Zsolt megkapta az apja régi T5-ös Pannóniáját. Nagybátyja darabokra szedte, s újrafestette. Nem kérdezte milyen színű legyen, ő maga döntötte el. Sárga Pannónia nem sok szaladgált az utakon. A tankra az új tulajdonos már saját kezűleg festette rá a madarat. Így már tényleg egyedi lett. Jó lett volna jogosítvány is, de a rendőr őt még nem ismerte, nem tudta, hogy nincs neki.
Ezen a napon csupán a motorozás öröméért szállt nyeregbe. Szombat volt, szabad szombat. A varrodában viszont dolgoztak az asszonyok, köztük az irodában két lány a baráti körből. Juci, aki már megvolt, és Sára, aki még nem. Állítólag házinyúlra nem lövünk, de ez úgy hülyeség, ahogy van.

Zsolt leállította gépét a kapuban, bukósisakkal a hóna alatt belépett az udvarra. Az iroda az udvar végében volt, kb 30 méterre a kaputól. A műhelyajtó előtt megpróbált észrevétlen elosonni, noha az utcára nyíló ablakon át már láthatták a dolgozók, így az egész varroda tudta, hogy legény jött az irodistákhoz.
A puszi-puszi üdvözlés köztük évek óta éppen olyan természetes volt, mint férfiak közt a kézfogás. Néhány hete állt be némi változás. Jucival csók, Sárával viszont a puszi is elmarad, amióta menyasszony. A vőlegény féltékeny természet. Nagyon könnyen eljár a keze, ha úgy érzi, szemet vetnek kedvesére. Most ugyan nincs ilyen veszély, hiszen éppen bevonult katonának. Zsolt régóta barátja Sárának, talán rá nem vonatkozik a féltékenység, bár soha nem lehet tudni. Inkább tartózkodnak a nyilvános puszilkodástól. Jelenleg nincsenek ugyan nyilvános helyen, de Juci kisajátította magának a látogatót.
- Hozzám jöttél? - csimpaszkodott Zsolt nyakába egy cuppanós csók után már a bejárati ajtóban.
- Ugyan ki máshoz? - kérdezett vissza, miközben Jucival a nyakában belépett az előszobába.
Sára nem is állt fel az iroda asztala mellől, így csak szóban üdvözölték egymást. Juci közben elengedte a legényt, s az iroda sarkában álló székre mutatva hellyel kínálta. Zsolt leült, s kutakodva tekintett körbe, majd megállapította, hogy sisakjának a padlón lesz a legjobb helye.

- Csajok! Nem megy valamelyikőtök a boltba? - kiáltott a főnökasszony még az udvarról - Jaj! Vendégetek van? - adta a meglepettet, pedig nagy eséllyel éppen azért jött, hogy lássa, ki érkezett a lányokhoz. - Szia Zsolti! Jaj! Mé' nem vágatod már le ezt a ronda hajadat? - túrt bele a fiú loboncába - Apád engedi?
- Hagyja má' Gizi néni! Nekem így tetszik - vette védelmébe Juci.
- Ja, az más. Pedig higgyétek el, hogy nem divat már a hosszú haj.
- Mit hozzak a boltból? Éppen menni akartam. Zsolti megvársz itt? Jövök mindjárt.
- Persze. Menj csak! Én addig őrzöm itt a menyasszonyt. Meg legalább hűsölök egy kicsit. Nagyon meleg van odakint.

Kettesben maradtak.
Sára nem volt egy tökéletes szépség. Olyan elől deszka hátul léc alkat. Nem tudni, minek hordott egyáltalán melltartót. Betöltötte a tizenkilencet, mégis egy nyúlánk csitrinek nézett ki. Világos barna göndör haja - se nem rövid, se nem hosszú - többnyire sehogy sem állt. Nagy, őzike szemei mégis olyan csábosan tudtak tekinteni a legényre, hogy ugyancsak felkeltette benne a vágyat. Ujjatlan blúzt viselt. Zsolt izgatónak találta a kikandikáló hónaljszőrzetet. Nemkülönben a combközépig érő fekete pöttyös fehér bőszoknyát. Csak úgy vitte a tekintetét, ahogy libbent, miközben Sára felállt, s a szekrény polcán keresett valamit. Tekintetét végiglegeltette a lányon tetőtől talpig oda-vissza, s maga is elcsodálkozott azon, hogy szépnek találta a pipaszár lábakat.
- Áll még az egyezség Sárikám, hogy én viszlek motorral Tibinek az esküjére? Jövő vasárnap lesz ugye?
- Hááát...
- Megbeszéltük.
- Meg meg, de mit szólnak a Tibi anyjáék? Csak illetlen, hiszen mégis menyasszony volnék - mismásolt restelkedve.
Háttal állt a fiúnak, csak a fejét fordította hátra úgy, hogy közben kezével kapaszkodott a szemmagasságban lévő polcban. Olyan sajnálkozó volt a tekintete, hogy Zsolt egy pillanatig se kételkedett annak őszinteségében.
- Meg különben is! - próbált igazolást találni visszatáncolására a lány - Mi lenne ha elromlana a motor?
Nem várt választ a kérdésre. Levett egy mappát a polcról és letette az asztalra. Hátrahúzta a széket, s leült, Zsoltnak háttal.
- Én is ebbe reménykedek - kapott választ mégis.
- Micsoda? - pattant fel a helyéről - Hogy te milyen szemtelen vagy! Ilyeneken jár az eszed? Hiszen mi barátok vagyunk.
Már baráti pofonra emelte a kezét, de aztán visszafogta magát. Nem ült vissza a székre, csak az asztal sarkára. A felháborodástól egészen kipirult az arca. Csak egy pillanatnyi felindulás volt ez. Valójában tetszett neki amit hallott.
- Azt hiszem jobb, ha én megyek - nyúlt le Zsolt a sisakjáért, de nem mozdult a székről. - Pedig már olyan jól elgondoltam, hogy mi ketten...valahol az út menti erdőben...nem is tudna róla senki...hiszen én azt hittem nem is lenne ellenedre...nemrég is milyen jót smároltunk Katiéknál amikor valaki lekapcsolta a villanyt.
Halkan beszélt, mintha csak magának mondaná, de azért ügyelt rá, hogy Sára értse minden szavát. Tekintetét se emelte fel, csak a padlót bámulta olyan szomorú képpel, hogy a lánynak már-már megesett rajta a szíve.
- Te, te! - reagált kurtán, s közben pofont ígérően lebegtette tenyerét. Mosolyát kevés sikerrel próbálta rejteni.
- Az összes lány közül te csókolsz a legjobban. - mondta Zsolt még mindig a padlót lesve.
- Tóth Maritól is jobban?
- Miért emlegeted éppen őt? - emelte vádlón tekintetét a szép barna őzike szemekre. - Tudod nagyon jól, mennyit szenvedtem miatta. De ez a hajó már elment. Nem is baj.
- Azért mégis ő a legszebb a faluban.
- Férjhez ment és kész. Különben is! A szépsége egy adottság. Nem tett érte semmit. Nem igazságos az élet. Egyébként nem volt egy nagy szám.
- Ezt csak úgy mondod.
- Ne hidd! Te sokkal izgalmasabb vagy.
- Ne mondj nekem ilyeneket! Menyasszony vagyok.
- De ahogy itt állsz ebben a libbenő szoknyácskádban az asztalnak támaszkodva, ujjatlan blúzocskádban...
- Zsolti! Hagyd abba!
- Ez az igazság. Nagyon kívánatos vagy.
- Ne fantáziálj! Köztünk nem lehet semmi!
- Akkor legalább a puncidat mutasd meg, mert én olyat még nem is láttam - mondta olyan szomorú tekintettel, amilyenre csak képes volt.
- Te nem vagy normális! Teljesen elment az eszed - dorgálta olyan visszafogott indulattal, hogy érezni lehetett, legszívesebben üvöltene a fiúval - Oszt mi van, ha bejön valaki?

Aha! Szóval nem a kéréssel van baj, csak a lebukás lehetősége tartja vissza.
- Üres az egész udvar. Az ablakból mindent látunk, de az erős napsütéstől ide nem lát senki még az ablak mellől se. Naaa! Mutasd meg! - kérlelte éneklős hanglejtéssel.
Sára elbizonytalanodott, de még próbált kifogást találni.
- Ne hazudj nekem! Nem igaz, hogy még nem láttál olyat. Juci nekem mindent elmond. Tudom, hogy ledöntötted a temetőgarádban.
- Nem is tagadom. Bár nem nagyon dicsekszem vele. Tudod mit mondott utána? Azt, hogy ennyi volt az egész?
- Jaj, ne vedd úgy magadra! Mit tudta ő mit beszél? Nagyon félt. Azt hitte, bele is halhat. Azért vonakodott olyan sokáig.
- Ahhoz képest tényleg nem volt olyan nagy dolog. Azt is mondta, miközben sétáltunk visszafelé, úgy érzi, mintha még most is benne volna.
- Na szóval, ne gyere nekem itt azzal, hogy nem láttál még olyat!
- Nem is. Sötét volt. Naaa, mutasd meg!
- Biztosan nem jön be senki?
- Nem hát. Üres az udvar.
Sára hátranézett, megbizonyosodott róla, hogy senki nem közelít. Majd ahogy ott állt, fenekét az asztal éléhez támasztva, két kezével fogta a ruha szegélyét, felrántotta egészen mellmagasságig egy pillanatra.
- Ugyanmá'! Bugyit láthatok a szárítókötélen is. Vesd le!
- Teljesen meghibbantál?...Na, nem bánom - mondta némi habozás, és ismételt hátranézés után.
Gyorsan lehúzta magáról, s bedobta az asztal mellett, a padlóra rakott szabásminták közé.
- Megint nem láttam semmit. Közelebb megyek.
- Nenenene! Ide ne gyere! Maradj ott a széken!
- De most már tényleg mutasd, míg Juci vissza nem ér.
- Na, ez az! Mit szól?
- Semmit. Nem tudja meg. Mutasd gyorsan!
Sára összeszorította a száját, a szemeit is becsukta, mintha attól félne, hogy fájni fog. Épp úgy mint az imént, ismét fellebbentette a ruhát egy pillanatra.
- Mint a hónaljad.- állapította meg a fiú - Csak egy szőrpamacs.
Mire Sára kinyitotta a szemét a fiú már ott térdelt előtte. Az elengedett szoknya épp a fejére hullott.
- Nenenene! Hagyjál békén! Mit képzelsz? Juci mindjárt itt lesz - hebegte folytott hangon.
Két kezével görcsösen kapaszkodott az asztal peremébe, és dermedten türte, amint az erős férfikéz terpeszre kényszeríti.
- Figyeld a kaput! Én innét nem látom - mondta, majd nyelvével beletúrt a pamacsba.
- Hogy figyeljem te nagyon hülye, amikor a hátam mögött van?
- Így! - jött a kurta válasz, majd Zsolt felállt, megpördítette a lányt, s lenyomta az asztalra.
Ő maga is ráhajolt a hátára, nehogy felálljon, majd Sára karjait könyöklésre igazította, hogy tekintetét a kapura emelhesse. Spanyolöves rövidnadrágjának mind a nyolc gombját egy pillanat alatt kipattintotta, a szoknyát a lány hátára hajtotta, s már bele is merült az élvezetbe. Sára teljesen leblokkolt a megdöbbenéstől. Fel se fogta, mi történik vele. Nem akarta elhinni, hogy egy régi barátja diktálja hátára hajolva a ritmust, amikor a kaput látta nyílni...
- Hagyd abba! Hagyd abba, jön Juci - sziszegte, majd próbált az asztaltól hátrálni.
- Várj még! Csak egy picit...
- Nem!
- De.
- Rögtön ideér.
- Még egy, még egy...a francba! Tényleg itt van - ugrott hátra, nadrágját felrántva, de nem begombolva huppant a sarokban álló székre, de már nem tudta magát visszatartani. Az erős lüktetés meghozta az eredményét, s a kigombolt nadrág takarására lehúzott póló derekán árulkodó folt jelent meg. Hirtelen felkapott az újságtartóból egy Ifjúsági Magazint, s kinyitva az ölébe ejtette. Sára egy pillanat alatt megigazította a szoknyáját, s mire Juci beért az irodába, már az asztal fölé hajolva koncentrált az előtte kiterített kimutatásra.

- De nagyon belemerültél a munkába, hogy még a széket is hátrarúgtad! - jegyezte meg Juci amint belépett az ajtón.
A reklámszatyrot az asztalra tette, majd Zsolt felé fordult.
- Hát te, mit olvasol?
- A slágerlistát nézem - válaszolt kissé remegő hangon, de a lánynak nem tűnt ez fel.
- Melyik szám az első?
- Komártól a Húsz év múlva.
- Komolyan? Mutasd! - nyúlt az újságért, de a fiú nem adta.
- Nem hiszel nekem?
- Jól van, edd meg az újságodat! - nyomott egy csókot Zsolt szájára - Hogy te milyen forró vagy! Ilyen meleg van idebenn? Miért nem kapcsoljátok be a ventilátort? Mitől ragyog úgy a szemed?
Zsolt ismét nagy érdeklődéssel figyelte az újságot. Juci a kaját kezdte kipakolni az asztalra, odébb tolva a papírokat Sára elé, aki ekkorra már leült, de még mindig nagyon bele volt merülve a munkába.
- Hagyd már azt a szart! - szólt rá - Nem annyira sürgős. Nahát, hogy te is hogy ki vagy pirulva! Nagyon gyanúsak vagytok nekem - mondta nevetve, majd hol egyikre, hol másikra tekintve lefagyott ajkáról a nevetés.
- Mi van? - kérdezte Sára, amikor látta a gyanakvó tekintetet.
- Fogadjunk, csókolóztatok.
- Nem! - tiltakozott mindkét meggyanúsított olyan egyszerre, hogy az már gyanús.
- Nahát, ez nem szép dolog tőletek, és még hazudtok is...
- De hát tényleg nem...- próbálta győzködni Sára.
- Na, hagyjuk! Nem első eset. Meg különben is mi van abban? - emelte fel a szatyrot a maradék cuccal az asztalról, hogy átvigye a műhelybe amit a főnöknek vásárolt.
- A smárolás még nem számít megcsalásnak - jegyezte meg megbocsájtó hangon kifelé menet már az ajtóból.
Az előszobában megállt, mint akinek olyan érzése támadt, hogy valamit látott a szeme sarkából. Hátrálva visszalépett, tekintete a szabásminták tetejére dobott bugyin akadt meg.
- Hoggyazza...! Micsoda egy mocsok szemétládák vagytok mindketten! Ide figyelj Parádi Zsolt! Most azonnal tűnj a szemem elől, és soha többé ne lássalak ebben a rohadt életben!
Zsolt begombolta a nadrág derekát, felkapta a sisakját, s olyan gyorsan eltűnt, mint aki ott se volt. Csak a motorbőgés, meg a benzinszag jelezte ottjártát még egy percig.

 

A lehetőség.

Juci nem tudta leplezni zaklatottságát, így az egész műszak azonnal megtudta, hogy összeveszett az udvarlójával. Az okát persze senki nem tudta. Nem volt éppen veszélytelen a helyzet, hiszen a Sára leendő anyósa is a szalagon dolgozott. A két lány csak remélni tudta, hogy nem derül ki az eset. Ők egymásnak eddig mindent elmondtak, s ez most megváltozott volna, ha Juci nem veszi észre a ledobott bugyit. Így legalább a barátnőknek nem kell titkolózni egymás előtt. Nehéz lesz ezután együtt dolgozniuk, együtt tölteni szinte minden napjukat, de idővel majd megemésztik a dolgot. Remélték, hogy Zsoltnak se jár el a szája. Legények egymás közt szívesen dicsekszenek a trófeáikkal - néha még tesznek is hozzá - de Zsoltnak nem ment el az esze. Ha Tibinek a fülébe jut, akkor harc lesz. Zsolt pedig nem akar Sáráért harcolni. Ő soha nem bántott senkit, őt se verték még meg, hiszen igyekezett azt elkerülni. Tibivel szemben nem lenne esélye.
Ej, pedig de szívesen elújságolta volna hétfőn a kollégáknak a sikertörténetet.

Aztán mégis sikerült túltenni magát a dicsekvési kényszeren, mert más izgalmas téma került terítékre.
Olyan időszak volt ez a cég életében, amikor tömegesen léptek ki dolgozók, mert nem voltak megelégedve a fizetéssel. Már az a hír terjedt el, hogy nem is kapnak új megrendelést, a folyamatban lévő építkezéseket is kétséges, hogy be tudják fejezni többek között a munkaerő hiány miatt. A munkások hergelték egymást. Néhányan csak azért mondtak fel, mert ha a Jóska, meg a Pista elmegy, akkor ő se marad. Volt aki néhány hét után új felvételesként vissza is jött, mert nem talált kedvezőbb állást. Nem volt ez másként a Zsolt brigádjukban sem. A délelőtti munkaidőt azzal töltötték, hogy négy fiatal összeült az ebédlőben, és megfogalmazták a felmondásaikat. Zsolt volt a fő fogalmazó, de mindenki hozzátette a maga gondolatát. Aztán elosztották egymás közt, kinek melyik indoklás jut. Akinek az "Elhagyom a süllyedő hajót" szöveg jutott, másnap már nem is kellett munkába állni. Zsoltnak és legkedvesebb kollégájának még le kellett tölteni a két hét felmondási időt. Aztán pedig együtt kezdtek munkát keresni.

Bementek a járási hivatalba, ahol megtekinthették azt a listát amin az állt, mely munkahelyek várnak új dolgozókat. Az is fel volt tüntetve, mennyi munkabért kínálnak. Az építőipari ajánlatok eleve kiestek, hiszen épp azt nem akarták - legalábbis Zsolt így érezte - hogy egész életüket építkezésen töltsék. A gabonatárolóban kínáltak havi 3000 Ft-ot. Ez volt a legjobb ajánlat. El is mentek a helyszínre, ahol középkorú asszonyok gúnyos mosolya kísérte érdeklődésüket. Nehéz munka ám ez - mondta egyikük, s a hangsúlyból érződött, hogy nem tartja őket alkalmasnak erre a feladatra. Aztán mégse jelentkeztek a munkára. Nem a nehézsége miatt, hanem inkább a monotónia-tűrésüket nem kívánták próbára tenni. A kolléga talált aztán egy kedvükre való lehetőséget. Miskolcon kellett jelentkezni az országos kőolajkutatóhoz. Na, ez nagyon jó. Változó munkahely, ami azt jelenti, hogy az egész országot bejárhatják. Viszont nagyon kicsi pénzt kínáltak, aztán el kellett volna menni (mint minden új munkahely esetén) orvosi alkalmassági vizsgára...ez így együtt már nem volt annyira csábító. Ha a büszkeségük engedi, visszamennek kőművesnek.

Három hét elteltével Zsolt árukísérő lett az egyik egri bútorgyárban, a kőműves fizetés kétharmadáért. Voltak ebben a munkában izgalmas napok, de általában életveszélyes volt, hiszen majd' megölte az unalom. ;)
Falusi lakhelye miatt nem volt egyszerű bejárni. A sárga kormorán szóba se jöhetett, mivel nem volt rá jogosítványa. Alkalmanként megkockáztatta, hogy szükség esetén elmenekül a rendőr elől, de rendszeres közlekedésre gondolni se mert. Kerékpárral túl nagy volt a távolság, busszal pedig reggel túl korai, délután viszont bizonytalan az időpont. Munkájuk legnagyobb része abból állt, hogy a vasútállomásra szállították a bútorokat, ahol vagonokba kellett rakni. Csak ritkán volt annyi üres vagon, hogy a munkaidejüket kitöltse a szállítás, így rengeteget kellett a készáru-raktárban bújkálni, hogy a szalagon dolgozók ne lássák őket lófrálni. Ha nem is volt mit tenniük, nem mehettek el akkor, amikor a műszak végzett, hisz akkor nem lehetett mivel megindokolni, hogy a szállítóknak magasabb a fizetése. Ezért volt mindig bizonytalan a hazautazás.
Sok-sok ráérő idejében sétálgatott a gyárban. Nézegette a gépeken dolgozó lányokat, akikkel beszélgetni nem nagyon akadt alkalom, hiszen ahhoz túl nagy volt a zaj. A negyedóra reggelidőt igyekezett a pihenőben tölteni, de a lányok ennyi idő alatt vagy az evést, vagy a dohányzást választották, mindkettő nem fért bele az időbe, az ismerkedés meg pláne. Ráadásul Zsolt nem is dohányzott.
A főnök titkárnőjével viszont jókat lehetett dumcsizni. Rövid nyaka, hajlott háta ellenére akár jó nőnek is mondható. Göndör, barna haja volt, éppen mint odahaza Sárának, s micsoda véletlen egybeesés, ő is menyasszony. Erika megengedte a fiúnak, hogy leüljön az asztalához, és pötyögtessen az írógépen. Nem volt nehéz a lány nevét megjegyezni, mert az írógépre is rá volt írva. Bensőséges viszony nem alakulhatott ki, mert az irodában mindig nagy volt a forgalom. Aztán a közvetlen munkatársak se nézték jó szemmel, hogy ott időzik órákon át. Így maradtak társalgásra csupán a csomagolók. Ők közel is voltak a raktárhoz, nem is voltak zajosak, s néha még segíteni is kellett nekik, ha sürgős volt a szállítás. Ez jó indok volt a közeledésre. Többnyire családos asszonyok voltak, csupán két lány akadt köztük. Egyiküket Zsolt szépnek találta, de visszahúzódó természet lévén, nehéz volt vele megtalálni a közös hangot. Kizárásos alapon maradt a Zsuzsa. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, jó volt a humora, néha kacérkodott is a fiúval, de Zsoltban meg volt az a hiba, hogy mindig a legszebb lányokra áhítozott. Zsuzsától viszont nagyon sokan voltak szebbek a gyárban. Kicsit pufók alkat, rossz állásúak a lábai, s még az arányai sincsenek igazán eltalálva. A mellei vonzóak lehettek annak, aki szereti a nagy melleket. Bár az igazsághoz tartozik, hogy bútorcsomagoláshoz nem öltözik kihívóan az ember lánya. Jól kiöltözve akár vonzó is lehetett volna.

- Figyelj öcsém! - szólította meg egyik reggel Viktor, a legjobb beszélőkével megáldott kolléga - Beszéltem a csomagolókkal. Műszak után átmegyünk a pincébe, ahol a céges bulik szoktak lenni. Van pia, kicsit iszogatunk, aztán dugunk egy jót. Jön a Margó, az Andi, meg a Zsuzsa. Tiéd lehet a Zsuzsa. Benne vagy? Hívom még Lacit, így mi is megvagyunk hárman.

Nem mert nemet mondani, bár nem ilyen dugásról álmodott. Volt ugyan már lánnyal, de Zsuzsával éppen csak beszéltek néha, akkor is érdektelen semmiségről. Valójában semmilyen viszonyban nincsenek. Semmi nem indokolja, hogy ilyen könnyen odaadja magát. Ráadásul társaságban. Zsolt még nem is járt a helyszínen, nem tudja, mennyire lehet egyáltalán félrevonulni. Aztán csak zubele, egy majdnem idegennel? Kétségei voltak. Nem igazán hitt benne, hogy ez így összejön, de nem is nagyon volt kedve. Viktornak ezt mégse mondhatta, hiszen aztán az egész brigád azzal fogja cukkolni, hogy megijedt a pinától.
A csomagolókkal egész délelőtt egyetlen szót nem váltottak. Viktor ígéretén kívül senki és semmi nem igazolta vissza, hogy lesz buli. Zsolt azért fohászkodott magában, hogy ne sikerüljön a parti.

Ez a nap is épp olyan unalmasnak ígérkezett, mint legtöbb. Viktor bement a főnőkhöz a diszpóért, de nem hozott semmit. Nincs vagon. Majd talán 11 órakor kiállítanak két 19 m2-est. Ez gyakorlatilag annyi munkát jelent, hogy két IFA-val fordulnak kettőt, de a második útra az egyiket félig kell pakolni, mert több nem fér a vagonokba. Most csak meg kell várni a tizenegy órát úgy, hogy aki látja a szállítókat, azt higgye, dolgoznak. Többnyire a készáru-raktárban bujkáltak, de Miklós, a raktáros nem vette jó néven, ha összetörték a csomagolást a heverőkön. A várakozás viszont szörnyen álmosító. A sarokban volt ugyan egy megégett heverő, amit egy vasúti tűzből mentettek ki, de azon mindig feküdt valaki. Hetüknek nem jutott hely. Pedig Zsolt rettentően álmos volt. Még a délután esedékes szex reménye se bírta éberen tartani. Reggel is aludt egy kicsit a buszon, s azt tapasztalta, hogy ilyenkor az egész napja el van rontva. Igyekezett is az utazás alatt ébren maradni, de ez hajnal négykor nem olyan könnyű.
Fél tizenegykor megrakták az egyik autót, ami elment az állomásra. Ez kb 10 perc munka, utána lehet megint tétlenkedni, mivel a kocsit csak két pakoló kísérhette. Kettőjüknek sok volt ugyan a vagonba átrakodni, mégis inkább ezt választotta volna bármelyikük, mint az unatkozást. Zsolt tehát ismét a raktárban téblábolt. A csomagolóba nem mert átmenni. Nem tudott volna miről beszélni a lányokkal, hiszen folyton a délutáni programon járt az esze, arra meg nem mert nyíltan rákérdezni. Az iroda felé a csomagolón át vezetett az út, de éppen csak a terület szegletét érintette, nem kellett feltétlenül szólni az ott dolgozókhoz. a fiú csak a szeme sarkából figyelte a nőket. Zsuzsa észre se vette, hogy arra jár, vagy csak úgy tett, mintha nem látná. Andi, egy szőke harmincas - akinek családi állapota nem egyértelmű - sokszor beszól a nála tíz évvel fiatalabb legénynek, remélve, hogy zavarba hozza. Most ő se tett egyetlen jelzésértékű megjegyzést, egy sejtelmes mosolyt, egy huncut kacsintást...semmit. Felnézett, amikor észlelte, hogy előtte megy valaki, de ezentúl semmivel nem reagált. Egyedül a szép kislány nyújtotta felé a kezében lévő ollót mintha kard lenne, de ez semmit nem jelent, csak gyerekes incselkedés. Ő egyébként sincs a kínálatban. Sőt, ha egyáltalán igaz amit Viktor mond, ez a lány akkor sem tud semmiről.
Az állomásra induló szállítmány egyik kísérője Viktor volt, s az iroda előtti dohányzóban odaintette magához Zsoltot.
- Ugye nem gondoltad meg magad? Veszek a trafikban gumit, hozok neked is.
Erre nem lehetett mit mondani, csak bólogatni. Lelki szemeivel már azt látta, amint a pincében Andi gúnyosan mosolyog rajta, amiért olyan ügyetlenül próbálkozik Zsuzsával. Aki egyébként nem is tetszik, de mindenki elvárja tőle legalább a próbálkozást, ha már egyszer eljött. Kell az az alkohol! Legalább oldja a gátlást. Sőt! Ha elügyetlenkedi a dolgot, akkor rá lehet fogni, hogy be volt rúgva. Na, ez lesz a megoldás. Még abban reménykedett, - mivel a nők részéről semmi jelzést nem észlelt - hogy Viktor csak kitalálta az egészet.

Már dél volt, amikor visszaért az autó. Betolatott a raktárba. Kicsit ügyetlenkedett a sofőr, sokat kellett irányítani, nehogy nekimenjen a bútorok sorának. A helyismeret ellenére se volt olyan ügyes, mint amikor Szegedről jött egy pótkocsis szerelvény. Előbb bejött a sofőr gyalog, megnézte hová kell beállnia, majd úgy betolta a szerelvényt irányítás nélkül, mintha sínen járt volna. Hárman is kiáltották neki, hogy "JÓ", de akkor már állt. Na, de semmi gond, ha félre megy az IFA, odébb húzzák a heverőt.
Nagy kapkodva nekiláttak a rakodásnak. Zsolt meg is rántotta kicsit a derekát, de ez majd' mindennapos eset, nem kell vele törődni. Amikor kész volt, beállt a másik kocsi is. Az elkészített mennyiség éppen nem fért fel. Senki nem akart még egy fordulót tenni két fotel miatt, így az előbbi kocsira feltuszkolták az egyiket, erre a másikat, de kicsit ki is lógott a ponyva alól, félő volt, hogy út közben leesik.
- Na fiú - utasította Zsoltot Lajos bácsi - préseld csak fel magad! Majd fogod a fotelt.
Ez lett a megoldás. A két teherautó kigördült a gyár udvaráról, majd irány a vasútállomás. Zsolt erősen kapaszkodott a plató végén a sátorvasba. Igyekezett az alatta lévő hullámpapírt se nagyon összetörni, de ennél fontosabb volt, hogy biztonságban érezze magát. A feltuszkolt fotel elég stabilan állt, ahogy az utolsó heverőre ráborították. Csak a csomagolás miatt billegett egy kicsit. A fiú egész délelőtt küzdött az álmossággal, most is minduntalan becsukódott a szeme. Volt kb 15 perce, amíg megérkeznek. Amikor néha felpillantott látta, hogy a mögötte haladó kocsiból mutogatják, hogy fogja erősen! Kicsit elbókolt. Úgy döntött, elég stabil az a fotel, nem kell állandóan fogni. Aztán egy puffanásra ébredt. Látta, hogy az úton pattogva jön utánuk a fotel. A másik kocsi megállt, - s láss csodát - felerőltették a rakomány közé.
Egy éves munkaviszonya alatt ez volt az egyetlen eset, hogy nem kapta meg a prémium címszó alatt rendszeresen juttatott fizetéskiegészítést. Ettől persze súlyosabban érintette a lelkét a kollégák dorgálása. Nem is tudott rá mit mondani, hiszen egyértelműen ő volt a felelős. Ezek után még kevésbé volt kedve a délutáni gruppen szexhez.

Fél kettőre végeztek az aznapi munkával. Már csak meg kellett várni, hogy elmenjen a műszak. Ekkor jött a főnök, hogy lenne egy maszek, amit feltétlen meg kell csinálni. Négy ember kell hozzá. Lajos, Viktor, Zsolt, és a sofőr, Jóska. A fülkébe nem férnek, a fiatalnak ugrás a platóra, eddig is ott utazott.
- Egy zongorát kell elvinni! Itt van a cím. A tulaj már ott fog várni. Ki lesz bontva a terasz korlátja, csak át kell emelni a platóra. A nehezebb rész majd a panelban lesz, mert második emelet.
Egyiken se voltak túl boldogok a feladattól, de legalább lesz egy kis zsebpénzük. Hasonló esetben egy százast szoktak kapni, de többnyire hárman vannak rá, van amikor ketten.

Valójában nem zongorát, hanem egy nagyméretű pianínót kellett elszállítani. Régi lehetett, hiszen még díszes gyertyatartók is voltak rajta. Illett hozzá a falépcsős, faragott gerendás ház is, amit hamarosan el fognak bontani, ezért kell belőle kiköltözni. Nos, a főnök nem jól tudta, mert a korlát nem volt kibontva. Nem is lett volna értelme, mert a keskeny tornácon nem tudtak volna vele elfordulni, így kénytelenek voltak levinni a széles falépcsőn az udvarra, s onnét felemelni a platóra. Ugyancsak szakadt a víz mindegyikükről, reszketett az inuk, mire felküzdötték. Maga az út talán öt percig tartott, nem nagyon pihenték ki ezalatt magukat. És még csak ezután jött a neheze. Felvinni a szűk lépcsőházban a második emeletre. Alaposan megdolgoztak a zsebpénzükért. Segített a tulaj is, éppen úgy kifáradt, mint a szállítók.
- Tud rajta játszani? - kérdezte Viktor, miközben az úr, reszkető kézzel öntötte a konyakot.
- Ih, ih, igen.
- Játszon má' valamit!
Nem nagyon kérette magát. Felcsapta a fedelet, s ütni kezdte fáradt ujjaival a billentyűket. Senki nem ismerte fel a művet. A bútorszállítók nem igazán a zeneértő közönségből kerülnek ki, de nem hiszem, hogy ez lett volna az oka.
- Mivel tartozom?
- Szá..- mondta volna Viktor az összeget, de maga is soknak találta, s a gombóctól alig tudta kimondani, hogy százhúsz forint.

Három órakor értek vissza a gyárba, a csomagoló lányok nem várták meg a férfiakat, így a buli elmaradt.

 

Albérlet

('75 november)

Az unalmas hétköznapok közt felüdülést jelentett egy-egy kiküldetés. Alkalmanként elküldtek egy autót anyaggal vidéki bedolgozókhoz, vagy anyagért Budapestre, garanciában bútort cserélni Szegedre, Szombathelyre. A környékbeli bútorboltoknak szállítottak közvetlenül, olykor magánszemélyeknek is a közelbe. Ezekért mindig tülekedtek a dolgozók, hiszen jobb volt egész nap utazni, egy-két órát dolgozni esetleg, mint a raktárban ásítozni. A közeli, nem egész napos utak is jót tettek az ember lelkének, nem beszélve a borravalós munkáról. Persze az öregek ragaszkodtak hozzá, hogy ők mehessenek így a főnöknek kellett igazságot tenni. Így Zsoltra is rákerülhetett a sor. Első néhány alkalommal érdekes volt az út. Lehetett bámulni a tájat, lehetett izgulni a Gödöllő környéki torlódásban, hiszen akkor még csak épült az autópálya. Később már nem bírt ébren maradni, de nem volt jelentősége, hogy alszik, vagy ébren van, hiszen nem kellett semmit tennie. Csak kísérte az árut. Ez is volt beosztásának a megnevezése: árukísérő. Budapesten kellett esetleg a bútorlapokat megigazítani, miután felrakta a targonca. A papírmunkát a sofőr intézte. Egerben a lerakodással nem kellett vacakolni, megvárta a szállítmány a reggelt, amikor már mindenki bent van. Este nem volt ajánlott hat óra előtt beérni, hiszen akkor nem járt a 32 Ft kiküldetés. Ha csak lehetett, húzták az időt. A szegedi út is Zsoltnak jutott. A sofőr mondta is később a többieknek, hogy egész úton nem aludt el mellette, pedig ez minden eddiginél hosszabb út volt. Főleg, hogy még kerültek is, mert Orgoványban olcsón lehetett pálinkát venni. A minőségellenőrzést Zsoltra bízták, pedig kis túlzással antialkoholistának is lehetett tartani. Errefelé nem járt még korábban. Lefoglalta a nézelődés. Igaz, volt még hátra majdnem 100km, amikor rájuk sötétedett, de csak azért se volt hajlandó elaludni. Inkább énekelt magában, hogy el ne álmosodjon. Ekkor nem kellett az időt húzni, hiszen legnagyobb igyekezetük ellenére se értek be este hét előtt. Na, ekkor lett elege a bizonytalan hazautazásokból. Este 23 óra körül, alig volt ember rajta kívül a buszpályaudvaron. Jött a rendőrjárőr, s nem nagyon talált rajta kívül igazoltatásra való személyt. A parancsnok elkérte az iratait, érdeklődött, hová utazik ilyen későn...A járőrtárs pedig halkan megjegyezte, hogy: falubeli. Bazmeg! Mé' nem mondtad neki korábban? Na, de nem volt ezzel semmi gond, nem volt mibe belekötni.

Régi polgárházban kínáltak szállást. Ijesztően erős hangja volt a csengőnek, s a zárt kapubejáróban még visszhangzott is. A holtak is felriadtak erre a berregésre a közeli temetőben. Hajlott hátú nénike engedte be az érdeklődőt. Előbb behívta, leültette a saját szobájába, megállapodtak a feltételekbe, majd az udvaron keresztül átvonultak a kiadandó szobába, ami egy pici előtérből nyílott. Meglepően nagy volt a szoba, s ezt a hatást még fokozta a hatalmas belmagasság. Határozottan hideg volt benn. A sarokban állt egy hordozható cserépkályha, mellette a leendő lakó ágya. A kályhába be volt készítve a gyújtós, mellette állt egy kanna szén. Ez a napi adag. A néni középiskolás legényfia is itt lakik, övé a távolabbi sarokban lévő fekhely. A hajópadlón középszőnyeg, rajta középen esztergált lábú asztal, hozzá illő négy székkel. Mindkét ágy végénél egy-egy ruhásszekrény, s ezzel fel is soroltam az összes berendezést. Nem látszott igazán lakájosnak, de hozzá lehet szokni. Talán az alacsony hőfok miatt tűnt barátságtalannak. A ház végében volt még egy, az udvarról nyíló szoba, amiben két diáklány lakott, szintén albérletben. A szűk udvart egy fáskamra zárta, amiben Zsolt kerékpárja is helyet kapott. Azzal oldotta meg ugyanis a helyi közlekedést. Nem volt menetrendhez kötve, meg olcsóbb is volt, mint buszbérletet venni. Fagyosak voltak ekkortájt már az éjszakák, még a biciklilánc se csuklott rendesen. Az apró feszítőkerekekre nem akart ráfeszülni. Sokszor még a Népkertnél is ugrált a lánc, pedig az elég messze volt a szállástól. A gyárban jó volt a fűtés, de este hideg szobába ért haza. Meggyújtotta a tüzet, de kellett hozzá néhány óra, hogy meglangyosodjon a levegő. Andrással, a lakótárssal nem sokat találkoztak. Ha odahaza volt, akkor is inkább az anyja szobájában időzött, a melegben. Ide csak aludni jött. Jól betakarózott, s nem fázott. Zsolt közel volt a kályhához, mégis hamar bebújt a takaró alá. Nem nagyon tudott mit kezdeni az estéivel. Többnyire csak bámulta a baromira messze lévő beszürkült mennyezetet, a barna különböző árnyalataival hengerezett falat, az ágya fölé rajzszegezett Opel Commodore posztert. Nem volt senkije a városban, akivel eljárhatott volna szórakozni. Többnyire kénytelen volt kivárni a hétvégét, hogy hazamehessen a faluba, ahol legalább összejöhettek a haverokkal a klubban. Elsétáltak a bisztróba, egyhúzásra meginni egy deci brandit, majd vissza a klubba, ahol előkerült a gitár, vagy éppen csak a ZK-140-es magnó próbált versenyre kelni a ricsajjal.

Egyik csütörtök este, meglepetésére égett a tűz, amikor hazabiciklizett a munkából. András ott ült az asztalnál, és tanult. Nem akarta zavarni, de mégis kialakult egy jó kis beszélgetés. Találtak közös ismerőst is, mivel András egyik osztálytársa, falubelije Zsoltnak. Na, legalább őt alaposan kitárgyalták.

- Miféle csajok vannak itt a szomszédban? - kérdezte Zsolt, miután kifogytak a témából?

- Iskolába járnak mindketten. Azt hiszem, most itthon vannak, át is mehetünk, bemutatkozni hozzájuk!

Mondta azt is, hova valósiak. Valami dél-hevesi falut mondott, de Zsolt nem ismerős arrafelé, el is felejtette a falu nevét. Na, de nem is fontos.

- Mikor?

- Hm, most.

- De hát tanulsz.

- Abbahagyom.

Amikor benyitottak, egyik lány az asztal mellett ülve, másikuk az ágyon heverve bújták a könyveket.

- Nem zavarunk? - kérdezte András, de választ se várva tolta befelé Zsoltot maga előtt.

- Mint látod, éppen tanulunk, de gyertek csak!

- Szeretnélek bemutatni benneteket egymásnak a lakótársammal. Már hetek óta itt van, de még nem is találkoztatok.

Aki az asztalnál ült csak felnézett, és minha köszönt volna, de ezzel le is tudta az ismerkedést. Nem tűnt valami rendkívüli szépségnek. Olyan, aki mellett simán elmegy az ember úgy, hogy még csak utána se fordul. Barna szemű, barna hajú, kicsit húsos képű, de olyan jelentéktelen. Bár ha feláll... elképzelhető, hogy eszméletlenül jó segge van. Na, de ez most nem derült ki. A másik lány felugrott az ágyról, odalépett a látogató elé, és elhadarta a nevét. Valamilyen Valériát mondott. Zsolt alaposan végigmérte. Életében nem látott még ennyire randa nőt. Olyan sovány, mint egy hámozott giliszta. Csípőcsontjai jobban kitüremkednek, mint a mellei. Horpadt mellkasán csak annyi kidudorosás van, mintha megcsípte volna valami. Bőszárú melegítője eltakarta ugyan, de ilyen felsőtesthez, meg foghagymagerezd fenékhez nyilvánvalóan piszkafavékony göcsörtös virgácsok társulnak. Haja fiúsan rövid, sötétszőke...vagy inkább seszínű. Keskeny arcán minden nagynak tűnik. Az orra, a szája, és a szemei is. Na, a fülei nem elállóak. Ennyi szép van benne. Na, meg egy szemölcs az álla baloldalán. Van is idő jól szemügyre venni, mert sokat beszél.

- Őt Margónak hívják - lendíti karját a másik lány irányába, mintha eldobna vele valamit - Eléggé visszahúzódó természet, mint a mellékelt ábra mutatja, de majd én beszélek helyette. Most rögtön meghívnálak benneteket egy italra, de egyfelől nincs itthon semmi, másfelől meg holnap nagydogát írunk, sokat kell még tanulni. Gyertek át holnap! Mit is mondtál...ööö

- Zsolt. Parádi Zsolt.

- Zsolt. Mit is mondtál Parádi Zsolt, hol dolgozol?

- A bútorgyárban. A szállításnál, mint áruki...

- Jó a hajad. Mióta növeszted? Kicsit már töredezik a vége, vágni kellene belőle! Enyém is hosszú volt, most vágattam nemrég.

- Belelendült a fodrász úgy látom.

- He?...Ja, hogy nagyon rövid lett? Ilyenre kértem. Figyelj! Majd gyertek át holnap ilyenkor! Nem tudom hogy sikerül a doga, de iszunk rá. Vagy örömünkben, vagy bánatunkban. Beszélgetünk, ismerkedünk, vannak jó kazettáim. Milyen zenét szeretsz?- Hááát...leginkább amit mi magunk...

- Na, mindegy majd válogatunk, van sokféle, még három plusz kettő is - nevetett nagyot, mert azért azt nem gondolta komolyan, hogy lakodalmas zene tetszik a fiúnak - Mi? Hogy mi magunk? Zenélsz? Van gitár is. - mutatott a sarokba támasztott hangszer felé - Igaz, egyikünk se tud rajta, csak próbálkozunk...- tolakodott beszéd közben az ajtó felé, hogy kinyithassa a fiúk előtt.- Gyorsan, gyorsan, mert bejön a hideg. Akkor holnap.

- Na, ez jól kirakott bennünket - mondta Zsolt kinn az udvaron megdöbbenve.

- Hát ki. Ez a Vali már csak ilyen. Majd holnap megismered jobban.

- A másik csaj jobban érdekelne.

- Igen? Nem igazán tudnál vele beszélgetni. Én már próbáltam.

- De emez meg baromi randa. Nekem jobb melleim vannak.

- Igaz, viszont nagyon szórakoztató - nyitotta ki közben a közös szobájuk ajtaját - Itt azért nincs olyan meleg...

- A kintihez képest azért baráti az idő.

- Én most visszaülök tanulni még egy kicsit, aztán átmegyek anyámhoz vacsorázni. Te mit csinálsz?

- Leülök egy kicsit firkálgatni hozzád - vett elő egy spirálfüzetet.

- Mutasd! Miket rajzolsz? Nocsak! Egész ügyes vagy. Azt is le tudnád rajzolni? - mutatott az ágy fölé szögelt autós poszterre.

- Miért ne? Persze annak kellene rajzlap! Mert ide a füzetbe minek?

- Majd holnap hozok - mélyedt bele András a tanulásba.

- Jobbat mondok. Úgyse tudnánk csendben maradni, inkább nem zavarlak. Átmegyek magamnak kajáért az ABC-be, és egyúttal hozok papírt is.

Másnap Zsolt ismét hideg szobába érkezett haza. Le se vetette a kabátját, amíg langyosodni nem kezdett a csempe. Úgy kabátban ült asztalhoz, kicsomagolta a most vásárolt felvágottat, s unalmában előrehozta a vacsorát. Már hat óra is majdnem volt, amikor András megérkezett.

- Nézd mit hoztam! - húzott elő táskájából egy üveg vodkát - Valiék itthon vannak?

- Biztosan. Hallottam, hogy zörögnek valamivel.

- Beköszönök a muternak, aztán mehetünk is.

Zsolt azt hitte, hogy megint tegnap van, mert ahogy belépett a lányok szobájába, ugyanaz a kép tárult elé. Margit ült az asztalnál, és valamit olvasott. Felnézett, bólintott, és motyogott valamit. Valéria egy csomó könyv közt hevert az ágyon. Ahogy a fiúk benyitottak felpattant, és nyújtotta a karját. De most nem üdvözlésre, hanem a vodkát vette ki András kezéből.

- Gyertek, üljetek le! - tette az üveget az ágy melletti komódra - Ja, hogy nincs hová? - nevetett - mindjárt összepakolok. Így ni!

Zsoltot odaültette az ágyra, aztán csak sürgött-forgott, hol leült, hol felpattant, öntött mindenkinek egy kupica vodkát, s közben csak beszélt, és beszélt. Margit, mint valami biodíszlet, csak ült a háttérben szótlanul. Csak akkor jött közelebb amikor az italt kellett elvenni. Melegítőnadrágja feszült rajta. Középen még be is vágott kissé. Tényleg jó segge van - állapította meg Zsolt magában, de sokáig nem legeltethette a szemét, mert Vali olyan közel tolta lóképét az arcába, hogy attól félt, menten felfordul a gyomra. Lehörpintette az italt, s nagy gondolata támadt.

- Várjatok csak! - pattant fel az ágyról olyan hirtelen, hogy Valival majdnem összekoppant a fejük - Hozok valami különlegeset.
Egy perc nem sok, annyi se telt el, amikor vissza is ért, kezében egy fél üveg Főnix likőrrel.

- Na, ezt kóstoljátok meg! Régóta hordom a táskámban, éppen az ilyen különleges alkalmakra tartogattam - mondta sejtelmes mosollyal.

András érezte, hogy valami huncutság van a dologban. Vali mint házigazda azonnal el is vette tőle, s beleszagolt. Alkohol és köménymag. Nem valami fennséges párosítás, de nem lehet rossz.Mindenkinek öntött, majd emelte poharát. Zsolt is emelte, de előbb megvárta a hatást. Vali egyhúzásra bedobta, majd ha lehetne fokozni a rondaságát, azt mondhatnánk, eltorzult az arca. A többieket úgy elfogta a röhögés, hogy le kellett tenniük a poharat, nehogy kilötyögtessék az italukat. Csak miután megnyugodtak, akkor kóstoltak bele a likőrbe. Nem volt köztük, akinek ízlett volna.

- Mióta van ez meg neked? - kérdezte András

- Elég régóta. A neve miatt vettem meg, de a baráti kör odahaza nem bírt vele. Így maradt meg a fele.

- Na, hát ezt nem is csodálom.

- Igyunk rá egy vodkát! - javasolta Vali, s már töltötte is.

Nem tudni, hogy alapból ilyen hiperaktív, vagy az ital hatása jelentkezett nála, de annyira tolakodóan viselkedett, miközben az iskolai dolgokról mesélt, a nehéz feladatokról, a hülye tanárokról, hogy Zsolt attól félt, menten a nadrágjába fog nyúlni. Ő pedig próbálta magát győzködni, hogy nem annyira csúnya ez a lány, meg különbenis! Lekapcsolják a villanyt, a hatás akkor ugyanaz, mint egy szép nővel. Közben megtudták, hogy az egyik fiatal tanár milyen jó pasi. Erre Zsolt is elmesélte, hogy ipariban milyen izgalmasak voltak az irodalomórák. Érdekesek voltak az olvasott művek is, de a tanárnő mindent felülmúlt. Kicsit túlméretes termete ellenére olyannyira a helyén volt mindene, és annyira tökéletesek voltak az arányai, hogy festeni nem lehetett volna szebbet. A fiú lelki szemeivel látta maga előtt azt a gyönyörű tanárnőt, majd elétárult a szörnyű valóság. Vali alkoholgőzös arca tíz centi távolságból. Felböffent a Főnix likőr, amikor az "idillbe" belerondított a kapucsengő iszonyatos kerregése.

 

4. Látogató


Már harmadszor nyomták meg a kapucsengőt egyre hosszabban, amikor András feleszmélt, hogy nincs otthon az anyja. Vagyis neki kell megnézni, ki akar bejönni. Amikor becsukta maga után az ajtót, Zsolt kihasználta a pillanatnyi csendet, és mesélni kezdett egy régi esetet ami külföldiekkel volt kapcsolatos.

- Éppen itt lődörögtünk baráti társasággal Egerben, amikor a Vadászkürt utcájában megszólított bennünket egy társaság. Pontosabban egyikünket, mivel éppen menetben voltunk, s aki lemaradt, arra szólt rá az egyik külföldi. Na most tudni kell, hogy közülünk ketten testvérek voltak, az anyjuk orosz, aki tanította őket. Nem csak az iskolára hagyatkozott a nyelv elsajátítását illetőleg...

- Illetőleg - röhögött a kifejezésen Vali, s közben még talán horkantott is egy kicsit

- Ne röhögj má', hagy mondja! - szólt közbe Margit, talán most először

- Na, szóval... Feri maradt le egy kicsit, tőle kérdezett valamit a külföldi fiatalember. Kicsit megriadt az idegen szótól, és a testvére után kiáltott - Sanyi! Gyere má'! Ezek oroszul beszélnek. - Egy férfi volt és három nő. Pont fordítva, mint mi. Illetve mi egyel többen voltunk, de ez nem érdekes. Szórakozóhelyet kerestek, ahol táncolni lehet. Mi a Sörkertet szerettük, mert ismertük a dobost, de ott ekkor nem volt semmi. A közelsége miatt ajánlottuk a Vadászkürtöt. Aztán az oroszok kitalálták, hogy menjünk velük...

- Téged keresnek - dugta be András az ajtón a fejét.

- Engeem? - csodálkozott el Zsolt, de tétován elindult kifelé - Majd folytatom - szólt vissza az ajtóból.

Három alak állt a lámpa alatt. Egy katona és két nő. Tibi, Sára és Juci

- Hát ti? Hogy találtatok ide?

- Úgy, - felelt Juci - hogy tudtuk a címet. Te magad mondtad el.

- Vagyis hozzám jöttetek?

- Nem, majd a kan kutyához - dörrent rá Juci - Persze, hogy hozzád

- Pár nap szabadságon voltam az esküvő miatt - vette át a szót Tibi, s mondndója nyomatékául magához szorította menyasszonyát - Most megyek vissza. Úgy...- emelte karóráját a fény felé - másfél órám van még a buszig. Lejössz velünk a városba?

- Nem is tudom...- tétovázott Zsolt - Éppen szomszédolok.

- Megmutatod a szobádat? - bújt oda szorosan Juci a fiúhoz
- Ja, tényleg. Ne álljatok itt a hidegben! – mondta, miközben nem tudván mit kezdeni karjaival, visszaölelte Jucit – Nincs nálam nagy hőség, de jobb mint kint állni az udvaron.

Sára és Tibi összenéztek, majd Sára közölte, amit ebben a pillantásban megbeszéltek.

- Ah, mi nem is zavarunk. Ha nem jössz velünk, inkább majd visszajövök Juciért, ha elment Tibinek a busza.

- Na. Én bemegyek – kiáltott oda András, aki a háttérből figyelte, mire jutnak – Majd szólj, ha elmentek a vendégeid!

- Oké, menj csak! – fordult volna hátra Zsolt, de csak a fejét tudta fordítani, olyan erősen fogta Juci.

- Akkor mi megyünk is – nyújtott kezet Tibi – Még beülünk valahová.

Zsolt nem kísérte ki a vendégeket, hisz be tudják csukni maguk után a kaput. Csak álltak ott a lámpafényben összeölelkezve, mint az igazi szerelmesek. Kicsit zavarban is érezte magát, hiszen az irodai „baleset” óta nem voltak együtt. Még az üdvözlő puszitól is tartózkodtak a klubbéli találkozások során, most meg itt állnak, mintha semmi nem történt volna. Nem mentek a barátokkal szórakozni, az albérlő társakhoz se tolakodhatnak be. A szobáját akarja megnézni. Egyértelmű a helyzet.

- Hm, akkor menjünk be! – javasolta a lány arcába nézve, de az ölelésből nem eresztve.

- Ez az? – lépett egyet hátra Juci, s az ajtó felé nyújtotta karját.

Zsolt megelőzte, és belökte előtte az előszoba ajtaját. A felülvilágítón beszűrődő fény kellően megvilágította a piciny helységet. Balra ruhafogas, szemben mosdóállvány, jobbra ajtó.

- Jobbra! Várj, mindjárt felkapcsolom a villanyt.

- Jobbra? – engedett el a lány egy kurta kis kacajt – Nincs is másik ajtó. Jó nagy szoba. Egyedül laksz itt?

- Aki beengedett, az is itt szokott aludni. Ő a tulajnak a fia, de nem jön, amíg nem szólok.
Zsolt nehezen talált magára. Kicsit kínosnak érezte a szituációt, pedig nem lehet kétsége a lány szándéka felől. Egyértelmű, hogy minek jött. Egyetlen szóval nem mondta, hogy menjenek Sáráékkal szórakozni.

- Nincs valami nagy meleg nálad.

- Én mondtam. Azért a kabátodat leveheted.

- Inkább nem. Talán majd később.

- Idehozok neked egy széket a kályha mellé.

- Aha, itt kicsit jobb – húzta össze magán a már kigombolt kabátot. Tekintetét körbejáratta a szobán - Nem túl barátságos.

- Alvásra megfelel

- Ez a te ágyad?

- Aha.

- Annak a fiúnak nem lehet melege a túlsó sarokban.

- Hozzá van szokva.

- Miért nem tüzeltek jobban?

- Ennyi a napi adag – mutatott Zsolt a szeneskannára.

- Egy kanna szén? – kérdezte felháborodással teli csodálkozó hangon.

- Valójában kettő, hiszen az öregasszony megrakja rendesen a kályhát, nekünk csak be kell gyújtani, aztán meg rápocsékolni a többit – magyarázta, szándéka szerint a pocsékolásnál gúnyos mosollyal kísérve mondandóját.

Leült az ágy sarkára, s várakozón nézett Jucira. Nem nagyon talált szavakat. Az utóbbi hónapokban alig látták egymást. Ha igen, akkor se nagyon beszéltek, nem találtak közös témát. Azelőtt legalább két évig folyton együtt voltak. Sokáig szigorúan mint barátok. Juci befurakodott a baráti társaságba. Hol egyik, hol másik fiúhoz próbált közelebb kerülni, de valójában csak haver volt, egy a bandából. Esténként ketten-hárman hazakísérték, fél éjszakákat átdumáltak, olykor meg is vacsoráztak éjfél körül. Tavasszal Zsolt azon kapta magát, hogy egyedül kísérgeti haza. Előbb még győzködte magát, hogy nincs ebben semmi, hiszen haverok. Sokáig Tóth Mari volt a fő beszédtéma köztük. Juci próbálta megoldani a fiú szerelmi bánatát. Különböző lányokat ajánlott neki, de Zsolt egyiket se találta megfelelőnek arra, hogy Tóth Marit pótolja a szívében. Pedig maga Mari is azt javasolta amikor elváltak, hogy járjon valakivel. Zsolt nem járt senkivel. Hazakísérgette a havercsajt, akivel kiönthették egymásnak a lelküket. Aztán azon kapta magát, hogy csókolóznak. Nincs ebben semmi. A fiataloknak szükségük van erre, s mivel minden idejüket együtt töltik, nem nagyon találnak más partnert. Megoldják szükségletüket házon belül. Jucinak ez így meg is felelt, de Zsolt többet akart. Nem volt szerelmes a lányba egyáltalán, de a csókolózások ugyancsak felkeltették benne a vágyat. A visszautasítás után ritkábban találkoztak, amit Juci nehezen viselt. Szexet mégsem akart. Vagyis inkább félt tőle, de nagyon. Elpanaszolta a gondját a nővérének, aki javasolta, hogy járjon egy 15 évessel, akinek elég, ha foghatja a kezét. Kénytelen volt belátni, hogy másként nem tarthatja meg legközelebbi fiúbarátját.
Aztán az se lett csodaszer, mert júniusban Zsolt ráhajolt a másik havercsajra is.  Ez végképp tönkretette a kapcsolatot. Juci viszont még most sem adta fel, s íme itt ül a fiú szobájában, aki az ágy sarkán ül szótlanul, kínosan mosolyog, majd - mint egy 15 éves - megfogja a kezét. A lány csókra nyújtja ajkát. Nem igazán jó a pozíció, de a szájuk összeér. Hosszasan smárolnak, remélve, hogy ettől oldódik a feszültség.

- Ülj át ide! - javasolta Zsolt - Így meg se tudlak ölelni. Mégis vedd le a kabátod! Én meg teszek közben a tűzre.

A lánynak mindenképpen helyet kellett változtatni, mert a széktől nem lehetett hozzáférni a szeneskannához. Levette a kabátját, majd a saját karjait dörzsölgetve borzongott a hidegtől.

- Ennyire azért nincs hideg.

- De. Jó lenne, ha felmelegítenél!

Zsolt igyekezett eleget tenni a kérésnek. Összeölelkeztek, csókolóztak. Egyik karjával tartotta a lány hátát, másik kezével a blúz alatt felnyúlva apró melleit markolászta.

- Hideg a kezed.

Na, ez a beszólás betesz a romantikának. Kezét lecsúsztatta a lány derekához, s megbizonyosodhatott arról, hogy a szűk nadrágot fél kézzel nem tudja levenni. Egyelőre a lány combjai közt próbálta melegíteni nadrágon keresztül. Itt is hideg lehetett a keze, mert érzékelte vele a célterületről áradó forróságot.

- Takarózzunk be! - javasolta Juci

- Így ruhástól?

- Le kellene kapcsolni a villanyt!

- Láttam már mindenedet....Na jó, csinálok hangulatvilágítást.

Odament az ajtó melletti kapcsolóhoz és lekattintotta. Az utcai lámpa beszűrődő fénye éppen elég volt. Amikor megfordult, Juci már a takaró alatt kalimpált a lábaival, majd a padlóra dobálta az összes ruháját.

- Gyere gyorsan - mondta vacogó fogakkal - mert rögtön megfagyok

- Nem értem miért fázol ennyire. Biztos van legalább 16 fok - értetlenkedett, miközben ő is levetett mindent magáról, s bebújt a takaró alá.

Ágaskodó férfiasságát megigazította, hogy ölelkezés közben ne a lány hasának irányuljon. Erősen szorították egymást, s közben Zsolt egyik kezével a takarót igazgatta. Ő már nem fázott, s bosszantotta, hogy erre kellett ügyelni. Maga alá fordította a lányt, majd befurakodott felhúzott combjai közé. A ritmusos mozgástól recsegni-ropogni kezdtek az ágy rúgói, amin Juci kénytelen volt nevetni.

- Ne haragudj, de nehezen tudom magam elengedni - mondta, küzdve a nevetés abbahagyásáért - Hideg is van, meg még ez a recsegés...

- Ne figyelj rá! Nem hallja senki, vagy ha igen, az se számít. Itt senki nem fog ránk nyitni.

- Na, még csak az...az...hi..ányoz..na! Már jobb, csak...csak, csak kilóg a lábam. hehe :)

- A fracokat! - mondta Zsolt olyan indulatosan, hogy maga is megriadt

- Cseréljünk!

Befordult a lány mellé, s maga fölé fordította. Amikor így is létrejött a kontakt, két kezével a lány farpofáiba kapaszkodva próbálta adni a ritmust. Megtapasztalhatta, hogy az oly selymes fogású puha bőr most olyan mint a smirgli. Tehát tényleg fázik. Aztán Juci megint nevetni kezdett, mert rájött, hogy ebben a pozícióban nem tudja, hogy mozogjon.

- Forduljunk vissza!

Zsolt már kezdett bosszankodni. Szeretett volna mielőbb túlleni az aktuson. Hajtott, mint a gép.

- Állj, meg, állj meg! Ne siess! - lihegte a lány, kinyújva, s összeszorítva lábait. Zsolt próbálta hasrafordítani.

- NEM! Úgy nem szeretem.

- Honnét tudod? Még nem is próbáltuk.Maradt tehát a megszokott pozíció, megállásokkal. Sokára értek a csúcsra

- Most, most, mindjárt...

- Nehogy belém engedd!

Nem is volt szándékába, de igyekezett kivárni az utolsó pillanatot. Felkapta trikóját a padlóról, nehogy összecsepegtesse a lepedőt, hiszen kellemetlen lesz aztán rajta feküdni. Amikor elmult az ejakuáció, nem érezte maradéktalanul kielégülve magát. Sőt, volt egy olyan érzése, hogy a Juci pillanata se jött még el. Második nekifutásra már nem kellett sokáig várni ezzel se.

- Na, fázol még?

- Most már nem, de azért igazítsd meg a takarót!

Egy darabig csupaszon feküdtek egymás mellett, majd később ruhástól, de ugyancsak betakarózva. Beszélgettek mindenféle dolgokról éppen úgy, mint amikor még csak haverok voltak.

- Mennyi lehet az idő? - emelte fel Juci a fejét, hogy az asztalon álló órát láthassa. - Jobb is, hogy felöltöztünk. Érdekes lenne, ha Sára csupaszon találna bennünket.

- Legfeljebb ő is idefeküdne közénk.

- Arra volna eszed mi? - legyintette arcon a fiút. - Jó volt vele? - kérdezte hosszú hallgatás után.

- Nincs mihez hasonlítani. Az csak egy villámgyors baleset volt. Csak úgy jött ösztönösen. Sárának nedvesedni se volt ideje, azért volt olyan rövid, mert...

- Jól van, nem kell részletezni!

A kínossá váló beszélgetést a kapucsengő szakította félbe.

- Mégse tör ránk a barátnőd, mert nem tud bejönni a kapun.

Amikor kilépett az udvarra, András állt várakozón a lányok ajtaja előtt.

- Hamarosan jöhetsz! - szólt oda neki - Majd beszólok. Biztosan nekem csenget a másik csaj.

Jól gondolta. Kitárta a kaput, majd fenekénél fogva tolta maga elé Sárát.

- Naaa, Zsolti! Oda csapok.

- Ismered a járást. Második ajtó kétszer jobbra.

Amikor beléptek a szobába, már égett a villany, Juci magára vette a kabátot.

- Mehetünk? - kérdezte Sára lényegretörve anélkül, hogy legalább körbenézett volna.

- Aha, mindjárt. Pisilnem kell! - mondta toporogva, hogy ha esetleg nem lenne érthető amit mond, akkor is egyértelmű legyen a problémája.

- Kinn az udvar végében.

- A hidegben?

- Vagy lehet a lavórba, aztán majd kiöntöm az udvarra.

- Jól van - mondta durcásan - Mehetünk.

Kinn az udvaron megint levette a kabátját, és Sárára terítette, hogy ne kelljen fognia. Magára csukta a fabódé ajtaját.

- Megdugtad mi? - kérdezte Sára szinte suttogva, s közben ravaszkásan mosolygott.

- Azért jött. Nem?

- De.

- Akarod te is? - kérdezte nagy bátran, felvállalva akár egy pofont is. Átfogta a lány derekát, másik kezével a combjai közé markolt. Már húzta a nyakát, de Sára meg se mozdult, egy szót se szólt, csak nagyot nyelt, körbenyalta húsos ajkait. Felhívás volt ez a csókra. Zsolt el is kapta, de csak egy pár pillanatra. Nem lehet tudni, meddig pisil Juci.

- Nem jött össze Tibivel? - érzett rá.

- Nem vagyunk még házasok. A szabadban most hideg van, máshol nem volt alkalom. Képzelheted, ő is hogy rá volt készülve.
- Miről van szó? - vette el kabátját Juci.

- Nem dugtak Tibivel, mert hideg van. Egy szavukba kerül, és jöhettek volna ide.

Ezen a két fagyoskodva szeretkező akkorát nevetett, hogy nevetésük Sárát is magával ragadta anélkül, hogy tudta volna mit nevetnek.

 

5. Éljen Május 1

Mi ez a borzalmas ricsaj? Mivel dörömbölnek kora reggel? Szőnyeget porol valamelyik lökött szomszéd? De ki trombitál? Hány óra van egyáltalán? Mi van? Zeng és dalol a…szállj csak zeneszó…ébrszd fel a magyar népet! Felébresztette. Ja! Jól van na! Itt van. Mi van itt? Itt van május elseje. Ezt is jól kitalálták most. Éppen szabad szombatra esik.

Zsolt morgolódva kászálódott ki az ágyból. Félrelibbentette a sötétítő függönyt, hogy láthassa a teherautón vonúló rezesbandát. A plató végében kihúzott derékkal büszkén verte a dobot kipurcant rock-zenekaruk volt dobosa. Legalább most van lehetősége zenélni, ha már az esti bálban nem ők játszanak. A készülédéssel Zsoltnak is eltelne a napja, de így nem igazán tud magával mit kezdeni. Ráadásul ilyen korán nem is akart még felkelni. A zenés ébresztő már a szomszéd utcában dörömbölt, amit aztán elnyomott egy közelebbi dörömbölés. Nem ritmusos, változó ideig tartó, de sokszor ismétlődő zaj, malacvisítással vegyítve.

- Megetethetnéd a jószágot fiam, ha már felkeltél - kérte az anyja

- Jó, majd mindjárt

- Legelőbb hozhatnál egy vödör vizet!

- Majd hozok - túrt bele hosszú loboncába a tükör előtt. A szeme még nehezen nyílt ki, bántotta az erős fény

- De már kellene is a víz! - kiáltott az anyja, majd indulatosan levágta az üres vödröt éles csörrenéssel az előszoba padlójára.

- Még levered a zománcot - motyogta magában, de már indult is a kerekes kúthoz

- Csak tedd le! A moslékot megcsinálom én a malacoknak, csak ki kell vinned. De előbb takarítsd ki a helyüket!

- Mi a reggeli?

- Várjál má'! Még fel se keltél.

Legszívesebben visszafeküdt volna, de mégse mondhatta, hogy nem hajlandó segíteni. Itt él ezen a portán, ki kell venni a részét a házimunkából. Vannak ugyan cimborái, akik mentesülnek ez alól, mert a szülők nem várják el tőlük, de mások viszont bulizni, szórakozni nem járnak, mert olyan sokat dolgoznak. A munkahely után a szőlőben, a szülők háztáji földjén, vagy éppen a jószág, vagy a kert ad nekik szinte állandó elfoglaltságot. Ehhez képest tőle nem sokat kérnek. Miután ezeket a gondolatokat rendberakta a fejében, kiment az udvar végébe, felrántotta a reteszt. Az ólajtót nem is kellett nyitni, hiszen kivágódott az magától. Illetve a két, egymást majd' legázoló disznótól, melyek önfeledten rohantak az udvaron körbe - körbe, riogatva az aprójószágot, néha meg-megállva, hogy a földbe túrhassanak bedrótozott orrukkal. Ezt a rohangálást kellett kihasználni az ól kitakarítására. Belelépett a levágott szárú gumicsizmába. Fogta a lapátot, a vesszőseprűt, bement, hogy előbb csomóba seperje amit a jószágok széttapostak. Közben azok berohantak abban a hitben, hogy már a moslékot vitte. Erővel kellett őket elzavarni. Mire végzett, a moslék már ki volt készítve a lépcsőre. A két disznó rohant a vájúhoz. Már csak a reteszt kellett visszatolni, és végzett is. Néhány perc volt az egész. Nem is értette, miért érez lelkében akkora ellenállást a feladattal szemben. Megmosta a kezét, s közben már érezte a konyha felől a sült szalonna illatát. - Meg is várhattad volna apádat a reggelivel - mondta az anyja, miközben elé rakta a hagymás tojást - Nyolc óra körül szokott hazaérni. 

Reggeli után kiült a lépcsőre, a táskarádiót tekergetve. Jól esett a reggeli napsütés melege. A Szabad-Európát kereste a 31, 41vagy 49 méteres rövidhullámon. Kiváncsi volt az ünneppel kapcsolatos hírekre. Sokszor teljesen másképp állították be ugyanazt, mint a magyar adók. Nem hitte ugyan, hogy úgy igaz ahogy mondják, de valami oka mégis van, hogy olyan rossz a vétel. Majd délután lesz kívánságműsor jó zenékkel, de legjobb az egészben, hogy milyen jó jeligékre kérik. Saját nevén senki nem mert zenét kérni egy ellenséges rádiótól.

Negyed kilenc körül ismerős motorzúgást hallott. Szokás szerint szaladt kinyitni a kaput. Korábban elég volt a kiskaput, de most mindkettőt ki kellett tárni az oldalkocsis P-21 előtt. Irigykedve nézte a tűzpiros kéthengerest, meg sajnálta is, hogy egy ilyen fiatalos, száguldásra termett gépet teherhordó öszvérré alakítottak át. A műanyag térdvédő légterelő se sokat javított az összképen. Na, de neki jogosítványa sincs. úgyse mehetne közútra. Jó, hogy legalább a kormoránt...illetve a T5-öst megkapta. Mégis jó lenne rá levizsgázni! A kresszel nem sok gondja lenne, hiszen öt éve az apjával együtt tanulta az egész család. Magát a vizsgát olyan sokszor hallotta már, hogy szóról szóra el tudná mesélni. Az se riasztja különösebben, hogy a szomszéd - aki vele egyidős - hatodik alkalommal tudott levizsgázni. Motorozni azóta se tud. Elindulásnál vagy lefullad a motor, vagy egykerékre ágaskodik. Most éppen üzemképtelen a gép, mert elfelejtett bele olajat tölteni, úgy próbált közlekedni. A Zsolt apjával ilyen nem fordulhat elő. Ő azt vallja, hogy azt a motorost, akinek kifogy az üzemanyaga, ott kell hagyni az út szélén, mert megérdemli. Ha elromlik a gép az más, de ha a fogyasztást nem követi figyelemmel, akkor felelőtlen. Ő maga nyilvántartást vezet a tankolásról, és a megtett kilométerekről. Ezt még akkor vezette be, amikor egy '38-as évjáratú Jawa-ja volt, aminek nem volt számlálója. Balesete neki is volt, de mindkét alkalommal haza tudott jönni. A T5-el egy kanyarban  telefonoszlopnak csapódott, mert figyelmetlen volt. A hegyeket figyelte. Sokszor elmesélte nevetgélve, hogy lerepült a motorról. Repülés közben azon gondolkodott, hogy '"Te Jóisten! Földet érek-e valamikor?" Másik eset a P21-el történt. Éppen a sikeres műszaki vizsgáról jött hazafelé, amikor egy kanyarban azt tapasztalta, hogy az oldalkocsi rögzítése fellazult. A szép, krómbetétes üzemanyagtartály csapódott a kilométerkőnek. 

Ezen gondolatok után meg is volt a szabadidős program. Beröffentette a sárga kormoránt, és elfüstölt a szomszéd utcába, kedvenc unokatestvéréhez. Nem motorzni hívta, csak meglátogatta. Lány volt a tesó, ráadásul igen szemrevaló. Talán bele is szeretett volna, ha nem rokonok. Neki is mindig sok volt odahaza a tennivalója, aligha ment volna vele, így nem is hívta. Egyszerűen csak beszélgetni akart. Emlékezett a tavaly húsvéti esetre, amikor Tibi fejreállt az autóval, s másnap ennek hatása alatt neki nem volt kedve locsolkodni. Szinte az egész napját itt töltötte. Most nem kért lelki vigaszt, egyszerűen csak beszélgetni akart. Aztán ebből nem sok minden lett, mert beállították vizet húzni a fóliában nevelt növények locsolásához. Amikor végeztek, Piroskának be kellett állni a konyhába az ebédfőzéshez. Aztán mégsem azért kellett elmennie, mert nem társalogtak vele. Persze ez lett volna a helyzet, ha nem jön át a szomszéd legény éppen azért, mert látta a motort a kapu előtt.

- Jössz velünk délután motorozni?

- Nincs jogosítványom.

- Na és? Majd az megy elől, akinek van.

- Hová mentek?

- Mit tudom én! Zsarátnokra, Üsztögre...nem mindegy? Nekem még a világítást kell rendbetennem. Nincs kedved segíteni?

- De. Csókolom! Szia Piroska! - köszönt el, majd átballagott egy házzal odébb MZ-t szerelni.

Hat darab volt a faluban ezekből a 250-es Trophy-kból...illetve hét. Egy volt köztük fekete, a többit nehéz volt megkülönböztetni. Olyan apróságot kellett figyelni, hogy a kormánymarkolat végén meg van-e az irányjelző, vagy pezsgősdugó van a helyén. Akadt, akinek a kipufogó volt horpadt, másnak matrica volt ragasztva a vaskos első sárvédőre. A rendszám alatti porfogó gumi hossza is adott némi támpontot...vagy esetleg lehetett ismerni magát a rendszámot! A fiúk közül egyen-ketten jártak vele munkába, a többieknek csupán szabadidős jármű volt. Szórakozásképpen konvojban járták a környező településeket, vagy ha a focicsapat messzebbre ment meccsre. akkor oda mentek utánuk. Vita tárgyát képezte köztük az elérhető sebesség, sokszor ezt le is tesztelték. Nagyon jó pálya volt az Egertől délkeletre található kb 5 km hosszú nyílegyenes út, amely völgyeket, vízmosásokat keresztezett. Lejtmenetben 2 személlyel a 130-at is elérte. Nagyon jó volt a gyorsulása. Jawa, vagy Pannónia esélytelen volt vele szemben.

- Mikor indulunk? - kérdezte Zsolt már a nyeregben ülve, miután a javítás végeztével berúgta a motort.

- Kettő körül. Majd arra megyek.

Fél három volt az a kettő. Amikor megérkezett az MZ-s srác, Zsolt a szomszéddal a háta mögött már a kapuban várta. Lajosnak jogosítványa volt, Zsoltnak motorja. Ha leinti a rendőr megáll, Lajos lerakja a lábát, Zsolt leugrik, utasa pedig előre csúszik. Aztán bizonyítsa be a rendőr, hogy ki vezette a motort, mégha látta is a cserét. Ezt találták ki, de nem került rá sor, hogy ki is próbálják. A klub előtt gyülekeztek a motorosok. Bemenni nem tudtak, mert ma mindenki a focipályán majálisozik. Oda vezetett tehát az öt egységből álló konvoj első útja. Éppen tartott az öregfiúk küzdelme a kevésbé öreg fiúkkal. Zsoltot soha nem érdekelte a foci. Bizonyára azért, mert neki nem volt hozzá túl nagy tehetsége. Korábban is csak azért járt ki, hogy végigszemlézze a közönséget. Most is elég volt körbemenni a pályán, s mivel senkit nem talált akivel szívesen időzött volna, a motor mellett várta meg, mikor óhajtanak a többiek indulni. Mikor? A meccs végén. Akkor se mindenki, csupán három motorral indultak Üsztög felé. A két MZ-s ütközésig húzta a gázt, amikor kiértek a faluból. A Zsolt gépével inkább vonulni lehetett, mintsem versenyezni. Még ha nem is vesszük számításba az utas miatti többletterhelést, akkor is lényegesen lomhább, mint az NDK-s gépek. Na, de legalább a versenyzők felderítették, hogy van-e rendőr az úton. Az üsztögi presszó előtt érték utól őket. Ebből a faluból volt Zsoltnak kellemes, és reményteljes emléke. Itt találkozott Julcsival, akivel kisgyerekkorukban volt közös kalandjuk. Talán most is összetalálkoznak, de nincs rá biztosíték, hiszen az a lány nem is itt lakik, csak a nővéréhez jön néha vendégségbe. Egyébként is régen találkoztak, ki tudja tart-e még az akkor kialakult rokonszenv?

Lődörögtek kicsit a főutcán, kezükben lóbálva a bukósisakot. Ebből láthatta mindenki, hogy motorosok, de jobb lett volna inkább valahová letenni. Aztán Lajosnak támadt nagy ötlete.

- Menjünk el Anti bátyámékhoz!

- Az meg ki a fene?

- Apunak a testvére. Úgyis régen voltam náluk. Biztosan van valami jóféle bora. Meg én már kezdek éhes lenni.

- Én nem ihatok.

- Nem-e? - nevetett nagyot Lajos - Tán elveszik a jogosítványodat? - vágta hátba barátian.

- Neked bátyád, de nekem semmi dolgom vele.

- Hát ha vele nem is, de van ám ott két eladósorban lévő lyányka. Azoktól biztosan jobb kedvre derülsz. Nem vagy idegen, hiszen én viszlek oda. Bemutatlak nekik. A fiatalabb Lujza, az idősebb Melinda. Vagy fordítva?... Választhatsz! Nekem ugyebár rokonaim, de szórakozni attól még elmehetünk. Na?
Közben előkerült a két motoros cimbora is, akik indultak volna tovább Zsarátnokra.

- Mi nem megyünk - döntötte el Lajos. Zsolt hallgatólagosan beleegyezett. Berúgta a motort. A típusra jellemző nagy durranásokkal egyenletesen pöfögött, míg mindketten fel nem ültek. Zsolt lábfejjel sebességbe kattintotta, amitől picit rándult a gép, majd kis gázadással óvatosan elindult. Szándékosan indult ilyen óvatosan, hogy Lajos lássa, így is el lehet indulni akár két személlyel is. Persze nem biztos, hogy utasa figyelt erre. Aztán persze bele kellett kapaszkodni a markolatba, amikor nekiiramodtak az erős emelkedőnek. Anti bácsiék ugyanis a dombtetőn laktak. Az erős motorzúgásra felfigyeltek a házban, s amikor a kapu előtt hallották egyhelyben puffogni, ki is mentek megnézni, hogy ki jöhetett hozzájuk. Amikor Lajos levette a sisakot megismerte a bátyja, s szélesre tárt karokkal közeledett a jövevények felé. Mindkét kezét nyújtotta s amint rázta öccse kezét folyamatosan mosolygott. A csók és az ölelés nem volt szokás köreikben. Aztán a másik jövevény felé fordult. Nyújtotta a kezét, mondta a nevét, majd mielőtt Zsolt is mondhatta volna, Lajoshoz fordult.

- Ő kicsoda?

- A szomszédom.

- Hogy hívnak öcsém? Minek szólíthatlak?

- Parádi Zsolt vagyok.

- Parádi? És Lajosnak a szomszédja? Az a Parádi? Akkor én ismerem apádat. Legény korunkban együtt voltunk ölfát vágni. Jaj, de nagyon régen találkoztunk. Jól van?

- Igen, jól. Köszönöm kedves érdeklődését.

- Ő meg a nagyobbik lányom - mutatott a lépcső alján álló erős testalkatú vörös nőre, aki még ekkor ismerte meg unokatestvérét, s tétova léptekkel indult a kapu felé. Ujjatlan blúz volt rajta, és szabadidőnadrág, ami szépen ráfeszült gömbölyű fenekére. Göndör haja homlokpánttal volt összefogva, hogy szép kerek arcát szabadon hagyja. Lajost puszival üdvözölte, majd kezet nyújtott Zsoltnak, akinek ugyancsak magasra kellett emelni tekintetét, hogy a lány arcába nézhessen. Pisze orrocskájának két oldalán látható halovány szeplőket a fiú izgatónak találta. Tetszett neki az egész jelenség úgy, ahogy volt.

- Ő a szomszédom - mondta Lajos

- Hm. - biggyesztette ajkát, majd rántott egyet a vállán - Akkor neked is jár a puszi.

- Na, ez nagyon rokonszenves ötlet - gondolta magában Zsolt, s akkorát vigyorgott, hogy alig sikerült neki a kellő időben csücsöríteni.

- Gyertek beljebb! - tolta őket Anti bácsi a lépcső felé. A lépcső tetején megjelent egy másik tünemény.

- Na, ő pedig a kisebbik lányom. Valóban kisebb volt. Látszott rajta, hogy fiatalabb. Lehetett talán 16-17 éves, míg a nővérét 20 körülinek gondolhatnánk. Alkatra is másabb volt, inkább törékenynek mondható. Fiúsan rövidre vágott haja se vörös, hanem fekete...bár annyira fekete, hogy egyértelműen festett. Amikor a látogatók felértek a lépcsőn, hátralépett, hogy azok beléphessenek a hallba...mit nem mondok...az előszobába. Bár ebben a házban akkora az előszoba, vagy veranda, vagy mi, hogy szalonnak is kinevezhetnék. Főleg, hogy középen terpeszkedik egy nagy ovális asztal, körberakva székekkel. Az asztalon rengeteg sütemény, fasírozott, hurka, kolbász, rántotthús, saláták.

- Isten hozott benneteket! - jött ki a ház asszonya a konyhából, karjait magasra emelve, majd arcához simítva a csodálkozástól.- Nahát Lajos! Tényleg te vagy az? Jaj de régen nem voltál má' nálunk.

- Csókolom ángyikám! Mibe csöppentünk bele? Tán lagzi lesz itt, oszt minket meg nem is hívtak.

- Jaj, ne bolondozz má'! - szorongatta meg Lajost nevetve. - Mé' lenne má' lagzi! Kicsi még a mi lyányunk. Eme' meg nem akar fér'he menni. Május elseje van. Vagy nálatok másként jár a naptár? Ilyenkor szok lenni minálunk a búcsú. Má'mint holnap, mer' akko' lesz vasárnap. No lyányom! Köszönté' a vendégeknek? - fordul a kicsi lyány felé.

Az unokatestvérnek tőle is járt a puszi. Zsolt a kapuban megesett üdvözlésen fellekesülve ezt a lányt is puszival üdvözölte, de ez elfordította az arcát.

- Na! - szólt rájuk Anti bácsi - üljetek hát le! Tölthetek egy kis pálinkát? Persze, hogy töltök - válaszolt is meg a kérdésére.

- Ha esetleg lemaradtál volna valamiről -  fordult Lajos Zsolt felé miután leültek - Ő Melinda, ő pedig Lujza. Annus ángyom, meg Anti bátyám - tette teljessé a bemutatást.

- Na, akkor fogjátok! - nyújtotta a gazda a pálinkás poharat

- Ne haragudjon bátyám, de én vezetek - tiltakozott Zsolt.

- Ej! Hol van az még? A bálba csak elviszitek tán a lányokat, ha már egyszer az Úr ideküldött benneteket.

Egy darabig ment a huzakodás a pálinkán, végül kiegyeztek abban, hogy akkor legalább egy pohár bort a megismerkedés örömére...- Mer' jó emberek voltunk ám mi apáddal. Pedig nagyon cudar idők jártak akkoriban. Nagy volt a szegénység, ruhánk se nagyon volt, az ölfát meg télen kellett ám vágni

- Hagyd má' azokat a régi időket! - szólt rá Annus néni - Mit érdekli má' a mai fiatalokat?- Pedig kellene, hogy érdekelje! Kellene bizony - mondta nagy hangon, majd egyre elhalkulva - Jobban tudnák értékelni ami most van.

6. Fekete kormorán.

- Voltak a felvonuláson Anti bátyám? - kérdezte Lajos, noha nem igazán érdekelte, csak nem szerette ő se, ha a régi dolgokat emlegetik fel nekik okulásként.

- Mindig kimegyek, de kicsi ez a mi falunk, nem mérhető az ünneplés egy városhoz. Amikor a kohászatban dolgoztam, ott aztán kivonult az egész kollektíva. Itt inkább csak az iskolások vonulnak, aztán meg mennek összevissza a felnőttek. Az ünnepi szónok meg csak beszél, de nem mond semmit. Biztosan a tavalyi papírokból olvasott. Mindenki azt figyelte, hogy sok lapja van-e még. Aztán mehettünk...vagyis mehettünk volna sörözni. Higgyétek el gyerekek, itt hamarosan forradalom lesz. Micsoda dolog az, hogy nincs május elsején sör?

- Jaj, ne beszélj má' bolondokat! Ittatok fröccsöt - szólta le a felesége.

- Szerintem - szólt hozzá Zsolt a témához - egy képmutatás az egész. Miskolcon kivezényeltek bennünket a kollégiumból. Adtak ránk teljesen új, szép kék vietnami munkásruhát, amit aztán vissza kellett adni. Át villamosoztunk a városon, betolakodtunk a tömegbe a Petőfi térnél, aztán rendezett sorokban elvonultunk a Hősök terén felállított tribün előtt, számunkra teljesen idegen emberek előtt. A villanyrendőrhöz érve mehetett mindenki a dolgára.

- Fogjad öcsém! - tolta a házigazda Lajos elé a megtöltött boros poharat, aki kelletlenül fogadta a kínálást, mert a bátyja bora nem volt éppen minőségi. Olyan "ittam már jobbat" kategória.

- Aztán még ezt is felülmúlta - folytatta Zsolt - kisdobos korunkban, amikor felöltöztettek bennünket egyenruhába, kidíszítettek síppal, sípzsinórrak, zsebünk fölé piros fröccsöntött csillagokat raktak - ez nem tudom mit jelképezett, talán a kitüntetéseket volt hivatott helyettesíteni - kezünkbe adtak virágcsokrokat, amivel ki kellett rohanni a sorból, és odaadni a tribünön annak, aki nyúlt érte.

Lajos bokán rúgta, s haragos tekintettel jelezte, hogy ejtse a témát!

Már sötétedett odakünn, amikor a lányok készülődni kezdtek. Mentek volna a bálba akkor is, ha nincs itt ez a két legény, de most legalább kísérőjük is lesz. Melinda aprókockás inget vett fel, és trapéznadrágot húzott magára. Olyan bő szárút, hogy eltakarta a cipő teljes hosszát. Lajos tett is rá megjegyzést, hogy milyen jó neki, hogy nem 44-es a cipője. Anti bácsi se állta meg szó nélkül.

- Mé' nem teszel a fejedre kalapot, akkor tényleg olyan lennél mint egy legény. Ki látott má' ilyet, hogy nadrágban megy bálba egy lyány? Na! Nézd meg a nővéredet! - mutatott Lujzára, amikor ő is előlépett a szobából.

- Azannyát! - csúszott ki a megdöbbenés hangja Zsolt száján. - Ezt nevezem.

Pici báli cipellő, sötétbarna harisnyanadrág, libbenő miniszoknya széles övvel, tölcsérujjú csillogó blúz, nyakában kétsorba hajtott nagy gömbökből álló hosszú nyaklánc, mely ráért dús kebleire, s vállára vetett fehér kardigán. Göndör vörös haja "Angela Dawis"-szerű viseletként lenne divatos, de ő hátul fésűvel, vagy csipessze, vagy valamivel összefogta, hogy ne takarja a mosolygós arcát. Ritkán látni ennyire tökéletes alakot, főleg ekkora méretben. Zsolt már a kapuban is úgy érezte, magasabb nála a lány, de most már teljesen biztos.

A fiúk elköszöntek az öregektől, akik le akarták beszélni őket arról, hogy a sisakot is vigyék, de nem akartak már éjjel visszamászni a dombtetőre. Ha ott van velük a motor, bármikor hazaindulhatnak.

- Ez milyen motor? - kérdezte Melinda amikor kiléptek a kapun

- Pannónia.

- Nem az van ráírva. Cor mo ran - betűzte a lámpafénynél a felíratot - meg egy fekete madár

- Kormorán. Egy halászmadár. Mondják kárókatonának is.

- Tudom mi a kormorán, - válaszolt a lány kissé sértődött hangon - de mi köze a motorhoz?

- A zenekarunkat hívták így.

- Olyan már van.

- Amikor mi nevet választottunk, még nem volt. Az egyébként is folkrockot játszik, mi meg főleg kemény rock-ot.

- Volt zenekarotok, és már nincs? - kérdezett közbe Lujza - Miért?

- Hosszú - válaszolt a fiú röviden, majd anélkül, hogy Lujzáról levette volna a szemét, Lajos felé nyújtotta a motor kulcsát.

- Én többet ittam - próbált Lajos tiltakozni.

- Nem is kell beindítanod, csak gurulj le a kultúrházig! A sisakomat kapcsold a csomagtartóra.

- Hölgyeim! - furakodott a két lány közé, kitartva könyökeit, hogy azok belekarolhassanak.

Néhány lépés után rájöttek, hogy az erős lejtőn összevissza rángatják egymást. Lujza kilépett a kötelékből, de Melindának a magassarkú cipő miatt elkélt a támogatás.

Zsolt most szembesült azzal a ténnyel, hogy úgy elvoltak az Anti bácsival a délután, hogy a lányokkal szinte nem is beszélgettek. Így ezen a sétán kellett kielégíteni kíváncsiságát. Lujza valóban 20 éves. Miskolcon dolgozik felszolgálóként. Nem tervezi, hogy férjhez megy. Bár van neki udvarlója, csak ma nem tudott jönni. Holnap viszont jön a búcsúba.

- Kár - reagált röviden a hallottakra - Na akkor mi a helyzet veled?- fordult a karjába kapaszkodó Melinda felé

- Mi az, hogy na akkor? Ha Lujzának pasija van akkor én is jó vagyok?

- Ne vedd ilyen drámaira a dolgot! Egyszerűen csak érdeklődöm.

- Egészségügyibe járok, ugyancsak Miskolcra. Ott lakom a központi kollégiumban.

- Ott már jártam.

- Fogadni mertem volna

- Nem csajozni ám!

- Na persze - adott hangot hitetlenkedésének

- Komolyan nem. A legkedvesebb unokatesóm lakott ott. Egyszer meglátogattam. Szóltam a portán kit keresek, lehívták, és ott áltunk néhány percig az előtérben. Nem jött velem sehova, mert tanult. Még beszélgetni se sokáig volt hajlandó. Most meg Egerben kollégista a tanárképzőn. A télen voltam nála néhányszor, intézett nekem vacsorát a menzán. Aztán nem csináltam belőle rendszert, mert az én szállásom a város másik végén volt...illetve van. Nem is a távolság, de mindkettő magasabb dombon van, mint ahol ti laktok.

- Unokatesó. Na persze

- Na persze, na persze! Nem tudsz mást mondani?

- Most találkoztatok először, máris úgy civakodtok, mint a szerelmesek - szólt közbe Lujza.

Lajos csendben gurult mögöttük a motorral, nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe. Csak miután megérkeztek a kultúrház elé, és lezárta a járgányt.

- Máskor az iskolaudvaron volt a bál.

- Sokan bementek fizetés nélkül, azért tették át ide - adott magyarázatot Lujza

- Hát ez bizony igaz - vágta mellbe nevetve Zsoltot - Jól mondom?

- Én meg ezt honnét tudnám? - kérdezett vissza ártatlanul, de közben kacsintott hozzá.

Lujza közben elkezdett átfurakodni a tömegen. Zsolt tekintetével végigsimogatta mind a 175 centi gyönyörűséget. Annyira nem is tökéletes, hiszen térdben kissé befelé dől a futómű, de ettől még izgalmasabb. Az elragadtatás szavai csúsztak ki a száján önkéntelenül.

- Ez fantasztikus

- Micsoda? - kérdezett rá Melinda, aki még most is a fiú karjába kapaszkodott.

- Mi micsoda? Ja, hát az, hogy kiszűrték a potyázókat.

- Hülyének nézel? Láttam, hogy a nővérem csámpás lábait bámulod. Na, mindegy. Egyébként te mivel foglalkozol?

- Tanársegéd vagyok a főiskolán.

Lajos, aki közben rágyújtott, majd' belefulladt a köhögésbe, mert akkora slukkot nyelt meglepetésében. Lujza verte hátba, amikor visszalépett.

- Mi van nem jöttök?

- Várjál már, hagy szívja el a cigit! - intette türelemre a húga.

- Miért nem dobja el inkább? Most is majd megfulladt.

- Nem tudod miért - mondta Lajos fuldokló hangon - Azt mondta, hogy tanársegéd.

- Tényleg? - kérdezett rá csodálkozva Lujza - Hol?

- Az irodalom tanszéken. Szeretem az irodalmat. Szoktam verseket is írni szabadidőmben.

- Komolyan? Vannak saját verseid? Elmondanál egy rövidet? Ne röhögj már te ló! - intette le unokatestvérét, aki most már a röhögéstől fuldoklott.

- Kőműves! - árulta el Lajos, de a két lány már a verset várta

 

- Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nehogy má' bámuljam, nézni alig mertem.

Nézhetnék bármi mást, na de nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Két kezét meglepve arcához emeli.

Lábát összefonja, ide oda tipeg

De mikor megszólalt, kirázott a hideg


- Mitől lepődött meg? - kérdezte Melinda, aki figyelte is a verset

- Szép - nyugtázta Lujza röviden. - Tényleg te költötted? Meglepő az utolsó sora. Na bemegyünk? - Várjál már! Nem is vagy tanársegéd? Akkor miért mondtad?

- Csak. Mert ez olyan elegáns.

- Szégyenled, hogy kőműves vagy?

- Nem - válaszolt röviden, de ebben a kurta kis szócskában hallatszott némi bizonytalanság. - Tudod, egyszer egy orosz társasággal akadtunk össze Egerben. Együtt mentünk be a Vadászkürtbe...

- Megyünk már? Na jó, ezt még mond el!

- Leültünk, iszogattunk, beszélgettünk. Elméletileg mind tudtunk oroszul, de gyakorlatilag közülünk csak egy. Ő is csak azért, mert az anyja orosz, és ő tanította. A testvérét is, aki szintén velünk volt, de ő nem csak az iskolában hanyagolta a tanulást, hanem otthon is.

- Akkor nekik orosz volt az anyanyelvük? - kérdezett közbe Melinda.

- Na, ez érdekes, mert nem. Az anyjuk nyelve volt orosz, de....mit tudom én. -

Folytasd! - toporgott türelmetlenül fölöttük Lujza.

- A lényeg, hogy az oroszok Leningrádból jöttek, és tanárok. Kérdezték, hogy mi mit csinálunk. Egyikünk pincér volt, a lány társunk adminisztrátor...illetve ez esetben könyvelő, a két orosz anyjanyelvű még diák. Én pedig bútorszállító. Azt mondta a barátnőnk...tudod, - fordult magyarázólag Lajos felé - Juci. Szóval azt mondta, mégse mondhatjuk, hogy munkás vagyok. Mi szeretnék lenni?

- A valóságban is más szeretnék lenni. Kőművesként kerestem négy, négyezekétszáz forintot, de elegem lett az építkezésből, elmentem bútorszállítónak háromezerért. Nem igazán szeretem ezt se, de már nem hagyom itt, amíg el nem visznek katonának. Persze azért próbálkoztam a címfestőknél, mert állítólag ügyes kezem van a rajzolásra. Ezerhétszáz forintot adtak volna, ha megfelelek a munkára. Na, ne! Viszont az oroszoknak ezt mondtam volna, ha értenék. Így lettem nekik művész.

- Szóval hazudtál - zárta le a témát Melinda - Menjünk mert Lujzika itt hagy bennünket.

- Mond el a vers végét mégegyszer! - szólt utánuk Lajos

- Blablablabla...két kezét meglepve arcához emeli...Lábát összefonja - hadarta tovább - Ide oda tipeg, de mikor megszólalt - innét már együtt mondták - kirázott a hideg.

- Miért rázott ki? Mit mondott?

- Mit tudom én! Eddig van a vers. Ronda volt a hangja, pösze volt, vagy csúnya szavakat használt, vagy amit akarsz

- Én tudom mit mondott - röhögött Lajos a nagy felfedezésén. - A kurva életbe! Behugyoztam.

- Hogy te mekkora hülye vagy!

A teremben szólt a zene, néhány pár táncolt, de a sokadalom a falhoz tolt székeken üldögélt. A két lány nem fogadta el, hogy kifizessék a belépőt, mivel - mondta Lujza immár nem először - egyedül is jöttek volna. Se Zsolt, se Lajos nem volt a parkett ördöge, nem is szívesen táncoltak, csak ha már elég nagy volt a tömeg, tehát ülőhelyet kerestek mindenek előtt. Találtak is, épp szemben a bejárattal. Jutott szék mind a négyüknek. Zsolt figyelhette a zenekart, mert a lányoknak akadtak barátnőik, akikkel sürgősen ki kell tárgyalni, amit ki kell tárgyalni. Bekapcsolódni nem igazán lehetett a társalgásba, hiszen a hangos zene miatt közel kellett egymáshoz hajolni, és kiabálva beszélni. Lujzát mindjárt fel is kérte az egyik helybéli legény. Zsolttól senki nem kért engedélyt. Nem is lett volna erre senkinek oka, mégis rosszul esett neki. Aztán meg az bosszantotta, miért nem ő kérte fel. Nagyon kívánatos teremtés a Lujza, tánc közben legalább megölelhetné. Zene nélkül furán adta volna ki magát.

- Kik ezek a fiúk? - hallotta az egyik idegen lány kérdését, amit Melinda felé kiáltott

- Unokatestvérem

- Mind a kettő? - kiáltotta ismét az előző lány, s olyan huncut mosollyal kísérte a kérdését, amiből egyértelmű volt, hogy nem hiszi a rokoni kapcsolatot.

- Gyere! - ragadta meg Melinda karját, s ellentmondást nem tűrve bevitte a táncolók közé. Gyors számot játszott a zenekar, nem volt lehetőség megbeszélni mi indíttatta a legényt a hirtelen elhatározásra. Táncoltak, leültek, lekérték, megint lekérték, megint leültek...Lujzával szívesen elbeszélgetett volna odakünn az udvaron, de ez a kapcsolat úgyis csak ennyi, így minek izgassa fel magát? Elég volt az a kellemes érzés, hogy idegen nők derekát karolhatja, érezheti a testük lágy hajlatait, illatukat. Ajkával érintheti Lujza kemény fülcimpáját, miközben valami érdektelen butaságot súg neki, közben orrát csiklandozzák a göndör hajtincsek.

Egyszer csak ismerősöket látott meg az ajtóban. A két motoros legény leskelődött, akik délután itthagyták őket. Nem igazán figyelt rájuk, de később látta őket benn a teremben is, miközben lassúzásnál Lujzát ölelte. Éjfél közelgett már. Zsolt éppen pihenőn volt, amikor dulakodás alakult ki a terem közepén. Hallattszott is, hogy elcsattant egy pofon, de aztán nem lett belőle verekedés, mert a haverok olyan szorosan fogták a dulakodókat, hogy esélyük nem volt karjukat lendíteni. A legindulatosabbat egyszerűen felkapták, és kivitték a teremből. Minden ment tovább, mintha semmi nem történt volna. Éjfél után pihent a zenekar, elkezdődött a tombolasorsolás. Na, ez legalább fél óra, de inkább több.

- Menjünk hazafelé! - javasolta Lajos.

Nem volt ellenvetés. A hátsó székekről előkeresték a sisakokat, és indultak kifelé. A falubéli motorosok szintén. Meglepődtek, hogy vizes az aszfalt. Amíg ők benn táncoltak, esett egy kis eső. Már elállt, de azért bosszantó, hogy vizes lett a motor ülése. Az MZ-sek hamar elindultak, de Zsolték még elköszöntek a lányoktól most már mindkettőtől puszival, sőt öleléssel.

Beindította a gépet, felültek, s indult volna. Kicsit meglepődött, mert nehezebben tudott elrugaszkodni, mint gondolta. Nagyobb gázt adott. Lajos valamit kiáltott, de nem értette. Aztán Lujza kiáltását hallotta "nem ők voltak". Megindult hirtelen, de alig tudta tartani az egyensúlyt. Lajost nem érezte a háta mögött. Lefékezett. Hátranézett, s látta, hogy idegenek veszik körbe. Közülük kiabál felé.

- Szólj a többieknek, jöjjenek vissza!

Azok talán már ki is értek a faluból, de biztosan várnak rájuk valameddig. Gond van. Ezek az idegenek sokan vannak. Segítség kell gyorsan, mert Lajost megverik. Egyedül hiába megy vissza. Nagy gázt adott, s nekirugaszkodott. Hiába lomha motor a T5-ös, ha kellő biztatást kap, főleg lejtőn, meg tud ugrani. Bedöntötte az első kanyarba

- A francba! Gyalogosok ténferegnek az úton.

Próbálta visszavenni gépét az ívről, de csak rontott a helyzeten. A kormány megakadt valamiben. Küzdött a nyeregben maradásért, de a motor hátulja kitört, s egyenesen a villanyoszlop felé sodródott. Elengedte a kormányt, hátradőlt, és elrúgta magát.

Az árokban fekve tért magához. Körbevették jóbarátok, s rosszak.

- Valaki hívjon mentőt! - hallotta valahonnét távolról

- Nem kell mentő. Nincs semmi bajom.

- Nem neked öcsém, hanem akit elgázoltál.

 

Rendőrt nem kellett hívni, az jött magától. Sok rendezvény volt a környéken, a rendőrök folyamatosan járőröztek. Benéztek a bálokba, hogy rendben van-e minden, beszéltek az ügyeletes tűzoltóval, önkéntes rendőrrel, rendezőkkel. Üsztögre éppen most érkezett a kék-fehér Lada. Az úton összegyűlt emberektől nem is tudtak volna tovább menni. Az őrmester az embereket félretolva, egyenesen az árokban már ülő Zsolthoz ment.

- Mi történt komám?

- Komám? - csodálkozott a megszólításon. Csak nehezen ismerte fel, ki szólítja. Dunai Rezső volt az, akit csak Durusznak neveztek. Ő volt egykori szerelmének, Zsuzsának a férje. Sok mindennek szólíthatta volna inkább, mintsem komájának. Lényeg, hogy ha már rendőr, legalább ismerős.

- Jól vagy? Lett valami bajod?

- Nekem nem, de állítólag valakit elgázoltam - mutatott abba az irányba, amerre a sérültet gondolta.

Rezső ment is rögtön a másik rendőr után, aki széttolta az embergyűrűt, hogy lássa, mi a helyzet. Gyenge volt itt a világítás, kellett a zseblámpa. Egy asszony jajveszékelt a földön fekvő középkorú, erősen alkoholszagú sérült mellett térdelve.

- Józsikám - szólt Rezső amikor látta ő is a helyzetet - hívok mentőt. Ismeri valaki ki ez?

A kérdésre a nagy hangzavarból azt lehetett értelmezni, hogy igen, helybéli az illető. Az őrmester mielőtt kézbe vette volna a rádiót, Zsolthoz ment, s erősen ajánlotta neki, hogy üljön be a rendőrautóba. Lajos és a két unokatestvére állta el idegenek elől a kocsiajtót. Időközben a két falubeli srác is visszajött, miután a falu végén nem győztek várni. A mentő fél óra múlva érkezett, de valaki szólt a helyi orvosnak, aki nem állapított meg horzsoláson kívül más sérülést.

- A motorral mi van? - kérdezte Zsolt Lajostól

- Ne a motorral törődj most! Lehet, hogy kipurcan a hapsi. Hogy mentél neki?

- Azt hiszem, a kormány akadt bele. Nem mentem neki. Majdnem sikerült kikerülnöm.

- A tényállás a következő: - mondta Rezső, miután végeztek a helyszíneléssel. - Igaz, hogy ez a fazon részegen kóválygott az út közepén, de ittasan, jogosítvány nélkül balesetet okoztál.

- Ki mondta neked, hogy ittas vagyok?

- Hát ez a szonda, amit most mindjárt meg kell fújnod. Nem tekinthetek el ettől! Sajnálom.

A szonda ugyan alig jelzett valamit, de mégis. Az ilyenkor szokásos eljárás, hogy az éjszakát a zsarátnoki kapitányság fogdájában tölti. Majd reggel pedig megteszik a feljelentést, aztán hazamehet, vagy a templomba imádkozni, mert nagyon nem mindegy, hogy mi lett azzal a részeg fazonnal.

 

Az áldozatot elvitte a mentő kivizsgálásra, megfigyelésre, de szerencsére nem történt komoly baja. A részegekre az Úr is vigyáz. Zsolt azért igyekezett elkerülni Üsztögöt, pedig nagyon felkeltette érdeklődését a Lajos unokatestvére. Nem Melinda, noha ez a fiatal fruska vonzódott hozzá. Sokkal inkább vágyódott Lujza után, noha neki komoly udvarlója van. Na, de volt már olyan a világtörténelemben, hogy vetélkedni kellett egy nő kegyeiért. A vetélkedéshez persze nem ártana néha találkozni. A balesetért ugyan nem érezte magát felelősnek...legalábbis nem nagyon, de az elsodort ember, és annak rokonsága nem így gondolta. Maga a tény, hogy akár meg is ölhetett volna egy embert, sok álmatlan éjszakát okozott. Sokszor lepörögtek előtte azok a pillanatok. Tépelődött rajta, miként tudta volna elhárítani. Talán nem vissza kellett volna rántani a motort, hanem még jobban rádőlni a kanyarra? Legfeljebb kicsúszik alóla, ő meg végigszánkózik az aszfalton. Borzalmas horzsolásokat szerzett volna, de ha csúszás helyett gurul, talán megússza! Legfeljebb keze-lába törik, de nem tett volna kárt másban. Nem lehet tudni. Utólag persze nincs értelme ezen rágódni. Nem is szándékosan rágódott rajta, ezek a gondolatok akarata ellenére törtek rá.

Néha voltak egészen vad álmai. Volt, hogy darabokra szakadt az áldozat amikor elgázolta, a feldühödött falusiak pedig késekkel vettek elégtételt. Néha csak villanások voltak ezek az álmok, olykor nem is volt egyértelmű, hogy miről álmodik, magának kellett belemagyarázni, hogy mi válthatta ki a rossz érzést. Máskor pedig valósághű eseménysorként jelentkeztek. Sokszor állt álmában bíróság előtt, majd csíkos ruhában látta magát követ törni. Persze felismerte, hogy ez inkább filmélmény, de aztán volt egy olyan, ami nagyon igaznak tűnt, csak az volt benne a furcsa, hogy ő maga nem volt jelen, mégis látta az esetet:

 

Jucit várta néhány régi haver a nyolc órai busznál. Ő kísérte el Zsoltot. Nem jártak már együtt, de a lány úgy érezte, ennyi belefér a régi barátságba. Beültek a klubba, bedurrantottak az olajkályhába és Juci mesélt. Nem volt olyan vidám, mint általában. Könny csillogott a szemében, néha elcsuklott a hangja, hosszú szüneteket tartott, de senki nem szólt közbe. Nem kérdeztek semmit, csak hallgattak szótlanul, vártak türelmesen.

 

- Láttatok már börtönbe bevonulást? Remélhetőleg több ilyet nem fogok látni én sem, és mint egyszeri emléket, szeretném megőrizni. Az arca azt hiszem sokáig előttem marad.

Bement, én meg vártam ott egyedül. Nem tudom meddig, nekem sok időnek tűnt. Aztán nyílt az üvegajtó, és Zsolt kilépett egy smasszer kíséretében. Nem tudtam, mi történik éppen. Talán kihozzák, hogy elköszönhessen? Kinyitják vajon a kaput? Nem, biztos nem ölelgetni hozzák. Már átkutatták mindenét, megmotozták, ezután - így sterilen - nyilván nem érintkezhet egy külsőssel. Nehogy még belecsempésszek a zsebébe valamit.

Akkor talán a másik ajtó felé mennek? Ott lenne a bejárat a körlethez? Ez sem lehet. Az előbb oda egy műszakra érkező smasszer ment be civilben, majd pár perc múlva kijött smasszerruhában, és átment abba a bizonyos üvegajtós szárnyba. Nyilván nem arra közlekednek a rabok, ahol a smasszerkák öltözője van. Talán irodák is lehetnek ott.

6-8m távolság lehetett az üvegajtó és a kerítés között. Zsolti haladt felém. Lassan bizonytalanul lépkedett. Mintha minden lépésnél meg akarna állni, aztán csak lépett még egyet és még egyet. A smasszer jött mellette. Mindketten engem néztek, de még nem szóltak semmit. Mosolygott, de olyan furcsán. Az a mosoly tiszta feszültség és kétely volt. Bizonytalan mosoly. Félelmet és kétségbeesést oldani próbáló mosoly.

Nem éreztem át igazán a helyzet súlyát. Az én mosolyom igazibb volt. Olyan...olyan cinkos mosoly. Mint amikor egy groteszk dolgon nevetünk. Kérdeztem mosolyogva: "nem kellesz nekik? mehetünk haza?"

Még mindig mosoly, de abban benne volt a válasz "sajnos nem" A smasszer jött mellette. Az ő arca sem volt merev, de nem emlékszem, mit láttam rajta. Neki teljesen hétköznapi, rutinfeladat átvenni, bekísérni egy rabot. Talán a közömbösség látszott az arcán. Akkor vettem észre Zsolt kezében a cipőt és a ruháit.

- Ezeket kiszórták? - kérdeztem. Bólintott, de választ a smasszertól kaptam: "Ezeket majd csomagban." Nem értettem a logikát, de pont nem jutott eszembe, hogy visszakérdezzek. Át is szaladtak a szavai az agyamon anélkül, hogy fogtam volna, mit is mondott. Fogtam, de valahogy mégse. Hazafelé persze visszacsengtek szavai, és akkor már gondolkodóba estem. "de hát mééé?" már előzőleg kitaláltam, hogy nyilván azért küldték ki a cipőt és a ruhákat, mert van "céges" rabruha. De akkor meg miért mondta a smaszkó, hogy .majd csomagban. Nem értem. Ekkorra odaértek a kapuhoz, aminek rácsain keresztül kicsit szerencsétlenül, de sikerült átvennem a cipőt, majd a ruhákat. Ő belül, én kívül. Én lassan megyek, ő marad. Ő nem fog most kijönni azon a kapun. Kérdeztem az őrt "puszit lehet adni?"

Nem válaszolt ám rögtön. Gyanítom, nem feltétlen kellett volna igent mondania. Nem is mondott, csak bólintott egyet. Zsolt odahajolt a rácshoz, meg én is, de hát azok a kb 10 cm-re lévő függőleges vasak olyan idióta puszilkozási lehetőséget adtak, hogy le kellett smárolnunk egymást. Na, de próbálja csak meg valaki 10 cm-en keresztül megpuszilni a másik arcát. Nem egyszerű. Úgy nézett, mint egy megszeppent kisfiú. Úgy, mint akinek az arca nem tudja eldönteni, hogy mit akar kifejezni. Csupa tanácstalanság. Mint a behúzott farokkal félénken vicsorgó kutya. Nagyon fél, de még azt sem tudja, mitől? Felfogni nem lehet, hogy nemrég még ő is itt kint volt, oda ment, ahova akart, nagyjából azt csinált, amit akart, de most nem. Most csak álldogál meghunyászkodva, és nagyon figyel. Minden mozdulatra, minden információra. Talán mondott még valamit, de nem emlékszem. Az is lehet, hogy teljesen kuka volt. Azt hiszem, hátrafelé kezdett ellépkedni. Én még odaszóltam: "ne verj meg senkit nagyon"

Egy kínlódós mosoly volt rá a válasz. Meg egy apró bizonytalan integetés, majd hátat fordítottak, és mentek vissza hasonló lassúsággal az üvegajtó felé. Hát én is sarkon fordultam. Még visszanéztem, még mindig meneteltek lassan befelé.

 

Hosszú csend, Juci halkan pityergett, kifújta az orrát. Feri vigasztalóan átfogta a vállát, magához ölelte, amitől feltört a lányból a zokogás. Mindenki hallgatott, várták, hogy megnyugodjon.

- Hogy én mekkora hülye vagyok! - folytatta szipogva - Az, hogy nem bírom ki poénkodás nélkül, az egy dolog. Igazából nem is poénkodás, hanem egy "mit mondhatnék" volt. De miért pont ez jött ki a számon. Na, remélem a smasszer nem azzal kezdi, hogy "Hé fiúk, erre figyeljetek oda! Verekedős!" Á, csak nem. Meg különben is. Már ránézésre látszik, hogy a légynek se tudna ártani. Behúzta fülét-farkát.

Nem azt kellett volna mondanom, hogy "vigyázz magadra?" Végül is már teljesen mindegy.

 

Zsolt megkönnyebbülten ébredt a saját ágyában. Általában elfelejti az ember az álmait, de ettől a meséléstől nem bírt szabadulni egész nap. Örülnie kellett volna, hogy mindez csak álom, mégis ezen tépelődött. Még napokkal később is eszébe jutottak. Még az is ijesztően hatott rá, hogy már megint Juci. Évekig voltak haverok ezzel a lánnyal, de egyszer csak szeretőként viszonyultak egymáshoz, amiből előbb utóbb házasság, vagy gyerek, vagy mindkettő szokott lenni. Ettől a jövőtől akart menekülni, de most megint előjött álmában az egyébként már lezárt kapcsolat.

 

Nagyon szerencsétlennek érezte magát. Sokat gondolkodott azon, hogy kellene egy tartós kapcsolat, kellene egy jól fizető munkahely, de ehelyett van egy alig fizető, semmi tudást nem igénylő munkahelye, amihez ajánlatos albérletben laknia, ami még inkább szűkíti a pénzügyi keretet. Jót tett volna lelki békéjének a kiegyensúlyozott, rendszeres nemi élet. Ehhez képest alkalmanként beugrik egy-egy aktus. Vagy Jucival, akitől inkább szabadulni akar, vagy Sárával, aminek igen nagy a kockázata, és erkölcsileg is elítélendő a barátja párját dugni. Zsuzsáról már le is mondott, amióta elköltözött a faluból, de egyébként is elege van a titkos találkákból.

 

Üsztögre nem volt bátorsága átjárni, de egyébként is inkább Miskolcon lehetett volna valamire jutni Lujzával. Ez is nagyon bizonytalan, hiszen habár szimpatizál vele a lány, de ez magában még nem jelent semmit. A komoly udvarlóval kellene megküzdeni! Ha jól működik a kapcsolat, akkor ott nem sok keresnivalója van, hiszen egyszer látott ismerősként nagy hátránnyal indul.

 

Magi lenne a legjobb – illetve már nem is ez a neve – de neheztel rá, amiért két évig nem is kereste. Talán nem is lenne ezt nehéz kidumálni, csak alkalom kell hozzá.

 

Nem kellett sokáig sóvárogni ezen. Egyik vasárnap délután az erdőre indult, hogy vág valami jó lapátnyelet, mert a régi ugyancsak a végét járta már. A pincesoron át vezetett az útja, hát látja, hogy az öreg kolléga éppen zárja a pincét.

- Aggyisten Lajos bá'! Hazafele?

- Szervusz Zsoltikám! Hova, hova?

- Nézek az erdőn valami jóféle lapátnyelet, mielőtt kitörne a régi.

- Há' ménem mégy inkább a pap güdribe? Én is ott szoktam vágni.

- Ez nekem közelebb van. Aztán mi újság? Leellenőrizte a minőséget? - biccentett a pinceajtó felé.

- Hááát...hahaha. Ja. Nem volt már otthon borom, gondoltam viszek egy demizsonnal. Megkóstolod? Nem-e? Dehogyisnem. Nem utasíthatsz vissza! Csak egy pohárral. Vissza már nem megyek, de igyál ebből e! - cuppantotta ki a parafadugót az üvegből.

- Ne bolondozzon má' Lajos bá! Csak nem viszi haza darabban.

- Ne törődjél te azzal! Ehol a pohár is – vette ki a kosárból a vastagfalú decis poharat – ha nem akarsz üvegből. Fogd csak meg! Már öntöm is. Nem olyan híres, de azért meg lehet inni. Jaj de régen láttalak. Mi van veled? Mesélj!

 

Zsolt belátta, hogy itt már hiába az ellenállás, ezt nem ússza meg ivás nélkül. Borzongatóan kemény bora szokott lenni az öregnek, de nincs választás, meg kell inni! Gyorsan bedobta. Megrázó élmény volt. Jó lett volna legalább egy pogácsát utánaküldeni.

- Na, milyen? - kérdezte Lajos bácsi várakozóan mosolyogva – Ugye meg lehet inni?

- Meg.

- Na, várjál csak! Akkor már öntök magamnak is. Koccinthatnánk is, de nincs hol kitöltsem, pedig pohár lenne másik. Csinálni kellene ide a pince elé egy beton asztalt! Bent van, de már csak nem megyek vissza. Ehh, nem olyan rossz ez – tolta le a torkán egy húzásra ő is. Amúgy jó is, hogy találkoztunk...fogjad na! Öntök még egyet. Dehogyisnem! - hárította azonnal a tiltakozást. - Érdeklődött a főnök felőled. Sajnálja, hogy otthagytad a céget. Azt mondja, kár elveszni hagyni az ilyen ügyes kezű gyereket.

- Valóban ezt mondta?

- Ezt. Na, igyad, mert mennék hazafelé. Kérdezte, hogy ugyan elmennél-e neki maszekban dolgozni. Valami vikkendházat épít. Oda kellene menni. Tudod, hogy mindig meg volt elégedve a munkáddal.

- Érdekes, nekem soha nem mondta. Bár nem hallottam, hogy bárkit szemébe dicsért volna. A hibákat viszont soha nem állta meg szó nélkül.

- Hehe. Ez már igaz. Na, egészségünkre!

- Egészség. Hát akkor mondja meg neki Lajosbá', hogy lehet róla szó. Hétvégeken szabad vagyok. Ha kell, veszek ki szabadságot. Van kocsija a főnöknek, keressen meg!

- Még egy pohárkával?

- Már nem is marad a demizsonban.

- Ne törődjél te azzal! Van még benne – rázta meg az üveget. Majd visszamegyek. A hordóban akad még valamennyi. Na, fogjad! Egészség!

Már nem sikerült egyszerre meginni. Zsolt csak szürcsölgette a savanyú nedűt, de így is folyton elcsurgott a szája szélén. Már kifelé kívánkozott belőle. A gyomra nehezen vette be. Ezen felül a látása, az egyensúlyérzéke, de még az időérzéke is erősen leromlott. A beszédkészsége volt az egyetlen, ami javult. El is mesélt egykori munkatársának annyit, hogy az öreg a felét se tudta feldolgozni a hallottaknak. Aztán egyszer csak kiürült a két literes, így mégis ki kellett nyitni a pincét. Zsolt nem várta meg a demizson újratöltését, mert biztos volt benne, hogy maradni fog a lopóban, amit pedig nem szabad a hordóba visszaengedni. Inkább gyorsan elköszönt, de már nem az erdőre, hanem hazafelé tántorgott. Otthon nem is mert bemenni a házba azonnal, mert erősen szédült. Attól tartott, hogy a hányingert se tudja leküzdeni. Leült egy kőre az udvar végében, és várta a fejleményeket. Nem is kellett sokat várni az első sugárra, majd a másodikra. Aztán már csak öklendezett, egy kis sárga lé csurgott ki a száján, de valami iszonyatosan keserű. Úgy érezte, fel se tud állni, annyira elgyengült. Sokáig ülhetett itt, mert már kezdett sötétedni, és reszketett a hidegtől. Messze volt a ház. Nem hitte, hogy van benne annyi erő, hogy odáig elmenjen. Az anyja szólongatta, hogy be mehetne már.

Aztán erőt vett magán. Felállt, de nem egyenesedett ki, csak kétrét görnyedve eredt futásnak. Sietnie kellett, nehogy közben elhagyja az ereje. A lépcsőn már négykézláb rohant fel. Bedőlt az ajtón, és végigterült a padlón. A lábát fel kellett hajtani, hogy be tudják mögötte csukni az ajtót. Átkozta magát amiért nem tudta visszautasítani a bort, noha érezte, ez lesz a vége. Viszont bizakodás öntötte el a lelkét. Érdeklődött felőle a volt főnöke. A Maginak...vagyis Kingának az apja. Ebből még valami jó is kisülhet.