Nem vagyok hegyvidéki gyerek, de szeretem a hegyeket. Nem vagyok alföldi se, hiszen a Bükkalján születtem és ebben a térségben élek azóta is. De különös érzéssel viszonyulok az alföldhöz. Ha bemegyek egy alföldi parasztportára olyan, mintha már jártam volna ott. Nem tudom mitől van ez.

Beszélgettem egyszer egy békési származású öregasszonnyal. Elmondtam, hogy Békés az ország egyetlen megyéje, amelyben még nem jártam. Azt mondta erre, ha Csongrádban jártam, akkor Békésben is. Attól lenne a jártam már itt érzés, hogy minden alföldi parasztporta egyforma? Hangulatában biztosan. Nem szeretnék ott élni, viszont mélységes tiszteletet érzek azok iránt, akik ezt az életkörülményt választották. Többnyire persze nem választás kérdése, hanem ide születik az ember és ha teheti, itt marad. Ha elmegy is, visszavágyik.
Valamikor gyerekkoromban hallottam valami bohózatban azt a mondatot, hogy "Mert milyen nehéz is volt régen a paraszti munka" Nem tudom miben hangzott el, azt se kinek a szájából. Ma is nehéz.

Sokszor eszembe jut az, amikor Oszláron dolgoztam a templom építésén negyed magammal. Ott is voltunk elszállásolva a faluban. Szállásadó gazdánk az egyházközség aktív tagja, ezért vállalta el, hogy szállást ad nekünk. Tehát közösségi ember. Ideírnám a nevét is, de nem emlékszem, hiszen van már ennek...32 éve. Hajnalban kelt, mert el kellett látni a jószágot, mielőtt busszal elmegy "Leninbe", ahol reggel hatkor kezdődött a műszak. Délután háromkor hazaért, beült a Skodájába, irány a szőlő a nyéki hegyen. Nincs is közel. Minimum 30 km oda-vissza. Akkor ment haza amikor sötétedett. Megint ellátta a jószágot, a vendégekkel együtt megvacsorázott, aztán még úgy tartotta illőnek, hogy társalogjon is velünk. A ház mögötti kertet a felesége művelte, ellátta a házimunkát, nevelte a gyerekeket, ezzel nem sok dolga akadt. Bekapcsolták a TV-t, de talán csak a mi kedvünkért. Aztán alvás, mert hajnalban kelni kell...s ez megy napról napra évtizedeken keresztül.
Az én apám állattenyésztésben dolgozott, tehát magam is láttam milyen az, amikor havonta 30 munkanapot kell dolgozni. Csak néhány óra szabadidő van naponta. Szabadság, nyaralás szóba se jöhet! Ehhez képest én leteszem péntek délután a szerszámot, és hétfő reggelig nincs vele gondom. Nyáron elmegyek két hét szabadságra. Na jó, én sokáig voltam magánvállalkozó, de aki alkalmazottként dolgozik, az így él.

Tehát minden tiszteletem a parasztoké. Bár az itt említett gazda nem is nevezhető hagyományos értelemben parasztnak, hiszen a munkásosztálynak is aktív tagja volt, de a paraszti életet sem adta fel. Tehetősnek mondhatnánk, hiszen volt munkahelye ahonnét rendszeres jövedelme származott, volt háza, kertje, szőlője, jószágai, autója, nem utolsósorban családja, tagja volt egy közösségnek, de mindezeknek meg kellett adni az árát. És az alföldi ember nemcsak Oszláron él így. Dolgozik amennyit bír, ha nem akar nélkülözni, ha nem akar a társadalomnak a terhére lenni. Márpedig nem akar, hiszen nem olyan családból származik.

Valójában arról akartam írni, ahogy az alföldhöz, mint tájhoz, mint látványhoz viszonyulok. Jártam néhány évig rendszeresen a szomszédasszonyomnak sofőrkét Pestre. Jött mindig az anyósa is, ( ziher ami biztos) akivel nagyon jól végigbeszélgethettük az utat. Ő maga mondta, hogy életében nem olvasott el egyetlen könyvet sem, de ettől még nagyon otthon volt szinte bármilyen témában. Ő szerette az alföldet. Nem tudom miért, de szerette. Egyszer tettünk egy üzletszerző utat Hortobágy, Hajdúszoboszló, Kunhegyes, Tiszafüred útvonalon. Na, mondom: Most nézelődhet, itt vagyunk az alföldön, de a kukoricától nem lát semmit. Ha nem lennének a táblák, fogalmunk se lenne, hol járunk. A mi környékünkön legalább vannak tájékozódási pontok. Arról nem is beszélve, hogy a hegyről szét lehet nézni. (Erre kontrázott egyszer egy debreceni gyerek, hogy itt nem látni egyik hegytől a másikat. Az a szép, amikor az ég a földdel egybeér)

Egyszer a családdal lementünk Sarudra a Tisza-tóhoz. Megnéztem a térképen, hogy ott van egy jó nagy vízfelület. A helyszínen viszont csalódnom kellett, mert semmit nem láttam. Na jó, a gátról valamicskét.

Legközelebb a temetőben jártam Sarudon. Tulajdonképpen ezt akartam elmesélni, a fentiek csak a bevezetés.

János, a sógorom cimborája Egerben. Sarudon volt gyerek, de már nagyon régen, hisz túl van a hetvenen. Szüreten találkoztunk többször is. Tudta, hogy én sírköves vagyok. Akkor legalább is még az voltam. Az apja sírját szerette volna lefedetni, akit ő nem is ismert, hiszen pici baba korában elvesztette. Nevelőszülők nevelték fel, de a nem is ismert édesapját tisztelte annyira, hogy rendbetartsa a sírját. Évente visszatérő téma volt ez, de nekem kicsi munka, messze is van, túl drágán se csinálhattam, de nekem is meg kell, hogy érje a vállalás, hiszen én ebből élek. Addig halogatódott a dolog, hogy bezártam a vállalkozást, eladtam a teherautómat.
A sógor hatalmas borospincéjében dolgoztam hónapokig, János elég sokszor megkeresett. Végül megalkudtunk úgy, hogy a sógor pickupjával oldjuk meg a szállítást. Már csak a méretet kellett volna tudnom.
Megszületett a megoldás erre is. A sógorom Jánossal, és még egy egykori Tisza-parti gyerekkel elmentek csónakázni a tóra. Kiváncsian, vártam a sógor élménybeszámolóját. A tapasztalt ember biztonságával, mosolyogva kérdeztem rá, hogy unalmas volt? - Az. - Gondoltam.
Legelső hajóutamra emlékeztem, amikor Balatonmáriafürdőről hajóztam át Badacsonyba. Az indulás még izgalmas volt. A tó közepén azon aggódtam, hogy nem tudok úszni, később pedig az elalvás ellen küzdöttem egészen a kikötésig.

A tisza-tavi csónakázás persze csak a sógoromnak volt unalmas. A másik két kiránduló élvezettel azonosított be helyeket ott, ahol valójában egy kívülálló semmit nem látott. Élvezettel végig nosztalgiázták a napot. Telefonon felhívtak, lediktálták a méretet. Azt kellett közben pontosítani, hogy mihez mértek. Meg volt persze a kockázata annak, hogy nem jól értjük egymást.
Végül elkészült a mű, lehetett szállítani. Na, de ha már új fedlap lesz rajta, fel kellene újítani az egész síremléket! Csiszológép kell, meg hozzá áramforrás. Sógoromnak volt egy nagyon jó áramfejlesztője, de betörtek a birtokon a garázsba, és eltulajdonították. A szőlőhegyen nem ritka eset. Mivel én már úgysem használtam az enyémet, felajánlottam. Az volt az ára, hogy meg kellett javíttatni. A szerelő tőlem kérdezte, jó lesz-e az alapjárat, amit beállított. Nem igazán lett jó, de ez csak később derült ki.
Na, most már nagyon bőlére engedtem a bevezetést.

Jöttek a pickuppal, felraktuk, leszállítottuk.
Betolattunk a temetőkertbe. Ez az autó nem igazán sírkőszállításra van kialakítva, de leküzdöttük a pici platóról, a sorok közt bearaszoltunk a helyszínre. A méret patent. Teljesen jó. Agregát beröffen, hosszabbító, csiszológép. 2000W-os géppel simán dolgoztam róla korábban, de most a 750W-os se pörgött fel rendesen. Beizzítottuk a drótkefét, s ahol nem volt feltétlen szükséges, nem használtuk a gépet. Nem szerettem soha, ha a megrendelő jelen volt, de itt még azt is kénytelen voltam elfogadni, hogy segít. Így is elég sokáig tartott. Közben mesélt a gyerekkoráról, a háborúról, mert a térségben jelentős harcok voltak 1944 őszén. Itt keltek át a szovjetek a Tiszán. Akkor persze még nem volt a tó. Jöttek asszonyok közben a temetőbe, akik ismerősök voltak. Csodálkoztam kissé, hiszen ez az ember fél évszázada elkerült a faluból. Ennek ellenére tartotta a kapcsolatot a szülőföldjével.
Elkészültünk.
- Na, Gyuszikám, akkor mennyi lesz?
Mondtam részletezve. Ennyi a fedlap, ennyi a felújítás, meg ehhez még az üzemanyagköltség Tibinek.
- Vagyis akkor ez összesen, annyi mint?...Rendben. Tessék. - adta át az összeget - A fuvart meg majd még mi Tibivel lerendezzük, és nagyon szépen köszönöm.

Ezután megállt szemben a felújított síremlékkel és elsírta magát. Ismételten nagyon szépen megköszönte a munkát mindkettőnknek, megölelt, megcsókolt bennünket.
Olyan esetem volt már, hogy egy öregasszony kezet csókolt, de ilyen még nem.
- Na akkor mehetünk? - kérdezte János, miután megnyugodott.
Összepakoltunk, kiálltunk a temetőből, becsuktuk magunk után a kaput, ahogy az illik.
- Na, akkor most megesszük rá az áldomást. - jelentette ki. - Tiszapartról nem lehet úgy elmenni, hogy ne együnk meg egy halászlét. Megállunk Poroszlón.
Ez nem választható opció volt, hanem parancs. Halászlé...meg talán túróscsusza is, de ebben már nem vagyok biztos, nem emlékszem rá. Kompromisszumos halászlé volt. A ponty finomabb, a harcsa biztonságosabb. Nem ettem még korábban harcsa halászlét. Soknak találtam az ikrát, és kerestem magát a hal húst. Mint kiderült, nem ikra volt, hanem a harcsát gombócként tálalják, nem szeletben. Na, most már ezt is tudom. Mindig tanul az ember valami újat.
Egykor Siófoknál se mertem szóvá tenni, hogy savanyú a bajai halászlé, de állítólag annak olyannak kell lenni.
Na, azt gondolom mondanom se kell, hogy Sarud és Poroszló között kaptunk idegenvezetést. János mindent elmesélt arról amit útközben láttunk, meg arról is, amit nem.
Ez az út nekem munka volt, vagy mondhatnám üzleti vállalkozásnak, de mindennél többet ért látni, hogy mennyire boldog ez az ember. Már ezért megérte.