabb, mint a város templomai. Elég széles az alja, nem kizárt, hogy ez is kápolna. Nem tudom, nem mentünk közel hozzá. Mert már inkább a boron járt az eszünk. Legalábbis nekem. Sanyi inkább a sört részesíti előnyben. Bár egyszer azt hittem, hogy az én kedvemért iszunk vörösbort, mire felvilágosított, hogy ő is szereti. Tehát nem kérdés, hogy mit választunk a Lidiben a krumpli mellé.

A boltoláshoz ismét át kellett kelnünk a Lambro-n. Nem nagyon távolodtunk el az előző hídtól innét még látni is véltem. Bár nem kizárt, hogy csak azt hittem, mert utólag a térkép tanulmányozása során a kanyarulat miatt ezt kizártam. Igaz, azon nyári felvétel van, most pedig nincsenek levelek a fákon.

 

A Lidi parkolójában a kevés autó között nem lehetett nem észrevenni egy nagy fehér Mercedest, sötétített ablakokkal. A sofőr ablaka le volt húzva, így láthattuk a benne terpeszkedő százharminc kilós sötét bőrű kopasz muksót. Olyan strici kinézetű volt. Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a bejáratnál szembe jött velünk a tegnap esti magyar cigánylány, aki akár haza is jött volna velünk. Ő nem ismert meg bennünket, hiszen hozzánk hasonló „kamionost” százával lát naponta, mi viszont most először találkoztunk Olaszországban magyar szex-munkással.

– Nem is néz ki rosszul ez a csaj – fordult utána Sanyi – Ne szóljak neki, hogy meggondoltad magad? Majd addig én sétálok egy kicsit, amíg a kamionban hemperegtek. Persze ha időre kell fizetni, akkor ne húzd sokáig, nehogy rámenjen a kosztpénzünk!

Mindezt erőltetett komolysággal mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak hülyéskedik.

– Tudod mit? Szerintem is szép, csak nem kellene túlsminkelni. Viszont már beszéltem vele, és ha nekem úgy mondja egy nő, hogy he, az nagyon kiábrándít. Az eszére ugyan nincs szükség a szexhez, de nem tudok tőle elvonatkoztatni. Mesélek neked egy esetet.

Van köztünk hat év különbség, s ez épp elég ahhoz, hogy nem együtt voltunk legények. Így nem tudhatod, mennyire bolondultam a falu akkori legszebb lányáért. Ismered, de a viszonyunkról nem tudtál. Viszonyunk? Ez nem jó kifejezés, hiszen nem volt ilyesmiről szó se. Legalábbis amit ez alatt értünk. Csupán ízelítőt kaptam a bájaiból. Majd’ belebetegedtem, amikor elvesztettem a reményt is.

Sokáig úgy emlékeztem rá, hogy szerelmes voltam belé, de ma már nem vagyok ebben annyira biztos. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy együtt éljük le az életünket. Megszólalásig tökéletesnek tartottam. Megszólalásig. Egyébként…hogy is mondjam finoman…kilógott a szájából a kapanyél. Inkább csak az biztos, hogy rettenetesen vágytam rá. Sokkal később is fantáziáltam róla, hogy ha esetleg…aztán amikor megözvegyült, akkor még inkább gondolkodtam ilyen lehetőségeken. Ötvenöt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk. Határozottan szép volt még ebben a korban is. Beszélgetni kezdtünk, bár ne tettük volna! Olyanokat mondott egy elhunyt közös ismerősünkről, hogy neki már a jó.

– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, olyan indulatosan, hogy magam is meglepődtem – hiszen meghalt.

– De a halálával ő már megváltotta az örök életet.

Aztán olyan számomra nehezen értelmezhető dolgokat beszélt, hogy mit engedne az Isten, meg mit tudom én miket. És én még ebbe a nőbe voltam szerelmes? Totál kiábrándultam. Most már nem is kell! Még ha erőszakoskodna, akkor sem. Bááár, a fene se tudja milyen erő lakozik benne.

– Tudom kiről beszélsz. Azt hiszem, hagynád magad.

– Nem én! Majd meglátnád.

 

Ezt ugyan nem látja meg még egy ideig, de arra felfigyelt, hogy vége a napos időnek, a szél mintha esőcseppeket kavarna. Jobb lesz sietnünk. A boltban összekapkodtuk, amit fontosnak találtunk a főzéshez. Megfordult a fejünkben, hogy a hely szelleméhez illene egy jó nagy adag paszta, de nincs hozzá fazekunk. Serpenyőben mégse főzhetünk tésztát. Marad inkább a krumpli kolbásszal. Na, ebbe egy kis lebbencs elmegy. Itt úgy hívják, hogy pasta lasagne, de az ugyanaz. Tejet, sajtot, vizet, cukormentes (brrr)kólát, meg két üveg vörösbort bepakoltunk a zsákjainkba, aztán irány a legrövidebb út, mert már szemerkélt az eső. Nem lenne jó elázni, mert nincs hová kiteríteni a ruháinkat.

 

Nem áztunk meg, mert inkább csak ijesztgetett az eső. A szél viszont egész nap kitartott. Maradt tehát a nap további részében a főzés, a borozgatás, meg az otthoniakkal való Internetes társalgás. Fel se tűnt, hogy ránk esteledett.

Éjjel ráébredtem az esőkopogásra, de a szél mintha elállt volna. Bizonyára a hőmérséklet is esett kissé, mert reggelre vékony fehér lepel fedett be mindent.

– Remélem, nem lesz ettől több hó – mondta Sanyi – mert a héten egyszer már betemetett németben.

– Még az Alpokon is át kell mennünk! – aggodalmaskodtam. – Igaz, nem is mondtad, hová megyünk innét.

– Jó a megérzésed. A hágón nincs gond, takarítják.

– Hacsak nem szakad folyamatosan.

– Akkor nincs mit tenni, félre kell állni! Még jó, hogy vettünk bort. Na, ezt nem mondtam ám komolyan. Egy hóakadály miatti félreállításnál nem lehet tudni, mikor szabadítják fel az utat. Ha lehet menni, akkor kell is. Nem hivatkozhatok arra, hogy berúgtam. Legfeljebb majd te vezetsz.

– Az senkinek se lenne jó. Te! Erről most az jutott eszembe – lehet, hogy már mondtam – hogy a céges autót amikor először vezetnem kellett, nagyon idegenkedtem tőle. Csak szükségsofőrnek kellettem, ennek megfelelő volt a hozzáállásom is. Az is zavart, hogy a tükrök mindig rosszul állnak, az ülést se lehet állítani, a váltó is hosszú úton jár, ráadásul a hátramenet nekem nagyon rossz helyen van. Azóta pedig már egészen megszoktam. Legjobb persze, ha egyedül vagyok a kocsiban. Azt imádom benne leginkább – főleg amióta az irányjelző is megbízhatóan működik – hogy nem én fizetem a tankolást. Erről persze néha megfeledkezek, mert nemrég megspóroltam a főnöknek negyven kilométer felesleges utat csupán azzal, hogy rövidebb utat választottam. Eszméletlenül rosszul navigál. A kisfőnökünk – aki a fő sofőr – úgyszintén. Mi tagadás, bosszant, hogy nem hallgatnak rám, pedig én nagyon jó vagyok ebben. Legutóbb Poroszlón jártunk. Mondom neki, hogy mondjon utcát, házszámot, mert az még az üdülő övezetben is van. De ő nem, majd mondja telefonon, merre kell mennünk. Én megnéztem a guglimapon a lehetséges helyeket, és ráéreztem, merre kell mennünk. A főutcán bevártuk, mert ő természetesen nem élt az általam javasolt rövidítéssel. Ott fordultunk vissza, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Elvitt bennünket a rossz irányba, megállt háromszor, majd visszamentünk oda, ahonnét elindultunk. Majd még kell egyszer mennünk, de azt mondta a kisfőnök, hogy nélkülem nem megy, mert azt se tudja, milyen falukon mentünk keresztül. Nem értem. Mindenhol ki volt téve a helységjelző tábla. Egyszerűen arra hagyatkozott, hogy én minden elágazásnál mondtam neki, merre menjen. Nem is törekedett arra, hogy önállóan ki tudja magát ismerni. Én voltam a bio-navi. Azt mondtam már, hogy egyszer egy székely kollégával jártunk néhány napig Egerbe? Annak meg olyan navija volt, hogy beszólt neki. „Lassabban Te!” vagy azt mondta, hogy: „itten fordújá be balra he!”

– Sokféle szövegre be lehet ezeket állítani. Azt tudod, hogy mondja a Gyurcsány hangja az újratervezést?

– Aha. Elkúrtuk.

– Mi legyen a mai program? Menjünk megint városnézésre?

– Eshetett volna jó nagy hó, akkor mehetnénk rendkívüli hómunkásnak, de így? Kimozdulni sincs kedvem, pedig a bokorba csak ki kell menni.

– Meg is kellene már lassan fürödni, de nem tudom, hol lesz rá alkalom. Gondoltam, hogy megállunk majd a Garda tónál, de az elég hideg ilyenkor. Nem kizárt, hogy be is van fagyva. Talán Kufstein lesz a jó választás.

– Hol? A várárokban?

– Megnézünk két-három filmet, aztán csak eltelik ez a vasárnap is. Megisszuk a másik üveg bort. Vehettünk volna többet!

– Elszaladjak ebéd után? Vagy ihatunk fröccsöt!

– Igaz. Úgy tovább kitart. De neked nem lesz akkor elég a vized. A kólát meg nem szereted.

– Majd tűrök. Filmezés előtt nem kellene megreggelizni?

– Nekem még korán van. Ilyenkor még nem szoktam enni. De ha gondolod, egyél!

– Kapcsold már be a Kossuthot, hallgassuk meg, milyen idő van otthon!

– Vagy, hogy ölik-e már egymást a politikusok? Ne indítsak inkább egy filmet? Majd utána még alhatunk is egy kicsit, mielőtt ebédet főznénk. Habár tegnap is főztünk, de valamivel el kell ütni az időt!

 

Ez a legnehezebb ebben a „romantikában”. Amikor menni kell, az olyan, mintha bemegyek az üzembe, és dolgozok, amíg tart a munkaidő, ha van kedvem, ha nincs. Előfordul olyan eset, amikor érdekes munkát kap a dolgozó, és élvezettel végzi el, de nem ez az általános. Ha az először érdekes munkát állandóan ismételni kell, már elveszti a varázsát. Kamionozásban ennek a megfelelője, ha új útvonalon kell vezetni, vagy már olyan sokadszor, hogy számolni is sok. Útközben sokfelé vannak érdekes látnivalók, de ezeket nem a kamionparkolókhoz tájolják. Sőt! A tranzit útvonalaknak éppen az a lényege, hogy elkerüljön lehetőleg mindent. Ha csak fél óra gyalog…mondjuk a Garda tó, az legalább másfél óra kiesés. Az árunak időben kell érkeznie, a sofőrnek pedig szigorúan szabályozott a vezetési és pihenő ideje. Hajdanán, még sírköves koromban volt olyan eset – többször is – hogy hozta a fuvaros a sódert a temetőbe, és azzal esett ki a fülkéből, hogy „nincs valami kajád?” Pedig út közben akár minden faluban megállhatott volna kaját venni. Viszont, ha meg-megáll, nem halad. Ezt nem nagyon engedhette meg magának, pedig önálló vállalkozó volt, saját kocsival. Egy alkalmazott még kevésbé engedheti meg magának a kirándulásokat. Ha megérkezett a célhoz, akkor pedig a kiszámíthatatlan ideig tartó várakozással kell megbarátkozni. Közbejön – mint most is – egy hétvége, azt türelemmel végig kell unatkozni sok esetben egy mindenhez távol eső pihenőben. Ezer kilométerről senki nem szalad haza a családhoz. A mostani helyzet még szerencsésnek is mondható, mert egy városi séta sokat segít a hangulaton. Bár egy ilyen kicsi településen nem sok érdekeset talál az ember, de mégis elüti az időt. Különösen nyáron. Tehát nem ilyenkor, februárban.

– Ha kisütne a nap, elsétálhatnánk a San Marco-ba egy igazi olasz pizzára – javasolta Sanyi.

Illetve inkább csak ötletelt, vagy azért mondta, hogy ne legyen csendben, hiszen nem gondolom, hogy komolyan mondta volna. Vagy ehetnénk kebabot!

– Pénteken is bab volt. – mondtam ellent, de erre nem reagált, hiszen nem feltételezte rólam, hogy komoly kifogásnak szántam. Bár nálam soha nem lehet tudni, mit mondok komolyan, vagy mibe kötök bele csupán a szójáték okán.

– Ez nem olyan bab ám, hanem ke – vágott vissza vigyorogva mégis, a szándékos hülyeségemre.

Megint át az Alpokon

 

Csak elmúlt a vasárnap úgy, hogy nem mentünk sehová. Odahaza is múlnak el napok – különösen télen – úgy, hogy semmit nem csinálok. Fárasztó, de ha reggel nem fogok hozzá valamihez, később már nincs kedvem. Ha bármi ötletem támadna, lebeszélem róla saját magamat. Szerencsés vagyok a számítógéppel, mert rengeteg időt el tudok vele tölteni. Ezt már azt hiszem említettem néhányszor.

 

Izgatottan vártuk a hétfő reggelt. Hétkor nyitott a telephely, ami előtt várakoztunk. A dolgozók már szállingóztak befelé fél héttől. Jött egy-egy személykocsi, nyílt az automata kapu, mögötte pedig becsukódott. Hétkor már nem zárták vissza, lehetett menni az irodára.

– Jó helyre jöttünk – mászott fel Sanyi, miután visszajött az ügyintézésről. – Majd szólnak, ha bemehetünk.

Jöttek is nem sokára, és beirányítottak az egyik rámpához. A rakodás viszont nem ment olyan gyorsan. Több mint egy órát kellett várni a fuvarlevélre.

– Mehetünk! Irány Németország!

– Még elszaladunk bevásárolni előbb?

– Jaja.

A guglimapon olyan sokszor megnéztük ezt a másfél kilométeres utat a Lidiig, hogy akár behunyt szemmel odataláltunk volna. Most nem kellett a hátizsák súlya miatt korlátozni a vásárlást, így megraktuk a bevásárló kocsit bőven ásványvízzel. Sőt, még sört is dobtunk bele két-két dobozzal. Most aztán már tényleg nekivágtunk az útnak. Elegünk volt Melegnano-ból. Felhajtottunk az A1-re, és irány Milánó felé! A térképen nézve félelmetes sűrűséggel tekeregnek az autósztrádák. Nem könnyű rajtuk kiigazodni. A valóság ezzel szemben szinte megnyugtató. Csak tudni kell, hová tartunk. Most például a Venezia tábla adja az útmutatást. A megfelelő sávban maradva szépen rávezet bennünket a Torino-Trieszt sztrádára. Innét a Brennero táblát kell keresnünk. Nekem legalábbis ez a támpont. Sanyi már tereptárgyakhoz is tud igazodni, hiszen rengetegszer járt ezen a szakaszon.

 

Ekkorra felszállt az enyhe reggeli, illetve délelőtti köd. A nap szikrázott az Alpok szirtjein. Most a közvetlen környezetünket is hólepel fedi, de emlékszem korábbi utamra ugyanitt, amikor csak a hegyen volt hó. Úgy izgalmasabb, de így is szép. Fotózásra nem is gondoltam, hiszen ahhoz egyelőre távoliak a hegyek, és ráadásul mindig belelóg a panorámába legalább néhány villanyoszlop, de legtöbbször ipari üzemek takarják a kilátást. Autókról lehetne jó képeket készíteni, de ebből én már kinőttem.

– Hol állunk meg? – kérdeztem.

– Még el sem indultunk, és te már meg akarsz állni?

– Dehogy. Jó lesz nekem Sankt Phöltennél is.

– Arra most nem megyünk. Nürnbergig lenne jó eljutni, de biztosan lassú most a hágó. Münchenen mindenképp túl megyünk. Valahol Ingolstadt körül állunk meg. Négy órában majdnem Brennerig érnénk fel. Kicsit előtte van egy nagy pihenő, ott már együtt is voltunk.

– Az nem fizetős?

– Ja, de. Akkor újratervezés! Megvan. Két óra alatt elérünk a Garda tóhoz. Ott megállunk egy kicsit, lemegyünk pecázni – kacsint egyet, mielőtt komolyra venném az ötletét. Onnét négy órában elérünk Kufsteinig. Ott megfürdünk, aztán nyomás tovább. Nürnberg így biztosan nem jön össze, de majd legfeljebb holnap.

 

Következő megálló tehát a Garda tó közelében kb másfél óra múlva. Azt nem olyan nehéz kivárnom. Elterpeszkedek az ülésben, egyik lábamat magam alá húzom, majd amikor így elunom, cserélek. Majd ha az ülőizmaim nagyon elunják, az ablakba rakom a lábam. Ehhez persze több idő kell, ma talán el se fogok fáradni. A nyakmerevítőre se lesz szükségem. Az ugyan az öt – illetve most már – hat utam közül csak egyszer volt velem, de jó ötletnek bizonyult. Most a nagy fehérség miatt inkább a napszemüveg hiányzik, de ha az utat nézem, ez se nagy gond, nem vakít a sötét aszfalt. A forgalom figyelése is leköt, hiszen szinte tele a sztráda.

– A Ferrarikat nem nagyon hozzák még ki – tesz megjegyzést Sanyi a kedvenc autói hiányára.

– Hétfő délelőtt? Dologidőben? A Ferrarit kevesen használják munkába járásra. Porsche azért akad néhány. Nekem jobban is tetszenek.

A márkák beazonosításával is elszórakozunk egy kicsit. Ebben elég jó vagyok, nem sok akad, amit ne tudnék. Na, persze nem olyan szinten, hogy a legújabbak pontos típusát. Olyan is akad, amihez jól jön a márkajelzés, hiszen – mint minden korban – a divatelemek használata miatt nagyon hasonlóak az autók. Főleg, hogy nem ritkán átvesznek kész modelleket más gyártóktól.

– Fiume Adda. – olvastam a táblát egy folyó hídjánál – Ez ismerős. De honnét is?

– Abba együttes – tippelt Sanyi.

– Dehogy. Nem bé, hanem dé.

– Írták úgy is, hogy az egyik betűt megfordították. Adba. Várjál csak! Van egy olyan falu Győrnél, hogy Abda.

– Nem. Ez a folyó ismerős….Meg van! Olvastam.

– Azt is szoktál? Nem csak írsz?

– Néha megesik. Hunyadi János. Il Cavaliero Negro. Giovanni Unaddi. Itt verte el először a velenceieket, amikor Zsigmond királyt kísérte Milánóba. Legalábbis az a könyv így írta.

– Látod, milyen híres helyekre hozlak el?

 

Látom. Hálás is vagyok érte, de nem akarom sokat hangoztatni. Így inkább hallgatok egy kicsit. Az említett könyv jár az eszemben. Amiben van egy másik csata is, szintén ezen a vidéken.

 

– Nem itt aludtunk, amikor a Szabolcs gyerekkel jöttünk konvojkában? – kérdeztem, amikor Bergamo környékén felismerni véltem egy benzinkutat. A Szabolcs név talán nem is mond neki semmit, hiszen a közös utunk alatt se tudta a nevét, csak úgy emlegette mindig, hogy „a gyerek”. Viszont a konvojka kifejezés egyértelműen erre az útra vonatkozik.

– Nem tudom

Miért is tudná? Neki egyik benzinkút olyan, mint a másik. Nagyon soknál megállt már, némelyiknél többször is, nincs miért megjegyeznie. Nekem ritka élmény, ezért marad meg bennem a helyszín. Amikor másodszor jártam vele az Adria mentén, akkor is felismertem az elágazást Ancona közelében, ahol Fabriano felé tértünk le a sztrádáról. Nem tudta a felismerésemet se cáfolni, se megerősíteni. Olyan ez, mint én vagyok a filmekkel. Ifjú koromban még moziban szereztem a filmélményeket. Olyan mély benyomást tettek rám, hogy némelyikről még képregényszerű rajzokat is készítettem. Nagyon megmaradt bennem a „Tragédia az őserdőben”, amit a bátyámmal együtt néztünk. Nem is a film cselekményére emlékszem, hanem arra a hangulatra, amikor kijöttünk a moziból. Ma, amikor már a nap bármelyik percében válogathatok a filmek között, egyszerű időtöltéssé silányult. Nincs miért megjegyezni, mint Sanyinak a benzinkutakat. Tehát nem tudja. Mindegy, nem is fontos. Csak éppen örültem a felismerésnek. Ez volt az, ha Sanyi nem is igazolja.

 

Elhaladtunk egy pihenő mellett, de itt még korán lett volna megállni. A táj, tőlünk jobbra hasonló, mint a bajor alföld. Szelíden dimbes-dombos. Magyar megfelelőjét a borsodi folyók összefolyásánál tudnám elképzelni. Ott, ahol a Sajó, a Hernád és a Tisza, egy napi járásra megközelíti egymást. Ott, már a dombok is éreztetik a nézelődővel, hogy jó minőségű a termőtalaj. Szeretem azt a vidéket is, bár ritkán járok arra. Most erről az jut eszembe, hogy valójában sok vidék van, amit szeretek. Talán mindegyiket, amerre jártam. Az alföldi kicsiny falvaknak, vagy tanyáknak van rám olyan hatása, mintha már éltem volna abban a környezetben, noha ez nincs így. Nem tudom mi az oka. Talán az előző életemben? Nem lehet, hiszen már akkor se hittem a reinkarnációban.

– Figyelj! Mindjárt rálátni a tóra.

Figyeltem. Minden dombhajlatban látni véltem, de csak a szemem káprázott a fehérségtől. Ha be van fagyva, nem fogom meglátni, hiszen a legutóbbi havazás a jeget befedte, ugyanúgy néz ki, mint a szántóföldek. Talán a síkfelület lenne árulkodó, de annyi szabad rálátás nem nyílik innét, hogy felismerjem. Aztán mégis sikerült megpillantanom. Haragos sötét szürkeség. Csak egy pillanatra láttam. Nyílván nem az egész tavat, de érzékelni lehetett a nagyságát. Tudom, van még ettől jobb rálátás a csatorna felől, bár az a látvány se tart tovább néhány másodpercnél. Viszont addig még megállunk, ha tartjuk magunkat a tervhez.

Így is történt. Egy egész kicsi – talán három vagy négy kamion számára elegendő – kiállóban parkoltunk le. Vagy csak egy negyedórára, vagy kivesszük a negyvenöt percet…az is kevés ahhoz, hogy lesétáljunk a partra. Na, mi legyen?

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi is rögtön azután, hogy bennem megfogalmazódott a kérdés.

– Nem tudom. Most én döntsek?

– Aha.

– Szépen süt a nap, de fúj a szél.

– Majd jól felöltözünk.

– Úgy gondolom, kell egy óra az útra oda-vissza.

– Szerintem is. De mikor látod legközelebb a Garda tavat? Ha fürödni nem is fogunk, de maga a tudat, hogy ott jártál…

 

A sztráda hangfogó falában lévő gyalogos kapunál valami táblát véltem felfedezni, ami valami kegyhelyre utalt. Úgyis meg kellett már locsolnom a kamion valamelyik kerekét, hát mielőtt döntöttem volna a tóparti sétáról, kiszálltam, és megnyitottam a kaput.

– Nyitva van! – kiáltottam Sanyinak, aki közben szintén kiszállt a kocsiból.

– Hát persze, hogy nyitva van. Különben hogy mennénk innét ki?

 

Lezártuk a kamiont, átmentünk a kapun, le a lépcsőn, és egy hatalmas, üres parkolóban találtuk magunkat. A sztráda felőli oldalán hosszú, árkádos épület, a tér keleti végén egy kápolna. Valamilyen madonna kegyhelye. Na, ha gyakorló zarándok lennék, ezt is kipipálhatnám. Nem egy impozáns erődrendszerre épült templom együttes, mint a czestochowa-i fekete madonna kegyhelye, de nem az épületek mérete adja a zarándokút jelentőségét. Mindkettőnknek az a németországi Autobahnkirche jutott eszünkbe, ahol a szabálytalan parkolásért megbüntetett a rendőr. Nem volt egy nagy durranás az a kápolna, nem is tudom, mit kellett rajta néznem. Láttam menet közben többet is, nekem úgy is elég lett volna.

Az itteni capelle-re se voltam kíváncsi. Legalább valami impozáns templom lenne, de az egész épületegyüttes olyan, mint egy hacienda…na, ez nem a megfelelő szó, hiszen spanyolul van, ez pedig itt Olaszország.

Visszafordultunk az ösvény felé, de egy kissé túl mentünk rajta. Van ott egy Mária-szobor, s onnét meglátjuk a gyalogos átjárót a sztráda alatt. Sanyi kérdezés nélkül át is megy alatta, én pedig követem. A túloldalon néhányszáz méter hófedte szántó után kezdődnek a házak, de a tóra nem látunk rá.

– Lemenjünk a partra?

– Ne – válaszoltam határozottan.

– Ki tudja, mikor jársz erre legközelebb? – próbált rábeszélni a sétára, de nem éreztem nagyon határozottnak.

– Jövő nyáron Ibolyával.

– Biztos?

– Nem, nem biztos. Úgy érzem, most csalódás lenne. Kihalt üdülők, néptelen, fagyos vízpart. Inkább visszajövök nyáron. Menjünk tovább!

Nem nagyon erőltette. Felkapaszkodtunk a lépcsőn, át a hangfogó fal kapuján, s visszaültünk a kocsiba. Amíg áttanulmányozta, hogy áll a vezetési idővel, én elővettem a telefont. Nem volt nálam, mivel nem szándékoztam sehová telefonálni, engem se hívjon senki, hiszen külföldön vagyok, elég drága a percdíj. A műszerfalon ugyan megnézhettem volna, mennyi az idő, de megszoktam, hogy ehhez is a telefont használom. Nem mintha számomra túl nagy jelentősége lenne most, hogy hány óra van. Megszokás. Hoppá! Volt egy nem fogadott hívásom. Ki a csuda keresett? Nocsak! Roze-Mari. Ugyan, mit akart? Majd hív még, ha fontos.

– Mi az? – kérdi Sanyi.

Biztosan látni rajtam, hogy valamit találtam a telefonon. Ráérez az ilyesmire. Sokszor előfordult korábbi útjaimon, hogy ha megláttam valamit a tájban, mire a fényképezőért nyúltam volna, ő már húzta is az ablakot lefelé. Most se kellett szólnom, hogy tudja, helyzet van.

– Roze-Mari keresett.

– Máris hiányol? Visszavigyelek hozzá?

Ezt a kérdést természetesen nem kell komolyan venni. Bizonyára Roze-Mari csupán érdeklődött volna, mi van velem, hol járok éppen. Ha mégsem, akkor majd megismétli a hívást. Addig ne kombináljunk!

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

 

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.

A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé. Elhagyjuk a síkságot, bámulhatom a sziklákat, a hólepte kicsiny várakat, a szőlőültetvényeket, a kanyargó Adige folyót, az elzártnak tűnő, mégis az ország állítólag legélhetőbb vidékét.

Láttam már többször, de nem lehet vele betelni. Mint ahogy a dél-borsodi mezőségből a Bükk felé haladva a Hoór völgy látványával sem. Azt mondják az idegenek, hogy gyönyörű, és igazuk van. Én se tudok betelni vele, de ez nem mérvadó, hiszen az a hazám. Sokszor megtettem azt az utat busszal, autóval, kerékpárral, lovas kocsival, teherautó platóján, de még gyalogosan is. Ha a bokrokat nem is, de a fák közül sokat megismerek. Tudom, hol szoktak vadászni az ölyvek, hol szokott vízátfolyás lenni, hol van esély hófúvásra, merről fúj általában a szél. Tudom, honnét érdemes fürkészni a nyugati látóhatárt, hogy a Kékestetőt megpillanthassam. Tudom, mi okozza éjszaka a fényszennyezést abból az irányból. Tudom, hol volt régen szőlő, ahol ma már csak egy magányos fa áll. Emlékszem arra az alacsonyan és lassan szálló szovjet harci repülőre, amely nyomán hamarosan fekete füst szállt fel. Tudom, hol kezdett égni a műanyag talpú cipőben a lábam, amikor eltávozásra gyalogoltam hazafelé katonáéktól… Emlékszem a patakparti bozót takarítására, amit hármasban végeztünk apuval és a bátyámmal, tudom honnét vittünk földet a házunk padozatának feltöltésére. Sőt, még a meg nem nyitott homokbánya helyét is tudom, amit azért nem engedett az önkormányzat, hogy ne lássák az üdülő vendégek, amikor jönnek hozzánk.

A Dolomitokról soha nem lesznek ilyen élményeim. Ezt csak csodálom. A látványon kívül nem köt ide semmi, hiszen soha nem álltunk meg egy kis faluban, nem is láttam helybéli embereket, főleg nem beszéltem velük. Hogyan is tehettem volna, hiszen aligha tudnak magyarul, én meg csak ezt a nyelvet beszélem. Ha csak egy rövid csevely esett volna köztünk, mindjárt személyesebb lenne ez a világjárásom. Mindjárt jobban szeretném az olaszokat. Mint ahogy a lengyeleket is jobban kedvelem, amióta személyes kapcsolatra volt lehetőségem néhányukkal. Sőt! Nagyon felháborított, amikor az oroszokról, mint népről mondtak rosszat. Pedig csak egyet ismerek közülük. Nem sokat tudok róla, még a családnevét sem. Csak annyit, hogy Mihail. Illetve Misa, vagy ahogy – talán a mi kedvünkért – magyarította a nevét, Miska. Néhány hónapig egy fedél alatt éltünk. Eszméletlenül rendetlen, trehány fiatalember volt akkor, éppen úgy, mint a mi fiataljainknak nagy része. Egészben főzte a csirkét, lobogó tűzön, aztán napokig ott hagyta a tűzhelyen… Lehetne sorolni a nem tetsző dolgait, de egyébként nagyon rokonszenves, mosolygós, szerethető srác volt a Miska. Moszkvából jött, de olyan nyelven beszélt, amilyenen megszólították. Az anyanyelvén kívül beszélte az angolt, a németet és természetesen a magyart. A nyelv ismeretén túl, még a magyar őstörténetben is teljesen otthon volt. Bármiről el lehetett vele beszélgetni. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy szót nem értett. Ha mégis előfordult, körülírtuk, hogy megértse. Nekem az orosz embereket Miska jelenti. Rajta keresztül ítélem meg a népet. Bizonyára így lenne akkor is, ha rossz emlékek fűznének hozzá.

– De csendben vagy – jegyezte meg Sanyi.

– Elgondolkodtam

– A Grünhildán? – kérdezte huncut mosollyal.

– Nem, dehogy. Azon gondolkodtam, hogy már sokadik alkalommal járok veled Itáliában, de még soha nem kerültem személyes kapcsolatba a taljánokkal.

– Na, majd legközelebb te fogsz érdeklődni, ha valamit nem találunk. Egyébként pedig ne mond, hogy nem kerültél. Livornóban ki kérdezte meg, hogy merre menjünk a tengerhez?

– Hát az aztán komoly társalgás volt – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy milyen komoly vita kerekedett az olaszok között arról, hogy merre kalauzoljanak bennünket, mi pedig az egészből semmit nem értettünk.

 

Megszólalt a Sanyi telefonja.

– Hol járunk? – kérdezte tőlem, mert éppen nem volt látótávolságon belül semmi tájékoztató tábla.

Én jobban számon tartom a pillanatnyi pozíciónkat, mint ő. Már csak olyan mélységig foglalkoztatja, hogy a kritikus csomópontokat figyeli. Verona-nál kellett letérni a trieszti sztrádáról, és most haladunk a Brenner hágó felé. Aztán a német határ következik, ahol majd meg kell állnunk. Ami közte van, arra nem is figyel, hiszen nincs vele dolga. Aki most nézelődik, az én vagyok. Így legalább tudok segíteni azzal, hogy megmondom, milyen város közelében járunk.

– Trento

A telefonálás nem tartozik rám, nem is figyelem, miről van szó, de amikor leteszi, csak teszek egy megjegyzést.

– Ellenőriz a főnököd? Talán nem működik a kémprogramja?

– Nem tudom, miért nem lát a nyomkövető.

– Na, most adtál egy jó ötletet. Majd mondom a főnökömnek, hogy szerezzen be egy ilyen kütyüt a céges autóra. Akkor legalább nem kell telefonálgatnia negyedóránként, amivel persze nem megy semmire, mert nem a valós helyzetet mondjuk neki szinte soha. Ha van valamelyikünknek elintéznivalója, akkor úgy mondjuk, hogy arra is jusson idő, mert ez mindent kiszámol. Legutóbb még azt is kiszámolta, hogy ha elkezdjük a templom felújítását, 25 méterre 2 perc alatt ér fel a kosaras felvonó. Azt mondta, hogy a jelszó „nincs kapkodás”. Persze szeretném én azt megérni, amikor nem elégedetlenkedik a teljesítményünkkel. Volt egy olyan eset, hogy Poroszlón dolgoztunk, ami Miskolctól 94 km. Nekem egyébként is nagyon jó a navigációs készségem, főleg, ha még ismerem is a környéket. Javasoltam egy rövidebb utat, amivel oda-vissza közel 40 km-t spóroltam a cégnek. Egy héttel később mentünk megint, s én kitaláltam, hogy hazaviszem a családot Bogácsra. Éppen letértünk a hármasról, amikor a főnök telefonált, hogy hol járunk éppen. Mondtam, hogy Kövesdnél. A következő érdeklődéskor Borsodivánkán tartottunk éppen. Ezt persze nem mondtam, mert hivatalosan nem erre jöttünk. Nagyon fel volt háborodva, hogy még nem érkeztünk meg. Mondta, hogy előző alkalommal mennyi volt a menetidő. Ezt én azzal hárítottam, hogy a rövidebb útnak rossz a minősége, most Füzesabony felé jöttünk. Nem hitt nekem. Azzal gyanúsított, hogy valahol megálltunk. Javasoltam neki, hogy nézze meg a térképet. Este megint el kellett mennünk Bogácsra, hogy a menetidő egyezzen. A személyes találkozáskor már nem kérte számon rajtunk az időt, örült, hogy kész a munka.

– Itt nincs értelme hazudni, hiszen nem tudhatom, hol lát. Elvben most is látnia kellene, hiszen a műholdat nem takarják a hegyek.

– Emlékszem én arra – mondtam – amikor bekapcsolt GPS-el jöttünk itt, de a műhold nem tudta, ezen a szűk völgyön kitalálni, hogy a sztrádán vagyunk, vagy a helyi úton.

– Aha. Meg az alagutakban elveszti a jelet, aztán újratervez. Úgy emlékszem. Nagyon régóta be se kapcsolom. Csak akkor kell, amikor címet keresek. Akkor viszont nagyon hasznos tud lenni.

 

Ezután kifogytunk a témából. Bámultam a hatalmas hófödte hegyeket, melyeknek a tetejét nem lehetett látni. A nap már nem sütött. Sőt, a napszakhoz képest sötét lett. Néztem a szállingózó havat, meg a hömpölygő forgalmat. Mintha a szokottnál is több kamion lenne ma úton. Az úttest el volt takarítva, mégis lassan haladtunk. Egy idő után ajánlott volt az ablaktörlőt bekapcsolni. A hó megtapadt a tükörházon, meg a szélvédő szélein. Nem vészes, volt már ilyen utunk máskor is. Az viszont aggasztott, hogy 80-90 km/óra helyett már csak hatvannal ballagott a sor. A hóesés egyre sűrűbb lett, már a kerekek se csapták szét az aszfalton a lehullott havat. Bolzano-nál meg is álltunk. Fél óráig semmi nem mozdult. Illetve mégis, mert a másik pályán jött lefelé a gépsor, amely eltúrta a havat. Úgy éreztem, hogy ezt kicsit túllihegték, hiszen annyira nem esett sok, hogy elakadjanak a kamionok. Persze nem tudhattam, hogy fentebb, a hágón milyen a hóhelyzet.

– Reggel még Ingolstadt-ig gondoltam eljutni, de már örülök, ha Kufsteinig eljutunk.– mondta Sanyi, miközben teljes lelki nyugalommal könyökölt a kormánykeréken.

– Képzeld! – jutott eszembe egy eset, ami kapcsolódott a helyszínhez. – Egy építkezésen mesélt valamit egy fazon, hogy az ő haverja…nem is tudom mi volt a téma, arra sem emlékszem mi volt a haverjával – szóval az ő haverjánál Bolzano-ban… aztán hozzátette, hogy Észak–Olaszország, Dél – Tirol… mire én közbeszúrtam, hogy „tudom hol van”. Talán nem is hallotta, mit mondtam, de nekem olyan jól esett ezt mondani, hogy napokig eszembe volt. Sőt! Most is eszembe jutott.

– Mégis van valami pozitív hozama ezeknek a kirándulásoknak?

– Már hogy a fenébe ne lenne! Máskor a kisfőnökkel beszélgettem és szóba került Olaszország. Sokszor emlegettem már neki, hogy jártam itt, de azon elcsodálkozott, hogy Tarvisio-ban még nem voltam. Pedig neki az a város jelenti Olaszországot. Ausztriát a Mariahilfer strasse, a tengert pedig Istambul. Jugoszláviát Szabadka, meg a benzin. Nem ugyanaz a cél vitt bennünket külföldre. Emlékezetes volt számomra, amikor első tengerparti nyaralásunkból hazatértünk Bulgáriából. A szomszéd kislány megkérdezte, hogy „Zsófi! Oszt mit hoztatok?” Az én pici lányom pedig mutatta a szerzeményét, egy filctoll készletet. A kérdező talán le is sajnálta érte. Mi, nyaralni mentünk, nem seftelni. Tudod mit jelent ez a szó?

– Mármint a seft? Mit?

– Nagyon kifejező a jelentése. Tisztességtelen kereskedelem. Az egyik közös ismerősünk buszos nyaraláson is bútort vett. Egy másikat még az isztambuli járatról is kiutáltak. Nem vagyunk egyformák. Tudod mit? Én azt mondtam, amikor meghiúsult a németországi munkalehetőségem, hogy nem bánom. Szeretnék eljutni oda, de nem mindenáron dolgozni. Hála neked, ez sikerült is.

– Nehogy elkezdj itt engem dicsérni, meg hálálkodni, mert még elpirulok.

– Pedig önerőből aligha jött volna össze. Amennyire fösvény vagyok magammal szemben, nem költöttem volna rá. Miskolcon is képes vagyok akár 10 km-t legyalogolni, csak ne kelljen buszjegyre költenem. Németországba mégse gyalogolhatok el!

– Jó kis erőnléti edzés lenne.

– Fél óra…– kezdtem a szállóigévé vált mondást, majd a folytatást együtt mondtuk Sanyival – séta jót tesz a szívnek.

Jót derültünk rajta, hogy egy rugóra jár az agyunk.

– Miskolcon nem lehet bliccelni? – utalt az imént mondottakra.

– Biztosan lehet, bár nehezebben, mint Pesten. Itt csak az első ajtón lehet felszállni, jegyeket, bérleteket pedig fel kell mutatni a sofőrnek. Bátrabbaknak biztosan összejön így is, de én Pesten is majd’ infarktust kaptam, ha nem volt jegyem.

– Ha már az építkezést említettem…

– Ja, mert most arról van szó?

– Azzal kezdtem…

– Hogy tudod, hol van Bolzano.

– Igen, azzal. Volt akkor egy alkalmi munkatársam, aki dolgozott annál a cégnél, ahol én néhány órát voltam próbamunkán. Mesélt nekem, utalva olyanokra, hogy a műhelyen belül melyik gép hová volt beállítva. Azt hiszi, én megjegyeztem ezeket? Azon izgultam, hogy megfeleljen a csiszolásom.

– És megfelelt?

– Nem. De nem azért, mert nem oda figyeltem, hanem mit tudom én miért. Egy héttel később telefonált a titkárnő, hogy a vezetőség nem engem választott, de azért boldog Karácsonyt kíván. Mert ugye, ez arra az időszakra esett.

– Ez a kolléga – folytattam a mesét – már Münchenben is dolgozott, meg Londonban is, és talán már mindenhol. A kisfőnök meg morogja nekem a bajsza alatt, hogy „már megint hazudik”

– Vannak ilyen emberek, de nem értem, mi nekik benne a jó?

­– Én meg mondtam a kisfőnöknek, hogy „na és!” Nem mindegy, hogy igaz, vagy sem? Ha neki jólesik, hagy mondja. Legfeljebb, ha nagyon hajmeresztő, akkor rápirítok. Bár az se biztos. Azért érdekes, hogy ezek a lódítók engem mindig megtalálnak. Egyszer még az „Osanos” ingyen buszon is mellém csapódott egy rosszarcú fazon. Utálja az öregeket, de azt hiszem még életkori határt is húzott. Talán még én is beleestem ebbe a szórásba. Nem szóltam, nem mondtam, hogy én is elmúltam 60. Egyébként az előbb említett kolléga is hitetlenkedett. Azt mondta, jól tartom magam. Igaza van, én is így érzem. Szóval az a rosszarcú azt állította, hogy amikor még motorozott, Pestről Miskolcra hazaért 1 óra alatt. Megállították a rendőrök, és megkérdezték, mikor indult. Azt mondta, hogy inkább nem mondaná meg. Na, ez így hülyeség ahogy van, mert azt mond a rendőrnek, amit akar. Mi az, hogy nem mondja meg? Úgyse lehet ellenőrizni. Én persze nem hittem neki, mert a táv 200 km. Van olyan motor, ami ezt a sebességet tudja, de nem egy órán keresztül egyhuzamban. Már úgy értem, hogy a motoros nem bírja. Ráadásul a forgalom miatt, sem lehet ezt az átlagot teljesíteni. Ahhoz néha sokkal gyorsabbnak kell lenni. Én persze nem mondtam, hogy nem hiszem. Pedig utólag úgy kigondoltam, mit kellett volna rá mondani.

– Űberelned kellett volna az idejét!

– Erre gondoltam én is. Valami olyasmit, hogy a nagyanyám testvérétől örökölt 125-ös Csepellel negyed 12-kor indultam Soroksárról, és a déli harangszó Mályiban ért. Szólt volna ugyan, hogy nem hiszi el? Ezt már nem fogom megtudni. Na, de majd egy másik alkalommal. Az a baj, hogy az ilyen esetekre nem lehet felkészülni. Meglep, aztán nem tudom megfelelően lereagálni.

 

*

Amikor végre megindult a sor, még egy darabig kitartott az aggódásunk, hogy ugyan mikor áll meg újra. Ezer méter fölött már magas hófalak szegélyezték az útpályát. Talán mégis indokolt volt a takarítás. A mi oldalunkon ugyan nem láttunk hótúró gépeket, de nem mi álltunk a veszteglő kamionsor elején. Bolzano-ig nem jöttek le, de fentebb volt mit eltúrniuk.

Az újabb megállítástól való izgalmamban még a gyomrom is megfájdult. Már nem is tetszett annyira ez az útvonal, mint azt korábban hittem. Nagyon vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül. A gyomorfájás miatt az is megfordult a fejemben, hogy WC-re menjek, de ezzel kénytelen vagyok megvárni, hogy Németországba érjünk. Innsbruck fölött ugyan van egy pihenő, de nem reméltük, hogy beférünk, így nem is próbálkoztunk vele. Óvatosan gurultunk lefelé az erős lejtőn. Ez a szakasz nekem még ilyen alacsony tempónál is félelmetes. Talán azért, mert amikor első alkalommal itt jártam, annak éreztem, s ez rögzült az agyamban. Azokon az útszakaszokon is vannak „nemszeretem” részek, ahol gyakrabban járok, ahol én vezetem az autót, tetszőleges sebességgel. Most pedig semmi okom izgulnom, hiszen Sanyi nagyon tapasztalt sofőr, ráadásul rendkívül nyugodt természetű ember. Most egyébként sincs semmi oka arra, hogy ne tudjon koncentrálni. Álltunk ugyan egy kicsit, de sehonnét nem vagyunk elkésve. Az olasz határtól odáig, ahol ellenkező irányban megálltunk néhány napja, 600 méter a szintkülönbség. Megint bedugult a fülem. Nem tudom, hogy viselném a repülőgépet, vagy akár a sífelvonót. Előbbit még talán kipróbálom, de sízni aligha fogok már megtanulni.

Kufstein

Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Egykor Abádszalókon dolgoztam alvállalkozóként egy építkezésen. Mondták a munkások, hogy a szomszéd fiatalember milyen nagyon gazdag. Mondták, hogy gyára van neki. (ez még a rendszerváltás előtt volt 2-3 évvel) Aztán a másik szomszéd keresett meg engem, mivel látta, hogy műkövezek, s adott nekem egy kis munkát a házánál. Átjött ez a nagyon gazdag, és beszélgettünk. Nem tudom miről. Gondolom mindenféléről, csak úgy. Majd azt találta ki, menjek át hozzá, megmutatja a házát. Semmi nem indokolta, hogy ezt tegye, de ez mégis így történt. Nem kastélyról van szó, hanem egy hagyományos, régi parasztház nádtetővel, meszelt falakkal. Szépen megcsinálták, de attól még egy nagyon egyszerű ház volt, amire ez a nagyon gazdag fiatalember büszke volt. Bizonyára ez indíttatta arra, hogy nekem megmutassa. Előttem van a kép, amint nagyon gazdagné, kissé pironkodva kapkodta össze az ágyneműt, a korai látogató előtt. Vagyis én előttem szégyellte magát, amiért lusta volt. Tehát gazdagék is olyan emberek alapból, mint mi.

Mindez azért futhatott most át az agyamon, hogy ha mégis megszólítanám ezeket a sízésből hazatérőket, ne azzal kezdjem, hogy „basszátok meg az autótokat”, hanem inkább, hogy „nem-e lehetne e?”

Végül nem derült ki, hogy mit szóltak volna a kérésemre, mert nem kértem meg őket. Pedig szívesen hazafelé vettem volna az irányt. Noha ekkor még nem is tudtam az aznapi hírt hazulról. Egyébként meg jobb is, hogy nem próbáltam bekéredzkedni a sízésből hazatérők közé. Még beszélgetni se tudtam volna velük. Biztosan elmondtam volna, hogy a felvonó, ha visszafelé jön, akkor az a levonó, de ezzel számomra kimerült volna a téma. Nem jó érzés, ha egy társalgásba nem tudok bekapcsolódni. Egy nyolcórás úton mekkorákat tudtam volna hallgatni!

 

Odabenn a boltban még lett volna alkalmam megszólítani a magyarokat, mert bejöttek kávézni. Fentebb shopnak mondtam ezt az üzletet, de valójában többfunkciós vendéglátóhely. Étterem, presszó, vegyeskereskedés, WC és fürdő. Nem kizárt, hogy kiadó szobájuk is van attól, hogy én nem tudok róla. Sanyi legelőbb az automatánál megvette a németországi útvonalengedélyt. Itt tudni kell, merre akar menni a kamionnal, nem lehet csak úgy, ötletszerűen elindulni. Közben én kérhettem volna a pultnál kulcsot a dus-hoz, de nem siettem, hiszen Sanyi mindig nagyon sokáig fürdik, nekem várnom kell rá akkor is, ha nem időzik a borotválkozással. Nincs tehát értelme nekem hamarabb elkezdeni a fürdést. Megvárom. Úgyse tudom elmagyarázni, hogy mit akarok. Ha látná a pultos nálam a kamionkulcsot, kitalálhatná, de a táskám nem volt eléggé árulkodó. Na, meg éppen a kulcs hiánya a gond. Volt már fennakadás hasonló esetben, hogy nem tudtam zálogot adni a fürdő kulcsáért. A hölgy feltűnően nézte a karomat, de több évtized óta nem hordok már órát. Ha hordanék, se lenne értékes. Szerencsére elfogadta az igazolványomat.

Most nem kellett. Sanyi megoldotta. Kapott két kulcsot, így mehettünk lemosni 5 nap úti porát. Nem hinném el, ha nem magam tapasztalom meg, hogy télen sokkal piszkosabbnak érzem magam, mint nyári utazáskor. Most pedig tél van.

 

Miután a zuhany alatt a forró víz jól felmelegített, már odakünn is kellemesnek éreztem az időt. Egészen addig, míg el nem viharzott mellettem egy kamion. A kerekeivel felvert hó a mögötte keletkezett vákuumban hóviharként kavargott utána, s a hideg kristályok egy pillanat alatt lehűtötték az arcomat. A hideg borzongás az egész testemet átjárta. Még valami káromkodás félét is kihozott belőlem az eset, pedig nem vagyok egy indulatos típus. Arra már ki se terjedt a figyelmem, hogy belemásztam a mély hóba, amikor igyekeztem félrehúzódni. Ez utóbbival nincs különösebb gond, hiszen ennyi idő alatt nem tud átázni a cipőm, de ha mégis, az se jelent nagy problémát, hiszen a fülkében csak papucsot húzok. Pontosabban még azt se, mert vagy az ablakba rakom fel a lábamat, vagy magam alá húzom az ülésen felváltva hol egyiket, hol másikat. A papucs csak ott árválkodik a padlón. Ha nem lenne hó, abban szállnék ki, de most javasolt cipőt húzni.

– Főzzünk? – kérdezte Sanyi, miután mindketten elhelyezkedtünk.

– Mi a lehetőség?

– Kovbojpörkölt, paprikás krumpli, zöldbab, tojás…- kezdte sorolni, de ezek már mind voltak az elmúlt napokban.

– Azt se bánom, ha hideget vacsorázunk.

– Még nagyon korán van – próbált érvelni a főzés mellett – Mit csinálunk egész este?

– Talán egy zacskós levest lehetne! Gondolom, olyan ételben ne nagyon gondolkozzak, amihez több edény is kell?

– Olyanba ne. Akkor leves?

– Ja. Kuhen zuppe. Ha már itt vagyunk Kuhsteinnél. – vettem elő nyelvtani félremagyarázó humoromat. Igaz, a közeli város nem kuh…, hanem Kufstein, de ennyi szándékos félrehallás belefér.

– Jó lenne egyszer megnézni a várat – reagált Sanyi a város nevére, miközben hozzálátott az előkészületekhez. – Csak nincs ám olyan közel.

– Nincs bizony – válaszoltam. – Nem is ebben az országban van.

– Igaz. Az még Ausztria, mi meg már a német oldalon vagyunk.

– Ne nagyon akarjál te odamenni! A régi magyarok se akartak – utaltam a vár múltjára, amikor a Habsburgok börtöne volt. Ott tartották fogva többek között Teleki Blanka grófnőt, Kazinczy Ferencet, Rózsa Sándort…

– Lenyissam a hűtőrácsot? – kérdeztem mosolyogva, a szélvédő felé intve a fejemmel.

Valójában azt se tudom, ezen a típuson lenyitható-e, de amikor első alkalommal itt jártam akkor Scaniával voltunk, aminek az eleje lenyitható. Így azt használtuk asztalnak. Most erre utalva kérdeztem. Sanyi válaszra se méltatott, hiszen egyértelmű, hogy nem komoly a kérdés.

– Inkább bontsd ki a bort! – mondta mégis – Hátha jobban esik tőle majd a leves!

 

A laptopot csak a mosogatás után üzemeltük be. Nem volt túl erős a jel, mert messze voltunk a vevőtől, így nagy nehezen sikerült csak megnyitni a postafiókomat.

Levelem volt. A fiam üdvözölt Miskolcról.

– Mennem kell haza, azonnal! – közöltem

– Azt mondtad, végleg megy haza. Otthon lesz három hét múlva is. Majd megyünk együtt. Mikor voltál Lipcsében?

– Lipcsében? – kérdeztem vissza csodálkozva – Még soha nem jártam ott. A környékén se.

– Na, látod!

­– Visszamegyek, megkérdezem a Chryslereseket, hazavinnének-e?

– Már ne menj! – intett az ablak felé – Azt hiszem, ott mennek éppen. Maradjál már! Mikor találkoztatok legutóbb?

– Fél éve.

– Az elég régen volt, de még három hetet kibírsz.

– Ha addig nem megy megint vissza.

– Mégse végleg ment haza?

– De igen. Csak éppen volt már ilyen eset, és három nap után megbánta. Most se hiszem, hogy talál otthon megélhetést. Mert akkor természetesen maradna.

Sanyi csak hümmögött, nem mondott semmit. Sokszor kitárgyaltuk már ezt a témát, nem tudna semmi újat mondani. Bíztatót meg főleg nem. Nekem most nagyon tele lett a talpam. Szívem szerint azonnal kimennék a szolgáltatóház mögötti kiskapun az autobahn-ról. Akár gyalog is elmennék Kufsteinbe, hogy ott vonatra szálljak, s irány Magyarország! Egyetlen dolog tartott vissza. Nincs annyi pénzem, hogy elég legyen az útiköltségre. Inkább végigkutatom a parkolót, hazafelé tartó magyar kamion után.

Nem beszéltünk egy darabig. Sanyi látta rajtam az izgatottságot, de nem tudta, hogyan tudna megnyugtatni. Aztán mégis kitalálta.

– Fél éve láttad a fiadat. És a lányodat?

– Az is van már annyi. Viszont érdekes, hogy az nem tűnik annyira soknak. Bár azt hiszem, tudom az okát. Zsófi nagyon régen elköltözött hazulról. Nem is kell miatta izgulni, mert eléggé talpraesett gyerek, megoldja a dolgait. Valójában nincs különbség számomra abban, hogy Pesten él, vagy Berlinben. Az Interneten is szoktam látni. Ha nem beszélgetünk, akkor is jelez a gép, hogy elérhető. Ez a kis zöld jel megnyugtató. Látom, hogy ott van.

– Berlin nincs messze Lipcsétől – mosolygott sokat sejtetően.

Sokat sejtetően? Nem is tudom. Mit sejtet? Nem kérdezem meg mire gondol, inkább csak elengedem a fülem mellett. Nincs messze Berlin Lipcsétől? Mihez képest nincs messze? Talán csak nem arra céloz, hogy odavisz kamionnal? Ez nem ésszerű. Hogy is jön össze a hétvége? Ez se jó, hiszen még csak hétfő van. Ki se rakhat, hiszen nincs pénzem vonatra, németül se tudok, el lennék veszve. Nem gondolta komolyan a berlini kirándulásomat, csak el akarta terelni a gondolataimat a mindenáron hazamenésről. Ez sikerült is, hiszen mindjárt Berlinen járt az eszem, ha nem is találtam kivitelezhetőnek, hogy váratlanul ráakaszkodjak a lányomra. Van neki saját élete, nem csinálok neki programot.

– Arra gondoltál, hogy látogassam meg Zsófit? – kérdeztem rá mégis.

– Arra.

– Nem jó ötlet. Nekem nincs pénzem magánutakra, tőle pedig nem várhatom el, hogy költsön rám. Nem veti fel őt sem a pénz. Nem is írok neki, csak ha már késő lesz átszervezni a programját miattam. Inkább majd csak azt, hogy voltam Lipcsében. Na, mindjárt rá is keresek erre a városra, mert sokszor hallottam a nevét, de valójában nem tudok róla semmit. Keverem Drezdával, mint ahogy Innsbruckot Salzburggal.

– Salzburgot is megígértem neked már régen, de most se esik útba.

– Azt meséltem, hogy egyszer majdnem dolgoztam Tirolban? Akkor útba esett volna Salzburg.

– Amikor a tesóddal jöttetek volna valami magyar szállodáshoz? Azt mesélted.

– Azért nehezen fér a fejembe azóta is, hogy a rokkant nyugdíjas testvérem kijelentette, ő napi tízezer forintért ki se lép a kapun. Ez a szállodás pedig annyit szánt ránk. Nekem is csalódás volt az ajánlata, de legalább mérlegeltem a dolgot. Egy szép kaland lett volna.

Főleg Lacinak, aki az országot soha nem hagyta el azelőtt. Azt mondta, nem is vágyik rá. Ehhez képest csak elutazott nemrég személykocsival Nottingham-be.

– Pedig azért fizetést se kapott.

– Hát nem. És képzeld! Ahhoz a tiroli munkához még a sógor Mazda pickupját is kölcsön kaptuk volna. Kár volt kihagyni. Gondolkodtam is erősen, hogy szerzek egy másik asztalost. Ugyanis főleg asztalos munkák lettek volna.

 

– Bizony, már a mi korunkban főleg azon bosszankodunk, hogy miket szalasztottunk el.

– Egy régi fényképemre úgy reagált egyik pesti barátom, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű gyerek lett volna, mint én. Vagy ezt már mondtam?

– Mondtad.

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni – magyaráztam meg vigyorogva az eset ismételt felemlegetését.

– Valami villog – hívta fel Sanyi a figyelmemet a monitor aljára mutatva.

– Azt írja, hogy „huju”. Nocsak! Éppen most beszéltünk Zsófiról Azt kérdi, hogy „mizu?”

– Most megírhatod, hogy indulsz Berlinbe!

– Dehogy írom. Legfeljebb azt, hogy Németországban vagyok.

– Te tudod.

 

– Cső! Kamionozok. Németországban vagyok.

– Akkor szomszédok leszünk – reagált Zsófi, szokásunkhoz híven valami közös filmélményt belecsempészve a beszélgetésünkbe. Most éppen a „Hegedűs a háztetőn” zárójelenetéből idézett, amikor indulnak az elüldözött zsidók Amerikába. „Ti hová mentek? – New Yorkba. – És ti? – Mi Chichago-ba – Akkor szomszédok leszünk!”

– Azért ez túlzás.– válaszoltam – Én még majdnem Ausztriában vagyok, és nem is a szomszédba megyek.

– Na, mindegy, úgyse érnék rá vendéget fogadni. Hacsak…Hétvégén hol leszel? Vagy meddig vagy úton egyáltalán?

– Nem tudom. És veled mi újság?

– Na és veled?

– Na, most meg a Jákob rabbi kalandjaira utaltál?

– Aha. Mindig kérdezz vissza!

– Nem is így volt. Megismersz?– Na és te? – Én nem. – Na, látod!

- Ne kötözködj! Felismerted. Nem? De. Na ugye?

 

Így tehát nekem kellett kezdeni a mesélést. A legutóbbi kalandjaimat kihagytam. Inkább kissé visszamentem az időben, és a munkahelyi dolgokat soroltam. Különös tekintettel a hajlott korommal kapcsolatos aggodalmakra. Miszerint be kell állítanom az ideális terhelést, mert nagyon el tudok fáradni, amikor a homlokzati állvány tizedik szintjén tartok az ámuló fiatal kollégáknak tornabemutatót. Viszont a semmittevést sem engedhetem meg magamnak, ha nem akarok nyomi öregember lenni.

– Te nem leszel nyomi öregember, mert fess vagy – szólt közbe hízelgően. Vagy inkább kedveskedően. Vagy inkább reálisan nézve a helyzetet.

Mert mi tagadás, a koromhoz képest jól tartom magam. Éveken át húzódó vállfájásom is elmúlt. Valaha voltam reumatikus panasszal orvosnál, de nem emlékszem, pontosan mi bajom volt. Ez nem a memóriám hiányosságával magyarázható, hanem azzal, hogy meggyógyultam. Erre Zsófi is elmesélte, hogy büszke magára, amikor megkérdezik, mit sportol. Valójában semmit, de a jó kötésű testalkata ezt sugallja. A génekre hivatkozik, amivel akaratlanul újból nekem hízeleg. Aztán a lelki egyensúlyáról, a reális önértékelésről diskurálunk, utalok az egykori ügynök múltjára, ami szerintem sokat segített a magabiztosságában. Aztán kifejtem, hogy a lelkiismereti okból feladott közvetítői és reklámtevékenység jót tesz ugyan a lelki egyensúlyának, de a karrier szempontjából nem előnyös.

– Nem igaz – mond ellent – Nem kell olyat erőltetni, ami nem jó. Nem kell olyat árulnom, amiről meg vagyok győződve, hogy nem jó. Olyat kell árulnom, ami véleményem szerint értékes és bizony úgy gondolom, hogy a zeném értékes. Már el is játszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani a nagyanyámnak, amikor legközelebb megkérdezi, hogy miért nem keresek inkább valami rendes munkát. Azt fogom mondani, hogy ennél rendesebb munka nincs is a világon. A zene az étellel egyenértékű. El tudod képzelni a világot, meg az emberek lelkivilágát zene nélkül? Kb olyan, mintha nem ehetnénk. El tudod képzelni, hogy nem hallgatsz többet rádiót?

– Nem tudom ki volt az a színigazgató, aki azt mondta, hogy ők élményt árulnak. – szúrtam közbe egy idevágó megjegyzést – A zene pedig érzéseket, érzelmeket közvetít. Nem véletlenül szeretünk olyan dalokat, amiknek a szövegéről fogalmunk sincs.

– Vajon a rádióba a zene hogy kerül bele? Azt valakinek meg kell csinálni! Ez egy rendes munka.

– Igen, az.

– És még valami! Bár nyilván alapbeállítás nálam,

de mostanában még többet nevetek, mint eddig.

A munkahelyen megkérdezik gyakran, hogy a fenébe tudok én mindig vidám lenni? Nekem mindegy, hogy reggel van, és épp el kell kezdeni dolgozni, vagy délután van, és fáradtak vagyunk a 30 szoba kitakarítása után. Hát persze, hisz fejben nem szobákat takarítok, hanem zenélek.

És a buta kérdésre, hogy hogy tudok folyton örülni

meg kell hogy fordítsam a dolgot! Ez az alap. És nem adott okot semmi arra, hogy ne örüljek. Na, lassan én leszek Buddha hahaha

– A buszon sok embernek be van dugva a füle. Az mind, zenét hallgat – igazolom vissza a zene jótékony hatását.

– Más az értő zenehallgatás. Én a buszon táncikálni szoktam. Szerintem mindenki jobban érzi magát, amikor zenét hallgat. Ezért hallgat mindenki zené

– Erre gondoltam.

– De ha csinálod a zenét, az valami állat kiegyensúlyozottságot ad. Erre ketten is rávilágítottak az elmúlt pár hónap alatt. Az egyik a főnököm volt. Aki az év végi elbeszélgetés során megjegyezte, hogy hullámzó a teljesítményem. Hol szuper gyorsan dolgozom, hol szuper lassan. Mondtam, hogy hát ez azért van, mert én ilyen hullámzó hangulatú ember vagyok. Mire aszongya: Ez nem igaz, mert a zenészek kiegyensúlyozottak

(és amúgy igaza van, csak valamivel meg kellett magyaráznom. Azt mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy ez azon múlik, hogy éppen van kedvem dolgozni, vagy nincs. A másik meg az énektanár, aki vigyoriborsónak hív. Kitzelerbsen, vagy valami ilyesmi. Ő is megjegyezte, hogy mindig vidám vagyok. Nála viszont ez nem újdonság, hisz ő is alapból vidám természetű. Mondta, hogy szerinte ez a zene miatt van. Alapból boldogabbra vagyunk hangolva mi zenészek

– Na, te boldog zenész! Én most elköszönök, mert Sanyi is szeretne kommunikálni az otthoniakkal.

Ezzel át is adtam Sanyinak a gépet. Közben persze fel is olvastam neki, amiket Zsófi írt. Korábban is beszélgettünk róla, így világos volt számára, hogy az én pici lányom zenét szerez, éneket tanul Berlinben, és úgy érzi, hogy ez a jövője. Ez a munka az, amiben jól érzi magát, amitől boldog lesz. Így legyen!

 

Ezután ő is kommunikált az ő pici lányával. Természetesen nem olyan filozófiai mélységekig mint mi, hiszen Lucus még csak 4 éves, de legalább akkora boldogságot jelent a vele való csevely az apjának, mint a mi világmegváltó gondolataink.

 

A lányommal való „beszélgetés” boldog elégedettséggel töltött el. Eszembe volt ugyan, hogy a rég nem látott fiam otthon van, de nem éreztem azt az elviselhetetlen menni akarást, mint egy órával korábban. Majd hazamegyek, amikor alkalom lesz rá. Igaza van Sanyinak, kibírok még három hetet, akkor pedig hazamegyünk együtt.

 

 

Lipcse, vagy haza-e?

 

Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.

– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.

Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.

– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.

– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.

– Márminthogy?

– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?

– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!

– Aha. Merjünk nagyot álmodni!

– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.

– Már megint dolgozol.

– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.

– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…

– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.

– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…

– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.

– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.

Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.

A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.

– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.

– Már megint Roze-Marival cukkolsz.

– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.

– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?

– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.

– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?

– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.

– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.

– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.

– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.

– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.

– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.

– Nem vagy egy kicsit elfogult?

– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?

– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.

– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.

– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

 

 

 

Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.

 

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.

A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el. Berci sem szólna közbe.

 

Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Pedig összeveszhettünk volna, mint ahogy hajdanán apuval és szeretett nagybátyámmal előfordult néha. Aztán persze mindig kibékültek, hiszen nagyon szerették egymást.

Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor Bercinek a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!

Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.

A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Még egyszer összehozta a zenész társakat, de túl nagy volt ez az ár.

Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

 

Azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor elértük a csomópontot. Balra München, jobbra Salzburg.

– Nézd csak! – hívta fel Sanyi a figyelmemet egy magyar rendszámú Audi kombira, síboxal a tetején.

– Látom. Szerinted merre mennek?

A válaszra nem volt szükség, hiszen láthattuk, hogy hazafelé tart.

– Rávillogjak, hogy vegyen fel?

– Most direkt cukkolsz? Honnét tudná, hogy miért villogsz? Különben sem állhatna meg éppen itt, mi pedig a másik irányba megyünk. Nem?

– De.

– Pedig tényleg haza kéne menni! Várnak otthon.

– Maradj már nyugton! Engem is várnak, mégse rinyálok. Menni kellene a rokonokhoz Kisvárdára! Jártál már ott?

– Ott még nem, csak Mátészalkán.

– Mátészalkán? Az aqua-parkban? – utalt a facebookon forgó vízparti cigánytelepről készült képre, ami egész biztos nem Mátészalka. Mégis ezzel a képaláírással rakják fel újra és újra.

– Dehogy. Nem egyértelmű?

– Mitől lenne az?

– Tudud, hogy dolgoztam bútorgyárban árukísérőként.

– Az a pakoló?

– Az. Mátészalkai bútorgyár. Vannak amik összenőnek a település nevével. Mint például martfűi cipő, vagy éppen kisvárdai szeszipari vállalat. Salgótarjáni öblösüveggyár, ajkai bauxit, kesztölci tapéta, egri bikavér, miskolci kocsonya…

– Bajai halászlé, kalocsai hímzés, halasi csipke – vette át a felsorolást, majd széles mosollyal folytatta – cserépi Rózsika, tardi Mari, baji Kati.

– Vagy éppen bogácsi Manci. – utaltam a Manci mamára, akit így neveztek fiatal korában, amikor még Szomolyán laktak.

Ezt éppen Sanyitól hallottam valamikor régen. Mert ugye, akik sok időt töltenek együtt, bizalmassá válnak, és sok dolgot elárulnak többek között, a családról is.

Tehát München felé kanyarodtunk. Felraktam az ablakba a lábam, az üléstámlát hátradöntöttem ameddig az ágy engedte. Karba font kézzel bámultam az ólomszürke eget, meg a hófödte dombokat. Aztán elnehezültek a pilláim, becsukódott a szemem. Nem küzdöttem ellene, hiszen tudtam, hogy most sokáig nem lesz olyan látvány, ami újdonság lenne, amit nem láttam már sokszor. Kezdtem sajnálni Sanyit, amiért unalomig kell ugyanazon az útvonalon járnia. Bár arra már rájöttem árukísérő koromban, hogy a sofőrnek kevésbé álmosító az utazás, mint aki dologtalanul ül mellette. Még szerencse. Így is vannak elalvásos balesetek, nem véletlenül szabályozzák olyan szigorúan a pihenési időt. Igaz, csak a kamionosokra vonatkozik, pedig személykocsik esetében sem ártana… Én viszont alhatok nyugodtan menet közben is. Na nem úgy, mint legény korában a testvérbátyám, akit hajnalban a szomszéd faluból hazafelé gyalogolva két cimborája karon fogott, és ő menet közben aludt. Így volt, nem így volt? Ő maga mesélte.

 

Félálomban egymásba kuszálódtak a gondolataim. Az imént felidézett Berci szomszédomat láttam lelki szemeimmel, amint a dobot püföli. Kissé meg is rémített, mert amikor apu a végét járta, neki is folyton a gyerekkora járt az eszében. Aztán egykori magyartanárom, Magda néni is mondta 90 éves korában, hogy közeleg a vég, mert mindig a fiatalkori emlékei jönnek elő. Emlékezhetnék az elmúlt napok, hetek eseményeire, de valamiért az ifjúkor járt az agyamban. Meg a pihenési idő, meg a pihenés, meg az a butaság, amit aputól hallottam, hogy azzal nem lehet megölni az embert, ha nem hagyják aludni, mert éhhalálról már hallott, szomjhalálról is, de nincs alvhalál. Előbb utóbb elalszik az ember, ha hagyják, ha nem. Nem tudom. Nem szeretném kipróbálni. Nem is kell, alhatok nyugodtan. Kicsit zenélek, énekelek a szomolyai bálban, de szigorúan csak gondolatban, közben autót is vezetek, ülök Dzsoni szomszéd mögött a motoron, kicsit megint énekelem, hogy „lépj rá a lábamra”, a közönség őrjöng, én pedig nagyon boldog vagyok ettől. Látom, amint a részegen tántorgó Franci alá tolnak a színpadon egy széket, hogy össze ne rogyjon a gitárja súlya alatt, amit hihetetlen jól kezel még ebben az állapotában is…

*

Éjjel egykor csomagolni kezdtünk.

A bogácsiak közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nincs messze, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a sárga Zsiguliba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig az ölünkben, az utastérben. Győri Miki vezetett, hiszen övé a kocsi. Elindultunk. Bekapcsoltuk a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirak bennünket meg a cuccot, aztán megy egyenesen Kövesdre. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Az anyósülésről aggódva figyeltem, hogy milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.

– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Miki! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?

– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

 

Hazaértünk. Ambrusék megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután leszedtem róluk az állványokat. A felszerelést beraktuk a kapu mögé, majd hárman Bercivel beviszik a házba, ha akarják. Berci felajánlotta Mikinek, elkíséri Kövesdre, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában én is felajánlhattam volna, de nem tettem. A falu végén kiszálltam, s onnét már gyalog mentem haza sietve, hogy mielőtt ágyba kerüljek. Sajnáltam Mikit, hogy ilyen állapotban kell munkába állnia, de ahhoz is fáradt voltam, hogy aggódjak miatta. Úgy mocskosan, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájultam.

 

Miki egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.

– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.

– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!

Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Mezőkövesd fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Kövesd felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.

*

– Muszáj megállni. – szólt Sanyi, amikor a fékezésre felriadtam. – El kell mennem faxolni!

Erről a mondatról eszembe jutott, amikor a legelső kamiontúrámon kerültünk hasonló helyzetbe. Nem értettem, hogy tartja a céggel a kapcsolatot. Azt hittem telefonon, meg műholdas nyomkövetőn, erre elmegy a benzinkútnál faxolni. Aztán kiderült, hogy ez a kifejezés a WC használatot jelenti. Most legalább már ezt is tudom. Na, de ha így áll a helyzet, akkor én is faxolok egyet, aztán majd talán a reggelizésre is sort kerítünk. Ehetnék menet közben is, de nem teszem. A legelső útra készülve a Sanyi felesége Ildi garantálta, hogy egész úton nassolni fogok unalmamban. Akkor valóban így volt, de a későbbi utak során fegyelmeztem magam, és csak akkor ettem, amikor Sanyi is.

 

 

NDK felé

 

– Mit akartál mesélni? – kérdezte, amikor ismét felhajtottunk a pályára.

– Én? Mikor?

– Mielőtt elaludtál.

– Mit tudom én!

– Pestről áradoztál, hogy milyen szép.

– Az is – válaszoltam kurtán, majd gondolkoztam erősen, hogy ugyan mit akartam róla mondani.

– Megvan! Fél évig laktam Csepelen. Éppen munkába álltam Pünkösd utáni kedden, amikor telefonom volt Cserépfaluból, hogy menjek haza dolgozni. Holnap, már kezdhetek is! Abban az órában leszámoltam a csepeli cégtől, és másnap már Cserépben kezdtem.

– Arról nem régen meséltél.

– Az lehet, de most nem a kőmunkáról van szó, hanem arról, hogy a hatodik fizetés nélküli héten alkalmam nyílt, hogy ingyen utazzak Pestre. Kaptam az alkalmon, hiszen nem volt pénzem, a hundájos barátokkal pedig arra a hétvégére terveztük a mertM4 rádió nulladik születésnapját.

Még javában dolgoztam Cserépben, amikor jött a telefon, hogy a parafás cég furgonja elindult Egerből Bogácsra. Legyek ott, mire odaér! Eldobáltam a szerszámot, és bringára kaptam. Ritkán fárasztottam ki magamat annyira, mint azzal a hazatekeréssel. A sofőr végigbeszélte az egész utat, s közben hajtott, mint a meszes. Elmondása szerint volt ő autóversenyző is, nem kell aggódnom. Valamikor ő is Csepelen lakott, s mit hoz a véletlen? Pont abban a házban, amiben én. A ház előtt hagyott Skoda kupéról azonosítottuk be a helyszínt. A körúton én már azon erőltettem az agyamat, hol tudnék kiszállni, hogy a Hév-hez ne kelljen sokat gyalogolnom. Azt mondta, ne izguljak, ő majd tudja. Aztán mégis izgultam, mert már a Lágymányosi hídfőn jártunk, amikor beállt a buszmegállóba. Na, erre nem gondoltam. És ami a lényeg! Amiért ezt az egészet elmondtam az az érzés, ami eluralkodott rajtam akkor, amikor Budapest aszfaltjára léptem. Olyan érzés fogott el, mintha hazamentem volna. Este Kőbányán a rádióadásban mondtam is, a szerkesztő barátomnak, hogy kérdezze meg, hogy tetszik Budapest!

– Te Gyuszi! Hogy tetszik Budapest? – kérdezte.

– Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna. Magam is meglepődtem, amiért így éreztem…

Akkor nap volt az első felvétel az adásról, de a felvételt készítő főszerkesztőnk még abban az évben meghalt. Nem hiszem, hogy elő tudnánk keríteni az anyagot, így marad a visszaemlékezés. Pedig aligha tudom olyan jól elmondani, mint akkor tettem, amikor frissen élt bennem az az érzés.

Ma már Miskolcra is úgy megyek, mintha hazamennék. Pestre is, és természetesen Bogácsra is. Amikor Miskolcra költöztünk, azt mondta Kovács Zsolti, a monori hundájos barátunk, hogy lassan belakjuk az egész országot. Ez így erős túlzás, hiszen akad még néhányezer település, ahol nem laktam. Jaj! Még Tiszaújvárost ki ne hagyjam!

– Ott is laktál? – csodálkozott el Sanyi.

– Igen. Igaz, nem sokáig, de laktam. Ha belegondolok, Telkiben is.

– Ha a néhány napos tartózkodásokat is beleszámolod, akkor ne hagyd ki Montabaur-t se! Felhívtad már Grünhildát?

– Majd hív, ha akar valamit.

– Azt ismered, amikor három bika áll a hegytetőn?

– Nem hiszem. – lódítottam, hiszen ki ne ismerné ezt a viccet? Nem baj, ha elmeséli. Legalább sehol nem kell visszakérdeznem. Elég halkan beszél Sanyi, a motor is zúg, a rádió is szól. Amit nem értek, majd kiegészítem emlékezetből.

– Biztos? – kérdez vissza hitetlenkedve.

– Mond el!

 

Három bika áll a hegytetőn. Egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. Nézik a völgyben legelésző teheneket.

Rohanjunk le és tegyük magunkévá az egész csordát! – javasolja a fiatal

Minek az a nagy rohanás? – mond ellent a középkorú. – Nyugodtan lesétálunk, néhányat kiválasztunk a szebbek közül.

Ugyan már! - inti le őket az öreg. – majd feljönnek, ha akarnak valamit.

 

– Ez most célzás akar lenni?

Nem válaszol, de a huncut mosolyból egyértelmű, hogy az.

Grünhildát – akarom mondani Roze-Marit nem hívom fel. Majd hív, ha akar valamit. Na, tényleg olyan vagyok, mint az öreg bika.

Nagyokat hallgatunk. Nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Nyomasztó ez a borongós télvégi idő. A havas tájban néha varjúcsapatot látok az út menti dombokon, de nem találom elég izgalmas látványnak. Gondolatban otthon járok Miskolcon. Sétálok párommal a Hejő-parkban Tapolca felé, karját tartva leeresztem a patak medrébe, hogy leellenőrizze állításomat, miszerint itt még meleg a víz. Az Avas nyugati oldalán, a kutyasétáltatón ballagunk felfelé már sokadik alkalommal. Mondta is, hogy ennyi erővel már kutyát is hozhatnánk. A Magas-hegyen vágok át immár egyedül…majd a Suzukiban ülve várakozok valahol. A céges teherautóval megyek Tiszalúc felé…ez már túl sok egyszerre. Lehet, hogy már megint elaludtam?

 

A beteg összekuporodva, a görcsös hasi fájdalomtól nyüszítve szenved az anyósülésen. Az ajtó nyitva, hogy mielőbb ölbe kaphassam. Hogy minél gyorsabban bevigyem az ügyelet rendelőjébe. Nem túl nehéz, talán ötven kiló lehet, de épp elég volt a harmadikról lecipelni, még ha egy szakaszt lifttel is tettünk meg. Kora hajnal óta szenved. Nem hittem volna, hogy egyáltalán fel tudjuk öltöztetni. Hívtuk hat órakor a mentőt. A diszpécser felajánlotta, hogy küldi az ügyeletes orvost, de csak 7 után. Ha sürgős, vigyük oda személyesen. Ezt tettük. Megtaláltuk a címet, most itt várunk. Volt benn egy fertőző beteg, amikor megérkeztünk. Utána 10 perc, amíg fertőtlenítik a rendelőt. Nagyon hosszú 10 perc volt. Közben megérkezett egy öreg Hyundai, egy hozzá illő korú hölggyel. Orvosnak néztem. Gondoltam, legalább annyit szól, hogy jó reggelt! Ha már a láthatóan szenvedő betegről nem is kérdez, hiszen neki még nem kezdődött el a munkaidő. Újabb hosszú 10 percek teltek el. Aztán nagy sokára kijön az ajtón az éjszakai ügyeletes (annak gondoltam) meg a takarítónő, immár utcai ruhában. Az iménti Hyundai-os hölgy vörös mentős ruhába öltözve kíséri őket át az út túloldalán parkoló kocsihoz. Ekkor már köszönt. Betolta a kollegina autóját, majd tőlem kérdezte, hogy „ugye az akksi a rossz, ha csak annyit mond, hogy katt?”

Az önindító – állítottam fel a diagnózist, ami vagy helyes, vagy nem, de nincs jelentősége. A kocsinak nincsenek fájdalmai. Különben is, beindult tolásra, pedig a hangja alapján dízelnek gondolom.

Ezután bevihettem a beteget. Megállapította, hogy be kell vinni a sürgősségire. Javasolta, hogy menjek be a kórház területére kocsival. El is mondta, merre induljak, hogy a személyzeti bejárón bejussak. Két és fél óra telt el a mentő hívásától, s máris a vizsgálóba került a beteg. Alig 2 kilométerre lakunk.

Nem tudom, mennyivel menne ez gyorsabban, ha nem épült volna Felcsúton stadion.

 

– Megint elaludtál – állapította meg Sanyi tévesen, hiszen éppen ekkor ébredtem fel.

– Én is azt hiszem. Lemaradtam valamiről? Hol járunk? Ja, tudom. Most hagytuk el Ingolstadt-ot.

– Már egész ismerős vagy errefelé.

– Nem nagy ügy. Nem sok helyen láthatok fél autópályát. Itt pedig nincs szembejövő pálya, mert közte van a hegy. Erről beazonosíthatom a helyszínt. Messze van még az a…hová is megyünk?

– Legalább négy óra, de inkább öt.

– Belefér a műszakba?

– Nem. Jó lett volna tegnap feljönni legalább eddig. Na, de sebaj, hiszen reggel megint korán indulunk, és akkor ott vagyunk nyolcra. Az még jó. Most délután pedig leállunk, amikor besötétedik. Mit főzzünk? Nem hiszem, hogy lesz Internet. Valamivel el kell tölteni az estét!

 

Közeledtünk Nürnberghez. Ezt a várost már jól körülautóztam, de még eddig semmit nem láttam belőle. Jöttem már nyugatról, jöttem keletről, északnyugatról, dél…délről azt hiszem nem, arra csak mentem. Most viszont jövök. Van még egy lehetőség északkelet felől, most arra hagyjuk el a térséget. Vagyis a várost most se látom.

– Telefon!

– Hallom. Na, mit mondtam?

– Mit mondtál?

– Majd jelentkezik, ha akar valamit.

– A Grünhilda?

– Aha. Halló! Olvastam az SMS-t, de valamikor hajnalban vettem észre. Akkor nem akartalak felhívni. Mi újság?

– Otthon vagy már? – kérdezte Roze-Mari.

– Nem, dehogy vagyok otthon. Lipcse felé tartok éppen. Onnét pedig azt hiszem Hollandia lesz majd a következő úti cél.

– Az éppen az ellenkező irány. Lehetne pedig dolgozni! Szólt a testvérem, hogy kell olyan kő, amit nekem faragtál Tapolcára. Talán öt, de négy egész biztosan. Majd megyek, ha elolvad a hó, mert vevő van a tapolcai házra. Visszafelé el is tudnám hozni. Mennyi idő neked ezeket elkészíteni?

– Tél van. Nem biztos, hogy tudok követ szerezni. Ha mégis, akkor is kell két hét. Attól számítva, hogy meg van hozzá az anyag. Sürgős?

– Nem tudom még, hogy mikor megyek, de inkább legyen készen. Ne kelljen még a szállításra is költeni! Erre jössz Hollandia felé? – váltott témát.

– Arra menjek? – kérdeztem vissza

– Pénteken jó.

– Hollandia felé pénteken? – kérdeztem vissza ismét csupán azért, hogy Sanyi is hallja, miről van szó. Vette a lapot, és erősen rázta a fejét.

– Akkor már visszafelé jövünk.

– Akkor már visszafelé jövünk – ismételtem el – Nem jó hamarabb?

– Nem. Hamarabb nem jó. Inkább majd Magyarországon találkozzunk, ha nem jön velem az ember. Bár lehet, hogy jön. Hajaj. – sóhajtott nagyot.

Úgy látszik nehézségek adódtak. Valójában nem szeretném folytatni a kapcsolatot. Az üzlet rendben van, de a magánélet más. Az egy héttel ezelőtti eset a kivétel. Azt vegyük úgy, hogy egy baleset! Gyorsan le is ráztam azzal, hogy majd hívom, ha valami érdemi dolgot tudok mondani.

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi széles vigyorral

– Mit tudom én!

– Pedig neked kell döntened!

– Na, ezt speciel tudom – válaszoltam olyan határozottan, hogy magamnak is úgy tűnt, mintha ingerült lennék.

– Jól van, na! Akkor gondolkozzál! Meg nézd a tájat, mert erre még nem jártál. Szudétaföld felé megyünk. Bekapcsoljam a GPS-t?

– Nem kell! – zártam rövidre a társalgást.

Ismét nagyokat hallgattunk. Még a minket kielőző autókra se tettünk megjegyzést, pedig ha valami számunkra kedves típus száguld el mellettünk, ritkán álljuk meg szó nélkül.

 

Aztán Sanyi az elénk magasodó hegy felé mutogat. Nem szól, csak mutatja, hogy figyeljek.

– Eltévedtünk? – kérdezem döbbenten, amikor azt láttam, hogy a hegyet két oldalán öleli körbe az autópálya. Éppen úgy, mint nemrég láttam.

– Dehogy. Ez egy másik egyirányú pálya. Mint látod, van több is. Nem akartam mondani Ingolstadt-nál. Szerettem volna látni, hogyan reagálsz.

– Döbbenten.

– Aha. Én is úgy látom. Azt hitted, visszakerültünk oda? – kérdezte nevetve.

– Azt.

 

Aztán mégis elővette a laptopot, hogy nézegessem, hol járunk éppen. Amikor átléptünk Bajorországból Thüringiába, akkor jártunk legközelebb Csehországhoz. Majdnem érintettük azt a legnyugatibb csücsköt, ahol emlékeim szerint van egy település, amit egyszer már úgy is láttam térképre kiírva, hogy Eger. Más helyeken pedig úgy, hogy Erlau. Mégis csak németek laknak itt, nem nevezhetik a városukat magyarul!

Régóta kanyargunk már a hegyek között. Szlovéniára emlékeztet a táj. Szép lehet nyáron, de most mindent befed a hó. Bizonyára így lenne akkor is, ha a síkvidéken elolvadt volna, hiszen 500 méter körüli a tengerszint fölötti magasságunk. Nem igazán tud most lekötni a táj nézése. Olyan, mint bárhol. Hegyek, völgyek, erdők, rétek, az autópályán pedig mennek az autók. Unalmasnak találom. Nyugtalan vagyok. Jó lenne valahová megérkezni! Leginkább otthon érezném most jól magam, pedig otthonról meg ide vágyom, a kamion fülkéjébe, hogy láthassak új tájakat. Nem jó már nekem sehogy. Mai végállomásunk egy benzinkút parkolója lesz, ezzel kell beérnem. Városnézésre se számíthatok. Azt hiszem holnap se, hiszen nem Lipcsébe megyünk, csak egy hozzá közeli raktárba. Onnét tovább Halle-be, ahol szintén csak az indusztriát láthatom, azt hiszem. Aztán irány Hollandia! Ott talán nem lesz hó, hiszen a tenger közelsége miatt enyhébb az idő. De arról fogalmam sincs, hová lesz ezek után a fuvar. Jaj de utálom magam, amiért elindultam erre az útra! Vagy mégse? Még jó, hogy ezeket a gondolataimat nem osztom meg Sanyival, mert jól kiröhögne. Majd mondaná, hogy inkább figyelj, hogy otthon tudjál mit írni a könyvedbe! Történt ugyanis, hogy miután már a sokadik képet rakta fel a netre az éppen elkészített ételről, néhány szavas kísérőszöveggel, rászóltam, hogy legyen szíves bővebben kommentálni, hiszen így ebből nem tudok könyvet írni. Azt válaszolta, hogy „gyere ki!” Most kijöttem. Nem lehet panaszom az út eredményességére, hiszen kaptam megrendeléseket, kődíszek faragására. Talán nem is kell már alkalmi munkásként betont kevernem. Na, meg azért az se semmi, hogy megdöntöttem a német asszonyt. Hatvan évesen ez sem elhanyagolható sikertörténet. Ezt persze ki kell hagynom a könyvírásból, mert otthon megtudja az asszony. Nem hiszem, hogy megbocsátana. Aztán pedig én se bocsátanám meg magamnak, ha emiatt az egy éjszaka miatt elhagyna. Annyit nem ért meg.

 

Kora délután értünk el az Eisenstadt-közeli benzinkúthoz. Mintha már kezdett volna sötétedni. Igaz, egész nap olyan volt, mintha esteledne. Talán ettől ilyen borús a hangulatom? Nem zárható ki, hiszen élénken él bennem az a nagyon régi emlék, amikor egyik rokonunk temetésére mentünk nem tudom melyik évben, május ötödikén. Maga a temetés nagyon felzaklatott, de az üde zöld táj, meg a gyönyörű napsütés, egy kellemes kirándulássá tette ezt az utat. Ha holnap kisütne a nap, talán nem is sietnék haza. Nem tudom, meddig lesz otthon a fiam, hiszen máskor is ment már haza szándéka szerint Londonból végleg, de talán megvárja, amíg hazaérek. Bár emlékszem olyan – igaz csak néhány napig tartó – otthonlétére, amikor szinte nem is beszélgettünk. Egy filmélmény jut erről eszembe, amiben azt mondta a főhős, (azt hiszem kamionos volt) hogy nem a beszélgetés a lényeg, hanem az, hogy mekkorákat hallgatnak együtt a fiával. Ha ez a lényeg, nem lehet okom panaszra, hiszen volt alkalmam már jókat hallgatni a fiammal. Nem ülhet mellettem a kocsiban egész életében! Ne arról szóljon az ő élete, hogy nekem kedvemre tegyen!

– Na, mindenek előtt megitatjuk a lovakat – állt be Sanyi az egyik kútoszlop mellé – aztán majd iszunk mi is. Veszünk itt a shopban valami jóféle argentin kékfrankost, vagy chilei olaszrizlinget.

– Vagy líbiai tokajit. Nem? Ne beszélj hülyeségeket! Van még abból, amit olaszban vettünk. Vacsorára pedig főzhetünk tejfölös zöldbabot! Ha összeveszne a vörösborral, ráköltünk ötven centet a toalettre.

 

Feltöltötte a tankot, majd töltött abból a kék löttyből, ami a katalizátor helyett van…nem jut eszembe a neve.

– Keveréket tankoltál? – kérdeztem.

– Hm?

– Hát, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. Csak éppen a gép magának keveri, mint a Dzsoni Zetkája. Arról még nem is meséltem.

– Akkor majd legyen eszedbe! Most gyorsan keresünk egy üres parkolót. Főzés közben mesélhetsz! Nem kellene inkább valami tartalmasabb kaját főzni? Van időnk bőven estig.

 

Egy korábbi utunkon a belgiumi Oevel-ben jártunk úgy, hogy mire visszaértünk a délutáni sétából, már nagyon éhes voltam. Főztünk gyorsan levest, aztán pedig nem bírtuk megenni a paprikás krumplit. Igaz, jó nagy adag sikerült, de nem akartunk meghagyni három szem krumplit. Na, így legalább meg lett oldva a másnapi reggelim. Sanyi nem mert reggelizni, mert nem volt a közelben WC, hogy ha esetleg jelentkeznének a toló fájások.

– Na, mi volt a Dzsoni motorjával? – kérdezett rá az imént említett esetre, miközben behúzta a függönyt.

Nem kellett ugyan még besötétíteni, de ne lássák kintről a konyhánkat.

– Ja! Semmi, csak az volt olyan konstrukció, hogy nem keveréket kellett bele tankolni, hanem külön olajtartályból adagolta magának. Egy kis ablakon lehetett ellenőrizni a szintet. Nem tudom mi volt a rendeltetése annak a kis műanyag korongnak, amit az ablak közepén lévő kis gombbal lehetett benyomni, de beszorult alá egy kis olaj, és nem vette észre, hogy üres a tartály.

– Besült a motor?

– Be. Meg még tudod mi jutott eszembe? Volt olyan időszak – elég hosszú – amikor lehetett a kúton keveréket venni. Na, ilyen nem volt Bulgáriában. Én pedig Wartburggal jártam ott. Nem akarták megérteni, hogy nekem olaj is kell a benzinbe. Úgy kellett rimánkodni, hogy adjanak. Aztán pedig azt nem értették, hogy ha 2 leva az egy liter olaj, miért adok nekik hármat?

– Nagyon elmaradott népek lehetnek. A mi benzinkutasaink nem döbbentek volna meg rajta.

– Hát, nem. Benzinkutasnak lenni nagyon jó borravalós állás volt hajdanán. Ma már azt gondolom, nem annyira.

­– Közben találd ki, hogy a zöldbabot bontsam előbb, vagy a bort? A francba! Vehettünk volna poharakat is. Most ihatjuk megint bögréből!

– Kezdjük a borral, hagy ülepedjen mire a tejfölös zöldbabra kerülne a sor! De még azt elmondom, amíg be nem fejezzük a benzines témát, hogy gyerekkoromban, a benzinkutaknál voltak olyan csőrös fémkannák, aminek volt kurblija.

– Kurbli? Nem volt még önindító? – vette viccesre a témát Sanyi. – Mert ez motoros kanna volt?

– Jaj, ereggy má’! A keveréket lehetett vele keverni. Nem közvetlen a motor tankjába töltötték a benzint, hanem a kannába, amibe aztán a megfelelő mennyiségű olajt elkeverték. És képzeld! Az apu lemezvillás Jawa-jának a tanksapkája megfordítva egy kalibrált mérőedény volt. Éppen az olaj kiméréséhez alakították így ki. Na, hol van az a bögre?

– Bögre? Mit akarsz mérni?

– Na, ugyan mit? Hát a bort. A kimérésről jut eszembe, meg a kalibrált edényről…

– Akkor most méred, vagy nem?

– Mindjárt. Nem igen ismerted te a Lojzi bácsit. Pálinkát mért a bögrecsárdájában…

– Bögrébe pálinkát?

– Neszójjábe! Pálinkás pohárba mérte. Olyanba, amin meg volt jelölve, hol van a fél deci. Amikor túltöltötte, azonnal szóvá tette, hogy „Jajjajjaj! Má’ meg sok lett” Aztán leivott belőle, úgy adta oda a vendégnek.

 

Elkezdtük a főzőcskézést, s közben hallottuk, hogy feltámad a szél. A függönyt félrelebbentve kinéztem. Már besötétedett, de a lámpák fényénél láttam, ahogy kavarja a szél a havat. Azt nem lehetett megállapítani, hogy esik-e, vagy csak a szél hordja-viszi. A fülkét egyre erősebben kezdte billegtetni.

– Azt hiszem, nem kell álomba ringatni. Csak ne lenne ilyen hangos! Kellene füldugó!

– Vagy kibontom az utolsó üveg bort is. Hátha jobban elálmosodunk. Reggel pedig majd meglátjuk, ki tudunk-e menni a parkolóból.

 

 

 

 

 

 

Elég volt

 

Reggel ki tudtunk menni a parkolóból. Éjjel ugyan felébredtem néhányszor, de nem a szél üvöltésére, hiszen valamikor az éjszaka közepén elcsendesedett. Viszont a parkolóba vagy jön egy kamion, vagy elindul egy másik, vagy éppen valamelyiknek az aksiját kell tölteni, és azért járatja a motort legalább fél órán át. Vagy egy meleg árut szállító autó kompresszora termeli az áramot. Szóval soha nincs teljes csend. Ha más nem is, legalább az autópálya forgalma biztosítja a zajterhelést, hogy ne lehessen normálisan pihenni. Egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. Amikor Csepelen laktam, minden éjjel legalább egyszer felébresztett egy mentő szirénája, vagy a hajnalban felerősödő forgalmi zaj. Hallottam ugyan, de pillanatok alatt vissza tudtam aludni. Sanyi is hallja az éjszakai zajokat, de attól még simán végigdurmol 10-12 órát is, ha nincs miért felkelnie. Az ő bioritmusa olyanra állt be, hogy akkor alszik, amikor lehetőség van rá. Nem szabályos időközönként.

Nem voltunk már messze a céltól, de azért nem vártuk meg, hogy teljesen kivilágosodjon, hiszen nyolcra ott akarunk állni a raktár kapujában, hogy mielőtt leadhassuk a rakományt. Aztán pedig izgulhatunk, hogy Halle-ban mielőtt felrakodhassunk. Ha rajtunk van a cucc, akkor lehet megtervezni az útidőt, és indulhatunk Hollandia felé. A lerakó időpontja mondja majd meg, hogy tehetünk-e kitérőt Montabaurba.

Este még nagyon haza akartam menni, de reggelre teljesen belenyugodtam, a további csavargásba. Nem is bánnám, ha nem lenne idő a kitérésre, hiszen ezzel eldőlne, hogy nem megyek a német asszonyhoz. Ezzel lemenne rólam a döntési kényszer, s a lelkem megnyugodna. Ülök még három hétig a kamionban, aztán majd hazajutok, amikor Sanyi is. A neten találtam hirdetéseket, amelyek arra kínálnak lehetősséget, hogy beüljek hazafelé tartó honfitársaim személykocsijába költségtérítés ellenében. Münchenből van buszjárat. Csakhogy ezekhez pénz kell, ami nekem nincs. Kajára még jut valamennyi, de azt hiszem, majd otthon fizetem ki Sanyinak, amit rám költött. Bár ez sem egyszerű, mert tiltakozik ellene. Nem értem miért, hiszen nem vagyok a gyereke, hogy eltartson engem.

 

Alig több mint fél órát tartott az utunk. Lehajtottunk a pályáról, átléptünk Alsó-Szászországból Szászországba, amit tábla jelzett egy kicsi vízfolyás mentén. Másról nem lehetett észrevenni. Lipcsét természetesen nem láttam, pedig már közel jártunk hozzá. Célállomásunk nem volt egy jelentős indusztria. Talán odahaza a tsz tanyája is nagyobb ettől. Három kamion is állt már előttünk, mind más nációbeli. Egy lengyel, egy spanyol, meg egy német. Közvetlenül utánunk érkezett egy sárga furgon. A tükörből ráláttam a rendszámtáblájára. Három betű, három szám. Akár magyar is lehet. Ha az, bizonyára be is köszön hozzánk, hiszen számára egyértelmű, hogy mifélék vagyunk, hiszen közelebb áll a mi felségjelünkhöz.

Erről az jutott eszembe, hogy a második kamiontúrámon Londont kerülve haladtak el mellettünk olyan kamionok, amiből integettek. Csak akkor tisztázódott az üdvözlés miértje, amikor elénk értek, s láttuk a „farukat”. Ők előnyben voltak velünk szemben, hiszen a hátsó ajtónkon nagy betűkkel fel volt írva, hogy Miskolc. Most ugyan nem volt felírat az ajtón, de a furgonos akár a rendszámkeret szövegét is olvashatta.

– Szevasz földi!– nyitott ránk – Vagyis szevasztok – módosította az üdvözlést, amikor engem is meglátott. – Honnét jöttök?

– Olaszból. Gyere be, mert kimegy a meleg!

Sanyi átült az ágyra, a vendég pedig a sofőrülésbe.

– Kicsit tágasabb, mint az enyém – nézett körül.

– Nemrég én is olyat hajtottam. Nem igazán lakájos. Jobbnak láttam visszaülni nagy kocsira.

 

Ezután nagy egyetértésben részletezték a furgonozás nehézségeit, amire nem igazán figyeltem, hiszen óriási ötletem támadt, de néhány dolognak össze kellene jönni, hogy megvalósíthassam. Sokáig vártam a megfelelő pillanatra, hogy megszakítsam a társalgásukat.

– Mit is mondtál, hová mész innét? – szegeztem neki a kérdést, remélve, hogy hazafelé indul.

– Nem mondtam. Eddig még nem került szóba. Ha itt lepakolok, megyek a sör városába, Radebergbe. Onnét viszek valamit – nem tudom mit – Miskolcra.

– Elviszel? – kérdeztem, mielőtt még elszállna a bátorságom. Nem kizárt, hogy elutasít, hiszen néhány perce ismerjük egymást, semmi oka, hogy szívességet tegyen nekem. Már csak az is elég indok lenne, hogy elveszem a fekvőhelyét.

– Elalszok én a raktérben is, ha elférek az árutól – mondtam, mielőtt reagálhatott volna.

– Ott fagynál meg. – nevetett nagyot, s ezzel haladékot kapott a válaszra.

Kicsit gondolkodott, mielőtt a kérdésemre válaszolt volna.

– Az igazság, hogy nem igazán vagyok most se kialudva, de nem tervezem, hogy lefeküdjek, mielőtt hazaérek. Ha már nem megy, rádőlök egy kicsit a kormányra. Ha valaki beszél hozzám, talán még az se kell.

– Csak egy kósza ötlet volt – próbáltam visszavonni a kérésemet.

– Nem, nem! – tiltakozott most már ő – Nagyon szívesen hazaviszlek, bár nem tudom, mikorra.

– Magamra hagynál? – fordult felém Sanyi döbbent tekintettel. Mintha meglepte volna amit mondtam, noha tudta, hogy nagyon haza akarok már menni.

– Miért ne? Nem vagyunk házasok. – próbáltam viccesre venni a dolgot – Majd megbocsátod egyszer, hogy elhagylak.

– Ha gondolod, ledőlhetsz itt egy kicsit – ajánlotta fel fekvőhelyét leendő sofőrömnek.

Ilyet ugyan nem gyakran tesz egy kamionos, de ha az én sofőröm lesz az illető, pihenje ki magát, amennyire a helyzet lehetővé teszi azt.

– Köszönöm – válaszolt a furgonos – de miattam ne időzz feleslegesen.

– Nyolcra szól a lerakóm, de ez nem jelent semmit. Lényeg, hogy itt vagyok, de ettől várathatnak akár délig is. Ha egy órát alszol kényelmesen, az is sokat jelent. Nem csak eldőlsz az ülésen.

Aztán úgy alakult, hogy nyolckor azzal kezdték a németek a műszakot, hogy levették a furgonos szállítmányát, mi pedig várhattunk a sorunkra, mivel hárman is voltak előttünk.

– Na, akkor komolyan gondoltad, hogy jössz velem? – nyitotta ránk most az én ajtómat a „furis”.

– Máris indulsz?

– Nem bánom, megvárom, amíg sorra kerültök. Tényleg alszok egy kicsit, de maradok a helyemen. Majd keltsetek fel!

­– Már csak mennem kell! – mondtam Sanyinak. – Ha már vár is rám, nem mondhatom vissza! Mit is mondott, hogy hívják?

– Mit tudom én. Talán…talán Tibi? Az. Tibi.

– Tibi, és Radebergbe megy – motyogtam magamban. – Van ott egy Tibi barátom, még a Hyundai klubból.

– Hm? Nem értettem.

 

Nem ismételtem el amit csak magamnak dünnyögtem, inkább feltettem egy felesleges kérdést, miszerint „van-e ugyan Internet?” Ezt nyilván Sanyi se tudja, míg be nem kapcsoljuk a gépet. Ezt tanácsolta. Próbálkozzak, ő úgyis megy megkérdezni, mikor kerülünk sorra.

Működött a net. Viszont szerda délelőtt…vagy inkább reggel, aligha ül az én Tibi barátom a gép előtt, hiszen nagy eséllyel munkában van éppen. A telefonszámát nem tudom, hiszen eddig még nem volt rá szükség. Nézegetem a facebook oldalamat. Van itt egy képmegosztás tőle, de ez még tegnap esti. A párja írt is rá egy hozzászólást. Na, erre reagálok. Nocsak! Jött rá válasz. Erika ott ül a gépnél. Mindjárt megkérdezem a Tibi számát.

Tíz óra is elmúlt, mire lerakták a kamionunkat. Sőt! Közelebb jártunk a tizenegyhez. A furgonost nem kellett felébreszteni, már ott téblábolt, amikor ráálltunk a rámpára. Összepakoltam a motyómat, de a Tibi megvárta, amíg végzünk, noha ennek már semmi jelentősége nem volt. Akár indulhattunk volna. Amíg várakozott, felnyitotta a motorháztetőt, de nincs ebben semmi rendkívüli, biztosan ellenőrzi a feltöltéseket. Így is volt, de ekkor még nem tudtam, hogy folyik a hűtővize. Nem nagyon, de néha rá kell tölteni. Nekem csak délután mondta már Radebergben, amikor úgy döntött, nem mer elindulni. Be kell állni egy műhelybe! Ezen a napon viszont már nem csinálják meg, itt kell éjszakázni!.

 

Ezt megelőzően viszont volt néhány kellemes órám. Amikor elköszöntem Sanyitól, és elindultunk a furgonnal keletnek, eluralkodott rajtam az a boldog bizsergés, amit a hazatérés gondolata okozott. Nem volt hosszú az út Radebergig, de elfáradt a szám mire odaértünk. Végigbeszéltem az egész utat. A sofőröm néha kérdezett, én pedig meséltem rendületlenül. Gondoltam rá, hogy illene nekem is kérdezni tőle valamit, de nem volt alkalmas rá az agyam. Ugyan mit lehet kérdezni, amikor egyáltalán nem érdekel vele kapcsolatban semmi? Tudtam a keresztnevét. Ez elég arra, hogy szükség esetén ne úgy kelljen megszólítanom, hogy „he!” Ennyi elég is.

– Te mivel foglalkozol? – kérdezte Tibi – Vagy nyugdíjas vagy?

– Dehogy vagyok én nyugdíjas. Fiatal vagyok hozzá, ha nem is látszik. Jó néhány év van még hátra addig. Viszont, ha bejön az a munka, amivel kapcsolatban most útnak indultam, nem lesznek kenyérgondjaim. Követ fogok faragni tehetős németeknek.

– Azért elég szomorú dolog ez, hogy csak abból tudunk megélni, hogy a németeknek csicskázunk.

– Hát, igen – helyeseltem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Egyébként ez megy országos szinten, amióta megtörtént – vagy nem történt meg – a rendszerváltozás. Ha új munkahelyek létesülnek, azok többnyire összeszerelő üzemek, német tulajdonban. Na, nem kizárólag német, de többnyire. Aki nem fér be egy ilyen cégbe és elég fiatal még, kimegy hozzájuk dolgozni, mint ahogy itt van például ahová megyünk is egy magyar kolónia, akiknek annyi közük van Németországhoz, hogy ide járnak dolgozni. Viszont ha lehet, mennek is haza. Olyan ez, mint a szocializmusban voltak a szabolcsiak Budapesten, csak most nagyobb a távolság. Az unokahúgom is itt él családostól Thüringiában. A párja csomagol, meg árut mozgat valami raktárban állandó éjszakás műszakban. Nem egy lélekemelő munka, de megélnek belőle. Odahaza a faluban is volt munkája, csak az egyébként is alacsony fizetését se kapta meg sokszor. Aztán itt van Berlinben a lányom. Na, ő legalább jól érzi magát. Na, de hát ő ilyen alkat. Bárhol feltalálja magát. Ő képes otthagyni munkahelyet azért, mert nem érzi tisztességesnek a feladatot, amit rábíznak. Ez se mondható általános hozzáállásnak. Legtöbben inkább elviselik a tartós stresszt, csak el ne veszítsék a munkájukat, mert nem találnak másikat.

– Neked sincs most munkád? – próbálta az általános témát személyesre venni.

– Ilyenkor télen nekem soha nem volt. Ha nem is egészen igaz ez, de nem hazudok sokat, ha ezt állítom. Sanyival már sokszor voltam kamionozni, de soha nem okozott gondot, hogy ráérek-e. Sokáig sírköveztem maszekban. Az is szezonmunka.

– Viszont jól lehet vele keresni – vágott közbe.

– Ez igaz. Főleg, ha nem személyesen végzem a munkát. Én viszont egyedül dolgoztam, ha csak lehetett. Nem kerestem rosszul, de rengeteg cipekedés, kínlódás volt az ára. Bár egyszer volt egy könnyű munkám is.

– Könnyű sírköves munka?

– Az. Nem voltam már maszek, Csepelen dolgoztam nem túl sok pénzért egy cégnél. Kerestem közben valami jobbat, s találtam is. Sírköves tanácsadó lettem.

– Micsoda? – nevetett nagyot a foglalkozásomon.

– Sírköves tanácsadó.

– Na, ezt meséld el!

– Kérned se kell. Na, ez úgy történt, hogy mint említettem, kerestem valami jobb munkahelyet, mert a meglévőn olyan rapszódikus volt a munkaidő, hogy 17 napos munkahét után azt mondta a főnök szerdán, hogy „jó hétvégét!” Vagyis volt, hogy 17 napot dolgoztunk zsinórban, aztán pedig csak hármat. Voltak székely kollégák, akik viszont addig dolgoztak zsinórban, amíg el nem készült a munka. Aztán mentek haza, várták a telefont, hogy hívják őket a következő akcióra. Ha itt voltak, nem kellett nekik a szabadnap. Nekem viszont jó lett volna valami rendszeresség. Az egyik ilyen nagyon hosszú hétvégén végigjártam a Kozma úti sírköveseket. Ráadásul télen, tehát gondolnivaló, hogy sehol nem marasztaltak. Legjobb esetben felírták a számomat. Az egyik ilyen vállalkozó aztán fel is hívott, hogy megadhatja-e a számomat egy érdeklődőnek. Hozzájárultam. Hamarosan fel is hívott egy ajánlattévő. Teljes munkaidőbe keresett műkövest, de ragaszkodott hozzá, hogy legyen szakmunkás bizonyítványom. Nem gond, mert van, de még soha nem kérték. Megbeszéltük a személyes találkozót. Felültem a buszra, és irány Kőbánya!. Elég lelakott lakóövezetbe vitt az utam, de hát a műköves műhelyek nem villanegyedekben vannak. Nagyon cigány környéknek látszott. A megadott ház kapujában meg is torpantam, de ha már eljöttem – gondoltam – csak bemegyek. Az utcára néző házat nagy valószínűséggel még Richter Gedeon építtette a gyógyszergyári munkásai számára. Téglaburkolás, felújítás előtti állapot. A vaskapu még megvan, csak a zár hiányzik belőle. Nem baj, mert legalább bejutok az udvarra, ahol picike sorházakat találtam, köztük füves udvar. Egyik oldalnak még külön kerítést is építettek. Mondhatnám, előkerteknek. Itt nincs műköves műhely, az egyszer már biztos. Erőt kellett venni magamon, hogy becsengessek.

A szőke fiatalasszony betessékelt a lakásba. Rózsaszín falak, fehér étkező. Nem téveszt meg a szőkeség, ez cigányasszony. Ami önmagában nem baj, de óvatosságra int. Mint elmondta, főállásban virágárus, a sírkő csak kiegészítő tevékenység, de most fejleszteni akarja. A testvérbátyja sírköves, de gránittal foglalkozik vidéken. Közvetlenül Kínából vásárol. Na, ha ez igaz, nem kispályás a család.

– Hol lenne a munkahely? – kérdezem.

– Hát itt. – mutat a füves udvar felé.

Aztán látva, hogy kétségeim vannak, még az utcai épület pincéjébe is levisz, ahol vázákat, virágtálakat kellene készíteni. Van is neki egy Józsi bácsija, csak be kellene tanítani.

Hosszú, egykarú lépcső visz le a pincébe, ahol a vas födémgerendák néhol alá vannak dúcolva. A padló földes, egyenetlen. Egyértelműen alkalmatlan ez a hely is műhelynek.

– Hol jön le az anyag. és hol jut fel az áru?

– Hát itt – mutat a hosszú, meredek lépcsőre. – Küldi a bátyám a fiúkat, és kihordják.

Még most se értem, mit akar. Kimegyünk a felszínre, s újabb kérdést teszek fel.

– Hol lenne a csiszolás?

– Itt az udvaron.

– Mit szólnak a szomszédok a porhoz?

– Semmit. Miénk az udvar.

– Ne haragudjon, de megéri kiegészítők öntésére egy főállású műkövest tartani? Ráadásul ez a környezet egyértelműen alkalmatlan a munkára.

– Ne törődjön maga azzal!

 

A végén mégis kiderült mi a lényege az ajánlatnak. Az se baj, ha nem dolgozok, csak hagy vegyen fel a céghez. Kell a szakmunkás bizonyítványom, hogy bemehessen dolgozni a temetőbe. Na, most már csak azt nem értem, hogy az öreg szaki - aki megadta a számomat - miért segít ebben, hiszen éppen ő panaszkodott, hogy előző évben az új vállalkozók kitúrták a temetőből a régieket, mert alájuk vállaltak. Ráadásul nem végeztek minőségi munkát, s ezzel a szakmát is lejáratták. Ebben az évben szigorítottak a feltételeken. Csak az a vállalkozás dolgozhat a budapesti temetőkben, amelynek együttműködési szerződése van a temetkezési intézettel. Ennek persze feltétele, hogy legyen a cégnek szakembere. Vásározók, hulladékhasznosítók, kereskedők kizárva. Vagyis kell nekik egy szakember. Így jöttem én a képbe. Nekem viszont volt bejelentett, teljes munkaidős állásom. Ezt is áthidaltuk, miután felajánlott negyvenezer forintot. Ezt meg is kaptam, amikor megírtuk a munkaszerződést napi 2 órás tanácsadói állásról.

Eltelt egy hónap, és úgy gondoltam, esedékes a következő fizetésem. Jelentős segítség, hogy állományban vagyok, ennyit megér, hogy tudnak dolgozni. Ezt nem is vitatta a „munkaadóm”, viszont állítása szerint, még nincs meg az intézettel a szerződés. Nem hittem neki. Elmentem a csepeli temetőbe. Azért éppen oda, mert az volt gyalog a legközelebb. Az irodában az úr elzárkózott a kérésem elől. Nem adhat ki olyan adatot, hogy van-e szerződésük az általam megnevezett céggel. Elmondtam neki, miről van szó. Utánanézett.

– Itt van. Hogy hívják magát?

– Horváth Gyula.

– Van szerződés, jöhet dolgozni!

Ekkor átvillant az agyamon, hogy akár maszekolhatnék is a bt helyett, hiszen az én nevem a varázsszó a belépéshez, de semmilyen feltétel nincs meg az önálló munkámhoz. Legfőképpen a megrendelés hiányzik. Talán lehetne üzletelni a gondnokkal, de nem is próbálkoztam.

Este felhívtam a főnökömet.

– Mi újság a szerződéssel?

– Még most sincs meg.

– Szerintem pedig igen. Kettőnk közül valaki nem mond igazat, és az nem én vagyok.

– Na, mondja! Tud valamit?

– Igen, tudok. Azt mondta a temetőben az ügyintéző, hogy nem úgy működik a szerződéskötés, hogy hónapokat kell várni. Ha megvannak a feltételek, azonnal megkötik, s már lehet is dolgozni.

– De még nem dolgozunk. Majd ha elkezdjük a munkát, fogok szólni, s akkor jár a fizetés is.

 

Na, dörzsöltem a tenyerem. Ezt elintéztem. Fogom kapni a havi negyvenet. Teljesen potyán, hiszen nem teszek érte semmit, csak a nevemet adtam. Egyszer nekem is bejöhet egy kis potyapénz! Büszke voltam magamra, amiért kiálltam a saját érdekemért. Ez az állás már korábban is öntött belém egy kis bátorságot. Amikor megkötöttük a szerződést, másnap a főállásomban előadtam a főnöknek az igényeimet. Miért is ne? Ha nem tetszik az öregnek, az se gond, van másik állásom.

– Arról volt szó, – mondtam – hogy hajlott koromra való tekintettel annyi lesz az órabérem, mint a Robié.

– Jaj, elfelejtettem, hogy a Robertnek most emeltünk ötszáz forintot.

Vagyis, nem kaptam meg a különbözetet. Sebaj, legalább megpróbáltam. Mondtam a következőt.

– A hétvégi munkáért felárat kérek, hiszen az már a szocializmusban is úgy működött. Szombaton másfél, vasárnap dupla fizetés.

– Erről szó se lehet. Nem kell bejönni!

Na, ez se vált be.

– Közlekedési hozzájárulást kérek.

Itt már sikerült napi hatszáz forint benzinpénzt kicsikarni, ami ugyan semmire sem elég, főleg, hogy egy héttel később összetörtem a kocsit. Ekkor jó lett volna, ha a főnök legalább a roncs elhelyezésében segít, de ez már egy másik téma.

– Megkaptad végül a cigányasszonytól a tanácsadói fizetésedet? – kérdezett közbe Tibi.

– Hol is tartottam? Ja, igen. Eljött a következő tizedike. Érdeklődtem, de még mindig nem kezdték el a temetői munkát. Legalábbis ezt állította. Volt megint szabadnapom, elmentem a rákoskeresztúri köztemetőbe. Ez a legnagyobb a városban, gondoltam itt a központja a temetkezési intézetnek. Az ügyintéző készséges volt, beküldött a főnöke irodájába.

– Igen, dolgoznak. Megnézzem mit csináltak?

– Nem fontos, csak ez érdekelt.

Jönnek még, be vannak jelentkezve. Szóval maga a szakemberük. Megadjam a jogászunk számát?

– Az nem árt, de azért szeretnék ezzel az asszonnyal (mármint a munkaadómmal) megegyezni. Még teszek egy próbát. Mindkettőnk jobban járna.

 

Telefonáltam, mondván, hogy ha nem ad fizetést, viszem a felmondásomat. Nem hatotta meg a fenyegetésem, így másnap megjelentem a lakásán a felmondással. A férje jött ki a deszkakapuhoz, s ott helyben aláírta a példányomat, amivel mentem is a Fiumei útra, a jogászhoz, hogy bemutassam neki.

Szemrevaló fiatal nőhöz vezetett be a kapus, aki mondta, hogy már várt. Lefénymásolta az aláírt felmondásomat, s megállapította, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe került a bt. Ebben azért nem voltam annyira biztos, hiszen legfeljebb keresnek másik balekot. Gonosz kis lelkem azért remélte, hogy kicsit kitoltam ezzel a hazudós virágárussal.

 

Ennyi volt a tanácsadói állásom története. Ez volt az egyetlen eset, amikor munka nélkül sikerült pénzt szereznem. Kevesebbet ugyan, mint ami benne volt ebben a bizniszben, de ez se semmi.

 

 

*

Itt ragadtunk tehát éjszakára Radebergben. A vezetőfülkében ketten nem tudunk lefeküdni, a raktér pedig nem igazán komfortos, még ha nem is nagyon süllyed a hőmérséklet nulla fok alá. Az elmúlt napokhoz képest megenyhült az idő, de ez még így is kevés. Felébrednék a lemezhangra, ahogy a reszketéstől hozzáverődik a fejem a padlóhoz.

Szállást kell keresnem, de ha vonatra nincs pénzem, nyílván szállodára se. Na, most áldom a szerencsémet, amiért a hundájos barátom itt dolgozik ebben a városban. Hívtam telefonon, de nem vette fel. Eltelt egy óra, amikor visszahívott.

– Szervusz Gyuszi barátom! Mondta az asszony, hogy itt vagy. Amikor hívtál még melóztam. Mi van veled, hogy kerültél ide?

– Sora van ennek, mint a rétestésztának. Szállás kellene éjszakára. Tudsz segíteni?

– Megoldjuk. Hová menjek érted?

 

Radeberg

 

 

Tibi eredetileg internetes ismerős. Néhány hónapja voltam tagja a Hyundai klubnak, amikor ő is beregisztrált. Azt írta bemutatkozásként, hogy „Úgy gépelek, mint a villám. Hol ide csapok, hol oda” Határozottan tetszett ez a megnyilvánulása, s ennek hangot is adtam a klub fórumán. Neki viszont az tetszett, hogy nekem tetszett. Megjegyeztük egymást egy olyan virtuális társaságban, ahol személyesen nem is ismertük egymást. Voltak ugyan találkozók, de mi még mindketten újak voltunk a csapatban. Legelső személyes találkozásunk akkor esett, amikor a párom és én szerveztünk találkozót Bogácsra. Először még csodálkoztam is rajta, milyen fiatal. A nickneve nagyon hasonlított egy másik tagéra, és kettejüket összekevertem. A „villámcsapkodás” felemlegetésével tisztáztuk, ki kicsoda. Egymás polgári nevét nem is tudtuk, de a klub tagságának nagy részével szintén így voltunk. A fórumon nem használtuk, így nem mond számunkra sokat valamilyen Jóska, vagy Pista, ha a „társalgásaink” során nem így ismertük egymást. Következő évben megint Bogácson találkoztunk, ahová ekkor már 15 fős társaságot hozott magával Szentesről. Voltak onnét más klugtagok is, így Szentes képviseltette magát legnagyobb létszámmal. Még a pestieken is túltettek. Ez a nagy társaság okozta végül, hogy Tibit nem hívtuk el az otthonunkba. Nem lehetett úgy hívni, hogy a többiek ne jöjjenek. Persze a kempingben együtt voltunk így is. Aztán ő szervezett Szentesen egy szilvesztert. Mi a nejemmel kicsit késtünk a megbeszélt időponthoz képest, így nekünk nem foglaltak szállást a szállodában. Viszont felajánlotta, hogy ha befejezzük a kultúrházban a bulit, náluk aludjunk. Végül nem vettük igénybe a felajánlást, inkább hajnalban hazaindultunk. Azóta nem találkoztunk személyesen, de tudunk egymásról ezt-azt az Internet jóvoltából.

Szentesen tehát nem éltem a felajánlott szállással, de most élnék a lehetőséggel.

 

Kezdett sötétedni, amikor megláttam a bordó Hyundai Elantrát. A furgonban üldögélve már kezdett fázni a lábam. Van ugyan állófűtés, de valamiért nem kapcsolta be a sofőr. Talán az is elromlott? Nem tudom, nem is érdekel, én már befejeztem vele a közös utat, azt hiszem. Bár még nem esett róla szó, de reméltem, hogy a Tibi barátom – vagy valaki a kolóniából – hazamegy a hétvégén. Noha még csak szerda este van, ezt a két napot valahogy kihúzom.

Megszólalt a telefonom. Meg se néztem, mert feltételeztem, hogy ő hív. Kiszálltam a furgonból, s láttam, hogy az én barátom a kocsiban ülve a fülére tartja a telefonját. Amikor meglátott, letette. Túlzásba visszük már ezt a dolgot. Nyílván tudta, hol, és milyen kocsit kell keresnie, ezért talált ide. Kiszáll, és benéz az ablakon. Hát nem? Nem. Rám csörög telefonon 5 méterről.

Megesett, hogy a homlokzati állványon hívott fel a főnököm, akiről tudtam, hogy ott van lenn az udvaron. Kinéztem a háló résén, hogy élőszóban mondhassa, mi a kínja. „Vedd fel bazmeg, ne kelljen kiabálnom” Mentségére szolgál, hogy én kb 20m magasan voltam. Na, de akkor is! Miért kell mindig telefonon értekezni? A fiam barátnője 3 órát telefonált egyszer egy szuszra. Nem kizárt, hogy volt több ilyen alkalom, én egyről tudok. Vele kapcsolatban megesett az, hogy elküldtük a 100 forintos boltba gumiért a kávéfőzőbe. Megbeszéltük, hogy kizárólag csak a mi készülékünkhöz valót vegyen. A boltból felhívott, hogy milyen van. Mondtam, hogy az nem kell, kizárólag olyat hozzon, amit megbeszéltünk. Ezzel ismét megbeszéltük, amit kellett, így én letettem. Két perc múlva megint talált egy vélhetően jó méretet, megint felhívott. Újból elmondtam, immár harmadszor, hogy ne vegye meg. Ezen nincs mit rugózni tovább, meg van beszélve. Ezután, abban a hitben jött haza, hogy haragszom. Egy frászt! Miért haragudnék? Amiért nem csacsogtam vele teljesen feleslegesen? Megbeszéltük személyesen. Sőt! Ha 10 perccel később hazaér, megint megbeszélhetjük, noha nem értem, mit kell még ezen beszélni? Néha már visszasírom azt az időt, amikor még csak kiváltságosoknak volt telefonja. Amikor elkerültem a szülői háztól, legjobb esetben is csak havonta engedtek haza a kollégiumból. Közben csak levélben tudtunk kommunikálni. Azt se vittük túlzásba. Ha valami gondom akadt, meg kellett oldanom egyedül. A tájékozódásban – itt a közlekedésre gondolok – csak a papír térkép segített, ami nem volt igazán részletes. Ha kerestem egy címet, kérdeznem kellett, vagy mentem érzésre. Egyszer Virágh Miki barátom a könyvesboltban az Egyesült Államok autós térképére kérdezett rá. Azt hitték róla, hogy gond van az elméjével. Ma már könyves bolt se kell hozzá, egyszerűen megnézem a google map-on. Nem csak azt, hogy melyik úton jutok el valamelyik városba, hanem azt is, hogy milyen cégtábla van az ajtó fölött a keresett címen.

Jójó, nem gondolom komolyan, hogy jobb volt az a korlátozott lehetőség, de néha bosszant, hogy mindenki az okostelefonjával társalog. Noha, azért az tetszett, amikor a fiammal „beszélgettünk” (valójában írásban társalogtunk) Tudtam, hogy délután 5 órára megy dolgozni. Azt is, hogy nap közben kirándulni volt. Néztem az órát, és rákérdeztem, hogy nem kell-e még indulnia? Válaszolt, hogy már a vonaton ül. Aztán miközben társalogtunk, elérkezett a munkakezdés ideje. Tudtam, hogy egy aránylag hosszú szakaszt gyalog kell megtennie. Rákérdeztem, hogy nem késik-e még el? Erre jött a válasz, hogy éppen most érkezett meg. Én a társalgás során nem érzékeltem, hogy otthon ül, vagy vonatozik, vagy akár gyalogol. Ezt azért nem cserélném el a havi levélváltásra. Na, akkor mi bajom is van? Jól van na! Semmi.

Tényleg nem kellene fanyalognom, hiszen az sem egy utolsó élmény, hogy én Miskolcon vagyok, a párom Bogácson, a fiam Londonban, a lányom Berlinben, és beszélgetünk. Vagy mint ezen a túrán is elérhetek szinte bárkit, akit akarok. Ha egy teljesen idegen vidéken keresek valamit, csak megnézem az Interneten. Saját gps-em ugyan nincs, de ezektől a kamiontúráktól eltekintve, nem lépek ki Magyarországról. Ott pedig elég jól elnavigálok. Ha kell, kérdezek.

 

Tibinek most nem kellett a németektől kérdezni, hogy nem láttak-e engem. Rám talált a megbeszélt helyen. Kiszállt a kocsiból, és teljesen hagyományos módon (nem úgy, mint a repperek, meg a romák) kezet fogtunk, majd miután mindketten hűvösnek éreztük ezt az üdvözlést, megöleltük egymást. A puszit azért elhagytuk, az a lányoknak jár.

A furgonos Tibitől elköszöntem. Megbeszéltük, hogy holnap még rám csörög, ha elindul. Nem tudom mi szükség már erre, de hagy csörögjön. Majd legfeljebb jó utat kívánok neki. Én már a köszörűsöktől remélem a hazajutást, csak két napot kell kihúznom.

Meglepően rövid volt az utunk a munkásszállóig. Tibi bemutatott minden jelenlévőnek, akik közül természetesen senkinek nem jegyeztem meg a nevét. Megmutatta az ágyamat, ahonnét egyik társuk nemrég ment haza, s csak a jövő hétfőn jön vissza. Én rögtön rátértem a lényegre.

– Mentek haza a hétvégén? El tudtok vinni engem?

– Hová mennél? – kérdezett az egyik srác, aki éppen a vacsorafőzéshez készülődött. – Tibi Dabason száll ki, mi pedig Szentesre megyünk. Jó ez az irány? Ötödiknek elférsz. Nem lesz túl kényelmes, de azért nem hagyunk itt. Csak meg kell várnod a szombat reggelt!

– Erre még alszom egyet. A furgon holnap megy Miskolcra, ami nekem majdnem a kapuig van. Ezért az egy éjszakáért is hálás vagyok. Nem tudom, mit csinálnék itt két napig, de azért köszönöm a lehetőséget.

– Mit is mondtál – fordult felém Tibi – hol van a lányod? Odaadom a kocsit, látogasd meg!

– Köszönöm barátom, de Berlin ide 100 km. Nem fogadhatom el. Nem szeretnék elveszni egyedül, pénz nélkül. Benzinre se futja.

– Nem kell ebbe benzin – mondta széles vigyorral, amiből egyértelmű, hogy dízel üzemű a kocsija.

– Gázolajra se. Ezt a szállást se tudom, hogyan hálálom meg.

– Én tudom – vágta rá azonnal – Az egyik cimborámat rábeszéltem, hogy Bogácson nyaraljon, mert az nagyon jó hely. Na, neki segíthetsz szállást keresni egy hétvégére. Azzal egálba is leszünk. Szólok is neki. Ő a másik lakásban lakik, de azt hiszem, itthon van.

– Másik lakás? Az egész házat magyarok lakják?

– Csak kettő lakást. A többi hatban többnyire törökök vannak, de ők családostól.

– Vagyis ők már inkább németek, mint törökök.

– Soha nem lesznek azok. Nem is fogadják be őket, de az igazság, hogy nem is nagyon törekednek rá.

– Tudod mi jutott eszembe? Kicsit ugyan sokáig tartott, de Szulejmán szultán elérte a célját.

– Mi van? Ez most, hogy jön ide?

– Ne lepődj meg – kezdtem magyarázkodni mosolyogva – de egyesek azt állítják rólam, hogy egyszerre három témáról is tudok beszélni, a hallgatóság pedig próbáljon követni, hogy éppen miről van szó! Ez még csak kettő. Pontosabban nem is, hiszen a törökökről beszéltünk eddig is.

– Aha! Csak most átváltottál történelemre.

– Úgy is mondhatjuk. Annak idején Kőszegig jutottak, pedig az egész keresztény Európát akarták. Most már itt vannak Az unió alkotmányából kimaradt a keresztény kultúra megemlítése is, hódíthat az iszlám! Csak idő kérdése.

Hol őseink nyugszanak

 

Még este tanulmányoztam a város térképét. Beazonosítottam, hol vagyok én, és hol vár javításra a furgon. Gyalog se lehet messze. Itt, a magyar kolóniában az egyetlen ismerősöm reggel elmegy dolgozni, a többiekre pedig nem akaszkodhatok rá. A napi program úgyis az egyedül csámborgás lenne a városban, abba pedig belefér, hogy megnézem, hogy áll a javítás.

Tibi fölém állt. Nézte, mit tanulmányozok, de nem szólt semmit csak amikor a facebook oldalamat nyitottam meg.

– Azt a fazont én ismerem – mutatott az egyik képre. – Nem a Rallysta?

– De igen. Csak egy kicsit megöregedett a szentesi találkozásunk óta. Meg lefogyott. Megnéztem nemrég az akkor készült videót. Csak úgy rengett a hája tánc közben. Jót tett az alakjának, hogy hazament Szatmárba. Emlékszel még miről beszélgettetek?

– Hogyne. Munkát ajánlott. A béren kívül még azt is fizette volna, hogy naponta járunk öten Szentesről Pestre húzgálni neki a kábeleket.

– Így igaz. Ezek szerint nem ment rosszul a vállalkozása. Három hónap múlva pedig nem volt munkája. Próbálkozott még egy sofőrszolgálatnál, de végül hazament Romániába. Helyrejött a kapcsolata, született egy lánya…nem találkoztunk azóta se. Amíg rádióztam, néha bekapcsolódott az adásba, aztán az is elmaradt. Beszéltem vele a fogyasztáscsökkentő találmányáról, de mostanában már csak a képeit nézegetem.

– Én pedig még azon a nyáron nekivágtam Németországnak. Hány éve is volt?

A kérdésre nem várt választ, ő se számolt utána, így csak lógott a levegőben. Na, de nem lényeges. Az már inkább, hogy nem is tervezi hazaköltözni. Nem beszéltünk róla, de tudom, hogy most sehol nincs otthon. Itt csak annyi időt tölt, ami feltétlen szükséges. Eljárnak kirándulni, piknikezni, de csakis magyar társasággal. A német nyelvet se ismerik csak amennyire muszáj. A lehető leggyakrabban mennek haza Magyarországra, de –legalábbis a Tibi esetében – ott sincs egy fix pont, mint például nekem a szülőfalum. Ő is belakta már az ország nagy részét. Dél-dunántúli gyerek, aki elkerült…nem is tudom hová, hiszen technikás katonaként több helyen is élt. Én, már mint szentesi lakost ismertem, most pedig ingázik Radeberg és Dabas között. Hol is van a hazája?

 

Hm. Erről eszembe jutott egy pincuri versikém:

 

Fiam Londonban, lányom Berlinben

Én Pesten, vagy Miskolcon

Mégis Bogács a hazám, az igazi otthonom

 

Vagy mit tudom én! Fél év ott lakás elég volt ahhoz, hogy Csepelre is úgy tekintettem, úgy mentem vissza hathét szünet után, mintha haza mennék. Egy év után már Miskolcra is hazajárok otthonról. Bogácson elvégzem a ház körüli teendőimet, s máris viszket a talpam. Egy öreg kollégám érdeklődött, hogy rendben van-e a telek? Telek? Nekem nincs telkem. A bogácsi házra, kertre gondolt. Ifjú korunkban felröppent a hír, hogy elköltözünk Gyöngyösre. Nem volt semmi alapja, nem tudom, ki értett félre valamit. Aztán az egyik szomszédommal elemeztük a dolgot.

– Képes lennél elmenni? Itt hagyni a házat, a két kezed munkáját?

– Képes. Ha a boldogságom, az egzisztenciám, a családom jóléte múlik rajta, egyetlen zokszó nélkül. Ez csak egy ház. Tőlünk, a benne lakó családtól válik otthonná.

 

Igaz, mostanában megesik, hogy leülök az apu sírja mellé, és csak ott ülök, mélázok, elmélkedek magamban. Nem apuról – bár nyílván róla is – hanem mindenféléről. Nem vagyok egyébként az a temetőbejáró fajta. Nem viszolygok tőle, mint sokakkal ez megesik, hiszen nekem speciális viszonyom van a temetővel. Mint egykori sírköves, sok időt töltöttem a halottak között. Sok temetésen részt vettem, segítettem a koporsót leengedni, majd lefedni, lebetonozni. Hálával gondolok a bükkzsérci református papra, aki temetéseken mindig külön megköszönte az én munkámat is. Egy alkalommal, amint a sírhoz ért a menet élén, megkérdezte tőlem, hogy hova álljon. Oda állt volna, ahol neki teszik, de jól esett, hogy megkérdezte.

Szóval újabban elüldögélek ott, ahol az őseim nyugszanak. Amikor Tamás fiam még kicsi volt, kivittem a falu túloldalán a Jató tetőre. Mutogattam neki, mi merre van. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, melyik háztető vonalában, melyik fa mellett kell felismernie…például a mama házát. Vittem magammal egy csövet, amin keresztül pontosan azt látja, amit mutatni akarok neki. Persze így se biztos, hogy sikerült. Nem is lényeges. Az volt a fontos, hogy mutathatom. Évekkel később felfedezte ő magának. Akkor még a temetőben fehérlő sírköveket libáknak azonosította be. Tényleg olyan. Sok kicsi fehér valami. A libát már ismerte a temetőt még nehéz lett volna megmagyarázni. Felnőtt korában aztán dolgoztunk is együtt. Ástuk a sírhelyet, betonoztunk, síremléket építettünk. Nem szerette igazán…bár az igazat megvallva én sem. Ehhez értettem, ezzel kerestem a kenyeremet. Szívesen vettem volna, ha átveszi tőlem a vállalkozást, de nem vágyott erre. Nem is erőltettem, hiszen nehéz kenyér ez. Tanult, amíg lehetett, aztán rájött, hogy semmit nem ér az iskoláival. Londonban él majdnem 4 éve, de nem szeret ott lenni. Végleg szokott hazajönni, mint most is, de aztán rájön, hogy még most se tud itthon megélni. Ha megtelepedett volna Londonban, bánná a fene, hogy nincs velünk, csak boldog legyen! A lányom már sok éve elköltözött a szülői háztól, az ő távollétét jobban viselem. Talpraesett gyerek, mindenhol feltalálja magát. Ha nem tetszik a helyzet, odébbáll, s kezd valami mást. Két hónap után megvette a berlini egész éves bérletet. Ez azt jelenti, hogy hosszú időre tervez.

 

Aztán ott van még a párom, akiről eddig említést se tettem. Hundájklubos barátaink elismeréssel nyugtázták, hogy harminc…valahány éve vagyunk együtt. (attól függ, éppen hányadik házassági évfordulónkhoz gratuláltak.) Azért említem éppen a klubot, mert köztük talán többségben voltak, akik nem az első párkapcsolatukban éltek. Mi jól bírjuk. Az évek során felvetődtek mindenféle gondolatok, de kitartottuk immár 36 éve egymás mellett hűségben, s ez már azt hiszem így is marad az elmúlásig.

Igen, hűségben.

Ez az utazás, a benne lévő csajozós történettel együtt csak a fantázia szüleménye, de a közbeszúrt gondolatok mind igazak, mind őszinték. Nagyon találó a magyar nyelv. Azt mondja, hogy feleség. Igen. A párom nélkül csak fél ember lennék. Mi ketten egészítjük ki egymást, együtt alkotunk egy egészet. Belegondolni is rossz, hogy ennek a kapcsolatnak úgy lesz vége, hogy egyikünk magára marad. Nem tudni melyikünk, de annak lesz könnyebb, aki előbb megy el. Hiszen ennyi éven keresztül jóban-rosszban együtt, eggyé váltunk Ő a másik felem. Már olyan, mintha ő is én lennék. Ha elveszítem, saját magamból veszítek el egy részt.

 

Na, elég ezekből a gondolatokból, hiszen semmi nem indokolja, hogy ilyeneken tépelődjek. Jó esélyünk van még egy hosszú öregkorra együtt. Együtt? Most is otthon hagytam egyedül.

 

*

A köszörűs barátomtól úgy váltam el, hogy talán nem leszek már itt, amikor megjön a munkából. A városnézésre persze nem vittem a csomagomat, hiszen a furgonos azt mondta, rám fog csörögni. Ráérek akkor dönteni, és a pakkomért is eljöhetünk. Itt mindig van itthon valaki, be tudok jutni a lakásba. Emlékszem arra a bécsi napomra, amikor a kajával telerakott diplomatatáskával sétáltam a városban, mert nem volt hol hagynom. Baromira nehéz volt. Most pedig egy jókora hátizsákom van. Ne cipeljem, ha nem muszáj!

 

A műhely kapujánál nem találtam a kocsit, ebből gondoltam, hogy már be is állt. Érdeklődni nem mertem, hiszen nem tudtam volna elmagyarázni, mit keresek. Végigjártam a közeli utcákat. Messzire nem mertem elmenni, mert ha szól a sofőr, hogy indul, itt akartam lenni a közelben. Egyre jobban féltem attól, hogy itt hagy. Reggel még hezitáltam, melyik hazajutási lehetőséget válasszam, de már egyre inkább hajlottam arra, amelyikkel hamarabb hazajutok. Vagy legalább hamarabb indulok. Az se elhanyagolható különbség, hogy a furgon a kapuig visz, míg a szentesiek kitesznek valahol az ország közepén.

Már közel jártunk a délhez, amikor az udvarról a furgonos Tibi meglátott.

– Mégis jössz velem?

– Megyek – válaszoltam határozottan.

 

Aztán eszembe jutott még gyerekkoromból egy falvédő felirat: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba”

Csendes? Azt azért nem mondanám, hiszen egy pezsgő nyaralóhely, rengeteg szórakozni vágyó emberrel, s ott vannak még a cigányaink, akik okkal, ok nélkül mulatnak úgy, hogy zeng tőlük a falu. De nekem mégis ott van a hazám. Ott a helyem, ahol az őseim nyugszanak!

 

Tartalom: