Hefti padlóig taposta a bajor gázpedálját, miután kiértek a faluból. A rozsdás karosszéria majd’ széthullott az eszement száguldástól. Enyhébb kanyaroknál nem is lassítottak, az öreg jószág annyival rnent, amennyivel bírt. Nem az idő szűkössége sarkallta a fiúkat, csupán a lelkesedés hajtotta őket. Rettentően fel voltak villanyozva, hiszen a Hefti gitárjáért indultak Zsarátnokra, a hangszerboltba. Délután már zenélni szeretnének.

Fogjál rajta te őrült! – emelte fel hangját Parázs, miután biztosra vette, hogy teljes sebességgel megy bele a kanyarba a barátja.

Nem nagyon díjaznám, ha elszállnánk.

Ne izgulj! Van ezen fék is. – vigyorgott magabiztosan oldalra, s erősen lefogta a kocsi lendületét, amitől Parázs két karjával szinte kitolta a szélvédő alól a műszerfalat.

Nem vagyok egy félős krapek, de még terveim vannak a jövőben. Vezess normálisan, vagy kiveszem a volánt a kezedből. Elég lesz ezen a rossz úton ha csak százzal ballagunk. Tiz percet kibírhatsz, míg odaérunk. Keresek neked valami andalító zenét, hogy megnyugodj.

Válogatni kezdett a kesztyűtartóba bezsúfolt kazetták között. Szinte mindegyiken úgynevezett vegyes saláta felvétel volt, vagyis rádióból felvett, az éppen soros műsorszerkesztő ízlésének megfelelően összeválogatva. Nem voltak ráírva a címek, de a borítóról már tudták, hogy milyen számokat tartalmaz a kazetta, hiszen mindet végighallgatták már számtalanszor. A nagy turkálás közepette felfigyelt egy cimke nélkülire.

Ezen mi van?

Hallgassd meg!

Ezt tette. Egyetlen gitárt pengetett valaki, és lalalázta hozzá a dallamot. Parázs dobolni kezdte hozzá a ritmust a combjain. Nem ismerte a dalt, de láthatóan tetszett neki.

Ezt te csinálod?­

Aha. Na. milyen?

Egész jó. Szövege nincs?

Az a feladat terád vár. Valami szerelmeset alkoss, ha lehet!

Ez egy jó lendületes szám. Inkább valami bulisat! Lehetne ez a nyitószámunk?

 

Az egyik kanyar után feltűnt a távolban egy kék–fehér Lada az út szélén, szemben a menetiránynak. Mellette egy tányérsapkás alak intett parancsolóan megálljt, a fiúk előtt haladó Trabantnak, majd nekik is, amikor közelebb értek. A sárvédők szinte súrolták a kerekeket, ahogy a kocsi előre billent az erős fékezéstől.

Hová ilyen sietősen pajtikáim? – lépett oda hozzájuk vigyorogva Durusz, a fiatal rendőr, aki egyébként havernak számított szinte mindenkinek a faluban. Más vidék szülöttje az őrmester, csak beházasodott ide, és talán éppen ezért törekszik annyira, hogy maguk közé fogadják az őslakos fiatalok. A foglalkozása persze nem nagy segítség ebben. A nagy többség előitélettel viseltetik a rendőrökkel szemben.

Csak ide megyünk Zsarátnokra. Megveszem végre a lapgitárt.

Nagyon sürgős lehet. Látom, téptek mint a tepsi. Mi ez a nyekergés? – intett fejével a kocsi belseje felé.

Hefti egy gyors mozdulattal kikapcsolta a magnót. Erősen sértette a megjegyzés, de túltette magát rajta rögtön.

Ez egy készűlő saját szám. Majd meghallod, ha kész lesz. A hétvégén bulizunk. Hozd az asszonyt is!

Be van már jelentve a rendezvény? Szombaton szolgálatba leszek, lehet, hogy engem küldenek majd oda.

Csak úgy mellesleg. Miért állítottál meg? Valami balhé van?

Aha, az van. A kanyar után van egy csúnya baleset. Éppen itt vannak a mentők. Várni kell vagy tíz percet.­

Hű, az nagyon sok. Mi nem érünk ám rá!

Akkor próbáld meg a lucernaföldön! Itt egészen sekély az árok. Na cső – indult a következő autó elé.

 

Elindultak. Óvatosan átaraszoltak az árkon, rozsdaleveleket hagyva maguk után, amint végigtörölték a padlóval az árokpartot. A magas fű legalább valami keveset ledörzsölt a több hete odaszáradt sárból. Eldöcögtek a baleset mellett. Egy Zsiguli orrát vélték felismerni a roncsból. A többit takarta a mentő, és egy rendőrségi ponyvás Uaz.

Megnézzük mi történt? – kérdezte Hefti, de Parázs nemet intett.

Igaz, majd Durusz elmeséli este.

Elértek egy földutat, amely csatlakozott az aszfaltúthoz, így nem kellett újból átkínozni a bajort az árkon. Hefti ismét beletaposott a gázba. Sokáig nem szólt egyikük sem, csak a motor bömbölése hallattszott, s az üvöltő menetszél, a lehajott ablakokon át. Hefti az imént kikerült baleseten gondolkodott, bár nem lehet mondani, hogy túl nagy hatással lett volna rá. Parázs egész máshol járt gondolatban. Néhány nappal ezelőtti eset járt a fejében, amit a rendőr haver látványa hozott elő. Egyébként is sokszor eszébe jutott, de az iménti találkozás okán újból felidézte a történteket.

 

Szerda este volt. Késő este. Durusz éppen szolgálatban. Valahol vidéken, vagy éppen a kapitányságon? Mindegy. A lényeg, hogy nem volt otthon. Parázs halkan kopogott, bár talán a szívdobogása is áthallatszott az ajtón. Fordult a kulcs a zárban, nyílt, majd miután beosont, zárult az ajtó, majd újból fordult a kulcs. Az előszobában Durusz gyönyörű felesége, Zsuzsa ölelte magához erősen a látogatót.

Te őrült! Megláthatnak.

Ne félj, nem látott senki. Késő van, szinte üres az utca.

Szinte?

Na jó, senki nincs az utcán.

Már a múlt héten megmondtam, hogy…

Hosszú csók következett, így félbemaradt a dorgálás. Aztán Zsuzsa eltolta magától a fiút, és elindult előtte a szoba felé.

Mondtam, hogy nem szabad jönnöd többé. Egyszer még baj lesz belőle. Most például nem jött meg.

Kicsoda?

Hogyhogy kicsoda? Talán micsoda. Lehet, hogy terhes vagyok. Na, de kitől? Nem szabad jönnöd többé, nem szabad…nem…nem. Nem szabad. – mondta egyre halkabban, fejét lassan ingatva.

Zsuzsika drágám! Lehetetlent kérsz. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Mindig is szeretni foglak, és…és rettenetesen kívánlak. Meg fogok őrülni, ha nem találkozhatunk többé.

Én is nagyon szeretlek, de ezt mégse… Ne légy már ilyen türelmetlen! Nem hagysz beszélni. – próbált szabadulni az újabb öleléstől, inkább leült az ágy szélére.

Parázs nem szólt többet, inkább leült az asszony mellé. Félig feléfordult, mutatóujját előbb a saját, majd a Zsuzsa ajkára tette, jelezvén, hogy ő se beszéljen. Majd lecsusszant a padlóra. Olyan közel térdelt, amennyire a nő térdeitől csak lehetett, fejét az ölébe hajtotta, két karjával átölelte a derkát, vagyis kicsit lejjebb. Sokáig ültek így csendben, csak az óra ketyegését lehetett hallani. Végül Zsuzsa törte meg a csendet.

Nem kemény a padló? Na, most jól elcsesztem a romantikát – kacagott egy jót, s ezzel alkalmat adott arra, hogy játékosra vegyék a szenvedő hangulatot.

A fiú anélkül állt fel, hogy egy pillanatra is elengedte volna a nőt, majd ebből a mozdulatból indulva belebirkózta az ágyba. Ekkor mindketten megfeledkeztek arról, hogy mit szabad, mit nem, egyszerűen csak boldogok akartak lenni egymással, más nem számított.

Tudod – kezdte Zsuzsa a beteljesedés után, amikor egymás mellett fekve bámulták a falilámpa gyér fényében alig megvilágított mennyezetet. – ezt mégse lenne szabad. Nekem férjem van, aki szeret engem. Voltaképpen én hűséget …hm…hűséget esküdtem neki.

Mindezt inkább csak magának mondta, nem várt rá sem választ, sem semmiféle megjegyzést. Sokáig nem is kapott. Parázs lelkében persze forrt az indulat, azért nem szólt, hogy kissé lenyugodjon

Férjed van aki szeret?

Nem kérdés volt ez, csak úgy megjegyezte magában.

Úgy érzem, te nem is szeretted. Miért mentél hozzá? Mert megkért? Szó se róla, rendes srác, de nem kell mindenkihez feleségül menni, aki rendes! A Józsi bácsi, a mozigépész is rendes, mégse mentél hozzá. Tizenkilenc évesen még nem kell attól félned, hogy vénlány maradsz! Amikor megtudtam, hogy eljegyeztétek, egymást, szerettem volna közbeavatkozni. Gondolkoztam a kettőnk közös jövőjén, de még legalább három évet kellett volna várnunk a házassággal. Te, viszont férjhez akartál menni. Az esküvőd napján kishíján megőrültem a fájdalomtól. Ráadásul valami összejövetel volt akkor nálunk, de én egyedül akartam lenni a fájdalmammal. A szüleim azt hitték, valami kurvánál töltöttem az éjszakát, pedig dehogy.

Hallgass!– tette tenyerét Zsuzsa a fiú szájára. – Miért bántasz? Ezt a témát inkább hagyjuk! Már sokszor megbeszéltük.

Bocsáss meg! Nem hozom fel többé.

Mesélj inkább! – húzta fel párnáját a falhoz, majd felült. – Mi újság?

Hm. Mi volna? Semmi.

Hallom, szervezitek a bandát. Ja! Nem is kérdeztem, hogy innál-e valamit. Van egy kis konyak azt hiszem.

Nem, nem kell. Maradj itt mellettem. – nyúlt a keze után. – Nem eresztelek még a bárszekrényig sem. Ha mesélnem kell, hát mesélek. Elmesélem neked, hogy nehezen telnek a napjaim. Nehezen tudok bármire odafigyelni. Minden figyelmemet leköti a vágyakozás, amit irántad érzek. A zenekar? A fiúk intézik, de most azért se tudok igazán lelkesedni. Napközben rakom a téglákat egymásra rendületlenül. Közben folyton arra gondolok, mikor láthatlak legközelebb? Volt, hogy befalaztam az ablak helyét, mert akkor is te jártál az eszemben. Azóta is cukkolnak a brigádban, amiért vissza kellett bontanom a falat. Na, de legalább gondolatban együtt vagyunk.

Nem beszéltük meg. Most sem vártalak. Már lefeküdtem.

Akkor azt mondod, nem kellett volna jönnöm?

Jaj, dehogyis! De nagyon lüke vagy.

Lüke?

Na jó, lükécske – mondta csücsörítve, majd odacuppantott egy csókocskát Parázs ajkára.

 

 

Halló! Van itt valaki? – kopogtatott vigyorogva Hefti Parázs fején.

Hol jár az eszed öcsém? Mi volt szombat este? Nem mondtál róla semmit azon kívűl, hogy voltatok Dorzéval a kégliben.

Semmi különös. Jól berúgtunk.

Csajok?

Ők is.

Úgy értem, hogy kik voltak?

Sára, meg a hugicája.

– Ki kivel? Na! Ne kelljen már minden szót harapófogóval kihúzni belőled!

Hát… én voltam Sárával.

Ledöntötted?

Próbálkoztam, de nem akarta. Valójában nem nagyon erőltettem. Szerintem nehéz napjai voltak éppen.

Na és! De nagy marha vagy. A többiek?

A többiek a kiskorúval voltak.

Mindegyikük?

Ühm. Mind a hárman.

 

*

 

A hangszerüzletekre nem az a jellemző, hogy a város legfrekventáltabb helyén csillognak-villognak. Még a legnagyobb városainkban is félreeső helyen, szerényen meghúzódik egy kapualjban, vagy jó esetben egy üzletsoron, de mindenképpen mellékutcában. Általában az ilyen üzlet mérete is szerény. Így van ez Zsarátnokon is, de mivel Hefti bejáratos ide, már behunyt szemmel is megtalálná. Hétfő reggel – na jó – hétfő délelőtt van. A forgalom se nagy, a parkolással nincs gond. Közvetlenül a bejáratnál állítja le ütöttkopott, kissé koros, de mégiscsak nyugati kocsiját. Néhány tízév körüli gyerek mindjárt ott terem és körbecsodálják.

Hű, haver! – mondja egyikük, miközben kezével árnyékolva beles az ablakon – Kétszázzal megy. Mennyit eszik? – kérdi immár a kocsi gazdájától. Egy másik fiú a sárvédőt nyomkodva ellenőrzi a rúgózást.

Ne hagyd, hogy piszkálják!– szól vissza Parázs már a boltajtóból.

Na, most már el lehet húzni innét! – legyint feléjük, mint aki a tyúkokat akarja elkergeti. – Mért nem vagytok az iskolában?

Szünet van te okostojás! – kiáltja vissza már biztonságos távolságból aki a sárvédőt nyomogatta, s közben halántékán csavarozó mozdulatokat tesz mutatóujjával, jelezvén, hogy valami gond van a fogaskerekekkel. Hefti legyint, majd belép az üzletbe.

Szia. – köszönti ismerősként az eladónőt. – Jöttem a gitáromért.

Tudom, félretetetted, de pénteken eladta a főnök.

Hogyaza… Kinek?

Mi van velem? – jött elő a főnök a raktárból. – Ja, tudom melyikről van szó. A vevő ragaszkodott hozzá. Kapunk még a jövő hónapban remélem – tette hozzá biztatóan, de nem volt elég meggyőző.

Emlékszik, hogy nézett ki az illető? – támadt fel benne egy gyanú.

Két szőke srác volt az apjukkal. Erősítőt is vettek. Egy bilikék Moszkviccsal jöttek.

Tudtam, tudtam! Na megálj Bongó, az anyád…

Egy darabig tanácstalanul állt, majd elkért a falra akasztott gitárok közül egy fehéret. Annyi volt ráírva, hogy solo.

Kipróbálhatom?

Hát persze, csak ne túl hangosan. – nyújtotta oda a főnök a gitárt, majd rákötötte egy erősítőre. Közben Hefti körbeforgatta, szemrevételezte a hangszert, majd a nyakába akasztotta. A sarokból egy potenciális vevő figyelt, aki egy NDK gyártmányú, jazz-orgonának csúfolt, meglehetősen rossz hangú, de kedvező árú hangszert pötyögtetett. Amikor Hefti, felismerhetően egy Deep Purple számot kezdett pengetni, fogott hozzá néhány akkordot. Parázs sóvárogva nézett a polcokon bezsúfolt dobokra. Ahhoz nem volt itt elég hely, hogy összeállítsanak egy dobfelszerelést. Tíz perc után a főnök megunta és kikapcsolta az erősítőt.

Na? Jó lesz?

Elviszem. Alkudni lehet?– kérdezte, miután megnézte az árát. Választ persze nem kapott, csak egy mosollyal jelezte az eladólány, hogy hülyeséget kérdezett, hiszen ez nem a bazár, ez egy állami bolt, itt rögzített árakkal dolgoznak. Az eladó fizetése is fix, nem érdekelt a forgalomban. Ha viszik, ha nem, neki mindegy.

Az új gitártulajdonos megszabadult az összes pénzétől, tokot már nem is tudott venni, de majd varrat az anyjával. Valami heveder is kellene, amivel a nyakába akassza, mert ami eddig a gitáron volt, az nem tartozék, azt is külön meg kellett volna vennie. Na, de majd valamelyik haverról leveszi a derékszíjat. Ez már részletkérdés, lényeg, hogy meg van a gitár. Még egy garnitúra póthúrra összekapart egy kis aprópénzt.

Beröffentette repedtfazék hangú járgányát, majd aszfaltkaparással indulva, elszáguldott a helyszínről. Már kiértek a városból, amikor felfigyelt a benzinszintre. A mutató erősen verte a nullát. Parázs attól félve, hogy nem tart ki hazáig, felajánlotta, hogy kifizet néhány liter benzint. A kút persze a város túlsó végén volt, de így is csak az utolsó száz méteren kellett tolni a kocsit. A kútkezelő ismerős volt, így megengedte magának, hogy még viccelődjön is velük. Tankolás után pedig segített betolni, mert már az önindító sem a régi. Vagyis éppen az a baj, hogy régi. Jó lenne bele egy új, vagy legalább egy megbízható. Na, majd Bökő kezelésbe veszi, elvégre ő az autószerelő. Legalábbis kijárta a három évet. Igaz, a pótvizsgára nem ment el, de attól még tudja amit tud. Vagy nem. Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy szóljon végre a zene!

Fél óra múlva már az ikreknél hangoltak. Természetesen kihangosítva, ha már van erősítő. Szándékuk szerint próbáról volt szó, de eltelt azzal a nap, hogy különböző hangzásokat próbáltak ki. Színpadképes számot egyetlen egyet se tanultak meg estig.

Na, majd holnap. – odázta el a tanulást Bongó.

Holnap már melózni is kellene – mondta Parázs

Öt órára tudok jönni, de ti ketten tanulhattok!

Na és te? – fordult Bongó Hefti felé.

Sajnos egyáltalán nem tudok jönni. Délbe megyek melózni. Szerda reggel jöhetek, ha nektek jó. Freddy is csak szombaton ér rá. Addig dob nélkül kell gyakorolni. Nem kellene lefújni a szombati bulit?

Ne csináljunk nagy reklámot, de elintézem, hogy beszerelhessünk a kultúrházba. Nem lesz semmilyen rendezvény bejelentve, csak kinyitjuk az ajtót a közönség előtt.– javasolta Bongó öcsse, Stupli, aki azzal a tulajdonságával tűnik ki a mindenkori társaságból, hogy mindig ő a legpesszimistább, vagy mint ahogy mondja, a leg pepsimiskább.

A mostani megnyilvánulása éppen ellentmond ennek. Most éppenhogy bizakodó. Bízik abban, hogy a zajongásukra bemegy majd a közönség. Igaz, nem kell ezért túlságosan strapálni magukat, hiszen a haverok tuti, hogy ott lesznek, és már ez sem kevés ember.

 

(készült:1977-ben)

 

II.

 

Szombat este színpadra lépett a banda. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy zenét szolgáltattak egy bálban, de néhány szám egészen jól sikerült. Hosszú szüneteket tartottak, nem játszottak végig minden számot, viszont néha hosszú időn át csináltak olyanokat, amire a baráti közönség jól tudott táncolni. Freddy jó ritmust ütött, a többiek pedig pengettek hozzá valamit, többnyire azonos hangnemben. Ezek nem voltak ugyan néven nevezhető dalok, vagy – mit ne mondjak – instrumentumok, de a lényeg, hogy a közönség jól szórakozott. Kifejezetten elnézőek voltak a „zenészek” botladozásaiért. Nem fütyűltek, inkább tapssal lelkesítették a fiúkat. A pénzüket se kérték vissza, hiszen nem is fizettek be a „koncertre”. Mindent egybevetve, jól sikerült a bemutatkozó fellépés. Hamar híre ment a környéken, hogy van itt egy ígéretes banda. A siker nagy lendületet adott. Hetekig készültek zárt ajtók mögött a következő fellépésre. Igyekeztek legalább kétórás műsort begyakorolni, lehetőségeikhez képest minél pontosabban másolni az eredeti dalokat. Képességeik is erős korlátot szabtak, de ez senkit nem zavart. A haverok ugyan elfogultak voltak, de egyébként is másodlagos szempont volt a zene minősége a közönség számára. A lényeg, hogy vannak rendezvények, ahová el lehet menni, és együtt lehet a szórakozni vágyó fiatalság. Itt lányok is voltak szépszámmal szombat esténként, ami a kocsmára – mint alternatív szórakozási lehetőség – nem volt jellemző.

Hamarosan kiderült, hogy az ikrek erősítője kevés az egész zenekar hangosítására, de a technika fejlesztésének anyagi akadája volt. Vezetékek összeforrasztásával oldották meg, hogy minden hangszer és mikrofon ráférjen az egyetlen készülékre. Néhány buli azért hiúsult meg, mert Hefti nem tudta magát szabaddá tenni. Parázs – aki nem játszott hangszeren – egy kölcsönkért dobgitáron kezdett tanulgatni, hogy szükség esetén helyettesíteni tudja a hiányzó cimboráját. Mire eljött az ősz, alábbhagyott a lelkesedés. Karácsonykor összejött még egy buli, de márciusig hanyagolták a fellépéseket. Ekkorra Parázs már elfogadhatóan fogta az akkordokat, de a hangosítás hiányosságai miatt nem volt nagy kedvük zenélni. Szerencséjükre, egyikük sem ebből élt, a szórakozást pedig nem lehet erőltetni.

Két héttel húsvét előtt több felkérést is kaptak. Ez a tény, fellelkesítette őket. Kellene mégegy erősítő!

Hefti magára vállalta, hogy szerez. Szerzett is. Hitelbe. Úgy tervezték, hogy a fellépések bevételeiből törlesztik a tartozást, s miután kifizetik, lesz egy közös erősítőjük. A készüléket egy amatőrzenész villanyszerelő építette, saját számára. A gyártó ugyan kiismerte magát a bonyolult szerkezeten, de más számára némi gyakorlást kívánt az összekeverhető csatlakozók miatt a készülék bekapcsolása. Nem erről álmodtak, de jobbhíján megfelelt, hiszen működött, ráadásul még pénzbe se került. Egyelőre. Szorgalmas gyakorlás következett. Minden szabadidejüket erre áldozták. Nagypéntek délutánján megjött a teherautó, amit értük küldtek Tiszaböcsüről, ahová estére elszerződtek. (Ezekben az évtizedekben nem volt jelentősége a vallási eredetű hagyománynak. Kispéntek, nagypéntek, egyre megy.) A szervezők ugyan nem lelkesedtek ezért a napért, de a fiúk a következő két napot már korábban lekötötték. Böcsünek ez maradt és kész. Három nap, három bál. A fiúk nagyon fontosnak érezték magukat, természetesen elválallták mindhárom fellépést. Az egyetlen gond az volt, hogy Heftit nem engedték el a bisztróból, minden nap dolgozott. Parázs nem volt alkalmas a kiváltására. Bár már tűrhetően pengetett, de a számoknak alig a felét tudta. Egy éjszaka legalább 5-6 óra, nem hagyhatták ki a számok felét. Hefti sem akart persze kimaradni. Munkahelyén annyit tudott elérni, hogy nappalra osztották be, így éjszaka zenélhetett amennyit bírt. Tiszaböcsüre a saját kocsijával ment a többiek után, de kezdésre ott volt. Igaz, lemaradt a tsz-autós utazásról, de ezzel nem sokat veszített. Még akkor sem, ha hozzávesszük az integetést, meg a puszilkózást, amit az otthoni lányoktól kaphatott volna.

 

Megérkeztek a helyszínre. Néhány helybéli önkéntes segítségével bepakoltak a színpadra. Nem tartott sokáig. Beszereltek, behangoltak. Freddy lecsavarozta a padlóhoz a lábdobot, bele tette a kispárnát. Alig telt el tíz perc és már készen is álltak a kezdésre. Ekkor érkezett meg Hefti is. A közönség szépszámmal gyülekezett, természetesen túlnyomórészt fiúk. Nem volt még egészen nyolc óra, nem akartak korábban kezdeni, de egy számot bemelegítésnek eljátszottak. A közönség nagy felháborodással fogadta, hogy levonultak a színpadról. A főrendező meg volt döbbenve.

Hová mentek? Miért hagytátok abba?

Átugunk a kocsmába, megiszunk valamit. Tíz perc és kezdünk.

– Ne menjetek sehová! Van itt ital, mit hozzunk?

Nem a szesz miatt – hárították el a kínálást. – Jövünk mindjárt.

Valóban nem a szesz miatt mentek, hiszen az ikrek csak üdítőt ittak, de olyan férfias dolognak érezték, hogy ők most kocsmába mennek. Különösen, amiért idegen helyen voltak. Titkon azt remélték, hogy a vendégek közül majd néhányan felismerik őket, a zenészeket. Ez a reményük nem vált valóra, hiszen itt még senki nem is látta őket korábban, nemhogy tudta volna róluk, hogy kicsodák. Az autogramm osztás tehát elmaradt, de még egy megszólítás se jutott nekik. Csupán a kocsmáros kérdezte, hogy mit adhatok? Nem sütkérezhettek a népszerűségben. Rá kellet jönni, hogy azért előbb meg kell dolgozni odaát, a kultúrházban. Aki már hallott róluk, az mind ott várt rájuk. Nem is időztek sokáig.

A mi vagyunk a zenészek tudattól büszkén vonultak végig a tánctermen. Gyenge, de mégiscsak taps közepette, feugráltak az alacsony színpadra, bekapcsolták az erősítőt. Minden be van állítva, indulhat a buli!

 

Az első óra simán lement. A dalok szinte szünet nélkül követték egymást. A közönség tapsolt, és persze ropta a táncot a parketten. Egész pontosan a cementlapos padlón.Még szerencse, hogy legalább a színpad deszkából készült, különben ki kellett volna kötni a dobot valahová. A zenekar el volt magától varázsolva.

– Pár perc szünetet tartunk – jelentette be Parázs, amitől néhányan fütyülni kezdtek, majd belenyugodva vonultak a büfé felé.

Jók vagytok gyerekek! – kiáltott oda Bökő, akiről eddig nem is tudták, hogy itt van. Néhány haver együtt jött velük a teherautón, de se Bökő, se pedig a színpadra felugró Dorzé nem volt köztük.

Ti hogy kerültök ide? – kérdezte Parázs.

Velem jöttek. – mondta Hefti, miközben a gitár húrjait hangolgatta.

Akkor hol voltatok eddig?

Hol voltunk, hol voltunk? Na ugyan hol? – mászott fel hozzájuk Bökő hozzájuk Bökő is. – Nincs valami piátok?

A lehelletéből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy hol töltötte az előző egy órát. Természetesen a kocsmában.

– Srácok! – ment fel hozzájuk az immár túlzsúfolt színpadra az est főrendezője, aki egy rendkívül szemrevaló hölgy volt. Ezt persze tudta is magáról, vagy ha esetleg mégse, akkor ezután már tudni fogja, hiszen Bökő tudtára adta egy, a fenekére tett enyhe legyintés kíséretében. A válasz is egy legyintés volt a Bökő arcára, bár nem annyira enyhe.

– No némmáe! Micsoda vadmacska, még jó, hogy meg nem karmol.

A nő válaszra se méltatta a megjegyzést. Közvetlenül a zenészekhez fordult.

– Figyeljetek gyerekek! Jancsi – mutatott a terem felé, bele a tömegbe – mindjárt hoz egy láda sört. Igyatok! Vagy hozzon fel konyakot is? A következő szünetben majd átmegyünk a könyvtárba, hozunk nektek vacsorát. Egyébként nagyon jó a buli, hívni fogunk benneteket máskor is.

Jancsi megjött a sörrel, mindenkinek bontott egy üveggel. A fiúk beleittak, majd különböző helyekre mindenki letette a sajátját, többnyire a hátuk mögötti függöny takarásába. Oda, ahol Bökő eltünt a szemük elől.

– Nézzétek ezt az állatot! – mutatott Dorzé a függöny alól folydogáló habos valami irányába – Nem kiborította a sört! Minek engeditek ott mászkálni? Miért nem külditek le? Be van már szittyózva rendesen.

Aztán benézett a függöny mögé. A haverja ott állt kisterpeszben a fal felé fordulva, és folyt a sör. Nem az üvegből, hanem az, amelyik a veséjén átjutott.

– Mit csinálsz te barom?– kérdezte visszafojtott indulattal.

– Na, ugyan mit? Hugyoznom kell.

Akkor este ez nem került nyilvánosságra. Aki látta a tócsát, sörnek nézte.

Lentről kezdtek türelmetlenkedni, ideje volna kezdeni. Mindenki a helyén, indulhat a második menet. Zenész füllel hallgatva (nem volt ilyen a teremben) hagyott némi kívánnivalót a zene, de a hangulat határozottan emelkedett. A zenekar erőssége a dobos, valamint a Bongó gitárvirtuozitása. Erre épített a csapat. Kétórás műsort már könnyedén leadtak, de ennek a háromszorosát kell végigjátszani. A sok ismétlést talán elnézik otthon a haverok, de itt azért kellemetlen. Még majd azt fogják hinni, (helyesen) hogy nem tudnak több számot. Ezt elkerülendő, nyújtották a számokat, mint a rétestésztát. Előfordult, hogy Bongó úgy belebonyolódott a gitárszólóba, hogy nem tudott kiszállni. Aztán egyszerűen csak abbahagyta és így lett vége annak a számnak. Nem sokkal később elszakadt egy húrja. Nem egy rendkívüli dolog, zenész körökben előfordul. Az ilyen esetek azonban kínosan hosszú technikai szünetekkel járnak. Parázs már régóta tervezi, hogy hasonló esetekben fel kellene oldani a feszült várakozást. Valami szórakoztató hülyeséget kellene előadni! Nála a mikrofon, beszélni kell valamit a közönséghez! Na, de miről? Magától adódik a téma, a zenekar eseteiből mesél valamit. Nem igazán nevettek a jópofának szánt bemondásain. Különösen Freddy nézett rá szemrehányóan, amikor azzal próbálta mulattatni a nagyérdeműt, hogy egy hasonló esetben Bongó feltett egy H-húrt az É-1-es helyett, mivel nem volt más a készletben. Ez tényleg nem vicces, inkább közelebb van a leégetéshez. Tényleg nem kellett volna mondani. Ezután csend. Illetve zsongás, majd hosszas hangolás következett. Most újra meg kell dolgozni a hangulatért, hiszen kissé alábbhagyott. Gyorsan visszazökkentek és nyomták a dalokat. Most már főleg a sajátjaikat. A hazulról hozott közönség lelkesen tapsolt, a helyiek nem annyira. Nem voltak ezek olyan nagyon jó számok, de a haverok tudták, hogy sajátok, s ezt külön díjazták. A zenekar nagyon belelkesedett. Jól sikerült improvizációkat szúrtak be a dalaikba. A tervezett szünet időpontja el is csúszott, de ezt senki nem vette zokon. A közönség tette a dolgát, vagyis táncolt rendületlenül. Mentek a lekérések a haverok közreműködésével körbe, mivel így illik, vagy néha oda-vissza. Ezekből persze gyakran sértődés keletkezett, esetleg „gyere ki haver”. Előfordult máskor, hogy ott helyben intézték el a bunyót, na de ez a párválasztás folyamatának természetes velejárója. Csupán a rendezők számára kínos, mivel a felnőtt társadalom nem nagyon tolerálja az ilyen eseteket, így előfordulhat, hogy a következő rendezvényt nem fogják engedélyezni. A felhevült legényeknek persze felesleges dolog lenne ezzel érvelni. Egyetlen megoldás, hogy lefogják és kihajítják a kakaskodókat. Jelenleg hasonló botrányról szó sincs, az ifjúság kulturáltan szórakozik. Szünet.

Gyertek zenészek! Kaja van. – hívta őket Jancsi, aki korábban a sört hozta. Remélhetőleg fog még hozni, hiszen csak húsz üveg van egy rekeszben és a haverok is rájárnak. Noha így legalább nem részegednek le a művész urak. A könyvtárban Kati – a főrendező – várta őket saját kezűleg főzött kolbásszal. A helységet most nyilván nem a rendeltetésének megfelelően használták. Nem a tudományt tömték a fejükbe, hanem a kolbászt. Na, persze igaz az a mondás, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Kolbásszal is.(hehe) Vagy ez nem ide érvényes?

Legalább fél óra volt a szünet. A fiúk persze nem bánták volna, ha itt ér véget az este. Különösen Parázs aggódott a hangja miatt. A máskor könnyen kiénekelt magas hangokkal már gondjai voltak. Pihenésről szó nem lehetett, hiszen nélküle nagyon kevés számot tudtak elénekelni. Különösen az a tény adott okot aggodalomra, hogy még a következő két éjszakát is végig kell énekelnie. Szerencsére a tombolával is eltelt egy bő félóra. Fokozta a szerencsét, hogy a szervezőknek nem jutott eszébe, hogy ezt a vacsoraidőben tartsák meg. A zenészek éjfél után már csak szenvedtek. Eredetileg saját szórakozásukra álltak össze, de ez már bármi más inkább volt, mint szórakoztató. Viszont a közönség nem tágított. A gitárosok is tornáztatták a kezeiket, amikor alkalom volt rá. A dobos bírta legjobban, noha szakadt róla az izzadtság. A vékonyszálú haját a legcsekéjebb fuvallat is meglebbenti máskor, de most csapzottan tapadt a tarkójára. Egy óra után néhány perccel Kati megkönyörült rajtuk és bejelentette a még mindig nagyszámú közönségnek, hogy a táncmulatságot tekintsék befejezettnek.

Véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények. Na, meg még előbb a leányok. Ezután már csak fel kellett ébreszteni a teherautó sofőrjét, aki visszaszállítja őket. Eltelt néhány óra a várakozással. Ezalatt aki tudott a játszótér hintáin, vagy a park padjain aludni, az megtehette. A felszerelés a lépcsőn, a kulturház bezárva. Mire megvirradt, mégis sikerült hazajutniuk. Gyorsan alvás, mert este újabb fellépés, ráadásul hazai közönség előtt! Hefti ekkorra már munkába állt. Hatkor nyitott a bisztró ahol dolgozott. Este hatkor végez, mehet szórakozni. Nohiszen.

 

Nyolckor kezdődött a következő bál. Parázsnak egy óra múlva már kapart a torka, a gitárosok sokat hibáztak. A közönség tudta, hogy tegnap is játszottak, hamar megérezték, hogy fáradt a banda. A pénzükért ennek ellenére jó bulit akartak. Egy kis alkohol később megtette a hatását, csak előbb bele kellett önteni a zenészekbe. Játszottak egy jóhangulató blokkot, vagyis egy bő órát. Ezután újból erőt vett rajtuk a fáradtság. Éjfél körűl alig néhányan lézengtek a teremben.

Hagyjuk a fenébe! – javasolták a rendezők.

A zenekarnak nem volt ellenvetése. Egy óra múlva mindannyian mélyen aludtak.

 

Most Heftinek is jutott néhány óra alvás, de reggel újból munkába állt. Este hétkor már a felszerelést tömködte a kocsijába, hogy átvigye Üsztögre, a következő fellépés helyszínére. Ott ugyanis nem sikerült olyan jó szerződést kötni mint Tiszaböcsün. Se szállítás, se kaja. Nem nagy gond, lényeg a szereplés, na meg a pénz az erősítőre. Akadt azért egy másfaluból való haver, aki segített a szállításban a Zsigulijával.

Fél nyolckor már az üsztögi kultúrházban hangoltak. Néhány forrasztás, szigetelőszallagos rögzítés, a dob lecsavarozása, kispárna a lábdobba és már készen is vannak. A kispárna – ha valaki nem tudná – a hangolás része. Tompább hangot ad tőle a dob, nem csattog. Az elülső bőr, természetesen hiányzik, így nem jelent gondot, bármit belepakolni. Jól jön ez, a szállításnál is.

Na, akkor csapjunk bele! – javasolta Stupli nagyot sóhajtva

Hajnalra túl is leszünk rajta.

– Nem addig van az öcsém! – mondott ellent a testvére – Előbb átmegyünk a kocsmába, bedobunk egy felest.

Mi a csuda? – néztek össze a többiek. Bongó talán még életében nem ivott meg egy felest, most meg ő lett a kezdeményező. Nem volt ellenvetés. Szóltak a rendezőnek, hogy még tíz perc a kezdésig, majd testületileg átvonultak a szomszédos épületben lévő vendéglátó egységbe, forgalom fellendítés céljából. Benyomtak egy fél konyakot, lekísérték egy-egy üveg sörrel, megismerkedtek néhány olyan úrral, akik rossz nyelvek szerint leltári számmal rendelkeznek az üzletben, magyarán kocsmabútorok. A tíz perces időkerete kissé túllépték, de ezért még nem jár levonás a bérükből. Elfoglalták a helyüket, de úgy tűnt, mintha Bongónak az indokoltnál jobb lenne a hangulata. Nehéz volt elfogadni a tényt, de ettől még tagadhatatlan, hogy berúgott.

Úristen! Mi lesz ebből? Nélküle megbuktunk. – fogalmazódott meg mindőjükben a kétségbeesés.

Aggasztó volt, hogy már a színpadra is segítséggel ment fel. Bekapcsolták az erősítőt, nyakába akasztották a gitárt és reménykedtek. Bongó mindenekelőtt keresett egy széket és leült. Nem osztozott a kétségbeesésen a többiekkel, bizakodva vigyorgott. Néhány pengetés, kapcsolgatás, újjgyakorlat a gitár nyakán, majd magabiztosan hátrabólintott a dobosnak. Freddi csak remélte, hogy ugyanarra a számra gondolnak. Négyszer összeütötte a dobverőt.

Fergeteges kezdés sikeredett. Minden egyes hang a helyén volt, talán csak a ritmus lett egy árnyalattal gyorsabb a szokásosnál. Bongó hamarosan felállt a székről, de vigyázni kellett rá, nehogy elessen. Erre a feladatra mindig volt szabad ember. Na, nem a zenekarból, hanem a haverok közül, akik – ki tudja mi okból – néhányan rendszerint ott üldögéltek a hátuk mögött. Többnyire terhes volt a jelenlétük, kivéve persze a mostani esetet. Mindenkitől azonban nem lehetett óvni a berendezést, így hamarosan Parázs és Hefti széttáncolt néhány kábelt. A saját villanyszerelőjük (mert volt ám velük ilyen szakember is) beüzemelte a forrasztópákát, és üzem alatt, vagyis szám közben kijavította a hibát. Parázs torka ha nem is jött rendbe, de kezdte megszokni a strapát. A keményebb ordításokat úgyis Hefti vállalta magára mindig, így most is. A közönség ámult-bámult. Az idegeneknek egyszerűen csak tetszett, de a törzsközönség, amely nyílván itt is jelen volt, alig tért magához a csodálkozástól, különösen a tegnapi gyengélkedés után.

Sokszor voltatok már jók, de ez most valami fantasztikus! Ez eddig a csúcs. – hangzott az első vélemény a szünetben.

Szerintem is nagyon jó a buli. – fogadta Parázs az elismerést, miközben a verítéket törölte magáról.

A többiek is jól leizzadtak. Bongó kezdett magához térni, de Bökő, aki természetesen itt is jelen volt, ezt nem engedhette. Stupli hiába is tiltakozott, hogy ne itassák az öccsét. A jó indítás, a jó közönség még a következő órában is tartotta a lelket a fiúkban, noha az alkohol is besegített kissé. Bongó – akinek új volt ez az érzés – tíz óra körül eljutott a minden mindegy állapotba. Vagyis nem egészen, mert azt határozottan érezte, hogy éhes. A körülötte állókkal ezt közölte is. Bökő intézkedett. Egy helybeli ismerősét hazaküldte, hogy hozzon zsíros kenyeret. A következő szünetre meghozták a vacsorát. Zsíros kenyér sörrel. Ezután már nagyon nehezen álltak fel újra. Fáradtak voltak, de valami rettenetesen. Bongót sokáig pihentették, talán aludt is egy kicsit. Valaki hozott egy nagy bögre kávét, de semmit nem használt. Sok lassú számot játszottak, amit Parázs is el tudott pengetni. A táncolók nem nagyon reklamáltak miatta. Éjfélkor már Hefti is ülve gitározott, s közben iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ébren tudjon maradni. Néhány szám erejéig még a gitárvirtuózt is sikerült aktivizálni, de már nem nagyon remekelt. Nem is lehet tőle csodát várni, hiszen most debütált részegségből. Meglehetősen nehezen bírták ki az utolsó blokkot. Akik nem ismerték az elmúlt napok eseményeit, azok is látták, hogy piszkosul ki vannak ütve.

 

Éjjel egykor csomagolni kezdtek.

A földijeik közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nem volt messze Üsztög, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a bajorba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig a fiúk ölében, az utastérben. Hefti vezetett, hiszen övé a kocsi. Igaz, a többieknek nem is volt jogosítványa. Elindultak. Bekapcsolták a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirakja a srácokat meg a cuccot, aztán megyen egyenesen Zsarátnokra. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Parázs az anyósülésről aggódva figyeli, hogy barátja milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.

Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Heftikém! El ne aludj nekem! Kerssek valamit a rádión?

Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

 

Hazaértek. Az ikrek megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután Parázs leszedte róluk az állványokat. A felszerelést berakták a kapu mögé, majd hárman Freddyvel beviszik a házba, ha akarják. Parázs felajánlotta Heftinek, elkíséri Zsarátnokra, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában nem nagyon erőltette a dolgot, így a házuk előtt ő is kiszállt a kocsiból. Becsapta az ajtót maga után, majd aggódva figyelte, ahogy imbolyogva távolodnak a vörös fények. Aztán bement és úgy mocskosan, ahogy volt, belezuhant az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájult.

 

Hefti egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.

Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.

Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejreálltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!

Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérban. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a fűvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Zsarátnok fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letelerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venniKétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Zsarátnok felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.

 

 

III.

 

Két hónap telt el a baleset óta. Hefti szerencsésen felgyógyult. Nem volt veszélyes a sérülése, csak néhány törést szenvedett. A fogai ki, a feje be, két bordája el. Ezen felül csak zúzódásai voltak, melyek maguktól gyógyulnak, csak rá kell szánni az időt. A kocsi viszont a roncstemetőbe került. Nem is csoda, hiszen a helyéből kitépett kilométerkő leszakította a hátsó hidat, majd ezután úgy hempergett az árokban, mint kiskutya a hóban. Alig maradt ép lemez a karosszérián.

A zenésztársak nem is merték szóba hozni a további terveiket, hiszen sok felnőtt – köztük elsősorban a Hefti apja – a zenélést okolta a balesetért. Éppen az eset kárvallottja bátorította őket. Már a kórházban az volt az első kérdése a látogatóihoz, hogy hoztak-e gitárt. Nem csupán azon múlott, hogy van-e kedvük. Egyik döntő pressziót a hitelezett erősítő tulajdonosa gyakorolta rájuk. Szerette volna megkapni a pénzét. Az összegnek még legalább a fele hiányzott, tehát a fiúk kénytelenek voltak fellépést vállalni. Május elsején elszalasztották a lehetőséget, de lehet bált rendezni bármelyik hétvégén. Azt persze nem merték kockáztatni, hogy gyakorlás nélkül vágjanak bele, hiszen emlékeztek még a húsvéti gyenge szereplésükre. Tartoztak a hazai közönségnek egy jó bulival.

Bepakoltak a kultúrház színpadára és magukra zárták az ajtót. Sokáig tartott, amíg az összekuszálódott kábeleket szétválogatták. Az ikrek készülékével nem volt gond, bedugták a csatlakozót, bekapcsolták és kész. A „házijellegű barkácsgép” – becenevén mézga rádió – egy kicsit komplikáltabb volt. Egy előerősítő, egy végfokozat, két hangfal, mindegyik dobozon csatlakozó aljzattal. A kábelek mindkét végén egyforma villásdugó. Két hangfal, két kábel a végfokozat dobozához. Az előerősítőhöz mégegy kábel, onnét méegy a falicsatlakozóhoz, a 220 volthoz. Freddinek volt a legnagyobb rutinja, ő hajtotta végre az összeszerelést. Ez ide, az oda, az amoda, oké. Minden összekötve, következik a fali konnektor. A hangfalak minden korábbinál nagyobb hangerővel megszólaltak, vagy inkább megdörrentek. Enyhe füstszag és néma csend. Hoppá! Freddi azonnal áramtalanította a hangfalakat, de már késő. A feszültség átterjedt a zenekarra egy pillanat alatt. Vibrált a levegő. Egy világ omlott össze egyetlen mozdulattól. Freddi persze minden volt, csak éppen normális nem. Nem is tiltakozott a reá szórt szitkok miatt, egyszerűen meg volt döbbenve. Tény, hogy nem figyelt eléggé. Megmagyarázni lehet a tévedését, de attól még füstbement a jövőjük. Miután a többiek jól kidühöngték magukat, elgondolkodtak azon, hogy bármelyikükkel megtörténhetett vona, hogy a sok dugót összekeverve az erősítő helyett a hangfalakat dugják a 220-ba. Na, de most mi lesz? Ez most kipurcant, pedig még ki sincs fizetve. Ha nem tudnak zenélni, nem is lesz rá esély. Beszélni kell a gazdájával, hogy javítsa meg, elvégre ő a műszaki ember. A javítási költség persze jócskán megnöveli a vételárat, de nincs más választásuk.

Hefti magára vállalta az intézkedést, lévén ő az egyetlen gyakorlatias ember a csapatban. A munkahelyéről telefonon értekezett az illetékessel, aki a következő hétvégén meglehetősen ellenséges hangulatban megjelent és elrakta a Moszkvicsába a zenekar reményét. Megjavítja, és majd megüzeni az árát. Egy hét és vihetik a pénzt.

Következő szombaton megérkezett az üzenet. A javítás alig kerül kevesebbe, mint amennyit húsvétkor három bálban összezenéltek. Nincs sok választás, ezzel tartoznak, ki kell fizetni! A maradék pénzt odaadják, mint a három hónapra járó bérleti díjat, vagy kárpótlást, vagy mindegy minek nevezzük. Mint később kiderült, ezt nem csak ők gondolták így.

 

Vasárnap reggel útrakelt a „küldöttség”. Hefti, Parázs és Freddy. Nem volt senkinek magántulajdonát képező közlekedési eszköze, (az akkori társadalmi berendezkedés szóhasználatával személyi tulajdon) ezért a tömegközlekedés különböző eszközeit voltak kénytelenek igénybevenni. Nevezetesen autóbusz, vonat, majd ismét autóbusz kétszer, végűl autóstopp. Na, most kicsit bővebben, hiszen sora van a történetnek, mint a rétestésztának.

Korán reggel találkozott a három fiú a buszmegállóban. Indulásig volt még annyi idejük, hogy szokásuktól eltérően bedobjanak egy fél vegyest a kocsmában. Ritka alkalom egy ilyen, vasárnap reggeli közös kirándulás, bár az oka sem mindennapi. Meg kell válni a közös pénzüktől, és nem kapnak érte semmit. Nem éppen lelkesítő kilátás. Nem mondták, de mindannyian érezték, hogy ez most megpecsételi a zenekar sorsát. Ez a tudat jelentősen lehangolta őket, ezért kellett egy kis lelket önteni magukba, amit most éppen vegyespálinkának hívnak. Freddy szemmel láthatóan másnapos volt, de neki éppen ezért kell inni, hiszen úgy mondják,”kutyaharapást szőrivel”. Amíg Zsarátnokig elzötykölődött velük a busz, alig szóltak egymáshoz. Kevésnek bizonyult a hangulatkeltő. A vonatra várniuk kellett egy fél-, háromnegyed órát. A restiben lecsúszott még egy kupicával. Várakozás közben találkoztak néhány ismerőssel, köztük alakulatukhoz éppen visszainduló katonákkal, akiknek mindig rengeteg a mesélnivalójuk. Kicsit késett a vonat, de mire befutott, már sajnálták, hiszen egészen jó hangulat alakult ki. Különösen hízelgő volt számukra, hogy néhány srác a húsvét vasárnapi (vagyis utolsó) fellépésüket dícsérte, egyikük egy-egy sört is a kezükbe nyomott. A vonathoz már egész jókedvűen rohantak. Igen, rohantak, hiszen majdnem lekésték annak ellenére, hogy már régóta itt társalognak.

A következő állomáson már nyitott ajtóval várt rájuk az autóbusz, így nem volt idő a büfét meglátogatniuk. A buszról a célállomáson éppen a kocsmaajtónál kellett leszállni. Ki van ez találva. A harmadik mellékutcába aligha menne el egy helyismerettel nem rendelkező fáradt utazó, de ez esetben egyszerűbb volt bemenni az ajtón, mint kikerülni azt. Valami alacsony szesztartalmú ital megfelelt volna, hiszen túl vannak már az alapozáson, de a szűkös választék miatt maradtak a már jól bevált vegyespálinkánál. Hárman voltak, az három kör. Az üzletben állt egy pénzbedobós rexasztal. Gondolták, játszanak egy kicsit, az idejükbe bőven belefér. Várnak ugyan rájuk, de hagy várjanak. Ritkán játszanak kocsmában, most meg éppen szabad az asztal. Odahaza nincs is ilyen. Az utóbbi időben különben is ritkán kocsmáznak. Freddy talán kivétel, de így együtt, ez egy kivételes alkalom. Ezen a napon minden kivételes. Nem volt egyikük se nagy játékos, valójában azt se tudták hogy kell számolni az eredményt. A lényeg, hogy ne dőljön a gomba, a golyók pedig kerüljenek be a lyukba! Mindezt úgy lehet elérni, hogy a dákóval megfelelő irányba meglöknek egy golyót. Ennél többet nem is kell tudni! Legalább háromszor újratöltötték a perselyt. A pálinkát csak szürcsölgették, hogy tovább tartson. Közben az asztal peremére, vagy az ablakdeszkára rakták le a poharat. Odakünn gyönyörűen sütött a júniusi nap, melegített is rendesen, de idebenn hűvös volt, füst és homály. Már a golyók is kezdtek elmosódni, beleolvadtak a háttérbe. Legalább egy órája lehettek már itt, vagy ki a fene tudja mennyi ideje, hiszen ha ittas az ember, elveszíti az időérzékét. Vigyorogva nyugtázták, hogy a másikon már látni az alkoholos befolyásoltságot. Igaz, Freddy már reggel is így nézett ki. Most éppen ő a soros a játékban. Nekigörnyed, hunyorít, céloz. Vagy támaszkodik a dákóval az asztal szélén? Cipője orrát egyszerre emelgeti mindkét lábával, de ez csak a koncentrálás miatt van. Igen. Koncentrál. Még mindig, még mindig. Egyszercsak a poharát lesodorva, eltűnik az asztal és a fal közötti résben. Anyám! Micsoda lebőgés. Még szerencse, hogy itt senki nem ismeri őket. Kifizetik az összetört poharat, majd az alélt cimborájukat karon kapva kimenekülnek a vakító napsütésbe. A két enyhén ittas legény értetlenül áll az eset előtt. Nem értik, hogy eshetett össze Freddy ilyen váratlanul, hiszen nem is látszott rajta, hogy a részegsége fokozódna.

Elindultak a megadott cím felé, összekapaszkodva. Freddynek minduntalan összeakadt a lába, erősen kellett tartani, nehogy mindhárman elveszítsék az egyensúlyt. A járda hármuk számára keskenynek bizonyult. Nem az „úttartással” volt a gond, csupán azon egyszerű tény miatt nem fértek, hogy nem volt elég széles.

Mit csináljunk vele? – tűnődött Hefti – Ilyen állapotban nem vihetjük magunkkal.

Miért? – háborodott fel Freddy – Nincs nekem semmi bajom. Hát részeg vagyok én? Azt hiszitek… részeg vagyok? Részeg vagyok.

Elértek egy olyan helyre, ahol a patak közelsége miatt megszakadt a házak sora. Ez a közelség azért meg volt legalább 20-30 méter. A területet magas fű borította, csak közvetlen a patak mellett voltak fűzfák.

Tegyük le ide az árokba! – javasolta Parázs – Jó lesz így öreg?

A kérdezett nem mondott ellent, sőt semmit nem mondott, csak engedelmesen lefeküdt a fűbe. Két társa sietősre vette az út további részét. Szerettek volna mielőbb visszatérni, bár amíg oda vannak, pihen egy kicsit a „beteg”, talán még józanodik is. Talán.

 

A dolog üzleti részén hamar túljutottak. Az erősítő marad a gazdájánál, meg a zenekar összes pénze a javítási és a bérleti díjra. Ezen nincs mit tárgyalni tovább. Úgy tűnt, hogy a házigazda nem neheztel a fiúkra, vagy csak a fáradt agyuk nem érzékelte. Mindenesetre felkínált egy pohár bort, amit kapásból elutasítottak, viszont a kávét szívesen elfogadták. Kicsit elbeszélgettek a zenéről, lévén mindhárman zenészek, csak annyi volt köztük a különbség, hogy vendéglátójuk főleg lakodalmakban vállalt zeneszolgáltatást. Ott főleg a csárdás dominál. Művészileg nem egy nagy kihívás, viszont emberfeletti kitarást igényel. Bírni kell a gyűrődést! Parázsék nem tartják sokra az ilyen zenészeket, (persze nem mondják a szemébe) ők többre érzik magukat hivatottnak. Ők rock-zenészek. Úgyám! Igaz, hogy képzetlenek, lusták és a tehetségük se kimagasló, de legalább lelkesek. Általában. Na jó, sokszor. Tervezgetni, vagy inkább álmodozni nagyon tudnak. Beszélni a zenéről semmiképp nem jelent gondot. Nem rögtön, de egyszer csak feltűnt, hogy a háziak ebédhez készülődnek. Elköszöntek, mondván, hogy sietnek, hiszen a dobosukat az árokban hagyták. Indoknak nem rossz, főleg, hogy még igaz is.

Döbbenet lett rajtuk úrrá, amikor hiába keresték társukat ott, ahol lefeküdt. Nézték az órát, ami szerint rögtön itt lesz a busz, ami a vasútállomásra viszi őket. Kétségbeesve keresgéltek a magas fűben.

Ez elment. Megnézzük a kocsmába?

Ugyan! Lábra se tudott állni. Összeesett volna útközben, vagy ha mégse, akkor simán kidobják.

Na jó, de hol keressük? Biztosan elrabolták.

Hülye vagy? Ki visz el egy totál részeg fazont? Itt kell lennie!

Megvan! – kiáltott ujjongva Hefti, amikor a fűzfák árnyékából felbukkanni látott egy szőke fejet. Mindketten elésiettek.

Bazmeg! Jól ránk iljesztettél. Mi a francnak másztál el?

Nagyon meleg volt, elmentem az árnyékba.

Oké, igazad volt, de most már igyekezzünk, mert hallom a buszt.

Tanácsos lett volna futni egy kicsit, de ez most nem nagyon megy. Mindenesetre próbálták sietősre venni az iramot. Szerncsére voltak más felszállók is, így időben odaértek.

Nem fog hányni? –kérdezte a buszvezető, azonnal rátapintva a lényegre.

Áááá! Nem olyan. – biztosították mindketten, noha egyáltalán nem voltak benne biztosak.

Szerencséjük volt, tényleg nem hányt. Szerencsésen – azt hiszem, ez most helyénvaló – megérkeztek a vasútállomásra. Másfél óra az indulásig. Az nagyon sok. Úgy döntöttek, kiballagnak az országútra, megpróbálnak stoppolni. Ha nem sikerül egy órán belül, visszajönnek.

Nem volt nagy a forgalom, de egy-egy kocsi elhaladt mellettük a megfelelő irányba négy-ötpercenként. Hefti integetett, Parázs pedig fogta Freddy hátán az inget, nehogy kibukjon az úttestre. Rájöttek, hogy szemlátomást részeg társaságnak tűnnek, ráadásul hárman sokan is vannak egy személykocsiba, hacsak nem egyedül van az autós. Akkor viszont azért nem áll meg nekik. Reménytelen próbálkozás. Vagy mégsem? Az állomás felől közeledett egy kocsi.

Egy Lada. Kék színű, a tetején meg van két …bigyó. Aha! Egy sziréna, meg egy kék villogó. Ajaj! Ez nem fog felvenni. Legalábbis remélem.

Mi az uraim, stoppolunk, stoppolunk? – kiáltott oda a rendőr, amint kiszállt a kocsiból. – Részegen veszélyeztetjük a közlekedés biztonságát? Na, jöjjenek csak!

Durusz! – kiáltott örömmel Hefti.

De jó, hogy jöttök. Hazavisztek?

Gyertek! Hol állítottatok be ennyire?

Bemutatta járőrtársát, aki segített berakni Freddyt, majd megkérdezte, hogy nem fog-e hányni. A többiek jót röhögtek azon, hogy a buszos is ezt kérdezte. Aztán Durusz érdeklődésére elmesélték a nap eseményeit. Sőt, még az előzményeket is. Egészen attól a pillanattól, amikor a 220 volttól elszálltak a hangfalak. Az őrmester sajnálkozott ugyan, de ettől semmi nem lett jobb. Azért persze hálásak voltak, hogy hazafuvarozta őket. Előbb persze a saját kapujában állt meg.

Maradjatok – mondta – csak beugrom az asszonyhoz.

Oda én is beugranék – jegyezte meg éppen a legrészegebb utas.

Aztán minek? – vágott vissza Durusz, fülig érő vigyorral. A többiek is jót röhögtek. Parázs abban bízott, hogy Zsuzsa nem kíséri majd a kapuig a férjét. Nem szerette volna, ha részegnek látja. Hiába reménykedett. Az asszony egészen a kocsiig ment, üdvözölte a díszes társaságot. Ezután a rendőrök hazavitték a srácokat, majd visszamentek kajálni.

 

(készült 1978-ban)

IV.

 

Hétfő délután ötkor ért haza Parázs a munkából. Legelső útja Heftihez vezetett. Tudta, hogy szabadnapos, de arra nem számított, hogy ágyban találja. Mégis így történt, bámilyen meglepő.

Hát veled mi van? Tán csak nem vagy beteg?

Már nem, de majd’ meghaltam. – cihelődött fel ülőhelyzetbe az ágyon – Mint látod, illetve nem látod, a muter elvitte az ágy mellől a lavórt. Reggel óta nem is hánytam. Délután már ettem is egy kicsit. Nagyon kicsit. Ne tudd meg, mennyire elgyengültem! Nem volt erőm, meg kedvem se felkelni – nyújtózott egy jó nagyot.

Mit tudtál csinálni az ágyban egész nap? Nézted a Tv-t?

Hétfő van. Nincs adás. Egyébként nem jelentett gondot feküdni,és nem csinálni semmit. Jól elvoltam csak úgy.

Ebben a gyönyörű napsütésben?

Behúztam a függönyt. Na és neked hogy telt a nap?

Nehezen pajtás, nehezen. Szerencsére nem volt áram az építkezésen. A főnök kitalálta, hogy tegyünk rendet magunk körül, na de minek? Teljesen értelmetlen dolog. Amikor magunkra hagyott, a fél brigád azonnal a kocsmában termett. Aztán a másik fele. Talán csak én voltam kivétel. Az árnyékos oldalon papírzsákokra kifeküdtem egy erkélyre. Hú, de jót aludtam. Csak ebédelni keltem fel. Nem kerestük meg ma a busznak az üzemanyagát, ami elvitt és hazahozott. Na, de kit érdekel? A lényeg, hogy hóvégén mennyi teljesítményt ír össze a főnök, meg a brigádvezető. Ennek ugyan kevés köze van a valósághoz, de attól függ a fizetés, amit leírnak. Különbenis! Mi vagyunk az uralkodó osztály. Jó, hogy még nem nekünk kell dolgozni is.

Ne politizálj!

Freddyvel ugyan mi van? Hogy élte túl a napot?

Miatta nem kell aggódni, ő nem szokott beteg lenni. Szombaton is totál volt, edzésben van a szervezete.

Meglátogassuk?

Ah, dehogy. Mindjárt este lesz. – nyújtózott Hefti újból.

Aha. Mindjárt. Kilenckor sötétedik. Reggelre a fekvéstől leszel beteg. Ugorj, megyünk a csajokhoz.

Hétfőn?

Hétfőn. Nem mindegy, milyen nap van? A buszról jövet láttam Sárát. Igaz, veled van valami baja, de ha más nem is jön ki a dologból, legalább dumálunk egy kicsit.

Úgy látom, rá akarsz hajtani. Nem értem, hogy én minek kellek hozzá, hiszen jól látod, hogy baja van velem. A húgával pedig nem kezdek, nem akarok a hetvenharmadik lenni a sorban. Különbenis kiskorú. Úgyhogy, menj, ha akarsz, engem pedig hagyj pihenni!

Sárával együtt jártatok. Soha nem mondtad, miért mentetek szét.

Nincs különösebb oka. Megtudta, hogy nem ő az egyetlen. Pedig fontosak voltunk egymásnak. Egyszerre hagytuk ott a szüzességünket a temetőben.

Hol? – nevetett fel hangosan Parázs.

A temetőben. Mit röhögsz ezen? Jó csendes hely, nem járkál ott éjszaka senki. Legalábbis éjfél előtt. Hallottad azt a viccet…

Hallottam. Méghogy a temetőbe. Igaz, néhány csajt én is hívtam, de nem gondoltam komolyan.

A parkban talán más? Itt is, ott is a fűben fekszik a nő, neked pedig ugyanolyan zöld lesz a térdeden a nadrág. Akkor mi a különbség?

Na, és milyen volt elsőre?

Nagyon izgultam, de mivel neki is ez volt az első, nem kellett izgulnom, hogy szóvá teszi, ha valamit nem jól csinálok. Aztán pedig jól kiröhögtem saját magamat, hiszen nem tudom, mit lehet rosszul csinálni, hiszen minden olyan egyértelmű. Azért kicsit meglepett azzal, hogy miután másodszor is megvolt megkérdezte, hogy ennyi volt az egész? Ezt nem tudtam, hogy kell értenem. Aztán másnap a barátnőjével kitárgyaltuk, hogy szegény nem tudta mit beszél. Attól félt, hogy ebbe akár bele is halhat, ahhoz képest persze tényleg kevés volt, amit kapott. Aztán később jól összehangolódtunk, de amikor a munkatársnőim közül is felkínálkozott néhány, azokkal is nagyon jó volt. Aztán Sára gyanút fogott. Megharagudott rám és elhajtott. Hát ennyi. Sokáig nem is volt hajlandó szólni hozzám. Azóta ugyan enyhült a feszültség, de barátok aligha leszünk. Viszont ha neked ő kell, hát áldásom rátok, csak engem hagyjál ki a dologból! Egyébként merem ajánlani. Nagyon tud szeretni. Egyetlen hibája, hogy elvárja a hűséget. Tudom, te a Zsuzsáért voltál nagyon oda, de ő már férjhez ment. El lehet felejteni!

Van egy nagyon szép lánya a főnökömnek, azt hiszem, inkább az lenne egy jó parti. Nem hiszem, hogy lenne komoly udvarlója. Persze a katonaság előtt nem merek tartós kapcsolatba kezdeni, nem várhatom el egyetlen nőtől sem, hogy két évig várjon rám.

Szerintem, nem kellene a katonasággal foglalkoznod. Két éve fizeted a katonaadót, háromszor voltál sorozáson, már nem fognak elvinni. Legbiztosabb lenne persze elintézni az alkalmatlanságot, úgy, mint ahogy jobbak teszik. Mint például én – paskolta meg tenyérrel a mellét, egyértelművé téve, hogy büszke a csalásra.

Akkoriban általános volt ez a hozzáállás. Arra voltak büszkék a fiatalemberek, ha nem voltak alkalmasak a katonai szolgálatra. Apáink még azt mesélték, hogy az ő idejükben szégyen volt, ha valaki nem felelt meg. A sorozásról hazafelé, fel se engedték ülni a szekérre. Kiközösítették. Na, de az akkor volt, most meg most van.

Tudod mit? – indult az ajtó felé Parázs – Megyek inkább hazafelé.

Ráérsz – marasztalta Hefti – Mesélj arról a zsarátnoki csajról!

Jól van, maradhatok. Van egy kis szódád?

Anyúúú!– üvöltötte el magát természetesen még mindig az ágyból.

Csinálnál szódát?

Hagyd! Inkább iszok vizet. – mondta vissza a rendelést a vendég.

Felkelhetnél már fiam – jött be Bözsi néni a szódával – Látod, Zsolti dolgozni is volt, pedig együtt tört benneteket a frász tegnap.

Hol ittatok annyit gyerekem? – simogatta meg nyájasan Parázs haját.

Nem ittunk mi sokat Bözsi néni, csak nem vagyunk hozzászokva.

Jól van. – ült az ágy szélére Hefti – Mehetsz kifelé! Nem látod, hogy beszélgetünk?

Az asszony szó nélkül kiment. Nem háborodott fel a durva viselkedésen, hiszen ez így volt természetes ebben a családban. Mindent megadnak a fiuknak, akitől cserébe szemernyi tiszteletet se kapnak.

Miután magukra maradtak, Parázs hangot adott rosszallásának, de Hefti elbagatelizálta a dolgot.

Mit les itt? Na, mi van azzal a csajjal?

Semmi. Valójában nem is ismerem, csak láttam néhányszor. Mindenesetre gyönyörű jelenség. Elfog a bizsergés, ha látom. Nem tiltakoznék ellene, ráadásul a faterjának is jól megy, nem lenne rossz parti. Ha összejönnénk, elmennék maszeknak, majd az öreg felhajtaná az ügyfeleket. Lehetne családi vállalkozás. Na, már túlkombinálom. Az állam nem hagyná, hogy nagyban dolgozzunk. Kellene saját teherautó is, de az már termelőeszköz, nem lehet magántulajdonban. Hol is tartottunk?

A nőről volt szó öcsém, a nőről. Te már megint politizálsz.

Az anyja is szépasszony, bár állítólag szeszel. Azt mondják, a vezető beosztású krapekok feleségei közt ez elég gyakori, meg a katonafeleségek közt is. Biztosan a sok szabadidő miatt van. Na és te?

Mi van velem?

Nem gondoltál még nősülésre?

Ajaj, de hányszor! Gyakran vagyok szerelmes, és mindegyiket el akarom venni. Legalábbis ezt mondom nekik, és néha már én is kezdem elhinni. Néhány év múlva úgyis ez lesz a sorsunk, minek siettetni? Éljünk még egy kicsit! Most még itt van a banda…ja, nincs itt. Konyec. Azt hiszem vége van. Szerinted is?– szúrta közbe a kérdést, bár valójában nem várt rá választ, hiszen nem kérdés, mit mondhat erre. Sok pénz kellene, sok szabadidő, sok szorgalom, sőt valami konkrét cél, melyek közül semmi sincs meg.

Szerintem is vége van. – szólt mégis parázs – Pénz nélkül nem megy. A tanácstól kellene valami támogatást kicsikarni, a falu fiataljai számára! Hallottam, hogy klubot fognak nekünk nyitni, ott pedig kell a zene. A magnó nem megoldás. Meg kellene valami politikai fejest fűzni! Viszont ha egyikünk elmegy katonának, borul minden, akár van erősítő, akár nincs. Aztán majd bevonul a másik, meg a harmadik, utánpótlás meg nincs. Meg kell elégednünk ezzel az egy évvel! Jó volt, de ennyi volt.

A fater azt mondta amikor a bajort totálra törtem, hogy másik kocsiról ne is álmodjak, de már kezdem puhítani az öreget. Figyeld meg, egy hónapon belül veszek valami szekeret. Akkor majd csavargunk egy kicsit, mindjárt nem látjuk ilyen borúsan a világot. Lehet, hogy még zenélni is lesz kedvünk.

Milyen kocsira gondolsz?

Jó lenne egy ezerötös, csak az a baj, hogy nincs megigényelve. A Ladákra legalább öt évet kell várni. Három éves kora előtt nem lehet eladni, de akkor is drágább, mint az új. Annyi előnye van, hogy azonnal hozzájuthatsz. Majd szétnézek a piacon.

 

Hosszan hallgattak. Úgy tűnik, kifogytak a témából. Előfordul, amikor olyan semmilyen az ember hangulata. Vagy elkalandoztak gondolatban, vagy nem gondolnak semmire. Ez utóbbi elég valószínűtlen, hiszen egy ilyen állapotot tanulni kell, és legtöbb ember nem is alkalmas rá. Végül Hefti törte meg a csendet.

Szóval nősülésen jár a fejed. – dünnyögte magában. Nem kérdezte, inkább csak megállapította. Nem is várt rá reagálást.

Azért ez így túlzás. Csak tervezgetek, fantáziálok. Előbb-utóbb el kell mennem hazulról. Ha mindig hazaadom a fizetésemet, soha nem lesz semmim. Az pedig pofátlanság lenne, hogy az öregeim eltartsanak, én pedig félrerakom a suskát. Nem? A főnök lány jó parti lenne. Ott nem kell a nulláról indulnom, bár nem ez a gondolat vezérel. Lehet, hogy majd beleszeretek egy csóró nőbe, és azt veszem el. Nem azonnal, néhány év múlva is ráérek.

Mégis, hogy néz ki a főnököd lánya? Látásból minden szóbajöhető nőt ismerek Zsarátnokon. Lehet, hogy már meg is volt. Hehe.

- Valójában nem is láttam még közelről. Ott laknak a szomszédos bérházban, az iskola építkezés mellett.

- Ahol az állvány a fejedre szakadt?

- Aha. Nem szakadt a fejemre Valaki felettem lomolt, és lelökött egy pallót véletlenül. Nem tudni ki lehetett, mert azonnal eltűnt. Azt is csak gondolom, hogy így történt, mert magától nem eshetett le. Én csak az ütést éreztem a fejemen, s azonnal talajt fogtam. A kolléga látta, hogy végével ért le a járdára, és azután dőlt rám. Ha közvetlenül éri a fejemet, most nem beszélgetnénk róla...

- Ezt már hallottam. A csajt mond!

- Tudom, melyik a főnök lakása, ez a csaj pedig ott leskelődik az ablakból. Ebből gondoltam, hogy az ő lánya. Néha látom menni valahová. Van egy olyan érzésem, mintha ismerném. Nagyon emlékeztet Magira, akivel Ózdon még moziban is voltunk, meg smároltunk néhányszor. Nem olyan kis duci, de mégis mintha ő lenne. Rá is kérdeztem a zsarátnoki srácoknál, de mivel nemrég költöztek ide, ők se ismerik. Egyikük mondta, hogy Kingának hívják. A neve sem egyezik. Pedig nagyon olyan...

– Ezek szerint lehet, hogy nekem se volt még meg, – vigyorgott Tibi – de meg lesz előbb-utóbb.

– Stipistop. Nem ajánlom, hogy rámozdulj. Félhosszú sötétbarna haja van, kerek arcán apró gödröcskék, a szeme valami fantasztikusan világoskék. Messziről világít. Pedig még rám se nézett. Egyébként mindene a helyén van, és pont akkora, amekkorának lennie kell. Törékeny alkat. Súlyra talán egy zsák cement.

– Mint a Zsuzsa. – bukik ki a felismerés Tibiből. – Pontosan olyan, mint a Zsuzsa. Miért kell neked pontosan olyan nő? Öregem! Te szerelmes vagy. Na de kibe is?

– Na jó. Megöllek, ha elpofázod.

– Mi van?

– Nincs vége a kapcsolatunknak Zsuzsával. El ne járjon a szád, mert ezt senki nem tudja!

– Tudtam, tudtam! Na jó, sejtettem. Nem félsz, hogy balhé lesz belőle?

– Nagyon hiányzik. Azt mondta, hogy járjak valakivel. Lehet, hogy igaza van. Kell egy új szerelem, hogy feledtesse a régit. Zsuzsa nem hagyja el Rezsőt úgysem, különösen most, amikor megszületett a gyerekük.

- Szép kisbaba, de mitől van az a szép vörös göndör haja? Éppen olyan mint az anyádé… Tibinek elakadt a szava. Kimeredt szemekkel nézett egyenesen a barátja szemeibe. – Csak nem?

 

V.

Kedd reggel az építésvezető eligazította a brigádokat. Felhívta a figyelmüket, hogy nem szeretné, ha a tegnapi züllés folytatódna. Jó lenne a kiesett napot bepótolni ha ma nem is, de legalább még a héten, tehát húzzanak bele. Éppen Zsoltéknak magyarázta, mit tegyenek a rosszul bezsaluzott lábazat helyrehozásáért, amikor az út túloldalán bevásárlótáskával a kezében vonult az a törékeny gyönyörűség, aki a harmadik emeleti ablakból szokott nézelődni délutánonként. Valaki füttyentett az egyik ablakból, így az egész építkezés felfigyelt a lányra, aki diszkréten integetett Zsolt irányába. Zsoltnak nagyot dobbant a szíve, de rögtön tudatosult benne, hogy nem neki szól az integetés, hanem az építésvezetőnek.

  • Szia kicsim! – intett neki vissza.

  • Ez a maga lánya főnök?

  • Nem ez, de igen. Ő az én lányom.

  • Van fiúja! - tért azonnal a lényegre Jóska, a Zsolt munkatársa

  • Azt én honnét tudjam? Én csak az apja vagyok, nem a haverja. Kérdezd meg tőle!

  • Oké főnök – vigyorgott nagyot Zsolt – Ha visszajön felmegyek hozzá.

  • Na, azt próbáld meg! Le is töröm a derekad – fenyegette meg a főnök nevetve – Na, szóval itt ezeket véssétek le, mert ennyit nem fogunk rávakolni. Nem lesz számotokra nagy boldogság, de muszáj helyrehozni, ha elbasztátok.

  • Figyeljen má' főnök! – próbált Zsolt a magánbeszélgetésnél maradni – Tudom, maga nemrég került ide. Hol lakott korábban?

  • Megbeszélhetnénk a munkát előbb? Egyébként Ózdról jöttem ide. Nem mondtam még?

Ezzel túlléptek a témán, de Zsoltnak csak most tette igazán a bogarat a fülébe. Semmi másra nem tudott figyelni, csak arra, mikor jön a lány visszafelé. Most már nagyon tudni akarta, ki ez a Kinga, aki kiköpött Magi, csak éppen karcsúbb nála.

Nem is fogott hozzá a véséshez, mert attól félt, nem veszi majd észre amikor jön a boltból visszafelé a lány. Nem tudta, mit mondjon neki, de eldöntötte, mindenképp beszélni akar vele. Nagyot dobbant a szíve, amikor felbukkant a sarkon. A lába a földbe gyökerezett, a hang se akart kijönni a torkán, de végül sikerült odakiáltani.

  • Kinga!

A lány a hang irányába fordult, s úgy tűnt, szellemet lát. Zsolt legalábbis úgy vélte látni, hogy megdöbbenve ismerte fel őt. Egy pillanatra megállt, majd tétován tovább indult, vagy inkább óvatosan somfordált. Valamit most már tenni kell, mert még figyelmen kívül hagyja, hogy a nevét kiáltotta egy kőműves.

  • Várj egy percet, légy szíves! Beszélnünk kell! - indult el sietősen Kinga felé. Majd három...nem is...két lépésre megállt előtte. Erősen vizslatta a lány tekintetét, hiszen abból lehet megtudni, hogy ismeri-e őt, vagy sem.

  • Mit akarsz? - kérdezte lényegre törően, de csak egy pillanatra nézett a fiúra. Mintha mosoly bujkált volna a szája sarkában, ami azt is jelentheti, hogy ismeri a fiút, csak eltitkolja.

  • Magi! - csúszott ki akaratlanul Zsolt száján a megdöbbentő felismerés

  • Most meg kihez beszélsz?

Nem nézett a fiúra, inkább elfordult, s a lábát figyelte, amint a porba rajzolgatott a cipő orrával.

  • Nem ismerjük mi egymást?

  • Ócska duma – mondta, de továbbra is a földet nézte, Zsoltnak szinte már hátat fordítva.

  • De komolyan. Ennyire nem hasonlíthatsz, csakis te lehetsz az.

  • Így szoktál csajokat felszedni? - vetett e gy pillantást a fiúra, de nehezen tudta a mosolyát visszafogni. - Ugyan honnét lennénk ismerősök?

  • Ózdról.

  • Elég sokan laknak ott.

  • Ez igaz, de csak egy lánnyal voltam moziban. Magival, aki amúgy Magdolna. Ikrek volnátok? Nézz rám, kérlek!

  • Minek?

  • Minek? Azért, hogy biztos legyek benne, te vagy az. A tekinteted elárul.

Csak egy pillanatra nézett fel, de inkább csak a szeme sarkából.

  • Mennem kell! - indult lassan hazafelé

  • Várj! Ne hagyj bizonytalanságban.

  • Kingának hívnak, nincs testvérem, és nem ismerlek. Na, szia!

Lassan, tyúklépésben indulva távozott, majd hátra se fordulva intett búcsút...éppen úgy...éppen úgy, mint az a kis duci lány Ózdon.

 

Zsolt tehát magára maradt a bizonytalanságában. Két év telt el azóta, hogy Magival találkozott. Kis duci 16 éves lány volt. Ebben a korban sokat változhat, de annyit nem, hogy ne ismerné meg. Hiszen nem egy távoli, csak látásból ismert személyről van szó. Akad olyan ismerőse, aki határozottan kövér gyerek volt, aztán megnyúlt mint egy villanypózna, s határozottan vékony alkatú felnőtt lett belőle. Az arcáról viszont egyértelműen felismerhető. Vannak olyan lányismerősei, akik ikrek. Annyira zavaróan egyformák, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni őket. Főleg, ha szándékosan meg is nehezítik. Apró jelekre kell figyelni, hogy lelepleződjenek. Most viszont nem két egyforma nőt kell egymástól megkülönböztetni, hanem Magit kell felismernie annak ellenére, hogy tagadja az azonosságot. Na, de miért nem egyezik a nevük sem? Igaz, nem látta a nevét sehol leírva se Ózdon, se itt, csak arra hagyatkozhatott, amit mondott neki a lány. Aztán arra gondolt, hogy talán ő maga változott meg annyira, hogy nem lehet ráismerni. A pelyhedző bajsza megerősödött, rövidre nyírt haja ma már a vállára omlik....na, de aki csókolózott is vele, az két év után felismeri. Vagy nem?

 

Ezen gondolatait megosztotta Jóskával is, miközben a beton vésésével kínlódtak.

  • Figyelj öregem! – vigyorgott rajta a kolléga – Ez a csaj hülyére vesz téged. Azt mondod, nem is nézett rád, csak mintha huncutul mosolygott volna? Amikor elsomfordált, meg visszaintett, ugyanolyan volt, mint ahogy az ózdi bige csinálta két éve? Biztos, hogy ő az. Ne hagyd magad lerázni!

  • De a nevük sem egyezik.

  • Erre nincs ötletem. Vannak itt néhányan helybeliek, akik tudják a nevét. Kinga.

  • Na, hiszen ez az! A Kinga nem Magdolna.

  • Kérdezz rá legközelebb, ha találkozol vele!

  • Találkozok vele? Mégis hogyan? Lessem a házukat, hátha meglátom?

  • Akár úgy is. Itt dolgozunk még egy darabig. Majd figyelek én is.

  • És, ha nem akar találkozni?

  • Nem akar, nem akar! Elállod az útját.

  • Ja. Én leszek az útonálló.

  • Vagy bebizonyosodik, hogy ugyanaz a csaj, vagy legfeljebb felszeded a Kingát függetlenül attól, hogy valójában kicsoda. De tudod mit? Kérdezd meg az apját!

  • Miről? Hogy csókolóztam-e a lányával két évvel ezelőtt?

  • Ja! Ezt aligha tudja neked igazolni. Viszont mutatok neked valamit – húzta elő az igazolványát, s kinyitva az orra alá tolta. - Mi áll ott? - mutatott a névre.

  • Nagy József Benedek.

  • Ez az. Kicsi koromban Benőnek neveztek otthon, csak leszoktunk róla mert csúfoltak vele. Két neve van a csajnak. Na? Ki az okos? - legyintette tarkón az elámuló Zsoltot.

 

Ettől a beszélgetéstől senki nem lett okosabb, viszont kijelölte a fő csapásirányt. Fel kell szedni a Kingát! Húszéves férfi egyébként se lehet már nő nélkül! A haverokkal ugyan jól elszórakoznak odahaza a bisztróban, amikor egy-egy adag főtt kolbász után megisznak egy asztalnyi kisfröccsöt, de ott is a nő a fő beszédtéma. Ha éppen nincs tele az asztal poharakkal, akkor vagy kártyáznak, vagy csak gyufásdobozt pöckölgetnek, de a fő beszédtéma mindig a nő. Mesélnek egymásnak a vágyaikról, a megesett, vagy kitalált kalandjaikról, de mindig a nő a téma. Leginkább a hiánya. Akkor miért nem tesz ellene? A klubba is azért mennek, hogy lányokkal találkozhassanak, akiket megpróbálnak kicsábítani a sötét park füvére. Többnyire sikertelenül.

 

Persze a klub is addig volt jó, amíg volt zenekar. Sok bosszúságot okozott ugyan néhány bunkó csávó, aki saját szórakozására püfölte Freddi otthagyott dobszerkóját, de ezt nem lehetett kivédeni. Az se lehetett akadály, hogy nem volt dobverő, mert leleményesen tudták helyettesíteni szinte bármivel. Még verekedés is volt miatta, mert egyik nagyokos azzal érvelt, hogy neki joga van dobolni, mivel ő is kisz-tag. Nem volt tisztában a tulajdoni viszonyokkal. Ehhez a szerkóhoz semmi köze nem volt a kisznek, hiszen Freddi darabonként vásárolgatta, ahogy éppen a pénze engedte.

A zenekar azóta már csak emlék, bár még reménykednek a srácok a feltámasztásában. A csavargás is körülményesebb lett, mert Tibinek összetört a kocsija. Gyalog, vagy busszal nem szívesen indul már neki a szomszédos településeknek. Majd talán ha az apja megveszi magának az új motort, megkaphatja tőle a régit. Igaz, nincs jogosítványa, de majd megszerzi.

 

Zsolt valójában azért volt az építkezésen, hogy dolgozzon. Nem tölthette idejét a szerelmi ...na ez így túlzás ..a párkeresési gondjaival, valamit fel is kellett mutatni. A reggel kiadott feladat bizony kitöltötte a munkaidőt, sőt, még kicsit túl is haladt azon. Ezzel az volt a legnagyobb gond, hogy a többi munkás nem tolerálta a helyzetet, így a céges busz négy órakor elindult Jóska és Zsolt nélkül. Pedig elég lett volna 10 percet várniuk, nem többet. Negyed ötkor már seperték egymás ruhájáról a ráfröccsent betont, hiszen reggel munkásruhában jöttek, ebben is kell hazamenni, de a polgári járattal. Az indulásig volt még fél órájuk, de ugyancsak ki kellett lépni, hogy időben a buszállomáson legyenek. Főleg, hogy ...ha már útba esik ...Tibit is meglátogassák munkahelyén, a bisztróban.

  • Nocsak! - fogadta őket Tibi szélesre tárt karokkal – Megjöttek az építők. Üljetek le! Isztok valamit?

  • Mindjárt megy a buszunk, csak beköszöntünk.

  • Lekéstétek a céges járatot? Na gyertek! - húzta ki az egyik széket egy üres asztal mellől.

  • Nem ülünk le – mondott ellen Zsolt, mert ezt is lekéssük, utána már csak a hetes lesz.

Tibi széles vigyorral előhúzott zsebéből egy kocsikulcsot.

  • Na, üljetek már le!

Engedelmesen letelepedtek az ablak mellé. Tibi az asztalra tette a kulcsot. Zsolt felvette, nézegette. A kulcstartón polski fiat felírat volt olvasható.

  • Ez micsoda?

  • Aminek látszik. Nézz ki az ablakon!

A parkolóban ott állt egy fehér nagypolszki, egy Fiat 125p

  • Nem mondod...

  • De.

  • Tegnap még nem volt.

  • Ma viszont van. Reggel vettem még műszak előtt. Ma fregoli vagyok, azért tartóztatlak benneteket, mert hatkor lelépek, haza is mehetünk együtt. - nézett végig a munkásruhán, de aztán legyintett egyet. - Na, mit hozhatok? A ház vendégei vagytok.

  • Sört.

  • Van más újság is – jött vissza fanyar mosollyal, amikor hozta a söröket, meg a két konyakot, amit ugyan nem kértek a vendégek, de attól még megisszák.

 

Kirakott eléjük egy levelet. Katonai behívóparancs a címzett Hefner Tibor.

  • Ez most komoly? Éppen tegnap dicsekedtél vele, hogy elintézted.

  • Biztos csak félreértés. Úgy tűnik be kell vonulnom, de nem leszek benn sokáig. A nagybátyám a minisztériumban dolgozik.