Horváth Gyula

 

 

 

Romantikus taposómalom

 

Kamiontúra 6

 

Előszó

 

Ifjú korom egyik kedvenc filmje egy teherautó sofőrről szólt. Sok jó zenét raktak a filmbe, talán inkább ez vitte sikerre, mintsem az elnagyolt mindennapi történet. Akkoriban nem adatott meg mindenkinek az autóvezetés öröme, kalandja. Egy Zil volánját tekergetni se volt utolsó meló. Bár a filmbeli öreg sofőr szavaiból sejteni lehetett, hogy nem fenékig tejföl ez sem. A család sínyli meg, ha folyton úton van az ember. Legegyszerűbb, ha nincs is család. A főszereplő szerint nem az volt a vonzó, hogy valahová megérkezzen, hanem maga az út. Álmai netovábbja egy kamion. Akkoriban nem sok külföldi kamion járta útjainkat, inkább csak a Hungarokamion Rába vontatóit láthattuk. Egy ilyen szerelvényt vezetni irigyelt állás volt akkoriban. Főleg, amiért külföldre jártak. Nem is volt egyszerű megcsípni egy kamionos állást. Itt a vasfüggöny mögött minden tökéletesnek tűnt, ami a szigorúan őrzött határon túlról származott. A becsempészett áru anyagilag is megérte a sofőrnek, de leginkább az adott irigylésre okot, hogy külföldre járhatott.

A kamionozás romantikája azóta már jócskán megkopott, de azért még sokan vágynak rá. Egyszerűbben, de főleg gyorsabban elérhető, hogy nyeregbe szálljon, aki éppen erre vágyik. Sokan persze gyorsan fel is adták, amikor szembesültek a kihívással. Mindenek előtt az állandó távollét teszi próbára az embert, bár hallottam olyan esetről, hogy a telepről se ment ki az újonc, máris két kocsit tört össze. Nem szükséges sok éves belföldi gyakorlat, a tanfolyamról azonnal mehet akár több ezer kilométeres útra.

 

Sanyi barátom jóvoltából beleláthattam ebbe az életbe, amikor magával vitt. Öt úton kísértem el, és erről írtam is egy könyvet. A téma miatt sokan emlegették Moldova György egyik könyvét, aminek szintén a kamionozás a témája. Ha bármi hasonlóság van a két könyv között, az csak véletlen lehet, mivel amazt én még azóta se olvastam, s már nem is vagyok rá kíváncsi.

Elég nagy az érdeklődés ebben a témában. Manapság bárki közzétehet útleírásokat, fotókat, akár könyvet is írhat! Az Internetnek köszönhetően számtalan úti beszámolóra találhatunk. Sőt! Már vannak kamionos videók. Senki ne számítson persze művészi alkotásra! Beállítanak a fülkébe egy kamerát, aztán a sofőr kommentálja a látottakat. Szerintem kiábrándító. Semmit nem ad vissza az utazás élményéből, hangulatából. Valójában végignézhetetlen.

 

Azt is csak remélni tudom, hogy aki kézbe veszi az én könyvemet, el is olvassa! Úgy gondolom, mindent megtettem ezért.

Vágyak

 

Úgy vagyok az utazással, hogy többre értékelem, mint ott lenni a célnál. Na, de hogyan, mivel kelek útra? Gyalog mégse vághatok neki a világnak!

Ismerek néhány olyan embert, aki nem vágyik utazni. Úgy hiszem, ők a kivételek. Nemrég adatott meg a sógorasszonynak 56 évesen, hogy először elhagyta az országot. Most már úgy mondja, hogy „én, mint külföldjáró” Hamarosan megint utazni fog. Talán eddig se a szándék hiányzott, hanem az útiköltség. Bár ezt csak feltételezem, noha nem sok esélye van annak, hogy tévedek.

Na, de inkább maradok a saját vágyaimnál, abban legalább biztos vagyok. Tudom, hogy mentem volna mindig, ha tehetem. Fájó emlék, hogy az egyik iskolai kirándulásra azért nem mehettem, mert nem szánta rá anyu a 70 forintot. Nem neheztelek érte, hiszen nem tudhatom még így utólag se, hogy mennyire terhelte volna meg ez a családi kasszát. Na, de nincs okom panaszkodni, hiszen ipari tanuló koromban venni tudtam egy olyan magnót, ami többe került, mint egy építőipari szakmunkás havi bére. Gondolnivaló, hogy nem az ösztöndíjamból raktam félre. Aztán a legelső fizetésemből egy prémium kategóriás kerékpárt vehettem. Nem a legolcsóbbat, hanem a legjobbat. Legalábbis amit én annak hittem. Mi más ez, mint szülői áldozatvállalás? Köszönet jár érte. Na, most erről az jutott eszembe, hogy a mi családunkban soha nem vittük túlzásba az érzelmeink kimutatását. Nem emlékszem, hogy megköszöntem-e.

Anyunak még most is megköszönhetem. Meg is teszem a következő találkozásunkkor.

 

Oly korban nevelkedtem, amikor nem nagyon volt értelme álmodni, álmodozni. Nem kellett tervezni sem, azt állami szinten készítették számunkra. Legbiztosabb volt átlagosnak lenni. Aki ki akart törni a középszerűségből, annak nagy eséllyel a fejére koppintottak.
– Ne álmodozz! Ne hasonlítsd magad a gazdagokhoz! – hűtöttek le sokszor éppen azok, akik a legközelebb álltak hozzánk.
Tették mindezt szeretetből, jó szándékból. Próbáltak megóvni a csalódásoktól. Biztosnak látszott az a nézet, hogy ha nem teszünk semmit, abból nem lehet baj. Az álmokat persze nem lehet megtiltani, azok csak úgy vannak. Aztán vagy teszünk érte valamit, vagy nem. Közreműködésünk nélkül persze a legritkább esetben teljesülnek. Az eredmény értékét is nagyban befolyásolja, hogy megdolgoztunk-e érte, vagy csak az ölünkbe hullott. Ez nem csak duma, tapasztaltam, hogy valóban így van.

Negyvennégy éve történt, hogy valóra vált egy nagy álmom. Kívülálló számára teljesen hétköznapi dologról volt szó. Vettem egy kerékpárt. Nem lenne emlékezetes, ha csak úgy egyszerűen megveszem, netán megkapom a szüleimtől. Nem így történt. Sokáig csak ábrándoztam, álmodoztam róla. Miskolcon voltam ipari tanuló. Egy bodrogközi társammal kerékpártúrát terveztünk a Bükkbe. Ennem elengedhetetlen feltétele egy kerékpár. Akkoriban lehetett kapni 8-900 Ft-ért szovjetet, jó minőségű Csepel kerékpárt 1200Ft-ért. Egyetlen pénzforrásom az ösztöndíjam volt. Ebből kellett összegyűjtenem. Havonta tettem félre egy-egy kicsit. Aztán történt, hogy a testvérem dobfelszerelésébe kellett belepótolni. Ez elvitte a megtakarításomat. A cimborám megvette a bringát, azzal járt a kollégiumból a munkahelyre. A szívem majd’ megszakadt, amint láttam reggelente, ahogy elteker a villamos mellett. Újból spórolni kezdtem, de eltelt egy év, s még mindig nem jött össze az ára.

Anyu megígérte, hogy az első fizetésemből megvehetem. Ekkor már ki is néztem, mi legyen pontosan a vágyam tárgya. Nem egy akármilyen bringa, hanem a lehető legjobb, egy SR-26. Befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Még egy hónap. Életem leghosszabb hónapja volt ez. Számolgattam a napokat. Lelki szemeimmel láttam magamat, amint meggörnyedve tekerem a pedált, húzogatom a váltót. Izgalmam csak fokozódott, amikor láttam egy hasonló gépet. Nem volt gyakori látvány, hiszen kevesen adtak ki 1610 Ft-ot egy kerékpárért. Ennyi pénzért akár már két bringát is kaphattak.

Boldog bizsergés járta át a testem a gondolattól, hogy hamarosan nekem is lesz egy ilyen tünemény. Gyönyörű piros váz, alig hajlított, már szinte egyenes kormány, alumínium sárvédő, fehér gumik. Négysebességes Favorit-váltó. Maga a tökély. Aztán beteljesült az álom. Akkoriban már a motorkerékpár volt a menő, de aligha volt nálam boldogabb akármelyik motoros legény.
Négy év alatt leamortizálódott. Akkor vettem egy görbeszarvú félversenyt, de érzelmileg már meg se közelítette az elsőt.

Lehet, hogy máris elkanyarodtam a témától? Az SR26-os kerékpárral közlekedtem ugyan, de azért nem mentem vele neki a világnak. Habár…megtehettem volna! Hallottam olyan esetet, hogy valaki Hollandiából tekert haza. Sőt! A gyerekeim Duna-menti kerékpártúrán voltak Ausztriában többször is.

Na, de a világjáráshoz legalább egy autó kell! Egy világjárásra alkalmas autó. Nem egy olyan, amibe a cementet bepakolhatom, vagy kiszaladok vele a szőlőbe, hanem legalább egy nagy utazó limuzin…vagy kombi…vagy egyterű…vagy egy kisbusz…vagy inkább egy lakóautó.

Évtizedek óta szórakoztatom magam azzal, hogy az autókat nézegetem. Vívódok, hogy Hyundait szeretnék inkább, vagy Kia-t. Vagy ha BMW, akkor abból legfeljebb…vagy a VW-ből kizárólag csak…

Néha kizökkent az álmaimból a felismerés, hogy ajánlhatják nekem a legolcsóbb újautót, számomra az is drága. Használt autóból ugyan vettem már egy tucatot, de a legutóbbit több mint tíz éve használom. Nem az jelenti a fő gondot, hogy le tudom-e cserélni, hanem az olajcsere, vagy akár a tankolás.

Az a tudat, hogy nincs pénzem, talán látszik is rajtam. A viselkedésemről bizonyára. Bementem egyszer egy Toyota szalonba. Akkor voltak új teherautó modellek Dyna 100, Dyna 150 néven. Az akkori munkámhoz nagyon jó lett volna akár a kisebb is, de az ára számomra reménytelenül magas volt. Körbecsodáltam, talán kérdeztem is róla ezt-azt. A kereskedő felajánlotta, hogy menjünk vele egy próbakört. Noha egy ilyen élmény nem kerül semmibe, még talán az eladónak is jót tesz, mert legalább kizökken az egész napos unatkozásból. De mivel tudtam, hogy nem azon múlik a vásárlás, hogy megfelelőnek tartom-e az autót, hanem azon, hogy nincs pénzem, elutasítottam a lehetőséget.

A minap a Hyundai szalonba mentem be.

– Segíthetek valamiben?

– Csak körbecsodálom a tízest. (Hyundai i10 miniautó)

Természetesen az eladótér minden autóját körbecsodáltam. Egyszer rám is szólt az asztal mögül a dealer, hogy lehet ám kérdezni. Na, de mit kérdezzek? Ha valami adatra kíváncsi lennék, már rég megnéztem volna a neten. Itt csak össze kívántam vetni a képeket a valósággal. Aztán kinn az udvaron, a járdán is gyönyörködtem az oda kiállított modellekben. Az ára egyiknek se volt kiírva, de mindegy is. Nem számít, hogy hatmillió, vagy egy. Számomra elérhetetlen. Ez a tudat le is tud ám hangolni, de azért álmodozni, vágyakozni szabad. Sőt kell is, hogy ne legyek rossz hangulatban állandóan. Abba bele is betegszik az ember. Nézegetem, hogy melyik autóban érezném jól magam. A nagyobbakban szívesebben elterpeszkednék, de a kicsi is nagyon szép, ráadásul olcsóbb a fenntartása. Kevesebb a biztosítás, kevesebb a fogyasztása. Aztán eszembe jut, hogy ott áll a parkolóban a nagykorú Suzuki, amit havonta egyszer indítunk be. Ha otthon laknánk Bogácson, talán nem is használnám. Minek nekem autó?

Kedves feleségemnek Ibolyának régi álma, hogy lakóautóval járnánk a világot. Nekem se lenne ellenemre. Ehhez persze nem elég megvenni az autót. Olyan biztos anyagi hátteret kellene teremteni, ami lehetővé tenne egy ilyen életformát. Jelenlegi életvitelünkhöz is elengedhetetlen, hogy lehetőleg naponta kelljen dolgoznom. Egy több hetes, vagy hónapos nyaralásra sok pénz kell! Ha egy, a napi munkámtól független állandó biztos jövedelmem lenne…, de nincs.

 

Na, de nem akartam én itt panaszkodni. Inkább rátérnék arra a témára, amivel kapcsolatban a sógorasszonyt említettem. Mert nem akármilyen oka van annak, hogy 56 évesen átlépte – a már nem is létező – országhatárt. Unokalátogatásra utazott Robin Hood városába, Nottingham-be. Ott él a fia. A lánya pedig Türingiában. Az én fiam Londonban, a lányom Berlinben.

A munkatársam fia Manchester-ben, a lánya valahol Ausztriában. A húgom egyik lánya szintén Ausztriában. A szomszédom fia Cipruson, az én egyik unokatestvérem Londonban. A fiam egyik régi cimborája valahol Angliában, a Hyundai-s kőbányai barátom fia úgyszintén. A kamionos Sanyi barátom feleségének a fia is Angliában keresi a boldogulását. Sajnos ezt a sort lehetne még folytatni. Azért sajnos, mert nem jókedvükben mentek el, hanem az itthoni nehéz helyzet miatt. Azért, hogy nekik ne kelljen hozzám hasonlóan egy életen át sóvárogva nézegetni még az olcsó kategóriás kis autókat is. Vagy talán még ettől is súlyosabb az ok. Azért, hogy ne kelljen egy életen át a szülők házában lakni, azért, hogy ne kelljen még a parizert is jó vékony szeletekre vágni, azért, hogy néha elmehessenek moziba, strandra, vagy uram bocsá’ akár még színházba is. Szabadságuk alatt ne a kertben kelljen dolgozni (már ha egyáltalán van kert) hanem mehessenek nyaralni, akár külföldre is. Ráadásul nem egyedül, hanem a családdal. Sőt, hogy egyáltalán gondolni merjenek családra. Azt persze nem tudni, hogy közülük hányan jönnek még haza. A lányom jól érzi magát Berlinben, de a fiam folyamatosan hazavágyik, már másodszor jön haza szándéka szerint végleg. Ismerek többeket, akik családostól költöztek el, mások ott alapítottak családot. Nem tudom, rájuk számíthat-e még a haza.

Előbb utóbb mindannyian szenvedni fognak a honvágytól, de nem egyformán reagálnak erre az érzésre. Van aki könnyen túlteszi magát rajta (bár ezt csak úgy mondom, nem láthatok bele senkinek a lelkébe) mások végigszenvedik az életüket anyagi jólétben, fájó lélekkel. A többiek hazajönnek. Van, aki nem talál odakünn sem megfelelő tisztességes megélhetést. Ha nem elég kitartó, nem elég szorgalmas, akkor feladja. A lusta embert sehol nem szeretik. Ha idegen, akkor még kevésbé. Aztán van, aki biztos anyagi háttérrel eléldegél, de nem elég neki, hogy dolgozik, lakik és eszik. Jó esetben van társa, akivel az anyanyelvén beszélhet, de ha kilép az utcára, már idegen. Az idegent pedig még az angol négerek is utálják.

A menyem mesélte, hogy skóciai kirándulásukon a helybeliek utálattal tekintettek rájuk, mert a beszédükből egyértelmű volt, hogy idegenek. Aztán kiderült, hogy angolnak gondolták őket. A magyar turistával már sokkal barátságosabbak voltak. Igaz a magyar is idegen, de a turista más kategória, mint aki oda megy dolgozni. Minden országban elterjedt az a tévhit, hogy az idegenek elveszik a munkájukat. Ezt főleg olyanok hangoztatják, akik saját hibájukból nem jutnak munkához. Ez persze nem vigasz annak, akit leköpnek, amiért idegen. A lelki békénk miatt legjobb a saját hazánkban keresni a boldogulást.

 

 

*

Majd’ 20 éve hallgattam egy amerikai üzletember Dough Wead beszédét, aki azt mondta, hogy a szabadság és a gazdasági lehetőség együtt nem normális. Használjuk ki, amíg ezt így együtt megkaphatjuk! Aztán a szabadságról:

– Szabad vagy?

– Igen. Nem függök senkitől, semmitől. Oda megyek, ahová akarok.

– A pénzed is meg van rá?

– Az nincs.

– Akkor mégsem vagy szabad, mert a szabadságod a pénztől függ.

 

Tehát nem elég magában az, hogy nem ül idegen hatalom a nyakadon, a szabadsághoz a gazdasági függetlenség is kell! Egyénre, közösségre egyaránt érvényes. Na, de ha ebbe a témába így beleszaladtam, érdemes belegondolni, hogy létezik-e valójában a szabadság? Vagy csak lehetőségek vannak, amiket ki kell használni? Na, persze nem mindent, csak amit a lelkiismeretünk megenged. (most itt nem az utazásra gondoltam) Aztán persze lehet azon keseregni, hogy életünk során miket hagytunk ki! Lehet, bár nem tudom érdemes-e? Nem egyedül vagyunk a világban, másokhoz is alkalmazkodnunk kell! Nem azért, mert kell és kész, hanem a saját jól felfogott érdekünkben. Magunknak ugyan mi legyünk a legfontosabbak, mert ha én nem szeretem magamat, akkor hogyan várhatom el ezt másoktól? Márpedig akinek nincs olyan, akihez tartozik, akiben bízhat, az az ember sérülékeny. Ha nincs akire számíthat, baj esetén el van veszve. De nem kell rögtön a nehézségekre gondolni! Ha örömöm van, az is sokkalta nagyobb, ha van kivel megosztani. Egy nagyon egyszerű példával igazolom ezt.

 

Volt egy utam Bogácsról Miskolcra, azon belül Diósgyőrbe. Hazafelé már nem akartam újból átmenni a városon, nekivágtam a Bükknek. Valami csodálatos volt az erdő, a hegyek, nem győztem betelni a szépséggel, ami körülvett. Mint kiderült utólag, errefelé hosszabb volt az út, mégis jól tettem, hogy ezt választottam. Csupán annyi hiányzott a boldogságomhoz, hogy nem volt mellettem senki, akinek mondhattam volna, hogy „Nézd milyen gyönyörű!”

Vagy egy másik alkalommal elmentem egy kiállításra, ahol nagyon sok olyan dolgot láttam, ami felett érzett örömömet jó lett volna valakivel megosztani. Itt van a legelső kamiontúrám is példának. Annak igazolására is jó, hogy nem csak én gondolom fontosnak ezt. Németországban megálltunk egy addig soha nem hallott nevű városban. Sanyi az utunk során többször is említette, hogy ott majd megállunk, de nem tudtam megjegyezni a város nevét. Sinsheim. Na, azért csak emlékszem. Van itt egy Technika Múzeum. Látta már egyedül, látta már a feleségével, de azért, hogy nekem megmutassa, megnézte harmadszor is, pedig nem olcsó.

Sok időt eltöltöttünk. Nyitás előtt letelt a kötelező pihenőidő, de ha már elgyalogoltunk 2 km-t a pihenőhelytől, megvártuk a nyitást. Nem ragaszkodtam hozzá, hogy bemenjünk, de örülök, hogy láthattam belül is, nem csak az utcáról, amiket éppen onnét is lehetett. Sanyi tudta ezt előre. Tudta, hogy nekem örömöt okoz majd, amiket odabent láthatok, s ez neki is jó érzés volt. Erről így nem beszéltünk, nem ő mondta nekem, de tudom, hogy így van. Honnét? Tudom és kész.

 

Rohan az idő

 

– Hány éves már ez a Luca? – kérdeztem Ibolyát, mert nem tudtam biztosra.

Luca a Sanyi kislánya, aki a legutóbbi kamontúrámmal szinte egy időben született. Néhány héttel előtte, de évek távlatából ez nem számít.

– Három.

Na ezzel túl is tárgyaltuk a dolgot, tehát három éves. Biztosan van már annyi, hiszen tudom, hogy óvodás. Aztán más dolgokat is helyre kellett raknom, s így néhány feljegyzést elővettem. Mikor adtam vissza az ipart? Ahhoz képest mikor jártam…? Na, valami nem stimmel. Luca négy éves. Nahát!

 

Bizony nahát. Néha magam is megdöbbenek, mennyire gyorsan futnak az évek. Amikor belekeveredtem a politikába, eljutottam Kárpátaljára, ahová vissza is akartam később térni. Az Unióba ugyan már nem volt rá szükség, de a tervezett kárpátaljai látogatás miatt megújíttattam az útlevelemet 5 évre. Aztán letelt az öt év, sőt ha jól számolom, már a másik öt is. Uramatyám! Már tíz év telt el. Amikor sikeres üzletembernek akartam kitanulni, amikor padlizsán színű öltönyömben jártam az ország sportcsarnokait, elutaztam összekuporgatott pénzemen a Club Tihanyba kétszer is, hogy lélekben megerősödjek, annak már húsz éve. Életem legsikeresebb, s talán ezzel együtt legboldogabb évei voltak, amikor nyaralni jártam a családommal. Ez egybeesett az úgynevezett rendszerváltással.

Nem tudom miért éppen Petőfi jutott most eszembe, de neki összesen nem jutott annyi idő, amennyi nekem ezen évek óta eltelt. Talán azért pont ő, mert neki ennek ellenére sikerült maradandót alkotnia.

 

Nem csak az idő rohan ám! Amióta hazatértem a Limburgi hercegségből, a legutóbbi kamiontúrámról, sok gumi elkopott már Európa útjain Sanyi alatt is. Folyamatosan keresi a pillanatnyinál jobb lehetőséget, de nincs ezzel egyedül. A kamionosok kevés kivétellel elégedetlenek, de meg is van rá az okuk. Egy futószalag mellett dolgozó munkáshoz képest jól is keresnek, de az állandó távollét, a ki nem fizetett bér és sok egyéb nehézség elveszi a romantika ízét hamar. Persze aki évtizedek óta tekergeti a volánt, többnyire hasonló munkában gondolkozik. Mennek egyik rossz cégtől a másikhoz. Vannak ugyan ismerősök néhányan, akiknek jó helyük van, de oda nem lehet bejutni. Beszélgettünk az úgynevezett uniózásról, ahol általában négyhetente van hazautazás. Egy gyűjtőponton összeszedik a sofőröket, és kisbusszal hazahozzák őket, viszik helyettük a váltást. Sanyinak is volt része ilyenben, de mint megtapasztalta, hogy a négy hét néha öt, de volt még hat is. Éppen azért idegenkedett az ilyen beosztástól, hogy láthassa a kislányát felnőni, de a szükség nagy úr. Úgy tudom, a régi cége meg is szűnt már azóta. Próbálkozott közben mással is. Mivel van kereskedelmi múltja, megpályázta Bogácson a trafikot. Nem nyert. Aztán meghirdették a következő pályázatot, amit ugyancsak benyújtott, remélve, hogy esélyes lehet Bükkzsércen, hiszen ott első nekifutásra nem indult senki. Másodikra viszont igen, így ez se jött össze. Erősen gondolkozott egy otthon végezhető vállalkozásban, hiszen túl az ötvenen, meg a kitudja hány millió kilométeren, szívesen maradna már idehaza. Végül maradt a volán. Régóta kacérkodott a gondolattal, hogy kamionról átnyergel furgonra. Kevesebb a közlekedésben a kötöttség, éppen ezért nagyobb a hajtás. Csábító az a lehetőség, hogy a családdal töltheti a hétvégeket, de ennek az ára, hogy hét közben szinte nem is alszik. Ha lerakta az árut, már mehet is felvenni a következő szállítmányt, mivel itt nincs kötelező pihenőidő. Se kilométer korlátozás, de gyakorlatilag sebesség korlát se. Aztán ha hazaesik, egy hét alatt se tudja magát kipihenni. Az útvonalak is cifrábbak kissé, mint a kamionnal, mert sok esetben meg kell takarítani az útdíjat. A sofőr ugyanis ott megy, ahol a főnök mondja. Nem a saját ura. Na, ez is megfordult a fejében. Mármint, hogy saját tulajdonú furgonnal dolgozna. Miután megvette az autót, több a keresete, de a munka nem kevesebb. Az elinduláshoz szükséges tőke pedig mindig hiányzik. A mai világban pedig nagyon meg kell gondolni a hitelt!

Nem tudom van-e még olyan része Európának, amerre nem járt. A furgonozása során emlékszem egy olyan fuvarra, ahol még a svédországi kihajózástól 1700 km-re volt a célállomás Norvégiában a sarkkörön túl. Na, ide elkísértem volna. Biztosan nagyon unalmas út lehetett, nem is nagyon van arrafelé mit nézni, (gondolom) de maga a tudat, hogy a sarkkörön túl jártam! Az angliai Swindon is azért emlékezetes számomra, mert a nyugati hosszúság 2. fokán van. Olyan messzire nem gyakran juthatok el.

 

Most úgy áll a helyzet, hogy a furgonos cég vett kamiont is. Erre nyergelt át. Korábban volt olyan munkahelye, ahol tiltották az utast. Itt engedik. Megkérdezte. Annyi a feltétel, hogy az utas miatt ne kelljen hazajönni. A „vetésforgó” itt is négy hétre van tervezve. Új még a rendszer, nem igazán alakult ki, de nincs annyi hazai fuvar, hogy haza kelljen hozni a kamiont. Így marad a furgonos hazautazás, lehetőleg fuvarral.

 

*

Gondolataim sokszor forognak az autók körül. Ez most nem témaváltás, ide illik. Ha régen történt dolgokat kell elhelyezni az időben, többnyire ahhoz igazodom, hogy akkor éppen milyen autóm volt. Azt tudom. Aztán persze előfordul, hogy kétségeim támadnak, mert például a Fiat 850-essel annyi baj volt, hogy képtelenség másfél évbe olyan sok hibának beleférni. De semmi kétség, belefért.

Vagyis lehet, hogy nem egyforma gyorsan telik az idő? Lehet. Ha unatkozunk, akkor lassabban megy. Ha sokáig akarunk élni, akkor nem kell csinálnuk semmit!

A legkedvesebb teherautóm három és fél éve nincs már. Pontosabban, noha erősen lelakva, de még létezik. Csak éppen nekem kellett megszabadulnom tőle. Két választásom volt. Vagy a bank viszi, vagy valaki átvállalja a még hátralévő közel egymillió törlesztést. Ez utóbbi megoldás látszott jobbnak. Először odaadtam egyik druszámnak használatba, aminek fejében mindent megígért, de nekem kétségeim voltak. Mint utólag kiderült, nem volt minden ok nélküli a félelmem. Már első nap bezárták a kocsi ajtaját, miközben járt a motor. A telefonszámomat tudták, felhívhattak volna a pótkulcs miatt, de megoldották. Kivették a hátsó ablakot, és vagy betoltak egy gyereket a rács közt, vagy talán el is éri onnét egy felnőtt a kilincset. Nem tudom, én nem próbáltam. Tíz hónap nagyon hosszú idő, s mivel az erdőre jártak fáért, nem biztos, hogy működőképes lesz még a lízing leteltéig. Bár megígérték, hogy törlesztik, de ha teszem azt használhatatlanná törik, nem sok az esély hogy fizetnek. Visszaadják, és részükről le van tudva. Jelentkezett egy másik „vevő”, akinek ugyanerre a célra kellett, de jobban lehetett benne bízni. Némi felár ellenében sikerült felbontanom az egyezséget. Azóta már papíron sem az enyém az autó. Láttam nemrég. Ami már messziről szemet szúrt, az üzemanyagtöltő nyílás fedelének a hiánya. Fóliával volt lekötve a nyílás. Na, ez nem nagy dolog, bárkivel előfordul, hogy tankoláskor elfelejti visszarakni. Az viszont már nem mindennapi, hogy a fülke tetejére rálépett a ló. A raktér ajtói erősen deformálódtak, biztosító fülek már nem lógnak, hiszen rég leszakították. A hátsó lámpák le vannak cserélve. Természetesen a hátsó kerekek sárvédői is hiányoznak. Na, de nem az én dolgom, semmi közöm most már hozzá.

Tehát nincs teherautóm, de nincs is rá szükség. Nézegetem az utcán, a reklámokban, de nem csak pénzem, valójában szükségem sincs rájuk. Így is tovább tartottam legalább egy évig a szükségesnél. A feleségem öreg Suzukiját is alig használjuk. A lányom ugyan beígért nekünk egy lakóautót, ha majd tehetős lesz, de ahhoz…ja ezt már írtam.

 

Ha világot akarok látni, akkor csak Sanyiban bízhatok. Mivel most télen nem háríthatok azzal, hogy dolgoznom kell, nincs okom elutasítani, ha felajánlja, hogy menjek. Ibolyának a nyugdíj takarékját nem nyúlta le a kormány, abból fenn tudja tartani a háztartást, amíg én csavargok. Bár én nem mehetek olyan messzire mint a fiam, aki még Londontól is majd’ ezer kilométerre kirándul egészen a skót felföldre Inverness-be. Még a Lock Nesstől is északabbra. Aggodalmaskodtam, hogy mi van, ha olyan messzire elutazik, és köd lesz? Azt mondta, Skóciához az is hozzá tartozik. Igaz.

 

Tehát nem marad követő nélkül az utazási vágyam. A gyerekeim külföldön dolgoznak, de már említettem, hogy Ausztriában bicajoztak több alkalommal is. Zsófi ezen túl is sokat csavargott. Tőlem függetlenül járt Erdélyben, Bécsben, Prágában, Daláciában a tengernél, Svédországban, Dániában, Lengyelországban…nem tudom teljes-e a felsorolás. Most, hogy Tamás Londonban él, úgy tervezte, átugrik hozzá Berlinből a szabadságán. Aztán mégis inkább lemondta, mert nagyon körülményes éjszaka Southend-ről bejutni Londonba, s az éjszakai csövezést a sérült válla miatt nem vállalta. Abban a csevelyben, amikor ezt tudatta velem, érdekes eszmefuttatást tárt elém.

– Tudod mit? Majd a Mercivel átugrasz később – mondtam, hogy mondjak valami butaságot a hírre.

– Lehet, hogy nem veszek Mercit. Az a baj, hogy fosszilis üzemanyagot éget, és ezt nem tehetem meg a Földdel szemben. Bár nagyon tetszik, de inkább majd valami ocsmány elektromos autót veszek

– Zöld lettél?

– Eddig is zöldeskés voltam, de 2 napja megnéztem egy filmet, amit talán láthattál. A hülyeség kora.

Rádöbbentem, hogy jó eséllyel megélem a világvégét.

– Láttam, de belealudtam. Őszintén szólva baromira nincs kedvem végignézni.

– Na szép! Most épp a Föld megmentésén gondolkodom.

– Semmi új nincs benne, csak összegyűjtötték a híreket.

– Igen, de nem is az a lényege, hogy újat mutasson.

Nem tudom, hogy lehet meggyőzni az embereket, hogy mindenki tegyen érte, (vagy majd mindenki)

de arra gondoltam, ehhez először is a magam szintjén kell kidogozni egy tervet. Életmódot, amivel óvni tudom a földet. Csak a magam szintjén nyilván, tehát ettől még a Föld nem marad olyan, mint most, de ha ezzel megvagyok, akkor már lesz egy bemutatható mód. Ezután, már csak azt kell megértetni mindenkivel, hogy:

1. Nem jövőbeni kérdésről van szó, hanem nagyon is aktuális, és nem az unokáinkat érinti, mint ahogy azt általános iskolában is hallottuk már, hanem most élő embereket. Mint ahogy sokakat már "meg is érintett" .. ugye, akadnak ám rekord természeti katasztrófák már most.

2. Annak a hiedelemnek – mi szerint, de hát mit tehetnék én egyedül, semmit – nincs értelme, mert igenis de! Ugyan az átlagember tesz hozzá (egyéni szinten) a legkevesebbet, tehát az tud segíteni is a legkevesebbet, no de az átlagemberek vannak legtöbben! Szóval egy kis gondolkodás után megállapítottam, hogy bizony a Föld megmenthető. Csakhogy az átlagembernek csak a szája jár, és várja a sült galambot. Ettől nehéz a feladat. Ezen kell változtatni! Ez bizony igen nehéz. Ehhez a legfontosabb a fenti két pont megértetése. S ha ez megvan, akkor jön a 3. pont. Megoldást kell adni az emberek kezébe! Avagy nem elég megmutatni, hogy ébresztő öreg, baj van, hanem meg kell mutatni, mit tud tenni minden egyén. És a legnehezebb nem az energiatakarékosság, vagy a szelektív hulladékgyűjtés. Ezeket a morzsányi feladatokat a nagy erős kormányok már többé-kevésbé elvégezték, vagyis végzik, a nevelés zajlik

és alakul a dolog, csak ez Földet menteni még nem elég. Az átlagember – szerintem – közvetetten tudna ténykedni, avagy akik a valódi problémát okozzák, illetve annak legnagyobb részét, azokat kéne lekapcsolni! Ott van a greenpeace, a wwf, akik ezerrel melóznak ezen, de az sem elég. Tehát ha az átlagemberbe bele lehetne kódolni, hogy fejezze be az értelmetlen fogyasztást, akkor utánpótlás híján elsorvadnának a tömegtermelők

– Egyetértek. Ez van a politikában is. Mindenki fölfelé mutogat, hogy a képviselők mennyit lopnak, s közben azon jár az agya, mit nyúljon le a munkahelyén.

– De a szuper technikai vívmányért megőrült csillogó szemű idiótába, – folytatta Zsófi fellelkesülve – aki épp a környezetének mutogatja a legújabb okostelefonját, hogy lehet belekódolni, hogy az a kis szörnyeteg a kezében például épp egy a gyilkosai, a családja gyilkosai, a jövő generációk gyilkosai közül, és különben is szükségtelen a boldogsághoz. Ezek olyan elvont és egymástól távoli ok-okozatok, hogy gyanítom az emberek 99%-a nem látja át. Nos ezt a 99%-ot meggyőzni…

Jááááj! Pedig, hogy kerül a kezébe az okostelefon?

Úgy, hogy a kedves gyártó tönkretesz érte egy ökoszisztémát. Íme egy lyuk a föld immunrendszerén! Aztán egy újabb kritikus kérdés

a rengeteg autó. Ez nevelés kérdése. Szerencsére ezzel már valamilyen szinten foglalkoznak és propagálják a tömegközlekedést.

Egyszer láttam egy térképet (fel is raktam a facebookra) az abban a pillanatban úton levő repülőgépek voltak jelölve rajta. Az összes. Lefedték Európát és Amerika keleti partját. Elég félelmetes. És ez nyomatja a gyilokanyagot a legnagyobb koncentrációban.

– Párizsban figyeltem az Orly-ról felszálló gépeket. Percen belül követték egymást.

– Bizony ám! És az csak egy reptér volt. Ha csak a fapadosok megszűnnének, már nagy segítség lenne. Újra luxus lenne a repülés, és csak egy viszonylag szűk réteg engedhetné meg magának. A fejlett országok vásárlási szokásai borzalmasak. Nekem van egy szuper kabátom. Jó meleg és még mindig jó állapotban van. Még Gyöngyösön vettem. Jó drága is volt, akkor 10000ft. (most már nem lenne ez drága) Szóval a kabát hm-hm...olyan...10-12 éves, és perfekt. Ha német lennék, valószínűleg már rég kidobtam volna és azóta 10 másikat vettem volna. És én csak egy vagyok, de mennyi ember van még rajtam kívül...

Micsoda tömegtermelés kell ennek a kiszolgálására! Aztán ott van a munkahelyi kaja.

Van ugye szolgálati ebéd. Ami szuper, bár nekem nem annyira jó, mert nem nagyon rajongok a húsért, de a hotel megengedheti magának, ezért minden nap valamilyen hús a menü. Minden nap!

Ennek is az egészséges mértéke a heti 1 vagy 2 kéne, hogy legyen! A bődületes húsfogyasztás is globális felmelegedés okozó. Na, most meg kellett állnom, mert nem ugrik be a folyamat... Mindenesetre az állattenyésztéshez szükséges termőterület sokkal nagyobb helyet igényel, mint ami az emberi fogyasztáshoz szükséges. Avagy ahhoz, hogy ennyi húst zabálhassunk, sokkal-sokkal több gabonát kell termelnünk, sokkal több termőföld, sokkal több ivóvíz, sokkal több műtrágya.

– Na elfáradtam. Szóval lenne itt teendő.

– Nagyon belemelegedtél.

– Jaja. Szívügyem ám! Nem meglepő. A személyiség típusom szerint is ilyen vagyok. Nem kisebb ambícióim vannak, mint megmenteni a világot. Az ajánlott foglalkozások közt például a zeneszerző mellett szerepel a környezetvédő és az aktivista. Szerintem ez vagány dolog.

– Akkor már meg se merem mondani, hogy egyszerre 2 laptopot használok.

– Jujj!

– Az egyik egy olyan idős mint a kabátod, és nem emlékszem a parancsra, mire hajlandó megmozdulni. Megyek inkább sétálni, amíg süt a nap.

– Ok. Én is lassan, de előbb eszek valamit.

– De ugye nem húst!

– Jaj de vicces.

 

 

Na, akkor ha jó pontot akarok a lányomtól, ne vegyek kocsit! Van már elektromos is, de 200 km a hatótávolsága, az ára pedig használtan is nyolcmillió. Inkább nem kell. Inkább potyázok. A kamion akkor is megy, ha én nem ülök benne. És itt mutatnék még vissza a Zsófi eszmefuttatására. Amikor dolgozni járok, a dagadt kollégámhoz hasonlóan járhatnék kocsival. Viszont a busz akkor is megy, ha én nem ülök rajta. Autóval a napi 15 km ha csak a benzint számolom 400 Ft. Ez így nem tűnik soknak, hiszen ha a buszon veszem meg a jegyet, az éppen ennyi az egyik irányba. Viszont! Havonta 20 nappal számolva a benzin 8000 Ft. Igaz, hogy a kocsi is kopik, ide kellene számolni az adó, a biztosítás megfelelő hányadát, de azzal ne bonyolítsuk a számolást! Tömegközlekedéssel, alkalmanként a buszon vásárolt jeggyel ennek a duplája. Ha előre megveszem a jegyet, akkor is másfélszerese. Az összvonalas bérlet hétezer. Na, ez már jobb, mint a kocsikázás. Így már érdemes megfontolni! Na, de mivel olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy vonalat is elég igénybe vennem, így a bérlet csak 4700 Ft. Na, így hülye lennék kocsival járni. Így persze könnyű vigyázni a Földre, hiszen anyagilag is így járok jobban. Ennek a szempontnak a fontosságát felismerve lehetne a jó cél érdekében…jó cél? A szükséges cél érdekében manipulálni a köznépet! Vannak is ilyen törekvések, mert például ha megvenném 8-10 millió forintért (tegyük fel!) az elektromos autót, ingyen tölthetném az ÉMÁSZ parkolójában az aksit. Bár ha fele ennyiért veszek benzinfaló kocsit, az árkülönbség jó sok benzinre lenne elég. Aztán éppen a negyedik kamiontúrám során figyeltem fel egy óriásplakátra, amelyik egy hibrid üzemű Lexus SUV-ot reklámozott. Nyolc liter volt csupán a benzin szükséglete száz kilométerenként. Egy átlagos autónak a bonyolult és drága elektromos hajtás nélkül ennyi, de inkább kevesebb. Akkor mi ebben a takarékosság? De hát nem mindenki olyan okos, mint én.

Na, de hagyjuk az okoskodást, menjünk világot látni potyán!

 

*

 

– Jössz hétfőn?– csörgött rám Sanyi.

– Hová megyünk?

– Azt még nem tudom, de nem mindegy? Úgyis ráérsz. Hívtam Gabit, de soknak találja a 4 hetet. Lombardia és Pomeránia között utazgatunk valahová.

– Nekem is sok ám a négy hét. Elég lenne egy is. Főleg, hogy ismerős úton járunk.

– Ismerős? NDK-ban még nem is jártál.

– Nincs is már olyan ország. Egyébként is azt mondtad, hogy arra rosszak az utak.

– Nem mindenhol. Na, ne kötözködj, készülj! Különben meg mit számít a járt út? Szlovéniában hányszor jártál már?

– Háromszor…nem is. Négyszer, mert egyszer visszafelé is jöttünk.

– A Brenner hágó meg tetszik, azt mondtad. Ott járunk oda-vissza. Megnézheted, merre lejt az út Verona után, illetve ha arra megyünk, akkor előtte. Na akkor jössz, vagy nem, mert szólok Gabinak.

– Ha ha. Gabi nem megy.

– Hétfő reggel nyolckor Kövesdről!

– De sok a négy hét.

– Lehet az öt is.

– Akkor pláne. Viszont, van egy ötletem. Felhívom Rose-Marit.

 

 

Térkő

 

Ez az út valójában múlt év szeptemberében kezdődött, amikor rám telefonált alkalmi főnököm.

– Cső Gyulám! Hogy állsz a térkövezéssel? Csináltál már olyat? Igen? Nagyon fasza. Akkor gyere hétfőn, megyünk Tapolcára. Gergővel mentek ketten, aztán majd Béla is beszáll, ha kész vagytok az előkészületekkel. Na, akkor hétfő reggel a telepen… jaj, dehogyis! Neked ugye van bérleted? Gyere már le hozzám, és majd el kell hozni a Kia-t a szerelőtől. Jó? Akkor nálam! Csőcső!

 

Na, ez egy jó hír, mert már két hete a lábamat lógattam, amióta végeztünk Lillafüreden. Na, az egy jó munka volt. Nem hajtottuk túl magunkat.

Szoktam is néha emlegetni, hogy ha jó sorsom úgy hozza, hogy még most is vállalkozó lennék, azóta már lenyomorodtam volna. Erre mondta Ibolya, hogy félig már akkor is az voltam, amikor feladtam a vállalkozásomat.

Tény, hogy jobban kímélem magam amióta brigádban dolgozom. Nem azért ám, mert úgy állok a munkához, hogy más is hozzáférjen! Szó nincs erről, mert ha valahová fel kell ugrani, hiába én vagyok a hatvan évemmel a legöregebb, én ugrom elsőnek. Viszont három ember könnyebben elvégzi ugyanazt a munkát, mint egy. Alkalmazotti státusomban még az is nagy könnyebbség, hogy ha letelik a munkaidő, leteszem a munka gondját, nem az enyém a felelősség. Hét végén pedig tartom a markom a fizetésért, nincs rá gondom, hogy miből teremtem elő. Erre van a vállalkozó. Előfordult már, hogy levonás járt érte, ha valami nem felelt meg, de ez még belefér. Néha veszekszem is a főnökkel, a nem megfelelő feltételek miatt, de aztán megoldjuk a feladatot, ahogy lehet. Kreatívan.

Szerettem a lillafüredi munkát. Kicsit megmosolyogtam a főnök viselkedését, ahogy minden munkafolyamatnál letesztelte a képességemet. Nincs egyébként ezzel semmi baj, hiszen mint mondta, lehetek én akár cukrász is, a lényeg, hogy tudjak műkövezni. S való igaz, a szakmunkás-bizonyítványomat még csak egy helyen kérték. Az is egy érdekes történet volt, majd egyszer elmesélem.

 

Megkaptuk a beosztást.

– Azt a lépcsőkart a Gergő rakja le, ezt pedig te.

– Megy ez neked – mondta másnap a főnök.

Persze, hogy megy. Nem múlt el nyomtalanul a 40 év szakmai gyakorlat.

Az persze bosszant, hogy a Gergő úgy tesz, mintha mindent jobba tudna, pedig szakmailag kifejezetten gyenge. Ezzel persze nem szabad szembesíteni, mert megfenyeget. Ezt még tőlem se tűri el. A hangulatomnak azért jót tesz…nem is a hangulatomnak! Magabiztosságot ad, hogy nem tudnak olyan feladatot adni, amit nem tudok megcsinálni. Az ugyan bosszant, hogy hiába próbálom a rosszul megszokott módszereiket megváltoztatni, de nem erőltetem. Ha nekik jó, nekem is. Egy a pénz. A főnök sokszor leszúrja a brigádot, ha nem felel meg a teljesítmény az elvárásainak, máskor meg vissza kell magunkat fogni, nehogy hamar végezzünk. Azt hiszem ez máshol is így szokott lenne, ha a főnök maga nem vesz részt a termelésben. A lillafüredi munka majdnem utolsó részénél volt olyan, hogy három napot kaptunk egy kétnapos munkára.

– Mondom, hogy nem ért hozzá – emlékeztetett a kolléga egy korábbi megjegyzésére.

A Függőkert bejárati oszlopain dolgoztunk éppen, amikor arra sétált egy kiránduló csoport. Közöttük volt egy egykori szomszéd kislány immár ötven évesen. Felvilágosítottam az építkezés miatti korlátozásokról, kicsit beszélgettünk más témákról is, hiszen nem találkozunk minden évben. Amikor elmentek, magyarázatként mondtam a kollégáknak, hogy a szomszéd kislány volt, akit egyszer felborítottam a babakocsival. Nem tudom miért pont ez a közös emlék jutott eszembe. Közös? Talán ő nem is emlékszik rá. Másként mondom: közös élmény.

A kirándulók jövésmenése fűszerezte kissé a munka unalmát. Normális esetben az ösvény ott vezetett volna, ahol éppen dolgoztunk, de a munkaterületet idegenek elől lezárták, így érdeklődni voltak kénytelenek éppen attól a dolgozótól, aki a legközelebb volt. Az is lelkesítőleg hatott ránk, ha szép fiatal nők szólítottak meg, mi pedig meg tudtuk adni a szükséges útmutatást. Nagyobb kihívás volt külföldieket elirányítani.

– Most jó lenne egy kis angol tudás – jegyezte meg Gergő

– Nekem azt mondtad, hogy tudsz angolul.

Nem tagadta, hiszen tényleg mondott ilyet, de most csak mosolygott, amikor a füllentésével szembesítettem. Nekem azért sikerült néha „eltáncolnom” merre menjenek a keresett objektum felé. Olyan nagyon sok mindent nem kereshettek, akár meg is lehetett volna néhány sematikus mondatot tanulni. Egy család az állatkertet kereste, amihez kevés volt az irányt megmutatni. Kellett egyéb tájékozódási pontot is megnevezni. Amikor láttam, hogy elindulnak az általam mutatott irányba, kénytelen voltam utánuk szólni, hogy kocsival menjenek, mert messze van. Ezután a munkatársaim már abban a hitben éltek, hogy én tudok angolul, pedig ez egyáltalán nincs így.

Egy autós Szilvásváradra szeretett volna eljutni. Szerencsére magyarul kérdezett. Habár az indulás irányát meg tudtam volna mondani, és a helységneveket, amiket majd út közben látni fog, de ezt a magyar utazó is elfelejti. Két választás…na jó…három választás lett volna. Nem engedtem az igazamból, hiszen én ismerem legjobban a térképet. Ezt a tudásomat sokszor a főnök is elismeri, de nem mindig tart igényt az útmutatásomra. Ezzel úgy vagyok, mint a rossz technológiával. Ha nem hallgatnak, rám, az ő bajuk Engem nem érdekel…de azért kicsit bosszant.

 

Kazincbarcikán kerestük a munkahelyet. A főnök külön autóval jár, nem jön velünk együtt sehová, legyen bármilyen messze a cél. Nem adja meg a célpontot, csak tájékozódási pontokat, irányokat ad meg. Gergő a sofőr, aki gyakran tartja kezében a telefont, mert a főnök folyton telefonál. Nem egyszer előfordult, hogy vezetés közben, telefonálás közben, még lángost is evett, nem mellesleg pedig navigálni kellett a városban. Na, ez a navigálás még egy külön téma, majd kitérek erre is később.

Na, szóval! Körforgalomnál jobbra a kórház felé! Ott találkozunk, aztán egy nagy park, ahol templomok vannak, a buszállomás felé…

Körforgalom mindjárt kettő van, és mi természetesen nem azt értük el először amire a főnök gondolt. Addig rendben van, hogy jobbra menjünk ki, mert a külső sávból másfelé nem is lehet. Ez viszont zsákutca. Vissza a körforgalomba, megint jobbra ki! Egyenesen tovább a másik körforgaloig4 Ott megint jobbra ki!

– Nemjó bazmeg, mert az ott a 26-os! Forduljunk vissza!

Megint körforgalom, megint jobbra ki, álljunk félre. Telefon.

– Ott a főnök!

Ennek örömére megmagyarázhatatlan okból Gergő balra fordult, ment egy kört a körforgalomba, majd visszajutott oda, ahonnét elindult. Itt már a főnök után mentünk el a kórház előtti parkban, ahol a templomok vannak. Tovább, tovább! Elhaladtunk egyenesen abban a kereszteződésben, ahonnét rálátunk a buszállomásra. Na, most már megtaláltunk minden támpontot, de fogalmunk sincs, hová megyünk. Valami obeliszket kell lecsiszolni, de fogalmunk nincs, hol keressük. Már szinte körbeértünk a városon. Megálltunk, telefon az építésvezetőnek! Visszafordultunk a buszállomás felé, de egy úttal hamarabb fordultunk be a lakóházak, garázsok közé. Elértük az „ősi” városmagot, az ötvenes években épült bérházak sorát, amiket kis terek szakítottak meg. Az egyik ilyen térnél integetett az építésvezető.

– Mért nem mondtad bazmeg, hogy a szovjet emlékművet keressük?

– Nehogy azt mond Gyulám, hogy tudtad volna!

– Há’ má’ hogyne.

Ez így ebben a formában nem igaz, de a környéket be tudtam volna határolni, mert feltételeztem, hogy akkor állíthatták, amikor még annyira imádtuk a szovjeteket, hogy a városainkat is olyanra építettük, mint ők. Két ilyen utca van Kazincbarcikán, tehát ha rám bízza, hamarabb rátalálunk. Csak éppen nem mondta, mit keresünk. Na, de nem ez volt az első eset, nem is az utolsó.

Ha már témánál vagyok, nem hallgathatom el, hogy Gergő mint miskolci, olykor a saját városában is eltéved. Egyszer egy ózdi átkelés is kifogott rajta, pedig az már a harmadik útja volt ugyanoda. A kelleténél egy elágazással hamarabb fordult balra, nem tudtuk miért. A „hová mégy” kérdésre nem reagált. Gondoltam, más irányba akar most menni, de nem gond, mert erre is jó. A megfelelő irányt a következő csomópontban megint elvétette. Többen érdeklődtünk már ekkor, hogy mi az úti cél, de Gergő nem felelt, a vezetésre, pontosabban a navigálásra koncentrált. Mire a körforgalmat elérte, csak kinyögte, hogy Borsodnádasdra akar menni, nem pedig itt keres valami ismerőst, ahogy azt mi ezek után feltételeztük.

– Akkor most itt fordulj vissza! – javasoltam, de nem hallgatott rám. Tovább haladt a rossz irányba, majd nekifordult jobbra a hegyoldalnak. Elértünk a kórház parkolójába, ahonnét nem volt tovább olyan út, amiről feltételezhettük, hogy kivezet a városból. Megállt. Újból megkérdeztem, hová akar menni. Most már egyértelmű, hogy eltévedtünk.

– Engem kérdezz öcsém! Én ismerem a várost.

– Akkor mondja!

– Fordulj meg, menj le a hegyről, a körforgalom után egyenesen befelé a város felé!

Nem is volt semmi gond, amíg egyenesen mentünk.

– Itt balra! – mondtam, erre elfordult jobbra.

– Akkor menjél bazmeg amerre akarsz!

Visszajutott oda, ahol legelőször rosszul manőverezett.

 

*

Na, a barcikai esetet majd később! Most ott tartottam, hogy hétfőn lebuszoztam a főtérig, onnét gyalog a főnökhöz, majd tovább a szerelőhöz a kocsiért. Még az is egy külön történet, hogy lettem tartalékos sofőr, de majd mindent elmesélek sorjában.

Elvittem a kocsit a telepre, felpakoltunk földmunkához szükséges szerszámokat, közben a főnök is megjött személykocsival, elmagyarázta Gergőnek, hogy Tapolcán hol találkozunk, és elment. Innét már Gergő a sofőr, mert nekem csak akkor kell vezetnem, ha ő nem jön, vagy másnapos, vagy alkoholos befolyásoltság alatt áll.

 

A főnök a kocsijában ülve várt bennünket Tapolca elején. Onnét már felvezetővel haladtunk tovább, kanyarogtunk egyik utcából az ugyanolyan másikba, míg végül megálltunk egy teljesen átlagos üdülőház betonvasból készült kerítése mellett. A főnök becsengetett, s míg vártunk a tulajdonosra, a főnök gyorsan elmondta, hogy ezek németek, de a nő nagyon jól beszél magyarul. A férje is tud, de inkább nem beszél. Felhívta a figyelmünket, hogy tisztességes munkát kell ám végeznünk. Na, ezt nem értem miért kell mindig külön kihangsúlyozni, de ő már csak ilyen.

Körbejárattam a tekintetemet. Ezeknek teljesen üres a füves előkert, a ház mögé aligha járnak be kocsival, az utcán is csak mi parkolunk. Nincs kocsijuk? A szomszéd udvarán áll egy Mercedes Vito. Nahát! A szomszéd is német?

 

A csengetésre kijött a házból egy középkorú, arányosan kövér, de inkább úgy mondanám, hogy jó húsban lévő, helyesebben telt idomú szőke asszony. Halványzöld blúz feszült rajta. Mellei inkább kicsik, hasa kis jóindulattal akár laposnak is mondható. Combközépig érő átlapolt szoknyája alatt az én ízlésemhez képest kissé vastag, de szép formájú lábain akadt meg, azt hiszem mindhármunk szeme. Hosszú, hullámos dús haja se befonva, se összekötve, csak úgy lógott, ahogy az Isten megadta. Széles állkapcsa, vastagnak tűnő arcbőre okán akkor is németnek gondolnám, ha senki nem mondta volna előre. Csupasz karjának apró pihéi alapján a szőkesége eredeti. Akkor figyeltem fel ezekre a pihékre, amikor karját feszesen tartva messziről kezet nyújtott, még mielőtt hozzánk ért volna. Mi tagadás, kellemes látvány.

 

– Rose-Mari – mondta miközben mindhármunkkal kezet rázott, majd visszakiáltott a kopaszodó vörös, ötvenes úrnak a teraszra.– Zigmund, komm hier!

Mondott még egyebeket is, de nekem annak ellenére, hogy egy tanfolyamot hajdanán elkezdtem, a német is kínaiul van. Valójában minden idegen nyelvvel csehül állok. Annyit bogoztam ki a nő beszédéből, hogy maiszter. Vagyis jöjjön ide a Zsiga, üdvözöljön bennünket!

 

A férfi németesen távolságtartó. Megállt előttünk két karnyújtásra, bólintott, s csak annyit dörmögött, hogy „morgen!” A főnökünk lépett oda hozzá kezet fogni, miránk már ügyet se vetett. Nem lopta magát a szívünkbe.

Lepakoltuk a szerszámokat, a főnök közben Roze-Marival megbeszélte a részleteket, aztán nekünk többször is a szánkba rágta, majd otthagyott azzal, hogy a kitermelt földet rakjuk kocsira és vigyük be a telepre, jó lesz a kerítés melletti rézsűt kiszélesíteni.

Fogtam a csákányt, elkezdtem felnyesni a gyepet. Ezalatt Roze-Mari bement a házba, kicsit rendbe szedte magát. Valójában csak annyi változást láttunk rajta, hogy dús hajzuhatagát kontyba csavarta. Amikor odakiáltott nekünk, hogy

– Kell valami?

Felnéztem, s csak most tűnt fel milyen világítóan világoskék a szeme. A nagy konty lehetett az oka, de a telt idomú testhez képest hihetetlenül karcsú volt a nyaka. És azt kérdezte, hogy kell-e valami. Már hogy a csudába ne kellene! De ezt ilyen zavarba ejtő nyíltsággal még soha nem kérdezték meg tőlem. Hacsak olyan hangsúllyal nem, hogy „mi van öcsi, akarsz valamit?”

Bizonyára látta rajtunk, hogy milyen értetlenül néztünk egymásra.

– Kávé, tea? Valami ital? Sör?

– Köszönjük nem…háát, maga kér egy kávét? – tolta rám a döntést Gergő.

– Igen, köszönjük. Egy kávét elfogadunk.– közöltem a döntésünket – persze fejenként – tettem hozzá motyogva, hogy ne hallatszódjon el a teraszig. Gergő nincs annyira képben az én rajzfilmekhez köthető humorommal, így hiába hallotta amit mondtam, nem értette, miért teszem ezt hozzá. (a Macskafogóban Fritz rendelkezett, mit kapjanak az özvegyek… és az árvák egy nyalókát. Persze fejenként) Na, mi is megkaptuk fejenként az egy-egy kávét a terasz asztalánál. Odaültünk, mint a vendégek.

Előfordult néhányszor sok évtizedes praxisomban, hogy munka közben kávéval kínáltak. Többnyire lépcsőn dolgozva. Ilyenkor nem hozzák ki a kisasztalt, közvetlenül kézbe kapom, legfeljebb tálcán. Legelső dolgom, hogy leülök, s mondom amit néhai Vincze Józsi kollégámnak tulajdonítok, hogy mondta.

– Nem is kávé, amihez nem ülünk le, és szívunk el egy szál cigit.

Az én esetemben csak a leülés érvényes, mert soha nem cigiztem. Valójában annak se örülök, ha a társaságomban ezt teszik, de még senkire nem sikerült hatnom e téren.

Roze-Mari se kínált cigivel, mert ebben a házban nem szokás. Gergőnek volt ez kellemetlen, mert ő rágyújtott volna. De legalább óvjuk az egészségét. A kiegészítők felsorolását kellett végighallgatnunk mindenek előtt. Cukor, tejszín. És persze utána az asztal közepén lévő kosárkából egy…illetve két tejcsoki. Szívem szerint az egészet felfaltam volna, de nem szabad visszaélni a vendégjoggal, főleg, hogy nem is vagyunk vendégek. Háziasszonyunk magunkra hagyott, csak amikor bekiáltottunk, hogy „köszönjük”, akkor kérdezte a sört, és az ásványvizet. Tökéletesen beszélt, alig lehetett akcentust érezni. Néha furcsán fogalmazott, mint ahogy a kell-e valamit, de ettől még értettük mit akar mondani.

– Hogy hívják a csajt Gyula bá?

– Rózemari. Vagy egyszerűsítsük rozmárnak? – bújt ki belőlem a szokásos idétlenkedés, pedig tudom, hogy a nevekkel nem szabad viccelni.

– Melyik is az a rozmár? Amelyiknek bajusza van?

– Akkor nem jó, mert ennek nincs. Szőkéknél előfordul, de ezt jól megfigyeltem, nincs neki.

 

Nem volt nehéz dolgunk a gyeppel, de alatta elég kemény volt a föld, alaposan megizzasztott, hogy a szükséges szintet összehozzuk. Két órán belül megtelt a kocsi. Ült is a fara rendesen, nem lett volna jó ha a főnök látja, mennyire túlterheltük. Ezután azon tanakodtunk, menjünk-e mindketten letúrni, végül abban maradtunk, hogy én inkább maradok, hagy haladjon a csákányozás. Még alig ment el Gergő, a házigazdáék is készülődtek.

– Megyünk vásárolni, majd dél körül jövünk. Kér valamit? – fogalmazott most már finomabban mit a kávénál.

– Köszönöm, nem kérek semmit.

– Sört, vagy vizet, vagy valamit?

– Vizem van. Köszönöm, tényleg nem kell semmi.

– Még ilyen embert! – mondta fejcsóválva a visszautasításra.

Közben a Zsiga…na jó, a Zigmund kiállt a szomszéd udvaráról a Vitoval. Aha! Tehát az az ő kocsijuk, csak átparkoltak a szomszédba, hogy nekünk ne legyen útban. Amíg a nő bezárta az ajtót, ízlelgettem amit hallottam az imént. „Még ilyen embert!” Ezt nem állom meg szó nélkül.

– Biztos, hogy maga német? Ilyet nem mond egy német. Ehhez magyarul kell gondolkodni.

– Már 26 éve járok ide minden évben, csak megtanultam néhány kifejezést.

– Németországon belül honnét jönnek?

– Rheinland-Pfalz. Maguk Rajna vidéknek mondják. A város Montabaur. Elég messze van.

– Aha, jártam arra. A városban ugyan nem, csak az autobahn túloldalán, ahol az üzletek vannak. Városnézésen Limburgban voltam, az sincs oda messze. Megnéztük a fakocka házakat, sétáltunk a Lahn partján, etettük a hattyúkat, meg néztük a kajakos csajokat a hóesésben. Ja, bocsánat! Nem akarom feltartani. Majd beszélgetünk még.

– Viszlát, majd jövünk. Tényleg! Hol a kocsi, meg a kolléga?

– Majd jön ő is. – mondtam mosolyogva.

Visszamosolygott, majd integetett, amint beült a Mercedesbe.

 

Szóval ezt a Roze-Marit kellett felhívnom, de sora van még ennek, mint a rétestésztának. Kellett még egy nap, mire eljutottunk a telefonszámig.

 

 

Mehetünk

 

Felhívtam Németországban Roze-Marit, aminek hatására igent mondtam a kamiontúrára.

Vasárnap hazamentünk Bogácsra, hogy hétfőn onnét induljunk együtt Sanyival. Hétkor indul a busz, azzal megyünk a furgonért. Emlékszem a korábbi utak kezdetére, hogy milyen izgatott voltam. Most se volt ez másképp, főleg, hogy most el is kell hagynom a kamionfülkét talán több hétre is mielőtt haza indulok. Azért ez kicsit még rátesz az izgalomra. Sok a bizonytalanság.

Odahaza beálltunk kocsival az udvarra, majd visszamentem becsukni a kaput. Nicsak! Valami van a postaládában.

A járdán botladozva olvasom a szemüveg híján kissé erőltetett nézéssel a feladót. Ismerős a név, de nem lehet az, akire gondolok, hiszen miért írna ennyi év elteltével nekem levelet? Lehet névazonosság is. Nem győzöm kivárni, hogy beérjek a házba, menet közben tépem szét a borítékot. Mondhatni, szétbarmolom. Na, ez így nem jó. Hol is a szemüvegem?

Közben Ibolyának legelső dolga, hogy előszedi a magunkkal hozott laptopot, felkapcsolja az áramot. Nem is tudom, mi lenne velünk Internet nélkül. Bár most itt az alkalom megtudni, mert bizony nem jön be semmi. Persze mire ez kiderül, én már sokadszor olvasom a meghívót. Mert jól gondoltam ki a feladó. Egykori tanulótársam az ipariból. Nahát! Eltelt…42év. Soha nem volt még találkozónk. Miért pont most? Na, erre kíváncsi vagyok. Nem tudom, hányan jövünk össze. Talán nem is él már mindenki. Az általános iskolai találkozót 30 év után hoztuk össze a fél osztállyal. A 40 évesre már annyira nem volt jelentkező, hogy le is mondtuk. Erre jön most ez a 42 évessel. Én ott leszek. Mikor is? Na, majd megoldjuk. Ismerek az egykori társak közül hármat. A többiekről semmit nem tudok. Na, egy negyedikről annyit, hogy melyik faluba nősült.

 

Mivel az Internet nem jött be, így filmet se tudtunk nézni. Tv-nk nincs. Télen hamar este van, korán lefeküdtünk. Nincs kukorica se a háznál, hogy azt morzsolgassuk a sötétben, mint a régi öregek.

Erről jut eszembe, hogy amikor még aktív sírköves voltam, Harsányban dolgoztam a temetőben, de mire végeztem, rám sötétedett. Bementem az ügyfélhez, hiszen tudtam, hol lakik. Megyek be az udvarra, köszöngetek, hogy „Jó estét”, de sötét van az egész portán. Hát ezek nincsenek itthon, mondom magamban, de hangosan. Nagy sokára előbotorkál a papó, és beinvitál a melléképületbe. Ekkor gyújtott lámpát. Én már abban a hitben voltam, hogy nincs áram. Mondtam is neki.

– Dehogyis nincs – nevetett az öreg – de nem pocsékoljuk.

Hát, igen. A régiek tudtak takarékoskodni. Mi már elfelejtettünk. Bár nekem ma is meg van az a szokásom, hogy lakáson belül, amelyik helyiségből kimegyek, lekapcsolom a világítást. A gyerekeimnél olyan az egész ház, mint a karácsonyfa.

Most úgy teszünk a párommal, mi is mint a régi öregek. Ideje megtanulni, hiszen ma már mi vagyunk az új öregek. Teszek még néhány darab fát a tűzre, aztán ágyba bújunk. Sokáig nem jön álom egyikünk szemére se. Néha ugyan hallom magamat amint horkolok kissé, de mivel hallom, ébren vagyok. Beszélgetünk a levél kapcsán a találkozókról. Aztán szóba kerülnek a legboldogabb éveink, amikor háborús térségeken keresztül mentünk nyaralni a Balkánra. Semmi atrocitás nem ért bennünket, de ott volt a zabszem. Az ellenőrzési pontoknál ki volt téve a 10-es tábla, akkor ott tízzel mentem. Horvátországban ott volt a gépkarabély a hajó alsó szintjén. Láttam korábban ilyen fegyvert, lőttem is vele, de az a sorkatonaság nevű játékban történt, békés körülmények között. Ott pedig lőttek. Magunk ugyan nem tapasztaltuk, de benne volt a napi hírekben.

– Emlékszel, amikor Szerbiában…

– Aha, amikor nem mertem pisilni?

– Ja. Jöttek azok a rosszképű suhancok ablakot mosni egy márkáért. Nem mertük visszautasítani…

– Hát azt…?

– Hhhr…krrr…

– Hm. De régen volt . most meg. Megnézted a ládát? Ja jól van na. Arról beszélgetünk.

 

*

 

Egy közismerten magas színvonalú hotel konferenciatermébe szólt a meghívó. Kissé kétkedve fogadtam, azt hittem, tévesen kézbesítette a postás. Ámde semmi kétség, az én nevemre, az én címemre szól. Előfordult már, hogy én továbbítottam a druszámnak szóló levelet, mert a kézbesítő nem volt elég figyelmes. Most erről szó nincs, én vagyok a címzett. Kíváncsian olvastam át újból és újból az invitáló sorokat, de nem derült ki, hogy ki hív, és az sem, hogy miért. Szombat este tizennyolc óra, üzleti öltözék. (még jó, hogy nem szmoking) Hofi katonai behívója jutott eszembe, mert itt se kérdezték, hogy ráérek-e. Szabad volt egyébként a szombat estém, nem találtam semmi indokot arra, hogy ne menjek el. Ha már főztek rám, ne vesszen kárba! Ja, mert természetesen vacsorát is ígértek. Kedves emlék fűzött engem ehhez a helyszínhez, már csak ezért is elmentem volna.
Szombat este hatkor tehát ott voltam. A bejáratnál egyik kedves katonatársam fogadott. Azonnal megismertük egymást, pedig jó régen nem találkoztunk. Egész pontosan a leszerelés óta. Az megvan már vagy…számolgatni kezdtünk. Az ezredforduló miatt kissé meg is kavartuk. Amikor végre sikerült, újból összeölelkeztünk, paskoltuk egymás hátát, talán még a könnyünk is kicsordult örömünkben. Mikor végre alkalmam nyílt a terembe lépnem, egy feltűnően szép középkorú nőn akadt meg a szemem. Csak első pillantásra gondoltam, hogy középkorú, hiszen őt is régről ismertem, s tudtam, közel annyi idős, mint én. Vele talán négy-öt éve találkoztam, akkor csalódtam benne a világnézete miatt. De most nem arra, hanem az ifjúkori kapcsolatunkra emlékezem, ezért a puszilkodás, az ölelkezés természetes. Néhány kolléga üdvözölt ezután, többükkel együtt voltunk inasok. Egykori zenész cimborákat ismertem fel a zsúfolásig megtelt teremben, aztán a politikusi éveimben megismert kárpátaljai barátaim siettek oda hozzám. Köztük volt a tenyeres-talpas Natasa, meg az a nagyon szép tanárnő, akinek a nevére ugyan nem emlékszem, de a vodka adta bátorságom okán ugyancsak összecsókolgattam akkor, s ennek emlékére most is. Akármerre fordultam, mindenfelől ismerősök mosolyogtak rám. Aztán arra a felismerésre jutottam, hogy itt én mindenkit ismerek. Ezután már az idegen embereket kerestem, de nem volt köztük ilyen.
Kezdtem arra gondolni, hogy ebben a hatalmas társaságban én vagyok a kapocs. Próbáltam más összefüggést keresni, de rá kellett jönnöm, hogy sokan közülük senkit nem ismernek itt, csak engem. Most már nagyon szerettem volna megtudni, hogy ugyan miért vagyunk itt, de hiába kérdezgettem, senki nem tudta az összejövetel okát. Sőt azt se, hogy ki kezdeményezte. Ezek után már az is különleges dolognak számított, hogy ennyi embert összehozott a kíváncsiság.
Már negyed hét volt, de még nem kezdődött semmi. Még csak ceremóniamestere se volt az összejövetelnek. A kezdeti kíváncsiság, türelmetlen várakozássá kezdett változni. Hat óra húszkor egy feltűnően magas fiatal nő lépett a terembe. Nem tudom, a zsibongó sokaság egyáltalán hogy vette észre. Mindenesetre elhallgattak, és minden szempár várakozón tekintett rá. …

 

Tudom magamról, hogy egy nőt – akaratlanul is – először deréktól kissé lejjebb nézek meg. Nagyon ritka a kivétel. Ez most egy kivételes helyzet volt, mert a hosszú, hullámos sötétbarna hajzuhatag egy angyalian gyönyörű arcot keretezett, melyről lehetetlen levenni a tekintetet. Valószerűtlenül világos kék szemét körülhordozta a társaságon, majd kettőt hátra lépett. Bokáig érő, fényes fekete bőrkabátja alól kivillant a hosszúszárú lovaglócsizma. Kisterpeszben megállt, egy hirtelen mozdulattal széttárta a hosszú kabátot, s elém tárult egy teljesen meztelen tökéletes test. Első döbbenetemben nem is jutott el a tudatomig, hogy nem a meztelenségét akarta elénk tárni, hanem egy gépkarabélyt kapott elő a bőrkabát alól, amivel azonnal tüzet nyitott a megbabonázott nézőkre. Az első néhány ember úgy halt meg, hogy azt se tudta, mi történt. A földre zuhanó testek, a szétfröccsenő vér látványa egyértelművé tette, hogy egy dühöngő tömeggyilkos áll az ajtóban. Kitört a pánik. Az emberek egymást taposva rohantak volna a konyha felé, de a keskeny ajtón képtelenség volt kijutni, hiszen mindenki elsőként akart kimenekülni. Az őrjöngő tömeg hisztérikus üvöltése szinte elnyomta a fegyverropogást is. A nő tárat cserélt, majd tovább tüzelt. Néhányan az asztalokat feldöntve próbáltak menedéket keresni, de a 7.62-es lövedék minden nehézség nélkül átütötte az asztallapot. Esély se volt a menekülésre. Vér, és hullák mindenfelé. Egyértelmű, hogy ez az őrült addig lő, amíg az utolsó tölténye el nem fogy.


Nekem sikerült a tűzvonalon kívülre kerülnöm. Valahogy meg kell állítanom, mielőtt az összes ismerősömet, barátomat le nem mészárolja. A következő tárcserét kihasználva, rárontottam. Elkaptam a fegyvert, de nem eresztette. Sőt, mivel ekkorra sikerült a tele tárat a helyére kattintani, tovább tüzelt, de immár elsősorban a mennyezetet találták a lövedékek. Addig ráncigáltuk, lökdöstük egymást, míg ez a tár is kiürült. Ekkor mindketten elengedtük a fegyvert, és egymásnak estünk. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy rendkívüli testi erővel rendelkezem, de ebben a karcsú testben akkora erő lakozott, hogy ugyancsak meglepődtem. Valójában fogást se találtam rajta, hiszen úgy csúszott a teste, mint egy halcsík. Minduntalan kiszabadult a szorításomból. Rúgott, harapott, s néha akkora ütéseket mért rám, hogy megszédültem tőle. Tudtam, hogy az életemért, sőt a barátaim életéért küzdök. Nem maradhatok alul! A néhány perce még szájtátva bámult angyali arc egy vérszomjas fenevadként vicsorgott rám. Ekkor döbbentem rá, hogy azért csúszik le a meztelen testéről a szorításom, mert a vérben hempergünk. El tudom képzelni, milyen ijesztő látvány lehettem magam is. Nem tudom mennyi ideje küzdöttünk már, de kezdett elhagyni az erőm. Aztán mégis sikerült egy jó fogást találnom. A nő dereka alá térdeltem, összeszedtem minden erőmet…egy hatalmas reccsenés, majd néma csend. Még vonaglott néhányat, majd valószerűtlen testhelyzetben élettelenné meredt a tetőtől talpig vérben áztatott meztelen test.
Megkönnyebbülten néztem körül. Az eddig a fal mellé húzódott életben maradottak lassan, de folyamatosan közeledtek fenyegetőn felém, s közben skandálták, hogy „gyilkos gyilkos gyilkos”
Egy kéz rázta meg a vállam

– Kellj fel! Hét óra. Elaludtunk.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.

– Igen!

– Sanyi vagyok – dünnyögött bele egy álmos hang. – Nem ébresztettél. Elérjük még a buszt? Mi van? Ja, Ildi beszél…..Azt mondja levisz, csak akkor Lucát el kell vinni a mamához. Legyél kész, majd megyünk érted.

*

 

Emlékszem még arra, amikor Jászfényszaruról hozott haza Ildi bennünket. Nem igazán éreztem magam biztonságban a háta mögött. Ha utolértünk egy lassabban haladó autót, úgy ráállt, hogy nem tudtam másra gondolni, mint hogy mi van, ha az előttünk haladó fékez? Na, de nem szóltam, örültem, hogy haladunk. Persze közel nem volt ez a félelem ahhoz, amikor a seft-line busszal jöttem hazafelé Bécsből százzal olyan ködben, hogy 2 csíkot lehetett látni a felezővonalból. Akkor imádkoztam volna ha tudok, hogy jaj istenem, csak egyszer érjünk Egerbe, s ott átülök a Szamarába, amivel olyan sebességgel haladok, ahogy jónak látom. Azt a sztorit nem fogom elmesélni, most megyünk Sanyival Európába.

 

Ildi küldi az Opelt, hogy hamar elérjünk Kövesdre, ahol átültünk a furiba. Illetve, hogy mindenki értse, a furgonba. Volt hátul egy raklap, de fogalmam nincs mi volt rajta a fólia alatt. Sanyi ajánlotta, hogy nézzem meg a papírját, de annyira nem tartottam fontosnak. A legelső közös utunkon se tudom mit vittünk, pedig elolvastam a papírján, hogy „acélhaj”. Fémforgácsnak gondoltam, de lehetett akármi. Drótgyárból vittük drótgyárba. Aztán jött két dolgozó, kicserélték a zsákokon a címkét, s közben ránk mosolyogva mondta egyikük, hogy „abrakadabra”. Na, szóval mindegy mi az áru, nincs vele dolgom. Olyan szempontból nézegettem, hogy lehet mellette feküdni, de ez is lényegtelen, hiszen nem kell aludnunk ebben a kocsiban. Nem is lenne jó, mert a raktérben nincs fűtés. Ez nem szálloda, hanem teherautó.

– Indulhatunk? – kérdezte tőlem Sanyi, mintha nekem kellene megadnom az engedélyt.

– Naná! Hová megyünk?

– Első nekifutásra a kamiont kell megtalálnunk! Valahol München előtt vár bennünket egy parkolóban. Vagy majd mi várunk rá. Nyílván még nincs ott, de arrafelé halad. Éjszaka a Brenneren állt ki ott, ahol egyszer mi is éjszakáztunk.

– És a kamion merre megy tovább?

– Majd megtudom, ha ott leszünk. Valahová németbe. Na, akkor most beírom a naviba a célt. Lehet kb. 700 km. Sötétedésre érünk oda. Nem szeretem a bagoly műszakot, de ez megint úgy jön össze. Legalább a négy órát le kell vezetnem! Attól függ persze, hogy mikorra szól a lerakó. Lehet, hogy az egész műszak lemegy éjszaka. És nappal kell aludni!

– Na, egy ilyen kocsira gondoltam, mint ez. – jegyeztem meg, miután kissé fészkelődtem az anyósülésen – csak forgatható üléssel.

– Hm? – kérdezett Sanyi némán, mert nem tudta éppen mire gondolok.

Megértem, hiszen énrám egyesek azt mondják, beszélni is tudok egyszerre akár három témáról is. Csak legyen, aki tudja követni, hogy éppen melyikről van szó!

– Csak a befoglaló mérete legyen ilyen, de be kell bútorozni.

– Ja! Mármint lakóautó. Aha. Az nem lenne rossz.

 

– Az utóbbi időben megint nagyon ráérek kocsikat nézegetni. Megfordult a fejemben, hogy kettőnknek jó lenne egy VW Vestfália, de az olyan idétlen a felemelhető ponyvás tetővel. Igazi lakóautó nem kell, inkább ami kívülről csak egy magastetős kisbusz. Azzal elég csak a parkolóba letanyázni, lakóautónak kinéző lakóautóval elvárják, hogy bemenjünk a kempingbe.

– Már megint a spórolás – mosolyog az érvelésemen.

– Hiába, ez már a véremben van.

 

Nem sok néznivaló van az út mentén. A forgalom kicsi, hiszen a hétfő reggeli csúcsot már lekéstük. Az idő kissé rosszkedvű, enyhén fúj a szél, a hőmérséklet fagypont körüli. Az útviszonyok jók. Havat még a Mátra tetején se látni. Nem is igazi hó nélkül a tél, bár emlékszem már hasonlóra. Nem kizárt persze, hogy majd tavasszal lesz megint hóakadály. Emlékezetes számomra 1999. február tizedike. Akkor volt nagy hó, meg hóakadályok, tavasszal pedig árvíz. Valójában engem nem érintett, hiszen otthon voltam, néztem jó melegben a TV-t. Talán csak azért maradt meg bennem így a dátum, mert akkor írtam róla egy jegyzetet. Na, meg később beszéltük az anyu szomszédjával, aki akkor vett egy majdnem veteránnak számító öreg Toyotát Miskolcon, amit nem tudott hazahozni, mert Emődtől kénytelen volt visszafordulni. Na, meg a tavalyi március 15-e.

Azt még most is politikai felhanggal emlegetik, pedig tudom, előre bejelentették, hogy jön a hó, viharos széllel. Úgy is lett. Aztán persze nem az volt a hülye aki a várható hófúvások ellenére útnak indult, hanem aki nem tudta időben kiszabadítani. Igaz, olyanok is voltak sokan, akinek nem volt választása. Sanyi is akkor jött hazafelé, de nem Hegyeshalomnál lépett be, hanem a szlovák oldalon közelített. Nem is tudom merre jött haza, de emlékszem, hogy akkor mesélte. Mesélte, vagy inkább írta. Ebben soha nem lehetek biztos, hiszen valójában elég ritkán találkozunk. Legtöbbször Interneten értekezünk. Most ugyan itt lenne az alkalom, hogy megkérdezzem, de inkább majd később. Most nincs kedvem beszélgetni. Korábbi útjainkra úgy emlékszem, hogy indulásnál olyan izgatott voltam, hogy addig beszéltem szinte folyamatosan, míg bele nem fáradtam. Az ötödik út, amit a korábbiaktól eltérően igazi téli viszonyok közt tettünk meg, erős szélzúgással indult. Akkor azért nem beszéltem sokáig, mert nagyon hangosan kellett beszélni ahhoz, már szinte kiabálva, hogy értsük egymást. Éreztem a torkomon, hogy kapar, inkább hallgattam kissé.

– De nagyon csendben vagy.

– Majd lesz még alkalom beszélgetni.

– Nem is mondtad ki az a csaj, akit felhívtál, mielőtt döntöttél, hogy jössz-e.

–Roze-Mari?

– Mit tudom én. Valami női nevet mondtál. Miben befolyásolta a döntésedet?

– Hogy miben? – kérdeztem vissza, amíg összeszedem, hogy mit is mondjak.

Tudod mondtam, hogy hosszú a négy hét…

– Vagy öt.

– Pláne. Szóval azt mondta a Roze-Mari, hogy menjek hozzájuk! Nézzek körül, hátha tudnánk valami üzletet kötni. Szívesen lát egy-két hétre.

Ha összejön amire gondoltunk, akkor a továbbiakat megbeszéljük.

– Jó csaj?

– Hááát…végül is, az.

– Fiatal?

– Azt nem mondanám. Olyan…ötven körüli. Talán kicsit kevesebb. Ilyesmi. Hasonló alkat, mint a volt sógornőd, csak alacsonyabb. Szőke, kékszemű, de csak alig kék. Nem sovány, nem kövér, hogy is mondják? Telt idomú, de csinos.

– Ibolya mit szól hozzá?

– A Roze-Marihoz? Nem ismeri. Egyébként nincs miért féltékenynek lenni, mi bízunk egymásban.

– Te is magadban? – mosolygott cinkosan.

– Igen. Határozottan igen. Azt hiszem.

– Férjnél van? Netán özvegy?

– Ne tessék itt spekulálni!

– Merrefelé lakik?

– Valahol az A3-as közelében Frankfurt és Köln között. Talán Montabaur?

– A kamionnal szerintem nem arrafelé megyünk.

– Nem számít, azt mondta, értem jön kocsival, ha kell.

– Ezek szerint mégis akar tőled valamit.

– Lehet.

– Viszont ez a kocsi angolba megy.

– Ahha! Na, ezen még gondolkodnom kell! Azt mondtam neki, hogy valamikor a jövő héten. Most jó bele tetted a bogarat a fülembe.

 

Határozottan elbizonytalanodtam. Igaz, nem mostanra beszéltük meg, de az se mindegy, hogy el kell jönnie értem a fene tudja hová, talán lesz 200 km is a legközelebbi pont, vagy szinte házhoz megyek. Elmulasszam a hatodik kamiontúrát? Mert ezer kilométert furgonozni, az nem nevezhető kamiontúrának. Kihagyjam a polcon való alvást? A főzőcskézést? A borozgatás közbeni többórás beszélgetéseket? Mert igaz, hogy Sanyi nem nagyon beszédes, (régebben én se voltam az) de egy kis borozgatás közben fantasztikusan nagyokat tudunk dumálni olyan dolgokról, amit mind a ketten tudunk egymásról. Ráadásul az utóbbi időben összegyűltek olyan élmények mindkettőnknek, amit még nem osztottunk meg egymással. Terveztem, hogy egy kalandregényt írok, amihez nagyon jó alap Sanyinak a déli határon megélt benzinező időszaka. Azt még el kell mesélnie részletesen, hiszen nem olyan egyszerű beleélni magamat abba, amihez semmi közöm nem volt. A fülkében hetekig összezárva erre nagyon remek alkalom kínálkozik. Elmulasszam ezt a lehetőséget? Elmulasszam a terminálokban való ácsorgást, a kamionos parkolók hangulatát, a benzinkutak shopjainak kávé és hamburger illatát, a fizetős WC-ket? Mi több! A városnézéseket? A táj követését a laptop monitorán? Mert micsoda buta ember, aki azon röhögött, hogy ”Höhhö! Oszt nem látsz semmit, csak ülsz a kocsiban.” Az az ember nem érti, hogy amikor vele együtt utaztam, és mutatta nekem, hogy ott van egy vár, az valóban csak egy vár volt a sok közül, amit már láttam útjaim során. Viszont ha korábban nézem meg, hogy mi is az, akkor tudtam volna, hogy az Stara Lubovna-nál a lublói vár. Az a vár, ahol a kísértet lakott.

Sokan talán nem is értik a különbséget, pedig óriási a különbség. Élményben legalábbis.

Sokan talán azt sem értik mi a jó abban, amikor útban Görögország felé a Déli Kárpátoknál a komám megkérdezte „mikor érünk már Erdélybe” én tudtam a választ. Miszerint mostanában aligha, mert nem arra megyünk. Neki az egykori Magyar Királysághoz tartozó, ma Románia részét képező terület mind Erdély. Legalábbis a hegyen túl. Nekem ad egy bizonyos önbizalmat, hogy ezen a téren tájékozottabb vagyok nála. Ezek a dolgok talán lényegtelenek másoknak a szemében, de nekem fontos. Nekem az is jól esik, amikor a sógorom elismerően szól arról, hogy én milyen tájékozott vagyok, hogy mindent (ez persze erős túlzás) tudok, hol van az országban. Nekem az is sokat jelentett, amikor vajdasági kamionosokkal beszélgettem, és ismerős dolgokat tudtam mondani a szülőföldjükről. Bizonyára nekik is jólesett, mint ahogy nekem is jó érzés, ha idegen vidéken tudják, hol van az én szülőfalum. Noha néha bosszant néhány falubéli ember viselkedése, butasága, de nekem mégis az a falu a hazám. Na, meg az egész ország, de annak Bogács a közepe.

– Akkor mi legyen? – zavart fel Sanyi az elmélkedésemből.

– Még alszok rá.

– Akkor már kezdhetsz is aludni, mert mire lemegy a nap, döntened kell!

– Igaz. Van még addig néhány órám.

 

Tényleg nem tudom, hogyan döntsek. A Brenner hágón átkelni kétszer is nagyon tetszett, tetszene harmadszor is. Németország keleti részén viszont még nem is jártam. Most arrafelé is eljuthatnék. Gondoltam ugyan rá, hogy Zsófi lányomat egyszer majd meglátogatom Berlinben, de saját erőből talán nem is tudom megoldani. Van egy kollégám, akinek a lánya rendszeresen küld haza pénzt, de én ezt nem szeretném. Hagy élje az a gyerek a saját életét, ne kelljen a szüleiről gondoskodnia, ha nem feltétlen szükséges! Ha mégis, akkor se a nyaralásunkat fizesse. Inkább maradunk a seggünkön, nem megyünk sehová. Voltunk már. Igaz, nem ez a célom, de már megélünk akár az emlékeinkből is.

Ha mástól hallanám, talán kétkedve fogadnám, de magamnak elhiszem, hogy élményszámban élem meg a gyerekeim utazásait is. Sokszor emlegetem a kerékpártúráikat, amit a Duna mentén tettek. Megtanultam a városok neveit az útvonalon, amiket egyébként nem tudnék. Mindig követem a térképen amerre járnak. Igaz, amikor Zsófi Svédországban volt, azt a várost nem tudtam megnézni a műholdképen ahol a barátnője lakott, mert éppen ott volt egy felhő, amikor fotózták. A mindenki számára elérhető műholdkép nem annyira naprakész, mint azt az amerikai akciófilmekben mutatják, hogy még azt is látja a műhold, hányan vannak a sátor alatt.

Londonban megnéztem a házat, ahol a fiam lakott. Mintha ott sétáltam volna az utcán. A lakásba ugyan nem nézhettem be, mert a harmadikon volt.

Imádom, hogy ma már van ilyen lehetőség. Valójában anyutól örököltem ezt a szokásomat, hogy mindent meg kell keresnem a térképen. Jól el is szórakoztatom ezzel magam, néha hasznát is veszem. Miskolcon voltam egyszer dolgozni egy magánháznál Gergővel, aztán legközelebb egyedül kellett odamennem.

– Tudja nagyjából – kérdezte Gergő – hol voltunk?

– Nagyjából? Pontosan tudom. Sőt, még a rövidebb utat is ismerem.

Mindez persze azért van, mert megnézem a térképen. Szeretnék éppen egy GPS-t, de azt hiszem, nem szükséges, csak tudjam előző nap, hová kell mennem!

 

Döntési kényszerben vagyok. Tudom, többnyire a könnyebb, a passzív megoldást választom, ami jelen esetben az, hogy átülök a DAF vontató anyósülésébe…Tényleg! Eddig még minden alkalommal Scaniával voltam. Egy érv a kamionozás mellett. A másik megoldás, hogy maradok a furgonban, beül mellém egy idegen sofőr, és elvisz a Taunus hegységen át a Westerwald-ig, s mire odaérünk, telefonálnom kell Rose-Marinak, hogy jöjjön értem Heiligenroth-ba. Azt hiszem az lesz a jó találkozási pont. Ott már megálltunk Sanyival többször, nem számít idegen helynek. Ez a választás több izgalmat ígér, de ha a másik megoldást választom, akkor állandóan azon fogok agyalni, hogy miként jutok el, s főleg mikor ehhez az asszonyhoz.

A túra azért csábító, mert ott tudom, mire számítsak. Ha netán közbejön valami váratlan dolog, az növeli az út izgalmát, de valójában nekem nem kell tenni semmit, hiszen Sanyi megoldja. Nekem csak élveznem kell a kamionozás romantikáját. Mert nekem még jelent némi romantikát, főleg így, hogy csak akkor kell mennem, ha kedvem van. Sanyinak azt hiszem már a romantika az utolsó, ami eszébe jut a kamionozásról. Sokszor szívesen kiszállt volna már ebből a taposómalomból, de végül mégis az látszott ésszerű megoldásnak, hogy marad. Bizonyára jelent némi felüdülést, ha nincs egyedül a hosszú unalmas utakon. Most, hogy végre beültem mellé, fél nap után magára hagyjam?

Hohó, várjunk csak! Most igazolást keresek arra, hogy elhalasszam a Rajnavidéki vakációt? Vagy mit tudom én, minek kell nevezni ezt a nem tudom meddig tartó ott tartózkodást.

 

*

 

Elértük Budapestet. Pontosabban inkább megközelítettük. Nagyon nagy kerülő a körgyűrű, nagy csábítás átvágni a városon, de nem lehet tudni megéri-e. Ha a rendőr megállít, akkor semmiképp. Így nem is kérdés, hogy körbeszaladunk a nulláson. Aránylag sokszor jártam már erre úgy, hogy én vezettem. Amikor a 31-ről ráhajtok a nullásra, mindig eszembe jut, hogy egyszer kicsit megcsúsztam a felhajtón, s azóta óvatosabban haladok ezen az íven. Aztán van olyan szakasz, ahol olyan erős a lejtő, hogy nem merek 100-nál gyorsabban menni. Talán ha egy nagyobb, stabilabb kocsi lenne alattam a Suzukinál, fel se figyelnék rá. Majd elérjük azt a csomópontot, ami nekem igazi mumus. A nullás, és a négyes keresztezésében a repülőtérről hazafelé már minden lehetséges megoldást kipróbáltam. Nem nagy segítség a navigáláshoz az sem, hogy egy kivétellel mindig sötétben kellett megtalálnom a megfelelő sávot. Világosban látnám, hová kanyarodik, így nem véteném el, mint ahogy abban az egy esetben is rátaláltam.

Amíg elértük az M1-et, még több emlék előjött ezzel a szakasszal kapcsolatban, hiszen itt éltem Csepelen egy fél évig. Ezek az emlékek kicsit legalább kiverték a fejemből a pillanatnyi legfőbb gondomat.

– Na itt jöttünk fel, amikor a Magyarok Országos Gyűléséről jöttünk hazafelé Bösztörpusztáról Tibi sógorékkal, meg anyuval – mutattam, amikor az 51-es csatlakozásához értünk.

– Erről már meséltél.

– Nagy nemzeti összeborulás volt akkor már a harmadik alkalommal, de az egri szövetségnek már csak a fele volt ott, mert összevesztek. Na és kinek volt a leggyöngyösebb kokárdája? Hát a Karcsi bácsinak, aki a hátam mögül rám szólt, hogy „a bogácsiak mit keresnek itt?” Annak a Karcsi bácsinak, aki a komcsiknak kampányolt, meg a papot akarta megverni, most meg nemzeti. Furcsa szerzet vagyunk mi magyarok.

– Én tulajdonképpen sváb vagyok.

– Aha. Mint a neved is mutatja. Kovács. Anyád meg a magyar kultúra lovagja ha sváb, ha nem sváb. Úgy mondják, magyarnak lenni nem születés kérdése. Magyarnak nem születik az ember, hanem azzá válik. Nemrég olvastam egy könyvet Hunyadi Jánosról. Abban is felvetődik a kérdés, hogy van-e egyáltalán tiszta vérvonalú magyar? Szerintem talán soha nem is volt olyan. Már a pásztornépek is keveredtek. Igaz, nem csináltak nagy ügyet a népírtásból, de minden idegent mégsem ölhettek meg. Aki behódolt, asszimilálódott. Két-három nemzedék után már magyar volt. Kínából se verték ki a mongolokat, hanem egy idő után átvették a kultúrát, kínai lett belőlük.

 

Tartottam egy kis szünetet. Sanyi nem szólt, én bámultam észak felé, amerre valamikor laktam, de nem láttam Csepel házait. Pedig onnét, a tizedik emeletről ide lehetett látni. Láttam az autók mozgását, meg az út fölött a szmogot. Érdekes volt reggelente kiállni az erkélyre, s nézni a felkelő napot, s tőle jobbra, is balra is a szürke takarót az autóút, illetve a belváros fölött. Ezt az állandó szmogot persze csak az láthatja, aki kívül van rajta. Nekem ebben a szerencsében volt részem.

– Itt nem fényképezel? – szólt nagy sokára Sanyi.

– Itt nem kell! Fotó nélkül is látom ezeket a tájakat a lelki szemeimmel. Bár…valójában azokat is, ahol veled jártam. Például a napfényes Itáliát.

– Tetszik neked az az ország.

– Igen. Ez tény. Tervezem is régóta, hogy megtanulok olaszul, mert a nyelv is tetszik. Igaz, csak idáig jutottam. Hm. Azért az érdekes, hogy miért a napfény jut az ember eszébe, hiszen már nálunk is van belőle annyi, hogy néha sok is. Miskolcon is akkorákat sétálok a napfényes Avason!

– Akkor miért nem jössz velem a napfényes Itáliába? Majd megállunk a Garda tónál.

 

Nem szóltam rá semmit, ő pedig annyiba hagyta. A vezetésre figyelt. Itt már jelentős volt a forgalom. Noha az imént a napsütésről beszéltünk, de ezt csak a lelki szemeinkkel láttuk. A valóságban rosszkedvű borongós, álmosító délelőttünk volt. Hosszú hallgatás után ezt a meglátásomat Sanyi is visszaigazolta.

– Nézd már! Olyan, mintha álmos lennék, pedig nem rég indultunk csak el.

– Lehetsz álmos, csak nem szabad elaludnod! Ezt éppen tőled hallottam valamikor régen. Az meg nem jelent semmit, hogy nemrég indultunk. Hallottam én olyan hétfő reggeli, sőt korareggeli balesetről is, ahol elaludt a sofőr. Indulás után kb. 50-60 kilométerrel.

– Na, most jól megvigasztaltál.

 

Megszólalt a telefon. Nem az enyém, a Sanyié. Hangosra volt állítva, hallottam, hogy valaki beszél, de a motorzajtól nem értettem semmit. Ő alig szólt, így hiába füleltem, nem derült ki számomra, miről volt szó.

– Változott a találkozási pont. Nem kell lemennünk Salzburg felé, hanem tovább az A3-on Nürnbergig.

– A fenébe! Pedig lett volna egy eddig még nem látott útszakasz. Arra már egyszer is majdnem jártunk együtt. Azon az egyetlen úton, amikor nem télen kísértelek.

 

Újra csörög a telefon. Megint nem értem mit beszélnek, de azt sejtem, hogy az előbbi beszélgetés folytatása. Meg kell várnom amíg befejezik, akkor majd elmondja, mi változott. Mert az tuti, hogy azért hívták újból ilyen hamar.

– Nem ér fel a kolléga a négy órában. Talán Regensburgig. Ha mégsem, elé kell mennünk Mainburg felé. Jön ameddig tud, aztán majd félreáll egy parkolóban.

 

Túl a nulláson

 

Biatorbágy fölött jártunk az M1-en, amikor szemerkélni kezdett az eső. A közlekedéshez elég volt a látótávolság, de a tájat nem nagyon csodálhattam. Így tehát az emlékeimre kellett hagyatkoznom. Nagyon sok helyen jártam már kis hazánkban, nem jelent gondot az éppen érintett úton emlékeket előhozni. Itt főleg nem. Életem egyik legkétségbeesettebb időszakában jártam errefelé. Csepelről Telkibe, meg vissza. Naponta 70 km, ami benzinben akkor a számításaim szerint 1700 Ft lehetett. Nem beszélve a csúcsforgalom okozta izgalmakról, és nem utolsósorban veszélyekről. Mondtam is akkor a kőbányai barátomnak, hogy sokat járt az agyam azon, hogy mi van, ha itt, ebben a nagy idegenben lerobban a kocsi, vagy bármi okból elakadok. Senki nincs akitől segítséget kérhetnék. Nem sok kellett, hogy megsértődjön.

– Drága barátom! Itt van az egész Hyundai klub. Mire valók a barátok?

Igaza volt, mint ahogy három hónappal később meg is bizonyosodhattam erről. Budán okoztam egy balesetet. Nem merülnék bele a részletekbe főleg azért nem, mert teljes egészében én voltam a vétkes. A mellettem ülő kolléga leverte a belső tükröt az ütközéskor, lefejelte a kormányt, de nem volt látható sérülése. Az is csak később derült ki, hogy este otthon rosszul érezte magát, még hányt is. Ennyi volt a személyi sérülés. A roncsot ideiglenesen el tudtam helyezni a munkaterületen, ahonnét egyébként éppen csak kigurultam a főútra. A Suzukinak rettenetesen nézett ki az eleje. Annyi vigasz jutott, hogy legalább a szélvédő nem tört. Bár a végén azt is ki kellett cserélni, mert amikor egy héttel később jött a Hyundai klubból a Zsolti barátom, hogy elvigyük újraépíttetni, a meggyűrt motorháztető sarkát belenyitottam az üvegbe.

 

Szóval tényleg jó, ha vannak az embernek barátai. A balesetkor azonnal felhívtam a főnökömet, akinél harmadik hete dolgoztam, hogy tudna-e segíteni. Nem tudott. Pedig tisztában volt vele, hogy vidéki gyerek vagyok, aki el van veszve Budapesten. Nem is felejtem ezt el neki. Nem bocsátom meg.

Azt se felejtem el, ahogy másfél óra késéssel hazablicceltem Csepelre, és Ibolya ráérzett, hogy valami nagy baj van.

– Mi lesz most velünk?

– Nem tudom.

Aztán csak lett valahogy, mint ahogy mindig szokott lenni valahogy. Nem ritka eset, hogy nincs pénzünk, de ha baj van, mindig összekaparjuk valahonnét. Ebben az esetben a lányunk is besegített. Hálából megkapta a kocsit, és én ezután bkv-val közlekedtem a városban. Nem blicceltem, mert azt nem bírom idegekkel, hanem vettem bérletet. A pesti kolléga jól ki is röhögött, amikor két hónap után megkérdezte, hogy mennyit költöttem már bkv-ra. Ő egész életében nem adott még ki húszezer forintot buszjegyre, pedig már 38 éves volt akkor. Nagyon hozzáedződhetett a blicceléshez, mert naponta 3-4 órát jegy nélkül utazni nem kis idegesség. Legalábbis nekem nem lenne az. Amikor kifejeztem ezért a rosszallásomat, azt mondta, hogy amíg ellopják a cég pénzét, ő nem vesz jegyet.

– Ha majd nem lopnak, akkor fogsz venni?

– Akkor majd igen.

– És amíg nem tudtad, hogy lopják?

 

Na, gondolatban már visszamentem Pestre. Pedig a valóságban már a Zsámbéki medencénél járunk.

– Jártam errefelé egy rövid ideig, intek Sanyinak a fejemmel a megfelelő irányba.

– Amikor ingyen raktad a követ?

– Akkor. Úgy látom, nem igazán tudok én neked újat mondani.

– Persze, hogy nem, amikor mindent elmesélsz az Interneten, meg elbeszélsz a rádióban. Tényleg! A rádió véglegesen megszűnt?

– Attól tartok. Két éves próbaüzem után javasolták, hogy ezután már fizessünk a szerverért. Nem lett volna sok pénz. Amikor leálltunk, még hosszú hónapokig hozzáférhető volt, bármikor csinálhattunk volna adást, de nem mertünk. A szerver ugyan nem lett volna drága, de úgy hallottam, az artistjust a webrádióktól is keményen bevasalják. Szigorú büntetés terhe mellett. Elmentettem néhány hangfelvételt, elkezdtem leírni a történetét „Volt egyszer egy mertM 4” címmel, de elakadtam az első oldalnál. Egyébként is, egy rádiót hallgatni kell, nem olvasni. Te voltál a leghűségesebb hallgatónk. Háromezres kapacitásból alkalmanként egy-két hallgatónk volt. Az első néhány hónapban persze volt egy tucat is, de azt inkább csak az újdonság varázsa, meg a baráti elkötelezettség hozta.

– Pedig most is lehetne élő közvetítés az utazásról!

– Lehetne. Elég hozzá egy laptop, meg stabil Internet kapcsolat. A pihenőkből bejelentkeznék. Ha lenne pénzem, mint ahogy nincs, vennék magamnak egy webrádiót. Talán a régi néven, hiszen azt mondta néhai Nuccio barátom, hogy levédette a nevet. mertM 4, Közép-Európa Rádió.

– Mert mit jelentett a mert?

– Valójában senki nem biztos a teljes pontos névben és már nincs is kitől megkérdezni. Bár számomra csak a „t” nem világos. A többi az angol változat rövidítése: middle europa radio, itt jön a „t”. A nagy M, az lehet Magyarország, de lehet akár Megyer is, hiszen eredetileg az újpesti önkormányzat támogatta volna a rádiót. Innét van a 4, ami a negyedik kerületet jelenti.

– Aha! Értem.

Túl jártunk már a Vértesen, elhagytuk Tatabányát, de vagy a furgon haladt gyorsan, vagy az agyam járt lassan, hiszen nem jutott ki még a Zsámbéki medencéből sem. Pedig lassan már Győrhöz érünk, ahol katona is voltam egy rövid ideig.

Na, így jár aki megöregszik, hogy nem férnek fejében az emlékek.

 

*

– Rakott már követ?

– Hogyne, persze.

(Fel az IFÁ-ra amikor disznóólat bontottunk anyámnál.) Vannak olyan helyzetek, amikor nem ésszerű az igazság minden szegletét kibontani.

– Akkor fog ez menni.– bátorított a kolléga, amikor érdeklődni voltam a leendő munkahelyemen.

Én persze nem voltam ebben annyira biztos. Kérdeztem néhány dolgot, ami talán még segített a tudatlanságomat leleplezni. Magam elé képzeltem azt a kőburkolatot, amit régi kollégám rakott, s én esetenként meglátogattam. Úgy adtam elő, mintha én is részt vettem volna abban a munkában. Pedig tudom, óriási a különbség, hogy elméletben tudom hogyan kell, vagy már gyakoroltam is. Bizonyára látszott is rajtam a megfelelésembe vetett hit hiánya. Oszkár nem adta ezt tudtomra, csak biztatott, hogy fogjak egy kalapácsot, és lássak neki a munkának. Később Tibi – aki ekkor csak messziről szemlélte a szemlélődésemet – mondta is nekem, hogy úgy érezte akkor, hogy biztosan nem fogok majd menni közéjük, hiába beszéltük ezt meg a főnökkel. Azt sem értette, miért firtatom annyira az alkalmazásom „lepapírozását”. Pedig ezen nincs mit nem érteni. Senkinek nem ér meg egy esetleges büntetést egy betanítandó munkatárs feketén foglalkoztatása.

Azzal váltunk el, hogy majd hétfőn megyek. Aztán úgy alakult, hogy mégse mentem, mert elromlott az autóm. Csak csütörtökön kezdtem. A főnök igen nagy megértéssel viszonyult a rossz kezdéshez. Nem akart elijeszteni, hiszen minden munkáskézre szüksége van. Túl nagyra sikerült a vállalás, ráadásul nyakunkon a tél, ami nyilván nem kedvez a szabadtéri munkáknak.

Csütörtökön tehát kézbe vettem a kölcsön kapott kalapácsot. Speciális szerszám kell a serpentino-hoz, mert elképesztően kemény kő. Szerintem az első percekben egyértelmű lehetett, hogy életemben nem végeztem még ilyen munkát. Nem szembesített ezzel senki, csak éreztem. Én is meglátom, ha az általam évtizedek óta gyakorolt mesterfogásokat egy új munkatárs nem tudja. 57 évesen nem szívesen tanulok már új dolgokat, de egyszerűen ez volt az egyetlen esélyem. Nem volt más választásom. Lelkileg eléggé megviselt a kialakult helyzet, de bármennyire „kemény dió” ez a kő, ez maradt az utolsó reményem.

Anyagilag megterhelő volt még odajutnom is. Hitel hitel hátán. Nem lett volna szabad idáig süllyednem, de ezen már túl vagyok. Pontosabban ebben benne vagyok rendesen. A napi 1700Ft benzinköltséget sikerült lejjebb nyomni egy közelben lakó rokonom jóvoltából, akivel évtizedek óta nem tartunk semmilyen kapcsolatot. Csak most kezdem felfedezni, hogy gyerekkorunkban milyen sokat voltunk együtt, amit azóta el is felejtettem. Nekik is gyűlnek a kifizetetlen csekkek. Találó volt egy vacsora utáni megjegyzése: „Na, ma is ettünk”

A munkatársakkal néhány nap alatt bizalmas viszonyt alakítottunk ki. (Bár nem hiszem, hogy megértették, miért víztelenítettem a családi házamat.) Egy hét után már a megfelelési kényszer se nyomasztott. Az időjárás alakulása miatt soha nem dolgoztam egész hetet. Összesen 12 nap jött össze, amikor leálltunk a munkával. Most már csak a fizetésre kell várnom, de nem tudhatom meddig. „...majd ha egy kis pénzhez jutunk...”– mondta a főnök. Keresnem kell másik munkahelyet. Ha legalább munkát kapnék! Pénz is jó lenne persze.

*

 

– Nem álltunk meg Csepelnél boltolni – jutott eszembe, amikor korogni kezdett a gyomrom.

Egy kivétellel minden utunkon megálltunk. Az egy alkalom is csak azért maradt ki, mert el voltunk késve. A reggel 9 óra helyett este 9-kor indultunk.

Emlékszem az első alkalommal mennyire nem tudtam mit kell vásárolni egy 2 hetes útra. A másodikon már nem volt ez a zavarodottság, a harmadikon még kevésbé, hiszen akkor biztos lehettem, hogy csak egy hetes lesz az út, a negyedik csak 5 napos. Na, ez volt az, amikor nem vettünk kaját, csak bedobáltuk amit találtunk otthon. Nekem volt egy alig kibontott kenyerem. Sanyi megvette Lídiánál a szomszéd utcában a három kilót, amennyit szokott. Megtapasztalta, hogy ez a maximum, aminek értelme van, hiszen ha többet vesz, nagy eséllyel élvezhetetlen lesz, mire rákerülne a sor. Ez akkor is bebizonyosodott. Hazafelé az Isaar torkolatánál, a Duna mellett álltunk meg egy 45 perces pihenőre, s ez alkalomból meguzsonnáztunk. Elővettem a hazai kenyeret. Örömmel tapasztaltam, hogy még mindig milyen jó puha. Ez az öröm csak addig tartott, amíg ki nem nyitottam a tasakot. A kenyér ragacsos volt, és penészes. Ki kellett dobni, és elővenni a ansfeldeni Lidl-ben vett mákos kenyeret, ami egész tűrhető ízű vajjal és lekvárral, de a szalonnával nem igazán harmonizál. Nem is értem, miért nem tudnak normális kenyeret sütni más népek, pedig ennél egyszerűbb étel nem sok van. Bár a bagett is nagyon ízlett Franciaországban, de az is csak addig jó, amíg friss. Valójában olyan, mint két óriás kifli egymás végébe ragasztva, hamar megszárad. Gondolom, hiszen nem volt alkalmam megtapasztalni. Calais-ban a boltból kiérve azonnal elkezdtük enni, hiszen olyan hosszú, hogy nem fér a táskába. Valahogy meg kellett oldani ezt a gondot!

– Nézzél már hátra mennyi cumóm van így is. Amióta egy-másfél hónapos ciklusokban dolgozok, leszoktam az itthoni nagybevásárlásról. Németben se drágább a kaja, akkor meg minek spajzoljak? Főleg, hogy még nincs is igazán belakva a kamion.

– Még szerencse, hogy nincs tele a raktér. Akkor az én helyemre kellene pakolni a táskáidat.

Ja. Ha ezen a kocsin maradnék, akkor meg rajtuk kellene aludni.

– Minő öröm, hogy estére kapunk egy nagyobbat.

– Kapunk? – mosolyodott el a szón – Vagyis jössz velem tovább?

– Nem tudom. Pedig már Roze-Marinak is szólni kellene, hogy inkább most mennék. Azt se tudom, jó lesz-e neki így.

– Majd a határnál megállunk, úgyis dél lesz akkorra, mire odaérünk. Kajálunk valamit, és lerendezed a telefont. Ha nem, akkor jössz velem és kész.

Telefonszám

 

 

Még ugyancsak szunyókált a környék, amikor céges autónk keserves nyekergéssel, erőlködött felfelé a dombon, a kísértetkastélyként magasodó kifosztott toronyház mellett. Hajdanán szebb napokat megélt szállodaként uralta a völgyet, de régóta itt áll üresen, a letűnt proletárdiktatúra emlékeként. Az egykori strandból is csupán az emeletes öltözősor betonváza maradt. Lehangoló látvány mindkettő, de utóbbit már elkezdték bontani. Nagy összeg áll a város rendelkezésére, hogy ismét vonzóvá tegye Tapolca központját.

Ehhez képest a mi munkánk jelentéktelen. Na, de sok apró részletből áll össze az egész. Mi is hozzátesszük részünket a szebb környezet kialakításához. Autónk díszkővel van túlterhelve, nem kicsit. Azon izgulunk, nehogy összeszakadjon, mielőtt megérkezünk a munkaterületre.

 

A vaskapu nyikorgására kijön a házból Roze-Mari. Megáll a terasz lépcsőjén, hogy a korláttól jól láthassuk. Szőke lobonca úgy áll, mint a szénakazal. Egyértelmű, hogy most ugrott ki az ágyból, s még nem volt érkezése megfésülködni. Csupasz lábbal áll a kövön, nem időzött a papucs keresésével. Hosszú, világoskék pongyoláján épp most húzza szorosra az övet. Kihangsúlyozva ezzel széles csípőjét. Nem gondolnám, hogy ebben a pillanatban éppen arra lenne gondja, hogy imponáljon nekünk, mégis rajta felejtjük tekintetünket. Legalábbis, én kétszer mellényúlok a kapurögzítő vasnak. Harmadszor már kénytelen vagyok odanézni.

– Jó reggelt mesterek! – kiált oda nekünk – Akartam mondani, hogyan jönnek be. Látom, megoldották. Rögtön hozok kávét. Kér mindenki?

– Jó reggelt, kezét csókolom – köszön Gergő.

Részemről a kezét csókolom, elmarad. Valahogy nem szeretem mondani, pedig szívesen megcsókolnám, nem csak a kezét.

– Ráér a kávé. Jó lesz később is.

– Rendben. Szóljanak majd!

Ebben maradtunk. Persze tudjuk, hogy nem fogunk szólni. Ha adnak, szívesen elfogadjuk, de nem jár, nem kérhetjük. Vagyis kérhetjük, de nem szokásunk. Csak reméljük, hogy később még eszébe fog jutni.

Gyorsan elkezdjük a követ lerakni a kocsiról, hogy Gergő mihamarabb indulhasson a következő fordulóért. Én addig majd elegyengetem a tegnap kiszedett tükröt, és várom a teherautót, amelyik hozza az anyagot a sóderágyhoz.

Fantáziálni kezdek arról, hogy ha a Zigmund nem lenne itthon, kettesben maradnék a nővel. Aztán rá is szólok gondolatban magamra, hogy ne fantáziáljak! Mi van akkor, ha kettesben maradunk? Az még nem jelent semmit, ha tetszik nekem egy nő. Valójában nagyon sok olyan van, aki tetszik, de mind nem számít. Miből gondolom, hogy éppen egy ilyen fehér szakállas vénemberre vágyik? Na, de miért is ne? Nem vagyok éppen 20 éves, de a koromhoz képest jól tartom magam. Az elbűvölő stílusomról nem is beszélve! Számomra külön élmény maga az a tény, hogy idegen nációbeli, s ennek ellenére jól beszéli a magyart. Ez jó kiindulás a beszélgetéshez. Ha kedvesen társalog, az már önmagában is nagy élmény.

 

Aztán kezd alakulni a helyzet. Zigmund kiül a teraszra. Odaböki nekünk, hogy „morgen”, de ezzel be is fejezte a kommunikálást. Állítólag tud magyarul, de ha valamit akar nekünk mondani, vagy kérdezni tőlünk, azt tolmácsoltatja majd a későbbiekben is. Roze-Mari tálcán hozza elé a reggelit. Mire lerakjuk a követ, végeznek a früstüch-el. Na? Elvégre németeknél vagyunk. Mielőtt Gergő elmenne, mi is nekikészülünk a früstöknek. A kocsiban, ahogy szoktuk. Roze-Mari észreveszi, és odainvitál bennünket.

– Jöjjenek ide! Asztalnál kényelmesebb.

Elfogadjuk. Amíg eszünk, Zigmund utcai ruhába öltözik, majd kiáll a szomszéd udvaráról a kisbusszal.

– Mennek valahová?– kérdezem két falat szalonna közt, mialatt a teát keresem a táskámban.

– Csak ő. Dolga van a városban. Én maradok. Hozhatom a kávét? Vagy kérnek teát? Sört?

 

Maradunk a kávénál, amit azonnal reggeli után meg is iszunk. Lenyomatjuk egy tejcsokoládé szelettel a most is kirakott kosárkából. Aztán, miután Zigmund elment, mi is indulunk a dolgunkra, de míg el nem hagyjuk a teraszt, megkérdezem, hol tudunk elektromos áramra csatlakozni.

– Mutatom – indul előttem az oldalsó falon lévő elektromos szekrény felé. Kitárja az ajtót, de nem áll félre, fogja a karjával.

– Hol a konnektor? – kukucskálok a résen, áthajolva a válla fölött. Érzékeny orrom szimatot fog. Nagyot szippantok a nő illatából. Nem parfüm, hanem természetes illat. Teleszívom vele a tüdőmet. Közelre ugyan nem látok már nagyon élesen, de azért nem tudom nem észrevenni, ahogy szája sarka mosolyra görbül. Azt hiszem, érzékelte a rezdülést. Gondolom hízelgő számára, hogy kívánatosnak tartom. Na, de a lényeg, hogy innét tudunk áramot venni.

Aztán éppen úgy, mint álmodtam róla, kettesben maradunk. Az üdülőtulajdonos külföldi nő, meg én az öreg melós. Na, ebből mi sülhet ki? Nagy valószínűséggel semmi. Gereblyézem a földet, ő meg …azt csinál, amit akar benn a házban. Fantáziálni azért szabad. Nem?

Valamivel lomol a teraszon, de a korláttól nem látom, miket rak ki az asztalra.

 

Megérkezik a teherautó a sóderral. A szűk utcában nehezen tud befordulni, de ragaszkodom hozzá, hogy az udvarra borítsa le. Nagyon nem mindegy, hogy egy része már a helyén van, vagy az egészet be kell talicskázni. Amikor elmegy, Roze-Mari kijön a kapu elé.

– Mondta a párom, hogy kérdezzem meg, le tudnák-e betonozni itt a kapu előtt, mert ha esik, itt sár szokott lenni. Meg ha nem akarunk beállni az udvarra, a kocsinak is jó helye lenne. Szoktak ilyet csinálni?

– Majd a főnökkel kell megbeszélni, de nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne. Hogy szoktunk-e? Mi mindent szoktunk, éppen csak harangot nem öntünk.

– Harangot? – kerekedik el a szép világoskék szeme. – Nem értem.

Nahát! Roze-Mari nem értette, mire mondtam a harangöntést. Még ilyen „magyar” asszonyt! Azt hiszi szó szerint kell érteni? Úgy látom, kevés a 26 év is a magyar gondolkodáshoz. Bár nem vonnám a magyarságát kétségbe, ha állítaná, hogy az. Született magyarokkal se tudjuk néha követni egymás észjárását. Vagy, nagyon emlékezetes számomra, amikor Pesten székelyekkel dolgoztam együtt, s olyan kifejezéseket használtak, amiket mi nem szoktunk. Ádám s Évának mondták a Karácsonyt, tamburnak a kábeldobot, méternek a colostokot…Vagy Kárpátalján csíkos táska a reklámszatyor, szúrósdrót a szögesdrót. Na, de nem is kell túlmenni a határon! Csonka-Magyarország tájain is vannak eltérő kifejezések. Én meg ezen a német asszonyon vagyok meglepődve, hogy szó szerint gondolja a harangöntést, holott annyit jelent, hogy szinte mindent megcsinálunk.

Ezt most próbálom neki el is magyarázni, s így eljutok a meséléssel odáig, hogy én már kőfaragóként is dolgoztam.

– Maga farag követ? Szobrokat is?

– Ez így túlzás, hiszen a szobrász már művész, én pedig csak egy szaki vagyok. Nem tanultam követ faragni, csak a magam szórakoztatására….na várjon csak! – mondom, s már indulok is a ház falához lerakott hátizsákomhoz, hogy a benne hordott képeket, rajzokat előkotorjam az irattartó rekeszből. A nő nem igazán érti, mire kell várnia, tétován ballag utánam, amikor ráérez, hogy valamit mutatni akarok.

– Ilyeneket gyártottam – mutatom a műkőkorlátok képeit, a carrarai márványba faragott virágokat, majd az oromdísznek is megfelelő dácittufa kővázát, ami odahaza áll az előkertemben.

Ezt azonnal kiveszi a kezemből, és mosolyra húzza a száját, ahogy nézegeti.

– Ez tetszik. Tud ilyeneket többet?

– Ez az egy van belőle, de ha kell, bármikor készítek másikat. Eddig nem kellett..

– Oda! – mutat a ház előtti beton fedlapra.

– Lehet róla szó. Bár elég sok idő. Megfelelő követ kell találnom, aztán maga a munka legalább egy hét. Ehhez – veszem ki a lapot a kezéből – eszterga is jó lenne. Nekem már nincs, valahol fel kell kutatnom. Egyik régi munkahelyemen van rá esély, hogy…hát hogyne! Ott van. A követ is onnét venném. Ott helyben meg is tudnám esztergálni. Sőt a további faragásokat…akár készre is…ez az! Oké, megoldható. Igaz, onnét nem önként jöttem el, de mondta a főnök, hogy nincs harag, csak a többi dolgozó előtt nem nézheti el nekem…na, de ez már nem tartozik ide.

Roze-Mari már nem mosolyog, hanem szinte vigyorog rajtam, ahogy belelkesedve mérlegelem a lehetőségeket.

– Kirúgták arról a munkahelyről? Valamit elrontott?

– Nem akartam ezzel untatni, de akkor röviden elmondom. Nem tudom, mennyire van tisztában a magyarországi viszonyokkal, de sajnos nem ritka eset, hogy nincs időben fizetés. Ez itt nekem különösen rosszul esett, mivel nem úgy kerültem be a céghez, hogy bekönyörögtem magam, hanem hívtak. Éppen az, aki később kirúgott. Dolgoztam már ott korábban is, de akkor csak alkalmilag, kiskönyvvel.

– Mi az a kiskönyv?

– Nincs jelentősége. Egyébként arra volt, hogy az alkalmi munkákat beleírták, a járulékot a munkaadó a beleragasztott bélyeggel tudta le. Így nem feketén dolgozott az se, aki nem volt bejelentve. Legalábbis nem mindig. Ha nem érti, nem számít. Ez talán csak valami speciális magyar találmány, de a mi esetünkben ez most nem oszt, nem szoroz.

– Mit nem csinál?

– Nem számít, lényegtelen. Mellékes a történet szempontjából.

– Ja! Értem. Oszt, szoroz, ezek matematikai műveletek, ezért számol, számít. Maguk magyarok kiforgatják a saját nyelvüket, semmit nem úgy kell érteni, ahogy mondják. Tényleg kevés a 26 év. Soha nem leszek teljesen magyar.

– Nem baj az. Van ebben valami izgalmas, hogy maga külföldi. Ha tökéletesen tudná a nyelvet, elveszne az egésznek a bája. Emlékszem, milyen nagyon tetszett nekem, amikor a lengyelek emelték a poharat, és mondták, hogy „eegesseggedre”. Persze ők törekedtek arra, hogy megfelelően ejtsék ki, de az már nem volt érdekes, amikor helyesen mondták.

– Miért rúgták ki a munkahelyről?

– Bocsánat, elkalandoztam. Mondják rám, hogy egyszerre három témát is tudok beszélni, csak tudják követni a hallgatók, hogy éppen melyiket mondom! A lényeg, hogy a korábbi munkahelyemre telefonált a főnök, hogy holnap már kezdhetek is, de adjak választ néhány órán belül, mert hív mást. Csábító volt az ajánlat, mivel éppen Pesten dolgoztam, ez pedig közel volt a lakóhelyemhez. Mivel nem én ajánlkoztam, még a fizetésre is mertem rákérdezni. Megalkudtunk. Másnap már ott is dolgoztam. Aztán eltelt egy hónap, eltelt a következőnek a fele, de még nem volt fizetés. Nekem persze nem volt pénzem, és 3 napra elmentem oda, ahol azonnal fizettek. Na, ez volt az, amit nem engedhetett meg a főnök, mert ha elnézi, akkor a többiek is vérszemet kapnak.

– Mit kapnak?

– Bocsi. Ha nekem meg van bocsátva, hogy önkényesen kimaradtam a munkából, akkor feljogosítva érzik magukat a munkatársak, hogy ezt ők is megtegyék. Ha nekem szabad, azt gondolják, nekik is. Nem tudom mi köze ennek a vérhez, meg a szemhez. Én sem értek minden kifejezést, de így szoktuk mondani. Vérszemet kap, felbátorodik. Hol is tartottam? A lényeg, hogy nem a munkával volt a gond. És mint már említettem, nem haraggal váltunk el. Még ígéretet is kaptam, hogy küld nekem munkát, ha olyan megkeresés lesz, hogy nekem szakmába vág. Igaz, nem küldött.

– Itt, a mostani munkahelyén nem lehet?

– Itt nem. Ez a műhely nem alkalmas kőmunkára. Majd ha nyugdíjas leszek, otthon dolgozgatok, hogy le ne nyomorodjak.

– Ezt itt nekünk – mutatja a kőkerítést – nyugdíjasok rakták. Nem értem én, hogy maguk miért dolgoznak, ha nyugdíjasok. Nálunk pihennek az öregek, meg utazgatnak.

– Oka van annak, higgye el! Nem elég a pénz a minimális életszínvonalra se. Valamiből pótolni kell. Aztán arra is rájöttem, hogy nem csak arra való a munka, mint ahogy fiatal koromban tévesen gondoltam. Nem csak szükséges rossz, mert ezzel szerzünk pénzt. Nem ám! Az egészségmegőrzésben is fontos szerepe van. Járhatnék ugyan edzőterembe futópadon szaladgálni, meg súlyokat emelgetni, de haszontalan dolognak tartom. Ugyanazt az eredményt érem el a munkával, viszont nagy különbség, hogy pénzt keresek, vagy pénzt költök. Főleg ha nincs is.

– Na, ha befejeztem a szociológiai kiselőadásomat, térjünk vissza az üzletre!

– Térjünk! Tud olyat is, ahol lehet sütni szalonnát? Tudom, van mindenfelé olyan, de szépen faragott, díszes legyen. Lehetne olyan köveket, ami van ajtó fölött, meg amibe bele van írva, ki lakik ott. Oszlop a kertbe, nem beton, ha kézi munka. Tudna? Lehetne belőle biznisz. Németországban csinálhatna nagy üzletet ebből. Nekem van aki eladná, csak kell megfaragni!

 

Most már nekem is fülig ér a szám a szavai hallatán. Még a fejem is lúdbőrös lesz hallván ezt a lehetőséget. Mintha álmodnám az egészet. Talán bele is szédülök kissé. Nem hiszem, hogy ez valóság. Eddig is szépnek találtam ezt a kedves mosolyú asszonyt, de most már gyönyörű. Aki ilyen lehetőséget tár elém, az álmaim asszonya. Kődíszek faragásából élhetnék, ráadásul nem is rosszul. Nem is kellene foglalkoznom az értékesítéssel, csak faragni, és dől a lé. Alig tudom visszatartani magam, hogy meg ne csókolgassam azt a gyönyörű száját, amivel ilyeneket beszél.

– Jöjjön – invitál a teraszra – megmutatom én mit csinálok. Hozzak egy sört? – kérdi, mert érzi, hogy az izgalomtól kiszáradt a szám.

– Köszönöm, elfogadom.

– Látom nem maga a sofőr. Van kocsija? El is jöhetne hozzánk, amikor gondolja, hogy megnézzük, mire lenne igény otthon nálunk.

– Ezt mikor csinálja? – mutat a betonlap felé.– Este megbeszélem a párommal amiket most mondtam, de vegye úgy, hogy ziher.

– Hótt ziher? – kérdezek vissza vigyorogva

– Ja. Hótt ziher. Hozok sört magamnak is. Kér poharat? Az árát nem kérdeztem a kőnek, de csinálja! Ha megbeszélnénk többet is, arról majd megállapodunk.

– Majd kikalkulálom. Nem szeretném, ha jobban megérné inkább betont keverni, de nem akarok nagyon elmenni az emberség mellett.

– Na, ez megint harangöntés – nevet nagyot az asszony.

Hogy ideillő hasonlatot mondjak, csilingelő hangon nevet. Teljesen elbűvöl a nevetése.

– Ha szép munkát végez, meg lesz elégedve a pénzzel – nyugtat meg, majd nyomatékul egy pillanatra megfogja az asztalra tett karomat.

Beleborzongok. Ez így együtt már túl sok a jóból.

– Na látja? Én ilyen figurákat festek. Mennek vásárba, meg játékboltokba – mutatja az asztalra kirakott babákat. Nem ebből élek, ez csak hobbi.

– Aha. Szépek. Jó szem kell hozzá! – nézek fel rá, egyenesen a két „jó” szemébe. – Ebben a fiam nagyon jó. Fantázia lényeket fest, meg újabban készít is.

– Nem követ farag?

– Nem. Nálunk nincs túl nagy kereslet a kézi faragásokra. Nincs rá az embereknek pénzük. Aki épít, inkább az egyszerűbb, olcsóbb megoldást keresi. Ezért kell nekem is inkább betonoznom, pedig nem szeretem, de ebből élek. Most jut eszembe, hogy tudnék még mutatni, miket faragtam, de nincs nálam róla kép. Ha lenne számítógép, elő lehetne keresni. Na, de mindegy – legyintek rá.

– Hozok laptopot. Jó lesz? – indult befelé, mielőtt még válaszoltam volna a kérdésére.

Na, de mit válaszoltam volna? Nem lesz jó? Persze, hogy jó lesz.

Hozta a gépet, felnyitva letette elém, de nem kapcsolta be.

– Gyorsabb lenne, ha nem én kínlódnék egy idegen géppel. Majd inkább mondom, mit írjon be –fordultam hátra, s emeltem magasra a tekintetemet. Meglepően, sőt zavarba ejtően közel állt a nő.

Arra számítottam, hogy elveszi előlem a gépet, s az asztal sarkán bepötyögi, amit majd mondok. Nem ezt tette. Egyszerűen csak átnyúlt a vállam fölött, és úgy kapcsolta be, majd várt kicsit, amíg felépült a rendszer. Közben maradt úgy, fölém hajolva, mellei nekinyomódtak a vállamnak, ismét teleszívhattam a tüdőmet az illatával, hátamon éreztem a teste melegét, amíg várta, hogy a monitoron megjelenjen a nyitólap. Hirtelen izgalom járta át az egész testem. A fülem eldugult, a fejem mintha bura alatt lenne, ágyékomban kellemes bizsergést éreztem. Uramatyám! Tisztában van ez a csaj azzal, mit művel?

Aztán hátrébb lépett. Sajnáltam, de másfelől megkönnyebbültem. Megnyitottam a keresett lapomat, majd félrefordítottam a laptopot, hogy láthassa a képet.

– Ez fantasztikus! Maga egy igazi művész. És azt mondja, nem tanulta?

– Azt mondom. Csak hozzáfogtam, ahogy gondoltam. Nagy könnyebbség lenne, ha ismerném a szakmai fogásokat, de ha egyet kifaragtam, már rutinból megy a következő. Ha van 3 dimenziós modell, nem okoz nehézséget lemásolni. Már csak szerszám kérdése. A többi benne van a kezemben.

– Mondja nekem a telefonszámot! – vesz elő papírt, ceruzát, s közben egy lapra felírja az övét és elém tolja.

Mire megisszuk a sört, megérkezik Gergő a következő raklap díszkővel, jön vele Béla is erősítésnek. Hárman kezdjük szétteríteni a sódert, de én lélekben már a követ faragom.

 

A kőváza

 

Természetesen az volt ezután a törekvésem, hogy a valóságban is faraghassam a követ. Még aznap telefonáltam kőfaragó-kori főnökömnek, és elvben megállapodtunk, hogy ad nekem anyagot, meg helyet a műhelyben. Alig vártam, hogy a tapolcai térburkolás kész legyen, pedig egyre inkább élveztem azt is. Nem annyira a munkát, mint inkább azt, hogy a befejező fázisnál Roze-Mari is beállt közénk sepregetni a homokot.

Eddig abban a hitben éltem, hogy nekem a karcsú fiatal, babaarcú nők tetszenek. Erre most itt tipeg előttem egy majd’ ötvenéves széles állú, széles csípőjű, göbölyű farú teremtmény, akiről alig tudom levenni a tekintetem. Erősen befolyásolja jelenlétével a gondolataimat. Alig tudok másra gondolni, mint, hogy jól megszorongassam, megpaskolhassam a fenekét. Szemeimmel számtalanszor végigsimítom deréktól lefelé a tomporát, s mi tagadás még ez a vizuális érintés is kellemes érzést okoz. Szerencsére kellemes társalgó. Sokat beszél, s így természetes, hogy őt figyelem. Nem gondolhatja, hogy egyszerűen csak bámulom. Bizonyára tisztában van vele, hogy vágyom rá, s ez jóleső érzéssel tölti el őt is. Igaz, hogy a kollégák is bámulják, de talán attól vagyok kivételezett, hogy nekem többet jár a pofám. Mert magasan én vagyok a legszimpatikusabb melós a számára, ehhez nem fér kétség.

Megígértem, hogy faragok neki az előkertbe egy kődíszt, de nem hiszem, hogy ettől van a kiemelt figyelem irányomba. Vagy de? Végül is mindegy mi az oka. Jól esik a közelében lenni.

Következő hétre szabadságot vettem ki, hogy a kővázát megfaraghassam. Beültem a feleségem Suzukijába, majd betelepültem az egykori munkahelyemre, ahol kétszer is dolgoztam. Első alkalommal azért hagytam ott, mert jött a tél, és nem tudtak munkát adni, a második esetben pedig pénz nem volt, de ezt már elmeséltem.

Itt álltam tehát ismét a már ismert csarnokban, előttem a vasasztal, rajta a kőtömb. Aztán előjöttek az emlékek. Hogy is kerültem én ide sok évvel ezelőtt?

*

– Józsikám! Tudnál nekem valami munkát adni a cégnél?

– Műkő munka nincs. Tudsz sprengelni?

– Még nem próbáltam.

– Gyere el holnap, megbeszéljük. Nem olyan nagy deákírás az, könnyen beletanulsz.

 

Másnap reggel ott voltam hét órakor.

 

– Nekem most gyorsan el kell mennem, – mondta Jóska már a kocsiból – de jövök nem soká. Majd Bandika betanít.

 

A kollégák egy részével ismertük egymást korábban. Tudták hogy maszek voltam évtizedek óta, de azt nem, hogy már munkanélküli státusban vagyok. Mondtam, de nem hitték el. Nem kezdtek pontos időben, már untam a tétlenséget. Rudi – akivel csak látásból ismertük egymást – meg Bandika elindultak a régi telepre, ahol nekik volt a bázisuk. Rudi vágta a sziklákból a nagy köveket a nagy gépen, az új telepen már csak azokat fűrészelték, ami itt maradt. Bandika volt a cégnél a kőfaragó, neki is itt volt a munkapadja. Én mentem utánuk, de nem tudtam mit kezdeni magammal.

– Jóskát várod? Vinni akarsz valamit?

– Mondom, hogy dolgozni jöttem. Mutasd meg, hogy kell sprengelni!

– Nem mondod komolyan. Egyébként odalent vannak a sprengelni való kövek az új műhelyben. Majd Gyuri segít odakészíteni.

– Na, de én nem tudom hogy kell.

– Most csak hülyítesz ugye?

– Honnét tudnám, amikor még soha nem próbáltam?

 

Még most se hittek nekem. Meg kellett várni amíg Jóska visszaért.

– Bandika, mutasd meg Gyulának a sprengelést! Itt fog dolgozni.

– Jól van.

 

Csakhogy eljutottunk idáig! Bandika összeszedte a munkához szükséges kézi szerszámokat, és Rudival együtt leballagott az új műhelybe. Az egész brigád azon tüsténkedett, hogy építsenek nekem egy asztalt, és odakészítsék a raklapokon száradó tégla méretű dácittufa tömböket.

Bandika felrakott egy „téglát” a vastag vaslapra, odaillesztette a spreng-vésőt, és ütött. A kőből egy vékony lemez felpattant. Odébb helyezte a vésőt, ütött, és így körbe tovább. Ugyanezt megcsinálta a kő másik lapján is. Egy pici darab még maradt középen, azt hegyes vésővel ütötte le, és máris olyan lett a kő, mintha nem is látott volna fűrészt. Mintha így szakadt volna ki a sziklából.

Ráfektette az asztalra a következő darabot, azt is körbeütögette, majd ledobta a vésőt és a bunkót az asztalra.

– Na, így!

– Látom. Akkor én most legelőbb felmegyek az irodába, megírjuk a kiskönyvet.

Nem mertem próbálkozni, amíg volt nézőközönség.

 

Az emeleti irodában egy szép fiatal szőke nő ült az asztal mögött. Tudtam, hogy kicsoda, de még nem találkoztunk. A szüleit ismertem. A nevetése hasonlított az apjáéra. Nem volt benne biztos, hogy mit kezdjen a könyvemmel. Átkiabált a munkavezetőnek a másik helységbe, de aztán abban maradtunk, hogy várjuk meg a főnököt. Visszamentem a műhelybe.

Feltettem az első követ. Odaillesztettem a vésőt, és ütöttem. A kő megindult az ütéstől, s az asztal túlsó szélén állt meg. Visszahúztam, megint ütöttem, megint elcsúszott. Hoppá! Nem is olyan egyszerű ez. Más taktikát kell választanom! Élére állítottam a követ, és fentről ütöttem lefelé. Most már csak azt kellett kitapasztalnom, hogy mennyit üthetek le a kőből, mekkorát üssek, hogyan tartsam a kissé ferde széles pofára köszörült vésőt, és persze a kő éle ne legyen cakkos. Aki még nem próbálta, el se hinné, hogy mennyi dologra kell figyelni. Az autóvezetéshez hasonlítanám, ami egy bonyolult művelet, de akinek rutinja van, annak már nem is kell rá figyelnie. A különbség, hogy autót már tudtam vezetni, de a kőfaragásban semmi rutinom nem volt még ekkor.

– Na, hogy megy? – jött oda a főnök.

– Sehogy.

– Majd belejössz. Arra ügyelj, hogy egyenes legyen a széle!

 

Nehezen jöttem bele. Az asztal kicsit magas volt, különösen amikor a követ a kis végére állítottam. A jobb vállam hamar elfáradt. A műhelyben dolgozó kollégák jöttek rágyújtáskor nézelődni. Annyi vigasz jutott, hogy ezt a munkát ők se tudták. Tanácsot adni persze tudtak. Közben kitapasztaltam, hogy a különböző árnyalatú kövek különböző módon szakadnak. A sötét vörös nagy erőt kíván, a világos szürke pedig nem szakad. Ha valaki fölém állt, akkor világos barnát tettem fel, mert azzal lehetett legszebben dolgozni. Közben persze kaptam az információkat. Elhangzott, hogy a kőfaragó kolléga hány négyzetmétert tud egy nap alatt ledolgozni. Ráérésemben számolgattam, hol tartok éppen. Nem voltam vele megelégedve. A Jani, a kőfejtő elvette tőlem a szerszámot, hogy mutassa, hogyan kell. Mint kiderült, ő sem ért hozzá, de azért megmutatni meg tudta. Közben már rázogattam a karomat, mert nagyon elfáradt. Tudom, nem kell olyan görcsösen fogni a szerszámot, de a nagy koncentrálásban nem lehet még laza is az ember.

Az agyam persze mindenfélén járt. A gondolkodást ebből a munkából szinte ki is lehet iktatni. Számolgattam, hogy mennyit tudok majd itt megkeresni, ha hosszú távon alkalmaznak. Elkeserítő eredményre jutottam. A család kötelező kifizetésének a harmadát. Két éve én alkalmaztam kőművest a vállalkozásomban napi kilenc ezerért, most ennek a felét tudom megkeresni. Közben a kiadásaim nem csökkentek. Nem jöttem volna ide, ha lett volna más lehetőségem, de nem volt.

 

Fél ötkor Bandikáék bezárták a régi műhelyt, és Rudival behozták a targoncát. Ők már végeztek, ráértek oda állni fölém, nézni, hogy dolgozom.

– Gyuszi bácsi! – szólított meg Bandika, miután már a harmadik kő sprengelését nézte végig. – Fordítva fogod a vésőt. Eddig így tartottad?

– Mit tudom én. Nem figyeltem rá.

– Nézd! – vette el tőlem – Nem véletlenül van ferdére köszörülve. Ha így tartod, akkor szakít, de ha fordítva, akkor a kő belseje felé hat az ütés ereje. Leszakad a karod, olyan erővel kell megütnöd.

– Ez igaz, érzem is.

Műszak végére megjött a főnök megint. Öntötte belém a lelket, garantálta, hogy holnap már jobban fog menni.

 

Másnap újult erővel, de nem nagy lelkesedéssel álltam neki ismét. Már tíz órakor nagyon elegem volt a kőtörésből. Elfáradtam. Egyébként sem az a lélekemelő munka. Nem volt valami remek a hangulatom. Megfogalmazódott bennem, hogy feladom. Mondom is Jóskának, ha jön.

– Hát, Józsikám. Megpróbáltam, de nem megy ez nekem.

Aztán nem volt alkalmam mondani, mert Jóska egész nap nem jött. Délután kettőre elfogyott a kő. Elindultam volna haza, csupán az tartott vissza, hogy volt a cégnél egy falubéli kolléga, akit előző nap is én vittem haza. Nem akartam otthagyni. A hátralévő 3 órát végig tébláboltam.

– Jóska, akkor én már holnap nem jövök – jelentettem be fél ötkor, amikor odaért a főnök.

– Miért?

– Elfogyott a sprengelni való.

– Attól még jöhetsz. Majd ráállsz a fűrészre.

 

Így tehát mentem következő nap is, de akkor már gépen dolgoztam. Megtapasztaltam, hogy az egész kőfeldolgozás legnehezebb munkafázisával kezdtem. Attól már minden könnyebb. Nagyon jót nevetett Jóska, amikor mondtam neki, hogy a sprengelésben úgy elfáradtam, azt hittem belepusztulok.

– Nem vagy hozzászokva.

Később volt még egy kétnapos széria, de már lazábban vettem. A Bandika ugyan még most is a dupláját teljesítette, de ő már nem az idén kezdte a szakmát.

 

2.

 

Az augusztustól elvárja az ember, hogy észveszejtő legyen a hőség. 2009 augusztusa éppen megfelelt az elvárásoknak. Reggel hétkor még elviselhető volt ugyan, de a 4km kerékpározás kimelegítette a gyakorlatlan öregembert. Vagyis engem. A lemeztetős csarnoktól csak árnyékot remélhettem, kellemes klímát semmiképp. A szélesre tárt ajtón is csak a forróság dőlt befelé.

Bemutatták a munkaeszközömet, egy vízhűtéses asztali kővágót. S itt, a vízhűtésen van a hangsúly. Gyuri elmondta a feladatot, megmutatta, hogyan kezeljem a gépet. Beállította a vezetősínt a megfelelő méretre, javasolta a fülvédőt és a gumikesztyűt, kötényt gumicsizmát. Jól jött minden apró segítség, hiszen már megint teljesen ismeretlen feladatot kaptam. A vágóasztal alatti tepsiből szivattyú nyomta a vizet a vágókorongra, ami folyamatosan mosta le a kőről a vágás során keletkezett iszapot. A védőfelszerelés nem véletlenül kellett, hiszen a forgó fűrészkorongról állandóan szállt a vízpermet. Ezzel sikerült kellemes klímát teremteni a csarnokban. Ez csak akkor tűnt fel, amikor átállás, takarítás, vagy rágyújtás miatt leállítottuk a gépeket. A tepsiben naponta többször annyira besűrűsödött az iszap, hogy ki kellett mosni. Gyuri ebben is segített. Imádott pancsolni. Felmosta a műhely padlóját, kitakarította az iszap elvezetésére kialakított csatornát. S amikor alkalom nyílt rá, mesélt. Néhány napig nem volt ezzel semmi gond, de aztán már túl soknak találtam a kalandokat, amik megtörténtek vele. Talán nem is voltak igazak.

 

Csabi, a másik kolléga nem volt ennyire segítőkész. Mint később kiismertem, alapjában véve egy jólelkű gyerek, de rettentően primitív. Mondhatnám butának. Talán tudatában is van szellemi korlátozottságának, azért viselkedik néha agresszíven, sok esetben viszont értelmetlenül virtuskodik, fitogtatja fizikai erejét, minden jószándékú figyelmeztetés ellenére. Főleg olyankor emel fel két ember számára is nehéz követ egyedül, amikor a főnök is jelen van. Szeme sarkából figyeli, hogy a főnök látja-e, de hiába vár elismerést.

 

A feladat, a tegnap elfogyott „téglák” pótlása. Jani – a kőfejtő – az udvaron hasogatja a sziklákat kezelhető méretűre, majd behozza talicskával Csabinak. Csabi talpalja, vagyis miután kiékelgeti az asztalon, vág rajta egy egyenes részt. Ezután kerül hozzám az anyag. Én 15cm-es szeleteket vágok, amiket raklapra készítek. Ezután mennek a kövek Gyurihoz, aki körbeszélezi, majd kiviszi az udvarra száradni. Igazi szalagmunka folyik. Majd néhány nap múlva ismét behozzuk, ekkor fogom sprengelni a két lapját. A kő ezután ismét Gyurihoz kerül, hogy középen kettévághassa. Ekkor lesz készen, mehet a raktárba, vagy egyenesen az autóra, hogy vihesse a vevő. Nekem, aki szinte egész életemben egyedül dolgoztam, tetszik ez a munkamegosztás. Mint ahogy az is tetszik, hogy a sörpadhoz leülünk reggelizni, ebédelni a majdani bemutatóteremben.

 

Új még az épület, nincs teljesen kész, de a termelésnek attól menni kell, különben nincs pénz. Arra viszont folyamatosan szükség van. Ha mást nem is számolok, de a dolgozók aránylag alacsony fizetésére is kell minden hónapban legalább 3 millió forint. Nem is beszélve a fizetendő járulékokról és a termelési költségekről. Valamikor álmodtam egy ilyen cégről, de nem is bánom, hogy nem fogtam bele. Egész pontosan nem is ilyen cégről álmodtam, hanem erről. Ezt a bányát gondoltam megnyitni, csak én a bánya területére terveztem a feldolgozó üzemet. Gondolkodtam kőzúzó gépben is. Én megálmodtam, Jóska pedig tőlem függetlenül megvalósította. Éppen most van folyamatban a kőzúzó beszerzése. Már csak a bányában kell az energiaellátást megoldani.

 

Tetszik, hogy brigádban dolgozhatok. Az is tetszik, hogy ebédkor az emeleti irodából lejön közénk Dóra, hogy társaságban lehessen. Jót tesz a hangulatunknak egy fiatal nő jelenléte. Reggel később kezd mint mi, többnyire akkor érkezik, amikor reggelizünk. Elmaradhatatlan szertartás, hogy Jani – pontosabban Jani bácsi, hiszen tőlem is idősebb – kap egy simogatást az arcára, miközben Dóra elhalad az asztal mellett. A köszönés „sziasztok”, de nekem „csókolom”. Gyuri jókat mosolyog ezen, pedig teljesen rendjén van így szerintem, hiszen nem régen ismerjük egymást, s én a szüleinél is idősebb vagyok. Nem öröm ez, de aki idő előtt meg nem hal, az megöregszik.

 

A Jani bácsival közel állunk egymáshoz. Ez esetben úgy is helytálló, hogy közel ülünk. Neki is probléma van a fogazatával, rendszeresen kéri el a svájci bicskámat. A fiatalok sokszor kicsúfolják, ha alkalom adódik rá megtréfálják, elsózzák az ételét. Érti a tréfát, még az ilyen durvákat is. Ő maga is partner minden ugratásban. Eléggé egyéni a humora. Mesélte, hogy odakünn a bányában hogyan múlatja az időt. Neki a fő feladata a cégnél, hogy a gép számára előkészítse a kitermelendő követ. Ezért sokszor hetekig nem találkozik senkivel napközben, úgy él ott, mint egy remete. Sokat segít a magány elviselésében, hogy szereti a természetet, érdekesnek találja a madarak, sőt még a bogarak megfigyelését is. Egyébként aktív horgász. Még olyat is tett, hogy a bányában kialakult kicsi tóba halakat telepített, csak azt sajnálta nagyon, amikor a bányakapitányság bejelentett látogatása miatt ki kellett szivattyúzni a vizet. Egy alkalommal egy siklóernyős lány landolt a közelben, s tőle kért információt. Nem tudta ugyanis, hogy hol van. Jani adta a hülyét. Ő fejezte így ki magát amikor mesélte, amire természetesen az a megfelelő válasz, hogy „nem volt nehéz.” A lányt már a sírás kerülgette, amikor Jani megszánta, és megadta a szükséges felvilágosítást. Ekkor persze már kétkedve fogadta.

Janival falubeli gyerekek voltunk, osztálytársa volt a testvéremnek. Mondhatnám, egy időben legénykedtünk. Emlékszem mekkora sikere volt a betéve megtanult Romhányi-rímhányásokkal. Ezeket mind a mai napig tudja. Csajozni ugyan nem együtt jártunk, ami talán nem is baj, mert elég zűrös volt a szerelmi élete. Néhány ifjúkori közös élményünk azért akadt, amit most boldogan felemlegettünk.

 

Talán egy hét kellett ahhoz, hogy lelkileg hozzáidomuljak a nem túl izgalmas, viszont rendszeres munkához. Órához igazítottuk a munkaidőt. Nekem még ez is szokatlan volt. Eleinte még zavart, hogy nem tudok belefolyni a kollégák beszélgetéseibe, mivel nem egy társaságba tartoztunk. Idővel ez is megoldódott. A cégre rátukmáltam az elfekvő raklapjaimat, kölcsön adtam (örökre) a búvárszivattyúmat, de ezekért nem vártam ellenszolgáltatást. Hálás voltam Jóskának, hogy bevett a csapatba. A fizetésem ugyan nagyon messze állt az elégségestől, de beláttam, hogy nem tud többet adni. A rám bízott feladat se kívánt különleges képességet, szinte bárki alkalmas rá, ha fizikailag elég hozzá az ereje. Tudok ugyan olyat, amit a többiek nem, de erre a tudásra itt nem volt szükség.

 

Állt kinn az udvaron egy 3 méter magas kőtömb, amiből „bor kutat” kellett kifaragni, de ezt egy szobrászművész alakítgatta. Nem is bántam, hiszen szegény ott szenvedett a tűző napon, miközben én a vízpermetben hűsöltem. Huszadika előtt néhány nappal megjött a szoborért a teherautó. A teljes brigád ott tüsténkedett a felrakásnál, de a daru csak nem bírta felemelni. Kellett hívni egy nagyobbat, de azt az emelést már nem vártam meg. Nekem letelt a munkaidőm.

 

Ebből a hamarosan unalmassá váló munkakörből úgy sikerült kiszakadnom, hogy Bandika, a cég kőfaragója szabadságra ment, s őt kellett helyettesítenem. Megmutatta, hogy mi lesz a munkám. Felballagtunk a dombra, a régi műhelyhez, aminek ekkor már csak néhol volt teteje, mert néhány napja elvitte a vihar. Ez majd az őszi esők idején fog gondot okozni, most legalább könnyebben eloszlik a por. Itt ugyanis már szárazon csiszoltam a Rudi által kiszabott kőlapokat. Bandika mutatta, hogy ellenőrizzem a méretet, s az egy milliméteres eltéréshez is felrakta a csiszolóra a durvázó tárcsát. Meglepett, hogy ennyire precízen kell itt dolgozni. Később majd azért rájövök, hogy ez csak önfényezés volt a részéről, mert egyáltalán nem dolgozik alaposabban nálam.

 

Ebben a munkában az volt a legszebb, hogy összebarátkoztunk Rudival, akinek a legszebb feladata volt a cégnél. Neki kellett a sziklából kigazdálkodni a lehető legnagyobb szabályos köveket. Én pedig a befejező fázist végeztem, szállításra előkészítettem. Nem volt ez rossz munka, de azért annak nagyon örültem, amikor Jóska megkérdezte, hogy tudnék-e holnap a teherautómmal jönni.

 

3.

 

Tudtam. Persze, hogy tudtam a teherautómmal menni. Legalább nem kellett a bringát tekernem. Alkalmanként beüzemeltem ugyan a Suzukit is, de a teherautó használatért még költségtérítésre is számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy boldogság közeli érzést okoz számomra, ha a H1-es Hyundai-t vezethetem. Imádom ezt az autót. Két és fél év után még mindig tudok gyönyörködni a szépségében. Egyetlen bánatom, hogy kihasználatlan. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy felesleges. Mivel a munkáim elfogytak, nem tudom mire használni. Eladni viszont lehetetlen. Nincs rá kereslet. Mivel még nincs kifizetve, nem is az enyém, hanem a bank tulajdona. Tehát annak ellenére, hogy nem hoz semmit a konyhára, havonta egy minimálbért muszáj ráköltenem, ha be sem indítom.

 

Most viszont beindítottam. Több hetes állás után pöccre. Bandikával felraktuk a köveket, és irány a szomszéd falu. Könnyen odataláltunk a helyszínre. Olyan támpontokat kaptunk, hogy főutca, kultúrház, buszmegálló. Talán ezek nélkül is felismerjük a házat. Mindkét szomszédja a hetvenes években épült, amikor az volt a szempont, hogy a szomszédétól legalább egy sor téglával magasabb legyen. A két nagy ház között ez szinte eltörpült, de a rengeteg kőburkolat felhívta magára a figyelmet. Különösen, hogy a kerítésről hiányoztak a takaró kövek. A burkolat tőlünk került ide, de egy kőműves brigád rakta fel bérmunkában. Ők már levonultak, de volt itt két fiatal srác. Kertet építettek. Fűmagot vetettel, locsoltak, mederelemeket ástak be a hegyoldalba. Később kiderült, hogy egyikük a tulajdonos keresztfia. Ők itt is laktak az új házban. Belül már kész volt.

 

Az árnyékos teraszon megreggeliztünk, majd a kerti támfal takaróit kezdtük felrakni. Bandika volt a mester, én alkalmazkodtam hozzá. Hiába vagyok én negyven éve műköves, ebben a munkában ő a rutinos, én pedig a tanuló. Az én autóm kint állt az utcán a kapu előtt, onnét hordtam kézben a kőlapokat. Reménykedtem, hogy ez még a hasznomra is válhat, hiszen rengeteget dolgoztam már ebben a faluban, sokan ismerik az autómat. Hátha hoz a jelenlétem egy kis maszek munkát.

 

– Jól ismerem-e? – ballagott át az úton egy öregasszony.

– Jól ismer mama, jól ismer. Én vagyok a sírköves, csak már régen voltam itt.

– Jaj, mert majd nekünk is kellene csinálni. Mennyibe kerül most egy síremlék?

– Ezt így nem tudom megmondani, mert sok mindentől függ. Kriptát kell-e betonozni, ha igen akkor hány személyest? Vagy kész alapra kell a felépítményt állítani? Ha alapot is betonozok, nem mindegy milyen a terepszint lejtése, nem mindegy hogy lehet megközelíteni. Műkőből legyen, vagy gránitból?

– Májusban temettük el az uramat. Kell még neki ülepedni is. Nem most kell még, mert nagyon sokba volt a temetés.

– Arra nem kell várni, hogy ülepedjen, mert az ásott részre 10 év múlva se lehet rátenni az alapot. Csupán annyiban van jelentősége, hogy nekem kevesebb földet kell elhordanom.

– Nincs is meg rá még a pénz, talán majd tavaszra.

– Ez már nagyobb baj.

Nem biztos, hogy ezt hangosan mondtam. A mama ezután elmesélte a férjének az utolsó hónapjait, amire én is tromfoltam, hiszen nekem se régen halt meg az apám. Friss volt még az élmény, tudtam mit kell kiállni egy szellemileg erősen leépült, gyógyíthatatlan beteg mellett. A temetés költsége viszont megdöbbentett. Háromszázezer forint. Elmeséltem, hogy az apósom temetése százezerbe került, igaz már régen volt. Ha jól számolom, 10-12 éve. Magam is elcsodálkoztam ennek kapcsán, mennyire gyorsan múlnak az évek.

 

A társalgásnak az vetett véget, hogy megjött a főnököm, megnézni hogy haladunk. Nem szólt, de tudom én, hogy munkaidőben vagyok.

Dél körül megérkezett a tulajdonos asszony, délután a férj. Messziről jöttek, hiszen Debrecen több mint 100km ide. Meg is lepett, hogy külön kocsival érkeztek. A férj azonnal tegezőre fogta a beszélgetést, ami nyilván visszafelé is érvényes. Legalábbis nekem, aki hasonló korú vagyok.

Erről jut eszembe, hogy fiatal koromban mennyire rendellenes dolognak tartottam, ha valaki új családi házat épített 50 évesen. Mit csinált ez eddig? A mi köreinkben 30 éves korban már illett saját házban lakni. Arra most nem térnék ki, hogy ezeknek a házaknak a többsége soha nem készült el teljesen. Az persze akkor meg se fordult a fejemben, hogy annak a bizonyos építtetőnek nem ez az első háza. Valójában engem – közeledve a hatvanhoz – csak egy dolog tart vissza az építkezéstől.

 

A tulajdonos az öntözőberendezéssel volt elfoglalva, meg a kertépítéssel. A mi munkánkhoz nem sokat tudott hozzászólni. Látta, hogy dolgozunk, örült, hogy haladunk. Annyi kérése volt, hogy alkalomadtán hozhatnánk megfelelő szerszámot, hogy a saját gyártású tűzrakó helyének asztalát lecsiszolnánk. Sajnáltam, hogy megépítette, hiszen nekem lenne otthon eladó. Ebből így már nem lesz üzlet. Aztán a veszekedésükön mosolyogtunk, mert az asszony azon méltatlankodott, hogy túl sok beton van beépítve a kertbe. Ha jönnek az unokái, megsérülhetnek. Ebben igaza lehet, de a gyerekeket úgyse tudjuk ezektől megóvni. Az én fiam ma is viseli homlokán a sebhelyet, amit úgy szerzett, hogy három felnőtt felügyelt rá. Nem tudom, mibe ütötte be.

 

Nemrég láttam egy városi játszóteret. Nagyon ötletesen építették meg a csúszdát. Egy műkő elefánt farán volt a létra, az ormány pedig vályúnak lett kialakítva, ezen csúsztak le a gyerekek, amíg nem lettünk EU-tagok. Ma már be van betonozva mind a feljáró, mind pedig a vályú. Egy táblát csavaroztak az elefánt lapockájára, miszerint „a szoborra felmászni tilos”. Már nem is játék, hanem szobor. Ehhez képest már teljesen rendbe van a „gumi betonlap” a játszótéren. Rendben van hogy óvjuk a gyerekeket, de ettől lesznek életképes felnőttek?

 

Ezen a házon a későbbiekben dolgoztam Rudival is, Gyurival is. Ami viszont leginkább növelte az önbecsülésemet az volt, amikor egyedül kellett helyrehoznom a méretpontatlanságból adódó hibát. Mint kiderült, értek én a terméskőhöz is. Valamit segít a sok évtizedes tapasztalat.

 

A cégnél töltött három hónap legkellemesebb emléke az a munkanap volt amikor hárman, két autóval mentünk a 100km-re lévő munkahelyre. Onnét én kaptam külön fuvart olyan településről, ahol még soha nem jártam. Természetesen GPS, sőt térkép nélkül. Imádom az ilyen feladatokat. A szállítandó termo-panelek jó nagy terjedelműek voltak, viszont súlyuk alig volt. Így az autóm terhelten is megőrizte a személykocsis menettulajdonságokat.

 

Ez a számomra oly’ kedves autó már csak emlék. Épp úgy, mint a fenti történet, de most itt állok ismét, de nem mint alkalmazott, a kollégákkal sincs semmi dolgom. Ez utóbbi azért jó, mert amikor második alkalommal itt dolgoztam, noha lényegében ugyanaz a brigád volt, de az emberek megváltoztak. Sajnos nem előnyükre. Most viszont sem én nem dolgozok rájuk, sem pedig ők énrám, semmi közünk egymáshoz. Így nem nehéz kellemes légkört teremteni. Amikor megállnak a gépek, mind ott tolonganak körülöttem, kíváncsian nézegetik, mi alakul a kezem alatt. Béla még segít is az esztergát beállítani, hogy a váza talpát, és a tetejére kerülő gömböt kiesztergálhassam. Ő akár hálás is lehet nekem, hiszen amikor munkatársak voltunk, ajándékban kapott tőlem egy számítógépet. Noha csak annyira volt szoros a kapcsolatunk, hogy még a vezetéknevét se tudtam.

– Gyula! – szólított meg a főnök – tudod mit találtam ki?

– Ha megmondod, fogom tudni.

– Nem attól fogok meggazdagodni, ha kifizeted nekem a követ. Inkább faragj nekem is egyet!

– Értékegyeztetéssel? Na jól van, megegyeztünk.

– Miért? Mennyiért adnád, ha meg akarnám venni?

– Felejtsd el, amit beszóltam! Kettőt faragok.

 

A két vázával el is telt a hét mire végeztem. Pedig sokat segített az eszterga, meg az is, hogy kaptam kölcsön egy légkompresszort. Így legalább végre tudtam használni azt a kis légkalapácsot, amit húsz éve őrizgetek otthon a polcomon.

Munka közben ráértem gondolkodni, és rájöttem, hogy rontom ezzel az ajándék vázával az üzletemet. Bandika, a cég egyetlen kőfaragója is sokat forgolódott körülöttem. Bevallom, kicsit segített is, hiszen ő az iskolában tanult olyan mérési technikát, amit én nem tudtam. Viszont most már itt áll egy mintadarab, erről lemásolhatja ő is a többit. Már ha lesz rá kereslet, és az egyéb munkától megengedheti magának a szobrászkodást. Na, de ez már nem az én dolgom.

Ami az alkotás izgalmán túl még kellemesebbé tette a napjaimat, az a Dóra jelenléte. Az a Dóra, aki úgy köszön, hogy csókolom. Rendjén is van ez így, hiszen az anyjához is elég öreg vagyok. Emlékszem, milyen közvetlen, barátságos teremtés. Jól el lehet vele beszélgetni szinte bármiről. Persze mindenek előtt a nőt látom benne. Vékony testalkatához mérten, feltűnően méretesek voltak a keblei régebben. Azóta kissé megasszonyosodott, jobbak az arányai. Egyértelműen szebb, érettebb nő vált belőle. Ennek ellenére érdekes megfigyelést tettem saját magamon.

Igaz, hogy egy kívánatos fiatal nőről van szó, de talán a tudat, hogy kinek a kicsodája, hogy régről ismerem a szüleit, meg a kora is hasonló, mint az én gyerekeimé, érzelmileg úgy viszonyulok hozzá, mintha a gyerekem lenne. Ettől persze óhajtom a közelségét, örülök, ha ott van velem. Mint ahogy a saját gyerekeim közelségét is vágyom, de sajnos erre nem sok reményem van, hiszen egyik Berlinben, másik Londonban keresi a boldogulását.

 

Csörög a telefonom.

– Halló Gyula! Hogy áll a kő? Vasárnap elutazunk haza. Készen lesz?

– Igen, készen lesz. Szombaton viszem, de küldök róla képet most.

– Az nagyon jó lesz. Köszönöm, és várom az MMS-t.

 

 

 

Óperencián innét

 

Úgy autóztunk át a Kis-alföldön, hogy szinte nem láttunk belőle semmit. Miután a Tatabánya fölötti hegyet elhagytuk, csak az utat láttuk, meg a táblákat az útirányokkal. A szitáló eső olyan szürkeségbe borította az egész tájat, hogy még a szélkerekeket is inkább sejtettük az út mentén, mintsem láttuk. Talán csak a keserves vánszorgásuk vonta magára a figyelmet. Inkább csak azt láttuk, hogy valami mozog a magasban.

– Szép időnk van – jegyeztem meg ironikusan.

– Legalább nincs hófúvás – próbált Sanyi kihozni valami vigasztalót ebből a vigasztalan helyzetből.

– Délutánra napsütést mond a rádió nyugatra, mi meg éppen arra megyünk. Ez ad némi reményt.

– Aha. Jó, hogy jöttél. Ilyen időben úgyse tudnál dolgozni.

– Telkiben, amiről az előbb meséltem, havas esőben is dolgoztunk. Volt a ház alagsorában három angolakna, azoknak a falát raktuk, mert a tetejét le tudtuk fedni.

– Attól azért most jobban jártál. Igaz, most se kapsz fizetést, de legalább nem is dolgozol.

– Tavaly volt egy köztes állapot. Dolgozgattam, és fizetgettek, de akkora lelki teher volt, hogy a hetedik hét után öröm volt otthagyni. Már az első napok is próbára tettek. Minden nap felmerült a kollégákban, hogy nekem az utolsó volt.

 

*

– Azt hittem, megszökött – szólt rám Gabi köszönés helyett, amikor munkakezdés után másfél órával, a környező utcákban tett melegítő sétámról vissza értem a munkahely kapujánál álló céges kisbuszhoz.

– Tegnap is 9-ig álltam itt az utcán, de már majd’ megfagytam mire megjöttetek. Most jobban felöltöztem, de azért csak hideg van itt állni a hóban.

– Volt tegnap a főnök?

– Ajaj! Idejött fél 5-kor, megkérdezte, minek betonozunk a fal tetejére, aztán kért mérőszalagot, hogy bele tudjon kötni a munkámba, persze előbb jól kiordította magát a burkolóval. Már itt álltunk fél 6-kor gálában, indulásra készen, de még lebetonoztatta a padlóba vésett árkokat, hogy ma lehessen burkolni rá.

– Mit mondott, mit csináljunk?

– Ezt a falat kell kivakolni egyenesre – mutattam a részben levert vakolatú régi falat, amihez az új, nem derékszögben csatlakozik – meg az ajtót kell beállítani! Az ablak spaletta felső részére gipszkarton csíkot kell felrakni.

– Mert azt tudja, hogy elbaszta? Ki kellett volna vakolni egészen a tokig. Mit mondott még?

–  Mit tudom én. Kiabált.

 

Miután kicsit átmelegedtem, reggeliztem épp úgy mint a többiek, néhány falást. Fogtam az otthonról hozott kést, és vágtam egy csíkot a gipszkarton táblából. Már csak a rögzítést kellett kitalálni. Az igazság az, hogy ilyet még soha nem csináltam, de most ezt kell megoldanom. Szerencsére a fűtésszerelő tudott adni vasfűrészt, hogy vághassak három kicsi lécet, adott fúrógépet, csavarhúzót és néhány tiplit, amihez találtam csavarokat, éppen csak a méretük nem volt jó. Mire ezt megoldottam, eltelt egy óra. A korábbi napokon se volt valami eget rengető a teljesítmény, de a javítgatás, toldozás-foldozás, nem egy hatékony munka, különösen, ha nekem kell kitalálni, melyik részmunka a sürgősebb, meg azt is, hogy mire álljak rá, hogy elérjem a munkaterületet. Mindezt tetézte, hogy ez volt kőművesként az első hetem. Már maga a 10 órás munkanap is túl hosszú. Nyáron is, nem még januárban.

 

A munkatársak se voltak teljesen tisztában azzal, mit kell nekik adminisztrálni a munkával kapcsolatban. Olyan már hétfőn is elhangzott, hogy személyre lebontva kell írni a teljesítményt, de ilyen jellegű munkánál ez csakis vicc lehet.

Nem végeztem még a szemöldökjavítással, amikor szóltak, hogy pakoljak össze, menni kell másik munkahelyre. Ha menni kell, akkor megyünk.

A másik munkahelyen nem volt fűtés, kivéve egy szobát, amibe egy kályhát állított be magának a festő. Úgy hallottuk, burkolni kell, vagy vakolni, vagy fugázni, vagy betonozni. Ez ugye nem egy konkrét feladat, s már elmúlt 11 óra, a teljesítményt pedig írni kell! Dél lett, amikorra tisztázódott a feladat, de mire hozzá tudtunk fogni, már 3 óra volt. Nem tudom, kinek a teljesítményéhez kell írni a 4 m2 aljzatbetont, de két kőműves volt hozzá, meg egy segédmunkás keverte talicskában kapával fagyott sóderból. Mire besötétedett, kész is lett.

 

A sofőr elment a másik brigádért, mi pedig összegyűltünk a kályha mellett, megvártuk a munkaidő végét, s ezután ballagtunk át a szomszédba a főnök udvarára, ahol összeszedték a cetliket, amire ki-ki leírta a saját teljesítményét. A hőmérséklet mínusz 10-hez volt közel, és fújt a szél. Vacogott volna, ha lett volna minek vacogni, mindenesetre erősen reszkettem a hidegtől.

 

Behúzódtunk a szélárnyékba, majd egyenként beszállingóztunk az irodába, mert mindenkivel volt veszekednivalója a főnöknek. Mindenki próbált érvelni a saját igaza mellett, de a munkaszervezés, és a művezetés mulasztását nem tudtuk kiküszöbölni, nem volt elegendő a teljesítmény ahhoz, hogy megkapjuk az időbéres fizetést. Eltelt 3 óra a munkaidő letelte óta, de még nem volt letisztázva mindenkinek, mennyit kell levonni a béréből. Végül huszáros megoldás született, kapja meg a brigád a bére felét. Egy összegben, aztán menjenek pénzt váltani, hogy el lehessen osztani. Így esett meg, hogy 50 órára kaptam 15 000 Ft fizetést, de még nem az enyém volt a legrosszabb.

Ha ez történik 4 héten át, az már majdnem kifutja a lakás rezsijét. És akkor még egy szelet kenyeret se vettünk. Vonuljunk mi is a Parlament elé?

 

– Miért vettek fel egyáltalán, ha nem tudtak munkát adni?

– A támogatás miatt. Bár még februárban nem volt letisztázva, hogy lehet igényelni. A legviccesebb a mi naivitásunk volt amikor azt hittam, felvesznek. Elsétáltam az irodába meg vissza, ami legalább 5 km, de buszjegyre nem pocsékolunk. Ibolya már össze is csomagolt mire visszaértem, mert úgy beszéltük meg, hogy megyünk haza a munkaügyre kijelentkezni. Aztán mégse kellett.

– Most legalább nem kell idegeskedned, csak elterpeszkedsz itt mellettem. Jó meleg van, nézelődhetsz…

– A kamion azért lakájosabb.

– Az már igaz. Ezért mondom neked, hogy gyere velem. Csajozni majd ráérsz.

– Nem is csajozni megyek ám, hanem üzleti megbeszélésre.

– Na persze. Én is ezt mondanám.

Győr térségében mintha kissé nyílt volna a látóhatár, de a városig nem lehetett ellátni. Csak a rengeteg lehajtót számolhattam. Van belőle azt hiszem öt is, bár nem számoltam.

Dél volt, amikor megérkeztünk a határra. Nem kellett volna megállni, de ebben a furgonban még nincs bio WC, sőt semmilyen. Enni is kellene már valamit! Én ugyan megtehettem volna menet közben is, de az első kamiontúrát leszámítva, soha nem ettem menet közben.

Az eső ekkorra elállt, és kicsit feltámadt a szél, bátortalanul, de előbújt a nap

– Kiszálljak enni? Nem akarok bemorzsázni a fülkébe – kérdeztem viccesen, de ha igenlő választ kapok, aligha nevettem volna.

– Majd kiporszívózza a kolléga.

– Azt meséltem már, amikor Audival voltam Pesten munkát vállalni? Hazafelé a közvetítő, akié a céges kocsi volt, hozott a benzinkúttól pogácsát. Azt mondta, ne foglalkozzak a morzsával! A kocsi van értünk, nem fordítva. Komolyan is gondolta, mert ő a szőlőbe is az A6-ossal járt.

– Biztosan mesélted – mondta tele szájjal – de inkább most egyél!

– Képzeld! Azt mondják a tavalyi kollégák, hogy sokat beszélek.

– És nem? – kérdezett vissza sokat sejtető mosollyal.

– Neszójjábe!

 

Na, várj csak! Úgyis elmesélem még estig ezt is. Még csak félidőben vagyunk. Biztosan előjön még olyan téma, amihez hozzá tudom majd kapcsolni.

– Nem telefonálsz? – kérdezte, miután végzett az evéssel, s a lehúzott ablakon át rázta le a tálcájáról a morzsát.

– A francba! Majdnem elfelejtettem.

– Na, mi van? – kérdezte kíváncsian, bár az eredményt tudhatta abból, amiket hallott tőlem a telefonba mondani.

– Meglepődött. Úgy számított, hogy két hét múlva megyek. Zigmund Svédországban van ezen a héten, de úgyse ő intézi. A kereskedő a Roze-Mari testvére, nem kell a Zigmundot bevonni az üzletbe. Kicsit hezitált, de végül azt mondta menjek, ha nekem most jó. Majd még hívjam, mikorra érek oda, ahová jönnie kell elém.

– Na ebből már kinéz valami – vigyorgott a pajzán gondolatán, miközben rágyújtás helyett bekapott egy cukormentes rágót, s annak tudatában, hogy nem kérek, kínálta nekem is.

– Mire gondolsz? – kérdeztem ártatlanul. – Nem vagyunk mi olyanok. Na, erről meg az jutott eszembe, hogy Lengyelországban….

– Nehogy most meg abba kezdj bele! Az előbb még a pesti kalandot akartad elmesélni.

– Na jó, majd akkor legközelebb. Most pedig ne tessék itt nekem kombinálni! Legyen bármilyen nagy a kísértés, én olyan hűséges vagyok, hogy az már bűn. El is megyek Németországban gyónni. Otthon nem lehet, mert az atya kiesik a gyóntatószékből nevettében. A német pap legalább nem érti, és feloldoz.

– Mit gyónsz meg?

– Vétkeztem atyám. Vétettem a természet törvénye ellen. A monogámia bűnébe estem, s ezzel megerőszakoltam a férfiúi természetet.

– Az egyház szemében a monogámia nem bűn, hanem maga a tiszta erkölcs.

– Az lehet, de én nem vagyok vallásos.

– Akkor meg minek gyónni?

– Csak. A múltkor meséltem az egyik kollégának, hogy mekkora kísértésnek álltam ellen. Azt mondta rá, hogy a helyemben ezzel nem dicsekedne.

– Hát tudod mit? Én se. Na, csapjunk a lovak közé, mert nem érsz oda éjfélre se ehhez a Rozalindához.

 

Nekivágtunk Burgerlandnak. Túljutottunk a Morvamező szélkerekein, mintaszerűen megművelt szántóin, beleszippanthattunk a schwechat-i finomító kátrányillatába, átkeltünk a Bécsi-erdő hegyein, a hangfogó fal résein láthattuk a Melki apátság monumentális épülettömbjét, mindezt ragyogó napsütésben. Az autópálya a délelőtti esőtől már rég felszáradt, de a háztetőkön még csillogtak a vízcseppek. Mintha tavasz lenne. Ennek ellenére nem nagyon nyűgözött le a táj, hiszen láttam már, és egyébként is lekötötték figyelmemet a gondolataim, melyek már valahol a Westerwald lankáin jártak Roze–Marinál.

 

Noha nem nyűgözött le túlságosan a táj, de azért néztem, hiszen ha lehunyom a szeme, elalszok. Most is eszembe jut, hogy állítólag az osztrákok nem tudják mi az a horizont, mert ők soha nem látják a hegyektől. Annyi igaz, hogy errefelé nem igazán látni vízszintes, vagy ahhoz közelítő terepet. Vannak olyan pontok, ahol a tizedik faluig is ellátni, de egyenes talaj sehol nincs. És még azt mondják, hogy itt vannak síkvízi erőművek a Dunán. A tározó. Az igen. Az már síkvízi, de csak miután a gátat felépítették. Mindez olyan összefüggésben került szóba, hogy nekünk, Magyarországon is kellenének vízierőművek. Annyi persze biztos, hogy a hordalék összegyűlne. Bizonyára itt is, de erről nincs tudomásom, nem beszéltem róla az osztrákokkal. Illetve semmiről nem beszéltem velük.

 

Jobbra messze feltűnnek az Alpok havas csúcsai az „üveghegyek”. Hamarosan átkelünk egy folyón, aminek a hídján egy tábla jelzi, hogy ez az ENS. Majd egy másik tábla üdvözöl bennünket Ober Österrich-ben. Vagyis itt vagyunk az Óperencián túl, az üveghegyeken innen. Mesés. És ha már nem is sokkal, de még az Innen is innen.

Aztán egy korábbi utamról ismerős parkoló, szembe vele az anshfeldeni ferde templomtorony, a hegy tetején egy TV-toronynak gondolt építmény. Ezzel a heggyel csak annyi a bajom, hogy nem látni tőle az „üveghegyeket”. Átkelünk a Krems folyón, aminek a neve azért zavart korábban, mert az azonos nevű városhoz semmi köze. De ilyeneken nem kell fennakadni, hiszen a földrajzban tömegével vannak névazonosságok. Például mindjárt elénk is kerül egy tábla WELS felirattal. Ami ugye köztudottan nem itt van, hanem Britanniában (bár azt Wales-nek írják)

Fészkelődni kezdek az ülésen, hiszen reggel nyolctól csak egy rövid megállásunk volt, de azt az időt is itt töltöttem. Ráadásul az esőben a szélvédőre felvert sáros víz rászáradt az üvegre, s a látómezőmből kitakar egy részt. Vagy le kell csúsznom, vagy kissé ferdén ülnöm, hogy ez a mocskos sarok ne zavarja a kilátásomat.

– Mi van – kérdi Sanyi – elfáradtál?

– El. Meg kell masszíroznom a fél seggemet. Most gondolj bele, hogy milyen kényelmetlen lenne hármunknak. Pedig három személyre van tervezve a fülke. Bár nagyobb, mint az én Hyundai-om volt. Cserépben Bandika nem jött el harmadmagával 100 km-re. Azt mondta, hogy „Én nem ülök bele abba a szarba”. Jól meg is bántott vele. Inkább eljött a saját kocsijával. Aztán a poroszlói kollégának meg egy H100-a van, az még szűkebb, ő pedig eléggé termetes. Amikor Egerben együtt dolgoztunk, megérkeztek nyolc óra után Poroszlóról és hozzá fogtak reggelizni. Mondom nekik, hogy egy órája úton vagytok, ehettetek volna út közben. Ne tudd meg, milyen csúnyán néztek rám.

 

Újabb ismerős vidék…na ez így hülyeség, hiszen az egész út ismerős…Elértük az Inn folyót. A híd túloldala már Németország. Északnak vitt az utunk Passau felé. A várost csak a Duna hídjáról láttuk majd a Sonnewald, az Isaar-torkolatnál lévő pihenő, megint egy Duna-híd a München felé vezető leágazás, közben a nap lebukott a horizont alá. Következő város Regensburg. Majd ebben a térségben kell megkeresni a kamionunkat. Sanyi telefonál a kollégának, aki már meg is állt egy benzinkútnál, mondja a pontos helyet. Nem mer tovább jönni, hiszen nem szeretne túlmenni az idején. Na, akkor már nem jön fel Regensburgig, elé kell mennünk.

– Na akkor elmeséljem a pesti kalandomat?

– Meséld! – hagyja rám Sanyi. Mit tehet mást?

 

*

Hátrányos helyzetű ismerősöm – nevezzük Sándornak – még soha nem járt Budapesten. Elvittem magammal egy külvárosi munkám alkalmával. Megtapasztalhatta a távolságot, de a városból nem sokat látott. Ugyanolyan vidéki település volt ez is, mint amiből van néhány a közelben. A különbséget szinte csak a helységjelző tábla jelentette. Tudtam ezt előre, de azt reméltem, hogy legalább azt az élményt tudom neki nyújtani, hogy repülőgépeket láthat szokatlan közelségből. Ez se sikerült, mert aznap egyetlen gép se használta a fölöttünk lévő légteret. Utunk során érintettük Pécelt, de valamiért Sándor emlékezetében Pécs ragadt meg. Azt a kívánságát, hogy a parlamentet láthassa, nem teljesítettem, hiszen messze voltunk a belvárostól, de a következő napon sort kerítettünk erre is.


Nem kérdeztem, de gyanítom, hogy az autópályán se járt még. A sebességünket itt nem korlátozza a forgalom, amíg a várost el nem érjük. Itt azonban megtapasztalhattuk az araszolgatás gyötrelmeit. Igaz, volt már máskor ettől rosszabb is. Sándornak nem lopta magát szívébe a város. Csak a parlamentre volt kíváncsi. Javasoltam neki azt a lehetősséget, hogy az országgyűlési képviselőnk által szervezett ingyenes látogatások egyikén vegyen részt, de őt nem érdekli a ház belseje sem, csak kívül szeretné látni. Na, ezt meg tudom adni neki.

Úti célunk Buda. Irány tehát bele a közepébe! A Városligetben érdeklődést mutatott az állatkert iránt olyan megfontolásból, hogy szeretné elhozni majd a családját. Az Andrássy úton menet közben mutattam az Operát. A Bajcsy-Zsilinszkyt elérve a piros lámpánál a Bazilikát, szemközt a nemzeti gödröt, a József Attila utcából az előttünk magasodó várhegyen a Sándor palotát, a Roosevelt-téren az Akadémiát, majd a város legmutatósabb hídjára hajtottunk fel. Innét látni a parlamentet, de a korlát, illetve a tartóláncok, a pillérek erősen rontják a kilátást. Az ő oldaláról szinte semmit nem lehetett látni. Ezért kihagytuk az alagút élményét, s az egyik vár alatti utcában leparkolva felmásztunk a Halászbástyára. Szakmai szemmel, nekem sokadik alkalommal is tetszetős volt a közvetlen környezet, de Sándort nem kötötte le a látvány. A kissé párás dunai panoráma se nyűgözte le, pedig szerintem nagyon szép még így is. Néhány – vagy talán egyetlen – percig nézte az ország házát, majd azt mondta, hogy mehetünk. Lent, az utcában lévő kicsiny élelmiszerboltból csalódottan fordult ki.
– Ilyen boltok vannak Pesten? Nincs benne semmi, még kenyér se, ráadásul sorba kell állni, vannak bent vagy tízen.

– Pesten mindenféle bolt van. Van ilyen is, meg másmilyen is. Majd megállunk egy nagyobbnál.

A kis kitérő miatt kicsiny utcákon kellett megközelítenem a számomra áttekinthetetlen Moszkva teret. Talán természetes is, hogy mivel soha nem jártam még itt, nem találtam el elsőre a megfelelő kivezető utat. Kissé kacifántosan, de közben nem eltévedve soroltam be a megfelelő irányba. A zsúfoltság nekünk falusiaknak egyáltalán nem szimpatikus jelenség, de itt, ezt kell átélni minden nap.


A budai hegyvidék gyönyörű, de itt is rettenetes a zsúfoltság. A célállomásunkhoz az autónk egyes fokozatban küzdötte fel magát. Itt ugyan már alig volt autó, de út se nagyon. A tömör kapu melletti, magas kőfalra szerelt kaputelefonnál tanácstalanul álldogáltam. „Hogy lehet ide bejutni?”
A fal tetején kikukucskált a cseléd. Bekiáltottam, hogy miért jöttünk, majd ezután lassan, résnyire nyílt a kapu. Igaz, egyszer már találkoztunk, de azért bemutatkoztam. Becsületére legyen mondva, hogy elfogadta a kéznyújtásomat. Ezután tanácstalanul álldogáltunk az utcán.
– Beállhatok én ide? – mutattam az udvar felé.
– Ha nem csöpög az olaj.


Beálltam. Volt bent egy autó, ami mellé szorosan odahúzódtam, hogy ne álljam el a bejáratot. A manőver gyanút keltett a cselédben. Úgy látta, ott akarom hagyni a kocsit.

– Azt hittem, csak le akarnak pakolni. Itt nincs parkolás. Álljanak ki az utca végére, a többiek is oda szoktak.

A fogadtatás egyáltalán nem volt szívélyes. A bizalmatlanságot egyébként is nehezen viselem. Huszonöt éve vagyok önálló vállalkozó, és többnyire örül a megrendelő, ha felvonulok a munkaterületre. Most persze a megrendelővel nem éppen szokásos a kapcsolat. Egy ismerősöm beajánlott egy kft-hez még tavaly. Közben kiderült, hogy ugyanez az ismerős korábban már egy másik cégnél is beajánlott, ugyanennél a vezető munkatársnál. Tehát már korábbi az ismeretség.
Ez az ismerős beajánlott a jelenlegi főnökénél. Vele közvetlen viszonyba kerültünk, már első alkalommal. Ez az új ismerősöm beszélt telefonon a jelenlegi megrendelő személyi titkárával, hogy beszéljen a ház gondnokával, hogy engedjen be a területre, hogy elvégezhessem a munkát. Kegyeskedett beengedni. A gyomrom nehezen veszi be, ha hasonló helyzetben éreztetik velem, hogy örülnöm kellene, hogy eltűrik a jelenlétem. Ki hívott kit? Kinek van szüksége kire?

Fogtam a telefont és próbáltam hívni a közvetítőt. Majd újra próbáltam. Megkérdeztem a cselédet, hová ülhetnénk le reggelizni. Azt mondta, hogy bárhova. Ezt úgy kell érteni, hogy kinn a kertben akárhol. Később találtam egy alkalmas helyet – nevezzük filagóriának – de most leültem a szerszámos ládára a toi-toi mellé közvetlenül. A fiúknak kiadtam a feladatot, (a fiam is velünk volt) hogy mérjék fel az elvégzendő munka mennyiségét. Ehhez papír-ceruza kellett, amiért ki kellett nyittatnom a kaput, elmenni kétszáz méterre, az erdőben parkoló kocsihoz. A szerszámokat ugyan lepakoltuk, de mivel az éjszakai szállásra hozott, és a következő napokra szükséges váltóruha most nem kellett, beraktuk a táskákat az utastérbe. Nem gondoltam, hogy ebből még baj lehet. Hozzáláttunk – erős gyomorideggel – dolgozni. Nem volt ez olyan egyszerű, mert keresni kellett olyan embert, aki megmutatta a vízvételi lehetőséget, majd később az elektromos csatlakozót. Ezután már csak a zöld területet kellett óvnunk, az egyik szomszéd felé pedig nem szabad volt porolni. Miután a fiúkat beindítottam, hozzáfogtam a javítási munka előkészítéséhez. Kértem tájékoztatást a közeli építőanyag telepekről, de nem kaptam érdemi segítséget.


– Van egy rossz hírem – jött az újsággal a cseléd – Betörték az ablakodat.

– Nebazmá! – reagáltam rá ösztönösen.
Biztosított arról, hogy nem tréfál, majd együtt elindultunk az erdőbe a kocsihoz. A jobb oldali ajtó üvege be, illetve többnyire ki volt törve. Első pillantásra nem hiányzott semmi, ezért, s amiért a törmelék túlnyomó része kívül volt, azzal nyugtattuk magunkat, hogy az üveg magától robbant ki. Nem gondoltam bele, hogy mekkora képtelenség, hiszen ez nem egy ragasztott ablak, hanem egy mozgatható, tehát eleve kizárt, hogy feszültség keletkezzen benne. Hacsak nem éri erős külső hatás, mondjuk egy darab eldobott kő által. Aztán bebizonyosodott a külső hatás, mert megjött a fiam és kereste a táskáját. Az viszont már nem tűnhetett el magától, de tény, hogy eltűnt. Szerencsére az igazolványa nem maradt benne. A többi holmi könnyen pótolható. (csupán pénzkérdés)

A fiúkat magukra hagytam a kertben. Munkájuk hatékonyságát meghatározta, hogy soha nem végzett ilyen munkát egyikük se, csupán látták, amikor én dolgoztam. Nekem viszont mindennél előrébbvaló dolgom akadt. Ablakot kellett szereznem. Éjszakára nem hagyhattam ott sehol az ablak nélküli kocsit, de haza se mehettem 170 km-t ablak nélkül. A cseléd nem tudott ötletet adni, hová mehetnék. Egy másik jelenlévő arra figyelmeztetett, hogy ne menjek márkaszervizbe, mert rámegy a gatyám. Szerinte a nyóckerben van egy autóüveg centrum. A továbbiakat egyedül kellett megoldanom. Felhívtam egy ismerőst, aki a halásztelki márkakereskedést tudta ajánlani. Nekivágtam délben Budapestnek. Nem tudom hány kilométert tettem meg feleslegesen, de három órámba került kétszer végigaraszolni a városon. Halásztelken próbáltak segíteni, de ez gyakorlatilag abból állt, hogy adtak egy zuglói címet. Sokadik telefonálás után derült csak ki, hogy tudnak üveget adni 36 ezerért, de ők csupán kereskedés. Ekkor már elég messze voltam Zuglótól, nem fordultam vissza.

Ezután következett be a nap egyetlen szerencsés dolga. Nem mentem egyből a munkahelyre, hanem kifelé vettem az irányt a városból, hogy építőanyag kereskedést találjak. Alig mentem túl a leágazáson háromszáz métert, egy nagy fehér táblán azt olvastam, hogy autóüveg.

– Akkor jöjjön be! – mondta a telefonba a mester, miután tájékoztattam, honnét vettem a számát.
Mire beálltam az udvarba, meg is volt rendelve az üveg. Néhány perc múlva kocsiba szállt és elindult érte. Közben a segéd előkészítette az ablak beszerelését.
Ekkor megebédeltem, majd felhívtam a fiamat, elmondtam a jó hírt. Néhány perc elteltével visszahívott, elújságolni, hogy négy órakor el kell hagyniuk a területet, mert elengedik a kutyákat. Ekkor már csak azt sajnáltam, hogy megvéstem a sérült lépcsőket, amit már nem hagyhatok úgy. Egyébként azonnal hazaindultam volna. Bár ez utóbbi nem annyira biztos, mert túl fáradt voltam már ahhoz, hogy százhetven kilométert levezessek. Irány tehát Óbuda, ahol korábban lefoglaltam a szállást. Nem volt ugyan valami remek hely, de olcsó és a célnak megfelelt.


Másnap reggel fél kilenckor mehettünk be a „kastélykertbe”. Pontosabban kilenckor, de még akkor is külső segítséggel. Egy, az erdei parkolóban várakozó, már tegnap is látott nem tudom ki felajánlotta, hogy telefonál a cselédnek, hogy zárja be a kutyákat. Kegyeskedett beengedni, mint ahogy a száraz fenyők kivágására felvonuló munkásokat is.


Hozzáláttam a javításhoz, de a fiúkat kint hagytam, hogy őrizzék a kocsit. A cseléd hamarosan rájött, hogy el akarunk menni. Egy utolsó kellemetlenkedést azért még megejtett. A szerszámaink kipakolása közben – nem előtte, nem utána – bezárta a kaput. A takarítónő segített abban, hogy ki tudjunk menni. Kissé zaklatottan, elmenekültünk a helyszínről.

Most viszont alkalom nyílt arra, hogy Sándornak közelről is megmutathassam a parlamentet. A Margit hídról a Jászai Mari térre kanyarodtunk le. A fiam villamosra szállt, hogy megpróbálja valahol pótolni az ellopott spanyol nyelvkönyvét. Abban egyeztünk meg, hogy délben találkozunk a Blahán. Leparkoltuk a teherautót, váltottunk parkolójegyet, élesítettük a riasztót. Elindultunk a parlament felé gyalog. Mehettünk volna autóval közelebb, de szerettem volna, ha Sándor felfedezi a dunai panoráma szépségét. Nem mondta ugyan, hogy hű de szép, de érdeklődve nézelődött. A várban felismerte a Sándor palotát, amelyet még tegnap mutattam a József Attila útról. A Zsigmond palotára rákérdezett, hogy az micsoda, a Halász bástyát felismerte, hogy ott voltunk tegnap. Mindezt kinyújtott karral mutogatta, mintha meg akarná érinteni mutatóujjával az épületeket. Nem volt szívem ezért rászólni, pedig ellenemre voltak ezek a mozdulatok. Örömmel tapasztaltam a látvány okozta izgatottságát.


– Ez ilyen csúnya? – kérdezte csalódottan, amikor meglátta a parlament északi szárnyának feketére szennyeződött köveit.

– Hát – mondtam – elég mocskos. A Duna felőli homlokzat viszont már nagyon szép.


Meg is mutattam volna, de azon az oldalon nincs bámészkodásra alkalmas hely, hacsak egészen a folyóhoz le nem megyünk. Már a Károlyi szobornál kerülnünk kellett, mert az ország házának északi oldala sorompóval van lezárva. Nem lehet közel menni hozzá. Ez igaz a keleti oldalra is, bár itt nem annyira bántó a kerítés, hiszen úgy tűnik, mintha csak a tövébe lerakott dézsás növényeket védenék vele. Az aszfaltos rész kisebb, mint amire számítottam. Érthető, ha egy jelentős tüntetés során letapossák a füvet. Maga az épület úgy egészében nagyon szép. A mobil WC-k rontják ugyan a tér összhatását, de a tüntetők miatt szükséges. A megnyugtató megoldás persze az lenne, ha nem lenne okunk tüntetni. A rendőri jelenlét nem jelentős. A civil jelenlét se. Csupán néhány helyen csoportosulnak a turisták.


Sándor nem érdeklődik különösebben az aktuál - (sőt semmilyen) politika iránt, de azért eljutnak hozzá a hírek. Szóba hozom az őszi eseményeket, amiből következik, hogy a TV-székházra is kíváncsi lesz. Akkor nézzük meg azt is! Nincs messze. Átszaladunk a villamossíneken, elhaladunk a Nagy Imre bronz hídon álló szobra mellett, melyen turisták fényképezik egymást. Nagy esély van arra, hogy nem tudják, kit ábrázol a bronz alak, de tetszik nekik, hogy felmászhatnak a hídra. Senki nem tiltja, talán a jóérzés akadályozhatná meg, ha lenne.

A Szabadság téren legelőször a várakozó rohamrendőrök tűnnek a szemünk elé. A TV-székházat nem lehet megközelíteni, mert kordonnal van elkerítve. A kordonon belül rendőrautók parkolnak az épület teljes hosszában. A szovjet emlékmű előtt rendőrök építik a második kordont. Ja! Április negyedike van. Egy nő eltéved a kerítések között, és egy rendőrtől kér segítséget. Az útmutatás alapján mi is kijutunk a labirintusból. Elsétálunk a tér közepéig. Mutatom Sándornak az amerikai követséget, a Nemzeti Bankot, de neki egy csupa gránit és üveg borítású modern épület vonja magára a tekintetét. Nem tudom megmondani, hogy mi az. Ismét az emlékmű felé fordulunk. Az épülő kerítés előtt, egy mozgóárus kocsiján többek között Árpád-sávos zászlót lenget a tavaszi szél. Az esti híradóban ez nem lesz benne, pedig már most is van itt egy kamera.

Mint később megtudom, ez a nagy készülődés azért van, mert száz ember tart megemlékezést a felszabadulás ünnepén. Most még csak egy legalább két méter magas, ünneplő ruhás ember várakozik fel-alá járkálva. Egy nő a padon ülve, telefonon egyeztet az előtte lévő (gondolom) ünnepi beszédről. Persze nem szeretném a létszám miatt elbagatellizálni ezt az eseményt, hiszen az október 23-i zavargások is onnét indultak, hogy hajnalban ötven ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a kétezer rendőrnek, amikor a Kossuth teret kellett elhagyniuk az előzetes megállapodás szerint. Most persze nincs esély egy ekkora megmozdulásra. Nincs tömegbázisa se a felszabadulás-ünneplőknek, sem pedig a velük szembenállóknak.
– Eleget láttunk, mehetünk hazafelé!


Két évvel később megkért, hogy vigyem el Pestre, arra a piacra, ahol mindent lehet venni. Nem értem rá, így elindult a feleségével kettesben, helyismeret és térkép nélkül. Megtalálta a Józsefvárosi piacot, de még a parlamentet is megmutatta az asszonynak. Nem egy elveszett gyerek.

Az űrlap alja

A futár

 

– Téged ismerlek! – szóltam rá a bajszos ötvenes sofőrre, aki a kamionban várt bennünket. Sötét volt már, de a fülkében felkapcsolta a lámpát.

– Hát te? – csodálkozott rá, hogy éppen itt találkozunk. Túl az Óperencián, az üveghegyeken innen. – nem csináltat most senki sírkövet, hogy ráérsz csavarogni?

– Velem már nyáron se. De te se szereled maszekban otthon a villanyt, ha itt furikázol. Elég lett a futárkodásból?

– Elég. Nagyon elég. Ne haragudj már! Hetvenezer forintért? Nem vagyok én rabszolga.

 

Tehát mégse idegen ül mellém a furgonba, hanem egy régi ismerős. A posta futárszolgálatát látta el a környékünkön, éveken át. Onnét ismerős, hogy eleinte Ibolyának is hozott csomagokat, aztán pedig néha csak úgy megállt beszélgetni. Megérdeklődte, jól működik-e még a praktikeres fúrókalapácsom, amit háromszor cseréltem vissza, és a problémáim ismeretében mégis vett egy ugyanolyat, ami szintén elromlott. Fontolgattam, hogy én is jelentkezem futárnak, de nem elég hozzá a jogosítványom. A kisáru szállító ugyan vezethető vele, de ha valami oknál fogva nagy kocsira kell ülni, nem akaszthatnak le egy másik sofőrt a szögről. Ez az indok persze csak spekuláció, de tény, hogy kevés a „b” kategória erre a munkára. A minimálbér se volt túl csábító, bár amikor semmi munka nincs, az is jó. Jóska szerint a Dunántúli futároknak többet fizetnek, mint nálunk keleten. Nem tudom, merte volna-e eskü alatt vallani, bizonyára ő is ott volt. ahol beszélték. Na, de nincs okom kételkedni a szavában, nem zárható ki, hogy valóban úgy van.

 

Sanyi megtankolta a furgont, mert közel 800 km-t jöttünk már reggel óta. A két kolléga autót váltott, átrakták a csomagjaikat. Én maradtam, ahol eddig is. Sanyi sajnálta, hogy nem megyek vele tovább.

– Gondold meg! A Trabantgyár az úti cél.

Abban maradtunk, hogy majd telefonon érdeklődöm, hol tudna felvenni, ha letelik a telelésem Roze-Marinál. Illetve amikor csak tudunk, neten tartjuk a kapcsolatot. Valahogy majd összehozzuk a csatlakozást. Az se baj, ha még Itáliába is le kell mennem. Legalább erősödik a motiváció a kőfaragáshoz.

 

– Te mióta vagy úton? – kérdeztem Jóskát, amikor már besoroltunk a Regensburg felé özönlő autóáradatba.

– Úgy érted, mikor jöttem el a postától?

– Dehogy!

– Ja, hogy most. Ez a harmadik hét. Szerdán már szeretnék otthon lenni. Jössz velem angolba?

Dehogy megyek! Montabaurnál kiszállok.

– Az hol is van?

– Biztosan szoktál ott megállni, legfeljebb nem ezen a néven ismered. Valójában nem a városban, hanem egy külterületi shop center. Limburgot tudod? Ahol azok a fakocka házak vannak, meg a görbe süveges katedrális a Lahn folyónál.

–Jaa! Meg van. Tudom, mire gondolsz. Mi van ott?

– Oda jönnek értem.

– Aha. Értem – mondta, de olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű, hogy nem érti.

Biztosan úgy gondolta, rá annyi tartozik, hogy hol rakjon ki. Ez igaz is, de mesélek én neki szívesen a rám váró kalandról. Vagy ha arról nem is, az előzményekről.

– Az asszony mit szólt, hogy otthon hagytad egyedül? Vagy nincs magában? Gyerekek? Unokád is van már, gondolom. Az enyém most két és fél éves, és jön a második.

– Unoka? Dehogy van. Majd ha csinálok magamnak – vettem viccesre a választ. Sokszor elsütöttem már ezt. Olyan sokszor, hogy nekem már nem is vicces. – Az egyik kolléga azt mondta, hogy ad ő nekem akár hármat is, neki van bőven.

– Kolléga? Hol dolgozol most?

– Kolléga lehet, ha nem dolgozok is. Egyébként Miskolcon dolgoztam legutóbb, oda is költöztem. Mondta akkor az egyik barátom, hogy belakjuk az egész országot. Na, de ez bizonyítja, hogy ez itt már tiszta Amerika. Odaköltözünk, ahol munka van. Láthatjuk a filmekben is.

– Tényleg! Rémlik, mintha Pesten is laktál volna. Van azért munka? Megéltek belőle, vagy segítenek a gyerekek? Bár elég nehéz a fiataloknak is. Nekik sincs munka, pedig nekik még több pénz kell, mint nekünk. Mert nekünk már elég, ha a rezsit kifutja, meg enni tudunk.

– Ez így van, de erre is sok kell. Kérdésedre válaszolva: most nincs semmi, ezért vagyok itt. Lehet, hogy valami itt majd összejön. Van itt egy ismerős, körüljárjuk a lehetőségeket.

– Milyen üzletről van szó?

– Kerti díszek. Igaz, tele vannak ezek a németek mindenféle giccses betonfigurával, de az egyedi kézimunkára állítólag van igény. Majd meglátjuk. Ha mégsem, akkor vakációztam egyet. Ennyi.

– Meg kell próbálni – bólogatott Jóska. Legalábbis úgy gondolom, bólogatott. Látni nem nagyon láttam a mindenféle beszűrődő fényeknél.

 

– Úgy vettem ki a szavaidból, hogy nem Bogácson laksz. Eladtad a házat?

– Dehogyis! Hol lehet most házat eladni? Tudsz rá vevőt? Eladom és veszek egy lakóautót.

– Ez ugye csak vicc? Miért adnád el? Bogács egy jó hely. Azon belül pedig a ti utcátok egy jó környék, gondolom a szomszédokkal is jól megvagytok.

– Régebben így volt. Ahogy öregszik az ember, elhidegül, magába zárkózik, vagy mit tudom én mi lesz vele. Már amikor otthon laktam se jártunk össze. Sőt! Ritkán találkoztunk. Meg is írtam az egyik internetes fórumra egy jegyzet formájában ezt a témát.

– Te író vagy?

– Ez így erős túlzás, de szoktam publikálni dolgokat. Amikor belekeveredtem a helyi politikába, szerkesztettem egy újságot, nagy részben én is írtam. Volt olyan, hogy beszerkesztettem egy viccet. Nem értették az olvasók, hogy azzal mit akarok. Valahogy belénk nevelték, hogy a sorok közt kell olvasni, így a sorokat már nem is értik. Mivel többnyire politikai írások voltak, azt hitték, a viccel is céloztam valamire, pedig az tényleg csak egy vicc akart lenni. Én kis naiv korábban azt hittem, hogy ha valami egyértelműen meg van írva, akkor az egyértelmű. Egy frászt! Mindenki mást gondol bele. Amit akar. A saját észjárásának megfelelően.

– Hol szoktál publikálni?

– Ráérő időmben – amiből elég sok van – a számítógép előtt ülök. Van saját blogom, meg van néhány más fórum, ahol jelen vagyok. Többnyire fiatalok lógnak a neten, nekik írok dolgokat okulásul, mint például a találkozást a szomszéddal.

 

*

Találkoztam a szomszéddal. Normális esetben ez akkor lenne újság, ha valamelyikünk időközben elköltözött volna, és most visszalátogatott a régi lakóhelyére. Nem, nem ilyesmiről van szó. Itt lakunk évtizedek óta egymással szemben. Ha kinézünk az ablakon, nagy esély van arra, hogy látjuk egymást jönni-menni, mégis ritkán találkozunk. Fiatal korunkban még cégnél is együtt dolgoztunk, majd amikor vállalkozó lettem, sokszor dolgozott nekem napszámban. Sőt! Még hajdanán zenéltünk is együtt. Amikor katonaságtól hazajöttem, mindig meglátogattuk a családját a menyasszonyommal, majd később a feleségemmel. Amikor építkeztünk, kölcsönösen dolgoztunk egymás házánál, később évekig összejártunk, elpanaszolni aprócseprő gondjainkat, eldicsekedni örömeinkkel. Ez eddig rendben is volt, ez így lenne normális. Nem csak velük jártunk össze, hanem nagyon sok más szomszéddal is, hiszen ez akkor egy új utca volt. Hasonló korúak voltunk, hasonló gondjaink voltak, hasonló korúak voltak értelemszerűen a gyerekeink is, akik együtt játszottak, együtt veszekedtek, verekedtek, majd békültek ki. Hol egyikünk, hol másikunk építkezése akadt el főként valamilyen építőanyag hiánya miatt, vagy a hitel hiánya miatt. Volt mindig mit kitárgyalni. A házak előbb épültek mint az út, ezért sok esetben az „út” járhatatlan volt, gyalogosan is inkább a házak mögött közlekedtünk, hiszen sehol nem volt még kerítés. A harmadik szomszédban volt egy szalonnasütő, ahol gyakran összesereglett a szomszédság.

 

Aztán felépültek a kerítések. Kizártuk magunkat egymás életéből. Nem lehetett csak úgy „torony iránt” átszaladni, így inkább nem mentünk körbe a kapu felé. Igaz, az elején említett szomszédom nem épített kerítést, mégse keressük fel gyakrabban, mint bárki mást. A kerítéstelensége inkább csak bosszúságot okoz számára, mert sok autós kihasználja a lehetőséget, és kocsifordulónak használja az előkertjét.


Az utcánk két ütemben épült. Az újabb szakasz lakói pontosan úgy jártak, mint mi. Sokszor összejártak amíg építkeztek, a gyerekeket sétáltatták együtt, esténként közösen töltötték idejüket. Aztán ott is felépültek a kerítések. Néhányan fizető-vendégeket fogadnak, de az nem barátság, az üzlet. Lehet, hogy a kapcsolatok alakulása így a természetes? Így a normális?

 

*

Azóta annyit változott a helyzet, hogy tényleg elköltöztünk. Így már normális dolog, hogy ritkán találkozunk. Akkor legalább örülünk egymásnak. Újév napján is hazaszaladtunk, és olyat mondott a szomszéd, hogy meglepődtem. Azt mondta, hiányzik neki, hogy nem lát az udvaron matatni, amikor kinéz. A sok évtizedes megszokás belerögzül az emberbe. Ösztönösen odanéz, hogy lát-e valami mozgást, majd tudatosul benne, hogy nem lakik ott senki. Mintha kihaltak volna a portáról.

Vissza kellene menni, már csak azért is, hogy a szomszéd jobban érezze magát.

– Van ebben valami amit mondasz. Mi se járunk már össze a szomszédokkal. A sógor ott lakik nem messze tőlünk, vele szoktunk bütykölni dolgokat, de tényleg jobban megvagyunk már magunkban.

– Nekem az egyik közvetlen szomszéd a testvérem, de ma már ez se számít közelebbi kapcsolatnak. Na, de ha itt ezzel a német asszonnyal összehozunk valamit, akkor hazaköltözöm.

 

Hallom, hogy Jóska belekuncog a mondatomba, és aztán nem is állja meg szó nélkül.

– Mire gondolsz? Mit hoztok össze a német csajjal? Unokát? Mondtad, hogy magadnak kell csinálnod.

– Jaj de vicces vagy. Jó csajnak tartom a Roze-Marit, de már majdnem ötven éves. Gyereket szülni korábban kellett volna.

– Ne vedd komolyan, de nem állhattam meg szó nélkül.

– Nem is veszem. Nekem is olyan a humorom, hogy amit lehet, félreértek.

 

– Szóval hazaköltözöl. Jól is teszed. Az ember ragaszkodjon a saját falujához! Nekem se jó, hogy ennyit vagyok távol, pedig még nem régen csinálom. Azelőtt minden éjjel a saját ágyamban aludtam, most meg minden éjjel idegenben hajtom álomra a fejem. Talán még Bogácsra hajlandó lennék elköltözni. Kár, hogy ott vannak a cigányok.

– Azok mindenhol vannak. Jaj, képzeld! Ezt még biztos nem meséltem. Bírót talán ismered is a Béke úton. Vele voltam együtt még politikus koromban Lengyelországban. Zawiercze-ben meg kellett állnunk, mert a delegáció túlnyomó többsége pénzt akart váltani. Mi ketten ott ácsorogtunk a járdán, vártuk, hogy a többiek jöjjenek.

– Merre laknak itt a cigányok? – kérdi tőlem, mintha én ismerősebb lennék a környéken nála.

– Itt öcsém nincsenek is.

– Nem létezik. Olyan hely nincs a világon, ahol cigány ne lenne.

Szavait bizonyítandóan meg is jelent az utcában két cigány nő.

Bíró nem szólt, csak szemöldökét emelgetve, diadalmas mosollyal biccengetett a nők felé.

– Ugyan már! – próbáltam megdumálni a helyzetet – Ezek nem idevalósiak. Te is itt vagy külföldi létedre. Ők is jöttek valahonnét.

Nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm.

 

Egyébként nincs azzal semmi baj, ha cigány származású valaki. Már csak azért se, mert azt nem tudja senki befolyásolni, hogy hova született. Kövesden is két jó munkatársam volt, mind a kettő cigány. Miskolcon úgy szintén. Ráadásul ezek rokonai is egymásnak. Meséltek a nagyszüleikről. Mesélték, hogy amikor a nagyanyjuk fejte a tehenet. Valójában származásilag voltak az öregek cigányok, de életvitelük alapján nem. Gazdálkodtak. A falujukban kivívták a többi paraszt elismerését. Igaz, a következő generáció városba költözött és visszacigányosodott. Járnak ugyan dolgozni, de megbízhatatlanok, seftelnek, lopnak, trehány a környezetük, a szerszámot soha nem mossák el. Bár egyszer majdnem megtette a kolléga, de mondtam neki, hogy „Negyven évesen már ne vegyél fel új szokásokat!”

Bár ha jól belegondolok, a fehér-magyar munkatársnak is állandóan azon jár az esze, hogy mit lopjon haza a cégtől. Talán annyi a különbség, hogy a cigány meghív egy sörre (az más kérdés, hogy nem fogadom el) a magyar pedig megvár a buszmegállóban, mert ha a lakásomig jön értem kocsival, az neki fél liter benzinébe kerül. Na, ez nem jó példa, mert ez esetben a cigány a szimpatikusabb.

És ha már a témánál vagyunk, még mesélek, hogy miért idegenkedem tőlük. Mint mondtam, mindenhol ott vannak. Kiállok az erkélyre és ott is őket kell látom.

*

A park szegletében, egy félkörbe kirakott kőpadkán esténként összegyűlnek a fiatalok. Tízen, húszan is összeverődnek egy-egy alkalommal. Gondolom, néhány üres üveg, vagy sörös doboz marad utánuk, de ez csak feltételezés, amit a tapasztalat mondat velem. A padka előtti tér kör alakban van kikövezve, közepén egy…nem is tudom, minek nevezzem…egy térplasztika, egy szobor, vagyis egy műkő izé, ami leginkább egy összetekeredett kígyóra emlékeztet. Ezen is csúszkálnak, átbújnak közte, vagy üldögélnek raja, mellette. Vagyis arra használják ezt a közösségi teret, amire ki lett találva.

Most délután van, nem jöttek még a srácok. A tér mégsem üres, mert éppen itt tartja pihenőjét a Gubera család. Gubera Horáció, aki maga sincs még 20 éves, az 5-6 év körüli kicsi Armandóval ül a kígyó tövében, és léggömböket durrogtatnak. Jó sokat szereztek valahonnét, mert a kövezet rengeteg színes gumidarabbal van már kidekorálva. A reklámszatyrok a többi zsákmánnyal a kőpadkán vannak szétpakolva, mintha vásárra készülnének vele. Megérkezik a posta felől Dzsenifer, akinek erősen domborodik a hasa, és a kirakodott holmit rendezgeti. Ellenkező irányból vág át a kocsik között kukapiszkáló bottal kezében Adél, a nagymama. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy erősen lengetve a botot, a kopasztetejű szomszédom kocsija mellet halad el. Csodálkozom, hogy mégse karcolta meg. Adél túl van már a harmincon, de messze még a negyventől. Szemem láttára cáfolja meg azt a vádat, hogy a svédek nem mosakodnak. Egy vizes flakonból önt a markába, hogy lemossa az arcát. Nem is tudom hol találtak működő közkutat, hiszen én nem tudok ilyenről a környéken.

 

A fiúk jól szórakoznak a léggömbökkel, egyre nagyobb területet fed a sok színes gumiszemét. Kicsit feltámad a szél, de aligha fogja eltakarítani. Közben az jut eszembe, hogy ha itt vannak a szülők a „nagy” gyerekkel, itt van a nagymama is, ki vigyáz a többi pulyára, hiszen elképzelhetetlen, hogy az 5 éves, és a még meg se született gyerek közt nincs több. Na, ezen nem kell törni az agyamat, hiszen a családi viszonyokat csak feltételezem, bizonyítottság hiányában fel is mentem őket…kivéve a szemetelést.

 

Feltűnően hangos beszéd vonja el a figyelmemet Guberáékról. Egy svéd turistacsoport vonul el alattam, elfogva a járdát és az egész úttestet. Férfiak asszonyok, gyerekek vegyesen. Meg is számolom őket. Kilencen vannak. Láthatóan kiöltözve. Ez nem azt jelenti, hogy gálában, inkább sportos az öltözetük. Egyiken piros szabadidő, másikon fehér póló, zöld-tarka rövidnadrág, az egész társaság öltözete feltűnően színes, de azt látni, hogy nem ezt a ruhát hordják naponta. Tényleg olyanok, mint egy turistacsoport. A nációra csak a hangos beszéd utal, meg az egyik férfi járása. Aprókat lép, karjait úgy lengeti, mintha robot lenne. Nem láttam ilyen mozgást más nációbeli férfiaknál.

Aztán ismét Guberáékat figyelem. Nagyon erős a kontraszt, pedig ugyanaz a népcsoport. Valóban nagy hiba származás alapján egybemosni embereket. Aztán összeszedik a motyójukat, csak némi hátrahagyott szemét jelzi, hogy itt jártak. Majd hétfőn jön a városgazda, és összetakarít. Ha addig szét nem viszi a szél.

 

– Na ez bennük a legszörnyűbb, hogy mindent teleszórnak szeméttel. – jegyzi meg hümmögve Jóska. – Meg azt figyeltem meg, hogy a kerítés állandóan tele van teregetve ruhákkal. Ezek mindig mosnak, mégis büdösek.

– Van egy alkalmi munkatársam, aki nem is a városban, hanem külterületen lakik többnyire egyedül. Állítólag van neki felesége is, csak amikor jól megveri, egy időre otthagyja. Magyar származású, de többnyire ő szól rám, ha a beszélgetés menete úgy alakul, hogy cigányozok. Na, ez is egy nagy hülyeség, mert ha megállapítom a rasszjegyek alapján a nációját, az miért cigányozás? A lényeg, hogy ez a magyar ember előszeretettel dobálja ki a sörösüveget vagy más szemetet a kocsi ablakán menet közben. Ha rászólok, azt mondja „majd összeszedik” Na, de ki? A Városgazda nem jön ki az erdőbe szemetet összeszedni. Na látod, a cigány legalább benn hagyja a kocsiban a szemetet, meg az ételmaradékot. Néha keresem a kis flexet az ülés alatt, de át kell forgatnom a pulóvert, császárzsömlét, ásványvizet, műanyag tányért… Ha már nem férünk a sok kacattól, a telephelyen fogok egy cirokseprőt és kitakarítom. Na, de hát senki se tökéletes…ha csak én nem. – teszem hozzá mosolyogva.

 

– Ahogy elnézem, jó késő lesz már, mire odaérünk, ahol kiszállsz. Mindjárt meg is nézem a GPS-t, mit saccol. Vagy nézed inkább?

– Én nem értek hozzá.

– Én is nehezen barátkoztam meg vele. A postánál nem kellett. Azt a néhány tucat falut megtanultam fejből. Ha mégse tudtam, akkor kérdezősködtem. Itt viszont kell.

Fél szemmel az utat, másikkal a képernyőt figyelte, miközben a megfelelő ikonokat böködte rajta.

– Na. Úgy nézem, olyan tíz körül leszünk ott.

– Fel is hívom ezt a csajt.

Felhívtam. Megbeszéltük, hogy nem kell lemennünk a shop centerbe, csak a benzinkútnál álljunk meg. Ez Jóskának könnyebbség, és nyer is vele egy negyedórát. Az ugyan nem sok, de hagy haladjon! Reggel lesz így is mire behajózik.

– Nem is mondtad, hová viszed ezt az egy szem raklapot.

– Nem kérdezted Sanyitól?

– Mondta, hogy angolba, de közelebbit nem is kérdeztem.

– Manchester közelébe, de nem tudom fejből. Megnézzem?

– Nem érdekes. Mikorra kell ott lenned?

– Kilencre. Ha az átkelés elhúzódik, igyekeznem kell. Nyolcra gondolom, hogy odaérek, de ekkora távolságon könnyen elveszik egy óra.

– Az egyik kollégám volt az ősszel Manchesterben. Ott dolgozik a fia, és gyereke született. Na ez az, aki kínált nekem unokát. Neki már megint lett egy újabb? Majd megkérdezem tőle, mennyi van összesen, és tudja-e a neveiket.

– Cigány?

– Ezt meg miből gondolod?

– Na ugyan miből?

– Nagy horgász az öreg. Egyszer csináltam is neki egy nehezéket az etetési területet jelölő bójához.

– Ahhoz valami speciális kell?

– Egy márvány kavicsot akart átfúrni, de azt mondta, nem lehet. Ebből lett számomra világos, hogy nem ismeri a köveket. Csak rakni tudja. Én megoldottam. Annyi a trükk, hogy hűteni kell a fúrószárat. Aztán gondoltam, hogy ha már ajándék, akkor legyen névre szóló! Belevéstem, hogy „Feribá’ a nagy ho-ho-ho-ho” Mondta, hogy kell még egy. Na, azon majd az lesz, hogy „reszkessetek halacskák”

– Fogadjunk, angolban is horgászott!

– Akart. Mesélte, hogy sokat autóztak, sok tavat megkerestek, de mindenhol tábla volt, hogy „no fishing” Ennyit legalább már tanult angolul.

Mesélte, hogy nincsenek szép házak. Mindegyik egyforma tégla – te tudod – tette hozzá, mert én is meséltem neki, hogy jártam Angliában.

– Merre jártál?

– Délen, Swindon-ban. Sok mindent nem láttam. Londonból semmit. Egy hétvégét töltöttünk Ashfordban. Na, ott sétáltunk egy jót. Volt velünk másik kocsival egy turai srác. Szlovéniában akadtunk össze és két fuvarunk is ugyanaz volt. Kijött velünk a piacra, de az neki bőven elég volt. A városba már nem jött velünk, inkább elbeszélgetett a többi magyarral. Voltak rengetegen. Egyszer végig jártam a parkolót. Több mint 40 magyar volt a háromszáz kamionból.

Na, bókolok egy kicsit. Úgyse látok már a tájból semmit, a kocsik lámpáján meg mit nézzek?

– Úgy látom, errefelé már van egy kis hó.

– Aha – nyugtázom a szavait, de közben lehunyt szemmel próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Nem alvásra tervezték ezt a vezetőfülkét.

– Kényelmesen ülsz?

– Mégis inkább a kamiont kellett volna választanom.

Erre nem is reagált, mert inkább a hó miatt kezdett aggódni. Frankfurt után elég magasak a hegyek, ott biztosan nagyobb hó van. Bár a pályát túrják meg elsőnek. Ha nincs nagy szél, nem lehet gond a haladással. Ha mégis, nem lehet mit tenni. Majd átütemezik legfeljebb a lerakót. Igaz, a főnök nem lenne tőle boldog, mert nagy eséllyel kötbért számolnának fel a késésért. Mert hiába van tél, és bizonytalan útviszonyok, ez senkit nem hat meg.

 

 

Montabaur

 

 

A frankfurti repteret nem lehet nem észre venni még éjszaka sem, hiszen közvetlen mellette halad az A3 autobahn. Egy ilyen nagy forgalmú helyen pedig nem spórolnak a világítással sem. A főépülettel szemben ott áll egy óriási szárnyashajóra emlékeztető épület, alatta a vasútállomással. Nekem mégis sikerült itt átutaznom úgy, hogy nem emlékszem rá. Korábbi útjaimon már láttam, csak azért tudom, hogy mit láthattam volna.

A hóhelyzettel kapcsolatban igaznak bizonyult Jóska megérzése. A Taunus hegységet vastag hótakaró fedte. Bár csak az út menti keskeny sávot láttam, amit a lámpák megvilágítottak, de ha ott nagy a hó, nyilván távolabb is. Kissé szállingózott is, de ez nem volt számottevő, nem befolyásolta a haladásunkat. Korábbi kamiontúráimhoz képest szokatlan volt, hogy szinte soha nem mentünk a külső sávban, hiszen a furgonnal tartottuk a személykocsik többségének a tempóját. Olykor a belsőbe is behúzódtunk, mert nem ritkán haladt egymás mellett két kamion. Itt szabad nekik, hiszen három közlekedő sáv van végig. Ha elhúzódik az előzés, a személykocsiknak még akkor is marad egy sáv. Nem lenne ez rossz megoldás Magyarországon se, de nekünk nem telik rá. Örülhetünk, ha a 2x2 sávunk rendelkezésre áll.

Unalmas volt már ez a szakasz. Tudom, hogy szép vidék, de éjjel semmit nem látni belőle. Jóskának sok élményemet elmeséltem, már bele is fáradtam. Az autókon nincs mit nézni. Magamat ugyan egy darabig elszórakoztattam azzal, hogy a lámpák alapján beazonosítsam a márkát, de ezt se lehet órákon át. Egyébként is éjszaka van. Majd szól a sofőr, ha odaértünk Heiligenroth-hoz.

 

Megérkeztünk. Mint ahogy a telefonban mondta Roze-Mari, rögtön a benzinkút előtt félreálltunk. Nem árt pontos helyet megbeszélni, mert itt a kamionok számára is kialakítottak jó nagy parkolót. Kereshetjük egymást köztük! Így már értem, hogy a bevásárlóközpontban miért csupán három kamionnak van hely. Bár mégsem értem, hiszen aki Köln felől jön, az nem tud ide beparkolni. Frankfurt felől pedig innét, a benzinkúti parkolóból kell átbújni a kerítésen. Szóval a németeknél se tökéletes minden. A csomópontok „eltévedő” sávjáért megemelem a kalapom, hiszen ha elég hamar rájövök, hogy rossz sávba soroltam, még vissza tudok menni a pályára. Ezt olyan egyszerűen megoldották, hogy a lekanyarodó, és a felhajtó sávokat összekötötték. Amikor első alkalommal egy ilyen csomópontban korrigálni tudtam a hibámat, sokáig nem is értettem, hogyan volt ez lehetséges.

– Itt vagyunk – csörögtem rá Roze-Marira – Tojás sárga Renault furgon magyar rendszámmal a benzinkút előtt az út szélén. Nem lehet eltéveszteni.

– Egy perc és ott vagyok. Maradjon Gyula a kocsiban, ne álljon kinn a hóesésben.

Ettől a hóeséstől ugyan nem lesz semmi bajom, hiszen még élvezem is, ahogy hatalmas pelyhekben szakad. Úgy látom, most kezd igazán rá, hiszen csak vékony réteg fedi a füves részeket is. Az aszfalton sok-sok tekergő keréknyom szabdalja a leheletvékony leplet. Már vége felé járunk a januárnak, de ez a tél még csak most kezdődik. Eddig hideg se volt, de csapadék se. Semmilyen formában, pedig úgy is mondják ezt az évszakot, hogy „télvíz idején.” Na hát ez se nem tél, se nem víz. Legalábbis, ami eddig volt. Nem kizárt persze, hogy itt most a Westerwald-ban akkora hó szakad a nyakunkba, hogy reggelre ki se tudunk menni majd a házból. Noha egyelőre még azon izgulok, hogyan jutok abba a bizonyos házba be. Ha nem jön ez a csaj, elüldögélek egy kicsit itt a benzinkúti restaurantban. Élvezem az illatokat, és ezzel kell beérnem, mert egy ilyen helyen nekem még a kávéautomata is drága. Utánanéztem, hogy szállodába is mehetek, ha a szükség úgy hozza. Igaz, egy éjszaka kétnapi bérem a legolcsóbb helyen is. Bár azt se tudom, hogyan jutnék oda, mert mindennek azért mégsem jártam utána. Nem gondoltam komolyan, hogy szükségem lehet rá.

Nem is értem, most miért gondolok ilyeneket, hiszen a benzinkúti dolgozók kiskapuja felől közeledik egy női alak. Nem elég jó ott a világítás, de a tipegéséről, meg a kéztartásáról egyértelmű, hogy nő. Majd’ bokáig érő kabátot se viselnek férfiak. Talán ő az, de nem biztos. Nem látom a szőke hajzuhatagot. Lehet ugyan összekötve, vagy feltűzve…ki más lehetne ilyen késő este, aki felénk tart?

– Jó estét magyarok! – köszön ránk az ismerős hang. Jóska is kiszáll a látogatónk érkezésekor a kocsiból. Én már korábban kinn toporgok a szakadó hóesésben, noha mondta Roze-Mari, hogy ne tegyem. Na, de hát az izgalom és a türelmetlenség miatt sem bírtam benn maradni. Egyébként is fáradtak voltak már az ülőizmaim. Jól esett a lábamat kicsit megmozgatni, mert az egész napos üléstől eléggé megmacskásodtak. Voltam már hasonló helyzetben olyan súlyos állapotban, hogy járni se tudtam rendesen. Igaz, akkor előző nap legyalogoltam legalább tizenöt kilométert.

– Isten hozta minálunk! – nyújtotta messziről feszesen tartott karját. Épp úgy, mint legelső találkozásunkkor. Annyi változás történt, hogy amikor már fogtuk egymás kezét, lépett még egyet, s a másik kezét is rá tette az enyémre. Ha ez a nő történetesen nem német, hanem szláv, akkor kaptam volna a kézfogás helyett három puszit az arcomra, nem kizárt, hogy egy negyediket pedig a számra. Volt már rá példa, bár sokra nem mentem vele. Hacsak azt nem számítjuk eredménynek, hogy jót tett lelkemnek a kiemelt rokonszenv, amit ezzel jelzett a hölgy. A tolmács ugyan lehűtötte a reményeimet azzal, hogy ne értékeljem túl, hiszen ez csak a közeli barátságot jelzi.

Roze-Mari mellém pördült, megsimogatta a hátamat, és odabiccentett Jóskának.

– Jó estét!

– Kezét csókolom – fogadta a sofőröm, de nemhogy kézcsók, még kézfogás se követte az üdvözlést.

Hatalmas utazótáskámat kicibáltam a raklap mellől, majd elköszöntem. Elindultunk a kiskapu felé.

– Segítsek? – kérdezte a nő

– Nem nehéz – mondtam nagyot nyögve, amikor átvettem a bal kezembe, mert a másik majd’ leszakadt a súly alatt. – de nem is jó kettőnek vinni, – folytattam, amikor jelezte, hogy nem hisz nekem – mert csak rángatnánk egymást.

– Jól van, akkor megyek elől.

Ezt jó ötletnek találtam, mert így legalább a gyér fény ellenére is gyönyörködhettem a járásában. Amit nem láttam jól, azt hozzágondoltam.

– Elnézést, hogy ilyen messze parkoltam le, de a benzinkúthoz csak 20 km kerülővel tudtam volna beállni. Hazafelé onnét 4 km, de vissza 25.

 

A fasor túloldalán a raktárak és üzletek parkolóiban alig volt most autó. Egy Porsche Cayman irányjelzői villantak fel mind a négy oldalon, amikor a közelébe értünk. Az egész autó a hatalmas kerekekre hajított sárvédőből áll, köztük egy kicsi kupolával. Mindez persze olyan tökéletesen megformázva, hogy eláll az ember szava a gyönyörűségtől. Az ajtók mögötti légbeömlőből egyértelmű, hogy milyen modell.

– Wow! – szakadt fel belőlem az elismerő csodálkozás. – Ezzel megyünk?

– Nem az enyém. A fiam mondta, hogy ez biztonságosabb most a hóesésben, mint az enyém. Egyébként se volt benn a garázsban. Remélem, elfér a táska a hátunk mögött.

– Ez a Cayman? – kérdeztem rá a modell nevére.

– Cayman? – kérdezett vissza értetlenül – Ja, hogy a kocsi! Biztosan. Annyit tudok, hogy Porsche.

Betuszkoltam a táskámat az ülés mögé. Ő levetette a hosszú kabátját, én pedig gyönyörködtem benne, ahogy hajlongott az alacsony kocsiba. A kabát a táskámon egészen a tetőig ért. Nem egy tágas utastér, annyi szent.

– Jól ül? Mehetünk?

– Igen, jól. Mehetünk, hajrá!

– Hajrá? Aha! Hajrá Magyarország…

Nem tudom miről jutott ez most eszébe. Bár, elég sok időt tölt Tapolcán, nem lehetett ezt nem hallani.

– Ez most nekem külön élmény, – a többin felül – hogy Porschében utazok. Egyszer ültem egy MG-ben. Na, abban éreztem ezt a bezártságot.

 

A vastag „A” oszlop ugyan zavaróan közel volt, de ennyi kifogást találtam az egészben. Éreztem az újautó szagot. Noha fogalmam sincs milyen szagot kell várnom egy Porsche-tól. Orromat teleszívtam a bőrülés, valamint az idegen asszony illatával. Most volt rajta egy csipetnyi parfüm, de tényleg csak egy csipetnyi. Úgy szeretem, amikor csak jelzésértékű, mint a jó mákos rétesben a tészta. Amikor nem is vagyok benne biztos, hogy érzem, vagy csak azt hiszem, hogy érzem.

– Néhány napig úgy is itt lesz nálunk Gyula, majd mondom a fiamnak, hogy vezethesse a kocsiját!

 

Kihajtottunk a kereskedelmi központ csarnokai közül, át az autópálya fölött, s közben a távolban felsejlett a kivilágított vár. Szép látvány lett volna, de a hóeséstől alig láttam el odáig. Noha egy bivalyerős sportkocsiban ültünk, de Roze-Mari óvatosan vezetett. Meg tudom érteni, hiszen nem a saját kocsija. Egyébként magam is félve indulok el minden tél első havas útján. Bringával a vizes úton is félek, autóval csak a havas/jegesen. Bár hamar hozzászokom, csak az első néhány kilométertől tartok. Főleg hozzászoknék, ha blokkolásgátlós, négy kerék meghajtásos járgányt vezethetnék. Ebben pedig van minden elektromos beavatkozó ketyere. Nem tudom, hogy egy rossz vezetőnél elég-e. Opel Omegával vezettem hóesésben hegyi úton hajdanán. Előbb nem tudtam, miért villog egy narancssárga fény. Azt jelezte, hogy csúszkál a kerék. Mintha én nem vettem volna észre! Sokat nem segített ez a kipörgés gátló, mint ahogy a teherautóm automata differenciálműve sem. Abban annyi változott más autóhoz képest, hogy mindkét oldalon pörgött a kerék.

A lényeg az, hogy száraz úton szeretek inkább autózni és világos nappal. Ezért is volt hamvában holt ötlet, hogy kenyeres kocsit, vagy egyéb áruterítő kisáruszállítót vezessek munka gyanánt. Szeretek én vezetni, de csak akkor, ha kedvem van.

Most még ezt a Porsche-t se venném át szívesen.

Meglehetős kacifántos útvonalon tekeregtünk a városban. Így sem tartott sokáig, kicsi ez a város.

 

Roze-Mari egy olyan utcában lakott, ahol 2-3 szintes társasházak sorakoztak az utcára merőlegesen. A házak közti kis leágazás volt tulajdonképpen az udvar. Itt rohangált néhány gyerek, feltehetően a szüleivel. Hemperegtek a hóban, dobálták a hógolyót, ami után egy zsemleszínű labradori kutya kapkodott fáradhatatlanul. Ahogy megérkeztünk, kissé odébb húzódtak a garázs elől, de nem hagyták abba a rohangálást. Este fél tizenegykor!

Egy harminc körüli fiatalember jött oda hozzánk, leverte ruhájáról a havat, lehúzta a kesztyűjét és üdvözölt. Valamit beszélt hozzám, de egy szavát se értettem. Annyit ugyan tudok németül, hogy „guten abend”, de ilyenkor még ez se jut eszembe, így maradt a „jó estét”

Erről az jut eszembe, hogy egy balkáni nyaralásunk során az akkor 10 éves lányomnak egy bolgár paraszt adott egy marék szilvát. Mondta neki az anyja, hogy „köszönd meg” Erre az volt a frappáns válasz, hogy „úgyse érti”. Talán tényleg nem, bár nem lehet kizárni. Viszont ha nem is érti, bizonyára feltételezi, hogy köszönet volt az a szó, mert így életszerű a dolog.

Fridrich is feltételezte, hogy köszönök neki. Így hívták a fiatalembert, és a Roze-Mari fia. A kiskölyök, aki nem volt hajlandó odajönni, csak a kutyát dobálta hóval, az unoka. Öt-hat évesnek gondoltam, bár nem nagyon tudom megítélni. Ha ki akarnák velem találtatni a korát, nem mernék saccolni. Szerencsére nem akarják kitaláltatni.

Nem értettem mit beszéltek egymás közt, de majd közlik velem, ami rám tartozik.

– Hozza Gyula a csomagját utánam! A kocsival majd beáll a fiam. Megmutatom hol lesz a szobája. Elég késő van, meg gondolom el is fáradt.

Beléptünk a garázs kapuk közti ajtón, ami egy lépcsőházba nyílt. A lakás az emeleten volt, de az én szobám a padlástérben. Mellette volt egy fürdőszoba, amit igénybe is vettem, mert nem tudom mitől, de rettentő koszosnak éreztem magam.

Első gondolatom az volt, hogy itt lakik együtt az egész család, de később kiderült, hogy a fiataloké a szomszéd lakás. Itt csak Roze-Mari lakik, meg Zigmund, aki éppen Svédországba utazott el. Vagyis ketten vagyunk. Nem kértem se teát, se vacsorát, fürdés után le is feküdtem.

 

Nehezen tudtam elaludni. Gondolataim azon jártak, hogy szívesen összefeküdnék a ház asszonyával, de nem lehet tudni, miképpen reagálna a kezdeményezésemre. Ha rosszul jön ki a lépés, holnap ajánlott lesz el is mennem. Ezt nem kockáztatom. Erősen vívódtam magamban. A testem egyértelműen jelezte, hogy melyik megoldást támogatná. Már a gondolat is felizgatott. Olykor az egész testem megfeszült, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy átmegyek a másik szobába. A potenciámmal semmi gond nincs, abban az egyben biztos voltam. Másban nem annyira.

Odalenn elcsendesült az udvar. A tetőablakon, vastagon állt a hó, semmi fény nem jött át rajta. Minden adott volt az alvásra. Aztán neszt hallottam. Nyílt az ajtó, de nem láttam semmit. Az egész lakásban teljes volt a sötétség. Aki itt lakik, vakon is eligazodik, nem kell lámpát gyújtania. Nem kétséges, hogy ki áll az ajtóban, hiszen az illatát megismerem. Egyébként sincs rajtunk kívül senki a lakásban. Megdörzsöltem a szemem, hátha látok is valamit. Vagy ettől legalább megbizonyosodom, hogy ébren vagyok. Nem kétség, ez valóság, nem álom.

– Alszik Gyula? – suttogta az asszony az ajtóból.

– Nem – akartam mondani, de nem jött ki hang a számon. – Nem, nem alszom – mondtam második próbálkozásra, de most meg olyan hangosra sikerült, hogy magam is megrémültem.

– Nem tudom mikor ébred reggel. Lehet, hogy nem leszek itthon. Menjen le a konyhába, keressen magának ételt. Tíz körül hazajövök, majd délután elmegyünk együtt az öcsém üzletébe, megnézzük, miket szeretne faragtatni. Jó éjszakát!

– Roze-Mari! – szólítottam halkan.

Nem szólt, csak közelebb jött. Éreztem, ahogy a lába nekiütődik az ágy oldalának. Felé nyúltam a sötétben és megfogtam a karját. Szelíd erőszakkal húztam lefelé. Kissé visszafogta, de aztán leült az ágy szélére. Másik, szabadon maradt kezével megérintette a mellkasomat. Ujjaival alig érintve – mintha vakírást olvasna – lassan haladt fölfelé. Az arcomat kereste a sötétben. Tenyerével megsimította, majd mutatóujjával a számat érintette.

– Pihenjen Gyula! Biztosan fáradt.

Ágyékom úgy feszült, attól féltem, menten szétrobban. Talán nem is lenne jó, ha maradna. Nem kizárt, hogy úgy járnék, mint kamaszkori álmaimban, hogy az első érintéstől elöntött a gyönyör. Ó, micsoda lebőgés lenne az! Inkább csak bátortalanul megfogtam a másik karját is, de amint éreztem, hogy elhúzódik, elengedtem. Mert állítólag a férfi kezdeményez, és a nő dönt. Utóbbi biztosan igaz. Általában inkább hárít, de ha mégsem, az ő akarata a döntő. Hacsak az erőszakot nem vesszük figyelembe, mint kivételt. Na, ez az, amit nem bírok felfogni ésszel. Ha a nő olyan erővel tiltakozik, hogy már harcol az aktus létrejötte ellen tiszta erejéből, hogy nem szegi ezzel kedvét a férfinak? Hacsak nem eleve elhatározott az erőszak. Nem tudom, nekem a képzeletem se jut el idáig. Na, de igaz lenne, hogy a férfi kezdeményez? Micsoda kezdeményezés volt ez? Nevén szólítottam. Na és? Igaz, ebben a helyzetben ez is elég volt. Nem szólt vissza, hogy „Tessék? Mit óhajt?” hanem odajött, hogy módom legyen megfogni a karját, hogy lehúzhassam magamhoz, hogy az ágyam szélére ülhessen, hogy végig simíthassa a mellem, vállam, nyakam, megfoghassa az arcomat, érinthesse a számat. Ezzel tudatva velem, hogy reménykedhetek, de nem most. Csak játszott velem, csak arra ment ki az egész, hogy fokozza bennem a vágyat. Mintha lehetne még azt fokozni! Értem én a szándékát, de jó lett volna dűlőre vinni a dolgot! Talán, ha határozottabb lettem volna? Na, mindegy, ezt már elszúrtam.

Becsukódott az ajtó, s ezzel elszállt a reményem is.

– A francba! – csaptam ököllel az ágyra.

 

*

Éppen akkor kezdett virradni, amikor felébredtem. Úgy tűnik, nem kell havat lapátolni, mert éjszaka megenyhült az idő. A tetőablak felső, arasznyi sávjában megcsúszott a hó, azon keresztül láttam a hajnali derengést. Hajnali? Talán hét óra is lehet már. Nem tudom, nincs sehol egy világítós óra, mint otthon. Csak ezért nem fogom előkeresni a telefonomat. Nincs jelentősége, nem megyek sehová. Addig heverészek, amíg jólesik. Vagy amíg bírja a hátam a fekvést. Úgyse tudok mit kezdeni magammal, hiszen nincs itt a szobában a számítógépem, amivel el tudok tölteni akármennyi időt. Sok esetben csak akkor kelek fel mellőle, ha már féj a monditor nézésétől a szemem. Sok esetben ilyenkor bekapcsolom a TV-t. Talán viccesnek tűnik, hiszen az is ugyanaz, mint a monitort bámulni. Mégis ezt teszem sokszor. Pedig van egy olyan elképzelésem az érzékszervekkel kapcsolatban, hogy talán a látás a legfontosabb. Na, de ha ezt komolyan gondolom, miért nem óvom a szemem? Most itt a lehetőség! Pihentetem, amíg ki nem vet magából az ágy.

 

Az ajtó alatt fény szűrődik be, de ez csakis lámpafény lehet. Roze-Mari ezek szerint még itthon van. Arra gondoltam, hogy leballagnék a recsegő falépcsőn, s ő olyan boldog mosollyal köszön majd rám, mintha éppen túl lennénk egy fergeteges szeretkezésen. Pedig dehogy vagyunk túl. Na, de annak is eljön majd az ideje. Legalábbis remélem. Mindenesetre most inkább ágyban maradok. A reggelit nem fogom itt megkapni, nem adtam rá okot. Bár erre nem is vágyom. Nem kényelmes. Enni inkább asztalnál szeretek. Halogatom a felkelést. Megvárom, amíg az ajtó alatti fény kialszik. Hallom az asszony lépteit, majd ahogy becsukódik utána a lépcsőházba vezető ajtó. Na, most már nem fogom megtudni, hogyan mosolygott volna rám, ha a füstbement bátortalan próbálkozásomra gondol. Bíztatóan? Vagy lesajnálón? De ez most már mindegy. Mire hazajön, legalább ülepedik a dolog. Majd úgy viselkedünk, mintha meg se történt volna. Pedig megtörtént, és nem is haszontalanul, hiszen most már tudom, hányadán állunk.

Talán a Zigmunddal nem is feküdtek össze ki tudja mióta. Csakis így lehet, hiszen ha nem szenvedne a kielégítetlenségtől, nem bátorítana egy ilyen vénembert. Nem-e? Nem egy rozoga vénember vagyok ám én, ne higgye senki! Főleg én ne gondoljak ilyet saját magamról! Aki még a puszta gondolattól is megfickósodik? Csak legyünk már túl ezen a napon! Este sokkal határozottabb leszek. Most már nem kell attól tartanom, hogy kidob, amiért feltételeztem róla, hogy megáll nekem. Vagy kedvenc kifejezésemmel élve, feladja a farát.

 

A másik vonal

Sanyi nem sietett az indulással. Három óra lehet az út Zwickau-ig, és csak reggel 8-kor szedik le leghamarabb. Van ideje bőven. A bagolyműszak már adott. Nemhogy nem ér oda világosban, de el sem indul, hiszen már most beesteledett.

– Na, ezt a Gyulát elhoztam magammal, aztán jól itt hagyott – csóválta a fejét, de csak magában morgott, hiszen megint egyedül maradt, nem volt kihez beszélni.

Elrendezte a holmiját, kiszellőztette a Jóska szagát, s hálát adott a sorsnak, hogy a társa nem dohányzik. Volt már ez irányú rossz tapasztalata, amikor napokig szenvedett a bűztől. Ami idővel alább hagyott, vagy az orra szokta meg. Bezárta a kocsit, és elpocsékolt 50 centet WC-re. Amikor visszatért, megnézte mennyi az idő, és úgy döntött, nem muszáj a legnagyobb forgalomban elindulnia. Nincs különösebb gond vele, hiszen beáll a sorba, és halad szépen a többi kamion után 80-89-el, ahogy illik. De nem akar útközben megállni, mire odaér, akkor már késő lesz hazatelefonálni, vagy skype-olni. Ha lesz ott egyáltalán Net.

– Na, mindjárt kiderül, hogy itt ugyan van-e.

Beüzemelte a laptopot. A csajok már otthon vannak, hiszen öt óra is elmúlt. Vagy mégse? Nincs otthon bekapcsolva a gép. Na, ott van.

– Cső mi újság otthon?

– Szia! Mi volna? Reggel mentél el. Milyen arra az idő? Itt délután esett egy kicsit, de már elállt…..

 

Otthon minden rendben, irány az endéká! Ha egyedül, hát egyedül. Meg van ez már szokva. Annál még ez is jobb, mintha ráakaszkodna egy kolléga. Az a veszély ugyan nem fenyegeti, hogy egy céges sofőrrel találkozik össze, lévén ennél a furis társaságnál ez az egyetlen kamion. Ez is csak néhány hónapos. Igaz, nem egyedül vezeti, de nem volt még idő lelakni. Nincs ugyan még teljesen belakva, főzni se tud egyelőre, de idővel azt is megoldja majd. Régebben is vezetett már DAF-ot, jobban lakható, mint a Scania, bár az se rossz gép. Régen volt már az, amikor egyedül birtokolt egy vontatót. Amikor elment „uniózni”, ott a forgalomban lévő összes traktorra rá kellett ülni. A szállítmányok is voltak mindenfélék, amit csak el lehet képzelni. Akadt azért korábban olyan időszak is, amikor állandó fuvarjai voltak. Le Bariba PVC-porral, vissza üresen. Akkor ki lehetett számítani, mikor lesz otthon. Vagy MDI-vel (folyékony, melegen tartandó műanyag alapanyag) belgába, haza üresen. Noha abba is beletettek néha egy csavart. Kazincbarcikáról egy szállítmány Oevelbe, ami már majdnem Antwerpen. Aztán pedig Antwerpenben megtöltötték ugyanolyan anyaggal, és vitte Bukarestbe, ahol nem volt elegendő tároló kapacitás, és meg kellett várni, amíg a termelés elhasznál annyit a készletből, hogy le lehessen fejteni az ő tartályát. Közbejött a hétvége, a gyári őrség szabadon engedte a kutyákat, s neki javasolták, hogy ne szálljon ki a kocsiból. Szerencséjére vasárnap bementek a TMK-sok (termelést megelőző karbantartás) bezárták a kutyákat, és így legalább el tudott menni WC-re. Azzal senki nem törődik ám, hogy a sofőrnek magánélete, családja van. Talán ez se jellemző minden országra, hiszen Ausztriában az ünnepnapokon például csak a pótok sorakoznak a parkolóban. A sofőr hazamegy a traktorral. Bár neki is volt már mindenféle esete. Olyan is, hogy hazament a traktorral. Igaz, nem az ünnepre, hanem azért, mert ahová szállított, ott valóban nem volt tároló kapacitás, ott kellett hagyni a vontatmányt, mert két hét kell ahhoz, hogy kihasználják az anyagot. Addig nem várhatott ott. Hazaszólózott, két hét múlva megint kiszólózott Belgiumba, hogy az üres tartályt hazahúzza. Valakinek ez is megérte.

Elmesélni is képtelenség lenne már az évtizedek alatt megélt eseteket. Kevesen húzzák az igát ilyen sokáig. Volt egy utcabeli fiatal srác is, aki kamionra ült, de nem sokáig bírta, inkább otthon keresett állást. A középkorú sofőr az utcából pedig neki se vág, mert nem bírná ki, hogy ne fürödjön minden nap. Itt pedig néha ki-kimarad egy-egy alkalom. Sokszor az ember már a saját szagát se bírja. Na, de meg kell fizetni a romantika árát!

 

Van persze szép oldala is ennek a munkának, hiszen bejárja Bácskát, Baranyát. Illetve szinte egész Európát. Két órát hajózik, csak amíg Angliába átér a komp, négyet mire Svédországba. Végigjárta számtalanszor a Riviérát, elég sokat járt már Spanyolországban. Amikor követ hordott a sírköveseknek Ausztriába, sokszor keresztül autózott a francia Alpokon. Mindez csak ízelítő. Viszont amikor már számát se tudja az ember, hányadik alkalommal kell végigmenni ugyanazon az úton, amikor tisztában van vele, hogy napi 7-800 km a legtöbb, amit egy nap meg tud tenni, és előtte áll háromezer, az néha kiábrándító.

Vagy mint most is, Regensburg előtt áll a sor. Még alig indult el, s máris belekerült egy torlódásba. A németeknél pedig ha kiírják, hogy stau, akkor stau van. Várni kell! Ráér nézegetni a GPS-t. Lenne egy rövidebb út, mint amit a főnök mondott. Talán 50 km a különbség. Persze ennyi nem számít semmit ekkora úton. Talán jobb a hosszabb út, mert nem annyira meredekek az emelkedők, s ez terhelten sokat számít a fogyasztásban. Még szerencse, hogy legalább ezzel a nagy kocsival nem irányítják le az autobahn-ról az útdíj miatt. Furgonnal néha sokat kellett variálni, hogy olcsón is, és gyorsan is odaérjen. Sok éven át áhítozott a furgonra, most legalább már tudja, hogy kár volt. Gyilkos egy munka. Embertelenül nagy a hajtás, és nincs lehetőség a pihenésre. Ehhez képest a kamion egy leányálom, de csak ehhez képest.

 

Nem volt komoly a stau. Talán negyedórát vesztett miatta, ez még nem éri el az ingerküszöbét.

A Dunán átkelve már jól lehet haladni. Nürnbergnél van még szükség nagyobb odafigyelésre, mert annyi itt egymás hegyén-hátán az autópálya, a rengeteg lehajtó, felhajtó, ide sorol, oda sorol, hogy könnyen elvéti az ember. Legalábbis, aki nem elég rutinos. Innét már dögunalom az egész út Zwickau-ig.

 

A célnál félreáll a többi várakozó kamion közé, és lezárja a műszakot. Na, most lehetne főzni, ha itt lenne a tűzhely, meg ha kedve lenne hozzá. Bár nem igazán volt még rá példa, hogy első nap beüzemelte volna a konyhát. Pedig fiatal még az idő az alváshoz. Inkább megvacsorázik. Ahhoz persze elég késő van, de úgyis azt mondta Gyula, hogy le van fogyva. Amit most megeszik, az majd lerakódik a hasára. A disznó hízlalás is azért olyan hatékony, mert a jószág nem csinál mást, mint eszik, meg alszik. Eszik, meg alszik és hízik. Sanyi nem is tud keveset enni. Vagy jóllakik, vagy hozzá se fog. Nem szokott csipegetni.

– Na, akkor még megnézem, működik-e a wifi. Ildi aligha alszik még, jelzem, hogy megérkeztem. Talán már Gyula is ott van Montebaur-ban. Igaz, nála nincs laptop, csak telefonon tudnám elérni. Ugyan hol fog ma aludni? Lehet, hogy a benzinkúti kávézóban? Jóska biztosan kirakta, mert a furgonban szorosan lennének ketten aludni. A raktérben pedig hideg van. Felébredne a lemez zörgésére, ahogy a vacogástól nekiverődne a feje.

Ezen mosolygott egyet, majd tett egy bosszankodó megjegyzést az Internet kapcsolat hiányára.

Így marad tehát az SMS írás: MEGÉRKEZTEM A LERAKÓRA.

 

Mint Sodó

 

Felöltözök, leballagok a lépcsőn, ismerkedek a konyhával. Azt hiszem, kévét nem fogok most főzni, ahhoz inkább megvárom a segítséget. Most éppen disznósajtra vágyom, vagy inkább frissen a füstről leszedett szalonnára, aminek még jó puha a bőre. Vastag héjú friss, ropogós cipóval, savanyú uborkával. Na, annyi biztos, hogy ezek közül semmit nem fogok találni.

Sorra kinyitogatok minden szekrényajtót és fiókot. Nem a mi rendszerünk szerint van semmi, de miért is lenne? A hűtőben van vaj, lekvár, sonka, meg valami felvágott. Tojás is! Na, akkor keresek hagymát. Szalonna mégis jó lenne! Van vákuum fóliás bacon, az is jó a hagymás tojáshoz. Hol is a hagyma? Nocsak! Mákos kenyér? Ezzel inkább az édes kaja harmonizál. Talán mégis marad a vaj, meg a lekvár. Teával? Nem is! Milch. Ezt tudom mi, hiszen minálunk is így nevezik már a tejet.

Egy teljesen idegen házban önállóan megoldottam a reggelit. Most jó lenne bekapcsolni a számítógépet, hiszen ez irányú függőségem magasan veri a kávézást. Megnézném, van-e levelem, vagy lehet-e valakivel veszekedni a politikai elfogultságunk okán. Van ugyan gép a házban, de felhatalmazás nélkül mégse kapcsolom be. Nézelődök kifelé az ablakon. Benn vagyunk a városban, egyik ház takarja a másikat. Lenn vagyunk a völgy alján, nem igazán jó innét a kilátás. Aha, ott, a két ház között látni a várat. Kicsi ez a város, el is sétálhatnék oda ráérésemben. Az tart csupán vissza, hogy nincs kinek elmondani hová megyek, egy szó nélkül pedig mégse csavaroghatok el. Ezt a néhány órát kibírom, amíg Roze-Mari hazaér. Lesétálok az udvarra. Mielőtt kilépnék, keresek kulcsot a bejárati ajtóhoz, nehogy kizárjam magam.

Szép fehér a környék, bár jócskán összeszottyadt az esti hótakaró. Az úton csapják a latyakot az autók. Nincs nagy forgalom, hiszen ez egy mellékutca. Meg is nézem az utcatáblát. Saarstrasse. A szomszédos utca pedig a Rheinstrasse. Érdekes. Hol van ide a Saar folyó? A Rajna még csakcsak, de a Saar? Igaz, nálunk odahaza egyszer majdnem lett Temesvár utca, pedig nem a szomszéd város. Nem is értem, miért akadok fenn ezeken a neveken. Ezek itt a folyó nevű utcák és kész. Miért akarok én ebben logikát találni?

Ahogy ezen a hatalmas problémán tűnődöm, valami hozzádörgölődik a lábamhoz. Egy egész finom, figyelemfelkeltő hangot hallat, felnéz rám, várja, hogy megsimogassam a buksiját. Az este látott, hógolyó után ugráló, hempergőző kutya áll szorosan mellettem. Jelezte, hogy ott van a közelemben és szeretné, ha észrevenném. Egy kutyától nem lenne meglepő ha ugatna, hiszen úgy mondják „azért kutya, hogy ugasson”. Ez nem ugatott. Nem akart rám ijeszteni. Nem ismer engem, hiszen soha nem látott még, soha nem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Nem lép fel támadólag, pedig bitorlom az ő felségterületét. Kicsit odébb lépek, ő utánam. Illegeti a fejét, szimatolgat, nyalogatja a felé nyújtott kezemet. Valami megmagyarázhatatlan melegség önti el a lelkem. Pedig nem is tartom ezt a fajtát különösen szépnek a fejére simuló füleivel. Nekem a kutya, az a németjuhász. Na, de ez a tekintet bárkit levesz a lábáról. Meg aztán nekem is volt majdnem ilyen. Csak majdnem, mert volt rajta olyan, ami fajtaidegen. Na, de éppen a felálló, kissé még hátra is hajló fülei tették egyedivé Sodót. Nevét a színe miatt kapta. Unokaöcsém vissza is kérdezett, amikor a kutya nevét hallotta, hogy „úgy, mint vanília sodó?”


Sodó valójában nem is az én kutyám volt, hanem a fiam barátnője kapta a testvérétől. Ági akkor már nálunk lakott, így a kutya úgymond a közös háztartásba került. Nem tettem érte semmit, mégis engem tekintett falkavezérnek. Nekem volt már korábban néhány kutyám, nem akartam többet. Mondhatnám úgy is, hogy lelkiismereti okból, de erre nem szeretnék kitérni. Nem akartam és kész.  Néhány napig nem is voltam hajlandó megtekinteni azt az alig 3 hónapos, imádnivaló jószágot. Csak hallottam, amint kint nyüszít a teraszon. Panelkutyának született, újdonság volt számára, hogy ki van tiltva a lakásból. Ági néhány nappal később kérdezte csak meg, hogy nekem hogy tetszik a kutya. Sehogy – válaszoltam kurtán, majd megmagyaráztam, hogy nem az egyed ellen van kifogásom, hanem, hogy kutya van a háznál. Nem hiszem, hogy ezzel a magyarázattal sikerült enyhíteni a válaszom súlyát. Aztán sok bosszúságot okozott, mint általában a kölyökkutyák szoktak okozni. Sokszor elcsavargott, kaptunk is rendesen egy távolabbi szomszédtól amiért összegázolta a kertjét. A mi kertünkbe is sokszor bejött utánunk. Tudta, hogy hová nem szabad neki menni, de mindig próbálkozott. Igen csak elcsodálkoztam a különös gusztusán. Nem láttam még kutyát, amelyik kifejti a borsót. Pedig Sodó ezt tette. Lábával megfogta a növény szárát, letépte a hüvelyt, de aztán csak a borsószemeket ette meg. A kertben nevelgetett kb. 60cm magas „óriás bonzai” fámról is lelegelte a gyümölcsöt. Ügyesen bánt a főtt csöves kukoricával. El is neveztük vega-kutyának. A csavargásai miatt kénytelenek voltunk láncra kötni, hiszen ha valaki kiment a kapun, Sodót nem lehetett visszatartani.


Augusztus végén a fiam és Ági elutaztak Londonba. Hosszú időre tervezték. Sodó immár végérvényesen az én kutyám lett. Nem volt ezzel ekkor már különösebb gond, megszerettük egymást. Szeptember közepén lehetett, hogy dolgom volt a szomszéd faluban. Teherautóval mentem, nem álltam meg a kaput becsukni, gondoltam, a kutya nem is vesz észre, hiszen hátul van a feleségemmel a kertben. Tévedtem. Sodó futni kezdett az autó után. Aztán mellette, előtte, megint mögötte. Az út minősége miatt nem tudtam elég gyorsan haladni, Sodó nem maradt le, Már a szomszéd utcában jártam, de még mindig futott, hol egyik, hol másik oldalamon. Már azt fontolgattam, hogy megállok, s magam mellé veszem a fülkébe, ha már ennyire kitartó. Aztán nagyot bakkant a kerék. Valamire rámentem. Gyorsan megálltam, nézek a tükörbe „bazzmegsodó!” Sodó mozdulatlanul feküdt az aszfalton, feje alatt hatalmas vértócsa. Döbbenten ültem az autóban, kezemmel dühödten vertem a kormányt úgy, hogy belefájdult. Sodónak vége. Itt már nincs mit tenni. Percekig ültem a kocsiban. Aztán visszamentem a tetemhez. Az összes vére kifolyt a fülén. Átmentem a fején. Az is megrázó élmény, hogy elpusztult, de ezt még fokozta, hogy én öltem meg. Talán mégis be kellett volna…ezt már nem lehet visszacsinálni. Annyit tehettem, hogy felraktam a platóra, lapáttal letoltam az aszfaltról a megalvadt vért, és hazavittem Sodót a fenyőfa alá, ahol korábban ő kotort egy nagy gödröt.

– Te ütötted el? – kérdezte a feleségem.
Bólintottam.  A gyerekek tudják, hogy elgázolta egy autó, de azt nem, hogy azt az autót én vezettem.

 

A kiskölyök lép ki a szomszéd lakás ajtaján. A Roze-Mari unokája. Nem tudom a nevét, de nem is érdekel különösebben. Nincs vele dolgom. Hívja a kutyát, amely lendületes vágtával iramodik a gazdi felé, és futás közben navigál az ide-oda csapkodó farkával. A kutya nevét se értettem, de nem is szeretnék vele összebarátkozni.

Hajdanán Csepelen volt másfél hónap ráérő időm. Sokat sétáltam unalmamban. Egy sarokház udvarán láttam egy farkas-szerű öreg kutyát. Nem ugatott, csak odajött a kerítéshez, kísért a túloldalról, amíg elhaladtam. Más alkalommal oda se jött, csak nézett bánatosan. Aztán már inkább nem is sétáltam arra, nehogy megszeressem.

Ezzel a kutyával sincs értelme összebarátkozni, hiszen néhány nap múlva én elutazom, és soha többé nem fogunk találkozni. Akkor meg minek?

Inkább járok egyet a környéken, van még két óra ráérő időm. Attól nem kell félnem, hogy eltévedek, hiszen jól navigálok. Nem úgy, mint Gergő kolléga. Kazincbarcikán szinte a fél várost bekóricálta feleslegesen. Én se vagyok persze tájékozódási zseni, de felkészülök. Meg van egy olyan képességem, hogy be tudom tájolni, melyik irány felé ajánlatos haladnunk. Főleg, ha van a háttérben olyan tereptárgy, amit a térképhez tudok viszonyítani.
A kisfőnökkel immár harmadik alkalommal mentünk ugyanarra a helyszínre, de mivel az előző napi téglavágás miatt homályos volt a látása, én vezettem. Aztán WC-t kellett keresnie.
– Messze van ide a Tesco?– kérdezte, de akkor még nem tudtam, mit akar ott.

– Gyalog messze. Vidd el a kocsit!

– Vigyen má’ el!

Átláttam a gondját, így eleget tettem a kérésnek. Csakhogy! Félúton egy váltás során beesett a kuplung pedál. Szar ügy. Motor leáll, váltó kettesbe, aztán indíts! Szerencsénk volt, sehol nem kellett út közben megállnunk. A parkolóban próbáltam megkeresni, mi esett szét, amikor meglepően hamar hallottam a kollégát visszaérni. Nem talált WC-t.

– Majd én megkeresem neked, mert lennie kell!

Volt is, csak a folyosó közepén belógattak egy nagy reklámtáblát, ami takarta a mellékhelység jelzését.

 

Következő napon már ő vezetett. Megkérdezte, szeretek-e turkálóba járni. Nemleges válaszomra azt felelte, hogy akkor majd kint megvárom. Nekem fogalmam nem volt, hol lehet az üzlet, ezért nem szóltam bele a manővereibe. Azon az elágazáson, ahol be szoktunk fordulni, egyel túl ment, befordult egy zsákutcába. Majd bosszankodva kitolatott. Tovább ment, megint befordult egy zsákutcába.

– A turkálót keresed?

– Dehogy! A munkahelyet.

– Azon már túljöttünk, de ne fordulj vissza, menj előre, ezen az úton is odajutunk.

Most már én navigáltam, de többször rákérdezett, hogy biztosan jó ötlet volt-e erre jönni. Naná! Én tudom. Mint ahogy a munkával kapcsolatban is vannak az általa, vagy mondhatom többes számban, hiszen a brigád régóta együtt van, szóval az általuk rosszul berögzült fogások megváltoztatására javaslataim, de hiába. Nem akarnak tanulni.

 

Nem is tudom, minek járnak ilyeneken a gondolataim, hiszen most nem dolgozom, hanem nyaralok. Pontosabban telelek. Bár munka okán jöttem ide, de akkor is. Bár az ember nem bújhat ki a bőréből! Ha egy akármilyen filmet nézek, akaratlanul is meglátom a háttérben a lépcsőt, korlátot, kőpárkányt, vagy bármit, ami a munkámmal lehet kapcsolatos. Olaszországban a benzinkúti járdasziget sárga mészkőszegélyének a megmunkálására tettem megjegyzést. Sanyi rám is szólt, hogy „ne dolgozz már mindig!”

 

A sráchoz, aki most a kutyával játszik, nem is szólok, hiszen nem ért magyarul. Megyek, felderítem a környéket. Családi nyaralásainkon is ezt tettem minden reggel hajdanán. A szomszédos házak járdáiról itt-ott túrják a latyakot. A nap bátortalanul előbújik. Talán estére el is tűnik az összes hó. Ha Roze-Marinak holnap is dolga lesz, összecsavargom az egész várost. Még este kérek egy laptopot, hogy a térképet áttanulmányozva felkészülhessek a barangolásra.

Mintha meghallotta volna a gondolataimat Roze-Mari, ebben a pillanatban rám telefonált. Sajnálta nagyon, hogy késni fog, de csak délre tud hazajönni. Nem tudta mivel foglalhatnám el magam addig. Nekem viszont alkalmam nyílt most arra, hogy megkérjem, hogy a lakásban lévő számítógépet használhassam. Egy ilyen kérésre csak egyféle elfogadható válasz létezik, így azonnal fel is mentem, és bekapcsoltam a gépet. Szerencsére nem kért kódot, így megnézhettem a levelezésemet, és megírhattam mindenkinek, aki fontos a számomra, hogy megérkeztem, jól vagyok, meg ilyeneket. Legelőször természetesen Sanyinak, aki ekkor ugyan nem volt elérhető, de majd megkapja az üzenetemet, ha alkalma lesz felmenni a világhálóra.

 

Ezután mi más lehetett a legfontosabb dolgom, mint a környéket feltérképezni. Nem csak a várost, hanem a környékét. Kőbányát kerestem, és kőkereskedést. Na, már megint a munka! Végtére is, ezért jöttem. Ezért is, de van egy hátsó szándékom. Soha nem hittem volna korábban, hogy egyszer majd pont egy vastagbőrű, széles állú, telt német nőre fogok áhítozni. Inkább a karcsú, fekete olasz volt az esetem, de csak elméletileg, hiszen nem ismertem soha ilyen nőt. És mint Sanyinak is meggyóntam, vétkeztem a férfiúi természet ellen immár 60 éven keresztül. Valamit enyhíthetek ezen a „bűnön” amíg még lehet. Elvégre csak egyszer élünk. (már korábbi életemben is ezt vallottam) Kapóra jött most nekem a Zigmund külföldi útja. Ekkora esélyt nem szabad elszalasztanom, hiszen azt soha nem bocsáthatom meg magamnak. Tegnap este már-már majdnem, de talán ma összejön.

Éppen az ablakon bámultam az udvarról lassan elfogyó havat, amikor beállt az A-Merci a garázs elé. Az én szállásadóm szállt ki belőle. Eddig azt se tudtam, hogy milyen kocsija van. Látni nem láttam, szóba pedig nem került. Máson járt az eszem. Nagy papírtáskát emelt ki a csomagtartóból.

– Elnézést, de nem tudtam az üzletből hamarabb elszabadulni, és sajnos holnap is kénytelen leszek bemenni. Csütörtöktől már elintéztem, hogy nélkülözni tudjanak. Talált magának reggelit? – váltott hirtelen témát. – Remélem, nem éhezett, de ha mégis, most segítünk ezen, mert hoztam ebédet. Szereti a kínait? Jaj! Hiszen megkérdezhettem volna telefonon, hogy mit szeretne ebédelni?

– Igen, reggeliztem, és szeretem. Mármint a kínait. –tettem gyorsan hozzá, mert megijedtem, hogy magára érti. – Azért pedig nem kell szabadkoznia, hogy nem tud a rendelkezésemre állni, hiszen váratlanul jöttem. Beszéltünk ugyan róla, de egy későbbi időpontban állapodtunk meg. Inkább én restellem, hogy kellemetlenséget okozok Önnek.

– Önnek. – ismételte a szót – Ez olyan, mint a magának. Tudja Gyula, én már nagyon régóta járok Magyarországra, de hiszen ezt tudja is. Vannak ott barátaim, s velük tegezzük egymást. Mondjuk mi is, hogy te! Majd iszunk erre pertut ebéd után. Van itthon nekem nagyon jó rajnai bor.

– Ezt a kezdeményezést örömmel elfogadom. Tegeződjünk! Ehhez viszont jár a baráti puszi.

Roze-Mari szélesen mosolygott, és várt a baráti puszira. Oké! Jobbról, balról, szájon hosszasan, öleléssel. Aztán úgy maradtunk néhány másodpercig. Amikor feleszmélt, eltolt magától.

– Együnk! Még meleg a mézes csirke.

 

– Zigmund mikor jön haza? – kérdeztem, miközben a csirkét tömtem magamba két pofára.

– Talán a hétvégén, de nem tudom pontosabban.

– Tudja, hogy itt vagyok?

– Nem érdekli.

– Ezt nem értem. Hiszen a férje, bocsi a férjed. Együtt éltek. Rá is tartozik. Vagy talán nem jól gondolom? Nem féltékeny? A helyében az lennék.

Az asszony csak elmosolyodott, de nem válaszolt, csak akkor szólt, amikor befejezte az evést, és a borért indult. Kitette az üveget az asztalra, kezembe nyomta a dugóhúzót, s hozott két talpas poharat. Gondoltam, majd borozgatás közben ad valami magyarázatot. Így is történt.

– Savanyú? – nevetett nagyot, amikor látta a bor megízlelése okán vágott fintort az arcomon. Próbáltam titkolni a hatást, de nagyon megrázott a „jóféle” rajnai bor.

Még egyet belekortyoltam, most már tudva, hogy mit várhatok tőle. Így már nem volt annyira szörnyű. A kínai kaja kellemes utóízét persze azonnal kiüldözte a számból.

– Valami hasonlóra számítottam, de túl karakteres. Bizonyára csak az édes étel miatt hatott így rám.

– Nem kell mentegetőzni! Van aki szereti, van aki nem. Legközelebb megkérdem majd, hogy milyet szeretnél, és olyat iszunk. Lehet valami édeset is.

– Hoppá! – nem kocsival megyünk délután?

– Juj, ezt el is felejtettem. Nem baj, én csak kicsit beleittam, ettől még mehetünk. Egy órát pihenünk.

– Rendben. Nem is muszáj, mehetünk máskor is.

– Megyünk. Így beszéltük meg. – döntötte el a kérdést, majd kicsit fészkelődött a széken, megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy témát vált.

– Kérdezted a Zigmundot. Vele úgy állunk, hogy házasok vagyunk ugyan, de gyakorlatilag nem élünk együtt. Ennek talán ellentmondani látszik, hogy együtt láttál bennünket a tapolcai házban. Az a ház közös. Ez a ház is közös. Van közös üzleti vállalkozásunk. Nincs értelme elválnunk, noha régóta más asszonyokhoz jár. Volt belőle harag, de egy idő után megunja az ember a haragudást. Úgy élünk, mint barátok. Láttad a fiamat, aki itt lakik, nos hát ő nem a Zigmundé. Nincs közös gyerekünk.

– Ez megnyugtató számomra, mert megfordult a fejemben, hogy a fiad zokon veszi az ittlétemet így, hogy mi ketten vagyunk a lakásban.

– Ha a férjem itthon van, külön szobában alszunk. Most az ő szobájában lakol…laksz.

– Ezek szerint elfoglaltam a helyét? Mégiscsak nehezményezni fogja, ha hazatér, hogy elfoglaltam a szobáját. Talán nem is maradok csak addig.

– Ebből ne csinálj gondot, találok én megoldást. Mutatok neked néhány dolgot, majd utána eldöntöd, meddig maradsz. Jaj! Kávét nem is kérdeztem, hogy innál-e? Reggel nem főztél magadnak? Na, majd most én. Egy perc az egész.

– Nem akarsz ebéd utáni sziesztát? – kérdeztem.

Csodálkozva reagált a kérdésre. Nekem persze azonnal az jutott eszembe, hogy ezt vehette csábítási szándéknak, pedig nem annak szántam.

– Odahaza amikor megtehetjük, főleg ilyenkor télen, szoktunk napközben is aludni. Valamikor régen, amikor még vállalkozó voltam, megtettem néha munkanapokon is. Egyedül dolgoztam, nem kellett senkihez igazodnom. Néha 5 percnyi alvás is elég volt. Persze olyan is előfordult, hogy egy egész órát aludtam, egy másik pedig a felébredéssel telt el. Na, az a délutánom már nem ért egy rakás szamócát sem.

– Ezt a szamócát nem értem.

– Nem érdekes. Ez csak szleng. Arra utal, hogy semmi hasznosat nem voltam képes tenni már azon a napon. Ilyen eset kevés volt, inkább az 5 percig tartó pihentető alvás volt a jellemző.

– Itthon mi soha. Az más, amikor szabadságon vagyunk. Na, mindjárt kész a kávé. Aztán akár indulhatunk is. Majdnem oda, ahonnét hoztalak tegnap. Ott van egy nagyon nagy üzlet. Az öcsém dolgozik ott vezető beosztásban, sok köze van hozzá, hogy milyen árut szerezzenek be, és azt honnét. Majd elmondja, miket lehetne gyártani.

 

Tagadhatatlan, hogy most legfőbb gondom az, hogyan kellene megdönteni ezt az asszonyt, de azért ez a remélhetőleg jól fizető kőfaragási lehetőség is nagyon izgatott. Nem is kell halogatni a megbeszélést, legalább hamarabb visszaérünk.

– Mondtad, hogy még holnap is be kell menned az üzletbe. Szívesen bebarangolnám addig a várost.

– Egyedül? Nem fogsz eltévedni?

– Dehogy. Profi vagyok a városnézésben. Felmegyek a várhoz, és onnét idelátok. Ne aggódj! Ha mégis eltévednék – ami kizárt – kérek telefonos segítséget. Egy magányos barangolás kedvemre lenne.

– Jól van. Reggel elviszlek magammal, és amíg nekem dolgom lesz, te sétálhatsz a városban. Kár, hogy nem nyár van, mert akkor szoktak lenni programok. Kivinnélek a flughafen-re, ott akár léghajózni is lehet. Na, az a szép városnézés.

 

Megittuk a kávét, és indultunk. Betuszkoltam magam a kis Merdzsóba. Szokatlanul magas benne az ülés. Hasonló érzés, mint a H1-es Hyundaiban, csak nem olyan tágas, mint az, hiszen ez egy kiskategóriás személykocsi. Hasonlóan szűk, mint a Porsche, de ebből könnyebb lesz majd kiszállni. Nem lenne ellenemre, ha én vezethetném. Talán még az is sorra kerül. Délelőtti sétálgatásom során megfordult a fejemben, hogy felkeresném a kőbányát a Rajnánál, vagy sorra járnám a koblenz-i kőkereskedéseket, hogy megfelelő alapanyagot keressek. Csak éppen kocsi kell hozzá. Koblenz ide 30 km. Ha berendeznénk itt valahol nekem egy műhelyt, kellene is venni egy kocsit nekem. Nem gondolok valami nagy beruházásra. Egy néhányszáz eurós Opel Omega megtenné, amibe a követ is berakhatnám.

Na, de előbb meg kell várnom, mit ajánlanak fel ezek a németek, mert nekem semmi pénzem nincs. Saját költségen el se tudtam volna jönni Montabaur-ba. Otthonról idáig 1200 km. Rengeteg benzin. Nem elég egy ötezresért tankolni. Oltári szerencsém van ezzel a nővel. Ha most rögtön elküldene, már akkor is nyertem, hiszen ritka élményben volt részem már eddig is.

És alakulnak a dolgok, azt hiszem. Még a nap is kisütött a déli órákban, hogy nekem jobb kedvem legyen. Bár elég bágyadtan, de január végén itt a Rajna-vidéken ennél többet ne nagyon várjon az ember! Ez nem dél-Itália.

Keresztül vágtunk a városon. A főutak már szárazak, a háztetőkön csak nyomokban maradt meg a tegnap esti hó. Napfényben nem ugyanazt a képet mutatja a város, mint esti világításnál, de van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanazon az útvonalon megyünk. Kevesebb a körforgalom. Az autobahn fölé érve már ismerősnek találom a környéket. Az Industria strasse-n már szinte otthon érzem magam, hiszen jártam erre már…nem is tudom hány alkalommal. A Lidl előtt parkolunk le. Az út túloldalán van az a rövid szakasz, ahol három kamion is elfér, ha elég szorosan állnak. Mint ahogy most. Egyikük kék ponyváján ott ragyog a sárga napocska. Igaz, tegnap reggel még otthon voltam, mégis jó látni magyar kamiont itt a nagy idegenben. Ha látnám a sofőrt, szólnék is hozzá pár szót. Gondolom, hazafelé megy, mert különben nem jön be ide, megkockáztatva, hogy nem talál parkolót. Inkább begyalogolna a benzinkúttól, mint én tettem tegnap.

– Ebben az üzletben én már jártam – mondtam Roze-Marinak, amikor a Lidl-el szemközti portál felé indult.

Emlékszem, hogy a díszhalakat jöttünk ide megnézni. Ez egy igazi vegyeskereskedés. Itt tényleg van minden. Olyan, mint nálunk a százforintos boltok, csak éppen teljesen más. Ez egy igényes kinézetű áruház. Van benne Kandallótól a kisegérig, sőt még tücsökig, bogárig minden. Nem is tudom, hogy juthatott róla eszembe a trehány módon telezsúfolt 100 forintos hálózat.

 

A vendéglátóm testvére egy karakteres arcú, elegáns fiatalember, aki legalább egy fejjel magasabb nálam. A hajszíne nehezen meghatározható. Annyi biztos, hogy világos árnyalatú. Talán téglaporos sötétszőkének mondanám. Kedvesen mosolyog rám kézfogás közben, ahogy egy kaufman-hoz illik, s közben mondja a nevét, amit természetesen nem értek, de ez így szokott lenni. Talán Tomas, de mivel a családnevét is mondta, azzal megzavart. Na, de mindegy, úgyse fogom megszólítani.

 

Nem beszélt sokat a két testvér, hiszen korábban megtárgyalták, mit szándékoznak kezdeni velem. A kertépítő részlegen megmutogatták, miféle köveket szeretnének, de ne beton legyen, hanem eredeti kézi faragás. Tomas átadott nekem egy vaskos prospektust az általuk forgalmazott termékekről. Aztán még néhány műkődíszhez visszatértünk, mutogatott és beszélt. Roze-Mari is figyelmesen hallgatta, nekem pedig megígérte, hogy majd összefoglalva elmondja, miket beszélt.

Kaspók, oszlopok, oszlopfők, konzolok, boltívek zárókövei, párkányelemek, kerti padok voltak, amik fölött hosszasan beszélt, s közben a gesztusaiból kiolvastam, hogy nem sokra tartja ezeket a tömegárukat.

– Mint Roze-Mari tolmácsolásából megtudtam, tőlem egyes termékekből nagy mennyiséget szeretne. Nem úgy, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit, hanem húsz-harminc kerti padot, legalább ennyi egyforma khorintoszi oszlopfő, néhány tucat kőváza. Amennyiben ráállok a közös üzletre, berendeznek nekem egy műhelyt a szüleik tanyáján. Jó lenne, ha hoznék magammal segédet is, bár van ott két török legény, a segédmunkában, a cipekedésben ők is segítenek. De ha nem akarok ideköltözni, dolgozhatok otthon Magyarországon, csak akkor a szállítást nekem kell megoldanom. Kérdésemre, hogy milyen anyagból kellene dolgoznom, nem tudtak egyértelmű választ adni. Lényeg, hogy ne legyenek fényes felületek.

– Szeretném felkutatni, hogy miféle kövek vannak a környéken – mondtam – és némelyikből készíthetnék mintadarabot.

– Moment – fordult sarkon Tomas, miután Roze-Mari lefordította neki amit mondtam.

Egy újabb prospektussal tért vissza, amely kőmintákkal volt tele. Felületesen végiglapoztam. Rámutattam egy, a kép alapján tömörnek látszó homokkőre, amiből gondoltam, gyorsan tudnék dolgozni, ha nem kíván a kődísz apró mintákat. A finom munkákhoz lehetne édesvízi mészkő, de ezeket a valóságban kellene látni.

– Ja, es wird gut sein. – bólogatott a választásomra.

Zakatolni kezdett az agyam. Kitört belőlem a magyar furfang. Ha ezeknek jó a homokkő, akkor tudok olyan anyagot, amiből sorozatban lehetne önteni ugyanolyan köveket. Elég hozzá egy darabot kifaragni, arra készítenék öntőformát, a többit csak át kellene pucolni. Meg nem mondja, aki nem szakmabeli, hogy az nem terméskő. Hoznám Londonból a fiamat, és megint úgy ismernének a piacon, mint egykor sírköves koromban.

„A keresztcsináló, aki a fiával dolgozik.”

Ettől többre nem is vágyom.

De ha már a vágyaknál tartok, az otthoni munkát szeretném inkább, mint itt faragni, ahol senkinek nem értem a szavát. Ahhoz már öreg vagyok, hogy megtanuljak egy idegen nyelvet. Aztán meg nehogy úgy járjak, mint a norvég bálnavadász, aki két év után tért haza a Ferenc József földről dalmát tengerészekkel. Nem értették otthon, hogy mit beszél.

Blokád

 

Az árulerakodásnak is van néha egy kis hatása a vércukorszintre. Különösen, ha lengyel kamion következik a miénk után. Mert megesik, hogy a kolléga elvéti a sorrendet. Bár legtöbbször erre figyelnek a raktárosok. A várakozás izgalma tízegynéhány év után már inkább fásultsággá, majdleszednekegyszercsak-érzéssé módosul. Türelmetlen ember ne menjen kamionosnak! Ez a munka részletesen le van szabályozva, azt kell követni csupán. Minden ki van számítva előre. Erre való az irányító. A sofőrnek csak be kell tartania az utasításokat. Ha Luxemburg felé kell kerülni a gázolaj árának 40 centes különbsége miatt, akkor arra megy, hiába tartaná logikusnak a több száz kilométerrel rövidebb utat. Ha a furgonnal az autobahn helyett a bundesstrasse-n kell rövidíteni, akkor arra kell menni. Vagy ha tanyasi földúton, akkor arra! A pihenőidőket meg kell tartani, mert ha a hatóság igazoltat, akkor nincs kecmec.

 

A kamionterminálon le kell adni az árukísérő okmányokat, aztán várni, és várni! Majd szólnak, hogy mikor és hová álljon a kocsi. Nagy megkönnyebbülés, amikor elindulhat a következő cél felé, ami ezer kilométerekre van legtöbbször. Néha az üresjárat is ésszerűtlenül sok. Egy-kétszáz kilométer nem ritkaság a következő felrakóig.

Sanyi üresen hagyta most el Zwickaut. Következő felrakó Erfurt. Ez nincs nagyon messze, a gond csak az, hogy délután havazni kezdett, feltámadt a szél. Jéna térségében már szinte araszoltak az autók. Weimar alatt van egy parkoló, talán 10 kamion fér be, nagy hó esetén kevesebb. Ide nincs is értelme kiállni, hiszen egész biztos nincs már hely. A szemközti pályán jön a hótúró gépsor, nyomukban tömött sorban özönlenek az autók, de aztán újra befújja a szél a pályát.

Egyre kevesebb a remény, hogy sötétedésig elérje a felrakót. Nincs is értelme nagyon sietni, hiszen ma már úgysem rakják meg. Az Eichenborn Nord pihenőben 70-80 kocsi is elfér, ott lenne tanácsos kiállni. Aztán ez nem is lesz kérdéses, mert nem engedik tovább menni. A parkoló teljesen tele van. Most nem szempont, hogy legyen lehetőség kiállni, az összes közlekedő soron állnak a kamionok. Véges-végig, szorosan egymás után. Mindenkit lehoznak a pályáról. Aki kinn marad, az hótorlaszt képez, akadályozza a takarítást. Úgy beszélik, reggelig egészen biztos, hogy nem szabadítják fel a pályát. Sanyi persze nem tudja mit beszélnek, hiszen az erős szélben nem látja értelmét kiszállni a fűtött fülkéből. Ha elindul a sor, akkor ő is elindul. Ez ilyen egyszerű. Nem kell senkitől semmit kérdezni. Ha éppen aludna, majd rádudálnak. Bosszankodni haszontalan dolog, attól semmi nem lesz jobb. Nem egyszer állt már napokig hol ezért hol azért. Vagy fuvarra kellett várni, vagy – mint egykor Spanyolországban – a blokád végét kellett megvárni a határ előtt. Az például három napig tartott. Ráadásul baráti potyautasa volt, aki nem nagyon díjazza a tétlenséget.

Most ráérne főzni, de nem hozott tűzhelyet. A benzinkúti shopban talán vesz is egyet, ha nem drága. Úgy néz ki, hogy legalább egy hónapig nem megy haza, addig nem élhet száraz tápon!

– Remélem, hogy a wifi működik itt a kút mellett.

Működött. Ezzel legalább eltölti az estét. Beszélget az otthoniakkal, integet a kamerába Lucusnak. Nagylány már. Tudja, hogy az ott a monitoron apa.

Erről eszébe jut, amit nemrég hallott az egyik skype-nagyiról, aki a két hónapos unokájának gügyög bele a kamerába. Az a szerencsétlen csöppség még jó, ha a képet össze tudja magának rakni, nemhogy beazonosítsa, hogy az a színes valami, ami felé odatartják a szülei, az a nagyi. Bár ennek a táv-babázásnak is meg van az előnye, mert így a mama legalább nem szól bele a fiatalok dolgába. Vagy ha mégis, nincs jelentősége. Úgyse tudja, hogy megfogadták az ajánlását, vagy sem.

– Nocsak! Gyula is fenn van a cseten.

– Cső! Meg volt már a német csaj?

– Ne tessék ilyen nyíltan rákérdezni, mert itt van a hátamnál. Még beleolvas a szövegbe. Majd azt hiszi, hogy hajtok rá.

– Mert nem?

– De

– Milyen arrafelé az idő?

– Havas. Tegnap este kezdett hatalmas pelyhekben szakadni, éjjel olvadt, napközben latyak volt, kicsit a nap is kisütött, most kezd megint havazni. Nem nagyon, de viszi a szél.

– Itt is viszi a szél, csak éppen itt nagyon esik.

– Hol van az az itt?

– Erfurt előtt nem sokkal. Kiküldtek a pályáról, nem tudom, mikor engednek tovább. Arra menjek érted?

– Talán majd a következő fordulónál. Úgy néz ki, itt maradok legalább egy hetet. Nincs itthon a gazda. Holnap megyek városnézésre, ha az idő engedi. Ezek itt felajánlottak nekem műhelyt is, faraghatom a követ akár azonnal, ha akarom.

– Ha legközelebb hazamegyek, hozzak utánad váltóruhát? Vagy akár a bútoraidat is ha kiköltözöl.

– Nem hiszem, hogy kiköltözöm. Tamás fiamat is hazahúzza a szíve. Már másodszor hagyja ott végleg Londont. Éppen most a napokban. Csomagküldővel juttatja haza a holmiját.

– Jóskával miért nem beszéltél? Azt hiszem, üresen megy úgyis haza. Vagy ha mégsem, akkor is szorítana helyet Tamásnak a furgonban.

– Erre én is gondoltam, de ne bonyolítsuk! Megszervezik a fiatalok maguknak. Megy ki hozzá a párja, és mielőtt hazautaznának, kirándulnak Nessihez Skóciába.

– Mennek szörnyet nézni?

– Voltak már a skót alföldön, a felföldet se hagyhatják ki. Igazuk van. Talán nem lesz több ilyen esélyük. Idehaza nincs semmi lehetőség, de reménykednek. Én meg megkönnyezem a honvágyukat. Tudom, Te is mondtad, hogy így ötvenen túl is kiköltöznél családostól.

– Ki hát. Csak nem tudok angolul.

– Tudom. Nagyon megmaradt bennem, amikor mondtad, hogy nagyon sok nyelven tudsz nagyon keveset.

– Ez így van. Ha azt a sokat egy nyelven tudnám, nagyon profi lennék abban a nyelvben. Lenne Angliában olyan sofőri állás, amit minden gond nélkül el tudnék látni, csak az állásinterjúra nem vagyok alkalmas. Pedig minden lelkiismeret furdalás nélkül itt tudnám hagyni ezt a létbizonytalanságot, ezt az egyik napról a másikra való megélhetést. Azt, hogy ha aránylag elfogadható fizetést akarok, ezt a csavargó életet kell élnem, amíg élek. Nyugdíjról nem is álmodok.

– Nem indul még a sor?

Sokáig nem válaszolt erre a komolytalan kérdésre, hiszen egyértelmű, hogy hosszadalmas lesz a rostokolás a hófúvás miatt. Mi értelme van egyáltalán egy ilyet kérdésnek? Aztán mégis.

– Nem indul. Közben én Ildivel is beszélek ám!

– Beszélgessetek, én meg dűlőre viszem még ma a dolgot, azt hiszem.

– Oké! Drukkolok .

 

Jól esett volna Sanyinak egy forró tea, de nem volt mivel megforrósítani. Egyre erősebb volt a késztetés, hogy megnézze, van-e egyáltalán a boltban tűzhely. Viszont egyetlen porcikája nem kívánta, hogy kimásszon a jó meleg fülkéből. Az ablakon át semmit nem látott, csak a kavargó havat. A viharos szél erősen lökdöste az egész járművet. Már-már attól tartott, hogy az üres pótkocsit feldönti. Na, de mit csináljon, hiszen fiatal még az este. Végigböngészte laptopján a filmek listáját, keresve egy olyat, amit nem sokszor látott még. Noha nem kell már tárolni a filmeket, van bőven választási lehetőség több forrásból is a Neten. Legfőbb ellenérv a filmezéssel szemben, hogy nem elég erős a hang. Nem használ fülhallgatót, a gép hangja pedig nem bírja túl harsogni az odakünn ordító szelet. Marad tehát mégis az alvás. Megtanulta már az évek során, hogy sokat tudjon aludni. Az unalmas, tétlen várakozást meg kell tanulni kezelni. Legjobb módszer az alvás. Viszont ha menni kell, akkor menni kell. Ezt a másik végletet a furgonozás során élte meg. Volt, hogy egy hétig se tudott normálisan aludni. Ha már nem bírt ébren maradni, ráborult a kormányra. És úgy próbált pihenni néhány órát. Nemegyszer arra riadt menet közben, hogy az út mellett megy, azért dobál a kocsi. Megérkezett a címre, de nem tudja, hogyan jutott oda. Nem emlékezett rá. Aztán amikor haza ment, a család nem vette semmi hasznát, mert megpróbálta bepótolni az elmaradt pihenést. Többnyire sikertelenül. Be kellett látnia, hogy ezt így nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Nem véletlenül szabályozzák olyan nagyon a kamionosok pihenését. A furgonozás éppen a kötelező pihenőidő alóli kibújás keresése. Akkor szembesül a sofőr ennek a veszélyével, amikor maga is megtapasztalja. A közlekedés veszélyes üzem, még a tökéletes reflexű, kipihent rutinos vezetőnek is. Hogyan várható el egy vészhelyzet elhárítása attól, aki szinte alszik a volánnál, miközben 130-al halad?

Most alhat nyugodtan, hiszen áll a szerelvény. Talán még holnap is. Bepótolhatja az elmúlt egy év lemaradását! A viharos szél segít álomba ringatni. Kár, hogy olyan erős a hangja, hogy még alvás közben is hallatszik.

 

Reggel hétkor ébredt. Mivel WC nincs a kocsiban, ki kellett mennie. A szél kicsit csendesedett, de még mindig hordta a havat. Lehúzta az ablakot, megláthatta, hogy az ajtó közepéig ért a hó. A túloldali szélárnyékban szinte csak az aszfaltot takarta el. Ott ki tudott mászni.

Negyedórával később ezen az ajtón kopogtak.

– Szia! – kiáltott be egy kolléga – Bemászhatok?

– Gyere gyorsan! Csukd be az ajtót!

– Béla – nyújtott kezet

– Sanyi.

Ennyi elég is a bemutatkozásból. Nem sok esély van arra, hogy találkoznak még máskor is, elég annyit tudni, hogyan szólítsa meg. Ha nem értette a nevét, az se gond, majd nem szólítja meg. Legfeljebb úgy, hogy „Te! Figyelj!”

– Régóta vagy itt? – kérdezte a vendég.

– Délután jöttem Zwickau-ból. Akkor kezdett el esni. Már magamtól is kiálltam volna itt, de nem is engedtek tovább.

– Én már délben itt álltam. Szóltak a cégtől, hogy várjak, mert még nincs meg a fuvar. Te mit viszel?

– Üresen vagyok. Ide jönnék Erfurtba.

– Üresen? Még jó, hogy fel nem lökött éjjel a szél. Igaz, én is üresen vagyok, de az kisebb kocsi, csak egy fixes teherautó.

– Neked nem is kellett volna kiállni! Ja, jól van. Mondtad, hogy fuvarra vársz. Majd még az se semmi feladat lesz, ha felszabadul a pálya, hogy innét kijussunk. Egymást érik a kamionok, a hó meg magasan beborított mindent. Még az lenne jó, ha a helyi kpm küldene valami kamionvontatót, vagy erőgépet, hogy legalább az első néhány kihúzza innét. Bár ezen még ráérünk gondolkodni.

– Igaz, még nincs is fuvarom, de azért fohászkodom, nehogy olyan helyre küldjenek, ahol hólánc kell. Szlovákiában volt alkalmam gyakorolni, van már rutinom a szerelésben, de senkinek nem kívánom. Egy fél nap alatt háromszor is felraktam. Nem bírtam felmászni az emelkedőn, felraktam. Ahogy felértem, levettem, mert nem jó, ha feleslegesen van rajta. A következő emelkedő megint megfogott, majd még harmadszor is így jártam. Akkor már le is csúsztam az útról, jó lett volna a segítség, de a rohadék szlovák, azt mondta, hogy üresen van, úgyse bírna visszahúzni. Nagy nehezen a lánc segítségével csak visszaevickéltem.

– Volt nekem is hóláncos kalandom – kapcsolódott Sanyi is a témához.

 

Ljubljana elkerülőjénél fogott meg a hó. Március végén volt, már nem tudom melyik évben, mindenki elrakta ekkorra a hólapátot. Az alagút előtti emelkedőnél sokan szerencsétlenkedtek, kénytelen voltam még az emelkedő aljában megállni. Aztán az elindulás már nem sikerült. A lejtős kapaszkodósávban csúsztam oldalra, egészen az aszfalt mellé. Mi tagadás, a gumijaimon nem voltak már meg az öntőcsecsek. Nem mostanában koptak le. Na, gondoltam, most megszívtam. Hát, tényleg meg. A kollégákat legalább nem tartottam fel, elfértek tőlem. Nincs más megoldás, elő kell venni a hóláncot. Felrakása nem nagyon fér be a kedvenc elfoglaltságaim közé nekem se, de nem volt jobb ötletem. Végül is, éppen ilyen helyzetek megoldására kell magamnál tartani. Nagy nehezen beleálltam. Nem segített. Nem bírtam elindulni. Lánccal is elkapart. Elásta magát. A lánc dobálta kifelé a kavicsot a kerék alól. Az árok is elég közel volt. Talán nagyobb esélyem lett volna, ha van difizáram, de ezen a traktoron nem volt. Hazatelefonáltam. A főnök megnézte, van-e valaki a közelben, de senki nem volt. Azt mondta, próbálkozzak még. Na, nem bánom, még egy próbát teszek. A francba! Leszakadt a lánc. Mindennek a tetejében, még a szelephosszabbítót is letépte. Hallottam, ahogy süvített kifelé a levegő.

 

A megváltásra 3 órát kellett várni. Jöttek a szlovén „kpm-esek”. Egy üveg borom bánta, de úgy voltam vele, ez legyen a legnagyobb baj. Sajnos nem ez volt. Elkísértek a benzinkútig, de ekkora már este lett. Úgy gondoltam, egyszerűen megoldom a kerék gondomat. Egy szeleptűt becsavarok, felpumpálom, és már tűzök is tovább. Mindenek előtt le kell venni a kereket, mert ugye a tű a belső szelepbe kell. Mindezt persze szakadó hóesésben. Leszedtem a csavarokat, de a kerék nem akart lejönni.

– Ilyennel már én is megszívtam – vágta közbe Béla, de Sanyi nem hagyta, hogy átvegye a mesélést, folytatta tovább.

– Itt jutott eszembe, hogy talán annak a török kollégának van igaza, akinek a kamionján még satu is volt. Jó lett volna legalább egy méretes pajszer. Sikerült kalapácsot kölcsönözni, egy lengyel kollégától, de így se jártam sikerrel. Két csavar vissza, motor be, nagy gáz, nagy fék, padkára fel! Nem egyszer. Végül meglazult. Tévedés azt hinni, hogy sokkal beljebb voltam ezzel a sikerrel. A szelep is sérült, nem tudtam mibe beletenni a tűt.

– Nem volt pótkereked?

– Az már régen nem divat. Legalábbis annál a cégnél. Azóta már meg is szűntek, úgy tudom. Na, gondoltam, ezt már nem úszom meg segítségkérés nélkül. Mondanom se kell, hogy nem vagyok perfekt szlovén. Bementem a benzinkúthoz, eltáncoltam mi a helyzet. Le is rajzoltam, mi van a szeleppel. A kutas megértette, hívott nekem egy céget, ahol magyarul beszélnek.

– Még szerencséd volt.

– Gondolod? A telefon túlsó végén nem volt túlságosan készséges a hölgy. Kivonul a gumiszerelő, de nem lehet készpénzzel fizetni. Tankoló kártya, vagy bármi más fizetési garancia kell!

Emlékeztem még rá, mi az a tankoló kártya, de nálunk már rég nem volt divatban.

– Odaértél a lerakóra időben?

– Dehogy. Reggel nyolcra kellett volna megérkeznem a cuccal, de erről már így, szó nem lehetett. Innét még kellett egy egész műszak, vagyis egy nap. Legjobb esetben is legfeljebb reggel nyolckor remélhettem, hogy tovább indulhatok. Nem mondom, hogy nem bosszantott a dolog, de ez már esélytelen volt. Semmiképp nem tudtam volna időre leszállítani, ha a fene fenét eszik is. Reggelig nem is volt más dolgom, mint kipihenni magam itt, ha már így jártam.

– Aztán honnét kaptál segítséget? Ment végül valaki a cégtől? Vagy magadra hagytak?

– Reggel elindultam a traktorral a városba, hogy keressek gumiszerelőt. Nem is kellett nagyon keresni, mert ahogy lekanyarodtam a pályáról, megláttam a Scania szervizt. Addig nem is tudtam, hogy ott van, pedig sokszor jártam ezen az úton, hétvégét is töltöttem ebben a pihenőben néhányszor. A belső kerekem nagyon oda volt sülve, kínlódtak a levétellel, de fél óra alatt megcsinálták. Este ötre érkeztem Milánóhoz. Másnap reggel lefejtettek. Gondolom, a cégtől bevasalták a 300 euró kötbért.

 

Egy barátomat hívtam erre az útra hazulról, hiszen úgyis ráér. Jobban járt, hogy nem jött.

Elképzelem, hogyan viszonyult volna a helyzethez. Korábban éppen akkor volt velem, amikor Spanyolországban kamionos blokád volt. Azóta is emlegeti, hogy ott már én is ideges voltam egy kicsit, pedig az már nagy szó.

 

Béla elég sokáig leragadt. Mesélt még néhány sztorit az élményeiből. Örült, hogy van kinek elmesélni az élete történetét. Volt korábban svédországi bázisú román cégnél. Rendszeres fuvarjai voltak Hollandiába, meg vissza. Vagy repülővel utazott haza, ami elvitte az egyébként jó fizetésének jelentős részét, vagy valahol Hollandiában váltottak a kollégával, s a leváltott, személykocsival ment haza. Évekig ment ez a taposómalom. Nem szeretett ő se konvojban járni, mert nem látta semmi értelmét, hogy más sofőrökkel egymáshoz igazodjanak. Teljesen mindegy, hogy ki megy előtte, vagy mögötte a sorban. Menet közben úgyse tudnak kapcsolatot tartani. Elég annyi, ha ragaszkodnak egymás társaságához, hogy támpontokat, pihenőket határoznak meg, ahol majd dumálnak, legfeljebb főznek egy jót. Megbeszélik, hogy majd a kompnál bevárják egymást. Ebbe persze a fuvarirányítónak is van beleszólása. A másik ellenérv a konvojjal szemben, hogy meg van adva az érkezési időpont, meg van határozva a sebességhatár, amivel lehet hozni a menetidőt. Nagyon sokan mégis megkockáztatják a gyorshajtást, teljesen értelmetlenül. Ha Béla vezette a konvojt, akkor a többiek türelmetlenkedtek, ha a sor végén haladt, akkor pedig lemaradt. Így egyszerűbb volt, egyedül menni. Ha társaságra vágyott, a hajón lehetett társasági életet élni, hiszen négy óra volt egy átkelés. Abba belefért.

Egyik télen, Svédországban, a kikötő közelében egy lefagyott körforgalomba becsúszott, s ezzel két személykocsit tört totálkárosra. Egyébként is elege volt már ebből az életből, de ez adta meg a végső lökést, hogy kiszálljon. Kiszálljon addig, amíg meg nem öl valakit. Ez ugyan nem egy meggyőző érv, mert halálos kimenetelű balesethez nem kell Svédországban kamionozni, az otthon, kis kocsival is megeshet.

Otthon mégsem talált a sofőrködésen kívül más lehetőséget. Így ült ismét nyeregbe, de most csak teherautót vezet. Noha ennek nagy hátránya, hogy kevésbé lakható, mint egy kamion.

 

A tanya

 

Amit első találkozáskor érdemes volt megbeszélni, azt hiszem meg is beszéltük Tomas-al. A továbbiakban a tanyát kell megnéznem, és keresnem követ, venni a munkához szerszámokat. Egyelőre nem kell túlzásba vinni a beruházást, elég annyi, hogy néhány mintát el tudjak készíteni.

– Elmenjünk most a tanyára? – kérdezte Roze-Mari.

– Messze van? Ha belefér még a délutánba, akkor menjünk! – válaszoltam a kialakult helyzettől felvillanyozva.

Sok volt hirtelen feldolgoznom, amiket most hallottam az elmúlt negyedórában. Zakatolt az agyam, már szinte kezemben volt a véső és a kalapács. Egyértelmű, hogy mielőbb látni szeretném a leendő telephelyemet.

– Azt gondolom, semmi akadálya, hogy azonnal odamenjünk. Elmondom Tomasnak, aztán indulhatunk is.

Hosszasan beszélgettek, amiből semmit nem értettem, ráadásul még úgy is viselkedtem, mint hasonló esetben szoktam. Igyekeztem nem odafigyelni, mivel nem rám tartozik. Ebben persze az volt a vicces, hogy ha nagyon figyelek, akkor sem értem őket.

– Mondja a testvérem, hogy várjuk meg a feleségét, ő is jön velünk. Tudod, ők is ott laknak a családi birtokon. Együtt jöttek el, és a sógornőmnek most nincs autója.

Elköszöntünk és indultunk a kocsihoz. Roze-Mari összefutott egy ismerőssel, akivel kénytelen volt megállni beszélgetni. Javasolta, hogy várjam meg a kocsinál. Majd oda fog jönni a sógornője is.

Így mi mást tehettem, ott tébláboltam a parkolóban. Bámultam a kocsikat, mint szoktam, ábrándoztam, melyiket szeretném. Még válogattam is köztük, mintha megtehetném.

Aztán olyan gyönyörű lábakat láttam közelíteni, hogy egy ideig eszembe se jutott magasabbra emelni a tekintetemet. Parányi csizmácska, fekete harisnya, de valami eszméletlenül tökéletes lábakon. Néha látni az utcán alulöltözött hölgyeket, akik nadrágként viselik a harisnyát. Erre gondoltam most is, de farzsebek voltak a formás fenekén. Egy árnyalattal szélesebb csípőt ugyan el tudtam volna képzelni, de így is tökéletes. Rövid, karcsú szövetkabátja alig ért a derekán alul. Nyakában pomponos zsineggel felkötött szőrmegallér, fején prémvadászkucsma. Alóla szépen megfésült egyenes szálú világosbarna haja omlott a szőrmegallérra, s még így is leért a háta közepéig. Finom arcvonásait elegáns vonalú szemüveg tette még vonzóbbá, s mindennek szépségét hatalmas sötét barna szemei emelték tökélyre. A látványba csupán válltáskája rondított bele. Nekem feltűnt hogy ugyanannál a kocsinál állt meg, amelyiknél én, de nem tudtuk egymásról, ki a másik, így csak álldogáltunk egymás mellett, mint egy buszmegállóban. Abban az irányban állt, amerről Roze-Marit vártam, így talán nem volt annyira feltűnő, hogy bámulom. Mert kár lenne tagadni, hogy nem tudtam nem bámulni.

Aztán megérkezett, akire mindketten vártunk. Bemutatott bennünket egymásnak Helgával, s beültünk a kocsiba, Szívesen átadtam volna az anyósülést, de ez a fiatal gyönyörűség ragaszkodott a hátsó üléshez. Azt eddig is tudtam, hogy Roze-Mari nagyon jó társalgó, de most mégis meglepett a folyamatos beszédével. Anyanyelvemen nekem se nagyon van szégyellnivalóm e tekintetben, de a mostani csevelyhez nem tudtam hozzászólni. Így nekem csak a táj nézegetése maradt.

Nem mentünk be a városba, hanem a hegyoldalban vezető 49-es főúton haladtunk dél felé. Az irányt természetesen nem ekkor állapítottam meg, hanem még korábban, amikor a térképpel barátkoztam. Szép ez a kicsi város. Az A3-ról láttam már többször is, és korábban Munkácshoz hasonlítottam. Valójában ez a hasonlóság annyiban merül ki, hogy a város közepén áll egy kerek hegy, amire a várat építették. Ez a vár, nem egészen olyan, mint ahogy korábban a várakat elképzeltem, hiszen ennek nem látni a köveit. Még a külső falak is be vannak vakolva, és sárgára színezve. Azt hiszem ez német hagyomány. Elnéztem korábban, hogy innét nyugatabbra, (Belgium, Hollandia, a brit szigetek) mindent téglával burkolnak. Itáliában pedig a kőfalat hagyják szabadon sokszor még benn a szobában is. Na, ennyit az építészetről!

 

A család tanyája nem volt messze a várostól. Kicsi völgyben húzódott meg, de mondhatnám inkább lágy vonalú dombhajlatnak. Körül rajta szántónak gondolom a dombokat. Bár a hó alatt nem látszott miként van megművelve, de ehhez hasonló, traktorral jól járható földeket a németek nem hagynak meg legelőnek. A legelő inkább az angol tájat uralja. Amikor láttam, a történelmi tanulmányaim jutottak eszembe az újkor hajnaláról, amikor 1640 körül elüldözték a parasztokat a földjeikről, mert kellett a gyapjútermeléshez a juhoknak a legelő. Ez már több mint 350 éve történt, de táj ma is olyan. Alig láttam dél Angliában szántót. Mindezt csak zárójelben jegyeztem meg, hiszen ez itt nem Anglia, hanem a Rajna vidék. A tanya előtt húzódó út az erdőt választja el a családi gazdaságtól. A környéken elég sok az erdő, mint ahogy a tájegység neve is utal rá. Igaz, errefelé sok tájat neveznek erdőnek. Útjaim során átkeltem már a cseh erdőn, a bajor erdőn, a bécsi erdőn, a napos erdőn, és itt vagyok most a nyugati erdőben. Eredeti nyelven romantikusabban hangzik, de magyarul ezt jelenti.

A bekötőút két oldalán, a szükségesnél nem nagyobb lakóházak állnak. A járdáról csak a küszöböt kell átlépni ahhoz, hogy bejussunk, nem kell lépcsőt mászni. A lakószint a mi szemünkben így inkább még alacsonynak is látszik, de belépve egyáltalán nem nyomaszt a mennyezet közelsége. Az aránylag alacsony falakon inkább a tető tűnik nagynak. Mint az ablakok méretezéséből gondolni lehet, a padlástérben is lakószobákat alakítanak ki. Mint később elmondták nekem, a bal oldali ház a szülőké, a jobb oldaliban lakik Tomas és Helga, két kicsi gyerekükkel. A házak mögött, szellős beépítéssel emelték a gazdasági épületeket. A tehénistállót, a pajtát, a gépszínt, s ehhez kapcsolva a műhelyt. Ezek mind nagyobban a lakóházaknál. A gépműhely végében áll a legkisebb épület, amit elsőre cselédháznak gondoltam, aztán be is igazolódott a sejtésem. Itt szállásolják el a két török munkást, akik nem laknak itt állandóan, csak ahogy a munka megkívánja. Koblenzből járnak ki autóval felváltva, néha együtt. Vagyis nem cselédház ez, inkább munkás pihenő.

Az öreg gazda végigkalauzol az egészen. Roze-Mari is kísér bennünket, hiszen nélküle nem értjük egymást a papával. Helga nem jön, és ezt nagyon sajnálom, hiszen szívesen elgyönyörködtem volna benne. Mivel semmi dolga a mi üzletünkkel, így érthető, hogy el is köszönt tőlem azonnal, ahogy megérkeztünk. Nem kizárt, hogy kevéssé talált engem vonzónak, mint én őt. Na, de nézzél már tükörbe Gyula! Mit látsz? Egy ráncos, szőrös vénembert. Az a harmincéves, feltehetőleg boldog házasságban élő szép fiatalasszony ugyanezt látja, csak éppen tükör nélkül. Bizonyára öregebb vagyok az apjától is. Már az is csoda, hogy Roze-Marinál van esélyem, ne legyek telhetetlen! Ha fiatal koromban nem hajkurásztam a nőket, most már késő elkezdeni.

 

Az öreg gazdát olyan nyolcvan körülinek gondolom, de jól tartja magát. Határozott, erős a kézfogása. Szikár ember, szinte érzem kezében a csontokat. Mint a lánya elmondta, a törököket nem csak dirigálja, hanem együtt dolgozik velük a jószág körül. Vezeti, szükség esetén javítja a traktorokat is. Benézünk az istállóba. Lánya tolmácsolásában megkérdi tőlem, hogy paraszti környezetből jöttem-e, s mivel nemleges választ kap, csak az ajtóból tekintjük meg a teheneket.

Engem leginkább a műhely érdekel, amibe a kőfaragó asztalt állíthatom be. Bár nem is nagyon kell itt rendezkedni, hiszen egy robusztus vasasztal áll a fal mellett, ami nekem tökéletesen megfelel. A gerendázat is kedvez az emelő felfüggesztésének. Ha netán nagyobb darab követ kell mozgatni, ne kelljen segítséget kérni. Vannak polcok, vasszekrények, a világítás is megfelelő. Csak kéziszerszámok kellenek, meg a por miatt kell a műhely többi részétől elszeparálni. A kompresszort majd szükség esetén kölcsön kérem.

Repesek a boldogságtól, hiszen ez a hely tökéletes a számomra. Már csak azt kell elérnem, hogy a szükséges szerszámokat valaki megfinanszírozza nekem, aztán majd a termékeimmel kiegyenlítem a tartozásomat. Mindezt persze most nem is merem szóba hozni, nehogy egy kedvezőtlen válasz elrontsa a kedvemet. Bizonyára Tomas-t kell majd meggyőzni a pénz befektetéséről, hiszen ő fogja az egészet értékesíteni. Azt hiszem, bízik az üzlet sikerében, tehát nem gondolom, hogy aggódnom kellene. Nem utaztam ide feleslegesen.

Alkonyodik, mire körbejárjuk a tanyát. Az öreg gazdasszony még beinvitálna egy teára, de nem fogadjuk el. Roze-Marival csak az ajtóban beszélgetnek, de olyan sokáig, hogy közben két csésze teát is elszürcsölhettünk volna. A gazda ott is hagyja a társaságot, mert neki még dolga van.

Beülünk immár kettesben a kocsiba, s rajtam pajzán gondolatok uralkodnak el. Aztán elhessegetem, hiszen messze még a lefekvés ideje.

– Úgy láttam, – kezdtem a látottakat kielemezni – hogy a papának csalódást okoztam azzal, hogy nem érdeklődtem az állatok iránt.

– Én is úgy láttam, de ne törődj vele!

– Pedig ha magam nem is gazdálkodtam soha, gyerekkoromból vannak emlékeim a tehenészetről. Apu még elletőben is dolgozott.

– Hol dolgozott?

– Tudod! Ott születnek a kis bocik. Szerettem simogatni a homlokukat. Azok pedig igyekeztek nyalogatni a kezemet. Az ujjamat olyan erővel szopták, hogy alig bírtam kihúzni a szájukból. A másik végüket nem szerettem.

– Az büdös volt? – nevetett nagyot az asszony.

– Amit a felnőtt marha pottyant, az sem éppen illatos, de a kicsiké iszonyatosan rossz, savanyú szagú. Gondolom azért, amiért kizárólag tejet fogyasztanak. A széna illatából biztosan marad még egy kicsi, mire keresztüljut az állat szervezetén – kezdem magyarázni a hülyeségemet, s amikor értetlenül felém néz, kacsintok hozzá egy aprót, hogy vegye a lapot. Nem biztos, hogy érti.

– Apu szerette a habos tejet – folytatom a visszaemlékezésemet – kiválasztott egyet a legjobb tejet adók közül, és azt kézzel fejte. Nem keverte össze a gépben a többivel. Felkötötte magára az egylábú széket, fogta a zsétárt, vagy nevezzük fejővödörnek, ha nem érted ezt a szót, vitte magával a bádogot, bögrét, füles poharat…érted mit? És azt megmerítette a habos meleg tejben. Rengeteg tejet meg tudott inni. Én nem szerettem a meleg tej szagát, inkább a hűtött tejet ittam csak.

– Jó lett volna, ha ezeket elmesélted volna a tanyán a faternak. Örült volna neki.

– Majd legközelebb. Remélem lesz legközelebb.

– Micsoda kérdés ez? Hogyne lenne? Holnap még dolgom van, te majd addig sétálsz a városban, mint mondtad, de…milyen nap is lesz…csütörtökön elmegyünk Koblenzbe, keresünk követ, hogy kezdhess faragni. Majd a faternak készítesz egy ugyanolyan vázát, mint nekem Tapolcán. A továbbiakat pedig majd intézi az öcsém. Hoztok sok követ, hogy legyen miből dolgoznod. Meg lehetne nézni itt, a Tomas boltjuk közelében. Ott is van kőbánya. Nem tudom az jó lenne-e.

– Először szerszám kell!

– Vesztek azt is. Tomas fogja tudni, mi kell. Ne aggódj! Na, itthon is vagyunk.

– Szerencsére, mert már megint zuhog a hó. Reggel talán ki se tudunk jönni a házból. Majd kérek egy laptopot. Megnézem, tudok-e Sanyival kommunikálni. Ugyan hol lepte be a hó?

 

Alig mentünk be a lakásba, máris jött valaki utánunk. Az unoka törtetett befelé, mint vaddisznó a kukoricásba. Mögötte egy fiatal nő, akit nem ismertem, bár nem kizárt, hogy tegnap este láttam az udvaron. Akkor ott elég sokan voltak. Fridrich bemutatkozott, de a felesége szóba se került akkor. Végigmértem, de nem találtam benne semmi vonzót. Nagyon átlagos. Nincs mit bámulni rajta.

– Grosmutter! – rontott be a kissrác, és olyan lelkesen újságolt valamit, hogy közben kapkodnia kellett a levegőért. Én persze egy szavát se értettem, mert nem elég, hogy németül mondta, de nagy valószínűséggel még selypített is egy kicsit.

Ahogy engem észrevett, kissé megszeppenve húzódott a mamájához, és valamit súgott neki.

– Nem kell súgni kisöreg! – mondtam neki mosolyogva, hiszen akkor sem értem, hogyha hangosan mondod.

Roze-Mari nevetve beszélt a kicsihez, majd felém fordult és elmondta mit beszéltek, hogy mondta neki, ne féljen tőlem, de a kicsi azon van megdöbbenve, hogy nem tudok jól beszélni.

– Hóembert akar építeni. Kimenjünk egy kicsit?

Hó alól

 

Béla legalább egy órát vendégeskedett a DAF komfortos fülkéjében. Bár valójában csak üldögélt az anyósülésen, ami magában semmivel nem komfortosabb az ő teherautójánál. Annyira nem barátkoztak össze, hogy Sanyi felajánlotta volna „ugyan dőlj le egy kicsit az ágyra”. Inkább már unta a vendéget, de nem küldte el. Pedig van az a helyzet, amikor már fáj a türelmetlenség, amikor küzd önmagával az ember, hogy szóvá tegye az egyre idegesítőbb helyzetet, amikor már megfeszülnek az izmai az önmegtartóztatástól. Ilyen helyzet inkább akkor alakul ki, ha semmiképp nem akarunk tiszteletlenül szólni a másik emberhez. Ha mindenáron tarjuk magunkat ahhoz, hogy nem sértjük meg se azzal, hogy otthagyjuk, se azzal, hogy elküldjük. Sanyi híresen türelmes ember, de van olyan helyzet, ami már neki is sok.

– Menni kellene, néznék a boltban valami tábori tűzhelyet, mert még egy teát se tudok főzni – jutott eszébe a megoldás. Egyébként is fontolgatta ezt a körülnézést, csak az ítéletidő tartotta vissza, de most éppen kapóra jött. Legalább kirakja a vendéget.

– Nekem van. Áthozzam?

– Attól nekem még nem lesz. Ha kiszabadulunk, én megyek a felrakóra. Nem hiszem, hogy ugyanaz lesz a fuvarunk.

– Na, én meg akkor megyek – vette észre magát a vendég – megnézem, hogy alakul a helyzet. Már alig esik. Csak valami apró csillámok szállnak, de lehet, hogy azt már csak a szél kapja fel. Az se nagyon fúj már. Nem tudod, vannak-e más magyarok?

– Honnét tudnám? Ki se látok a fülkéből.

 

Béla végre elment, Sanyi felöltözött, fejére húzta a kapucnit, és megpróbálta mielőtt elérni a benzinkúti boltot. Az épület közvetlen közelében a dolgozók már sokadik alkalommal takarították el a havat, de most már van is valami eredménye.

Odabenn meglepően sokan tartózkodtak. A bár rész akár zsúfoltnak is volt mondható. A sofőrök közt akadt néhány, kockás polár kabátban. Na, ezek biztosan magyarok A zsivajból ugyan nem hallott ki magyar szót, de megismeri az ember a fajtáját. Nem is közelít feléjük, nehogy még el akarjanak neki adni valamit.

Talált mini gáztűzhelyt. Nem nagyon volt megelégedve az árával. Angolban már 10Ł-ért lehetne kapni. De hát most nem ott van. Itt kell megvenni, vagy legközelebb elhozni otthonról. Főzni viszont most kell, hiába nyavalyog, ha nincs mivel. Béla ugyan most kisegítette volna, de inkább ne segítsen! Már elég nagy mozgás volt a kamionok körül, próbálták ellapátolni a havat annyira, hogy legalább meg tudjanak mozdulni. Hiábavaló munka volt ez, hiszen egymást érték a kocsik, nem volt hová félrelapátolni a havat. Majd ha a kijáratnál valaki elindul, akkor lehet küzdeni, addig értelmetlen. Tíz óra körül érte el őket a géplánc, így a pálya elméletileg már felszabadult. Addigra Sanyi meg is ette a zacskós levest, amit próbaképpen főzött az új szerzeményén.

 

Szerencséjük volt, mert a németek küldtek ide kamionmentőt, meg tolólapos Unimog-ot. Délre kiürült a parkoló. Lassú volt ugyan a forgalom, de legalább haladt. Harminc kilométerre volt a céltól. Azt írta a GPS, hogy 20 perc, de most ehhez még hozzá kellett adni legalább 100 percet, a lassú haladás, a torlódás, valamint a cél közeli industria útjainak a letakarítására való várakozás miatt. Vagyis délután kettőre érkezett meg a felrakóra. Elméletileg még megrakhatták volna, hiszen ezekben a raktárakban késő estig is dolgoznak általában. Bár, Párizsban volt már olyan, hogy az ebéd utáni műszak annyiból állt, hogy két kamiont leszedtek. Háromkor már úgy kellett a parkolóba szaladni a dolgozók után, hogy legalább a rakomány megtámasztására rendszeresített végelzárót visszaadják. Ha történetesen, akkor nem egy, hanem két portugál tolakszik elé, várhatott volna másnap reggelig. Mint ahogy most is, mert nincs itt még a rakománya. Nem itt raktározzák, hanem valahonnét hozzák. Ebben már megint valami furfang lehet. Nem egyszerű ám ez a kereskedői munka sem. Néha megutaztatják a cuccot oda-vissza, és ebből lesz a pénz. Ehhez persze a sofőrnek semmi köze. Ha várni kell, hát várni kell. Lehetőleg olyan helyen, ahonnét egy esetleges újabb hófúvás esetén könnyű kiszabadulni.

Most aztán ráérne főzni, ha már van gázrezsója. Jó lenne néhány szem krumpli! Ráérne vásárolni, de itt semmi nincs a közelben. Talán, ha leakasztaná a pótot! Szólóban bemehetne a városba. Ez ugyanis még nem a város, csak egy külterületi ipari park.

 

Repülőgép húzott el a feje fölött. Úgy látszik, már a közeli repteret is letakarították. Béla jutott eszébe, aki Svédországból repülővel járt haza, amikor letelt a műszakja. Innét is haza lehetne repülni. Talán ha Mezőkövesd fogadna gépeket, még meg is gondolná, de Pest, vagy Debrecen még nem otthon van. Na, meg egyébként sem időszerű a hazautazás, hiszen még csak harmadik napja dolgozik. Mennyivel jobb lenne most otthon üldögélni a trafikban, és várni a vevőket. Este meg mehetne haza a családhoz! Bár mondják a hírekben, hogy milyen sok trafikot kirabolnak. Már félnek az eladók. Talán be kellene készíteni valami sporteszközt. Baseballütő, vagy sportpuska…

Na, akkor mi legyen a mai program? Még egyszer bemegy az office-ba érdeklődni. Azt mondja a német, hogy „filight morgen”. Tehát ma már nem.

Elő a laptopot, és kezdődhet a virtuális városnézés! Beírja, hogy krumpli? Először „múzeum”. Na, ez jó. Azt írja, hogy history, meg technik. Hol is? Ja, a közelben. Úgy értve, hogy közeli városokban. Én úgy gondoltam, hogy ami gyalog elérhető. Beírom inkább a krumplit: „lidl”. Hol is? Négy és fél, a másik öt kilométer. Akkor gyerünk! A szél se fúj, a hó sem esik, az utak el vannak takarítva. A pótot itt hagyom, nem sokból tart kiállni alóla. Nem kell tartani attól se, hogy lehajlik az eleje, mint amikor tele volt krumplival, és úgy kellett a parkolóban hagyni. Milyen jó lenne most abból egy fél zsákkal! Igaz, akkor sem adtak belőle a dél-alföldiek, pedig nem utasítottam volna vissza.

– Ich komm zurick heute. Ein urh – kiáltott oda a csodálkozó raktárosnak.

Rakja össze magának, hogy értse!

Guten night

Semmi kedvem nem volt ugyan kinn fagyoskodni az udvaron, nézni amint rohangálnak a hóban, de ezt nem mondhattam a vendéglátómnak. Egy félórát ki lehetett bírni. Még segítettem is höndörgetni a havat. Közben eszembe jutott egy gyerekkori hóemberépítés. Vesszőseprőt szúrtam a hóember oldalába, piros zománcozott serpenyőt (talán a kutya edénye lehetett) tettem kalap gyanánt a fejére. A pincéből két kis darab szenet hoztam föl a szemének, de sárgarépa nem volt a pincében. Anyu kért egyet a szomszédból. Ez nem egy különleges dolog, de én ezért mégis olyan hálás voltam, hogy ötven év elteltével is emlékszem rá.

A kezdeti kelletlenség után egészen belemelegedtem a hóemberépítésbe. Előfordul néha, hogy erőt kell venni az embernek saját magán, kényszeríteni arra, hogy jól érezze magát.

Volt már rá példa.

Régóta vágytam már bowlingozni, de amikor baráti körben elhatároztuk, kedvetlenül álltam rá, mert rossz szokásomhoz híven azt számoltam, mennyibe fog kerülni. Néhány gurítás után elkapott a versenyszellem, s noha semmi tétje nem volt, olyan jóleső izgalom töltött el, hogy el sem akartam hinni. Igaz, ez nem hit kérdése. Így volt. És jó volt. Mint ahogy most is jólesett ez a kis családi program a két német asszonnyal és a kiskölyökkel.

 

Kimelegedve, és kipirult arccal mentünk fel a lakásba. Éreztem is magamon a nemi jelleget, amint levetettem a ruhámat. Ma már meg kellene fürödnöm, de ki mossa meg a hátamat?

– Készítek valami vacsorát – ajánlotta fel a ház asszonya.

– Addig megnézhetném a leveleimet?

– Na ja. Persze. Ott a gép, kapcsold be nyugodtan.

Elhelyezkedtem a kanapén, kisasztalra a laptop és máris úgy éreztem magam, mint otthon. Annyi különbséggel, hogy itt oda láttam a konyhában szorgoskodó asszonyra.

– Belepte a hó a barátomat. Kiállították a pályáról.

– Akivel tegnap jöttél?

– Hazulról Regensburgig. Ez a furgonos, aki ide hozott, ott cserélt vele. Akit mondok, ő átült kamionra, és valahol Erfurt közelében van behavazva. Jobb, hogy nem vagyok vele. Most ott tétlenkednék. Vagy beszélgetnék vele.

– Most is azt teszed.

– Igaz, de ha ott lennék, még borozgatnánk is.

– Mi is borozhatunk! Jaj, de nem szereted a Rajnait.

– Jó lesz az, ha elég zsíros a vacsora.

– Megnézem, Fridrichnek biztosan van valami más.

– Dehogy nézed! – fogtam meg a karját, mert amint mondta, már indult is.

Arra számítottam, hogy ettől a közvetlen érintéstől, majd izgatott leszek, de nem ez történt. Egy délutáni közös program után úgy viszonyultam hozzá lelkileg, mintha barátok lennénk. Már a testét se bámulom, hiszen beszélgetünk, s olyankor az arcát nézem, néha ugyan elkalandozik a tekintetem, de nem kell azon izgulnom, hogy rajtakap a bámuláson, hogy csorog érte a nyálam. Bár nem is csinálok belőle titkot, hogy vágyom rá. Felesleges erőfeszítés lenne, hiszen tudja úgyis.

Asztalhoz ültünk. Megvacsoráztunk a terülj, terülj asztalkáról, majd megittuk az újabb üveg Rajnait. Már nem volt olyan szörnyű, mint tegnap. Vagy hozzászoktam, vagy ez másmilyen volt. Talán az utóbbi. Mint ínyenc borkóstoló, tudom, hogy ugyanaz a fajta is más ízű, ha nem ugyanott termett, ha nem ugyanazon körülmények közt forrt borrá, ha máshol, máshogyan tárolták.

Most erről meg a patikusunk jutott eszembe. (nekem mindenről eszembe jut valami, vagy valaki) Úgy hozta a véletlen, hogy egy asztalnál ettünk, ittunk a falunapon. A korábbi borverseny bormintáiból kínáltak bennünket, és ott is tapasztaltam az előbbieket. Vagyis, hogy minden bor másmilyen, még ha ugyanolyannak kellene is lennie. A korábbi polgármesterünk pincéjéből hozták a nap zászlós borát, nekünk is odakészítettek egy-egy pohárral. Megkóstoltuk, de egyikünknek sem ízlett. A gazda, amikor arra járt, megkérdezte, hogy ízlik-e? A patikárius nem akarta megbántani, így inkább azt lódította, hogy még nem kóstolta.

Na, én viszont most megkóstoltam a második pohárral is, és egyre elviselhetőbbnek találtam. Ez a nő képes lesz hozni még egy másik üveggel, ha ez elfogy. De semmi gond, tudom én, hogy mikor elég. Olyankor már elcsurog a pohár szélén. A gyomrom is jelez mielőtt a fejembe szállna.

– Akarsz egy kis zenét? – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, bekapcsolta a TV egyik zenecsatornáját.

– Keressünk magyar muzsikát inkább?

– Nem kell! Nem kell, hogy értsem a szövegét! A magyar dalokét se tudom, hiába értem a szavakat. A zene érzelmeket generál szöveg nélkül is. Nem érdekes, hogy miről akar szólni a szerző.

Hallgattuk a zenét, néztük a hozzá készült klipeket, borozgattunk, és mindezen túl még beszélgettünk is. Nem tudom miről, csak azt, hogy miről nem. Nem volt szó a kőfaragásról, a városnézésről, az elmúlt délután megélt dolgokról, a leendő közös bizniszről. Aztán amint a kanapé támlájára fektettem a karomat, hónaljból megéreztem a saját erős nemi jellegem bukéját. Uramatyám! Én büdös vagyok. Így kezdek itt udvarolni? Büdösen? Aztán beleszimatoltam a levegőbe, hogy az asszony izzadságát érezzem, hiszen odakünn az udvaron ő is erősen kimelegedett. Nem éreztem. Talán, ha közelebb hajolnék. Bizonyára a bor rontott a szimatomon. Ekkor körbehordoztam a szobán a tekintetemet. Az órát kerestem, mintha nem lenne most teljesen mindegy, hány óra.

– Késő van. – mondta az asszony – Az órát keresed?

– Meg kellene fürödnöm!

– Odafönn, a két szoba közt. De hiszen már tudod. Készítek neked törölközőt.

 

Felmentem, megfürödtem, majd le is feküdtem aludni, de az ajtót résnyire nyitva hagytam. Roze-Mari is megfürdött, hallgattam a víz csobogását, füleltem minden neszre, így tudtam, mikor végez.

Megint eluralkodott rajtam az a feszültség, amit tegnap este éreztem, mert arra gondoltam, hogy a mai estét már nem szabad elszalasztanom.

– Jó éjszakát Gyula! – köszönt be a résnyire nyitott ajtón, de nem hallottam a távolodó lépteket.

– Roze-Mari!

– Tessék?

– Bejönnél?

Attól féltem, majd megkérdezi, hogy miért. Nem kérdezte. Bejött, leült az ágy szélére.

– Betakarjalak? Vagy adjak jóéjszakát puszit?

– Inkább a puszit választanám – ültem fel, félrehajtva a takarót. A puszihoz valahogy nem jó szögben ült, így inkább egy ölelést kezdeményeztem. Már a vállán is kellemes fogás esett, de aztán inkább a derekát öleltem át. Meglepett kissé, hogy alig érem át. Erősen magamhoz szorítottam, s egy rövid ideig úgy éreztem, nem vagyok képes lazítani a szorításon. Amikor mégis sikerült, puszilgatni kezdtük egymást, míg el nem kapott mindkettőnket a hév. Bebirkóztam magam mellé. Egyik karom a háta alá szorult, másikkal a mellét fogtam óvatosan marokra. Éppen jó a mérete. Éreztem a forróságot a tenyeremen, a hálóingen keresztül is, de aztán közös erővel megszabadultunk ettől a felesleges ruhadarabtól. Kezével a mellemet simította, majd lassan, de határozottan haladt lefelé, egészen az ágyékomig. Aztán ott megnyugodott, miután megtapasztalta, hogy nincs vele a kezének semmi dolga. Ha súlyra nem is, de terjedelemre ő az erősebb, így felül kerekedett rajtam. Térdeit felhúzta, combját a csípőmhöz szorította. Karomat kinyújtva markoltam a fölém terpeszkedő széles fenekét, amely lassan ereszkedett lefelé. Meredten vártam, míg a legforróbb ponttal eltalálta kéjrudamat. Hangos sóhajjal nyugtázta, hogy célba ért. Lassú, ritmikus mozgását hangos nyögésekkel kísérte, mint aki már hosszú idő óta nem érzett hasonlót. Egyre fokozta a ritmust, majd hirtelen megállt. A tetőablakon beszűrődő gyér fénynél láttam, ahogy összeszorította erősen a fogait, majd lassan elernyedt. Újból kezdte a hintázást, amely ismét felgyorsult. Minden mozdulatot nyögésekkel kísért. Ismét felgyorsult, ismét megállt, fogait erősen szorítva. Amikor kissé lenyugodott, egyik lábát kinyújtva eldőlt, de ügyelt arra, nehogy kicsússzak belőle. Hátára feküdt, lábait magasra emelte, majd a vállaimra rakta. Várt. Na, akkor most én játszadozom kedvemre, gondoltam. Ő is így gondolta. Úgy tűnt, mintha pihenne. Egy darabig nem szólt egy hangot se. Úgy tett, mint aki alszik. Aztán éreztem, hogy az eddiginél is forróbb lesz, s akaratlanul lüktet és szorít. Apró sikolyok törtek fel ajkairól, majd az egyre erősödő szorítást hangos kiáltás kísérte. Valamit németül kiáltott, de csak annyit értettem, hogy „Got”. Aztán lábaival erősen szorítva arra kényszerített, hogy mozdulatlan maradjak. Amikor engedett a szorításon, kiszabadítottam magam. Lejjebb csúsztam, lábait kinyújtva hasra fordítottam. Kissé megemelte a fenekét, s ekkor láthattam teljes valójában, hogy mekkora. Kissé terpesztett, hogy hozzáférjek. Nem is késlekedtem. Ezután lábait összezárva tettem még néhány párzó mozdulatot, s csupán másodpercekbe telt, hogy behozzam a lemaradásomat. Majd az ágyat szinte betöltő, hason fekvő asszony mellé fordultam, s elégedetten bámultam a tetőablakon bekacsintó holdra.

 

Hajnalban ébredtem. Az vágódott ébredező tudatomba, hogy meg volt a német asszony. Majd kétségem támadt. Nem lehet, hogy az egészet csak álmodtam? Ki kellett mennem a WC-re. Ekkor megéreztem az összetéveszthetetlen szagot.

Nem álmodtam. Megvolt a német asszony. Semmi kétség. Bár úgy rémlik, hogy az aktus az én ágyamon történt, de egyedül ébredtem. Biztosan visszament a szobájába, miután én elaludtam. Így logikus, hiszen nem vagyunk már húszévesek, akik képesek összeölelkezve végigaludni az éjszakát.

 

Elégedettség töltötte be a lelkemet. Miért nem gyakoroltam én ezt korábban? Mennyi lehetőséget mulasztottam el életem során? Egyszer ifjúkori képeket raktam fel az Internetre, és egyik barátom úgy reagált, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű lett volna, mint hajdanán én.

Lehet, hogy majd a túlvilágon az elmulasztott lehetőségeket mind a fejemre olvassák? Pedig vannak olyan emlékeim, amikor egyértelműen csak rajtam múlott, hogy nem gyűjtöttem trófeát. Elvégre népszerű srác voltam. Együttesben énekeltem. Kutyaütő zenekar volt, az igaz, de ez semmit sem számít. Az egyik lányhoz olyan dumával közelítettem a munkahelyén, hogy csak mutassa meg a punciját, mert én még olyat nem láttam. Csupán annyit tudott ellenérvként felhozni, hogy valaki be talál jönni az irodába. Én meg annyiban hagytam. Viccesnek találtam a helyzetet, pedig a végkifejlet szempontjából egy fiatal férfira nézve inkább tragikus. Sőt, szégyenletes.

 

E gondolatoktól valami megmozdult bennem ott lenn. Kétségtelen, hogy a gondolatoktól lesz egyre emelkedettebb. Na, nem a hangulatom.

Ezt a helyzetet nem hagyhatom kihasználatlanul!

Benyitottam a másik hálószobába. Ugyanolyan, mint az enyém. Odakünn már világosodott. A beszűrődő fénynél láttam, ahogy ez a szemrevaló teltidomú nő, takaró nélkül, vastag combjait alig elfedő hálóingben hanyatt fekszik. Hatalmas szőke bozontja szétterül a párnán. Egyre erősebben feszült ágyékomban az elhatározás. Odaültem az ágya szélére. Halkan, egyenletesen szuszog, tehát alszik. A hálóing alá nyúlva óvatosan megmarkolom a combját. (Nahát! Félig sem érem át.) Óvatosan terpesztem, hogy közé férjek. Kézzel megsimogatom a célterületet. Nem ébred rá. Tudata ugyan nem reagál, de a teste jelzi a hajlandóságot. Aztán mégis mintha feleszmélne, mert egy határozott hirtelen mozdulattal hasra fordul. Egyik térdét felhúzva hortyog tovább csendesen. Na, ez nekem így is pont jó.

Jójó, de ilyen gyorsan? Roze-Mari éppen csak ébredezett, mire én már végeztem is.

– Guten morgen! – köszön rám mosolyogva, majd magyarra váltva közli, hogy régen ébredt már ilyen jó érzéssel.

Lába közt érzi a kibugyogó nedvességet, amitől megbizonyosodik, hogy valóság volt, amiről azt gondolta, álmodja.

– Felébreszthettél volna!

Igaz, megtehettem volna, de mi a garancia, hogy lett volna kedve? Meg aztán nem volt kedvem nagyon elhúzni az időt. Annyira nem ismerem, hogy egy gyors menetet bevállalt volna, vagy sem.

Nem mertem kockáztatni. Hogy ez így majdnem olyan, mintha magamhoz nyúltam volna? Hát azért nem egészen. Van különbség, ha csak egy árnyalatnyi is.

Városnézés

 

Kinéztem a lakószoba ablakán az ébredő városra. Mindent vastagon belepett a hó. Talán ezért volt éjjel is világos, nem csak a holdfénytől, hanem a rengeteg friss hótól. Ahány utcát beláttam innét, mindenhol hó-eltakarító gépek dolgoznak. Menni kell az embereknek dolgozni, nem lehet akadály az éjjel leesett égi áldás. Ez Németország, itt rendnek kell lenni! Bár hallottam én már mindenfélét. Itt is van néha káosz, csak mi hisszük odahaza, hogy nálunk van kizárólag fennakadás. Valahogy belénk nevelték, hogy nálunk mindenki különb. Pedig ez butaság. Minden normális nemzet különbnek tartja magát másoknál. Ha nem hiszi, keres rá igazolást.

– Készítsek reggelit? – jön oda hozzám Roze-Mari, és hátulról magához ölel.

Óriási megnyugvás ez számomra, hogy kimutatja háláját az éjszakáért. Nem mond ugyan róla semmit, de érezteti. Pedig mondanám neki, hogy „szívesen, máskor is” Azért volt bennem egy kis szorongás. Állítólag nem törvényszerű, hogy mindkét fél megelégedésével végződik egy együttlét. Igazi párkapcsolat megszokást igényel. Azt, hogy kiismerjék egymást. Egy alkalmi kapcsolatnál erre nincs idő. Vagy bejön, vagy nem. Az én koromban úgy is ferdíthetnénk a dolgot, hogy „vagy bemegy, vagy nem” . Na, meg a 12 év korkülönbséget is figyelembe kell venni. Azt hiszem, ez a nő türelemmel lett volna, de erre nem volt szükség, hiszen inkább én voltam türelmetlen. Gondolom, az is sokat segített, hogy Zigmund elhanyagolta. Most, hogy eszembe jutott, ennek a krapeknak is hálával tartozom. Mert bármennyire is kihűlt a viszonyuk, ha itthon van, talán még a szállásom is máshol lett volna. Elhelyeztek volna a tanyán a cselédházban. Ha beindul az üzlet, akkor úgyis oda kell költöznöm. Barátkozhattam volna a környezettel…meg Helgával. Na, ne essünk túlzásba öreg!

– Ja, hogy reggelit? – kérdeztem vissza jó sokára.

– Mit szeretnél? Tojást sülve, főve, vajas kenyér sonkával, teával…vagy amit akarsz.

– Sült tojás jó lenne, hagymával, szalonnával.

– A szalonna….bacon is jó?

– Hogyne. Amíg elkészül, eltúrom odalenn a havat, mert ki se tudsz állni a garázsból. Hol a hólapát?

 

Túl sokat vállaltam. Rengeteg hó esett az éjjel. Alaposan leizzadtam, mire egy autónyi sávot felszabadítottam az utcáig. Már Roze-Mari is lejött megnézni, mi tart ilyen sokáig. Amikor az előszobában levetettem a kabátomat, láthatta az átázott ingemet, vagy megcsaphatta az izzadságszag, mert javasolta, hogy zuhanyozzak le.

– Jössz te is velem? – kérdeztem huncut mosollyal.

– Lenne kedvem, de időm már nincs annyi. Gondolom, nem elégednél meg annyival, hogy megmosom a hátad.

– Abban biztos lehetsz, hogy nem.

Fürdés után urasan megreggeliztem. Nagyon meg voltam elégedve a sorsommal. Úgy gondolom, meg is érdemlem. Nem telhet el azzal az élet, hogy állandóan a pénz hiánya miatt kell aggódnom. Itt eltartanak. Kicsit most törlesztettem érte, de nem volt kedvem ellen. Na, nem a hó eltúrására gondoltam, hanem az éjszakai tevékenységemre. Még most is fülig ér a szám, ha visszagondolok. Főleg, ha megadatik, hogy a következő napok is hasonlóan telnek. Na, de majd ha a kalapács elrángatja a vállamat, a görnyedés megfájdítja a derekamat, akkor jobban fogom igényelni a pihenést. Ezzel egyelőre nincs gondom.

 

Nyolc óra is elmúlik, mire elindulunk. Roze-Mari most nem öltözik üzletasszonynak. Nem kérdezek rá, de bizonyára a mai munkája nem igényli.

Vádli középig érő fekete csizmát húz, a harisnyaszerű vékony nadrágszárra, én meg eltűnődöm azon, hogy ilyen vastag láb, hogy bír ennyire formás lenni. Világosszürke pamutruhába bújik, de valami nagyon fura cucc, mert még kapucni is van rajta. Erre vett fel egy vastag dzsekit. Már csak egy kötött sapka kellene, de nem fér alá a szőke hajzuhatag. Egy bogáncszáras homlokpánt is megteszi sapka helyett.

– Jól nézel ki – csúszik ki a számon az elismerés, pedig bizonyisten nem akartam dicsérni.

 

Lassú a forgalom, de folyamatos. Az úttest és a járda közt magas hófal húzódik mindenfelé, amerre csak járunk a városban. Nem kétséges, hogy bejutunk a belvárosba, csak a parkolással lesz gond. Szóvá is teszem ez irányú aggodalmamat.

– Erre már én is gondoltam – válaszol aggodalmas arccal – talán a nagy piacnál kell letennem a kocsit.

– A nagy parkolókat biztosabban eltakarítják, mint az út szélét. Messze van az a piac?

– Dehogy! Itt semmi nincs messze. Valójában akár gyalog is járhatnék dolgozni. Na, nézd! Már itt is vagyunk a kispiacnál. Ide jöttünk – mutat az egyik üzlet portáljára, de számomra nem egyértelmű, hogy melyikre. Nem is tudom miféle üzlete van, de azt hiszem, ezzel nekem nincs is dolgom. Nézem az utcatáblát: Kleiner Markt. Ez fontos, mert ha elcsavargok, tudnom kell, hová kell visszajutnom. Ez olyan név, amit meg is tudok jegyezni. A német, de még az olasz nevekkel sincs gond. Viszont a belga, holland, francia neveket kiolvasni se tudom, nem még megjegyezni. Szerencse, hogy nem ezeknek egyikében vagyok.

– Sajnos hó van a parkolóhelyemen. Át kell mennem egy utcával odébb. Jössz velem, vagy kiszállsz most? Úgyis ide jövünk vissza.

 

Inkább kiszálltam. Egészen közel tornyosult elém a várhegy, azt néztem, van-e már oda járható ösvény.

– Elindulsz itt – mutatott egyenesen előre – ez az út körbekerüli a hegyet. A régi Bahnhoff-hoz vezet. Azt nézd meg! Mehetsz az ellenkező irányba is – pördült meg, és mutatta az irányt – a Paulus kirche felé. Onnét nem érdemes tovább menned, mert csak kertes házak vannak, ami ugyanolyan, mint amerre mi lakunk. Vagy mehetsz a várba, onnét legalább jól szét lehet nézni.

– Köszönöm az útmutatást, megoldom. Ha nem érnék vissza, amikor végzel, majd telefonálj!

 

Nekivágtam a sétának. A nagy hó miatt nem igazán volt kedvem hozzá, de valamivel el kellett töltenem a délelőttöt. Végigsétáltam a Kirchstrasse-n, ami egy sétálóutca, csak most nem nagyon voltak sétálók rajtam kívül. Úgy látszik, a városi sétának is szezonja van. Jártam egy korábbi utamon az innét nem messze lévő Limburg-ban, ami jellegében olyan, mint nálunk Szentendre. Vagyis rengeteg lődörgő ember szokta koptatni az utcáknak már így is fényes köveit. Az óváros úgy is van kialakítva, hogy a bámészkodókat kiszolgálja. Viszont mikor mi ott jártunk, annyira kevesen sétálgattak, hogy azzal az egy családdal folyton összetalálkoztunk. Ezt az utcát nem tudnám egy bizonyos városhoz hasonlítani. Olyan, mint amiből sok van. Sok régi városnak a centrumában, ahol a forgalom áteresztő képességét nem lehet növelni, sétálóutcát alakítanak ki. A turisták itt nyugodtan lődöröghetnek, de most éppen itt, nem lődörögnek. Bámulom a kirakatokat, némelyik cukrászda előtt megtörlöm a szám, de meg se fordul a fejemben, hogy vegyek egy süteményt. Nem is tudnék kérni. Noha ez is csak kifogás, mert úgy is lehet, hogy rámutatok a kiválasztott darabra. A kassza pedig kiírja, mennyit kell fizetnem. Na tessék! Már megint a pénz, meg a spórolás.

Tovább megyek, mert azzal hitegetem magam, hogy majd visszafelé bemegyek. Persze tudom, hogy nem fogok bemenni, de jól esik azt hinni. A sétáló utca végén, át kell menni egy széles, nagy forgalmú úton, hogy a Pál templomhoz jussak, ami egy helyes kis téren áll. Igaz, csak gondolom, hogy helyes a tér, mert a hó vastagon befedi a parkot. Maga a templom, nem különösen szép, de legalább nincs bevakolva, mint a vasút irányában álló kéttornyú, dísztelen Szent Péter templom. Ez sötét vörös kőből van rakva. Hasonló, mint a Balatonba szórt hullámtörő kövek. Na, ha ilyet bányásznak a környéken, akkor ebből fogok tudni kő díszeket faragni. Na tessék! Már megint a munkán jár az eszem. De hát min járjon? Na, akkor hátra arc! Fel a várba!

A hideg levegő erősen karcolja a torkomat, ahogy nyitott szájjal veszem a levegőt, de hát hegymenetben nem is lehet másképpen. Legalább is én nem vagyok rá képes. Bizonyára szerepe van ebben a sok évtizedes műköves múltamnak is. Jó sok por lehet már lerakódva a tüdőmben, ami lecsökkenti kissé a kapacitását. Egykedvűen kaptatok felfelé, a keskeny sávon, amit eltakarítottak az én kedvemért. Ez az objektum idegenforgalmi látványosság, és most én vagyok itt az idegen. Maga a vár – mint korábban már említettem – sárgára van színezve, mint egy társasház. Nem is nézne ki várnak, ha nem lenne az öt torony, amin olyan süveg van, mint egy-egy katonai rohamsisak. Természetesen sokkal nagyobbak. Aztán felérve mégis elfogadom a várat várnak. Bevakolták ugyan a falait, de a németeknél ez nem ritkaság. A falakról a kilátás viszont pazar. Mint egy fellegvárhoz illik. Szeretem az ilyen helyeket, ahonnét a térképet egybevethetem a valósággal. Sokáig tudom nézegetni, hogy mit hol találok. Ott az utca, ahol jártam, addig a templomig mentem el, amott pedig a vasút, túl rajta az autobahn, amelyen már több alkalommal jártam.

Egy idő után elunom a nézelődést, hiszen nincs kinek mondani, hogy éppen mit látok, meg aztán nincs is nagyon melegem. Nincs az a komisz idő, mint az elmúlt két napon, de mégiscsak tél van.

Elindulok lefelé, és eszembe jut, amikor a ljubljanai fellegvárból jöttünk Sanyival lefelé. Most is rogyadozik a lejtmenettől a térdem, de nem annyira, mint akkor. Az valami szörnyű fájdalmas séta volt. Most elviselhető. Vagyis javult az egészségi állapotom. Ennek is lehet örülni!

Hoppá!

Még nem volt dél, amikor már vissza is értem a Kleiner Markt-ra. Nem voltam benne biztos, hogy melyik üzletben kell keresnem Roze-Marit. Ahogy öltözött, nem is gondolom, hogy az eladótérben tartózkodik, nem fogom meglátni az utcáról. Fogom tehát a telefonomat, ami ebben a pillanatban megcsörren. Éppen végzett, de még vásárolni akar a piacon. Nem gond, mehetünk együtt. Utálok egyébként a piacon lődörögni, de ez is egy program. Ez a piac is olyan, mint bárhol, csak itt senkinek nem értem a szavát. Látok ugyan olyan embereket, akik egyértelműen nem germán ősöktől származnak, de ezek is németül beszélnek, ha mégse, nekem az se jelent semmit. Mindez nem számít, hiszen itt, én most csak Roze-Mari tartozéka vagyok. Na, meg a hordára, mert él a lehetőséggel, és nem fogja vissza magát a vásárlásban. Nem baj, legalább lesz otthon alapanyag, ha valami fejedelmi vacsorát akar összeütni. Legalább egy óra eltelik, mire eljutunk a kocsihoz. Azt hiszem, ennyi elég is volt a mai napból. Legszívesebben lepihennék egy kicsit.

– Jó volt a városnézés? – kérdezte, már a kocsiban ülve.

– Nincs rá igazán jó idő, meg aztán egyedül unalmas. Nincs kihez szólnom közben, nincs kitől kérdeznem, vagy mondani, hogy „nézd milyen szép”. Csak magamnak. Egyedül társalogjak?

– Holnap már ráérek. Elmehetünk akár Limburgba is. Biztosan tetszene neked. Igazi középkori faházakból áll az óváros.

– Már jártam ott.

– Valóban, mintha mondtad volna már.

– Inkább a Rajnához mennék, de nyáron lenne jó.

– Sajnos a nyarat nem tudom neked elintézni – mondta mosolyogva – Arra még várni kell!

– Láttam már Kölnnél a Rajnát, láttam a Bodensee fölött a Junge Rhein-t, még megnézném a kettő közötti részt. Állítólag itt a közelben van olyan szakasza, mint a Dunának lenn Szerbiában. Megnézném a Lorelej sziklát!

– Be kell vallanom, hogy azt még én se láttam, pedig valóban nincs messze. Majd egyszer elmegyünk együtt. Jó lesz?

– Ezzel most megleptél. Tényleg nem láttad még? A Rhein wall-t se?

– Ott már jártam. Az is nagyon szép hely.

– Erről most az jutott eszembe, hogy politikus koromban jártam Kárpátalján. A vendéglátóink elvittek bennünket piknikezni a Latorca partjára. Ez a patak neked nyilván nem mond semmit. Nekünk történelmi vonatkozása van. Kuruc nótából ismerős. Tudod mi a kuruc?

 

Roze-Mari nem válaszolt a kérdésemre, csak bocsánatkérő mosollyal jelezte, hogy nem tudja. Átugrottam a témát, hiszen most nem ez a fősodra a mondandómnak. Ráeszméltem, hogy tekintettel kell lennem arra, hogy beszélgető társam más kultúrkörből származik. Pontosabban más nációbéli. Hajdanán azon is meglepődtem, amikor Mirkó, a lengyel tolmács megkérdezte tőlem, mi a különbség a lovag és a lovas között. Ugyanis majdnem ugyanaz a szó. Meg kellett magyaráznom, hogy egyik a „gavallér”, a másik pedig lehet akárki, aki felül a ló hátára. Most nem fogom ennek a Rajna-vidéki asszonynak elmagyarázni, hogy a rebellis magyarok dicső kereszteseit nevezték kurucnak. Talán a Kárpátalja is magyarázatra szorul.

– Azt bizonyára tudod, hogy Kárpátalja egykor magyar terület volt, és a keletről szegélyező hegyvonulat egyik szorosán keltek át a honfoglalók. Ne mond, hogy a honfoglalókat se tudod, mert magamhoz nyúlok!

– Mit csinálsz? – nevetett nagyot Roze-Mari – Tudom a honfoglalást. Mond tovább!

– A réten a házigazdáink közül néhányan ott maradtak főzni, mi vendégek pedig mentünk fel a hágóra, mert az nekünk fontos. Történelmi kegyhely. Meglepett, hogy ők se jártak még odafönn. Pedig bizonyára az ő lelküknek is fontos. Viszont elég messze van. Hallottam olyat, hogy ukrán nacionalisták megakadályozták, hogy emlékművet emeljünk az egykori országhatárunkra. Ez nem igaz. Nem jár oda senki, csak a magyarok. Nincs ott semmi. Csak egy hely az erdőben. Csak nekünk fontos. Van ott egy félbehagyott épület, áll ott egy régi műkőszobor, egy elhagyott agyonrozsdásodott reklámtábla, amire kővel karcolták a betűket, miszerint „Üdvözöljük Magyarországon”. Azóta az új emlékmű is kész.

– Ezt szeretem bennetek magyarokban, hogy nektek ezek fontos dolgok.

– Sajnos sokunknak nem. Mindez arról jutott eszembe, hogy nem jártál a közeli Lorelej sziklánál, miközben minden évben elutazol 1200 kilométerre, Magyarországra. Ez hasonló, mint amikor apai nagynéném – aki magyarnak született, aztán cseh, végül német lett – mesélte apunak, hogy merre járt már a világban. Ausztráliától Kaliforniáig, sok dél-Európai üdülőben, de a szomszéd falut még nem látta. Mondhatnánk azt is, hogy kinek mi a fontos? Nem tudom. Sok mindentől függ, hogy fel jut-e az ember arra a bizonyos hágóra. Azt hiszem, hosszasan tudnék még erről a témáról beszélni, de úgy látom, haza is értünk közben.

 

Amikor befordulunk az udvarra, egy Mercedes Vito kisbuszt pillantunk meg a lakás előtt. Oldalra pillantok, s látom, ahogy az asszony elfehéredik.

Hoppá csajszi! Most meglepődtél. Megjött apuci. Na, de ha úgy van, ahogy nekem mesélte, miért döbbent meg ennyire? Hiszen gyakorlatilag nem is élnek együtt. Magam is úgy éreztem, hogy régen volt már kielégítve. Vagy talán nem jól gondolom?

Lehet, hogy kalandra vágyott, és nem is volt igaz, amit mondott? Van egy olyan sejtésem, jobb lenne, ha nem lennék most itt. Kiszállnék a kocsiból, és Zigmund meg se tudná, hogy itt jártam. Ha a csomagommal nem találkozott a hálószobájában. Mégse jó, hiszen hová menjek én most? A kő bizniszről ő is tud. Azt is tudja, hogy majd jövök, de arra aligha számított, hogy befekszem az ágyába. De még a felesége ágyába is. Ha telefonon beszéltek rólam, akkor ki lehet dumálni a dolgot, de ha most szembesül az itt létemmel, akkor az már gyanús. Azt se lehet mondani, hogy most érkeztem, mert a csomagom bent van. Jöhettem reggel is, csak elszaladtunk a piacra. Ez se jó, mert megkérdezhette a fiát. Illetve a feleségének a fiát. Habár már abban sem lehetek biztos, hogy Fridrich nem a Zigmund fia. Talán mindenben hazudott az asszony. Na, de mitől támadt bennem hirtelen ez a nagy bizalmatlanság? Attól, hogy a kocsi láttán a nő elsápadt? Igen, attól. Ennyi éppen elég hozzá. Nem is kell szólni semmit. Ennyi elég hozzá, hogy összeomoljon a belé vetett hitem.

 

Zigmund benn ül a nappaliban, újságot olvas. Amikor belépünk az asszonyával együtt, feláll köszön, de nem nyújt kezet. Na, akkor majd én. Ha nem fogadja a kéznyújtásomat, akkor balhé van. Kelletlenül ugyan, de elfogadja. Én udvariasan kérdezgetem, milyen volt az útja, hiszen érti a magyar szót. Elmesélem gyorsan az összes élményemet. Vagy talán mégsem. Az éjszakát kifelejtettem.

– Kiköltözzek a szobából? – fordulok váratlanul az asszony felé.

– Nem kell, maradhatsz nyugodtan.

Zigmund azonnal felfigyel a tegező formára. Legalábbis erre vélem a gyanakvó pillantásait hol rám, hol az asszonyára.

– Én felmennék, kicsit pihenni – mondtam – sok volt a mai séta. Majd később elkérném a laptopot.

– Tessék! Vidd fel magaddal! – nyújtja felém az asztalon lévő gépet.

Nem hiszem, hogy tudnék most aludni. De legalább elvonultam, hogy megbeszélhessék, amit tisztázni akarnak egymással. Fentről hallottam a beszélgetésüket, és úgy tűnt indulattól fűtött a diskurzus. Vagy csak így gondoltam, hiszen a német nyelv önmagában is elég durva. Eléggé bizarr, amikor érzelmes dalokat adnak elő ezen a nyelven. Zigmund-tól nem hallottam, milyen a kettejük kapcsolata, az asszony pedig megérzésem szerint nem mondott nekem igazat. Nincs jelentősége, hogy mit hiszek, de úgy gondolom, nem árt utánanéznem, hogy jutok innét haza. Lehetőleg már holnap. A megbeszélt üzlet úgysem indulhat most rögtön. Felvázolták az elképzeléseiket, de a tényleges munkával meg kellene várni a tavaszt legalább, és akkor ki lehetne menni a környékbeli bányákba is. Bár szívem szerint inkább otthon dolgoznék, és személyesen szállítanám a termékeimet. Akkor még a kirándulásaim is meglennének, ami nagyon fontos a lelki egyensúlyomhoz. Pillanatnyilag tehát semmi nem indokolja a további maradásomat. Még jó, hogy Sanyi aránylag közel van. Ha egyeztetünk, össze is találkozhatunk. Igaz, még nem hazafelé megy, de annak is eljön majd az ideje néhány hét múlva. Na, nézzük csak! Erfurtban van most, és ha megrakják, nagy eséllyel dél felé indul, mert úgy szokott lenni. Nincs itt a cseten. Azért mégis írok neki, ha meglátja, legalább tudja, hogy kerestem.

– Cső! Balhé van. Merre indulsz, és mikor?

Este lett, mire megjött a válasz. Erfurtból.

– Meg volt a német asszony?

– Azért van balhé. Megérkezett a Zigmund Svédországból, és nem örült az ittlétemnek. Úgy érzem, nincs tovább itt helyem. Talán átmegyek, ahol együtt is voltunk és stoppolok hazafelé.

– Reggel talán megraknak, és indulok Livornóba.

– Az Svájc.

– Nem, nem. Olaszország, nyugati oldal. Arrafelé még nem is jártál, Carrara, Pisa. Gyere velem! Várj egy kicsit, amíg felkészítem a vacsorámat, aztán megnézem az útvonalat. Képzeld! Leraktam a pótot, és úgy mentem majdnem a belvárosig krumplit venni. Alig találtam parkolót a Lidi közelében. Elég csúnyán is néztek rám a népek. Még jó, hogy rendőr nem látott. Most paprikás krumpli lesz. Találd ki, mi legyen holnap a kaja!

– Nézzed azt az útvonalat, mert már tűkön ülök. Reggel megyek, akárhova is kell mennem. Remélem, megdolgoztam az éjjel a vonatjegyért, mert nekem nincs pénzem. Lehet, hogy mégis a kamionstop marad?

– Würzburg nekem szinte útba esik. Két óra alatt ott vagyok, bár nem tudom, mikor indulok. Vonattal neked négy óra. Indulhatsz akár korán reggel is!

– Rajta vagyok. Itt a térkép előttem is. Mindjárt kinagyítom. Hol is lenne jó? Waze! Be tudsz jönni a főpályaudvar elé. Reggel indulok, aztán majd egyszer csak odaérsz.

 

Zigmunddal nem találkoztam többé. Roze-Mari sem jött már be a szobámba, hanem kihívott az ajtó elé, hogy elmondja, hogy áll a dolog.

– Gyula! Én nem mondtam egészen igazat. Azért maradhatsz ebben a szobában, mert ez a vendégszoba. A férjemmel egy ágyban alszunk, bár az igaz, hogy nagyon régóta nem nyúlt már hozzám. Nem örül, hogy itt vagy. Átköltözhetnél a faterékhoz, ha maradni akarsz, de megértem azt is, ha el akarsz menni. Nem tudom, hogyan jutsz haza. Hol van most a barátod? Elvinni nem tudlak messzire, de megveszem a vonatjegyet. Gondold át, amit Tomas-al beszéltünk, és közöld a döntésedet! Ha nem állsz rá az üzletre, akkor is találkozunk a nyáron, Magyarországon. A telefonszám megvan, tudunk bármikor beszélni. Reggel mond meg, mi legyen!

– Nem kell reggelig várni, döntöttem. Vigyél ki korán a vonathoz, és vegyél jegyet Würzburg-ig!

– Jól van. Jó éjszakát Gyula! – indult el a szobája, a szobájuk felé – és köszönöm – tette még hozzá pici mosollyal kísérve a szavait.

– Én köszönöm, és reggelre összecsomagolok.

 

Tizenegykor értem a würzburgi főpályaudvarra, pedig az ICE vonat repül, mint a szél. Sanyi már ott állt a parkolóban.

– Régen vársz?

– Egy fél órája talán. Na, ugorj be, és irány a napfényes Itália.

 

Tartalom