Horváth Gyula

Potyautas

kamiontúrák

Tartalom

 

Szabadnap

Celano-Fabriano-Ancona

Át a Brenneren

Inntől a Moeselig

Párizsig és vissza

A Somme-tól a Saar-ig

Múzeumlátogatás

Innen az Innen

Puchberg

Kicsit túlszaladtunk

12+1 nap

Kamiontúra 2.

Konvojka

Újratervezés

Járt úton

Egy műszak, öt ország

Pihen a nehézlovasság

Greenwichen túl 2fok

Fél óra séta jót tesz a szívnek

Még egy ország

Hazafelé

Hajrá

Budapest déli peremén egy bevásárlóközpontban, ketten felváltva tologattuk a drótkosaras kocsit. Egy csomag lilahagyma, 6 sör, 7 készételkonzerv, ásványvíz, diabetikus kóla, tej, sajt, alma, keksz, tojás, meg sok más hasonló. Megvallom az őszintét, én azon aggodalmaskodtam eddig is, hogyan oldjuk meg az ellátmányt, a 6000km-es európai úton. Sanyi nem is érti az aggodalmamat, hiszen ő rutinos utazó, hosszú évek tapasztalata van a háta mögött. Sokszor hívott, hogy kísérjem el, de mindig találtam valami kifogást. Lélekben felkészültem az útra, de gyakorlatilag nem. Sem az informatika, sem a fotózás nem lett megszervezve részemről. Ezzel csak később szembesültem, most az ételvásárlás volt napirenden. A pénztárnál nagylelkűen felajánlottam, hogy kifizetem készpénzben, mikor láttam, hogy a kártyát keresi a tárcájában. Nem fogadta el a felajánlást szerencsére. Valójában csak fele összeg állt a rendelkezésemre. Volt nálam egy visa-kártya, de azon nem volt pénz. Igaz, ezt csak este tudtam meg.

Halkan duruzsolt a Scania motorja. Könnyedén húzta maga után a 25 tonnás félpótkocsit. Nem tudom mi volt rajta. Adtak ugyan az árunak nevet, de nem láttam, mi az. Az autó még nagyon új, előtte van a legelső szerviznek is. Sanyi nem bántja a gépet, de sajnálta az előző autóját, amit a cég eladott alóla. Kérdezgetem a kötelező előírásokról, amit egy szuszra el is mond, csak nem értem, mert így egyszerre túl sok nekem ennyi infó. A megengedett legnagyobb sebesség 90 alatt van, nem engedik száguldozni. A „fekete doboz” rögzíti az adatokat, még egy hónap múlva is megbüntethetik, hiszen a rendőr már nem szemrevételezéssel, hanem computerrel ellenőriz. Külön erre a célra be is építettek egy csatlakozót. Egyfolytában legfeljebb 4 és fél órát vezethet, akkor kötelező legalább 45 perc pihenőt tartani. 9, vagy heti két alkalommal 10 óra után 11 óra pihenő a kötelező. Nincs felmentés. Szabályozás szempontjából mellékes, hogy ez idő alatt hány kilométert tud haladni. Neki persze nem, hiszen ennek alapján kapja a fizetését.

Beszélgetés közben nem is veszem észre, amikor elérjük a Balaton térségét. Az első figyelemfelkeltő objektum, az ország büszkesége, a Kőröshegyi viadukt. Nagy építmény, szép róla a kilátás, bár ilyenkor télen, nem találom a Balatont vonzónak.

A viadukt után még felfelé kapaszkodik az út, de így se vagyok róla meggyőzve, hogy elkerülhetetlen volt a megépítése. Mire Nagykanizsát megközelítjük, már alkonyodik. Ki kell venni az első pihenőt, így be is sötétedik, mire folytatjuk az utat. Innét a határig, félelmetesen keskeny a pálya, egy ekkora szerelvénynek. Úgy látom, mintha átlógnánk a felezővonalon. Valójában ez nincs így, hiszen a szembejövők elférnek mellettünk, ha nem is bőven. Egyszer csak megszólal zsebemben a telefon.

- Hali! Határon belül vagy még? – kérdi a lányom, Zsófi.

- Éppen. Már alig, de még belül. Lentinél járunk.

- Nem is mondtad, hogy ilyen hamar mentek. Oda adhattam volna a fotóapparátot. Szóval! Az a helyzet, hogy kaptam zsozsót. Kérdezem az anyut, hogy mi ez, erre kiderül, hogy neked akarta utalni, csak eltévesztette. Pedig már úgy megörültem. Majd holnap átküldöm. Kibírod addig?

- Hogyne, hát persze. Ma már nem kell pénz. Na, meg Sanyinak van, majd utólag elrendezzük vele.

- Már meg úgy néz ki, mintha én támogatnálak. Hehe.

- Nem is lenne az baj, hiszen felnőtt, vagy, én meg öreg.

- Nem vagy még olyan öreg, nem vagy rászorulva. Hova is mentek tulajdonképpen?

- Olaszországba, aztán Párizsba, utána még nem tudom, de eltarthat két hétig is.

- Hozol nekem ajándékot? – kérdi hallhatóan vigyorogva, s közben szinte látom, ahogy igenlően bólogat, igyekezvén ezzel is befolyásolni a választ.

- Majd valamit biztosan.

- Akkor most leraklak, vigyázzatok magatokra! Puszpusz.

A szlovén határnál már nem kell megállni, mégis várunk járó motorral egy percet, míg néhány adat bejegyzésre kerül a menetlevélhez. Furcsa érzés, hogy sötétek az épületek. Olyan, mint ahol nincsenek otthon. Nem köszön ránk senki, úgy érzem, mintha szöknénk.

Nna! Külföldön vagyunk.

Eddig nem jártam még Szlovéniában, de most se sokat látok belőle, noha néhány faluban faltól-falig ér a tranzitút aszfaltcsíkja. Szinte minden faluban van körforgalom, és nem is állom meg, hogy ne tegyek rájuk megjegyzést.

- Ez még nem is sok. Látnád Hollandiában. Imádják a körforgalmat. Minden kereszteződést azzal oldanak meg. Az még hagyján, de Angliában meg nem is merőlegesen csatlakoznak az utak, hanem ferdén. Ráadásul balra Elsőbbséget meg a jobbról jövőnek kell adnom, amit nem is látok.

Aztán rövidke autópálya, megint néhány falu, megint autópálya. Szokatlan magasságban, két párhuzamos lámpasort látok a fekete éjszakában. Az általuk megvilágított terület feltűnően világos. Január van ugyan, de a közelmúltban nem láttam havat. Kételkedek ebben is, hogy hó lenne, hiszen az út mentén sehol nincs. Maribor fölött ismét látok hasonlót. Bizonyára műhó, legalábbis nem találok más magyarázatot.

Mára itt a végállomás. Persze nem a városban, hanem túl rajta még talán 30 kilométerrel, egy benzinkút melletti parkolóban. Nem nagyon akad hely. Még jó, hogy szélesek itt az utak, a többi kamion mögött keresztben még elférünk úgy, hogy ne akadályozzuk a forgalmat. Na, tegyük el magunkat holnapra! Enyém a vendégágy. A vezetőfülke nem csak munkahely, hanem étkező és hálószoba is egyben. Lehet talán 4 m2. Elől, a szélvédő mögötti párkányon, (vagy mondjuk műszerfalnak?) miután behúztuk a függönyt, elrakhatjuk a csomagjainkat, amik eddig a hátunk mögött, az ágyakon voltak.

A kormányt szinte vízszintbe lehet állítani, ezen jól elfér a műanyag láda, amiben a konyhafelszerelést tartjuk. A levetett ruháinkat is az ablakba rakjuk a táskák tetejére. Lehetne az ülésre is, de éjszaka, ha ki kell menni, ott útban vannak. A fülke „homlokterébe”, a szélvédő fölötti rekeszbe nem rakunk semmit, az napközben is tele van, hűtést nem igénylő élelmiszerekkel. A középen lévő kis asztalka szintén zsúfolt. Ez egy irattartó fiókot rejt, amiben a menetokmányok, térképek kapnak helyet. A szabadon maradt padló, talán egy negyed négyzetméter lehet, itt csak a szemetes zsákot tartjuk. Itt kell persze öltözni, vetkőzni is. Az ülések mögötti rész a hálószoba.

Az ágy alatt tároló rekeszek, fagyasztó és hűtő nyert elhelyezést. Ez utóbbi a szükségesnél kisebb. Az emeleti ágy kényelmes, de eléggé keskeny. A leeséstől egy háló véd, de egyben azt is megnehezíti, hogy oldalt fordulva a térdemet felhúzzam. A mennyezet, zavaróan közel van, de ezt villanyoltás után úgysem látom. A párnám mögé elhelyezett ivóvizes palack jó ötletnek bizonyult, éjszakánkét két-három alkalommal kell innom egy-egy kicsit, noha odahaza ez soha nem volt szokásom. Na, de nem otthon vagyunk! Éjszaka többször ráébredtem, hogy beszorult a térdem. Forduláskor nagy segítséget jelent az ágy felfüggesztésére szolgáló, a biztonsági övre emlékeztető gurtni. Ebbe lehet kapaszkodni, hogy meg tudjam magam kissé emelni. Zavaró volt ugyan a szűk hely, de mindent egybevetve jól aludtam. Este még megdöbbenve hallottam a fél kilences indulást, de könnyedén eltelt az idő.

A mosakodási lehetőség hagyott ugyan némi kívánnivalót, de legalább felfrissített a hideg víz. A benzinkúti WC-ben locspocs fogadott. Ettől úgy érezhettem magam, mintha Magyarországon lennék. Az épület falburkolata gránitnak nézett ki, de valójában műkő. Ez, valójában érdektelen, csupán szakmai ártalom, hogy felfigyelek az ilyenekre. Azon kissé elcsodálkoztam, hogy mennyire kies a környezet. Este úgy képzeltem, hogy lakott területen vagyunk, csak most, világosban láttam, hogy a parkoló körül semmi nincs. Távolabb szerény méretű hegyeket láthattam, néhány épülettel az előterükben, előttünk - talán egy kilométerre - az autópálya-kaput.

A tervezett időben elindultunk. A reggeli elmaradt, de lesz még lehetőség. Nézem a tájat. Olyan…olyan barátságos. Tetszik. Érdekesnek találom, hogy a falvakat a völgybe, a templomot a hegytetőre építették. A személykocsik nagy részének csak a hátulját látom, akaratlanul is olvasom a rendszámokat. MS, MB, CE, LJ. Ebben a sorrendben. Az adott város közelében mindenütt többségben vannak a helybeli autók, erről tudni lehet, hol járunk. Muraszombat, Maribor, Celje, Ljubjana. Egyéb támpontot csak az útirányjelző táblák adnak. A városokat elkerüli az autópálya, de épp az a lényege, hogy a tranzit- és a helyi forgalom elkülönüljön. Valahol Celje térségében közelítjük meg az első nagy hegyet. (így emlékeztem) Kopár, óriási tömb, oldalán nagy területet fed a lehullott kőtörmelék.

Nem látni rajta meredek sziklaszirteket, megegyezünk Sanyival abban, hogy felszerelés nélkül meg lehet mászni, csak idő és erőnlét kérdése.

A tájban szétszórt apró falvak, tanyák azt sugallják, hogy itt békességben, a természettel harmóniában élnek az emberek. Kellemes hegyvidéki táj jellemzi az országot. A folyók aránylag szélesek, de köves medrük igen sekély. Arra emlékeztetnek, hogy hajdanán Bulgáriában láttam ilyeneket. Ezt a megfigyelésemet el is mondom Sanyinak, mint ahogy a további tíz napban szinte mindent, amit kevés külföldi utazásom során tapasztaltam. Egy idő után már kínosnak érzem, hogy mindig ezeket emlegetem.

Az autópályán három kapunál kell fizetni. A további országokban mindenhol más és más rendszert alkalmaznak, elsőre nagyon nehéz követni, de nekem nem is szükséges ezeket tudnom. Az imént említett nagy hegyen túljutva, a távolban feltűnnek az Alpok hófödte csúcsai. Oly magasan a horizont fölött, hogy első pillanatban nehéz eldönteni, hogy hegyeket, vagy felhőt látok.

Nagyon megkapó látvány. Természetesen ezt is összehasonlítom korábbi emlékeimmel. A csipkés szirtek a Magas–Tátrához hasonlóak, de míg azt Poprádtól az egészet belátni, itt úgymond faltól falig szegélyezik a panorámát. Nem volt mihez mérni, de magamban megbeszéltem, hogy kb. 1000-1500m lehet a hóhatár. Az utunk során majd egyszer el is érünk olyan magasságba, ahol már tőlünk lejjebb is hó takarja a tájat.

Szlovéniában még egy benzinkútnál megállunk tankolni, majd Sanyi elmegy faxolni. Ezt csupán azért tartom fontosnak megjegyezni, mert nem értettem. Mint kiderült, ez a kifejezés a WC-használatra utal, mint például a síelés, csak míg utóbbit ismertem, előbbit nem. Értetlenségem jó indok arra, hogy kiokosodjak arról, hogyan tartja a céggel a kapcsolatot. Ez úgy történik, hogy a helymeghatározó segítségével a központ nyomon tudja követni a kocsi haladását. Kivéve, ha rossz az idő. Akkor telefonon, SMS-ben kérnek pozíciót. A beszélgetést (valószínűleg anyagi megfontolásból) erősen korlátozzák. Csak akkor beszélnek, ha elkerülhetetlen. Az utasítás SmS-ben jön. Így praktikus, mert nem kell azonnal jegyzetelni. Vezetés közben ez nem is lenne ajánlott. Írásban megküldik az árufelvétel címét, időpontját és a szerződés kódszámát.

Amíg oda nem ér, nem is tudja, mit kell szállítani. Most szombat délelőtt van, hétfő délelőtt kell leadni a mostani szállítmányt Róma közelében, Celano-ban.

Tekintettel arra, hogy vasárnap nem mozoghatnak a kamionok, nem is olyan egyértelmű, hogy ott leszünk időre.Feltételezem, hogy a tankolásért kapta a kávéra beváltható bónt, amit felajánlott nekem, mivel ő nem kávézik. Jómagam napi rendszerességgel megiszom a hármat, bár volt időszak, amikor ötöt ittam. Ennek ellenére ki merem jelenteni, hogy nem vagyok függő, amire ez a 13 nap az ékes bizonyíték, hiszen egyetlen egy alkalommal nem ittam, de nem is éreztem szükségét. A mostani alkalmat viszont csupán azért nem ragadtam meg, mert nem tudtam, hogy kell. Más lett volna, ha együtt megyünk be a shop-ba, de egyedül egy számomra teljesen idegen világba… Itt senki nem tud magyarul. Hova menjek, kinek adjam oda a szelvényt? Őszintén szólva, merő gyámoltalanságból mondtam le a kávéról. Helyette kibontottam a Negró cukromat, Sanyi bekapott egy rágót, s indulhattunk tovább.

Ekkor még reménykedtem abban, hogy legalább messziről látom majd Ljubljanát. Be kellett azonban érnem az útjelző táblákkal, amire rá volt írva a szlovén főváros neve.

- Na, itt lehetne elmenni Lipica felé – mutat Sanyi jobbra.

- Nem igen van ott semmi látnivaló – próbálom elbagatellizálni a lehetősséget.

- Jójó, de maga a tudat, hogy jártunk ott.

Ezzel egyetértek. Lipicai lovakat láthatunk Szilvásváradon is, kinn legelnek a határban. Nincs is tőlünk messze. Viszont egy lipicai kirándulásban tényleg az lenne a lényeg, hogy ott jártunk. Egy lótenyészet, látványban nem lehet valami nagy durranás.

Aztán hamarosan kiszélesedett az út, és láthattam egy teljesen ismeretlen, veszélyt jelző táblát. A jelentése egyértelmű. Torlódásra kell számítani! Szerencsére csak riogattak ezzel, valójában nem volt torlódás. Sanyi előkotorja a kockás füzetet, beírja az óraállást. Ez azt jelenti, hogy immár Olaszországban járunk. Az autópálya-kapunál elveszi a jegyet, és máris mehetünk tovább. Bámuljuk a közeli, kopár hegyeket. Itt lehet valahol Doberdó. Azt is meg kellene egyszer nézni, de most nem alkalmas. Na, talán az Isonzót megláthatjuk, hiszen az egy folyó, és nyilván a tengerbe folyik. Akkor pedig elkerülhetetlen, hogy átkeljünk fölötte. Baloldalt feltűnik a tenger. Nem kapok tőle heves szívdobogást, mint hajdanán, amikor első alkalommal láttam. A térkép tanúsága szerint már elhaladtunk Trieszt fölött, de abból se láttunk semmit.

Aztán beazonosítjuk az Isonzót. A hegyektől is, a tengertől is eltávolodik az út. Szinte tökéletes síkság terül el előttünk. A házakról fel lehet ismerni az országot. Jellegzetes a csupa kúpcserépből álló tetőfedés, és a kiszélesedő tetejű kémények, amelyek szintén cserépfedésűek.(na, ezek sík cserepek) Az ablakok zsalugáteresek. A táj jellegzetes fája szerint persze lehetnénk akár Görögországban is, de nem ott vagyunk. Jobbra valahol messze van Udine, de abból se látni semmit. Az egyre szélesedő, párába vesző síkság fölött a távolban, a havas Alpok húzódik végeláthatatlanul. A termőföld mindenhol gondosan megmunkálva, gaz, szemét sehol. Még a 20-30 méterenként húzódó kicsi árkok is teljesen tiszták. Nyilván ezek rendeltetése a felesleges vizet összegyűjteni, itt ugyanis nincs arra esély, hogy elfolyjon valahová. Itt láttam egy balesetet. Pontosabban csak annyit, hogy egy fűrészelt faárut szállító kamion be volt billenve az árokba.

- Biztos elbókolt a koma – reagált Sanyi a látványra.

- Így ferdén, még lepakolni se jó – tette még hozzá ironikusan. - Egyébként ezeket a kocsikat, mármint a baleseteseket, többé nem állítják forgalomba. Mennek a bontóba. Nagy esély van rá, hogy megrokkannak, persze nem kizárt, mint ennél is, hogy semmi bajuk nem lett. Gondolom, amit lehet, hasznosítanak róluk. Biztos jó üzlet valakinek.

- Na, nézd csak! - intett fejével balra – Itt vannak a diófák, amit mondtam. Szerinted mennyire vannak egymástól? Három méter?

- Szerintem még annyi se. Mi van, ha megnőnek? Ritkítják, mint a karácsonyfát?

- Lehet, hogy ezek ilyen kis növésű fák. Ilyen kellene nekem otthon a szőlő helyére. Valamit csak kellene a földdel kezdeni, ha már megvan. Ezt nem kell kapálni. A szőlőt is azért vágtam ki, mert nincs rá időm, meg aztán kedvem se.

- Mikor tudnád csinálni, még ha kedved is lenne hozzá, hiszen mindig úton vagy.

- Hát ez az. Nézd csak! – mutat a másik oldalra. - Az meg olajfaültetvény.

- Nahát! – csodálkozom – Tisztára, mint az őszibarackfák.

Velence közelében kicsit megbonyolódik az autópálya, ajánlott odafigyelni, nehogy eltévesszük az irányt. Nem kizárt persze, hogy csak én gondolom bonyolultnak, hiszen aki már többször is járt erre, annak egyértelmű. Sokszor eszembe jut, amikor Pestre volt fuvarom a repülőtérre.

A cél előtti utolsó balkanyarnál néztem fel a nagy zöld táblára, hogy igazoljam a döntésem helyességét. A többi táblát egész úton nem vettem észre. Pedig ott voltak, csak éppen nem volt rájuk szükségem, hiszen tudtam az irányt. Velencéből annyit láttam, hogy a toronyházak fölé magasodott két kikötői daru. Valójában az se Velence, csak közel van hozzá. A pálya alatt átfutó vasúti sínek viszont oda vezettek, de ezt se most láttam meg, hanem korábban a műholdas térképről. Na, most ezzel úgy jártam, mint Lipica esetében beszéltük. Nem láttam semmit, de a tudat adta az élményt, hogy ott voltam, egészen közel.

Ezután letértünk a cég instrukciója szerint az autópályáról gazdasági okból. A part menti úton nem kell fizetni, rövidebb is valamivel, csak nagyon sok a sebességkorlátozás. Nekem persze ez a jó választás, mert közel van a tenger. Az út hosszan halad egy csatorna gátján. A tenger felől járhatatlan mocsár, fákkal, bozótokkal, és nálunk ismeretlen nádassal. Talán nem is helyes mocsárnak mondani, csupán azért nem tekinthető igazi tengernek, mert nem hajózható. Annyira sekély a vize, hogy a műholdról is látni az alját. Ez itt még a lagúnák vidéke. A part megközelítése csak úgy lehetséges, ha hajóutakat kotornak. Tudom, hogy ez itt a Pó-síkság, pontosabban a Pó torkolatvidéke, de magával a folyóval még eddig nem találkoztunk.

Az utunk kicsi településeken át halad. Errefelé fenyőfák uralják a tájat. Biztosan azok, hiszen tűlevelük van. Formailag viszont teljesen eltérnek az eddig ismert fenyőktől. Nem egy szál „gerenda” mint az északi fajták, hanem szerteágazó vastag ágai vannak, mint a lombhullató fáknak. A lombja se csúcsos, hanem gömb alakú. Ez nyílván, mediterrán fenyő. Attól, hogy nem tudtam róla, még létezik.

Sok-sok hídon kelünk át. A tenger öblei helyenként messze benyúlnak a síkságba. Aztán egy folyó, vagy inkább folyócska következik. Ez lenne a Pó? Ilyen kicsi? Előveszem a térképet, olvasom a tengerbe ömlő folyók neveit. Ezekről nem is hallottam. Hol van a Pó?

A tenger hol közelebb, hol távolabb bukkan elő a fák közül. Átkelünk egy másik folyón. Ez már nagyobb, de még nem elég nagy. Na, hiszen egy nagy folyó is végződhet keskeny ágakban, legfeljebb sok van belőlük. Aztán egy nagy öböl nyúlik be egészen az útig, jobbról is víz, rajta csónakok, meg sok-sok leszúrt bot. Az öböltől délre egy város,(mindjárt megkeresem a térképen) Chioggia. Előtérben, közvetlen a víznél daruk és egy hatalmas ház. Micsoda egy ház! Teljesen olyan alakja van, mint egy hajónak. Micsoda ötlet! Aztán amint közeledünk, felmerül bennem a gyanú, majd mikor mögé érünk, egyértelművé válik, hogy miért van hajó alakja. Azért, mert ez egy hajó. Nahát! Mekkora! Hamarosan elérünk egy, a korábbi kettőnél kisebb folyóágat. A térkép szerint a harmadik a főág.

- Ez lenne a főág? – csodálkozom.

- Nem mindig a legnagyobb a főnök. – teszi helyre Sanyi a dolgot.

Azért nekem gyanús. Hamarosan egy akkora folyóág következik, mint Budapesten a Duna kétszer.

- Na? – kérdi Sanyi mosolyogva – Ez már elég nagy főágnak?

- Akkor ez a Pó, de ez már biztos.

Aztán néhány ”Pón” még átkelünk. Sőt, Sanyi minden további folyónál megjegyzi majd, hogy „itt is egy Pó.” Talán csak a Szajnára nem mondta.

Ravenna előtt előveteti velem a térképet, hogy keressek benzinkutat az autópályán, ugyanis hamarosan felmegyünk rá. Természetesen ezt a várost is elkerüljük, hiszen nem üdülni jöttünk, nem érünk rá városnézésre. Találok egyet az előttünk lévő csomóponttól feljebb, vagyis az ellenkező irányban. A másik elég messze van, össze is számolom, hány kilométer.

- Az már túl sok – állapítja meg, én meg elkezdek magamban csodálkozni, hogy hová lett az a sok (több mint 1000 liter) üzemanyag.

Ekkor még nem vettem át a kamionos életritmust, ezért gondoltam, hogy ha benzinkút, akkor tankolás. Noha nem erről van szó, csak letelik a 4 és fél óra folyamatos vezetés, meg kell állni, pihenni.

Tankolni egyébként se szabad Olaszban. Aztán a pálya elérése előtt az autóúton találunk egy kutat. Az autónak nem, de nekünk tankolnunk kell. Megejtjük az ebédet, hiszen jól benne vagyunk már a délutánban. Kicsit sétálgatunk, hiszen „egy kicsi mozgás mindenkinek kell”. Szépen süt a nap, de hűvös szél fúj. A szikrázóan fehér hegyek messze nyugatra húzódnak észak-déli irányban. Itt már dél felől is hegyek vannak, de bizonyára alacsonyabbak, mert azokon nem látni a havat. Egy könnyű kis sportrepülő szeli az eget, látszatra céltalanul. A közelben lehet a bázisa. A parkoló szélén három „gömbfenyő” áll, egyikük erősen megdőlt törzse dróttal van a másik tövéhez kipányvázva. Akárhogy nézem, igenis, hogy fenyőfák. Bár így utólag nem értem, miért tudom olyan nehezen elfogadni.

Megnézem a kútfejeknél az üzemanyagárakat. 1,25 € körüliek, az kb.330Ft, tehát 10%-al több, mint itthon. Noha itthon is van különböző árú dízelolaj, de Sanyi szerint itt azért nem egyforma, mert az olcsóbb kútfejnél a kamionok tankolnak, s mivel valószínűleg nagy mennyiséget, kedvezményt kapnak. Erről jut eszembe, hogy találkoztam olyan akcióval, hogy ha 10 000Ft fölött tankolok, kapok 10Ft kedvezményt. Nem tudtam igénybe venni, mert akkor a tankomba nem fért bele ennyi. Aztán kiszámoltam, mennyit nyerhettem volna. Minimális összeget. Reklámnak azért nem rossz. Szakmai szemmel is szétnéztem. Nem volt ugyan szándékomban, de ez már ösztönösen jön. A kútfej körüli sziget itt is beton díszburkolatú, de a szegélye mészkő. Felül fényezett, de az oldalán látni a fűrésznyomot. Nem is állom meg, hogy ne mondjam el a felfedezésemet, amiért persze megkapom, hogy „ne dolgozz már mindig!”

Amikor elértük az autópályát, feltűnt a déli hegyvonulat (innét nézve) legkeletibb hegye, melynek keleti oldala minden eddig látottól meredekebb volt. Összetéveszthetetlen. Az ott egy másik ország, vagy inkább országocska, vagy ha úgy tetszik, mini állam: San Marino. Annyira kicsi, hogy a Formula 1-es versenyeit is külföldön kell megrendezni, mert a hegyen nem fér el a pálya. Ez az ország nem esik útba.

Több mint 10 kilométerrel messzebb vezet az utunk. Az ugyan nem nagy távolság, főleg ha hegyen van, amit nézni kell, de ekkorra már kezd sötétedni. A cél, hogy minél nagyobb távolságot tegyünk meg még ma, hiszen vasárnap nem mozoghatunk. Itt már nyoma sincs a síkságnak. Magas hegyek között kanyarog az utunk.

Nagyon sok alagút, híd és viadukt épült azért, hogy lehetőleg csekély szintkülönbségek legyenek az autópályán. Errefelé, Szlovéniától eltérően már nem csak a templomok, hanem a falvak is a hegytetőre épülnek. Mások pedig mélyen alattunk, a völgyben.

A lámpák fényénél kételkedem abban, amit látok. Előttünk, mintha egy óriási várfal magasodna. Nem is jól mondom, mert mi a tetejével vagyunk egy szintben. Valójában nem is fal, hiszen boltíveket látok, s az ívek alja sötét. Nem merem megbecsülni a pillérek magasságát, de 100 méternél biztosan több. Félelmetesen mélyen világítanak a város fényei, amikor rákanyarodunk erre a viaduktra.

A sötét éjszakában már fogalmam sincs, hol járhatunk. Jobbra talán láthatnánk a tengert, de most csak abból lehet sejteni a közelségét, hogy ott nincsenek fények. Elhaladunk Ancona mellett, de természetesen ezt is csak a táblákról és a térképről tudom.

- Itt jó lett volna megállni – mondja Sanyi, mikor elhagyunk egy benzinkutat, - de nagyon magasan vagyunk.

A következő kútnál azért nem áll meg, mert úgy gondolja, messze van a tenger. Igaza volt, erről a visszaúton majd meg is győződünk a saját szemünkkel. Végül Pescara fölött állunk ki. Ez már az utolsó lehetőség, mert innét tovább haladva, már egyre távolabb kerülnénk a tengertől. Az idő sem engedi már, hogy tovább menjünk, hiszen letelt a 10 óra vezetési idő. Este 8 óra, mire megállunk. A parkolóban csak úgy tudunk megállni, mint múlt éjjel Szlovéniában. A többi kamion végében, az út szélén. Amennyire lehet, körülnézünk. Előttünk úgy 8-10 méterre van egy „szobanövény”, amit itt inkább azért nevezhetünk annak, mert akkora, mint egy szoba.

Közepén, a virágainak a kórója lehet legalább 4 méter magas. Kaktuszféle. Azt hiszem, agave. Ilyenből főzik Mexikóban a tekilát.

Még lefekvés előtt megvacsorázunk, és megnézzük, milyen lehetőségek vannak a pihenőhelyünkön. A benzinkút nem érdekel, azzal nincs dolgunk. Bemegyünk az üzletbe. Nálunk shopnak mondanák, itt valami más (nem emlékszem mi) van kiírva. A bejárat és kijárat között van egy kétoldalas pult, a kijárati oldalon pénztárakkal. A dolgozók igyekeznek nem figyelni a belépőkre. Jobbra olyan bár féle van, előttünk egy körpult, ott készülnek a gyorsételek. Balra gondolák, mindenféle áruval, mint egy vegyeskereskedéshez illik. Étel, ital, ajándéktárgyak, térképek, újságok, utazóknak való felszerelési tárgyak, vagyis szinte minden. A gondolákat kerülgetve lehet eljutni egy ajtóhoz, amit Sanyi már tud, hogy micsoda. Itt van a WC. Bemegy, körülnéz, de én az eladótérben megvárom. Nézegettem közben, hogy mit vehetnék itt az otthoniak számára ajándékként, de mindent túl drágának találtam. Azzal jön ki, hogy mosakodni is lehet, a zuhanyzóért kell csak fizetni. Ennek tudatában elhagyjuk az épületet. Közlöm vele, hogy kényelmetlenül érzem magam, amikor egy üzleten keresztül kell mennem úgy, hogy tudom, nem fogok venni semmit. Megnyugtat, hogy akik itt megfordulnak, azoknak jelentős többsége nem vesz semmit.

A WC elhelyezése egy üzleti fogás, mindenhol így csinálják. Esélyt látnak arra, hogy ha már végig kell vonulni a bolton, előbb-utóbb vesznek is valamit a népek. Bizonyára működik is a dolog. Másoknál talán, de én rögtön átszámolok mindent forintra, és nagyon drágának találom a legolcsóbb kütyüt is.

Ezután magunkra zárjuk a Scaniát, felmászok a polcra, és alvás reggelig. Éjszaka kitapasztalom, hogy lehet könnyen fordulni, hogy férek el jobban, szóval alakul a dolog, bár hiába kényelmes az ágyam, reggel meg kell tornásztatni a derekamat. Talán csak korábban kellett volna felkelni. Na, de minek? Vasárnap van és pihenünk.


Szabadnap

Reggel talán már 9 óra is volt, mikor Sanyi elment tisztálkodni, én meg addig megreggeliztem. Azzal jött vissza, hogy menjek én is fürödni, ingyen van. Természetesen mentem. Még nem éreztem ugyan kényelmetlenül koszosnak magam, de nem tudhattam, mikor lesz alkalom legközelebb. A zuhanykabin előtti kézmosónál nem találtam a csap megnyitóját, de arra most nem is volt szükség. Jól esett a melegvíz. Már nem zavartattam magam a bolton való átvonulás miatt sem. Ez itt természetes dolog, csak nekem szokatlan.

A térkép szerint a tenger is, a város is közel van. Már csak azt kell megtalálni, ahol ki tudunk menni az elkerített autópályáról! A benzinkút területén építkezés folyt. Pontosabban: a benzinkút kibővítés alatt állt. Nem folyt a munka, hiszen vasárnap itt nem dolgoznak. A kerítésen túli terület szintje tőlünk jóval mélyebben volt, egy kőzúzalékból épített rámpán tudtak a járművek feljutni. Ott természetesen volt egy kapu, de mellette bontható volt a kerítés. Mégse bújtunk át, mert nem tudtuk, hova lehet ott eljutni. Odalent is építkezési terület volt, törmelékheggyel, építőanyagokkal, ami szintén el volt kerítve. Volt lent a területen belül egy lakóház is, előtte pálmafákkal. Egyikük elszáradva, másikuk levelei összekötve, törzse nádszövettel becsomagolva. A harmadik csak úgy, szabadon. Eléggé délre voltunk. Földrajzi szélesség otthonról –6°. Ez már elég nagy különbség, de azért itt is tél van, a pálmafa nem igazán szereti a fagyot.

Aztán megtaláljuk a kijáratot. A benzinkút dolgozói valahol bejárnak ide. Egy nyitva hagyott rozsdás vaskapu a megoldás. Meredek lépcsősor vezet a lenti szűk, koszos forgókapuhoz. Még jó, hogy gyalog vagyunk, hiszen a bringát itt képtelenség lenne átvinni. Később persze nem fogok annyira örülni gyalogos mivoltomnak, de az még odébb lesz. Egyelőre örülünk, hogy ki tudtunk jönni.

Megyünk a tengerhez. Gizgazos, bozótos szélű földúton, bakkecske szagú sufni mellett keressük a pálya alatti átjárót. Könnyen meg is találjuk. Járda persze nincs, hiszen errefelé nem szoktak gyalog járni. Megyünk, amerre gondoljuk, hogy menni kell. Lefelé. A tenger nyilván nem a hegyen van. A pálya alatt átérve el is érjük a várost.

Pontosabban lakott területre érünk. Az nem egyértelmű, hogy mi tartozik itt Pescarához, mi az előváros és mi üdülőterület.

Házak vannak, utak, autók. Utóbbiak közt feltűnően sok Lancia Ypsilon. Ez egy prémium kategóriás kis „Fiat”, nálunk drága, ezért kevés van belőle. Egyébként a hazai (úgy értve, hogy olasz) autók dominálnak az utakon. Az utcákat fenyőfák szegélyezik, néhol ligetek is vannak, ott is csupa fenyőfa áll. Az udvarokban olajfa, narancs, mandarin, citrom. Nincs tévedés, hiszen sok fán rajta maradt a gyümölcs.

Az üdülők, szállodák között egy keskeny átjárón érünk le a partra. Harminc, negyven méter homok, aztán a víz. Az utolsó 6-7 méter homok erősen átnedvesedve, megkeményedve. Alig hagy rajta nyomokat a lábunk. Nem úgy a lovak patái. A távolban két lovas poroszkál, ők hagyták itt a friss patanyomokat. Sanyi ebből kiindulva mondja el a vágyálmát. Hollandiában, egy tengerparti szélmalomból átalakított lakásban szeretne élni, lovagolna a homokon, a ház előtti kis öbölben ringatózna a vitorlása. Nem rossz álom, csak amíg ezt eléri, addig még sok kilométert kell levezetnie.

- Na, fényképezünk. – jelenti be – Vessed lefelé a cipőt, hajtsd fel a nadrágszárat!

- Nem mondod komolyan.

- Dehogyisnem. Nem gondolod, hogy nem mész bele a tengerbe, ha már idejöttünk. Tessék belemenni a vízbe, én meg innét fotózok.

- Sapka, dzseki marad?

- Hát persze. Az benne a lényeg.

- Na, de milyen háttér lesz a képen? Van itt a hullámtörő gát, aztán a nagy semmi.

Nem igaz, hogy semmi, mert valami van messze bent a tengerben, de olyan messze, hogy nem tudjuk kitalálni, mi lehet az. Fúrótoronyra gondolunk, de attól még akármi is lehet. A képen persze biztosan nem lesz látható. Az idő elég barátságtalan. Nincs ugyan hideg, de nem süt a nap, kicsit borongós, rosszkedvű az ég. Délen, Pescara fölött egy utasszállító gép repül Albánia irányába eléggé alacsonyan, majd a tenger fölött visszafordul, de alig emelkedik, végül nyugatra, eltűnik a hegyek fölött. Eddig nem is tűnt föl, hogy innét is látni a havas hegycsúcsokat. Nyugati, és északi irányban.

- Tessék bemenni a vízbe! – utasítom Sanyit - Olyan képet kérek, hogy benne állok a tengerben, de a part legyen a háttér, nyaralókkal, pálmafákkal.

Azonnal megteszi, amit kérek, nehogy rá hivatkozva ne menjek bele a vízbe. Mindketten beleóvatoskodunk. Baromira hideg. Nem húzza

ugyan görcsbe a lábamat, de olyan érzés, mintha ezer apró tűvel szurkálnák.

- Igyekezz már! Nagyon hideg.

- Várjál, még egyet csinálok.

- Most képzeld el, hogy amikor a hajóról beleesik valaki! Nem elég neki a stressz….

- Ja. Aztán még úszni is kéne benne. Mondjuk át Horvátországig. – mosolyog a képtelen helyzeten, majd erősen fürkészi a látóhatárt kelt, északkelet felé. - Nem látni odáig. Milyen széles az Adria?

- Kétszáz kilométer. Talán kevesebb. Velencénél szerintem nem több mint száz. Porečből egyszer már majdnem áthajóztam, de hosszú unalmas útnak gondoltam. Persze nem ez a gondolat tántorított el az úttól, hanem az, hogy ezzel a lemondással a család nyaralási költségének a 20%-át spóroltuk meg.

- Most azért már közelebb kerültél Velencéhez. Nem?

- De. Már majdnem odaláttam. Láttam viszont a repülőterüket, meg a vasútjukat.

- No. Az már majdnem olyan, mintha ott jártál volna. – mondja széles vigyorral.

Készül még fotó a partról is, aztán gyorsan kimegyek a homokra. Érdekes, amikor levetettem cipőt, zoknit, a homok is nagyon hideg volt, de most nem. Nem is kívánok egy darabig cipőt húzni. Megvárom, amíg megszárad a lábam. Addig szedek néhány kagylót. Sanyi tiltakozásom ellenére segít.

- Nézd csak, ez is milyen szép! Ezt is tedd el! Hová, hová?! Törölgessd meg, aztán rakd zsebre! Majd a kocsiban keresünk neki valami tasakot.

Részemről akár be is fejezhetnénk a sétát, de még dél sincs, nem tudnám mivel eltölteni a napot. A parton alig pár ember lézeng rajtunk kívül. Elindulunk ráérősen dél felé, remélve, hogy valahová eljutunk. Na, ez így hülyeség, hiszen mindig vagyunk valahol. Úgy értem, hogy találunk valami látnivalót a városban. Elérünk egy széles folyómedret, amely fölött kicsit odébb, négylyukú kőhidat építettek a vasút számára. Itt, közvetlenül a torkolatnál át is tudjuk ugrani a vizet. Aztán elhanyagolt park övezi a partot. A kiszáradt fenyőfákra, rákövesedtek az apró tobozok. Egyet nagy nehezen letépek az ágról, majd bedobom a tengerbe, mert képtelenség megnyitni.

Persze nem sokra mennék vele, ha ki is tudnám szedni a magvakat. Semmi esély rá, hogy még csiraképesek. A homokbuckák közt bukdácsolva elértünk egy másik folyót, de ezen már nem lehet átkelni. Vissza kell fordulnunk, hogy megkeressük a hidat. A hídon sietősre veszem a tempót, hiszen a keskeny járdán nem férünk el egymás mellett, nem tudunk beszélgetni az állandó forgalom zajától. A híd túlsó végén választhatunk, hogy ismét a part felé kanyarodunk, vagy a sűrű forgalomban kivárva az alkalmas pillanatot, átszaladunk az egyenesen tovább vezető út másik oldalára, mert ott folytatódik a járda. Persze az is keskeny. Ha nem lennének rajta oszlopok és fák, elférnénk egymás mellett, de így egyikünknek újra és újra előre kell sietni. Az út egyenes, de valami hihetetlenül hosszú. Vannak ugyan kicsi üzletek, de többnyire csak lakóházak, vagy inkább nyaralók sorjáznak egymás mellett végestelen végig. Egy pici aszfaltos téren motorokat bőget néhány fiatal, tíz-húsz ember pedig nézi őket. Egy motorszalon kirakatánál kicsit nézelődünk, aztán megyünk lendületesen tovább, valahová. Egészen addig, míg fájni nem kezd a lábam. Az út még mindig egyenes, csak most már egyik végét se látni. A forgalom, zavaróan nagy. Javaslom, hogy ne menjünk tovább. Befordulunk a tenger felé egy kis utcácskába, onnét egy másikba, majd elérünk egy másik széles utat, ami abban különbözik az előbbitől, hogy ezen alig van forgalom. Ja, és két oldalán a pálmasor! A part felé továbbhaladva egy parkban leülünk pihenni. Nem mondom, de az jár a fejemben, hogy milyen messze eljöttünk. Azt azért nem állom meg szó nélkül, hogy éhes vagyok.

Délután két óra van már. Megtapasztalom, hogy eddigi ismereteimmel szemben, mégis van ár-apály az Adrián. A délelőtti nedves sávtól a mostani sokkal szélesebb, sok helyen a part nem olyan lágyan fut a vízig, hanem határozott szintkülönbség látható. A hullámverés alig észlelhető, de ehhez biztosan köze van a szinte folyamatos hullámtörő kőgátnak, amely az egész strand hosszában fut, a parttal párhuzamosan. Tempósan tapossuk a homokot kilométereken át.

- Azért most csalódtam a tengerben – mondom, miközben tartom a tempót – Nem érzem az illatát.

- Amikor a családdal hazamentünk a Fekete tengertől, sokáig élvezettel szagolgattam a büdös törölközőt, mert olyan jó tengerillata volt. Még vizet is vittünk haza egy palackban.

- Ja, most hideg van. Nyáron biztosan éreznéd itt is.

- Te! Azért érdekes, hogy most valahogy én is úgy vagyok a tengerrel, mint anyám mondta annakidején, hogy az is csak víz. Persze, mikor először láttam, az nagy élmény volt. Vagy nem is. Először, nem volt elég tiszta az idő. Csak egy vizet láttam, aminek nem látszik a másik partja. Mintha köd lenne a Duna fölött. Nem éreztem különbséget. Másnap, viszont igen. Kitisztult az ég, gyönyörűen sütött a nap, pici teherhajók araszoltak a látóhatár peremén, tisztán látszott a 30km-re lévő Kaliakra fok fehér sziklája. Az szép volt. Két évvel később pedig úgy történt, hogy mi, a komámékkal lementünk Görögországba egy nappal korábban, mint a foglalásunk volt. A koma szomszédjáék, másnap érkeztek busszal. Lenn voltunk a parton, mikor megérkeztek. Az volt a nagy élmény számomra, ahogy néztem őket. Néztem, hogyan hat rájuk a tenger látványa. Le voltak nyűgözve. Na, mi világutazók úgy viselkedtünk, mint aki nem először lát ilyet. Nem is. Másodszor.

Sanyi kontrázott a témára. Elmesélte, amikor az autópályáról lesétáltak Monaco-ba. Nem is a város szépsége volt a nagy élmény, hanem a hihetetlenül nagy szintkülönbség leküzdése. Különösen felfelé. Ezt az utat megtette már többször. Járt lent már a kollégájával is, meg a feleségével is. Aztán mégis mesélt a sok luxusjacht látványáról, a Formula 1-es versenyautó-szoborról. Na, meg az érzés! A tudat, hogy járt Monte Carlo-ban.

Szóba kerültek aktuális problémák is, mint odahaza az ablakok cseréje, a ház külső szigetelése, de ami még ettől is sürgetőbb, az erősen megcsappant tűzifa készlet pótlása. Nem egyszerű dolog ezeket megoldani, hiszen mindenhez sok pénz kell, ami az ő esetében úgy szerezhető meg, ha sokat van úton. Persze otthon is kellene lenni, de akkor meg nincs pénz. Tudom, hogy nem vigasz, de nem egyedül van ilyen ellentmondásos helyzetben.

- Nézd csak! - mutatok egy karvastagságú kötélre, amely valahol a homok alól indul, és a vízben tűnik el a másik vége. - Jó lenne kulcstartónak mi?

- Hova vezethet?

- Biztos valami kosár van vele kikötve, vagy mit tudom én.

- Valami biztos. Lehet, hogy ott tartják a holnapi friss fogást a halászok.

A halászok úgy jöttek a képbe, hogy láttunk néhány embert a közelben, akikről feltételeztük, hogy halászok.

Egy kicsi halászhajót is körbecsodálunk, amely teljesen kinn van a parton. Annyira, hogy a víz felől is meg lehet kerülni. Ami leginkább szemet szúr, az a vezetőállás. Egy olyan szűk kabin, hogy egy kövér ember bele is tudna szorulni. A pici fülke egyik sarkán egy rudacskára villanykörte van rögzítve szigetelőszalaggal. A tetőn egy radar. Idegenül hat egy ilyen rozoga ladikon, de nincs kétség, az ott egy radar. Elöl, a fedélzetet teljesen megtölti a csörlő és egy nagy kupacba szedett háló. A palánkon egy kézi csörlő dobja, a hajóorrban egy betonvasból készült horgony. Lehangoló látvány. Bizonyára itt is vannak szegény emberek, nem telik mindenkinek gyári hajóra. Összehozták, ahogy tudták. Nem éppen szépségdíjas, de a célnak bizonyára megfelel.

Kicsit odébb közvetlen a víznél pakol egy ember kosarakat, hálókat egy kézikocsira, majd nagy kínlódva tolja felfelé a homokba lefektetett deszkákon, néha mellettük. A hajója jó tíz méterre van a parttól, talán még messzebb. Inkább a hullámtörőhöz van közelebb.

- Szerinted, hogy mennek fel a hajóra? Belegázolnak a vízbe? - kérdezem, pedig nem várhatom el Sanyitól, hogy tudja rá a választ.

- Biztosan odaeveznek egy kis csónakkal. – mondja, majd körülnéz, hátha meglátja valahol azt a kis csónakot, de nincs sehol – Vagy kihúzzák kötéllel.

- Azért nem mehet valami jól az üzlet, ha vasárnap is ki kell jönni. – int fejével, a kézikocsival kínlódó halász felé.

- Lehet, hogy csak unatkozott otthon. – zárom le a témát, majd újból sietősre veszem a tempót.

A távolban megismerjük a szállodákat, amelyeket a folyótorkolat miatt nem tudtunk megközelíteni idefelé jövet. Most azok adják a támpontot. Addig megyünk a parton, onnét vissza kell mennünk a hídig. Menet közben azt próbáljuk kitalálni, hogy ez az épületsor csupa nyaraló, meg szálloda, vagy laknak is bennük. Embereket alig látunk a parton is, az épületek pedig innét nézve teljesen üresek. Az egyik tízemeletesről feltételezzük, hogy lakóház, mert az erkélyeken felismerhető az utólagos átalakítás. Na, de mindegy, hogy laknak itt, vagy sem, Pescarába nem jutottunk el, az már biztos.

A parttól eltávolodva, találtunk végre egy helyet, ahová mennek a helybeliek. Eddig csak azt láttuk, hogy jönnek-mennek az autók, de nem láttuk hova. Valami közösségi ház féle. Mozi biztosan van benne, mert ki van írva, hogy „CINEMA”. Ja, és itt figyeltem fel a reklámautókra.

Olyan teherautók sorakoznak az út szélén, melyekről feltételezhető, hogy már kivonták őket a forgalomból. A rakfelület helyére, íves oldalú, magas, műanyag felépítményeket raktak, ezeken helyezik el a plakátokat. Jó ötlet. Nem kell reklámfelületet bérelni. Már korábban is láttam a városban mobilreklámokat, csak sokkal kisebbeket. Nem tudom mi a pontos meghatározásuk azoknak a járműveknek, de körülírom. Olyan, mint egy kisteherautó, de csak egy (Sanyi szerint kettő) személyesek. Háromkerekűek, a kormánymű olyan, mint a motorkerékpáré, gondolom az erőforrás ugyancsak. Pici platójukra rakták az összetámasztott reklámtáblákat. Ilyen gépeket láttam a földeken is. A káposztát hordták vele éppen. Lehet, hogy tévedek, de káposztának néztem az éppen betakarítás alatt álló növényt. Magyarországon is vannak hasonló haszonjárművek, csak itt nincs belőlük gyári kivitel. Tájegységenként más a nevük. Még mi ketten se értünk egyet a nevükben, pedig mi ugyanabban a faluban élünk. Van, ahol csettegő a nevük, máshol pedig rötyögő. Műszaki megoldások terén végtelen a variációk sora. Az erőforrás Csepel, Pannónia, vagy a rendelkezésre álló bármilyen szétbontott motorkerékpárból való. Sok esetben a jármű kerekei is innét származnak, de erősebb szerkezeteknél már inkább autókerekeket alkalmaznak. A tengely is származhat bármiből. Az erőátvitel többnyire motorlánc. Előfordul olyan megoldás is, hogy Trabant motorral hajtanak meg egykorvolt lovas kocsit. Hiába kérem. Kreatív nép vagyunk. Ezek a járművek persze nem vehetnének részt a forgalomban, de ha nem látja rendőr, akkor részt vesznek. Lenne persze megoldás, de ennyire mégse vagyunk kreatívak.

Az olasz példát lehetne követni. Nem is kell semmi újat kitalálni. Csak abban kellene érdekeltté tenni a magyar parasztot, hogy megvegye a gyári rötyögőt. Gondolom, a kedvező ár, csábító lehetne. Na, de ezt nem én fogom megoldani.

(Utána jártam ezeknek a háromkerekű járgányoknak. Piaggio Ape a nevük. Magyarországon egymillióba kerülne. Ez így nem járható megoldás.)

A közösségi ház egy üzletközpont. Ünneplőbe öltözött fiatalok (vasárnap délután van) csoportosulnak a bejáratnál. Az éppen aktuális divatnak megfelelően kócosak, hajuk a szemükbe fésülve. Beballagunk a csarnokba. Nem tudom, az itteniek mennyire vannak képben, de az osztrákok már kitalálták volna rólunk, hogy magyarok vagyunk. Nem, nem a sapka miatt, hanem amiért mindkét kezünk zsebre van dugva. Jól esik leülni a padra. Elfáradtam.

Pedig még van előttünk néhány kilométer séta. Azt mondja Sanyi, hogy napi félóra séta jót tesz a szívnek. Na, nekünk már meg van egész hétre. A következő hat napban nem sokat fogunk sétálni, pedig esténként egy fél óra beleférne a programba. Legfeljebb nem 11-12 órákat aludnánk, csak mondjuk tízet.

Sanyi nézegeti a kirakatokat. Nem műszaki dolgokat, dehogyis. Ruhaféléket. Női ruhákat. Meglep a dolog, de nem teszem szóvá. Eszembe jut, amikor Beregszászban Bíróval, az akkori kisebbségi képviselőtársammal jártuk a piacot. Családja minden tagjának vett valami ruhát. A röhej az volt az egészben, hogy velem akarta jóváhagyatni a méretet. Először a lányának kellett nadrágot választani. Mutatja nekem, hogy jó lesz-e. Mit tudom én! De hát látta már a lányomat. Láttam, láttam, de attól még nem tudom a méretét. Utólag megkérdeztem, hogy jók lettek-e a ruhák. Azt mondta, hogy jók, de ez nem jelenti azt, hogy valóban igaz.

Mindezt csak magamban gondolom végig, különösen azért, mert magamra hagy, és végignéz még néhány kirakatot.

- Felmenjünk? – mutat az emelet felé.

Nem is válaszolok, csak, nemet intek, bár az sincs kizárva, hogy még pofát is vágtam hozzá. Egyedül persze ő se megy fel, így jobb híján mellém telepszik a padra. Az előttünk lévő kirakatban szépen kidolgozott próbababacsalád álldogál, teljesen csupaszon. Az „anyuka” éppen terhes. Ruhában, rendben lenne a dolog, de a testszínű figura pocakja egy fehér félgömb. Murisan néz ki.

Üldögéltünk itt, vagy tíz percet, majd lassan a kijárat felé indultunk, közben a falon lévő térképet vettük szemügyre. Nem tudtam megjegyezni a település nevét, de nem Pescara, pedig azt hittem, ott vagyunk. Egyik elővárosa csupán. A térkép mindkét szélén folytatódott a lakott terület. Valami hasonló ez a partszakasz, mint nálunk a Balaton déli partja. Szinte folyamatos az üdülősor.

Az épületből kiérve természetesen a kocsikat figyelem. Nehéz ugyan nem odafigyelni, hiszen sok van belőlük az utakon, ráadásul legtöbbjük mozog, ezáltal is vonzza a tekintetet, de nálam ez már valami betegség. Nem csak egyszerűen tudomást veszek a látványról, hanem figyelek rájuk. Megállapítom, hogy mifélék, ha nem tudom, nem ismerem fel, az bosszant. Megfigyelésemet persze nem tudom magamban tartani, hanem mondom annak, aki éppen velem van.

Szegény feleségemet néha már az őrületbe kergetem, hiszen őt nem érdeklik az autók, bosszantja, hogy mindig mondom neki, hogy „nézd csak!” Sanyi egyelőre türelmesen hallgatja. Többnyire azzal reagál, hogy „nem látok Ferrarikat” Valóban keveset látni, egész utunk során kettőt, vagy talán hármat sikerült észrevenni. Ebbe nem számít bele a múzeum, de arról majd később teszek említést.

Feltűnően széles járdán indulunk „hazafelé”. Talán azért ekkora, mert itt ez a korzó. Építőipari énem rögtön a burkolás hibáit figyeli. Nem nehéz persze észrevenni, nem kell hozzá szakmai szem. Nem is kivitelezési hibákat látok, hanem a fák gyökerei által felszakított betonról pattogtak fel a vékony lapok. Csodálkozom rajta, hogy teraszra való burkolatot raktak le ide.

A vasút alatt mélyre lehúzták az utat, de a gyalogjárdánál nem volt erre szükség. Még szóvá is tesszük, hogy ugyan átférünk-e. Átfértünk. Kiértünk arra a hosszú egyenes útra, amelyik végigvezet az egész várossoron, aminek egy jókora szakaszát már végig gyalogoltuk. Északra fordulva mindjárt elérjük a „river” hídját, ahol a keskeny járdán előresietek.

- Tényleg éhes lehetsz már, nagyon belehúztál.

- Keskeny a járda – kiabálok hátrafelé, hogy a forgalom zaját túlharsogjam – nem férünk el egymás mellett, még beszélni se lehet.

Aztán, mikor a hídon átérünk, lelassítok, szinte már majdnem megállva nézem az út menti kertészboltot. Felfedezem, hogy pálmafát is árulnak. Talán be is mennénk kicsit körülnézni, de vasárnap délután nincs erre lehetőség. Gyerünk tovább! A távolban egy saroktelken meglátom azt a piros emeletes buszt, ami mellett egyszer már elhaladtunk. Abban a tévhitben voltam, hogy ott kell az autópálya felé kanyarodnunk, hiszen ezen az úton jöttünk fel a tengerpartról. Sanyi viszont egyenesen megy tovább. Igaza van, hiszen a parton is sokat mentünk dél felé, tényleg nem itt jöttünk le. Már igencsak fáj a lábam is, de nem látom értelmét, hogy szóvá tegyem.

Valami multinacionális cégnek a kerítése végig van teregetve szőnyeggel. Jó helyen járunk, ezt idefelé is láttuk még a dombról. A járdán áll egy autó, az is le van takarva szőnyeggel. Benne unatkozik egy keleti ábrázatú ember. Biztos perzsa, vagy valami ilyesmi. Ezt a szőnyegekről következtettem ki. Szegény ezen az elhagyott környéken aligha adott el ma valamit. Bizonyára a hatóság zaklatásától tartva nem mert beljebb menni a városba.

Mi viszont még innét is kifelé megyünk. Szándékom szerint egyre gyorsabban, de a lábaim nem akarnak gyorsabban vinni. Aztán elérjük a pálya alatti átjárót, felfedezem, hogy a betongerendák az útpálya vonalában el vannak repedve. Meg is jegyzem, hogy siessünk kifelé alóla.

Sanyi a következő útelágazásnál megjegyzi, hogy jó irányba megyünk, mert itt van az utánfutóra állított reklámtábla (amiből többet is láttunk útközben). A földúton elhaladtunk a bakkecskeszagú sufni mellett, elértük a koszos forgókaput, felkínlódtuk magunkat a meredek lépcsőn, és megérkeztünk.

- Na, ugyan meg van-e még a kamion? - kérdezte Sanyi.

Megnyugodtunk, amikor a többiek takarásából előbukkant. Érdekes helyzet állt volna elő, ha ellopják, amíg mi kirándulunk.

Legszívesebben elővettem volna most egy készétel konzervet, de azzal elrontom a délutáni programot. Mit kezdtem volna magammal még estig? A tojást és a gombát éppen ilyen alkalomra vettük. Mivel fogalmam nincs arról, hogyan kell a fülkét konyhává átalakítani, be kell ülnöm a sofőrülésbe, hogy ne legyek láb alatt. Sanyi beül az ágyra, az „anyósülés támláját előre dönti, ráterít egy abroszt. Az ülés alól elővesz egy szerszámos táska félét, majd kiveszi belőle a gáztűzhelyet. Az üléstámla hátára helyezi, kiveszi, megfordítja a rostélyt, megnyitja a gázszelepet, majd a szabályzó gombot maximumra, sőt azon is túl tekeri, s ezzel belobban a láng. Lehet főzni. Vagy sütni, ahogy tetszik. Nagyméretű palacsintasütőt vesz elő a konyhafelszereléses műanyag ládából, az ajtózsebből kiveszi az olívaolajat, amiből kicsit önt az edénybe. Aztán a forró olajba belevág három fej lilahagymát, majd kezembe nyomja a tojásokat dobozostól.

- Ez a te dolgod – mondja, majd kavargatni kezdi fakanállal a hagymát. Közben kibontja a gombát, leönti róla a lét, s vár, hogy feltörjem, kissé felverjem a tojást. Még egy csipet só, összeönteni az egészet, kicsit sütni, aztán lehet is ebédelni.

- Na, ez jól esett. Iszunk egy sört?

- Nincs ellenvetésem.

Nem szeretem dobozból inni a sört. Talán azért, mert ügyetlen vagyok hozzá. Most mégse húzom azzal az időt, hogy pohárba töltsem, hiszen akkor habzik, várni kell vele. Ha szomjas az ember, nem ragaszkodik mindenáron a szokásaihoz.

Sörözés után kicsit pihenünk, hallgatjuk a Kossuth rádiót, majd következik a mosogatás. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert ennek szertartása van.

A legnagyobb edénybe – ami most a palacsintasütő – buborékmentes ásványvizet önt, meggyújtja ismét a gázt, majd a vizet megmelegíti. Önt bele egy kis mosogatót, majd papírtörölközővel a szennyeződést ledörzsöli az edényről. Aztán helyet cserélünk, mert most a „tűzhelytől” nem lehet kimenni a jobb oldalon. Amíg körbemegy a kocsin, én elmosom a másik piszkos edényt is, majd a mosogatólét és a már elmosott edényeket, evőeszközöket kinyújtom neki a kintről kinyitott jobb oldali ajtón, ahol az ülés alól kihúzott vizeskannából elöblíti az edényeket, majd visszaadogatja, hogy újabb papírtörölköző feláldozásával szárazra töröljem azokat. Ezután el lehet pakolni a ládába, az ülést visszaállítani, tűzhelyet elpakolni. Ekkorra már kezd alkonyodni. A vacsorát azt hiszem, már kihagyjuk. Sanyi egyébként is fogyózik. Igaz, nem sok sikerrel. Na, de ez már a korral, meg az ülő foglalkozással jár. Kamiont vezetni inkább szellemi, mint fizikai megterhelés. Valami oknál fogva nekem is alábbhagyott az evési kényszerem. Otthon gyakorlatilag egész este csipegetek, de itt nem hiányzik.

A fejem fölött a hálóban van egy tábla csoki immár napok óta. Nem feledkeztem meg róla, naponta többször eszembe jut, de nem kívánom megenni. Igaz, nem tudnám beosztani, ha kibontom, egy lendülettel bekebelezem. Ez így is fog történni, de majd csak egy héttel később.

Üldögélünk, beszélgetünk, hallgatjuk a rádiót, aztán hét óra körül lefekszünk aludni. Hosszúak az éjszakák, de ha menni nem lehet, akkor nem tudjuk mivel eltölteni az estét. Az éjszaka közepén sokáig ébren vagyok, de nem tudom mikor és meddig. (bár az érdekes lenne, ha megnézném, hány órakor aludtam el) Reggel talán fél hét lehet, amikor felkelünk. Nem látom az órát, hiszen ekkor még kikapcsolva tartottam a telefonomat. Órát már több mint tíz éve nem hordok.

Később legalább éjszakára bekapcsolom a telefont. Sanyinak a töltője jó az én készülékemhez is, tehát nem kell az árammal takarékoskodni. Sms-t nem lehet róla küldeni, telefonálásra nem is merek gondolni, olyan sokba kerül. Jut eszembe! Este még sms-eztünk mindketten a céges telefonról haza. Bár lehet, hogy az még szombat este volt? Igen, akkor.


Celano-Fabriano-Ancona

Még egyszer végigvonultam a benzinkúti bolton. Most már szinte otthonosan. A WC-t muszáj meglátogatni, nem tudhatom, mikor lesz megint lehetőségem. Fürdéssel már nem töltjük az időt, de azért derékig megmosakodnék. Meg ám, de hogy jön víz a csapon? Sanyi már nincs itt, hát kénytelen vagyok megszólítani a lengyel kamionost.

- Segíts má’! – mondom, majd mutogatok a csapra.

- Ca? - kérdez vissza.

Mutogatok két kézzel két csap felé egyszerre, előbb nem érti, majd felderül az arca, kezét a csap - vagy inkább mondhatom kifolyónak – alá tartja, és máris folyik a víz. Aha! Fotocellás. Jól össze is pancsolom a környéket, ha már megoldódott a problémám.

Motort indíts, aztán hajts! Gondoltam, most majd megfigyelem, hol is van ez a Pescara, amit nem sikerült gyalog elérnünk, de aztán valami mégis elvonta a figyelmemet. Eltávolodtunk a tengerparttól, egy aránylag kis területen megépített autópálya-autópályakereszteződésben, Róma felé vettük az irányt. Bevettük magunkat a nagy hegyek közé. A táj, mint a filmeken. A térképen követem, hogy éppen hol járunk. Az utunk már itt sem a völgy alján vezet, hiszen ott települések vannak, az autópálya pedig ugye (bár ezt már említettem) azért van, hogy elkerülje a lakott részeket. Akinek nincs ott dolga, az ne szennyezze a város levegőjét. Erről jut eszembe, hogy Sanyi felfigyelt a műszerfalon valami hibajelre az emisszióval kapcsolatban.

- Mit jelent angolul a HIG?

- Mi volt az utolsó betű?

- H.I.G.H.

- Magas

- Magas az emisszió? Akkor most mi van? Na, jól van már eltűnt.

Kérdésemre kiokosít, hogy ez már egy Euro 5-ös motor. Nem szilárd katalizátor van benne, mert az egy idő után megtelik, bár kitaláltak már arra is megoldást, hanem egy külön tartályban van folyékony adalék (a nevét is mondta, de nem tudtam megjegyezni) amivel az alacsony emissziót el tudják érni. Ekkor persze én még nem értettem ennek a fontosságát, csak akkor döbbentem rá, amikor 3-4 kilométeren belül akár ezer kamiont is összeszámolhattam volna.

A végén majd össze is számolom, hogy 6000km-es utunk során kb. 1800 liter dízelolajat füstöltünk el, és ez csupán egy autó.

Mivel nekem semmi tennivalóm, csak bámulok kifelé a fejemből. Az ülés elég kényelmes, de ha a vasárnapot nem számítjuk, akkor is harmadik napja ülök benne. Hol egyik, hol másik lábamat húzom magam alá, vagy leteszem rendesen mindkettőt, de többnyire az egyiket felrakom a motor fölötti magasabb padlórészre. Az üléspozíciók variálása ad némi változatosságot. Egy ideig a papucsomon, a cipőmön tapostam, majd néhány nap elteltével felfedezem, hogy az ülés mellett van számukra hely.

Nézem a tájat, szívom magamba a látványt. Tudtam, hogy errefelé hegyvidék van, de erdős középhegységet képzeltem, amely akár minden irányban átjárható. Szó nincs ilyenről. A hegyek kopárak, egyre magasabbak, és egyre közelebb kerülnek az úthoz. A távoli havas csúcsokat már eltakarják előlünk a közeliek. A településeket előbb a völgybe építették, majd ahogy egyre szűkebb a hely, a falvak felkapaszkodnak a meredek hegyoldalba. Sokuk fölött épült egy-egy sziklaszirtre apró vár. A falut se úgy kell elképzelni, mint Magyarországon. Ezek éppen olyanok, mint a város, csupán a méretük kisebb. Itt minden kőből épül, néhol még a tető is. Maga a falu is olyan, mint egy kis erődítmény. Csupán néhány új ház épült szétszórtan a hegy lábához. Ennek bizonyára az lehet az oka, hogy manapság már csökkent a helybéli termőföld fontossága. Itt már szóba se jöhetett az, mint a part menti hegyeken, hogy a hegytetőre építkezzenek, hiszen 3-400 méter meredek sziklára képtelenség feljárni. Széljárta helyeken a hegy tetejére szélkereket is raktak, a magasfeszültségű távvezeték tartóoszlopai is olyan szirteken állnak néhol, hogy el nem tudom képzelni, hogy építették oda. Ezek sem a magas csúcsokon állnak, hanem a „fia hegyeken”. Az autópályának egyre szűkebb a hely. Beérünk egy becslésem szerint 5-6 kilométer hosszú szurdokba. Itt, a pálya végig lábakra épült, hiszen helyenként akár még a 200 métert sem éri el a két hegy közötti távolság. Itt folyik egy folyó, mellette kanyarog a vasút, és persze a helyi forgalom számára épült autóút is. Amikor vége a hídnak, befutunk az alagútba. A túloldalon ismét hídon haladunk tovább.

Az autó egyre nehezebben húzza a 25 tonnás terhet. Sokszor hallom, ahogy erőlködik a motor, Sanyi megdolgoztatja a sebességváltót is. Kapaszkodunk egyre feljebb, kanyarogva a hegy oldalában.

A kanyarok miatt, messze előre látjuk, hol fogunk majd menni. Hihetetlenül magas betonlábak támasztják alá az útpályát, de sok helyen csak az egyik oldalát, a másik széle a hegybe van bevágva. Egy szakaszon a vasút még tőlünk is magasabban fut, majd egy alagút után elveszítjük szem elől. Később felfedezzük a másik oldalon, de már alattunk. A szintkülönbség egyre nő, majd a vasút végleg eltűnik a szemünk elől, mélyen a hegy gyomrában. A települések itt is a hegyoldalra vannak „felkenve”, de már mélyen alattunk. Alagutak során haladunk át. Az út a hegy belsejében is emelkedik. Ez a megoldás persze nem véletlen, hiszen az alagút szellőztetése így természetes módon meg van oldva.

A térkép már állandóan az ölemben van, feltettem a szemüveget, olvasom a táblákat, számolom a kijáratokat. Már közeledünk a célhoz, nehogy túlszaladjunk.

- Celano. Na itt lesz mindjárt. Jó meredek helyen van.

- Remélem, nem kell oda felmászni. Nézd csak! Ott, ahol a füst van. Szerintem az lesz az. – mutat a széles völgy felé, a városkával átellenes oldalra.

Természetesen jobbra kell lemenni, hiszen az autópályáról csakis úgy lehet kihajtani. Már a kijárattól megláttuk a drótgyár hatalmas tábláját. Szerencsénk van, nem kell már magasabbra másznunk.

A gyárudvarról szép kilátás nyílik a magasan fölöttünk, de legalább két-három kilométer távolságban lévő városra, amely még így is eltörpül a kb. két és félezer méter magas hegy mellett. (tengerszinttől mérve) Mi ugyan lenn vagyunk a völgyben, de Magyarország legmagasabb csúcsára még innét is le kellene néznünk.

Elértük a célállomást. Előttünk már 4-5 kamion várakozik. Sorban ráállnak a mérlegre, de nekünk azt mondják, nem kell. Várjunk! Mit tehetünk? Várunk. Akkor reggeli. Már nyolc óra, éppen itt az ideje. Aztán keressük, hová kell menni, felrakodni. Itt mindjárt végzünk, jó lenne még ma felvenni a párizsi árut. Csak éppen akadt egy kis gond. Eddig itt hányódott a papírlap, de most sehol nem találjuk. Nincs mit tenni, SMS haza a céghez, küldjék el a címet! Erre is várni kell. Na, meg a lerakodásra is, mert sorban jönnek befelé az olaszok a konténeres kocsijaikkal. A gyáriak kirakják mobil rámpájukat az udvar közepére, két targonca rohangál le, s fel, egymást kerülgetve. Megy ez gyorsan. Jön a másik konténer, a harmadik, a negyedik… Sanyi morog, hogy odahaza azért állítanak félre, mert magyarok vagyunk, itt meg azért, mert külföldiek.

Közben megjön otthonról a cím. Aztán néhány perc után hívás. Érvénytelen az egész, más fuvar lesz. Kicsit várj!

Azt tesszük. Újból előveszem a térképet, számolgatom a távolságot. Róma már csak 130km. Ettől közelebb nem megyünk az örök városhoz, legalábbis mostanában nem. Az olaszok nem kapkodják el a rakodást. Amikor elfogynak a konténerek, odakanyarodunk a rámpához és ott várunk. Aztán jön az olasz, visszaküld az előző helyünkre és lebontatja a ponyvát. Jön a targonca, leszedi a zsákokat. Ugyanolyanok, mint amit eddig hordtak befelé a raktárba. Ezeket csak félrerakja, kint hagyja az udvaron. Kész, mehetünk. Persze nem megy olyan gyorsan a pótkocsi összerakása, nem indulunk azonnal. Jön két dolgozó, egyikük kezében sniccer (kés), vágja a fóliát, szedi ki a címkét. Közben vigyorog ránk, s mondja, hogy abrakadabra. A másik a zsák száját keresi, s a saját címkéjüket rakja be a fólia alá. Ügyes. Az udvar végében az üres kamion lehet, hogy arra vár, hogy mi elmenjünk. Na, de ez az ő bizniszük, nekünk nincs dolgunk vele.

Mi itt végeztünk, kiállunk a gyárudvarról. Rövid adminisztráció következik. Közben megjön az új felrakási és lerakási cím. Lényegében majdnem az, mint eddig volt. Más cégek, más áru, de az útban kevés az eltérés. Nézzük a térképet. Felrakás Fabriano. Vissza a tengerpartra, fel Anconáig, ott ismét be a hegyek közé, csak éppen arra nincs autópálya. Jó lenne 4 órára ott lenni. Most van fél 12. Gyerünk! Hoppá! Várjunk még két percet, mert ha 15 percnél kevesebbet állunk, akkor az vezetési, ha többet, akkor pihenőidő. Erre is figyelni kell. A computert nem lehet kijátszani, szigorúan be kell tartani az előírásokat, de a lehetőségeket maximálisan kihasználni.

Elindulunk, immár üresen. Érezni a különbséget. Úgy megy az autó, mintha tolnák. Az út lejtése meglepően nagy. Éreztem az erőlködést idefelé, de nem gondoltam, hogy ilyen magasra kellett felkapaszkodnunk. Mutatja az üzemanyag fogyasztás is. Felfelé 46, lefelé 26 liter. Nem mindegy. Na, persze a norma is erősen differenciált. Minden útra, a terheléstől függően állapítják meg.

Nem tartja már el a kamion az otthoni autót. Ma már a cégek jobban vigyáznak a pénzükre. Jól bizonyítja a most előttünk álló feladat is. Azt gondolnánk, hogy toronyiránt a legrövidebb az út, pedig nem így van.

A gyönyörű napsütésben gurulunk lefelé a tenger irányába. Könnyebben megyünk ugyan, mint teherrel, de nem gyorsabban.

A 90km/óra a maximum. Annyi jó van ebben, hogy lehet kalkulálni az útidőt. Persze csak akkor, ha nem jön közbe semmi. Valamikor régen hallottam olyat, hogy a kamionoknak 50km/h haladási sebesség van kiszámolva, azt kell tartaniuk. Balkáni nyaralásaink során ehhez igazodva számoltam a sebességünket. Ebbe persze a pihenőidőt is bele kell venni.

A rádió olaszul beszél, de a zene alapján nem tűnik fel, hogy idegen adást fogunk. Itt, a magas hegyek leárnyékolják a Kossuth rádió hullámait. Utunk során sokszor megriaszt az erős, csipogó hang, ami azt jelzi, hogy gyenge a vétel. Ilyenkor más állomást kell keresni. Műszaki érdeklődésemre jellemző, hogy a 12 nap alatt, nem tanultam meg kezelni a rádiót. Csupán annyira, hogy esténként a gyújtáskapcsolón fordítottam egy kicsit balra, és ezzel kikapcsoltam. Erről jut eszembe, hogy tavasszal jártam munka ügyben Budapesten egy Audi A-6 Quatro Allroad utasaként. A sofőr először használta az autója GPS-ét, akadtak olyan funkciói a készüléknek, ami gondot jelentett számára. Felajánlotta, hogy próbálkozzak vele, tekergessem. Nem éltem a felajánlással, pedig erősen győzködött, hogy nem lehet elrontani. (nem ismer még ő engem J)

Már ismerős tájakon haladunk. Tapasztaltam korábbi útjaim során, hogy ez a tény lelkileg sokat számít. Szép az idő, könnyedén fut az autó a szinte végig lejtő pályán, a forgalom se nagy. A 90 km-t másfél óra alatt megtesszük, s máris bámulhatjuk jobb oldalunkon a tengert. A térkép szerint kicsi falvak vannak a parton, de én nagy városoknak nézem őket. Mint korábban már említettem, szinte folyamatosan be van építve a tengerpart. A hegyek felé is van mit néznem, hiszen erre ugyan már jártunk, de akkor sötét volt. Megláttam a hegytetőn azt a templomot, aminek méretén este is csodálkoztam. Láttam ugyan már nagyobbat is ettől, csupán azért volt feltűnő, mert a köré épített település hozzá képest nagyon kicsi volt. Beazonosítani, azóta se tudtam, de lesz még ilyen máskor is.

- Nem tudom, meddig dolgoznak Fabiánóban, – mondta Sanyi szinte csak magában – jó lenne még négy óra előtt odaérni, hogy még ma felrakjanak. Reggel korán kell indulni, hogy átérjünk Németországba. Akkor holnapután elérnénk Luxemburgba.

- Magamtól ugyan nem ezt az útvonalat választanám, de a cégtől ezt az utasítást kaptam. Végülis, ők tudják. Nekem kilométerre fizetnek.

- Miért kell akkor a hosszabb úton menni?

- Franciában drága az autópálya, Luxemburgban pedig olcsó az üzemanyag. Biztosan ki van számolva, hogy erre olcsóbb, még ha a fogyasztás nagyobb is, meg nekem is többet fizetnek. Nekünk persze így lesz jó, mert Luxiban legalább ingyen lehet fürödni. Németországban megnézhetjük Sinsheimben a repülőket. Fel lehet menni a Concorde-ba, meg a ruszki, ami ugyanolyan… Te biztosan ismered. Vannak tankok is, versenyautók, meg űrhajós ruha, mindenféle gépek. Még a tengeralattjárót szívesen megnézném, de az nem ott van kiállítva. Van viszont hajómotor. Ki van írva, hogy hány köbcentis, de nem emlékszem, mennyi. Neked biztos tetszeni fog.

Próbáltam úgy tenni, mint akit hidegen hagy a dolog, bár valójában magam is elhittem, hogy így van. Örültem annak, hogy úton lehetek. Nem ugyanolyan ez az utazás, mintha nyaralnék, hiszen most dolgozunk, csak amennyire lehetőség van rá, szét is nézünk közben itt-ott. Arra például soha nem vágytam, hogy Párizst láthassam. Na, nem is sokat fogok látni belőle, de azért mégis elmondhatom majd, hogy jártam ott. A külföldön járok érzés, nem igazán töltötte be a lelkemet, hiszen nem kellett külföldiekkel kommunikálnom. Amit kellett, Sanyi már rutinból elintézte, én pedig csak vele voltam kapcsolatban. Az útjelző táblák elolvasása adta csupán a nehézséget. Az olasz feliratokat is nehezen olvastam, de a francia és belga táblák szinte reménytelenek voltak. Ha sikerült is kibetűzni, azonnal el is felejtettem. Kivétel persze, amit korábban is ismertem. Ja, és megtapasztaltam, mennyire igaz a mondás, hogy minden út Rómába vezet. Na jó, tudom, ez csak áttételesen értendő, de tény, hogy nagyon sokszor találkoztam a Róma felé mutató útjelző táblával.

Míg el nem felejtem, megjegyezném, noha a leírásban még nem értem odáig, hogy mint ahogy Magyarországon a Cimmer Frei tábla szúr szemet a külföldieknek, a német autópályákról mindenhol „ausfahrt”-felé vezet az út J.

Hidak, alagutak, hegyek-völgyek, tengerpart, falvak a hegytetőn, kisebb-nagyobb toronydaruk az építkezéseken. Gömbfenyők, olajfák, de szemét sehol. Egy helyen láttunk olyat, hogy szeméttárolót építettek. Szemetet ott se.

A következő, előttünk álló feladat az, hogy Anconánál letérjünk a pályáról. Egy hatalmas, bonyolult csomópont, ráadásul fizetőkapuval nehezítve. Ugyancsak elbizonytalanodtam, ahogy a helyes irányt kellett kiválasztani, még jó, hogy nem én vezettem. Jól jön ilyen esetekben a rutin. Az se rossz, ha a konkrét csomópontot ismeri az ember. A kapu ugyancsak lelassította forgalmat, főleg, hogy még a police is ott lábatlankodott. Vagy carabinieri? A fene se tudja, melyik másik. Az egyik rendőr, a másik csendőr. Szervezetileg nyilvánvalóan két testületről van szó, de gyakorlatilag semmi különbség, legalábbis én azt hiszem. Ketten tartóztattak fel egy teherautót, de nem egyformán voltak öltözve. Valójában csak a nadrágjuk volt eltérő. Egyikük rendes pantallót viselt, de a másikon lovaglónadrág volt, lila csíkkal az oldalán. Legalábbis térd fölött oldalt volt, de térdnél, ahol már szűk, elcsavarodott a csík, és a hátul kapcsos csizmaszárba, már térdhajlatnál tűnt el. Nem mondhatnám elegánsnak, inkább olyan trehány kinézetűnek találtam. Filmeken motoros rendőröket láttam ilyen nadrágban, de itt, a valóságban már korábban is láttam ilyen autós rendőrt. Az ösztön azért dolgozott bennem, mert önkéntelenül is azt mérlegeltem, van-e esélye annak, hogy minket is megállítanak.

Ezen a völgyön már otthonosabban érzem magam. Kevésbé magasak a hegyek, dúsabb a növényzet. A fák ugyan lombtalanok, hiszen tél van, de a fű többnyire zöld, éppen úgy, mint lenn délen. Igaz, a földrajzi szélesség kevés befolyással bírhat, hiszen csupán egyetlen fok a különbség. Inkább a magasság, ami hat a növényzetre. Megtapasztaltam már hasonlót sok évvel ezelőtt, amikor a Fekete tengerhez utaztunk. Éppen aratás táján tettük ezt az utat. A Kiskunságban már majdnem érett volt a búza. A Vajdaságban arattak. Ez így normális, hiszen dél felé haladtunk. Utunk egyre délebbre vitt, csak Viš után tértünk el kelet felé.

Hasonló hegyvidék lehet, mint ahol most járunk, nem sok helyen vetettek gabonát, de azért vetettek. Aratásról szó nem volt, sőt! Itt még zöldek voltak a búzatáblák, pedig jócskán délebbre jártunk Magyarországtól.

Eleinte még nem is hegyek, inkább lankás dombok szegélyezték utunkat. A föld itt is szépen el volt dolgozva, az őszi vetések szépen zöldelltek, itt is láttunk olyan növényeket, amit korábban káposztának véltem, de valójában nem tudom micsoda.

Láttuk a földeken néhol a már ismerős háromkerekű teherautócskákat, egyszer pedig még kicsi lánctalpas traktort is a vetésen. Na, ezen el is csodálkoztunk, hogy mit csinálhat lánctalpassal a vetésen a digó. A tanyák szépen rendbe voltak rakva, látszott, hogy lakják őket. Alig volt kivétel. Kevés elhagyott, romos tanya akadt a szemünk elé. A celanoi úton több volt, csak eddig elfelejtettem szóvá tenni. Annyi volt arrafelé a látnivaló, hogy erre nem is figyeltem, csak így utólag villannak be az elhagyott, omladozó kőházak az út mentén. Az viszont már azonnal feltűnt, mihelyst Olaszországba értünk, hogy az autópálya közvetlen közelében is laknak. Igaz, sok hangfogó fal van a pálya mentén, és azt se tudjuk, hogy a lakosság hogyan viszonyult annakidején a nyomvonal kijelöléséhez. Viszont tény, hogy a házak ott állnak, és laknak bennük.

A Fabriánóba vezető út nem autópálya, csak olyan autóút, mint a mi emnullásunk. Jól lehet rajta haladni, nincs szembejövő forgalom. A két irány korláttal, néhol kőfallal van elválasztva. A hegyek között kívül is korlát van, nincs hely a leállósávnak. Azért maradt meg ez bennem, mert emlékszem, hogy két teherautónak elég szűk volt az út. Mi rakomány nélkül voltunk, aránylag sokat tudtunk előzni. Lehetett talán 20km még a célig, amikor egy pótkocsis teherautót szerettünk volna megelőzni, ugyanis feltartott bennünket. Csupán az volt a gond, hogy többnyire átlógott a felezővonalon. Sanyi megközelítette, de nem mert mellé menni, mert félő volt, hogy nem férünk el. Rávillogott. A talján sofőr bámult bele a tükörbe, majd változatlanul a vonalon imbolygott. Csak pillanatokra tért vissza a saját sávjába. Voltak leágazó utak, de sehol nem akart letérni. Úgy emlékszem, hogy még akkor is tovább ment Róma felé, amikor mi lekanyarodtunk az éppen elkezdődött autópályáról.

Sanyi többször emlegette, hogy ismerős neki ez a hely. Olyan, mintha már járt volna itt, csak akkor a másik irányból jött. Amikor megtaláltuk az iparterületre vezető utat, már biztos volt benne. Mutatta is, hogy melyik telepen rakodott. Csak most nem ezt keressük, hanem egy másik raktárt. Segítséget kell kérni! Hogy hol? A benzinkútnál. Fogott egy tollat és a külön erre a célra vásárolt füzetet, és lerajzoltatta az útvonalat. Közbeiktatva tájékozódási pontokat. Első rendőrlámpánál jobbra, másodiknál egyenesen, aztán nagy kanyar balra, át a vasút alatt, onnét tovább a mit tudom én milyen város felé! Nem egyszerű, de odatalálunk.

Elmúlt fél négy. Megint ki kellett várni a 15 percet, mielőtt tovább indultunk. Ha négyig dolgoznak a raktárban, akkor valahol itt alszunk. Amíg vártunk, nagyon sok kamion ment el abba az irányba, amerre majd nekünk is mennünk kell. Aggódtam, hogy majd a 15 perc miatt nem fogunk sorra kerülni. Aztán mikor nekivágtunk a keresésnek, szembesültem azzal, hogy ennek a nem túl nagy városnak, mekkora iparterülete van. Nem mindenki abba a raktárba akart menni ahova mi. Jó lenne, ha még megraknának, de lényeg, hogy itt vagyunk. Éjszakára nem maradhatunk bent az udvarban, de majd valahol a közelben leállunk. Jó lenne persze egy jól kivilágított parkoló, ahol nem kell attól félni, hogy rossz emberek a zsákmány reményében kivágják a ponyvát.

A vártnál jobban alakultak a dolgok. A portánál lemérték a kocsit, már ez is bíztató. Elirányítottak a megfelelő várakozási pontra. A hatalmas épületen egy sor olyan kapu volt, amit körbeszegtek gumiponyvával. Némelyiknél láttam is, mire való ez a portakiképzés. A kamionok farral odatolatnak, a helybeli munkások pedig a pótkocsi végéről elvégzik a rakodást. A gumiszegő, gondolom arra, kell, hogy rossz idő esetén is védje az árut, meg a munkásokat. Ezeket a rakodási pontokat hívják – gondolom – kamion terminálnak. A várakozók között megláttunk egy magyart, sőt egy cégbeli autót. Sanyi, a segítség reményében meg is kereste a kollégát. Sikerült is elérnie, hogy megmutatta neki az irodát. Ketten összerakták az olasz nyelvtudományukat, s megtudták, hogy majd szólnak a hangosbemondón, amikor ránk kerül a sor. Várhatóan 2-3 óra. Végül ez így is lett.

Sanyi még nem végzett az irodán, amikor a kollégának be kellett állni a rakodáshoz. Annyi volt a gond, hogy a mi kocsink közel állt. A kolléga valamit kiabált, meg mutogatott. Kinyitottam az ajtót, hogy halljam, ő is kiállt a lépcsőre.

- Tesókám! Nem tudnál hátrább menni? Nem férek tőled.

- Én csak vendég vagyok.

Tette-vette a kocsit, tologatott, kanyarodott ide - oda. Közben megjött Sanyi, így neki is odakiabált.

- Tesókám! Nagyon útba vagy, de nagyon!

Csináltunk neki helyet, s így hamarosan odatolatott a kapuhoz. Sanyi mondta közben nekem, hogy majd szólnak a hangosban olaszul, csak figyeljünk.

Hallottuk is néhányszor, de még ha értjük, akkor se lett volna egyszerű a dolog, mivel soha nem ismételtek. Mire felfigyeltünk a hangra, már el is mondta az információt. A kolléga szaladgált, mint a sózott egér. Odajött hozzánk, aztán bement a raktárba, megint jött, elmondta, hogy visz nekik spanifert, hogy az árut rögzíteni tudják, aztán megint szaladt. Közben rengeteget beszélt. Felállt a lépcsőnkre, majd beült a sofőrülésre, miután Sanyi rászólt, hogy ne engedje be a hideget.

- Mit visztek? Én hűtőket fel egészen északra, Németországba. Hamburgon túlra.

Mondta is a város nevét, aminek hollandos hangzása volt, megegyeztünk abban, hogy Frizlandba megy a szállítmány.

- Most honnét jöttök? Aha. - nyugtázta a helységnevet - Acélhajat vittetek mi? Jártam már ott én is. Szerintem viszik is onnét tovább, csak kereskednek vele, de az ő dolguk. Lehet, hogy viszik vissza Magyarországra jó pénzért. Merre mentetek? Pescara? Én itt San Benedetto után mentem be. Arra csak kétezres hegyek vannak, amarra meg háromezresek. GPS-el jöttetek? Én se. Mit visztek? Ja, nem tudod. Hol lesz a lerakó? Párizsnál? – kérdezett vissza miután sikerült két szó közé beszúrni a választ. – A Mont Blance-on? Miért nem? Arra közelebb. Luxinak? Bolondok ezek? Igazad van, te arra mész, amerre mondják. Megéri nekik? Arra sokkal hosszabb. Még ha olcsóbb is a pályadíj…ja, meg a gázolaj. Ki lehet számolni. Van nálatok laptop? Nálam se. Na, megnézem, rakják-e már.

- Nem ismerem a faszit. – mondja nekem Sanyi – Bár lehet, hogy ez a Gyagyás Tóni. Szokták emlegetni a cégnél.

Mivel nem mutatkozott be, a továbbiakban magunk között így neveztük. Nem sokáig hagyott bennünket magunkra Tóni. Jött vissza és tovább lökte a rizsát.

- Már rakják. Nem megy gyorsan, nem raklapon van, egyesével tologatják be kézikocsival. Két sor magasan lesz, körbekötik spaniferrel. Nem fog tán kidőlni. A végén meg…neked van végzáród? Nekem is. Nem tudom, hova tegyem. A felső sorhoz kellene, hogy ne engedje megmozdulni. Alulra is kellene valami, vagy a felső nem engedi mozdulni? Inkább ott is rákötök egy spanifert. Ezek kettőt kértek, biztosan elég lesz. Majd meglátom. Hol fogtok megállni? Vágtak már fel parkolóban? Angolba szoktál járni? Aha, vonattal.

- Régebben komppal jártunk át, de volt, akinek bemásztak az afrikaiak a ponyva alá, azóta vonattal megyünk, hiába drágább. Komppal azért jobb volt, mert legalább lehetett leskelődni.

- Merre szoktál járni?

- Mindenfelé. Spanyolba, Svédországba.

- Miket hordasz?

- Mikor mit. A Svédeknek leginkább tv-ket.

- Tesókám Nápolyban jártál már? Nem mennék még egyszer. Tényleg úgy van, ahogy a tv mutatja. Akkora szeméthegyek vannak, hogy magasabb, mint a kamion. A maffia az úr az utcán. Egy faszit ott lőttek le előttem. Majréztam rendesen. Hallom, hogy kiabálnak, egyszer csak puff. Jött a carabineri, de nem tud semmit csinálni. A fickó ott feküdt a járdán, letakarták, aztán várták a hullaszállítót. Félelmetes. Olyan sikátorok vannak, ha oda betévedsz, le is raknak. Nem tudsz semmit csinálni. Elfűrészelik a teherautóknak szóló táblákat, hogy eltévedj. Szicíliában voltál? Ott meg saját pénzeden tudsz átkelni a komppal. Csak készpénzt fogadnak el. Spanyolban nem vágnak fel?

- Ott nem. Francián igyekszünk átmenni megállás nélkül. A spanyoloknál már nincs gond.

- Odahaza milyen lehet ugyan az idő? Nem tudjátok?

- Szeles. Azt mondja a rádió, hogy erősen fúj a szél.

Aztán szóba került a cég, a nem családcentrikus vezetés, a fizetés, a politika, az atomháború veszély. Közben a hangosbemondó mondott valamit, de ki tudja kinek szólt. Később megint mondott valamit.

A végét elcsíptük. „porta A” Na, de hogy ez kinek szólt? Gyagyás elment megnézni, hogy áll a rakodás, bár a mi kocsinkból is lehetett következtetni, mert kint már sötét volt, a ponyva pedig átvilágított. Ahol nem, ott már meg volt pakolva.

Sanyi gondolt egyet, s bement az irodába megérdeklődni, mikor kerülünk sorra.

- Nekünk szólt a porta A – mondta, mikor visszaért, s indította a motort.

Keresztbefordult az udvaron, a pótkocsival megcélozta az első kaput. Közben mondta, hogy vannak, akik egy íven odaállnak, de ő nem tud olyan jól tolatni. Megnyugtató persze, hogy vannak tőle rosszabbak is. Jómagam, furcsának találtam a tolatási technikát, bár mindegyik sofőr így tesz. Én kihúznám mielőbb tök egyenesre a szerelvényt, és úgy közelítenék a rámpához. Ezzel szemben mindenki úgy tolat, hogy balra befordítja a vontatót, és ívben céloz. Biztosan így a jó. Amikor sikerül beállni irányba, megáll, kinyitja hátul az ajtót, és ezután tol rá teljesen. Ezután már csak várni kell.

Közben Gyagyás végez. Elköszön és indul, mert szeretne még Modenáig eljutni ma. Ott találkozik még egy kollégával, akivel

együtt mennek majd tovább, át a Brenner-hágón, aztán fel, végig Németországon.

- Lehet, hogy majd találkozunk még. Meddig mentek?

- Még kimegyünk Anconáig, ott alszunk. Tovább már nem engedi az idő.

Menetokmányokkal a kézben, megfelelően rögzített rakománnyal, ismét mérlegre állunk, aztán aridevercsi! A szállítmány mindössze hat tonna. Ez egy jó fuvar. A célállomás is kellően messze van. A városszéli iparterületről, emlékezet után kanyargunk jobbra-balra, azon az úton, amin idefelé jöttünk három órával ezelőtt. A táblán Róma. Ez lesz egyelőre a jó irány, hiszen ez elvezet az autópályáig. Van ugyan ötletem, merre lehetne lerövidíteni az utat, de semmi garancia arra, hogy jobban járunk. Az előttünk kezdődő autópálya sincs még a térképünkön, lehet, hogy építettek innét észak felé, de mint Sanyi mondja: Járt utat…

A városban megláttam az utazásunk során észlelt egyetlen Hyundai szalont, de természetesen este 7 után már nem volt nyitva.

Az éjszakai világítás fényénél megláttam a legújabb mini autót, a nálunk még nem kapható i10-est, de nem kizárt, hogy tévedtem. Lehet, hogy csupán azért ismertem fel, mert azt szerettem volna látni. Egész idő alatt különleges figyelmet szenteltem ennek az autómárkának, lévén én is Hyundai tulajdonos. A végén összegzésül azt kellett megállapítanom, hogy kevés fut belőlük az általam bejárt utakon. Arányaiban kevesebb, (de talán abszolút számban is) mint Magyarországon. Egyetlen kivétel a Santa Fé nevű aszfaltterepjáró. Kategóriájának talán legszebb, legarányosabb, karosszériája. Nálunk bizonyára a nyolcmillió forint fölött kezdődő árának tudható be, hogy keveset vásárolunk belőle.

Ahogy haladtunk kifelé Fabriánóból, magunkban nyugtáztuk az igazodási pontokat. Itt megyünk át a vasút alatt, itt a lámpa, aminél egyenesen, itt a másik lámpa, akkor most itt balra. Ugye? Igen, itt van a benzinkút, itt pedig már ki van írva, hogy Ancona, akkor itt most megint balra, és kint is vagyunk az autóúton. Akkor most az Esino folyó völgyén le, a tengerig!

Csupán 80km. Egy óra és ott vagyunk az autópályán, ahol az első benzinkútnál megállunk, remélhetőleg lesz még hely.

Néhány személykocsi hátráltatott kissé, de jól haladtunk. Valójában persze hosszúnak találtam az utat, de inkább a nap volt hosszú. Ismét tapasztaltam az út meglepő lejtését, éppen úgy, mint délben Celano felől. Ancona nord-nál visszatértünk az A-14-es autópályára, s az első benzinkútnál szorosan beálltunk az előttünk, már nem a parkolóban álló kamion mögé. A pótkocsink ugyan kissé belógott a kúthoz vezető közlekedő útba, de legalább jól ki voltunk világítva, nem kellett félni a tolvajoktól. Ismerős volt a hely, mert korábban már vágták itt fel a ponyvát kíváncsiskodó „üzletemberek”.

Felderítettem a terepet, immár egyedül. Nem kellett hozzá kísérő. Mint már számítottam rá itt is az üzlet eladóterén keresztül lehetett a WC-re eljutni. Az előtérben egy kis asztalon volt egy tányér, benne egy 20, és egy 10 eurós érme. Ezzel próbálták befolyásolni a vendégeket, de személyzet nem volt, aki csúnyán nézett volna ránk, így a bemutató pénzekhez senki nem tett hozzá. Most már nem zavartattam magam amiatt, hogy a kijárathoz a gondolák megkerülésével lehet csak eljutni.

Közben persze megálltam a csokik árát megnézni, erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy 5€ alatti áron veszek a lányomnak valami modellautót, de ezt a poént egy karácsonykor már elsütöttem, amikor piros Porsche-t kért és kapott. Arra egyébként is vigyáztam, hogy a kísértés elkerülése érdekében ne legyen a zsebemben pénz. A kút környékén elég nagy volt a jövésmenés, de valójában nem volt sok néznivaló, az idő is kellemetlenre fordult. Hideg szél fújt.

A szomszéd kamionos tv-t nézett, de nekünk meg kellett elégednünk a rádióval. Talán még valamit vacsoráztunk, de nem emlékszem rá biztosan. Nem kizárt, hogy azért, mert ekkor tukmálta rám Sanyi a Mozarellát, ami annyira energiatakarékos sajt, hogy mintha nem is ennék semmit. Az íze ugyancsak olyan semmilyen.

Felmásztam az ágyra, és alvás. Lenéztem a fűtésszabályzóra, nyugtáztam magamban, hogy 4-esre van állítva. Ez jó lesz, bár szívesebben vettem volna, egyel még lejjebb, de nem biztos, hogy az alsó ágyon is elég meleg lenne úgy. Első éjjel nagyon melegem volt, be is büdösödtem hónaljban rendesen. Babakendővel kellett reggel semlegesíteni az illatomat. A későbbiekben ezt úgy módosítottam, hogy kicsi törölközőre ásványvizet öntöttem és azzal mosakodtam, majd a másik végével meg is törölközhettem.

Holnap reggel is valami hasonló eljárást kell majd alkalmaznom, mert itt nincs fürdési lehetőség.

Azt nem is mertem megkérdezni, hogy mikor indulunk. Majd megyünk, amikor megyünk. Nekem kell alkalmazkodnom, hiszen én csak potyautas vagyok, Sanyi pedig vezet, vagyis dolgozik. Az ő pihenése életbevágóan fontos. Noha semmi veszély nem alakult ki az utunk során, de soha nem lehet tudni, hogy mikor alakul ki kritikus helyzet, hiszen a közlekedés veszélyes üzem. Jobban lehet bízni egy kipihent sofőr helyzetmegoldási képességében.

Az éjszaka közepén, mint mindig, most is felébredtem. Ennek viszont most komoly oka volt. Fájt a hasam. Nem kicsit, nagyon. Előbb csak kicsit, majd fokozatosan erősödött, néhány másodperc után alábbhagyott. Aztán ismétlődött újra, meg újra. Az igazság az, hogy megijedtem. Valami nagyon nagy baj lehet. Nem apróztam el a félelmet, rögtön az volt az első gondolatom, hogy a komámat is nyaralás közben műtötték meg Pulában, perforált vakbéllel.

Mi lesz most? Hogy jutok innét haza? Vagy a kórházba? Van egyáltalán olyan betegbiztosításom, ami Olaszországban is érvényes?

A követség biztosan segítene, de Róma messze van ide. A fájdalom ritmikusan ismétlődött. Aztán kissé lejjebb éreztem a fájdalmat. Aha! Villant át agyamon a felismerés. Lehet, hogy WC-re kell mennem? Igen, azt hiszem ez a megoldás. Persze jó lesz, ha sietek. Gyorsan lecsusszantam az emeletről, beleléptem a nadrágomba, a pólóval nem időztem. Papucs, pulóver, ajtó ki, lépcsőn le, ajtó durr be! Ez utóbbit nem lehet csendesen, de nem hagyhatom nyitva, hiszen fűtünk. Egyre gyorsabb léptekkel elsiettem valami melléképület mögé. A bolton keresztül nem mertem megkockáztatni. Túl messze volt. Aztán egy második nekiindulással oda is bementem. Melegvízzel mégis másabb kezet mosni, mint a kerti csapnál.

Nem mondtam el reggel Sanyinak, hogy mennyire megijedtem, nehogy kinevessen. Így persze a komám esetéről se meséltem, de majd egy másik alkalommal elmondom. Magamban persze végig gondoltam, amiket hallottam róla. Terveztem is, hogy majd leírom, de nem voltam jelen, az információt pedig kevésnek ítéltem egy leíráshoz.

Porečnél nyaraltak, amikor erős hasi fájdalmat érzett. Iszonyatosan erős fájdalmat. Megkeresték a strand orvosi ügyeletét. Szerencséjükre a doki magyar volt. Legalább tudtak vele beszélni. Meggyógyítani nem tudta, elküldte a legközelebbi kórházba, ami oda 70km. A későbbiekben tartották a sráccal a kapcsolatot, így valami fogalmuk volt róla, hogy mi történt. Pulában viszont már senki nem tudott magyarul, de attól még megtalálták a baját. Komaasszonyék naponta jártak a kórházba, meg vissza, míg le nem járt a szállásfoglalásuk. Csak azután vettek ki Pulában stúdiót. Ez valami minimál-apartman, azt hiszem. A komát felvágták. Elég rondán, mert a hasi izmokat keresztbe vágták, nem szálirányban, mint ahogy idehaza divat. Aztán összevarrták, és elengedték. Ezzel befejeződött a nyaralás, csak aztán otthon is kórházba került, mert begyulladt a seb. A horvát dokik nem dolgoztak elég tisztán. Egerben úgy jártak az orvosok a komához, mint csodát látni. A horvát zárójelentés se volt itt mindennapi, a haránt vágás ugyancsak különlegességnek számított.


Át a Brenneren

Már világos volt, amikor elindultunk. Rimini-ig követtük a tengerpartot hol közelebb, hol kissé távolabb. Egy helybéli bizonyára zokon venné tőlem, de pont olyan volt a táj, mint ahol tegnap dél körül jártunk. Balról végig hegyek, jobbról dombok, vagy a víz, az utunk pedig hol hídon, hol alagútban vezetett. A kicsi, part menti szántók már-már szinte unalmasan gondozottak voltak. Közben egy-egy pici tanya, apró gyümölcsössel. San Marinót most se sikerült meglátni, mert mire a közelébe értünk, leszállt a köd. Annyira nem volt sűrű, hogy a közlekedést zavarta volna, de a tájat eltakarta előlem. Nézelődésem így a forgalom figyelésére korlátozódott. A táblák adtak némi támpontot arról, hogy hol járunk. ( na, most ezt éppen úgy mondom, mintha köd nélkül bármit felismertem volna)

Közben elértük a síkságot, túljutottunk azon a csomóponton, amin idefelé Ravenna irányából feljöttünk a pályára. Na, erre még nem jártunk. A köd nem nagyon mutatott hajlandóságot arra, hogy felszálljon. Bolognánál is csupán az útpálya adott látnivalót. Az se volt „piskóta” Többnyire tíz, vagy néhol tizenkét sáv. Az autópálya maga kétszer három, vagy négy, a kerítésen kívül még két-két sáv. Ekkora keresztmetszetnél nem volt ugyan zsúfoltság, lehetett haladni, de volt azért forgalom rendesen. Modena következett. Gyagyás Tóni jutott eszembe, mert szándéka szerint itt aludt az éjszaka. Nyílván ő is úton van már azóta, nincs rá esély, hogy utolérjük. Itt már ismét előbújt néha a nap. Reménykedhettünk, hogy legalább Veronát megláthatjuk. Közben láttunk olyan táblát, mintha Po river lett volna ráírva. Áthaladtunk néhány kisebb-nagyobb folyócskán, ami természetesen mind Pó volt, legalábbis Sanyi mindig megjegyezte, hogy „itt is egy Pó” Most is éppen annyira vártam hogy megláthassam, mint a torkolatnál három napja. Annyira figyeltem, hogy ott is vizet láttam, ahol nem volt. Megvicceltek a kertészek, mert a szántóföldeken nagy területeket takartak le fóliával, ami víznek látszott. A tengermelléken is voltak ilyenek, de ott egyébként is sok vizet láttam, nem volt érdekes, hogy a fóliát minek ismerem. Aztán elértük az igazit, ami már itt is tekintélyes méretű, legalább akkora, mint Budapestnél a Duna.

Veronáról mi más jutna eszembe, mint a szerelmesek. Állítólag van olyan erkély a városban, amire ráfogták, hogy a Júlia erkélye. Nekem persze más is kapcsolódik a város nevéhez.

A Veronai Kőkonferencia. Ebből következtettem ki, hogy itt kell lennie Carrarának, a közelben. Reméltem, hogy majd talán a márványbányát is láthatom az autópályáról. Aztán mégse láttam, pedig az idő teljesen kitisztult, szépen kisütött a nap. Elővettem a térképet, bár volt olyan sejtésem, hogy baloldalra kell figyelnem. Aztán jól kinevettem magamat. Carrara ide 260km. Jól ki kellett volna nyitni a szememet, hogy ellássak odáig. Ráadásul hátrafelé kellett volna néznem, mivel ellenkező irányba haladtunk.

Az első látnivalót a repülőtér nyújtotta. Velencénél se sokat láttam a reptérből, Pescaránál csak a gépeket láttam, de itt olyan rálátás volt, mintha az egyik teraszról nézelődtem volna. Verona nem sokat mutatott meg magából, hiszen a pálya csak érinti. Azért ha bányát nem is, de kőkereskedést láttam, mégpedig a nagyobbik fajtából. Aztán ismét elértük a hegyeket. Na, ezek is a nagyobbak közül valók. Piszkos fehér sziklák meredtek az ég felé a keskeny völgy mindkét oldalán. Sanyi rá is kérdezett, hogy mészkő-e, s én teljes biztonsággal rábólintottam. A bal oldali hegysor a Garda tavat takarta előlünk. Csak később néztem meg a térképen, hogy milyen közel jártunk. Na, de ez nem igazi nyaralás, nem érünk rá csavarogni. Az árunak eredetileg már szerda reggel Párizsban kellett volna lenni, aztán mégis jó lett csütörtök délutánra. Az út persze addig még nagyon hosszú.

Örültem a nagy hegyek látványának. Ki is gyönyörködhettem bennük magamat, mert sötétedésig nem érünk ki közülük, hiába kelünk át addig két határon is.

- Na, akkor itt megállunk, mert már csak egy negyedóra vezetési idő van – kanyarodott le Sanyi egy benzinkút parkolójába.

- Nézd csak! Ott is vannak magyarok. – mutatok előre.

- Akkor inkább csak megállunk itt a végén. Örülök én a magyar szónak, de nehogy kifogjunk egy olyat, mint a Gyagyás. Ezek 3-4 hétig kint vannak, annyi a mondanivalójuk, hogy be nem áll a szájuk. Már valamit enni is kéne.

- Te! Ne mond ki senkinek, de én is úgy látom, hogy lefelé megyünk. Mintha lejtene az út, pedig nem lehet, hiszen velünk szembe folyik a víz.

Ez az „én is” azért volt, mert néhány perce mondta, hogy a felesége, amikor itt járt vele, azt mondta, hogy lejt az út. A kamion erőlködése se utal emelkedőre, de hát csak 6 tonna van rajta, persze, hogy könnyen fut. Furcsa dolog ez, hiszen felfelé kell haladnunk, mégis úgy látom egészen Trento-ig, hogy inkább lefelé haladunk. A folyó viszont egyértelmű bizonyíték arra, hogy nem jól látom.

Na, akkor együnk is valamit! Sanyi elfoglalja magát a „fekete dobozzal”. Nyomkod rajta valamit, aztán a készülék kiad egy szalagot, mint a pénztárgép, és elolvashatja a vezetési időt és egyéb adatokat. Jómagam soha nem néztem meg, mi van a papíron, de hát nem rám tartozik. Az eredményt úgyis hallottam szóban. Annyit már megtanultam, hogy most 45 perc pihenő következik, tehát akár meleg ebédem is lehet. Mindenek előtt persze a WC-t kell meglátogatnom. Itt is ingyen van. A berendezés kicsit mindenhol más. Itt műgyanta padló van, amivel máshol még nem találkoztam. Az „ülődeszka”(nem deszka, hanem műanyag) patkó alakú, nincs eleje. Nem lehet nem felhajtani, ugyanis hátul egy ellensúly billenti fel. A nőiben biztos más megoldást alkalmaznak, mert egyesek bizonyára megőrülnének miatta, hogy soha nincs lehajtva. Itt jegyzem meg, hogy ez a műprobléma engem határozottan dühít. Ugyanis az általában használt tető két részből áll. Legalábbis én így tudom. Az ilyen benzinkútiak nem ilyenek, de lakásokban csak olyat láttam, aminek kerete is, és teteje is van. Na már most: Úgy szoktam otthagyni magam után, hogy mindkettőt lehajtom. Ez esetben, az utánam következőnek mindenképpen hozzá kell nyúlnia a fedélhez. Vagy csak az egyiket, vagy mindkettőt hajtja fel, de hozzá kell nyúlni. Akkor pedig nem teljesen mindegy, hogy le, vagy fel kell hajtani?

Mivel kézmosó volt a folyosón, a mosdóba csak az ajtón keresztül néztem – vagy inkább csak láttam – be. Nem néztem meg, hogy tusolni lehet-e, pedig két nap után már nem ártott volna. Na, de 45 percbe nem fér bele minden. Annyit még időztem, hogy megnéztem az Adige folyót. Természetesen, utólag kerestem ki térképen a nevét. Ekkor fedeztem fel, hogy a lagúnák vidékén már egyszer átkeltünk ezen a folyón, ugyanis hihetetlen módon, nem folyik bele a Pó-ba, hanem közvetlenül a tengerbe ömlik. Reméltem, hogy nem a pálya túloldalán lesz éppen, amikor megállunk.

Ebből a szempontból jól sikerült kiválasztani a parkolót, csak azt felejtettem el, hogy mivel ez egy fizetős autópálya, el van kerítve. A sekély medrű, széles hegyi folyót csak a parkolóból nézhettem, pedig szívesen lementem volna a vízhez.

Ahogy visszaértem a kocsihoz, Sanyi már fényképezőgéppel a kezében várt rám. Lefotózott jó messziről, hogy a nagy hegyek is benne legyenek a képben, meg a kamion is. Aztán végre sor kerülhetett az ebédre. Már rutinosan hajtottam le az üléstámlát, tettem rá az abroszt, majd a tábori gáztűzhelyet. Kis lábaskámba, beleborítottam a konzerv pacalpörköltet, s néhány pillanat múlva már teríthettem az ebédhez. Nagy, fehér műanyag tálca, rá papírtörölköző, kanál, kenyér, na, meg a pacal.

Mivel az ülésem most konyhának volt berendezve, a „hálószobában” kellett ölembe fogni a tálcát. A mosogatással most nem időztem, kenyérrel kitöröltem az edényt, és úgy raktam el. Miután összecsomagoltam, már nem is kellett sokat várni az indulásra.

- A Garda tó itt van rögtön a hegy mögött – mutatott Sanyi ujjával az oldalablak felé. – Ildivel egyszer voltunk ott, de nem vittünk fürdőruhát, mert azt mondták, hogy az egy hideg vizű tó. Aztán persze bántuk, mert nem volt ugyan határozottan meleg, de sokan úszkáltak benne.

- Kit érdekel egy ilyen kicsi hegyi tavacska, mikor most jövünk a tengertől – mondtam vigyorogva, bár egyértelmű, hogy nem azért nem megyünk a tóhoz, mert nem érdekelne.

A változó szélességű, de legfeljebb csak néhány kilométernyi folyóvölgyben hosszan, mondhatni végeláthatatlanul szőlőültetvények szegélyezték az utat. Eddig általam még nem látott művelési módot alkalmaznak. A szőlőkaróra sugárirányú toldalékokat kötöznek. Olyan, mint egy esernyőváz. Ezekre fut fel a szőlő, alatta kényelmesen elfér a szőlőművelő, s a levegő is átjárja, nem fülled be a növény.

- Ez az a módszer, ami nálunk odahaza tilos.

- Miért? - kérdeztem vissza csodálkozva, s reméltem, hogy kapok rá valami ésszerű magyarázatot.

- Azért, mert nálunk ezt úgyse alkalmazza senki, de legalább van a hegyközség szabályzatában valami, ami tiltott. Igaz, a Géza apósa mégis csinált ilyet, ráadásul éppen az út mellett, hogy minden kolléga láthassa.

- Te! Biztos, hogy ezek mészkő hegyek? Azt írja itt a térkép, hogy dolomitok.

- Akkor dolomit. Biztos azért adták ezt a nevet. Tudom is, hogy van ilyen rész észak- Olaszországban. Akkor tehát ez az.

A sziklák mintha kissé sárgábbak lettek volna, mint a Verona közelében lévők. Amikor közelebb kerültünk hozzájuk, még a porózusságuk is feltűnt.

- Tényleg nem mészkő. Majd nem mondjuk ki senkinek, hogy én, mint szakmabeli, nem ismerem a köveket.

A hatalmas hegyek tövében eltörpültek a falvak. A sokemeletes ház is, csak apró gyufásdoboznak tűnt. Aránylag sok kicsi vár épült a völgy széli magaslatokra. Hasonló volt a táj, mint közép-Itáliában. Csak hasonló, de nem olyan. Az autópályán itt, aránylag kicsi műtárgyakra volt szükség.

A kanyargó folyó miatt ugyan sok hidat kellett építeni, de ezek nem hasonlíthatóak a sokszor kilométerben mérhető viaduktokhoz. Trentóig, alagútra sem emlékszem. Az út követte a völgy kanyarulatait egész addig, amíg ez lehetséges volt. Az épületek előbb még felismerhetően olaszosak voltak. Templomaikra jellemző a különálló, karcsú, alacsony cseréptetővel fedett harangtorony. Ahogy haladtunk északra, szembetűnt előbb csak néhány, majd egyre több tiroli ház. Aztán már el is fogytak az olaszos jegyeket viselő épületek. Ez már itt Tirol. A kisebbségi politika mintapéldájaként ismert Dél-Tirol. Ennek ellenére itt sincs mindenki beletörődve, hogy olasz fennhatóság alatt kell élniük, míg Tirol másik fele Ausztriához tartozik. A nacionalisták éppen úgy, mint valaha minálunk Trianon után, itt is jelzik egyet nem értésüket. Ezt persze ekkor még csak azért tudtam, mert Sanyi mondta, hogy Brennernél, az osztrák oldalon kővel van kirakva a hegyoldalban, hogy „EINTIROL”

Sanyi egy helységjelző táblára hívta fel a figyelmemet. KLAUSEN. Az ő anyai nagyapja Klausenberger Márton, erről a vidékről – talán éppen innét – került Magyarországra. Errefelé már erdőség borította a hegyeket. A templomtornyok süvegei hegyes tűként mutattak az ég felé. A házak egyre magasabban kapaszkodtak a hegyoldalban. Na, itt emlékszem alagútra, de talán azért, mert pont egy ház alatt fúrták át a hegyet. Ilyet korábban nem láttam. Már észrevehetően emelkedett az út. Néhol szédítő mélység tátongott közvetlen mellettünk. A völgyben apró falvak, utak, s mindenfelé erdő. Egyre közelebb kerültünk a havas csúcsokhoz. Néhol nagyon magasról lecsurgó vízfolyások szűk vájatai bukkantak elő az erdő fái közül, helyenként ezek meg is voltak fagyva. A völgyekben néhol láthattunk turistákat is, de nem voltak sokan. Nekik nem kedvez az időjárás.

Nagyon szépnek találtam a vidéket, de nem bántam volna, ha végre megérkezünk valahová. A határ közelében feltűnt egy drótkötélpálya előttünk.

- Na, ott van a levonó – mutatta Sanyi. Utalva ezzel arra az esetre, amikor a felesége lánya kísérte ezen az útvonalon. Mutatta neki a felvonót, mire Ági a lefelé jövő kabinokra azt mondta, hogy „ott meg a levonó.”

A levonó környékén már elértük a hóhatárt. Ez itt 1300méter magasságot jelentett.

Szépen sütött a nap, de az út mentén megmaradt a hó. Igaz, itt a hegyek nagy területeket beárnyékolnak, a néhány órás napsütés nem sok eséllyel melegíti fel a földet. Végre elértük a Brenner-hágót.

Bizonyára rengeteg földmunkába került, de nagy széles teret alakítottak ki, hogy a határátlépésre várakozó autóknak legyen hol várakozniuk. Az autópálya csomópont is nagy helyet igényelt. Itt már feltűnik a vasút is. Az olasz oldalon is van, de valahogy eddig nem figyeltem rá. Talán Trentó környékén, mintha láttam volna. A várakozás persze már a múlt, hiszen az Unión belül nincs határellenőrzés. Csak a pályadíj miatt kell kicsit várakozni, persze nem mindenkinek. A rendszeresen itt közlekedő kamionok nagy részének az ablakában van egy úgynevezett csipogó, ami a kapun való áthaladáskor jelzi a jogosultságot, így feleslegessé teszi a megállást. Csupán a menetlevélhez kellett néhány adatot feljegyezni, de ezt már én is megoldottam. Aztán bámulhattam a több száz méteres mélységbe, meg az előttünk, mögöttünk kanyargó, óriási féllábakon álló útpályát. Azért csak fél, mert az egyik széle - éppen úgy, mint közép Itáliában - a hegy oldalába van bevágva. Hihetetlenül nagyok a szintkülönbségek. Áldom a szerencsémet, hogy nincsenek téli útviszonyok. Ahogy elnézem a közlekedés megkönnyítéséért elvégzett óriási építkezést, meg se fordul a fejemben, hogy ingyenessé kellene tenni az átkelést. Valójában az út fenntartása is óriási pénzeket emészthet fel.

- Nézd! – mutat Sanyi mélyen a völgybe – Ott van az EINTIROL.

Tényleg ott volt, bár csak a Tirolt tudtam kiolvasni, mert az elejét hó takarta el.

Ezután észrevehetően csökkent a tengerszint fölötti magasságunk. Tábla is figyelmeztetett a motorfék használatára. Na, nem magyarul, mint Szlovákiában, ahol azt javasolják, hogy „használja a kettes gyorsaságot!”

A legelső ausztriai pihenőben két cégbeli kamion parkolt.

- Nézd má”! Itt vannak Gyagyásék. Mégis utolértük őket?

Nem lehettünk ebben biztosak, hiszen a cégnek több száz kocsija fut Európa útjain, de jólesett azt hinni, hogy Gyagyásékat láttuk.

Türelmetlenül vártam már, hogy mikor bukkan elő a hegyek közül Innsbruck. Közben beszéltem Sanyinak a filmről, amiben a főszereplők a hegyen át menekültek innét Svájcba, holott a valóságban Németország van a hegy túloldalán. Csalódást okozott a panoráma, mert amikor megláthattam az óvárost, már majdnem a hátunk mögött volt. A megfelelő helyen éppen alagút van. Próbáltam megpillantani a püspökvárat a város fölött, de nem láttam.

A város déli része pedig éppen olyan, mint amiből tizenkettő egy tucat. Ekkor sejlett fel bennem, hogy mekkora tévedésben vagyok. Összekevertem Innsbruck-ot Salzburg-gal. Ott játszódott a film, A muzsika hangja. Na, onnét tényleg messze van gyalogosan Svájc.

Úgy tűnt, hogy éppen ellenkező irányban haladunk, mint kellene. Ez igaz is, hiszen Párizstól pillanatnyilag távolodunk. Viszont az Innsbucktól északra vezető útról ki vannak tiltva a kamionok. Így, egészen Kufsteinig le kell mennünk az Inntal-autobahn-on, erősen fékezve.

- Figyeld csak! – mutatta Sanyi az út mentén álló hatalmas beton építményt. – A síugró sánc. Nincs az a pénz, amiért oda felmennék.

- A Csorba tónál láttam ilyet egy nyáron. Akkor is félelmetes volt, pedig csak messziről láttam. Most képzeld el, hogy abból az eszméletlen magasságból lecsúsznak.

- Még az…,de el is ugranak, mert ugye ez nem ér le a talajig.

- Mekkorát lehet tanyázni, amikor 100métereket repülnek a levegőben.

- Na, jól van, – váltottam témát – összekevertem Salzburggal, de akkor Innsbruck honnét ismerős?

- Volt itt egy téli olimpia.

- Akkor onnét? Hát…nem tudom.

Na, ebben nem vagyok biztos, de nincs is jelentősége. Például St. Pölten is ismerős, pedig semmit nem tudok róla. Akad még hasonló város a világon. Itt van mindjárt a mai pihenőhelyünk, Kufstein. Nagyon ismerős, méghozzá úgy, hogy a kufsteini vár. Történelmi vonatkozása van, de nem ugrik be, hogy kit tartottak ott fogva. Utána kell néznem, mert nagyon nyugtalanít a dolog!

Megvan! A Habsburgok büntetés-végrehajtó intézete volt a kufsteini várbörtön. Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Teleki Blanka, Rózsa Sándor „vendégeskedtek „itt, többek között.

Az Inn völgye csupán 1-2 kilométer széles lehet ezen a részen. Két oldalán hatalmas, erdős hegyek, oldalában itt-ott házak, ahová biztosan vezetnek utak is, de innét azokat nem látni. Hó csak a csúcsokon van. Képzelem, milyen nehézségek árán lehet a magasra épült házakat megközelíteni, ha 1-2 méter hó leesik. Az autópálya hol egyik, hol másik oldalán fut a folyónak. Előbb még jóval fölötte, majd szinte egyszintben. Aztán van egy olyan érzésem, mintha a folyó lenne magasabban. Már nem látni a meder alján a köveket, a víz egyre szélesebb, és nyilvánvalóan mélyül is. Egy idő után már a gáttól nem látom a vizet, pedig a kamionban elég magasan ülök. Egyértelmű a dolog, fel van duzzasztva az Inn.

A változó távolság, és a kanyarok mégis lehetővé teszik, hogy a túloldalon megláthassam Kufstein várát. Még talán két kilométert megyünk, majd lekanyarodunk a pihenőbe. Délután öt óra. Még világos van, de letelt a mai vezetési idő, meg kell állnunk. Ez már Németország.

- Jössz velem? Szétnézünk a boltban.

Felöltözünk, hiszen a szabadban tél van, ha nincs is túl hideg. Kabát, sapka és papucs. A Sanyi papucsa rendben is van, nem feltűnő, de az enyémnek nem zárt az orra. Persze néhány száz méter séta miatt nem fogok cipőt húzni. Sanyi vállára akasztja szokása szerint az övtáskáját. Nem szívesen teszi fel a derekára, mert nyomja a hasát. Nálam természetesen most sincs pénz, hiszen nem akarok vásárolni, csak nézelődni. Most még a WC-t is kihagyom, mert úgy látom, fizetőkapus. Majd tűrök. Sanyi a boltban egy információs készüléknek látszó oszlop előtt kezdi pötyögtetni a gombokat. Azt hittem csak informálódik. Csodálkoztam is, hiszen van olyan érzésem, hogy a kisujjában van az útvonal. Aztán én is látom az útvonalat a készülék kijelzőjén.

Hatos autobahn, meg nyolcas, hatvanegyes, ötös, meg mit tudom én milyenek. Kártya be, jegy ki. Aha! Itt fizeti az útdíjat. Érdeklődésemre elmagyarázza, hogy azért is büntetés jár, ha letér a megváltott jegyen megjelölt útvonalról. Azt tapasztalom, hogy elmond nekem bármit a munkájával kapcsolatban, ha kérdezem, de nem akar felesleges adatokkal terhelni. Nyílván észrevette, hogy nehezen értek dolgokat.

Amikor visszaérünk a kocsihoz, mellettünk egy szintén magyar kocsit találunk.

- Szevasztok. Jani vagyok. Négykezesben vagytok ezzel a … - nem fejezi be a mondatot, hanem csak nevet.

- Dehogyis. Én csak vendég vagyok .- mondom.

- Ketten vagytok nem?

- Ketten, de ő (mármint én) nem vezet.

- Aha! Hogy fértek? Elcseszték ezt a fülkét.

Na, most már értem, miért nevetett. Nagyon érzékenyen érinti Sanyit is ez a téma, hiszen az előző autója tágasabb volt. Külső szemlélőnek fel se tűnik néhány centi különbség, de ők lakják ezeket a fülkéket, nagyon nem mindegy, hogy lehet benne elpakolni. Én nem tartom szűknek, hiszen nem laktam még másfélében. A Jani gépe szerintem ugyanilyen, de aztán kiderül, hogy mégsem.

Húsz centivel magasabb, így a szélvédő fölött elfér a ruhásszekrény, míg nekünk csak egy hálóval szegett polc van ott. A ruhákat, sőt mint már említettem a konyhafelszerelést is az ágyon vagyunk kénytelenek tárolni. Nem érzem ugyan nagy problémának, hiszen a pihenőidőbe bőven belefér a fülke átrendezése.

- Én a Magnumot szerettem, az volt a legjobb.

Azt, amiben lavórt kellett tartani, hogy minden bemászás után megmosakodjak?

Bemászni nagyon rossz volt, a mindig mocskos külső kapaszkodók miatt, meg a lépcsőre is nagyon oda kellett figyelni, nehogy mellé lépjek, de lakni nagyon jó volt benne. Milyen a digitális tachográf? - nézett fel a feje fölött lévő készülékre.

Nagyon oda kell figyelni, mert nem lehet belenyúlni. Neked még a tárcsás van?

Jani egy kicsit leragad nálunk. Becsukja az ajtót is, hogy ne engedje be a hideget. Megérdeklődi, honnét jövünk, mit viszünk és hová. Ő is, mint korábban Gyagyás, meglepődik a hosszú kerülő miatt, amikor az útvonalunkat hallja. Érdeklődik a cég felől, Sanyi viszonozza az érdeklődést, de mindketten meglehetősen diplomatikusan nyilatkoznak. Nem blamálják a kenyéradójukat. Aztán mi ketten azon tanakodunk, hogy vacsorázzunk-e valamit, s erre Jani veszi a lapot, s otthagy bennünket. Aztán mégse szabadulunk meg tőle, mert a jó idő örömére, most a szabadban főzünk. Az autó alsó homlokrácsa lenyitható. Elég erős is, hiszen az ablaktisztításhoz ide szoktak felállni. Most ez lesz a tűzhelytartó. Nem csinálunk nagy főzőcskézést, csak egy kis tasakos levest főzünk. Kis könnyű vacsorát. Nem eszünk sokat, hogy ne kelljen a WC-re menni. Igaz, 30 cent nem egy akkora összeg, hogy ki ne lehessen fizetni, de ha nem muszáj, akkor inkább ennyit se költünk feleslegesen.

- Hogy kapod a fuvart? Sms-ben? – jön oda Jani ismét.

- Aha. – mondja Sanyi röviden, miközben kóstolja a grízgombócot.

- Meg van már a következő is?

- Meg. Valami kutyatápot viszünk Bécsbe, de még nincs pontos cím. – mondja, s közben a fakanállal mutatja az irányt, amerre Franciaországot, illetve Bécset gondolja.

- Ott még biztos kerítenek valamit, de már remélem hazafelé.

- Én itt voltam fent a síparadicsomban – mutat a hegy felé, mondta is, hogy mit vitt, de nem jegyeztem meg. – Azt mondta a főnök, hogy pihenjek, várjam a fuvart. Most még nincs semmi, de majd szólnak.

- Tudnék fuvart szerezni egy régebbi kapcsolaton keresztül Németországból, de nem akarom, hogy azt mondják, hogy fontoskodok. Várok.

- Na, – fordult felém – hogy tetszik a kamionos élet?

- Könyvet akarok róla írni.

- Hát erről lehet. – nyugtázta.

- Gondoltam rá – mondta Sanyi, hogy átmegyek hozzátok furgonra. Azok jól keresnek.

- Azok jól – helyesel a kolléga.

- Nincs tachográf, nincs pihenőidő, mehetek egyfolytában, amennyit bírok. Hétvégén mindig otthon lennék. Nem keresek rosszul itt se, ha jó hónapom van, de soha nem tudom, hol kell hétvégéznem. Keveset vagyok otthon. Na, azt hiszem, jó lesz a leves.

- Na, akkor egyetek! Megyek én is, nézem a tv-t.

Megvacsoráztunk, elmosogattunk, aztán alvás, hiszen közben öreg este lett. Az óra szerint nem volt ugyan még késő, de reggelre korai indulást terveztünk. Holnap át kell érni Németországon!

Luxiban lehet majd fürödni is.


Inntől a Moeselig

Nem titkolt örömmel fogadtam a korai indulást. Mivel semmi dolgom nincs napok óta, nincs mitől elfáradnom, így túl hosszúak az éjszakák. Fél ötkor már ébren vártam, hogy megszólaljon a rádió. Természetesen nekem nincs beleszólásom abba, hogy mikor induljunk, de azért tetszik, hogy Sanyi minden este megkérdezi tőlem, hogy mikor keljünk. Éjjel sokszor hallani motorzúgást, noha az autópálya zaját nem észleljük, de a parkolóban be-beindítanak egy-egy kamiont. Itt mindenkinek saját menetrendje, vagy ha úgy tetszik, életritmusa van, nem igazodnak egymáshoz. Hétvégi pihenőkön figyeltem fel rá, hogy laikus szemlélő számára értelmetlenül járatják a motort, pedig meg se mozdulnak a parkolóhelyről. A magyarázat pedig adja magát. A fűtés, a világítás szívja az akkumulátort. Nem úgy van ám, hogy majd megtoljuk, ha nem indul. Rá kell tölteni, nehogy gond legyen az indítással!

A megtolásról jut eszembe. Természetesen ezt is elmeséltem az út során, mint mindent, ami a réges-régi családi nyaralásainkon történt. Görögország volt az úti cél. A háború miatt nem mertünk Jugoszlávián át nekivágni az útnak, így kerültünk az Al-Dunánál, a romániai Calafat kikötőjébe. Várakozással telt az egész nap. A döglesztő melegben a település utcáin araszolgattunk fél tíztől este hétig. Az utolsó kompra sikerült feljutnunk. Természetesen zsúfolásig telerakták a kompot. Utolsónak egy teljesen új, magyar kamiont hajóztak be. Nincs jelentősége annak, hogy új, de annyira megmaradt bennem a kép, ahogy az üléseken még rajta volt a fólia. A lényeg a sztoriban, hogy amikor átértünk Vidinbe, elsőként akarták a kamiont leküldeni. A kamionos persze nem volt rá hajlandó. Meg is magyarázta. Rakják ki az egész hajót, majd a végén, ha már lesz hely, megfordul a fedélzeten. A kapitány (vagy mit tudom én minek nevezik, aki a rakományt elrendezi) azt találta ajánlani, hogy menjen le farral. Na, ez az, amire nem volt hajlandó. A komp rámpája és a part kövezete enyhén szólva nem volt vonalban. A kamionos érzékeltette velünk, - mert mi értettük, amit mond – hogy ha a pótkocsi nekiütközik a kövezetnek, akkor őt simán letolja fülkével együtt.

Mi tagadás, csúnya látvány lett volna.

Öt órakor mi is beindítottuk a motort. Aki nem tud tőle aludni, az magára vessen.

Nem úgy van itt mint otthon volt valamikor, hogy „csitt, mert alszik a gyerek!” Kicsi melegítés után a sötétség leple alatt, nekivágtunk Bajorországnak. Az első tábla, ami feltűnt: AUSFAHRT. Nem tudom miért, de később is mindig szemet szúrtak ezek a táblák. Bizonyára másoknak is, ezért terjedt el az a viccesnek beállított megfigyelés, hogy Németországban minden út Ausfahrt-ba vezet. (noha nincs is Kijárat nevű település) A nagy sötétségbe nem csodálhattam a tájat, azzal még meg kellett várni, hogy megvirradjon. Ez idő alatt félig megkerültük Münchent. Volt egy olyan titkos vágyam, hogy majd látok olyan, könyvből ismert tájképet, hogy a város fölött magasodik a Bajor-alpok. A pozíció megfelelő lett volna, hiszen éppen északról van esély egy ilyen látványra, de valójában semmit nem láttam Münchenből. Be kellett érnem a tudattal, hogy ott jártam. A továbbiakban is a fantáziámra voltam utalva, hiszen az autópálya építésnél figyelmen kívül hagyták, hogy „ ha erre jár Horváth Gyuszi, akkor szépeket lásson”. Lelki szemeimmel a térképet láttam, amin nyugat felé haladtunk. A következő ismerős városnév Augsburg. Talán mondanom se kell, hogy ezt is csak feliratként láttam. Meg kellett elégednem pici falvakkal, tanyákkal. A házakról, de különösen a templomok öblös toronysüvegéről fel lehetett ismerni, hogy ez Bajorország. Érdekes megfigyelés ez a templomtorony. Egyes esetek bárhol előfordulnak, hiszen Miskolcon is van tiroli típusú torony, vagy itáliai szokásnak megfelelő alacsony tető Egerben, de nagy általánosságban megfigyelhető a különböző országokban alkalmazott építési mód. A kicsi, falusi templomok Franciaországban, vagy Belgiumban a leginkább jellegtelenek, de az még csak későbbi megfigyelés lesz.

Átkeltünk az Isaar-on, meg néhány kisebb folyón, csatornán. Az útirányból, arra következtettem, hogy majd Ulm-nál a Dunán is átkelünk. Sanyi szerint nem megyünk Ulm felé, de aztán mégis nekem volt igazam, csak éppen az útépítés elvonta a figyelmemet, talán az építkezés miatt a tábla is hiányzott, mindenesetre úgy keltünk át a Dunán, hogy nem ismertük fel. Pedig még azt se mondhatom, hogy lanyhult a figyelmem, hiszen talán tíz perce indultunk el a pihenőből, ahol megálltunk reggelizni.

Sanyi már nem a térkép alapján tájékozódik, hanem emlékezetből, hiszen már tíz éve járja ezeket az utakat. Csodálkoztam is, hogy a Mainheim környéki autobahn-kuszaságban milyen jól kiismeri magát. Aztán még korábban azon is csodálkoztam, hogy a Velence környéki lagúnák vidékén, a Pó folyóra vonatkozó kérdésemre milyen bizonytalanul reagált.

Igaz, nekem első utam volt, arra figyeltem, amit korábbi ismereteimből következően látni akartam, de ő már inkább az út menti dióültetvényt veszi észre, nem Olaszország legnagyobb folyóját. Ez a rutin árnyoldala. Vagy nem?

A táj paraszti szemmel tökéletes. Lankás dombok, jó fekete zsíros föld. Legalábbis megítélésem alapján. Ugyan falusi vagyok, de már apám se volt paraszt, mondhatom, nem igazán értek a földhöz. Mint nézelődő auslander, szépnek, barátságos vidéknek találom. Egy rövid szakaszon kell csak hegyek közt átkelni. Ezt a részt azért jegyeztem meg, mert szokatlan módon építették meg az autópályát. Gondolom, a rengeteg földmunkát akarták elkerülni, így a két pályarész néhány kilométeren különválik. Nincs abból semmi gond, hogy nem látunk szembejövő forgalmat, csupán szokatlan. A dombvidéknek ezzel vége is volt, de az autópályán nincs jelentősége a középhegységnek, hiszen a pálya szintkülönbségeit olyan jól megoldják az építők, hogy közlekedési szempontból alig különbözik az alföldtől. Ezután következett a pálya-kuszaság, ahol már teljesen el voltam veszve. Később lesz még ilyen helyzet, pedig azt tartom magamról, hogy nagyon jól tudok tájékozódni. Ezek szerint van még mit fejlődnöm. Ráadásul az útirányjelző táblák is megzavarnak, hiszen Frankfurt például nem esett útba, de már abban a hitben voltam, hogy a közelében járunk. A másik tábla Mannheim-et jelezte. Ez ugyan már nem volt messze, csak a város nevét összetévesztettem Mainz-al.

Átkeltünk a Rajnán. Tekintélyes folyam. Itt már láttam uszályokat, tolóhajókat. Immár egyértelmű volt számomra, hogy nem megyünk ennél északabbra. Ezen a részen ismét volt egy kis sík vidék. Hatalmas kertészetek szegélyezték utunkat. Egy furcsa lakótelep tűnt fel. Nem tudtam mire vélni ezt a konténer lakótelepet, Sanyi világosított fel, hogy ezekben laknak a külföldi vendégmunkások, akik a kertészetekben dolgoznak. Okos megoldás.

Ismét hegyvidékre értünk. Az utat, mint legtöbb helyen, itt is erdőbe építették. Néhol láthattam útszélesítési munkákat, ami nem számít ugyan ritkaságnak, de néhol az építkezés nagysága váltott ki belőlem csodálkozást. Láthattam egy olyan gépet, amiről még eddig nem is hallottam. A hegyoldalt nem markolóval bontották, hanem egy oldalt dolgozó marógéppel „forgácsolták” a hegyet. Ez rögtön készre marta a rézsűt, nem kellett utólag támfalat építeni, hogy a kőomlást megakadályozzák, hiszen nem lazították fel a hegyet. Egy másik gép látványa fokozta elismerésemet az építők felé.

Kicsit büszke is voltam magamra csupán azért, hogy felismertem a gépet, noha azelőtt még soha nem láttam ilyet a valóságban. Sok helyen felszaggatták a régi útalapot, amiből jókora, haszontalan betondarabok keletkeztek. Ezek elszállítása és elhelyezése, egyrészt sokba kerül, másfelől pedig terhelik a környezetet. Az új alaphoz pedig ide kell szállítani az anyagot. Mindezt a lehető legpraktikusabban oldották meg. Az építési területre telepítettek egy kőzúzó gépet, ami a feltépett betontörmeléket apróra zúzza, így újrahasznosíthatóvá válik.

Korábban nekem is megmozgatta a fantáziámat egy ilyen berendezés, de számomra elérhetetlenül drága. Első gondolatom az volt, hogy Bogácson, a kőbánya haszontalan anyagából készítenék kőzúzalékot, és azt bocsátanám áruba. Alapszakmámban ugyan nem sok esélye van a dácit-tufának, mert ugyan úgy emlékszem, hogy kemény kőnek tartják, de műkőnek mégsem felelne meg, hiszen ahhoz mégsem elég kemény. Alapos piackutatásnak kellene megelőzni egy ilyen vállalkozást, aztán már csak meg kellene finanszírozni a gépet. Valójában a bontási törmelék feldolgozása lenne inkább nagy üzlet, hiszen talán kettő, vagy három mobil berendezés van az országban összesen. A törmelék feldolgozása, kezelhetősége egyre fontosabb feladat. Saját háztartásomban is megtapasztaltam, hogy egy WC-felújítás törmelékével sem tudok mit kezdeni. A kommunális hulladék közé nem tehetem, a közelben nincs olyan hely, ahová legálisan elhelyezhetem. Van ugyan teherautóm, ezzel előnyben vagyok az átlaghoz képest, de a hulladéklerakó meglehetősen drágán fogadja be a törmelékemet. Ráadásul, ha már bemegyek a telepre, akkor úgy lenne kevésbé gazdaságtalan, ha teljes rakománnyal tenném ezt. Vagyis a fél köbméter törmelék elszállítása aránytalanul nagy terhet jelent. Szóval, a hulladékhasznosításban van az üzlet. Csak én már öreg vagyok, tőkeszegény, meg magányos. Nem kezdek én már semmi újba. Majd letelik már ez a kis idő, ami még hátra van. Persze a mindennapi megélhetésért így is meg kell küzdenem. Nem tudom, mi lesz, ha nem bírom majd egészséggel.

Sanyi ugyan fiatalabb tőlem néhány évvel, mobilabb is nálam, hiszen már sok mindenbe belevágott, mégis azt mérlegeli, hogy az ő korában érdemes-e még valami újat kezdeni. Ez a kamionos élet nem tarthat életfogytig. Ezen gondolat mentén érdekes megfigyelést tettem. A kamionosok egy része nagyon fiatal, más részük pedig ötven körüli. Olyan, aki már nem bírja a fizikai munkát. Némelyiket rossz nézni, mikor gyalog megy. Olyan rokkant kinézetük van. Igaz, van a postánál egy futár, akivel alkalmanként megállok beszélgetni. Ő is azért választotta ezt a munkát, mert nem bír dolgozni. Az autóban elüldögél. Bár ez a munka is csak az első hónapban izgalmas, utána már nyűg, de valamiből meg kell élni.

Sok helyen láthattam fakitermelést is a pálya mentén. Természetesen erről szóba került az otthoni tüzelőanyag probléma. Sanyi értekezett telefonon a feleségével ez ügyben. Különböző megoldások kerültek szóba, de nagyon úgy állt a dolog, hogy nem rendeződik, mielőtt hazaér, pedig már nagyon szűkös a készlet.

- Errefelé már szegényebb németek laknak.

- Miért mondod? – néztem rá értetlenül

- Mert már Opelből látni a legtöbbet.

- Nem gondoltam volna hallod, hogy ennyire meglátni a forgalomban, hogy merre járunk.

- Itt is a mi autónkat részesítik előnyben. Majd megyünk még a Ford gyár felé is, ott a Fordok lesznek többségben.

Valóban meglátszott, milyen gyár van a közelben. Általában jellemző volt a hazai típusok dominanciája, de München térségében BMW, Stuttgartnál a Mercedes volt feltűnően sok. Itt, valóban Opelből van több a megszokottnál, míg a Saar-vidéken (és sehol máshol) a Ford. Az Audi, a VW egyenletesen oszlott meg a különböző vidékeken. Igaz, ezeknek nincs gyáruk ezen a vonalon. Nem számított ritkaságnak a Porsche, azon belül a legújabb, eddig általam még nem is látott Cayman, ami felületes szemlélőnek olyan, mint a 911-es. Az oldalán lévő légbeömlő árulkodik, hogy ez egy középmotoros kocsi. Ezen kopoltyúk alapján is legalább háromfélét különböztethettem meg. A hátulja inkább a Boxterre hasonlított. Szóval a nálunk drágának számító kocsik tették ki a forgalom zömét. Persze valahol ezeket is el kell adni. A német piac a világ összes gyárának fontos terület, mert itt van vásárlóerő, nem úgy mint…mint, mondjuk nálunk.

A totóból ismerős városnév tűnt fel. Kaiserslautern. Közelében az amerikai légibázisra hívta fel figyelmemet Sanyi. A kíváncsi szemek elől magas palánk takarja el a területet, de a magas építésű kamionból belátni fölötte. Nagyjából 200 méterre volt egy telephelyszerűen kialakított roncstemető. Szépen össze voltak rendezve az autók, de messziről látszott, hogy már használaton kívüliek. A színük ugyan olyan ezeknek új korukban is, mintha ócskák lennének, de az ablakok hiánya szemet szúrt.

A repülőtérből csak a leszállópálya szélét jelző, napsütésben is erősen világító lámpasor volt látható. Az erdő eltakarta az épületeket, csak néhány utat lehetett még látni a fák közt. Nem volt olyan jó rálátás, mint Stuttgartnál. Ott egészen nyitott volt a reptér, mondhatnám panorámásnak is a rálátást. Igaz, az egy polgári, míg emez katonai reptér. Más kategória, bár a bárki által elérhető műholdkép eléggé kinagyítható. Az is igaz persze, hogy az évekkel ezelőtti állapotot mutat.

Nyílt területeken, itt is láthattunk szélkerekeket, épp, mint Olaszországban. Igaz, nem sokat. Sanyi elmondása szerint a tengermelléken erdőnyi szélgenerátor termeli az energiát. Nálunk még ott tartunk, hogy vitatkoznak rajta. Van ugyan néhány az országban, de a megengedett kvóta már ki van merítve, egyelőre nincs lehetősség újakat építeni. Megfigyeltem, hogy legtöbb helyen 4-5 szélkerék közül egy, szinte mindenhol állt. Ezek vitorlái egyenesek, míg a működőknek a végei hátraíveltek. Ez nyílván azért van, mert nagyon könnyű, vékony és rugalmas anyagból készült. Ahhoz persze nem vagyok elég okos, hogy azt megértsem, hogy ami áll, azt miért nem hajlítja meg a szél.

A távolban feltűnt egy nagy bevásárlóközpont. Volt ugyan szó róla, hogy majd megállunk valahol kaját venni, de csak akkor értettem meg, miért megyünk ki a pályáról, amikor felismertem, hogy mik ezek az épületek. A kamionparkoló jó messze volt a bolttól, jó nagyot kellett sétálnunk. Közben találkoztunk két (feltehetően) kamionossal, akik a bevásárló kocsit tolták egészen a parkolóig, több száz méterre az üzlettől. Ki is spekuláltuk, hogyan fogják kivenni belőlük az érmét. Az nem valószínű, hogy ilyen messziről visszaviszik majd.

Úgy éreztem, meg kellene beszélni, hogyan osszuk meg a költségeket, aminek az lett a vége, hogy kaptam kölcsön egy ötven euróst, amit az út végén vissza is adtam.

Aztán megoldódott a dolog, hiszen hülyén adta volna ki magát, ha közös háztartásba két külön kasszából vásárolunk. Figyeltem mennyiért vásárolunk, s az út végeztével térítettem a költség felét. Igaz, le kellett tennem a szekrényre a pénzt, mert sem Sanyi, sem pedig a felesége nem volt hajlandó elvenni tőlem. Na, de nem lett volna korrekt, ha elfogadom a „vendégül látást.”

Az otthoniaknak ajándékul szánt csokit nem vettük meg, mert nem volt az a 80 cent árú mandulás tábla, amit Sanyi ajánlott.

Viszont bevásároltunk a „kovbojpörkölthöz”, amihez kaliforniai Cabernet Savignont választottam. Láttunk ugyan magyar bort, de azt ihatunk itthon is. Talán még olcsóbban. Sajt, saláta, kenyér. Másra nem is emlékszem a vasárnapi ebéd kellékein túl. 20 € összesen.

A bevásárlókocsival a kollégákhoz hasonlóan én is elindultam a parkoló felé. Sanyi szólt rám. A 9 centes műanyagtáskát megraktuk. Nem volt könnyű. Noha én vagyok az idősebb, de nem engedtem át a cipekedés örömét.

Másnap éreztem is a rossz könyökömben a megerőltetést. Mire visszaértünk, le is telt a 45 perc pihenő, indulhattunk is tovább. Nagyon szép vörös, dácittufa támfalra figyeltem fel. 1999-es évszámok voltak a szakaszokat elválasztó pillérekbe vésve. A völgy felől, közel az úthoz várrom, lentebb kicsi település. Mindezekre persze mondhatnám, hogy semmi különös, hiszen sok hasonló vidéken haladtunk át. A következő érdekesség az volt, hogy a korábban az A-5–ös autobahnba torkolló A8-as egyszer csak megint folytatódott. Nem kizárt persze, hogy majd valamikor össze fogják kötni a két, azonos számozású pályát. Na, de a lényeg, hogy tudjuk, merre kell menni. Az út száma egyébként érdektelen.

Talán egy félórája lehettünk úton, amikor egy benzinkútnál megálltunk matricát venni a luxemburgi és a belga pályára. A szóban forgó országokban erre nincs lehetőség, meg kell venni még Németországban. A matricavásárlásból arra következtettem, hogy már közel vagyunk a határhoz. Ez volt Saarbrücken közelében. Valóban közel van, de nem ahhoz a határhoz, amin nekünk át kell kelnünk, hanem a franciához. Igaz, mit számít nekünk 100km? Ez már itt Saarland, átkelünk még két folyón és ott is vagyunk. A Saar folyó arra emlékeztetett amilyen folyókat gyerekkorom rajzfilmjein láttam. Szép zöld rét, s benne egy bővizű folyó, aminek szinte színültig van a medre. Az uszály látványa csak fokozta a mesebeli látványt.

Igaz, furcsa volt, hogy a hajó szinte betölti a folyót. Bizonyára szigorú hajózási szabályok vannak itt érvényben, hiszen bárhol nem fér el két hajó egymás mellett. A gyönyörködésembe az időjárás rondított bele. Előbb szemerkélni kezdett az eső, majd havas eső váltotta fel. Itt már kapaszkodtunk felfelé, ami arra engedett következtetni, hogy hóesés vár bennünket Luxemburgban. A szembejövő autók elejére már rátapadt a hó, nem számíthattunk sok jóra. Na, de egy szavunk nem lehet, hiszen január van.

Eddig a magashegyi utakon se lehetett panaszunk az időjárásra. Nem örültem most a hónak, de ez nem kívánságműsor. Erősen sötétedett. Négy óra körül járhatott az idő, nem volt már sok hátra egyébként sem a napból, de a borult ég még gyorsított az este érkezésén. Még annyi látványosság jutott Németországból, hogy láthattuk Lebach-nál a Ford gyárat. Előbb a hatalmas parkolókat, ahol a dolgozók mindenféle autója parkolt, aztán a rengeteg készterméket, majd a lakatosműhelyeket, kicsit távolabb a kohókat. Úgy látszik, itt minden egy helyen készül. Szinte a vasérctől a kész autóig. Nem szállítják keresztül a világon az alkatrészeket. Bár, ki tudja? A látvány persze ezt az érzést kelti.

Hosszú idő után ismét alagutakon kelünk át. Különös érzés a hóesésből bejönni a száraz aszfaltra, majd ismét ki a kavargó hóesésbe. Sanyi szól, hogy figyeljek, mindjárt itt lesz a Moesel, ami itt a határfolyó. Alagút, híd, alagút. A Moesel mélyen alattunk. Nagyon más, mint a Saar.

Átléptük a határt. Megérkeztünk Luxemburgba. Meglehetősen nagy a forgalom. Az autópálya véget ért. Néhány száz méter, de egy kilométernél nem több, és folytatódik. Ez a kicsi szakasz már nagyon régen hiányzik. Nem tudhatjuk, miért nem kötik össze. Aligha lehet anyagi oka, hiszen még magyar viszonylatban is csak 3 milliárd forint. Nem sokat kell már mennünk a pihenőig. Közben leszállt az este, a hó visszaváltozott szemerkélő, esővé. Talán úgy helyesebb, hogy esett, de nem nagyon. A bázis közel van a fővároshoz, de azért addig mégsem kell elmennünk, hanem egy Berchem nevű település mellett táborozunk le. Ennek ugyan semmi jelentősége, hiszen nem is láttam belőle semmit. Valójában az autópálya mellett egy óriási töltőállomáson éjszakáztunk. Az teljesen mindegy, hogy milyen falunak a határában van.

A töltőállomás nagyobbik fele a kamionok számára létesült. Azóta már megnéztem a műholdképen, de ott csak a fele, mint a valóságban. Ha jól emlékszem, 46 kútfej van. Ritka helyzet, ha valamelyiknél nem áll autó. Iszonyatosan nagy a forgalom. Ráadásul ezek az ügyfelek nem keveset tankolnak. Nekünk 700 liter fért a tankba, de ezt vehetjük átlagos mennyiségnek. Talán 20 cent, vagy inkább kevesebb a különbség az olaszországi árhoz képest. Ha figyelembe vesszük, hogy majd visszafelé is felveszünk még további 320 litert, az már nem elhanyagolható árkülönbség. Ugye?

Na, de a lényeg, hogy van itt egy hatalmas szolgáltatóház. Kicsit vonakodunk bemenni, mert elég messze sikerült leparkolni, s az eső nem óhajtott elállni. WC-re, persze muszáj. Cipőt nem húztam, a zoknim rendesen felszívta az aszfalt gödreiből a vizet. A nagy előtérben italautomata, a távolabbi sarokban olyan gép, mint amiből Kufsteinnél vette Sanyi az útvonalengedélyt. A bejárattal szemben egy nagy üzlet, amiben az utazók számára szükséges mindenfélét lehetett vásárolni, élelmiszertől, ajándékcikkeken, térképeken, motorolajon át...mit tudom én mi mindent. Nem volt szándékunkban vásárolni, de azért bementünk szétnézni.

Olcsó csoki itt se volt, de miért is lett volna. Idehaza sem arról híresek a benzinkúti shop-ok, hogy olcsón kínálnak bármit is. Az ajándéktárgyakat nézegettük. Mutatós dísztárgy volt az üvegből készült rózsa, de törékeny volta miatt szóba se jöhetett a megvétele, függetlenül az árától. Nagyon jó ötlet lett volna az A-4-es méretű (kb 20x30cm) „zsebszámoló”, de egy jó (vagy sértő?) poén nem ért meg 10 eurót. Viszont találtam egy cuki kis állatfigurát, amiről úgy gondoltam, hogy foltos hiéna. Zsófi lányom szereti az ilyen dolgokat, de egyelőre elhalasztottam a figura megvételét.

A bal oldali lépcsők felfelé az étterembe vezettek. Ki volt írva, csak azért tudom, természetesen nem mentünk fel. Nekem még az automata kávéja is túl drága itt, nem még ha a pincér hozza elém. A vacsoráról nem is beszélve. Az alagsorba vezető lépcső inkább érdekelt. Jókora előtérből nyílt egy, illetve kettő (man, woman) széles, de inkább hosszú folyosó, hosszanti falán mosdók, tükrök. Másik oldalon, és még a folyosó végén is a fülkék. Az jutott eszembe, hogy a japánokról hallottam, hogy mivel nagyon zsúfoltak az efféle helységek, mindig zene szól bennük. Na, itt úgyszintén.

Bár engem nem zavar, ha a szomszéd fülke hangjai áthallatszanak, hiszen természetes emberi dologról van szó. Egyébként sem ismerjük egymást. Nem mindegy?

A forgalom itt se kisebb, mint a töltőállomáson. A takarító személyzet folyamatosan kénytelen dolgozni, mégse képes rendet tartani. Bekukkantottam még a zuhanyzóhelység ajtaján, na, de majd vacsora után visszajövünk. Úgy gondoltuk, hogy majd, ha eláll az eső. A kijáratnál egy polcon tavalyi prospektusok voltak kirakva, hogy a hozzánk hasonló külföldiek ismerkedhessenek az országgal belőlük. Ebből a szempontból teljesen érdektelen, hogy a szállásajánlatok a múlt évre vonatkoznak.

Amikor visszafelé mentünk a kocsihoz, szembejött velünk egy igen dekoratív, legalább 180cm magas fiatal nő. Valószínűleg tömegben is utána fordultam volna, de itt, a szinte üres parkolóban, amint sálszerű rövid szoknyában, fekete harisnyában tipegett a tűsarkain, maga után vontatva a kerekes kofferját, ugyancsak feltűnő jelenség volt. Különösen – bár akkor erre nem gondoltam – amiért nem egy pályaudvaron voltunk, hanem egy kamionparkolóban, ahol a kerekes koffer is ritka látvány. A kabátkája is melegebb időre lett tervezve, nem ilyen majdnem hóesésre.

Nem jól gondoltuk, hogy megvárjuk, amíg eláll az eső, mert nem állt el. Annyit változtattam az előző sétához képest, hogy levettem a zoknit. Sanyi összetalálkozott a bejáratnál egy magyar kamionossal. Nem emlékszem miből derült ki a nációja, mert nem ismerték egymást korábbról. Otthagytam őket, mentem fürödni. A bejárati ajtó belső sarkánál várakozott a feketeruhás feltűnő nő, a kofferja mellett. Vár valamit. Itt sokan várakoznak, ő miért ne tehetné, nincs ebben semmi különös.

A zuhanykabin-sor majdnem tele volt, csak egyet találtam szabadon. Persze nekem éppen ennyire volt szükségem. A már eleve kicsi terület még két részre van osztva. Az előtér egy fél fallal van szeparálva a tusolótól, van egy polc is itt, ahová a ruhákat lehet felrakni. Ajánlott a cipőt is, ugyanis a falak nem érnek le a padlóig, így a víz akár három irányból is odacsapódik. Új volt számomra, hogy egyetlen falba épített gomb szabályozza a vizet. Csavargatással beállítható a hőfok. Nyomással indítható a víz, ami időszabályozós. Egy fürdéshez, 4-5 alkalommal kell a gombot megnyomni.

Lehet persze akárhányszor, a lényeg az, hogy ha nincs bent senki, akkor ne folyjon feleslegesen. Ugyanez a megoldás van a mosdóknál is. Bizonyára rájöttek már a kivitelezők, hogy nem lehet az emberek figyelmességére, takarékosságára alapozni. Ami nem az övéké, azzal nem törődnek. Bizonyára a csaptelepet is azért oldották meg egyetlen nyomógombbal, hogy ne törjék le.

Mire az előtérben megszárítottam a hajamat, már Sanyi is végzett a fürdéssel, csak ő még borotválkozott is. Felajánlotta a kocsikulcsot, de én inkább megvártam az előcsarnokban. A fentebb említett dekoratív hölgy a boltban állt a pénztár előtt, majd kerekes kofferját maga után húzva, színpadias léptekkel kilibegett az előcsarnokba, ahol korábbi helyére érve, egy olyan fordulatot tett, amit kellő gyakorlás nélkül képtelenség megcsinálni. Szája sarkán bujkált a mosoly, ahogy nyugtázta magában a sikeres vonulást.

Több tucat férfiszem kísérte lépteit.

- Tudja, hogy nézzük – jegyezte meg az alig ismerős magyar kamionos, aki közben hozzám hasonlóan végzett a fürdéssel, s a közelemben várakozott.

- Ez nyilvánvaló – helyeseltem – azért vonul ilyen feltűnően.

Mire Sanyi megjött, megérkezett a hölgy ismerőse is, vagy ha nem az volt, hát az lett. A kollégától elköszöntünk, vele nem kellett tovább társalogni.

Még takarodó előtt írtunk haza Sms-eket a céges telefonról. A szöveg lényege az volt, hogy tudassam, hol vagyunk éppen. Írtam, hogy várom a hazai híreket. Fél kilenc után nem sokkal meg is jött a válasz, de reggelig kellett várnom, hogy meg is értsem a szinte egy szóba írt szöveget. A reggeli, pontosabban hajnali WC-re vonuláskor el is újságoltam Sanyinak, hogy Ibolya bizonyára ki van akadva a fiunkra, mert egyébként nem becézte volna. Ugyanis valami olyasmit írt, hogy „Tamáska…” Aztán többszöri nekifutással értelmeztem a „Tamaskinaikajakatfoz” szót. Ja, így rendben van, nem is becézte.


Párizsig és vissza

Az óra szerint már reggel volt, de mire megvirradt, a harmadik országban jártunk. Luxemburgból, Belgiumból csak a kivilágított autópályákat láttam. Furcsa, hogy a tegnapi szakaszon volt egy legfeljebb kilométer hosszú rész, amit nem képesek összekötni, de a pálya kivilágítására futja a költségvetésből. Ennek az okát persze nem fogom kitalálni, de hát nem is fontos, hogy értsem.

- Azt hallottam valahol, hogy Belgium annyira sík, hogy legmagasabb pontjai a katedrálisok tornyai. – mondtam, miközben meresztettem a szemem, hogy kicsit távolabb is láthassak valamit, de csak a sötétséget láttam. Legfeljebb néhány távoli lámpát.

- Az inkább Hollandia lehet. Itt azért vannak hegyek. Itt van az Ardennek.

- Igaz. – ismertem el, hiszen valóban így tudom én is, meg aztán meg is tapasztalhattam, hogy hegyek közé értünk. – Pedig nem én találtam ki, a rádióban hallottam. Persze Hollandiában is vannak hegyek. Lehet, hogy az volt a szempont, amikor a határt kijelölték, hogy valami kicsi nekik is jusson.

- Aha. Maastrich környékén. Ott lakik a szomszédod nővére. Bútorszállító koromban találkoztam vele odahaza, meg is beszéltük, hogy majd felkeressük. Ígérte is, hogy közvetít nekünk bútorvásárlás ügyben, de aztán soha nem találtuk otthon. Az ajtaján láttuk a névtábláját, de vele nem sikerült találkoznunk. Lehet, hogy így jártunk jobban, mert sajnos megtapasztaltuk, hogy ha valakinek magyar kötődése volt, az tutira átvágott bennünket. Úgy működött az üzletmenet, hogy a kinti kapcsolat kiválogatta az újsághirdetésekből, hogy hol van eladó bútor, aztán mi már mentünk a megbeszélt címre. Volt egy olyan eset, hogy egy magyar származású ipse volt az eladó. Nagyon örültek nekünk, leültettek, megkávéztattak, bemutatták a családot, jó sokáig eldumáltunk, aztán mikor indultunk, még segített is lehordani a bútort a kocsiba. Olyan, párnás ülőgarnitúrájuk volt. Amelyik fotelban ült, annak összehajtotta a párnáját, és vitte is le egyenesen. Csak odahaza láttuk meg, amikor kirakodtunk, hogy az ülőpárnán van egy hatalmas lyuk. Addig nem láttuk, mert rajta ült, aztán meg összehajtotta. Szóval figyelni kell a kinti magyarokra, mert átvágnak!

Na, szóval Belgiumból nem láttam semmit. Elértük a francia határt. Félreálltunk egy picit, hogy az óraállást bekönyveljük a kockás füzetbe, aztán mentünk is tovább. Kapukon kellett átmenni, de nem volt ott senki.

Nem őrizték a határt, mint ahogy már egyiket se.

Egész utunk során 12 határátlépést tettünk 12 nap alatt, de sehol nem volt ellenőrzés. Na, akkor itt vagyunk Franciában. Első ismerős tábla a Meuse. Mármint a Meuse folyó, ami a legtöbbször látott háborús filmben játszott kulcsszerepet. Nevezetesen az ardenneki csatát feldolgozó, „A halál 50 órája” című film. Legalább hatszor, vagy nyolcszor megnéztem.

Sanyi próbált megjegyezni francia településneveket, de inkább az út számozás volt segítségére. Nekem egyedül Reims volt ismerős, persze azért, mert már korábbról ismertem ezt a városnevet. Ez a név már Belgiumban is ki volt írva, elég lett volna ezt követni. Félúton járhattunk már a határ és Reims között, mire megvirradt. Az eső még az éjjel elállt, így szép reggel virradt ránk. Dimbes-dombos tájon haladtunk egészen Párizsig. A reimsi dómot csak messziről láthattam, mert a már többször említett célszerűség miatt elkerültük ezt a várost is. A dóm persze akkora, hogy magasan a házak fölé emelkedik, uralja a tájat. Nyilván ez is volt hajdanán az építők szándéka. A távoli falvakon kívül nem volt különösebb látnivaló. Azt persze nem tudtam nem észrevenni, hogy az eddig bejárt országok közül az itteni falvak hasonlítanak leginkább a magyar vidékre. Az út változatosságát az adta, hogy elértünk egy fizetőkaput. Egy volt ez a sok közül, újdonságot csak a várakozó, fekete egyenruhás fináncok jelentettek. Sanyi mondta, hogy azok, én rendőrnek néztem volna őket. Volt még egy újdonság. Egyes szakaszokon vörös színe volt az aszfaltnak. Bár eléggé bizonytalan voltam benne, hogy beton-e, vagy aszfalt. A színét bizonyára a bele kevert kőzúzalék adta. Ezen a környéken ilyen kő van, gondolom. Ésszerűtlen lenne messziről hozni feketét, csak a színe miatt. Éppen úgy, mint ahogy hajdanán arra figyeltem fel Horvátországban, hogy ott a beton is műkő. Ez azt hiszem, magyarázatra szorul.

Nálunk a cementkötésű, mészkőzúzalék a műkő, ha folyami kavics az adalék, akkor beton. A Dinári hegységbe ésszerűtlen dolog lenne folyami kavicsot szállítani. Nem? De.

Chateau-Thierry volt a következő nagyobb település, de ez a név annyira nem mond számomra semmit, hogy most is (amikor ezeket a sorokat írom) a térképről kellett kibetűznöm. Arra is most figyeltem fel, hogy ott folyik a Marne, ami valahonnét ismerősen hangzik. Azt hiszem, hogy az I. Világháború tette ismertté, mint például Verdun-t. Ez utóbbi, nem esett útba.

Letelt az első műszak, meg kellett állnunk pihenni egy benzinkútnál. Eléggé fújt a szél, de a nap gyönyörűen sütött. Január végén álmodni nem lehet ennél jobb időt. A pihenésen, és a reggelizésen túl, még egy fontos dolgot el kellett intézni. Nem volt megfelelő nagyítású térképünk. Volt egy címünk, de nem tudtuk pontosan megnézni, hol van a keresendő utca. Bementünk a shopba. Itt se tudom, mi a nevük ezeknek az üzleteknek. Annyiban másak, mint a magyarországi hasonló üzletek, hogy eléggé tágasak, étterem is van bennük. Éppen olyan, mint Olaszországban, azt pedig már körülírtam. Na. Szóval kerestünk térképeket, atlaszokat. Nem volt könnyű ráakadni a megfelelőre, mert vagy nem volt elég részletes, vagy pedig csak Párizs belső része volt rajta. Nekünk az Orly környéke kellett. Már majdnem feladtuk, amikor megtaláltam, amit kerestünk. Jó vaskos könyv, biztos nagyon drága. Valójában nem tudom, mennyiért kínálták, bár Sanyi nem is tervezte megvenni.

- Ekkora beruházást nem tervezek. – mondta anélkül, hogy tudta volna mennyi az annyi.

- Na, akkor üljünk le valahová! – indult el az étterem felé.

Leültünk egy magányosan álló asztalhoz. Méltányolom egyébként a hasonló üzletek személyzetének viselkedését. Fel tudják mérni, hogy a vendégnek szüksége van-e rájuk, s ha nem, akkor úgy tesznek, mintha nem is vennék őket észre. Valójában látják, hogy ott vagyunk, de nem hoznak zavarba a feltűnő figyelésükkel.

Sanyi megkereste a megfelelő térképoldalt, elővette a címet, papírt, tollat és rajzolt. Sajnáltam, hogy nem tudtam neki segíteni, mert voltam olyan meggondolatlan, hogy nem vittem magammal a szemüveget. Annyit tudtam megjegyezni, hogy a repülőtér nyugati végénél, le kell menni a nem tudom hányas autópályáról, ami fölött egy körforgalmon túljutva át kell mennünk, annak bal oldalára, s az első leágazás jobbra, a nem tudom milyen Helen utca. Na, oda megyünk.

- Akkor ezt mégse kérjük. – vitte vissza az atlaszt a polcra. Ezt a kijelentését persze csak nekem mondta, hiszen, mint az előbb említettem, senki nem tolakodott oda, hogy „miben segíthetek?” Hogy is van ez franciául?

Erről jut eszembe, hogy mielőtt az ember nemzetközi árufuvarozó lesz, le kell tenni egy vizsgát, amiben alapvető – a munkával kapcsolatos – kifejezések ismeretét kell bizonyítani, külföldiül. A tesztnek itt jön a hátulütője. A kérdések közt ott van a helyes megoldás, amit csak ki kell választani. Jójó, aki egyáltalán nem tanul, annak mind kínaiul van, de éles helyzetben nem segít, ha csak annyit tud az ember, hogy a tesztlapot kitöltse. Igaz, elegendő rutinnal megoldódnak a dolgok.

A megfelelő irodán le kell adni a fuvar számát, s már tudnak is mindent. Ha odaszállít, akkor vannak árukísérő iratok. Viszont az utcán kérdezni kell! Ahhoz nem elég a fuvarlevél. Aki ezeket a gondokat nem tudja kezelni, az nem marad sokáig a szakmában.

Megvan az útvonalterv. Akár mehetünk is. Irány Párizs! Korábban szóba került, hogy ha úgy jönne össze az idő, hogy itt kellene várakozni, akkor bemehetnénk a belvárosba. Kamionnal persze nem lehetséges, de az Orly-ról biztosan megy metró. Sanyi egyszer már bement az öccsével, de mindent csak kintről, illetve az Eiffel – torony esetében lentről láthattak, mert semmire nem maradt pénzük. Soha nem vágytam különösebben Párizst látni, de azért, ha már itt vagyunk… Hétfőn, az „örök várostól” még több, mint 100 kilométerre voltunk, amikor visszafordultunk. Most viszont már itt vagyunk Párizs-külsőn. Itt vagyunk a „világ fővárosában” szinte. Ez olyasmi távolság lehet, mint ha Gödöllőnél már Pesten éreznénk magunkat.

Aztán elkanyarodtunk Maglód felé…bocsi, dél felé. A benzinkúti atlaszból emlékeztem a kicsi, füves repülőtérre. Ekkor még azt hittem tudom, hol járunk. Persze, amennyire ahhoz kellett, hogy ott üljek az anyós ülésen, annyira tudtam. Megkerüljük Párizst, és dél felől közelítünk. Ilyen körút, olyan pálya, ilyen, meg olyan számú, erről át amarra. Úgy el voltam veszve, hogy na. Az előttem lévő térképet néha még kézbe vettem, de reménytelen volt. Fel is adtam annak a reményét, hogy kiismerjem magam. Aztán lekanyarodtunk az A-6-ról. Egy kőfallal szorosan körülkerített temető mellett lévő körforgalomból egy másik körforgalomba kerültünk. Na! Itt már tudtam, hol járunk.

Abban is biztos voltam, hogy eggyel hamarabb megyünk ki, de nem mertem szólni, mert annyira azért mégsem voltam benne biztos. Sanyinak az volt gyanús, hogy közelebb vagyunk a reptérhez, mint kellene.

Nincs köztünk az autópálya. Iparterületnek éppen ez is iparterület volt, de nem a mit tudom én, milyen Helena utca. Kiszállt, megkérdezte, aztán már csak végig kellett menni az utcán, hogy visszafordulhassunk. Az volt a jó irány, amit én gondoltam. Mégis szólni kellett volna. Átmentünk a pálya fölött, meg is találtuk az utcát. Nem kevés utánjárással a cég helyét is felderítette.

Megérkeztünk. Elmúlt dél, éppen ebédidő van. Várni kell 13 óráig! Fejünk fölött húztak el a repülőgépek. Nagyok és még nagyobbak. Különböző magasságokba, de mind nagyon meredeken. Ennek megfelelően hangosan is.

Gondoltam, hogy kiszállok a kocsiból, hogy jobban lássam a gépeket, de erősen fújt a szél, inkább maradtam. Nézegettem a parkolóban álló kocsikat. Számolgattam, milyen arányban vannak külföldiek, és hazai gyártmányok. Most éppen a francia a hazai. Ezek voltak többségben. Az udvaron járkáltak a biztonsági őrök. Az jutott róluk eszembe, hogy odahaza mekkora hisztit vágnak le a Magyar Gárda miatt, amiért fekete ruhájuk van, meg bakancsuk. Ezeknek a fiúknak is fekete volt a ruhájuk, fekete a bakancsuk, még a fejük is fekete volt, mégse féltem tőlük, pedig még a hátukra az is rá volt írva, hogy SECURITY.

Vártunk, leskelődtünk. Begurult egy portugál kamion mellénk. Kiabált a sofőr, hogy OFFICE? Mutattuk merre, mondtuk, hogy várni kell. A portugál nem értett a „jó szóból”, fogta a papírjait és ment az irodába. Éppen a megfelelő időben, mert pont akkor nyitottak. Így kielőzött bennünket. Megint várni kellett, amíg őt lepakolják. Közben megkaptuk a következő címet, ahol fel kell venni a Wienerneudorf-ba szállítandó kutyatápot. Jó lenne felvenni még ma! Az nem fog menni. 150km. Odaérni azért még jó lenne, az még belefér az időbe. Három óra volt, mire leszedték a szállítmányunkat. A dolgozóknak ezzel le is telt a műszak. Sanyinak már a parkolóba kellett utánuk szaladni, hogy adják vissza a végelzáró lécet, mert elfelejtették visszatenni a kocsira.

- Na, itt végeztünk, gyerünk hazafelé!

- Ettől messzebbre már nem megyünk?

- Most nem, de majd talán legközelebb. Most megyünk a kutyagyárba, Aubigny-be.

- Éppen jó, mert körbe kell menni az egész városon. Most délen vagyunk, az meg éppen északra van. Visszamegyünk, amerre jöttünk?

- Dehogyis. Térképről nagyon bonyolult, de a táblák után már rutinból elmegyek. Hányas pálya megy Amiens felé? Tizenhatos?

A legnagyobb gond persze az volt, hogy beleszaladtunk a délutáni csúcsforgalomba. Annyi előnye volt a lassú haladásnak, hogy volt idő megnézni az útirányjelző táblákat…és…és…a… na mit?

- Nini! Ott az Eiffel torony!

- Az az? – kérdezte Sanyi. Gondolom, arról a valamiről, amit én is láttam.

- Aha!

- Na, innét még nem láttam. Tényleg az.

Ennyi volt. Később már hiába nyújtogattam a nyakamat, a nagy házak, a mély vezetésű útpálya, meg még sok-sok egyéb akadály tette lehetetlenné, hogy még megláthassam az „öreg hölgyet”.

Idehaza úgy meséltem, hogy annyira volt, mint a cserépi templomtorony. Ez persze nem igaz. Térképen megnéztem. Kb.12km. Nem tűnt olyan távolinak, de hát mégiscsak egy 300m magas torony. Az araszolgatás közben átkeltünk a Szajnán. Meg is tárgyaltuk, hogy ha lenne egy hajónk, könnyen odatalálnánk a toronyhoz, meg a Notre Dame-hoz. Na, de nem volt hajónk, csak egy üres kamionunk, amivel mennünk kell a „kutyagyárba.” A forgalom hol meglódult, hol megállt, mint ilyenkor szokott. A motorosok itt is furakodtak, néhány kocsi is hol ide, hol oda sorolt, de ettől nem haladt gyorsabban. Egyszer egy papagájszínű rendőrautó is előre furakodott, igaz őt engedték, mert visított. Na jó, a papagájszín azért túlzás, de a szolid olasz rendőrkocsikhoz képest feltűnő rajtuk a nemzeti trikolor.

Közben ráértem nézelődni. Nagyon sok kisteherautó szaladgál errefelé billenőplatóval és daruval. Olyan, mint amiről én is álmodtam. Az egyik kisteherautón láttam olyan szerszámot, amit még azelőtt nem. Az egyértelmű volt, hogy micsoda, csak ezt a formát még nem láttam korábban. Ki is következtettem, hogy mire jó ez a fajta szorító, aminek nem pipa forma feje van, mint az enyémeknek odahaza, hanem kampós. Ennyit a munkáról!

Na, meg még annyit, hogy itt már láttam olyan temetőket, amiben olyan síremlékek sorakoztak, mint nálunk odahaza. Alakra olyanok. Méretre kisebbek, és kivétel nélkül, mind nemes kőből készült, nem betonból, (műkőből) mint amiket én gyártok. Érdekes, hogy Olaszországban soha nem vettem észre a temetőket. Mindig Sanyi mutatta. Ott nem a földbe temetkeznek, hanem kicsi házakat építenek a halottaiknak.

Örömmel vettem, hogy nem az A-16-ig kell köröznünk Párizs körül, hanem csak az A-1-ig. A két pálya nagyjából párhuzamosan fut észak felé, csak van köztük kb.50 kilométer. Amikor végre sikerült elszakadni a várostól, a pálya bevezetett a De-Gaulle repülőtér egyik gurulója alá. Sanyi azt remélte, hogy mint más alkalommal már előfordult, éppen fölöttünk fog majd egy gép gurulni. Éppen nem jött össze ez a pillanat, de azért jó rálátás nyílt (miután kiértünk az alagútból) az éppen leszálló gépek egyikére. Aztán következett egy fizetőkapu, de ez már nem megy élményszámba. Kapunk egy jegyet, aztán mehetünk. Volt egy olyan gondolatom, hogy most éppen Európa főútján megyünk. Biztosan van valami logika az utak számozásában, és ez az egyes. Mellettünk haladt egy vasútvonal, de nem találtam rajta semmi különöset, míg meg nem láttam a szupervonatot. Óránként 300-al repeszt. Egyébként unalmas táj volt.

Igaz, egy helyen láttam olyan képeslapra illő kis kastélyt, máshol meg az erdőbe vezető földúton olyan kaput, mintha kastély tartozna hozzá. Lankás dombok, néhol erdők, szántás, zöldellő őszi vetések. Érdekesség inkább a forgalom figyelése lehetett. Igaz is! Megelőztünk két olyan kamiont, amelyek nagyon régi villamosokat szállítottak. A kerekeik és a kocsiszekrény külön volt felrakva, A kocsiszekrény lemezeit annyira elette a rozsda, hogy bizonyára le is kell majd cserélni, ha valamit kezdeni akarnak a muzeális járművel.

- Hol kell majd letérni? - kérdezte Sanyi, de mivel nem tudtam a választ, maga nézte meg a térképen, hogy hányas pálya a következő.

Nem voltam elég figyelmes, mert én csak a nyílegyenes „piros” utat figyeltem, az fel se tűnt, hogy vele párhuzamosan tekereg egy autópálya. Még jó, hogy nincs jelentőssége az én figyelmemnek. Le is bukott a nap, mire a csomóponthoz értünk. Odahaza 7-4-ig van világos, itt, mivel 17-18 hosszúsági körrel nyugatabbra vagyunk, 8-5- ig. Amint nyugati irányba fordultunk, olyan erős szél ért bennünket, hogy azt hittük, valami baja lett a kocsinak, vagy az út lett nagyon rázós. Egyébként a szélre nagyon érzékeny ez a magas fülke. Nem úgy értem, hogy billegteti, ez menet közben nem észlelhető, hanem rettentő erős bent a szélzaj. Még láttuk az esti szürkületben a szélkerekeket, amint teljes kapacitással dolgoztak. Az erős szélhez képest nem forogtak túl gyorsan.

- Mi van ezekkel a hatalmas propellerekkel, amikor vihar van? - kérdeztem, bár nem számítottam válaszra. – Akkor leállítják őket?

- Biztosan van valami fékrendszer, ami leszabályozza a sebességet. Egyébként, meg éppen az ellenállás, ez esetben a fékerő termeli az áramot, vagy nem?

- Na, ez az egyik a sok dolog közül, amihez nem értek.

Már láttuk Amiens fényeit, amikor a fizető kapu előtt lekanyarodtunk a benzinkúti parkolóba. Itt is nehezen találtunk magunknak helyet. Úgy sikerült leparkolni, hogy néhány kolléga elől elfogtuk a szelet. Minket erősen ringatott. Megfordult a fejünkben, hogy felborítja az üres pótkocsit, hiszen a nagy ponyván nagyot tudott fogni. Ez egy valóságos vitorla.

A WC-t már teljesen önállóan kerestem meg. Otthonosan mozogtam a benzinkúti shopok környékén, hiszen már tapasztalt utazó lennék vagy mi. A tükörből egy fázós arcú, szőrös vénember nézett vissza rám, fülére húzott sapkában. Na, de nem akarok én itt senkinek sem imponálni. A WC-ben szokatlan szolgáltatással találkoztam. A hátsó falon egy tartóba, ülőketakaró papírok voltak bekészítve. Nahát! Fürdési lehetőség itt nem volt, de ne essünk már túlzásba, hiszen tegnap este fürödtünk, meg talán holnap is fogunk. Reggel azért úgy öltöztem, hogy a mosdó fölött derékig mosakodhassak. A pancsolásomat valaki majd feltörli. Nem értem egyébként, hogy mitől van, de hiába fürdök este, reggel már érzem a saját hónalj szagomat, pedig régen voltam már hormontúltengő kamasz.

Erre mondta Sanyi, hogy miért baj az, ha érződik a nemi jelleg? Meg persze azt is mondta, hogy ott van a popsikendő a polcon.

Hamar takarodót csináltunk, hiszen a rádió itt már nem szólt magyarul, de az erős szélzajtól úgyis nehezen értettük volna az esti mesét. Bekapcsoltam a telefont, hogy éjjel fél háromkor meg tudjam nézni, hogy sokára lesz-e még reggel. Jelezte a készülék, hogy üzenetem érkezett.

Ma itthon vagyok. Még jó, mert esett a hó, és reggel baleset volt Síkfő után, nem mentek a buszok sem.

Na, otthon tél van. Itt meg csak a szél fúj, de az rendesen. Másnap hallottuk a rádióban, hogy Angliában volt valami rettenetesen nagy vihar. Annak a széle érhetett bennünket. A billegő fülke hamar álomba ringatott.


A Somme-tól a Saar-ig

Korán keltünk, még sötétben kerestük meg a „kutyagyárat.” Meglehetősen bonyolult útvonal vezetett a célhoz, elő kellett venni az összes navigációs készségünket. Mint kiderült, Sanyi már itt is járt korábban. Persze általában más irányból érkezik, nem egyértelmű az útvonal, de azért a tapasztalat nagy segítség a tájékozódásban. Az autópályáról, pontosabban a benzinkúttól úgy tudtunk kimenni, hogy egy körforgalmon keresztül visszafordultunk majdnem oda, ahonnét elindultunk, csupán az épület másik oldalán lévő kapunál kellett a kártyát „lehúzni”. Aztán valami iparterület mellett haladtunk el valamilyen kicsi falu felé, ahol a tranzitforgalomnak külön terelőút volt. Az A-1, és Amiens közötti főútra természetesen körforgalmon keresztül jutottunk fel. Az első faluban (ez ugyanaz volt, amit az előbb el kellett kerülni) balra kanyarodtunk Corbie felé. Ez a városnév mindkettőnk számára ismerős volt. Nem csoda, hiszen sokszor volt ez a vidék háborús csatamező. Az 1944-es partraszállást követő harcokra gondoltam, de később utána néztem.

- Na, itt vannak a dombok, amit a térképen találtál. Itt pedig az ausztrál temető.

- Szegények ezért utazták keresztül a világot, hogy itt haljanak meg. Azért szép emlékhelyet kaptak.

- Sokra mennek vele.

Ezt a temetőt is a partraszállással hoztam össze, de azt hiszem, tévesen. Na, már végigviszem e gondolatmenetet. Ekkor még nem találkoztam a folyóval, de itt volt közel hozzánk a Somme. Ez is ismerős. Néhány éve olvastam egy háborús könyvet, ami az itteni harcokról szólt. Biztosan ezért kötök minden ismerősen hangzó nevet 1944-hez. Most szívesen elővenném újra, hogy beazonosíthassam a helyszíneket, csak nem tudom a címét, azt se, hogy jutottam a könyvhöz, így reménytelen megtalálni.

Akkor vegyük sorra! Tegnap reggel keltünk át a Meuse folyón, ami ugyan már régen volt, de most már ismét a közelében járunk. Ez egyértelműen az ardenneki csatához köthető, mint említettem is. A Somme folyónál a britek vesztettek egyetlen nap alatt több mint húszezer embert az első világháború vége felé.

Ezek lehetnek többek között az ausztrálok, akiknek itt állítottak emlékhelyet. Nem mondanám temetőnek, mert úgy hallottam, hogy akkoriban azok a parasztok jártak jól, akiknek harcok voltak a földjén. Emberrel trágyázták a termőföldet.

Annyi hullát képtelenség volt összeszedni, főleg, hogy az állandó ágyúzás, még rendesen szét is terítette az emberi maradványokat. Ronda látvány lehetett. Nem csodálkozom, hogy a túlélők nem tudták feldolgozni az élményt. Az is borzalmas eljárás lehetett, hogy aki meg akart szabadulni ebből a húsdarálóból, azt a sajátjai végezték ki szökés, vagy szimulálás miatt. Akinek szerencséje volt, azt orvosi esetnek minősítették, akinek ez nem jött össze, az gyáva lett, vagy áruló. Nem sok esély volt megúszni.

A következő pici faluba érve, egy szinte jelképes körforgalomban fordultunk balra, Aubigny felé. Azért mondom jelképesnek, mert annyira kicsi volt a hely, hogy a középső részt úgy alakították ki, hogy egy pici dombot raktak ki az útburkolattól eltérő színű kővel, de nem raktak padkát. A miénkhez hasonlóan nagy kocsik, a Purina gyár miatt gyakran jártak erre, s ezek nem fértek el, csak úgy, ha ezt a középső részt is igénybe vették.

Az ellenkező irányban volt Corbie. Sajnáltam, hogy nem arra mentünk, mert a hajnali derengésben (meg talán ki is volt világítva) egy, a párizsi Notre Dame-ra emlékeztető, toronysüveg nélküli kéttornyú templom magasodott a falu fölé. Corbie. Ez is háborúhoz köthető név, bár a bencés apátságról is ismerős lehetne. Egyházi témában nem igazán vagyok művelt, tehát nem erről ismerős. Volt itt történelmi jelentőségű csata, de nem 1944-ben, hanem sokkal korábban. V. Henrik-hez köthető, tehát angol történelem. Valószínűleg a National Geografic-on láttam róla műsort. Az Aubigny is ismerős, úgy mint Gaston Aubigny, de azt nem tudom ki volt. Na, ennyit a történelemről gyerünk a Purinába a kutyatápért! Ez volt utunk legnyugatibb pontja. A La Manche csatorna légvonalban, csupán 75 km.

A gyár bejáratánál meg kellett állnunk, a táblákon tájékozódni, hogy kitaláljuk, melyik irányban foglalkoznak a szállítással. A sorompó mellett volt egy oszlop nyomógombbal, diktafonnal. Más semmi. Még épület se volt a közelben. Sanyi megnyomta a gombot.

- Bonzsur - mondta egy női hang.

- Bonzsur – válaszolt Sanyi, majd a nő kérdezett valamit, Sanyi válaszolt, majd az újabb kérdésre, megint, de ezt értettem is, mert azt mondta, hogy

- Vín (Wien)

- Oké! Nacionalité?

- Ongri

- Oké! – nyugtázta, majd megint kérdezett valamit, amire Sanyi angolul kezdett betűzni

- Ká – daböljú – té – nájn….

Felnyílt a sorompó, s begurulhattunk a szép zöld, tujákkal kerített dombok közé mélyített udvarba. Aztán meg vissza, mert amíg nincs a sofőrnek világító mellénye, sisakja, meg acélbetétes bakancsa, addig nem rakják meg a kocsit. Na, ez utóbbi nem volt. Adtak egy fénymásolt rajzot, amin be volt jelölve az üzlet elérhetőségi útvonala, ahol lehet bakancsot venni, vagy bérelni.

Sikerült korán ideérni, hiszen még alig virradt meg, de ezzel a bakancsvásárlással kicsit megakasztottak bennünket. Nyomja a gombot, nyílik a sorompó. Nézzük a rajzot.

- Stoptábla, jobbra! Másik stoptábla, balra! Elefánt…láttál ilyet idefele jövet? Ja, ez az autómosó. Körforgalom, jobbra! Casino, ez nem is kaszinó, hanem egy bevásárlóközpont, csak ez a neve. Ezzel szemben. Ez egy építőanyag-telep, meg szerszámbolt. Hova lehet itt parkolni? Még jó, hogy most nincsenek sokan. Na, ide a benzinkút elé! Bejössz?

Nem mentem be, de aztán már bántam, mert sokat kellett várnom. Leskelődtem. A telepről hozták kifelé a cementet. Erről eszembe jutott, hogy odahaza van még három zsákkal, el kellene már használni, amíg tönkre nem megy. Aztán meg venni is kellene, lassan már dolgoznom kell, hiszen jön a tavasz. Holnap már február. Ja, az még nem igazán tavasz. Hosszú ez a tél, ha nincs is olyan hideg. Érdekességképpen vehetnék itt cementet, bár aligha olcsóbb, mint otthon, de majd őrizgetném sokáig a zsákot, hogy megmutathassam, hogy nekem volt francia cementem. Na, de ilyen hülyeség miatt nem pocsékolom az eurómat. A kicsi, falusi benzinkúthoz jött egy-egy autó. Tankoltak, aztán beültek és mentek. Nekem már itt gondot okozna az ügymenet. Hogyan kell itt fizetni? Még bódé sincs a közelben.

Hacsak nem a hátam mögött, oda nem látok, ha nem szállok ki. Azért annyira nem vagyok kíváncsi. Egy szál pólóban hideg van, fel meg nem öltözök, úgyis megyünk mindjárt. Mellettem voltak egy kalodában gázpalackok. Csak néztem bután, mert az volt ráírva, hogy BUTA. Milyen legyen egy gázpalack? Okos?

Jó sokára megjött Sanyi az új bakancsával. Nem is bírta ki, hogy ne beszéljen a főnökével róla.

- Oké. El van számolva a bakancs. Nehogymá’ a saját pénzemből vegyem!

- Na, most mit kell mondani a sorompónál? – tettem fel megint egy költőit. – Mi vagyunk a magyarok? Meghoztuk a bakancsot?

Aztán nem kellett mondani semmit. Ha mi nem is láttuk a portát, azért minket valahonnét mégis láttak. A csengetésre már nyílt is a sorompó. Közben más kocsikat pakoltak, aztán – gondolom - reggeliztek, meg rágyújtottak. Lopták az időnket rendesen. A terv az volt, hogy Németországban, minél messzebbre eljussunk. Szombat délután háromra, a lehető legközelebb legyünk Bécshez. Akkor ugyanis le kell állni, mert Ausztriában kezdődik a hétvégi kamionstop.

Megkaptuk a tápot, mehettünk. Alig három óra alatt meg is raktak. Tíz órakor indultunk el. Sanyi még abban reménykedett, hogy holnap elérünk St. Pöltenig. Visszafelé immár világosban nézhettem az igen rokonszenves kicsi falvakat. Az tetszett bennük, hogy kicsik voltak a házak, olyan emberléptékűek. Nem építettek alagsort, meg emeletet, hanem a földszint, az tényleg földszint volt. Legfeljebb néhány arasznyit emeltek a padlószinten, a padlásteret pedig beépítették. Hasonló volt, mint nálunk egy üdülőtelep, csak ezek lakóházak voltak, sok esetben közvetlenül az utcára nyíló bejárati ajtókkal.

Azon az úton haladtunk pontosan, amin reggel, meg tegnap este jöttünk, egészen az A-1 ig. Most figyeltem csak fel rá, hogy mekkora területet használtak erre az autópálya-autópálya csomópontra. Nem voltak olyan helytakarékosak, mint az olaszok. Igaz, nincsenek is rákényszerítve, hiszen bővében vannak a termőföldnek. Tizenegy órakor megálltunk Cambrai térségében pihenni. Alig egy óra út után. Már most nem értem ezt az időbeosztást. Sanyi biztosan elmagyarázná türelmesen, de mi van, ha mégsem értem. Egyébként mindegy, csak menjünk már hazafelé! Nem mondtam ezt neki, de feltételezem, hogy tudta magától is.

Először Tirolban gondoltam arra, hogy legszívesebben már mennék hazafelé. Akkor ugyan jó volt egy rövid ideig az irány is, de a cél Párizs. Az én szándékom mellékes, hiszen itt, én csak potyautas vagyok, megyek, amerre visznek. Nem is szóltam egy szót se erről a gondolatomról, csak néztem az észak-francia dimbeket, meg dombokat.

Nagyon tetszettek azok a hatalmas hegyek Olaszországban is, meg Ausztriában is, tetszett a tengermellék, de, ha el kellene költözni, akkor legszívesebben ide jönnék. Ez eddig a legbarátságosabb vidék. Leginkább a kisalföldhöz lehet hasonlítani. Megint a háború jutott eszembe. Ezen a vidéken nehéz lehetett fedezéket találni. Nincs hová elbújni. Ez a vidék árasztja magából a békességet, a nyugalmat. Miért pont itt kellett annyit csatázni? Talán éppen ezért?

Aztán mégis belecsúszott egy kis rondaság. Vagyis nem annyira kicsi, hanem egy jó nagy gyár. Valami kohóféle lehetett.

Nagy tornyokkal, meg magas kéménnyel. Igaz, a lehető legkevésbé rondított bele a tájba, hiszem nem voltak több kilométeren át, elhagyatott romos épületek, kitört ablakokkal, nem volt ipari hulladék, szemét, vagy semmi olyan, ami akár a turistáknak is bántaná a szépérzékét. Itt úgy látszik, adnak a rendre. Itt jegyezném meg, hogy egész utunk során nem láttunk lepusztult nyomortelepet. Biztosan van, de nem láttunk. Ja, korábban megfeledkeztem róla, de még Pescaránál láttunk egy tarkaruhás cigányasszonyt az út közepén az autósoktól kéregetni. Mondtam is, hogy: Csak nem magyar? Sanyi, nagy összegben mert volna fogadni, hogy román. Lehet, hogy az volt.

Átértünk Belgiumba. Ez abból derült ki, hogy ki volt írva. Igaz, az úton is volt egy kiöblösödés, de megállni természetesen nem kellett. A menetlevélhez szükséges adatokat már én jegyeztem fel. A táj nem változott még egy ideig. Ugyanolyan dimbes-dombos, kicsi falvas földművelő vidék, mint a határ francia oldalán. Aztán kissé változott. Kisebbek lettek a szántók, egyre több mély, vizenyős legelő szegélyezte az utunkat, feketetarka tehenek legelésztek rajta, a pici tanyák mellett kis területeken nagyon sűrű erdőcskék, vagy inkább facsoportok voltak a dombok tetején. Néhány hajózható csatorna fölött is áthaladtunk. A pályán jó nagy volt a forgalom. A kamionok előzgették egymást a kicsi sebességkülönbség miatt néha kilométereken át, de ez nem akadályozta a személykocsikat, hiszen többnyire három sávból állt a félpálya. A fölöttünk átívelő vasbeton hidakat figyeltem.

Többnyire egyetlen elem ívelt át a pálya fölött, és feltűnően vékony lábak tartották. Azt hiszem, még nem említettem, hogy Olaszországban az ilyen hidak elemeinek a toldása bántotta nagyon a szememet. A pálya két szélén álltak a lábak, amiken túlnyúltak a szélső elemek, s a középső gerendákat a végeiken kialakított csapolások tartották. Nem a pilléreken, ahol szerintem logikus lett volna. Bizonyára ez is jó megoldás, különben nem alkalmaznák országszerte. Az autópálya építésnél felfigyeltem még arra, hogy milyen feltűnően jó minőségű előregyártott betonelemeket használnak a támszerkezetekhez is. Ennek persze természetesnek kell lenni, hiszen nem cserélgethetik néhány évente, csak nekem, mint szakmabelinek tűnt fel azért, mert én nem tudok a kisipari technológiámmal ilyen minőséget produkálni. Ezt persze nem nagyon hangoztatom, de magamnak be kell, hogy ismerjem.

Na, most végre láthattam Belgiumot, hiszen szép idő volt, fenn volt a nap az égen. Más útvonalon haladtunk, mint szerda hajnalban, több időt töltöttünk az ország területén.

Tetszett az aszfaltra festett útirány jelzés. Az egyik sávban BRUX, a másikban LUX. Mondtam ugyan, hogy nézzük meg, dolgoznak-e az uniós képviselőink, de mégis inkább a Lux-ot választottuk. Charleroi, Namur, aztán be, az Ardennek hegyei közé! Érdekes, egyben rokonszenves palánkok szegélyezték a pályát. Nem zárt kerítés, hanem lamellás. Olyan, mint egy félig nyitott zsalugáter. Ha előre nézünk, látjuk a mögötte lévő területet, de oldalt már nem. Egyébként nagyon sok helyen építettek hangfogó falakat, hiszen nem járható az a megoldás mindenhol, hogy a nyomvonalat messze vezetik a lakott területektől. Párizsban például úgy oldották meg, hogy sok helyen levitték a pályát a föld alá, s felettük vannak a parkok, kastélyok, lakóházak, vagyis a város. Logikus, hiszen oda kell az út, ahol a forgalom igényli.

Szép vidék az Ardennek, még így, télen is. Persze nézelődés szempontjából jó ez az évszak, hiszen nem takarják előlem a kilátást a lombok. A fű, és a fenyőfák ilyenkor is zöldek, tehát közel sem barátságtalan a táj. A vizes legelőkön itt is tehenek legelésztek, bár egyre több helyen láthattam lovakat. Nem tudom mifélék, de olyan kicsik, mint a kárpátok lovai, a huculok, és olyan erőteljes, vaskos felépítésűek, mint a Steier, vagy muraközi lovak. A réteken itt is olyan mesebeli folyócskák kanyarogtak, mint egykor a rajzfilmeken láttam.

Szinte tele a meder, a part pedig omladozó föld, de a dús, zöld fű teljesen a víz széléig ér. Noha a hegyeket erdő borítja, de a rétek dombocskáin itt is sűrű facsoportok, többnyire fenyők takarják. Aztán beborult az ég, elkezdett havazni. Na, úgy látszik, közeledünk Luxemburghoz. A másik irányból is éppen így jártunk. Egy 45 perces pihenőt még ki kell vennünk. Legalább kibonthatok egy készétel konzervet, úgyis jócskán túl vagyunk már az ebédidőn.

A parkolót már egybefüggő hó takarta. Most van hely, nem úgy, mint este, a hatalmas területen szinte elveszik a néhány parkoló kamion. Igaz, itt aligha szoktak éjszakázni, hiszen semmiféle objektum nincs, csak a nagy tér. Távolabb van magyar autó is, de nem társalgásra való az idő. Néhány személykocsi is beáll, megpisiltetni a gyereket, aztán indulnak is tovább. A pacalos dobozt nem akarom a fülkében tárolni, így kiszállok, a kukába tenni a szemetet. Nincs messze, nem is öltözök fel erre a kis időre. Pólóban, papucsban…brrr… Nem volt jó ötlet. Megjött a tél. Nem mutatkozik egyébként súlyosnak a helyzet, aligha marad meg sokáig a hó. A tükörre is rátapad, ahogy fújja a szél. Nincs elég hideg. Na, persze viszonylag. Induláskor felajánlom, hogy letörlöm a tükröt, de nem kell. Van benne fűtés, majd leolvad.

Három óra körül érünk Luxemburgba. A pálya szélén láttam néhány személykocsit álldogálni. Régebbi típusok, biztosan nem bírják a havat, várják a műszaki mentést. Az elmúlt napokban idefelé jövet láttam a pályán (lehet, hogy már írtam?) műszaki mentést. Egy kamionnak kereket cseréltek. Előtte állt egy sárgán villogó autó, és egy másik, ami a szervizkocsi volt, a kamion mögött pedig még egy biztosító, nagy táblával, futófénnyel. Nem lehet olcsó mulatság egy ilyen kivonulás. Most, a személykocsik kapcsán azt figyeltem, hogy a padkára leállni sem egy életbiztosítás, de itt, akár a fűre is le lehet állni, hiszen sem árok, sem pedig kerítés nincs az út mellett. Mivel az úthasználat személykocsiknak ingyenes, kamionoknak matricás, nem szükséges a pályát elzárni.

Ahogy közeledtünk Luxembourghoz, (a városhoz) egyre sűrűbb volt a forgalom. A hóesés elállt, noha ez eddig is csak hangulatilag számított, az úttest csupán vizes lett. A pálya fölötti információs traverzen, világított a torlódásra figyelmeztető jelzés.

Négy kilométert jelölt, de csak azért ennyit, mert ott volt a következő jelzőberendezés. Az is világított. Lelassultunk, meg-megálltunk. Ez volt olyan kb.10 km. Amikor kicsit meglendülhettünk volna, elértük a töltőállomást, ahol majd megállunk tankolni, és fürödni. A fő gond persze az volt, hogy át kellett menni a túlsó oldalra, ami nyílván csak a következő csomópontnál volt lehetséges. Abba az irányba, lehetett menni rendesen, de aggódva figyeltük a Németország felé araszoló forgalmat, amibe majd egy óra múlva nekünk is be kellene sorolnunk. Addig még előreláthatólag romlani fog a helyzet, hiszen péntek délután van, mindenki igyekszik hazafelé.

Beálltunk tankolni. Hamar végeztünk, de úgy van kialakítva a töltőállomás, hogy egymás mögött két kocsi is tankolhat, s aki időközben betolatott elénk, még nem végzett, így várnunk kellett. Ezt kihasználva, lesiettem a WC-re, de nem először jártam úgy, hogy csak a szándék volt meg, de nem volt szükség. Nem egyszerű ráállni erre az életritmusra. Odahaza nem is kell ilyenekre figyelni, mert bármikor ott a lehetőség. Itt más a helyzet, be kell az embernek még a szükségleteit is programozni. Meg lehet szokni, de ettől több idő kell. Azt mondják, a kotlós is 3 hét alatt szokja meg, hogy a tojásokon kell ülnie. Bár, ez rossz példa, mert éppen akkor unja meg, és kel fel. Amelyik csibe addig nem kel ki, az úgy járt. Na, én aztán nem kotlottam sokáig. Azt hittem, majd a parkolóban kell keresnem a mi kocsinkat, de még a kúthoz kellett visszamennem. Éppen időben érkeztem, mert már mehettünk is. Most, egész jó helyet találtunk, szinte a bejáratnál.

A probléma odabent adódott, mivel itt is csúcsforgalom volt. A zuhanyzó előterében feltűnően sokan voltak. Egyesek borotválkoztak, mások hajat szárítottak, megint mások, pedig csak várakoztak. Biztosan várják a kollégát, aki még nem végzett. Bekukkantottam a tusoló sorra. Minden ajtó be volt csukva. Aha! Ezek itt a sorukra várnak. Beálltam harmadiknak. Vártam. Megérkezett Sanyi is. Valamit mondott, de nem értettem. Mi van?

- Menjünk a nőibe! Amikor Ildivel voltunk, akkor úgy csináltuk – mondta már, amikor magunk voltunk a női részen – hogy ő jött ide, én meg mentem amoda. Utána mondja, hogy a csehek meg ott fürödtek mellette. Legközelebb már mind a ketten ide jöttünk.

Hamar végeztünk. Én kicsit előbb, aztán vártam rá fent, az előcsarnokban. Amikor megjött, ment az automatához, megvenni a németországi útvonalengedélyt.

- Akkor én addig bemegyek a boltba – próbáltam gyorsítani az iramot.

- Várjál! Megyek én is, venni kell olajat!

Tényleg, hiszen mondta is korábban, hogy nem kell még ugyan a motorba, de inkább legyen kéznél, ha szükség lenne rá. Így tehát megvártam. Fogtam egy kosarat, beleraktam a hitem szerint foltos hiéna figurát, amit a múltkor itt hagytam, meg egy másik kütyüt, a feleségemnek, Valentin nap alkalmából.

Sanyi az olajjal, én meg a két kis kütyüvel, beálltunk a sorba. Volt 4 pénztár, de mindenhol sor állt. Azt választottuk, ahol egy egzotikus leányzó volt a pult mögött. Barna, sehogy se álló haja volt, arcvonásai afrikai eredetet sejttettek, gyönyörű fogsora azt juttatta eszembe, hogy milyen hülyén nézne ki, ha azokból a hatalmas fogaiból hiányozna, elöl egy. Ezt szóvá is tettem, de csak halkan súgtam oda Sanyinak, mintha nem mondhattam volna hangosan, hiszen itt úgyse érti senki. Ha mégis, akkor jót derül rajta. Amikor Sanyi került sorra, azt találtam furcsának, ahogy a nő kiszámolta a visszajárót. Na, most, ahogy írom döbbentem rá, hogy nálunk is így számolják ki, hogy előbb az aprót. Miért volt akkor nekem ez furcsa? Aztán nekem mondta, hogy mennyit fizessek, meg talán megköszönte, meg elköszönt. Szerintem franciául. Én meg annyit se mondtam, hogy bakfitty. Na, végeztünk.

Irány az autópálya, a szándékunk szerintihez képest, az ellenkező irányba. Gyorsan haladtunk, hamar eljutottunk jó messzire, közben aggódva figyeltük, hogy a túloldal teljesen be van állva. Nekünk pedig ott kell majd mennünk visszafelé! Az első adandó alkalommal, befurakodtunk a balra, a „mi pályánk” fölé kanyarodó sávba.

Lassan mozdultunk néha előre. Feljutottunk a felüljáró közepére, meguzsonnáztam, de még akkor is ott álltunk. Rengeteg irány volt itt egybefésülve, és természetesen mindig a másik sáv haladt jobban. Közben én már el is vesztem, nem tudtam, melyik útra kell mennünk. Jó lett volna egy távolabbi út, ami kicsit északabbra megy át a Moeselen, de akkor még tovább tart innét kikeveredni. Egy forgalom elől lezárt „csíkos” területen parkolt egy kamion.

- Na, - mondta Sanyi – a kolléga kivette a pihenőidőt.

- Hát… elég kellemetlen ügy. Attól, hogy nem haladunk, a vezetési idő telik.

- Már nem messzire jutunk el, lejár nekünk is az idő. Jó, ha éppen átjutunk Németországba.

Ismét elértük a „bázisunk” vonalát, amikor kicsit meglódult a forgalom. Sokan mentek már innét Franciaország felé, ami számunkra javította az esélyt, a gyorsabb haladásra. A mellettünk haladó személykocsik nagy részéből kiszűrődött a GPS, vagy a TV kék fénye. Volt, ahol a gyerekek videóztak a hátsó ülésen, de olyan is, amikor a műszerfalon egy laptop volt felnyitva, ami még egy kamionnál is sokat kitakar az ablakból, nem még egy személykocsinál. Másfél óránál nem volt több az araszolás, máris mehettünk, akár 70-el is. Aztán, mikor elértük a hiányzó pályaszakaszt, megint torlódásba kerültünk. Ez már nem tartott sokáig, csak eltolták előlünk az összetört személykocsikat, akik bizonyára a torlódás megszűnésének örömére szaladtak össze, s mehettünk is tovább, be az alagutakba, közben át a nagyon mélyen alattunk folyó Moesel hídján, és át a határon. Erről megint egy háborús film jutott eszembe, amikor ezen a folyón kellett átkelni. Emlékszem, hogy milyen magas volt a part. Tényleg olyan. Nem egy leányálom úgy átkelni, hogy a túloldalról lőnek.

Természetesen ekkorra már réges-rég beesteledett. A Saar-nál még mondtam egy hülyeséget, amivel csak a német nyelvtudásomat akartam fitogtatni.

- Nahát! A folyó balra van, a kikötő meg jobbra?

- Az autópályáról csak jobbra lehet kihajtani.

Ja, tényleg. Kerestem az első benzinkutat, mert tudtam, hogy ma már nem jutunk el sehová, csak megállunk ott, ahol legközelebb alkalom nyílik rá. Elhagytuk Saarlouis-t, de még Sulzbach-ot nem értük el, benzinkutat se láttunk, csak egy sima, mezei (na, jó, inkább erdei) parkolóban félreálltunk. Mint már oly sokszor, most sem kijelölt parkolóhelyen, csak éppen ott, ahol elfértünk.

Nem volt további teendőnk, csak várnunk kellett a reggelt. Minden eddiginél korábbra, négy órára terveztük az indulást. Ruha, táska az ablakba, védőháló lehúzva az ágy éléhez, takaró a falhoz, telefon a kispárna mellé! Fellépek az alsó ágy szélére, majd hason felnyomom magam az emeletre, aztán már csak ki kell húzni magam alól a takarót, s máris lehet aludni. A háló ekkorra felugrik magától. Lekukucskáltam a fűtésszabályzóra. Már csak 3-asra van állítva. Így már rendesen be kell takaróznom, de nem szólok, inkább így maradjon, mint első éjszaka, amikor 5-ösre volt véve. Nagyon kényelmes a fekhelyem, de azért hiányzott volna a kispárnám, pedig csak erős rábeszélésre voltam hajlandó magammal hozni. Nem tudom, melyik ruhámat gyűrtem volna a fejem alá. Jól tettem, hogy hallgattam az asszonyra. Igaza volt, mint ahogy legtöbbször, csak nem szabad ezt előtte elismerni, elvégre én vagyok a parancs. Vagy nem? Otthon ugyan van-e még hó? Biztosan elolvadt már.


Múzeumlátogatás

Mint eddig talán minden reggel, ébren vártam az ébresztőt. Megvártam, amíg Sanyi kimegy, ne lábatlankodjunk egymásnak, lemásztam, felvettem a nadrágot, majd beültem a helyemre. Ásványvízzel megnedvesítettem a kis törölközőmet, amivel gyorsan elvégeztem a tisztálkodást. Azért még ez a módszer is sokkal jobb, mint a semmi. Sanyi odakint ásványvízzel fogat mos. Nekem erre nincs gondom, nincs mit mosnom. Nem tudom, mi tart ennyi ideig, de motorindításig eltelik 20 perc. A többi kamionos persze ettől úgy alszik, ahogy akar, vagy ahogy tud. Nem mi voltunk az elsők, akik elindultunk. Éjjel hallottam motorzúgást. Azért azt nem értem, hogy a forgalom hangját miért nem hallottam, pedig közel volt hozzánk az út. Na, nem mintha hiányzott volna, így is sokat voltam éjszakánként ébren.

Elindultunk, bele a sötét éjszakába. Na, jól van, a kora hajnalba. Kiértünk az erdőből, s egy nagy, gomolygó fehér felhő tárult elénk. Látszott az is, hogy honnét száll fel, hiszen a kohó is ki volt világítva. Olvasztják a vasat a Fordokhoz. Jobbra Lebach, és Mettlach. Biztosan itt találták fel a metlachi-t, mint ahogy Hamburgban a hamburgert, Portlandban meg a cementet. Legfeljebb nem, de a név adja magát. Még a Saarburg-on poénkodtunk, a magyar áthallás miatt, miszerint már akkor saar volt, amikor megcsinálták. Ezután sokáig nem volt semmi figyelemfelkeltő, nem is volt mit nézni, hiszen erre már jártunk, nem is olyan régen. A minket megelőző személykocsik lámpáit figyeltem. Némelyik típust már fel tudtam ismerni a hátsó lámpájáról. A hosszú, kissé bedöntött álló, vörös csík, Lancia. A vörös körből kifelé, legyező forma, az nem tudom, hogy pontosan melyik modell, de biztos, hogy BMW. Az új VW Passatoknak, Boráknak, gyűrű formájú hátsó fényük van.

Kaiserslautern közelében a fejünk fölött láttunk mozgó fényeket. Az amerikaiak a sötétség leple alatt repülnek. Magát a gépet nem láttuk, csak a fényeit, legfeljebb a sötét égen még egy picivel sötétebb árnyat, de baromi nagy lehetett. Aztán még láttunk egy másik ugyanilyet is. Velünk ellentétes irányban haladt, de olyan lassan, hogy úgy érzékeltük, mintha állna az égen.

Mire megvirradt, már a Rajnánál jártunk. Belekeveredtünk megint az egymás hegyén-hátán lévő autópályákba, de végül is nem volt olyan bonyolult, hiszen a 6-oson érkeztünk, és a 6-oson is keveredtünk ki.

- Na, majd most figyelem a Dunát Ulmnál, mert az mégse járja, hogy nem vettük észre.

- Azt most aligha fogod meglátni, ugyanis, nem arra megyünk.

- Neem? Nem megyünk München felé se?

- Nem. – rázta meg finoman a fejét. - Nürnberg, Regensburg, Passau. Majd Regensburg után nézheted a Dunát! Átmegyünk rajta egy csomószor.

Már majdnem nyolc óra volt, amikor előttünk, feltűnt két szuperszonikus utasszállító, egy csarnok tetejére felállítva. Egy Concorde, és egy Tu-144-es. Bekanyarodtunk a benzinkúthoz, pihenőt tartani. Ez, itt Sinsheim. A város neve nem mondott semmit, pedig Sanyi már többször emlegette az út során, de nem, hogy megjegyezni nem tudtam, még nem is értettem, hogy mondja. Itt megyünk a múzeumba.

Úgy indultam neki ennek az utazásnak, hogy majd megyünk és megyünk. Nem terveztem programot. Elég nekem az, amit az útról látok. Most persze mindenképpen meg kell állni, hiszen a Lidl-be be kell menni csokiért. Jó lenne egy, vagy inkább két bringa, mert gyalog nagyon messze van. Elindultunk az út szélén a forgalommal ellenkező irányba. Azért, mert így építették meg az utat. A pálya fölött legalább már volt gyalogjárda. Azt ugye mondanom se kell, hogy nem a mi oldalunkon volt a város?

- Még csak nyolc óra van, a múzeum pedig kilenckor nyit. Azé’ már csak menjünk el, legfeljebb kívül szétnézünk.

- Vagy addig bevásárolunk a Lidl-be.

- A cuccot, meg cipeljük magunkkal?

- Ja! – döbbentem rá, hogy milyen butaságot javasoltam, hiszen a Lidl itt van előttünk száz-kétszáz méterre, a múzeum pedig túl rajta vagy két kilométerrel.

Nem tűnt persze olyan soknak, hiszen odaláttunk.(mint az Eiffel toronyra, ami 12km-re volt tőlünk) Baktattunk a keskeny járdán.

Itt is éppen olyan szűkre méretezték, mint Olaszországban. Igaz, ez nem sétatér. Itt, ha valaki gyalog kénytelen menni, az úgyis siet, és többnyire egyedül megy. Ilyen messzire lehet, hogy csak a magyarok képesek elgyalogolni. Jól jönne egy kerékpár, illetve kettő.

Sanyi már régen gondolkozik annak megoldásán, hogy ehhez hasonló helyzetekben hogyan tudná megoldani a közlekedést, hiszen a városokba nem lehet kamionnal bemenni, a benzinkútnál pedig elég unalmas az időtöltés. A pótkocsi alatt van egy jókora tartókeret, ahol többnyire a pótkereket tartják, de most például nincs ott semmi. Elférne ott két bringa, de valamibe be is kellene csomagolni. Egyrészt, hogy ne legyen a felcsapódó víztől, portól csupa dzsuva, meg aztán azért is, hogy el ne lopják. A legfőbb gondot viszont az jelenti, hogy nincs saját pótkocsija, hanem cserélgetik azokat, az üzleti érdeknek megfelelően. Amit most húzunk, arra is más rakatta fel odahaza az árut, csak utána akasztotta rá Sanyi az ő vontatójára. A cég szempontjából így volt célszerű.

A lényeg, hogy gyalogolnunk kell. Megyünk a múzeumhoz, hogy legalább kintről megnézhessük a kiállított repülőgépeket. Tucatnyi autókereskedés előtt haladunk el, amiket előbb parkolónak néztem, mivel nincs elkerítve. Aztán feltűnt, hogy nincs a kocsikon rendszám, és árcédula van az ablakukban. Előbb új autóknak gondoltam, de aránylag kedvező áron kínálták, és különböző márkák sorakoztak egymás mellett. Többnyire – mint az utakon is – német autók. Egy kis utca szélén állt egy sárga, H-2-es Hummer. Nem a többi autó közé állították, de ez is eladó. Sanyinak tetszik ez a robusztus gép, ami már annyira ronda, hogy szinte szép. Megjegyeztem, hogy nem győzné benzinnel, amin elcsodálkozott, hiszen ő dízelüzeműnek gondolta. Megegyeztünk, hogy visszafelé ezt kiderítjük. Nagyon messze volt a múzeum. Szívem szerint visszafordultam volna, de Sanyi annyira meg szerette volna mutatni, pedig ő már kétszer is látta, hát nem vehettem el a kedvét.

Odaértünk. Egy nagy nyitott tér. A hatalmas csarnok tetején egymás mögött a két szuperszonikus utasszállító. Az épület éle fölé, ferdén felállványozva egy, a Malév-tól kiselejtezett Tu-134-es, amire úgy emlékszem, 140 férőhelyes, és ahhoz képest meglepően kicsinek találtuk. Különös érzés volt ilyen közelről látni, éppen úgy, mint a nagy klasszikust, a DC-3-as Dakotát, amiről úgy tudom, hogy a világ legnagyobb darabszámban gyártott utasszállítója.

Ez a földön állt, de el volt kerítve. Gyerekkoromban, azt hiszem, ilyenben jártam Debrecenben, de akkor elég volt annyi, hogy repülőgép. Most már valamelyest, értő szemmel figyeltem a részleteit. A hatalmas, első futóműveit, a szegecselt burkolatot, a két, egyenként 13 hengeres csillagmotort, a vaskos kipufogókat, a széles, összetéveszthetetlen formájú szárnyakat, a csinos, orrát, pici ablakait. Na, és persze az érzés, hogy egy Dakota előtt állok. Készült róla fotó is. Mint ahogy arról is, amikor a szárnyas bomba alatt állok. Nem tudnám teljes bizonyossággal megmondani, hogy mi volt az. A rakéta test, olyan, mint a V-2-es, de a rövid, nyilazott szárnyak, már zavarba ejtettek, hiszen a V-1-nek, úgy tudtam, egyenes szárnyai voltak.

Az alá szerelt pulzár-hajtómű, a rakétatesthez képest inkább csak tűzoltó készüléknek tűnt. Később, amikor odabent is szétnéztünk, helyre tettem ezt az értetlenségemet, hiszen a németek a háború alatt olyan sokféle fegyvert készítettek, hogy alig lehetett sorozatgyártásról beszélni, hiszen minden fegyverük, állandó fejlesztés alatt állt. Úgy hallottam a harckocsijaikról is, hogy a legjobb volt a maga idejében, csak nem győztek belőlük eleget gyártani. Míg az amerikai Shermann nem volt egy jó konstrukció, de akkora termelési kapacitással rendelkeztek, hogy egyszerűen nem győzték kilőni őket.

Ezeket a fegyvereket már a csarnokban láttam. Ugyanis, az történt, hogy mégiscsak bementünk. Amikor a kapuhoz értünk, Sanyi megnézte az órát, és csupán öt perc volt a nyitásig. Előbb körbejártuk az udvart. A tetőn felismertük a vietnami háború „sztárját”, a nem tudom milyen becenevű, lapos fenekű helikoptert. A másik csarnok fölött egy ronda, kanadai hidroplán, a végénél még két repülőgép, amiket szintén nem ismertem. Az egyik négymotoros, légcsavaros utasszállító, a másik egy rakétaszerű harci gép. Az udvar végében mozdony, és vasúti daru. Bementünk az előcsarnokba, ahol legelőször egy kétéltű, nyitott személykocsit jártam körbe, a fejünk fölé egy legalább 90 éves, házi készítésű repülőgép volt felfüggesztve. Érdekes szerkezet. Súlyos futómű és robbanómotor, egy nagyon könnyű és törékeny sárkányszerkezettel párosítva. Vékony faváz, vászonborítás, és huzalok. A hátsó szárny, mint egy denevérszárny, a vezérsík, csak egy kicsiny oldalkormány. A függőleges kormányzást a farok mozgatásával oldották meg, a szárnyon nem volt semmi mozgó rész. A kormányzó huzalokat egy kis fapöcök huzigálta. Ez a gép, bármilyen hihetetlen, valamikor repült.

Majd, a forgó-rudas kapunál bámultunk befelé, ahol régi, amerikai álomautók voltak kiállítva. A pihenőidőnk már bőven letelt, de Sanyi mégis megkérdezte, hogy be menjünk-e. Nem támogattam kifejezetten a dolgot, de nem is elleneztem elég határozottan, így megvette a belépőket. Aztán történt egy kis malőr, ugyanis soha nem mentem még át ilyen beléptető rendszeren. A jegyemet bedugtam a nyíláson, így a rúd fordult egy kattanást, de én kint maradtam. Tanácstalan voltam.

- Búj be alatta! – tanácsolta Sanyi – Már meg így bejöhettünk volna jegy nélkül is. – mondta, miután bebújtam a rudak alatt.

Azonnal átláttam, hogy reménytelen vállalkozás lenne mindent megnézni, pedig ez még csak az egyik csarnok.

Az amerikai batárokon igyekeztem mielőbb túljutni, a mögöttük elhelyezett ősautókon se sokat időztem. Kicsit szörnyűlköztem a hatalmas, nehéz szerkezeteken, különösen egy kétüléses, egyenes alvázú, szemlátomást nagyon kényelmetlen, 14000ccm-es sportkocsin. Elképesztő szerkezeteken át vezetett az út a mai autókig. Kicsit odébb traktorok voltak kiállítva, köztük egy olyan Lanz Buldog, amit gyerekkoromban még láttam használatban. A gépek sora végigjárhatatlan. Harckocsizó múltam miatt talán természetes, hogy a cséplőgépektől, stabil motoroktól, mozdonyoktól, jobban érdekelt a haditechnikai rész. Francia, brit páncélkocsikkal kezdődött a sor, de némelyik olyan hihetetlenül kicsi volt, hogy nehéz volt elképzelni, hogyan tudtak emberek belebújni. Ágyúk voltak egész picik, viszont bemutattak nagy kaliberű tarackokat is. Hajóágyúkkal nem foglalták a helyet, hiszen a beléjük való gránátok is megdöbbentően nagyok. Ami leginkább érdekelt, azok a német harckocsik. Volt egy orosz T-34-es is, de azt már ismertem, de egyébként is, sok hasonlóság van benne a T-55-el, amiben két évig szolgáltam. Leginkább a hernyótalpakban lévő „átlapolt” futógörgőkre voltam kíváncsi, mert képről nem tudtam megállapítani, hogy oldották ezt meg. Kerestem az ardenneki csatában résztvevő királytigrist, de itt nem úgy nevezték a tankokat, mint minálunk. Tudok Tigrisről, Királytigrisről, Párducról, meg Leopárdról. Ezek magyar elnevezések, de németül a Kraftpantzer különböző változatai között kellett kiismerni magamat. Egy ’42 gyártású, egy dobogóra volt feltéve, ami még nagyobbnak mutatta az egyébként is szokatlanul nagy harckocsit. Számomra furcsa megoldás volt, a hátul felálló két kipufogója.

Egy másik ugyanilyen gépet azután raktak össze, hogy találat érte. Nagy lyuk tátongott az oldalán, ahol be lehetett látni. A belső részek megmaradt darabjait tartószerkezet segítségével egykori helyére illesztettek, így a motor egy része, mintha a levegőben lett volna. Hasonló kiállítási tárgy volt egy tengerből kihalászott Stuka zuhanóbombázó, amit még le se takarítottak, úgy tették oda, ahogy megtalálták. Voltak persze ép repülőgépek is. Német Junkers, Messersmidt, Fokker, amerikai Speedfighter, és még néhány más gép. Megnéztük a 870 000! nyolcszázhetvenezer köbcentis csatahajó-motort, Egy U-boat motort, óriási szivattyút, gőzmozdonyt, és majd’ elfelejtettem: Volt egy faküllős kocsikerék, ami legalább 4 méter magas. Nem tudom, mire használhatták. Lehet, hogy bodnár-cégér volt? Szóval, még elsorolni is sok, nem még végignézni. Na, persze ez még csak az egyik csarnok. A másikban főleg autók, mindenféle kategóriában, de legelőször egy űrhajós ruhát vehettünk szemügyre. Nehéz elképzelni, hogy ez egy olyan öltözet, ami kibír 300°C hőmérséklet különbséget. Márpedig kibír, mert a holdról élve jöttek vissza, ahol a napon + 150, az árnyékban pedig – 150°C a hőmérséklet. Igaz, hogy ez a kiállítási tárgy egy szovjet szkafander, de bizonyára nem sokban különbözik az amerikaitól. Az autók felsorolásával kár is lenne próbálkozni. Ferrarik tucatszám, Lamborgini, Jaguár, Lotus, Rolls Roys, Bentley, Porsche, formula 1-es autók, és még számtalan jármű. Természetesen versenymotorok is. Igyekeztünk sietni, mert már órák óta nézelődtünk. Persze a tetőn lévő Concorde-ot se hagyhattuk ki, ha már eddig eljöttünk. Viszont, ha felmásztunk a tetőre, akkor összevetésként meg kell nézni a Tu-144-est is. Ez volt közelebb. Olyan szögben van a tetőn felállítva, mintha emelkedne. Hátul van a bejárat. Ez nem emeletes, mint a nagyobb gépek, nem a hasa alatt, hanem a farok részben van a csomagtér. Az ajtó mellett a falon olyan tartók vannak, mintha ejtőernyők helye lenne. Ez valószínűleg így is lehetett, mert az ajtó fölött még a karika is ott van, ahová a kioldó zsinórt kapcsolták. Elkezdtünk menni fölfelé, a meredek padlón. Mit mondjak, nem egy bálterem. Határozottan szűk. A látogatók dolgát megkönnyítendően, kiszedték az ülések nagy részét, de a sínekből ez nyilvánvaló. Hitetlenkedtem, hogy ebben a szűk térben elfér 100 ember. Számolni kezdtük a meglévő, és a helyből feltételezhetően korábban ott volt üléseket. Száznál több. A pilótafülkénél, már határozottan érezni a gép lengését.

Az ülésekre Sanyi azt mondta, hogy olyan Ikarusz ülések. Igaz, ráadásul, abból sem a kényelmesebb fajta. Ezeknél a gépeknél nem a komfortérzet volt az elsődleges szempont, hanem a gyorsaság. Amikor kijöttünk, akkor figyeltem a hatalmas deltaszárnyakat. A lépcsőről éppen bele lehetett látni az élébe. Eddig úgy hittem, egyenes a síkja, de most vettem észre, hogy olyan íve van, mint egy madárszárny. Bizonyára terheléskor kiegyenesedik, de így, határozottan lóg a vége.

Átmentünk a Concorde-ba. Innét figyeltem meg a különbségeket. Felületes szemlélő számára egyformák, pedig nem. A Concorde-nak kisebb a vezérsíkja, a törzs jelentősen túlnyúlik rajta. Ezért egy támasztókereket tettek alá. A hajtóművek a szárnyakon, míg az orosz gépnél a törzs alatt vannak elhelyezve.

Az oroszok alkalmaztak az alacsony sebességű manőverezés könnyítésére úgynevezett kacsaszárnyakat a pilótafülke két oldalán, amit be lehetett hajtani. A törzs belsejében nem sok különbség van, csak az alkalmazott anyagok minősége tűnik fel.

Itt nem készültek fel ejtőernyős ugrásra. Nem is sok értelme van egy ilyen gépnél. Szuperszonikus sebességnél és nagy magasságban nyilvánvalóan lehetetlen kiugrani. Azt hiszem közismert, hogy mindkét típussal történt tragédia. A Tupoljev, egy repülőbemutatón zuhant le, a Concorde-nak felszállás közben gyulladt ki az egyik hajtóműve, vagyis az ejtőernyő szóba se jöhetett. Különösen utóbbi esetben, ahol utasokkal teli, menetrendszerinti járat pusztult el egy gumidefekt miatt. Mindez persze nem tartozik az én kirándulásomhoz, de hozzátartozik a szuperszonikus utasszállítás történetéhez.

Még a másik tetőn is volt valami pilótafülke, de azt már nem néztük meg. Mindent úgyse lehet végignézni, délután háromra pedig át kell érnünk Ausztriába. Ráadásul még előttünk állt egy jókora gyalogtúra vissza a kamionhoz.

A sietős visszaúton, azért nem mulasztottuk el a sárga H-2-est körbeszimatolni. A szimatolás szó szerint értendő, hiszen az üzemanyagot akartuk kiszagolni. A tanksapkánál nem jutottunk eredményre, a kipufogócsövet kezdtük keresni, de alig találtam meg. Éppen a karosszéria alsó élénél van elvágva, miután kissé lefelé hajlították a végét.

- Kormos? – kérdezte Sanyi – Mert akkor dízel.

- Kormos, de még kívül is maszatos nem tudom ebből eldönteni, hogy milyen üzemanyaggal működik.

Leporoltam térdemen a nadrágot, s anélkül, hogy kiderítettük volna, mivel megy a Hummer, tovább siettünk a Lidl felé. Közben az úton jött egy Hummer. Természetesen, mindketten a hangját figyeltük.

- Na? Szerinted?

- Szerintem inkább benzines, bár nem biztos.

Már négy órája tart a pihenő. Nem gondoltam volna, hogy így eltelt az idő. Valójában már a repülőgépek bejárása előtt éreztem, hogy fáradt vagyok, de ezt betudtam annak, hogy túl sok az élményből. Ami persze igaz is volt. A bevásárlást hamar letudtuk. Nem vettünk sok mindent. A csokira emlékszem, kenyérre, paradicsomra, meg Sanyinak – gondolom – salátát vettünk. Ja, meg nekem narancsot, mert a vitaminra szüksége van a szervezetnek. A készleten lévő zöldalma megrágása túl tesz a képességeimen. A szatyrot most is végig én cipeltem. Legalább ennyit dolgozzak! Amikor egy kis rövidítéssel, a szántóföld szélén visszaértünk a benzinkúthoz, egy, a festése miatt katonainak kinéző Mercedes terepjáróra figyeltünk fel. Talán azért, mert az utasai, korukra való tekintettel, semmiképp nem lehettek katonák.

Mind a férfi, mind pedig az asszony, közel állhattak a nyolcvanhoz. Indulás után hamar el is hagytak bennünket, majd kicsit később újra egy benzinkúttól láttuk őket kihajtani. Sanyi meg is jegyezte, hogy „ilyen sokat fogyaszt?”

Na, akkor húzzunk bele, hiszen szűk három órát mehetünk még a héten, aztán le kell állni hétfő reggelig. Valójában teljesíthetetlen volt a feladat, hiszen Nürnberg két óra, onnét Regensburg még egy, s még egy óra az osztrák határ. Bár Subenig még bemehetünk, hiszen az talán csak két kilométer. Szép tájakon haladtunk, de tulajdonképpen olyan volt, min máshol. Már nem hatottak az újdonság erejével sem a hegyek-völgyek, sem az erdők-mezők, folyók, hidak, kisebb-nagyobb falvak. Abban reménykedtem, hogy talán Nürnbergből látok valamit, de fel lettem rá készítve, hogy ebből se lesz semmi. A kényelmes ülésemet már nem találtam annyira kényelmesnek. Hol előrébb, hol hátrább billentettem a támláját, hol egymás mellé tettem a lábam, hol kisterpeszben ültem, bal lábamat a kissé magasabb motorházra téve, hol jobbra, hol balra billentettem magam az ülésbe, karjaimat hol összefontam, hol csak az ölembe ejtettem.

Szóval mindenféle testhelyzetben próbáltam a korábbinál kényelmesebben ülni. Már a forgalom figyelése se kötött le, hiába láthattam jó sokat a Mercedes CSL-ekből, már nem is tetszettek annyira. Néha román trélerek hagytak el bennünket, vagy mi őket.

- Most a románok, meg a bolgárok viszik hazafelé a roncsokat. Éppen úgy, mint korábban a magyarok tették.

Kis érdekességet hozott az unalmamba, hogy olyan város nevét láttam, hogy AMBERG. Ott lakik a nagynéném. Ha Csehország felé mennénk, útba esne. Most viszont még dolgunk van Ausztriában, nem hazafelé megyünk. Amberg 50km-re volt onnét, ahol lekanyarodtunk Regensburg felé.

Na, ez viszont már kicsit izgalomba hozott, hiszen abban bíztam, hogy láthatom azokat, amiket a gyerekeim, a bicikli túrájukon. Nem is kellett csalódnom, hiszen az első, amit láttam, a Duna legrégebbi kőhídja, mögötte a dóm két tornya. Végül is ennyi, hiszen a hegy, az erdő, eltakarta a várost. Amit később láthattam, az már éppen olyan jellegtelen volt, mint néhány napja Innsbruck déli része. A Dunát viszont most észrevettem. Itt már jó nagy folyó, nem lehet nem észrevenni. Délre enyhe dombok, vagy inkább mondhatnám síkságnak is. Északra a Duna, bár azt nem látszott innét, csak tudtam, hogy ott van.

A folyón túl hegyek, egyikükön a Valhalla lépcsői, oszlopai. Na, kipipálva. Ezt is láttam. Messziről, de láttam. Aztán meglepően hamar feltűnt a távolban Passau vára. Wörth volt kiírva. Vagyis tévedtem, nem Passau. Hogyan is hihettem, hiszen az még legalább egy óra. Persze, ha valamit megláttam a hegyen, arról már azt szerettem volna hinni, hogy Passau. Végül nem vagyok benne biztos, hogy láttam, hiszen abban a térségben dél felé haladtunk. Addig persze még jó sokszor átmentünk a kanyargó Duna fölött, sőt közvetlen mellette meg is álltunk a 45 perces pihenőre. Nem sok kellett volna, hogy a négy és fél óra alatt elérjük a határt, de nem értük el.

A pihenőtől előbb Sanyi ment le a folyóhoz, majd miután meguzsonnáztam, én. Nem sokat időztem ott, mert nem volt jó idő. A szél nem fújt, de elég hideg volt, és az eső is cseperegni kezdett. A távolban egy hajó küzdött a sodrással. Megvártuk, amíg elhalad mellettünk. Türelmetlenül figyeltük, ahogy nagyon lassan közeledik, s egyszer csak a másik irányból, suhant el egy román hajó.

Gyorsan haladt, hiszen lefelé úszott. Enyhe kanyar volt mellettünk, a víz jó széles volt ugyan, de a hajóút egészen a felénk eső part közelében volt kijelölve. A fák takarásából előtűnt a lentről közeledő – szintén román - hajó orra, rajta egy radar, ami nem forgott, csak úgy ott volt. Egyszerre nem láttuk végig az egész hajótestet, csak egy részét. Haladt, haladt – igaz, lassan, - de nem akart vége lenni. Amikor mégis vége volt, közvetlenül hozzákapcsolva kezdődött a másik ugyanolyan. Na, ennek a végében volt a kormányállás, tetején a működő radarral. Inkább nem mondok butaságot, de nagyon hosszú szerelvény volt. Vagyis nem tudom vizijárművek esetén, hogy mondják az ilyet. Megállapítottam, hogy nem lehet könnyű kormányozni, hiszen világos nappal is alig látni az elejét. A part nagyon közel van, arról nem is beszélve, hogy lassan kezd sötétedni. A közelben aligha van olyan hely, ahol kiköthet éjszakára. Mondtam Sanyinak, hogy ezt éppen olyan vezetni, mintha végig tolatnod kellene. Annyi a könnyebbség, hogy nem hátrafelé kell figyelni.

Amikor elértük az Inn hídját, már sötét volt.

- Na, az a torony már Ausztriában van.

Az a torony Suben temploma. Sanyi tudta, hogy hova megy, de én már elvesztettem az irányt. Addig forgolódtunk, míg sikerült beállni a fizető parkolóba. Igaz, szokás szerint most se volt hely a sorban, csak az út szélén.

Majd kissé igazítani kellett a kocsin, hogy előttünk is, mögöttünk is elférjenek, de csak nagyon óvatosan mozgatta, hogy a computer ne vegye észre.

Akkor, lehet most már pihenni! Megint közelebb vagyunk egy országgal. Persze a hétfő reggel még nagyon messze van. Jó lenne, ha legalább lenne TV. Van ugyan az ágy alatt egy készülék, de nincs hozzá antenna. Majd ezt is meg kell oldani a közeljövőben. Nem tudom, milyen tetőszellőzője volt a DAF-nak, de ennek a zsír új Scaniának olyan, mint valamikor régen volt a buszokon. Lehet egyik, vagy másik oldalát felnyomni, vagy egyszerre az egészet. Felnyitni viszont nem. Ez azért lenne fontos, mert ha majd lesz antenna, akkor azt ki kell tenni a tetőre, de a beállításához ki is kell nyúlni, meg közben nézni bent, hogy milyen a vétel. Két személy megoldja, de ez nem úgy van, mint otthon, hogy ha beállítják, akkor a továbbiakban már nem kell hozzányúlni. Minden megálláskor, újra be kell állítani. Legtöbbször viszont nincs kísérő. Most viszont van kísérő, csak antenna nincs. Hiába, semmi se lehet tökéletes.

Sanyi elment megkeresni a WC-t, majd az instrukciója alapján, én is megtaláltam, a Hajó éttermet. Igaz, RESTAURANT SCHIFF volt kiírva, de ennyit már tudok németül. Az épület alakja is emlékeztetett egy hajóra. Itt is úgy oldották meg, hogy a shop-on keresztül kelljen kijönni. Befelé engedett az ajtó, vagy inkább személy-sorompónak mondanám, de kifelé már nem. Esetünkben, rendben is van, de az étterem vendégeinek se volt más kijárat. Jól jött a tájékoztatás, mert magamtól nem találtam volna ki, hogy le kell menni az alagsorba, ahol volt egy játszószoba is, a vendégek kicsi gyerekeinek. Nagyon rokonszenves ötlet. Nálunk van ilyen?

Takarodó előtt még megírtam az otthoniaknak, hogy, innen vagyunk az Inn-en. Hétfőn este talán már Magyarországon leszünk.


Innen az Innen

Megint jó hosszú volt az éjszaka. Talán nagyon is hosszú, mert reggelre már fájt a hátam. Próbáltam összekuporodni, hogy kicsit nyújtsam a hátizmaimat, de ahhoz ugye kevés a hely, hogy oldalt fordulva kuporodjak. Le kell húzni a védőhálót, és arra rátenni a térdeimet, mert egyébként a két gumiszalag felhúzza vissza. A felkeléssel – mint mindig – megvártam, amíg Sanyi kimegy. Felültem az ágy szélén, persze a fejemet lehajtva, és kissé oldalt dőlve, mert másként nem fértem a tetőtől. A tetőszellőzőbe kapaszkodva, leléptem az alsó, kissé szélesebb ágyra, és máris lent álltam, a padlón. Nadrág fel, majd leültem az ülésbe, kicsit megmosakodtam, ami inkább meg-vizestörölközés.

Odakinn körbesétáltam a parkolót. Próbáltam olyan helyet keresni a kerítés mentén kisdolgom elvégzésére, ahol más még nem végezte a nagydolgát, és lehetőleg nincs senki a közelben. A szorosan egymás mellett, vagy egymás mögött álló kocsikban már szinte mindenki ébren volt, néhányan tettek-vettek autóik körül, volt olyan, ahol reggeliztek, egyik kocsi előtt sült tojás maradékát láttam egy háromlábú edényben. Nagyon sok magyar autót ismertem fel. Meg is lepett, hogy milyen sokfélét. Úgy értve, hogy eddig azt hittem, hogy 3-4 cég van csupán a nemzetközi fuvarozásban, de csak itt összeszámoltam legalább hétféle céget. Némelyikükről még soha nem is hallottam.

Vasárnap van, ma nem megyünk sehová. Legfeljebb majd gyalog. Ekkor még abban a hitben voltam, hogy közel vagyunk Särdinghez. Ez a város azért ismerős, mert amióta… (hogy is mondják?) szóval amióta az eszemet tudom, a Petőfi rádió vízállásjelentésében akár minden nap hallhattam, hogy „az Inn, Särdingnél…” Aztán persze láttam táblát, amin tizenvalahány kilométert jelöltek meg. Na, ez azért már sok lenne. Séta előtt készítettünk villás reggelit, ha már a lengyeleknél eszembe jutott a tojás. Ezzel is elmegy egy szűk órácska, kevesebbet fogunk unatkozni. Most én ültem a tűzhely mellé, hiszen már kitanultam a főzés mikéntjét. Ülés le, abrosz rá, erre a tűzhely, gázcsap ki…hoppá! Nem lehet megnyitni.

Erőltetem, igazgatom a palackot, közben sikerül egy kis gázt kiengedni a szabadba. Majd Sanyinak kell beavatkozni, mert a rostélyt nem fordítottam meg.

- Na, most próbáld!

- Ja, így már jó. Már meg gázszag lett.

- Kinyitom a tetőt.

A továbbiakban már elboldogultam. Annyi segítséget kaptam, hogy a hagymákat nem nekem kellett megtisztítani, de a felaprítás öröme már nekem jutott. Olíva olaj a palacsintasütőbe, hagymapirítás, gomba, majd a felvert öt tojás. Az elkészült étel nagyobb felét átraktam egy porcelántányérba, nyújtottam Sanyinak, de ő a palacsintasütőt választotta. Finomra sikerült a reggeli, csupán az rontotta az élvezetet, hogy édes volt a kenyerünk. Később a tepertőkrémmel is disszonánsnak éreztem.

A mosogatási szertartás után, cipőt húztam, és elindultunk sétálni. Mivel külterületen voltunk, kénytelenek voltunk az autók által használt úton menni, csak a faluba érve mehettünk fel a járdára. Nem voltunk nagyon láb alatt, hiszen alig volt forgalom. Itt láttam egy olyan járművet, ami kicsi volt ugyan, de mégis autó, csak a hangja volt olyan, mint egy segédmotoré. Ez az a bizonyos mopedautó, amiről odahaza, még nem tudta eldönteni a hatóság, hogy micsoda. Helyi járatú járműnek kiváló választás lehetne, ha nem lenne az ára annyi, mint egy autóé. Na, de egyelőre számomra nem jelent ez túl nagy – pontosabban semmilyen – problémát, hiszen a feleségemnek Egerbe járni, már nem ez a megoldás, ahhoz autó kell. Megfelel ugyan jobb híján a jelenlegi is, de jobb lenne egy jobb.

A falu legelső háza, egy hagyományos parasztporta, feltűnően lepusztult állapotban, elkorhadt csűrajtóval. Bizonyára nem lakik itt senki. Osztrákéknál nem szokás a trehány környezet. Valójában ez sem az, csak éppen az enyészet megtette a dolgát az évek hosszú során. Az utca másik oldalán szép, magas és dús örökzöld sövénykerítés mögött láthatólag olyan népek laknak, akik városban dolgoznak, és elsődleges szempontnak tartják, hogy a lakókörnyezetük szép legyen. Gazdálkodásnak nyomát se látni. Egyébként ezt talán az egész falura elmondhatnám. Olyan, mint egy üdülőövezet. Most viszont elbizonytalanodtam, mert úgy emlékszem, mintha iskolás gyerekek csoportját láttam volna, noha vasárnap volt.

Nem kizárt persze az sem, hogy valami hittel kapcsolatos oktatásról jöttek, hiszen hallottam én odahaza is a reformátusoktól olyat, hogy vasárnapi iskola. A falu központjában egy erődítményszerű épületegyütteshez értünk, amire azt mondta Sanyi, hogy börtön. Ő itt az ismerős, nyílván tudja, nem csak úgy mondja. Később, látván az ablakokat, már nem voltak nekem sem kétségeim.

Egy szűk kis átjárón, lementünk a folyóhoz. Előbb csak a börtön mögötti sétány mellvédjénél nézelődtünk.

Tényleg nagyobb, mint a Duna. Igaza volt a fiamnak, amikor ezt mondta nekem. Ő Passaunál látta a két folyó összefolyását, s nem értette, hogy a lenti szakaszt miért nem Inn-nek nevezik, mikor az a nagyobb. Valójában nem mérvadó, amit itt látunk, hiszen a víz fel van itt duzzasztva. Egyértelműen látszik is, hiszen áll. Egy folyónak pedig az a dolga, hogy folyjon!

- Menjünk még tovább, vagy lemenjünk a vízhez?

- Menjünk le a vízhez!

A híd, amin átjöttünk Németországból, itt volt egészen közel. Lementünk alá. Elcsodálkoztam, hogy mekkora építmény. Persze nem lehet kicsi, mikor négy sávos út van rajta. Érdekes megfigyelést tettem, aminek nem értem az okát, pedig biztosan nem véletlenül görbe a híd. Ezt éppen úgy nem értem, mint az autópályák fölötti felüljárók ferde vonalvezetését. Arra gondolok, hogy nem merőlegesek a pályára, noha az lenne ésszerű, hiszen úgy a legrövidebb a fesztáv. Egy hídépítő mérnök, vagy akár egy munkás is egyszerű magyarázatot tudna rá adni, de én nem tudom, mi az oka.

Megdöbbentően vaskosnak találtam a „tartógerendát” Akkora betontömeg, hogy szemlátomást nem tudná megtartani a saját súlyát. Aztán persze kilogikáztuk, hogy ez nem egy tömör betontömb, hanem egy dobozszerkezet. A pillér persze lehetne akár tömör is, de ekkora méretben felesleges anyagpocsékolás lenne. Ez is doboz, amit bizonyít, hogy ajtó van rajta. Aztán felfedeztük, hogy az útpálya és a pillér, nem a teljes felületen ér össze, csak a pillér két szélén. Középen pedig ott van egy vaslétra. Ebből nyilvánvaló, hogy amit első pillanatban tömb betonnak gondoltam, az belül járható. A hídlemez szélén csapadékvíz elvezető csövek vannak belevezetve a dobozszerkezetbe.

A víz fölötti részen ezt már nem tették, ott csak egyenesen leeresztik a folyóba. Nem is gondoltam, hogy ennyi néznivaló lehet egy híd alatt. Amikor jól kinézelődtük itt magunkat, visszamentünk a börtön felé, majd a parti sétány felé indultunk, hogy a folyó mentén sétáljunk vissza dél felé, a parkolóba. Azt hiszem, dél felé. Sokszor meg voltam tévedve égtájilag. Nekem pedig fontos egy idegen helyen, hogy tudjam, merre van…mondjuk észak. Most segíthetett a nap helyzete is, hiszen délben nem süthet északról. Bár északról éjszaka se süt.

A faluban a temető mellett vitt az utunk. Egészen kicsi temető volt ez, kicsi síremlékekkel szorosan beépítve.

Nekem, mint műkövesnek, itt is felkophatna az álam, mert kivétel nélkül gránitból készült mindegyik. Régebbiek voltak fényezetlenek, néhányra még azt is mondhatnám, hogy durván faragottak, de gránit. Később figyeltem fel arra, hogy az utak szélén, vagy lent a folyónál, sőt úgy emlékszem, a börtön mögötti kőfal is szürke gránit. Bizonyára ilyen bánya van a közelben. Ez lehet a logikus magyarázat. A temetőben figyeltünk fel sok-sok, számunkra ismeretlen rendeltetésű, kicsi szelencére. Ezek, szinte minden síron ott voltak. Virágtartónak túl kicsik, urnának meg pláne. Ez utóbbi már csak azért is nehezen elképzelhető, mert túl szabadon voltak. Gyertyaégetés eszközei se lehettek. Végül nem volt kitől megkérdezni, mivel senki nem járt a közelben, de ha járt volna, akkor se vagyunk azzal kisegítve, mert nem tudunk egyiken se németül. Noha, az a hír járja az osztrákokról, hogy ők se. Végül tudatlanok maradtunk. A gyalogúton lesétáltunk közvetlenül a vízhez. Volt itt egy betonrámpa, amin autóval letolatva, a csónakot lehetett vízre tenni. Két hattyú úszkált a közelben. Amikor megláttak bennünket, felénk vették az irányt. Nem lehet ezek szerint számukra szokatlan, hogy emberek jönnek le hozzájuk. Sanyi egy fenyőtobozt dobott be, amire az egyik hattyú irányt változtatott, de végül otthagyta. Úgy látta, hogy nem ehető. Ha lenne arcuk a madaraknak, bizonyára csalódás látszott volna rajtuk. Tétován lebegtek a vízen. Nagy ritkán mozdítottak egyet a lábukon, amitől odébb sodródtak kissé.

Már elegem is lett a sétából, de nem volt miért, és főleg hová sietni. Ballagtunk amerre a sétaút vezetett. Ki volt írva, hogy „private”, de azért remélem, nem kell visszafordulni. A keskeny, kanyargós, aszfaltozott út mentén, mindkét oldalon másfél méteres rudak voltak leszúrva, szabályos távolságokban. Ezeknek a rendeltetése, hogy ha nagy hó esik, akkor is tudják, hol van az út.

Mint Németországban, itt is sok helyen voltak kitermelt fák. Kis rakatokban, méteres darabokra elvágva, a vastagok elhasítva. Milyen okos ötlet! Mennyivel könnyebb így bánni vele, mintha csak odahaza hasogatnák el. Persze lehet, hogy csak megszokásból teszik, hiszen bizonyára géppel fogják felrakni.

A parton tovább haladva elértünk az egykori vámudvar mögé. Vámolás már nincs itt, csupán parkolónak használják a területet. Itt, az egykori kilépő oldalon is sok száz kamion tölti a hétvégét. A két oldalon összesen, biztosan van ezer kamion. Lehet persze, hogy valami logisztikai központ ez, hiszen nagyon sok félpótkocsi van itt hagyva, vontató nélkül.

Döntési helyzetbe kerültünk. Vagy az első adandó alkalommal visszamegyünk a kocsinkhoz, vagy még tovább sétálunk a parton, és majd valahol átmegyünk az autópálya alatt. Utóbbit választottuk, időhúzás okán. Így, legalább láthattunk igazi gazdaságot, igazi gané szagot is szagolhattunk. Széna, vagy szalmakazal nem volt, bár azt hiszem, már nálunk is körbálák formájában tárolják a téli szálas takarmányt. A Szlovéniában, Olaszországban látott, fehér anyaggal csomagolt bálákkal szemben, itt már szabadon, felismerhető formában voltak a bálák. A fehér gombolyagokat akkor meg is kérdeztem, hogy micsodák, hiszen úgy néztek ki, mint a sajtok. Nyílván nem azok.

Találkoztunk, két bottal gyalogoló öregasszonnyal is. Errefelé ez nem ritkaság, sőt – amint a gyerekeimtől tudom – a Bodenzee partján is így „sétálnak” a németek. Mifelénk, ha egy öregasszony két bottal jár, annak nyílván fáj legalább a lába, de inkább mindene, tehát nehezen vánszorog. Ezek, pedig úgy mennek két bottal, mint a villám. Na, mi meg csak úgy zsebre dugott kézzel. Bottal biztosan kevésbé fárasztó, mindenesetre nélküle jól elfáradtunk. Legalább is én. Sanyitól nem is kérdeztem. A restaurant alagsorának meglátogatása is sürgősnek mutatkozott. Itt ismét tanultam valami újat. A WC előterében sötét volt, hiszen odalent nincs ablak. Nem találtam a villanykapcsolót az ajtón kívül, keresni kezdtem belül, de ott se volt. Addig kotorásztam, míg egyszer csak világos lett. Véletlenül, a nagy keresésben, beljebb mentem, s a mozgásérzékelő észrevett, felkapcsolta nekem a világítást. Tegnap este nem volt ezzel gondom, hiszen mások is voltak itt.

Ahogy vonultam kifelé, az üzleten át, a dolgozó olyan kedvesen mosolygott, mint egy jó vendégre. Valamit még mondott is, de nem igazán figyeltem J

Éhes voltam. Szívesebben ettem volna valami olyan kaját, amire nem kell várni, de most következik a „kovbojpörkölt”(nem cowboy!) Erre készülünk már több, mint egy hete.

A recept:

Az anyósülés alól vedd elő a tábori gázrezsót!

Az ülés támláját fektessd rá az ülőlapra, terítsd le abrosszal, hogy ne fröcsköld össze az egész kocsibelsőt, tedd rá a tűzhelyet, fordítsd ki a rostéjt, nyissd meg a gázt, és gyújtsd is meg!

Végy egy piszkos palacsintasütőt!

Ásványvízzel mosogassd el, majd a tiszta edényben hevíts olíva olajat!

További hozzávalók: 3 fej lilahagyma, 20-30dkg bacon helyett apróra vágott, már szinte darált sonka, két doboz megfőzött vörösbab-konzerv, kis doboz paradicsompüré, egy üveg vörösbor.

Ez utóbbiból elég 2dl is, de ilyen kiszerelésben nem árusítják. Só, bors, és még amilyen fűszer van a készletben.

Értelemszerinti sorrendben pirítsd, süssed, párold, főzd! A borból ajánlott az étel elkészülte előtt is inni, mert utána sok lesz egyszerre.

Ha ebéd után még marad belőle, akkor azt megihatod, ha nem, akkor így jártál.

Mi úgy jártunk, hogy maradt a borból. Fel lehetett ismerni, a fajtáját, de valahogy mégis volt benne valami idegenszerű. Az utolsó pohárra rá is kellett pihennem. Hatni egyébként hatott. Végigbeszéltük tőle az egész délutánt. Egyszer csak arra figyeltünk, hogy lement a nap. Saját viselkedésemet nem igazán tudom tárgyilagosan megfigyelni, de Sanyi, aki alapból keveset beszél, (még a testvérem úgy is csúfolta régebben, hogy „szónok”) elmesélte az élete történetét. Na, nem az egészet, a családi vonal valahogy mintha kimaradt volna. Igaz, nagyjából ismerem, hiszen nem vagyunk idegenek.

Sok éven keresztül dolgoztunk együtt. Egy alkalmi segédmunkásom szervezte be maga mellé, aztán az illető elcseszte a becsületét, Sanyi maradt mellettem. Elég gyenge munkahelye volt, jól jött a mellékes.

Korábban csupán annyiból állt az ismeretségünk, hogy falubeliként, tudtunk egymásról. Később ő szervezett be maga mellé egy hozzá hasonlóan megbízható munkatársat. Néhány évig nagyon jól együttműködtünk, csak többek között azért se lehetett az én iparom támogatása elég jövedelmező, mert évente csak 7-8 hónapot dolgozom. Ez mind a mai napig így van, ezért engedhettem meg magamnak ezt a kirándulást is. Amíg együtt voltunk, elvihettem a családomat nyaralni, a két dolgozó pedig hajtotta a termelést. Aztán vége szakadt a jó világnak, hiszen mindenki többre vágyik, az én munkásaim is. Ez persze így természetes.

A mostani elbeszélés a munka köré épült. Kevés olyat mondott, amit már ne tudtam volna, de jól esett végighallgatni. Elég kalandos történet. Vegyipari szakmunkás az eredeti végzettsége, de nem tudom, mennyit dolgozott a vegyiparban fiatal korában. Már csak onnét ismerem a történetet, amikor teherautót vezetett a Volánnál. Szenesember volt, később cementszállító.

Amikor összetalálkoztunk, éppen kazánfűtő volt. Majd Pestre ment gyógyszergyárba. Ez nem tartott sokáig. Ismét volán mögé ült. Bútort hordott Hollandiából. Részt vett a szerb határ menti benzin bizniszben. Az egy rendkívül kalandos időszak volt, ráadásul nem is veszélytelen. Az öccse meg is nősült A közelben talált magának asszonyt.

Mesélt a tankolásokról, a minőség-ellenőrzés kijátszásáról, a profi módon végzett gyors lefejtésekről, a román konkurenciáról, akik vízi úton csempészték a benzint, ha az időjárás kedvezett az akcióhoz. Amikor lecsengett a csempészés, belevágott a kereskedésbe. Néhány évig boltos volt. Előbb zöldség, majd élelmiszerboltot üzemeltetett. Az én vállalkozásomhoz hasonlóan az is szezonális volt, télen nem győzte az üzlethelység rezsijét kitermelni. Most, főállású gépkocsivezető. Nemzetközi árufuvarozó. Ez sem egy leányálom. Nagyon sok benne a bizonytalanság. A magánéletét nehezen tudja tervezni a munka miatt. Na, de mindenkinek megvan a maga baja. Úgy enyhít a távollét okozta magányán, hogy a család tagjait néha magával viszi. Ha nincs is itthon, de együtt van az itthoniakkal. Most például velem. Én is egy darab otthon vagyok neki, azt hiszem.

A mosogatással úgy jártunk, mint otthon. Elhalasztottuk későbbre. Amikor rászántuk magunkat, már lehetett volna vacsorázni, de elég kiadósra sikerült az ebéd, így kihagytuk a vacsorát. Nekem még fürödni se volt kedvem, amit később már bántam, hiszen péntek este fürödtem Luxemburgban, azután pedig csak kedden volt rá lehetőség. Még jó, hogy nem nyár van, mert akkor már jól bebüdösödtem volna. Igaz, talán mégse, mert akár kannából is megmosakodhatunk hideg vízben, amihez most aligha lett volna kedvem.

Meghallgattuk az esti mesét, meg amit éppen beszélt a rádió. Nem halogattuk sokáig az alvást, hiszen este tízkor feloldják a kamion stopot, akkor nagyon sokan elindulnak. Nincs rá esély, hogy fel ne ébredjünk a nagy zúgásra. Valóban felébredtünk. Olyan torlódás volt a sorompónál, hogy a türelmetlenebbek még dudáltak is. Mi nagyon közel parkoltunk. A torlódásnak az volt a fő oka, hogy akinek nem volt kifizetve a parkolása, annak most kellett lerendezni. Ez lehetett a többség. Délután járt erre egy jegyárus, de vagy aludtak a sofőrök, vagy csavarodtak valahol.

- Azért csak bejön a füst, amikor ennyi motort járatnak, hiába van az euro 5-ös emissziós norma. – mondtam Sanyinak, hiszen biztos voltam benne, hogy ő is ébren van.

- Főleg, hogy legtöbbje még csak hármas.

Talán egy óránál is több idő eltelt, mire újra elaludtam, de később ismét elindultak néhányan. Nem volt egy pihentető éjszaka.


Puchberg

Nem gondoltam, mikor rábólintottam erre az utazásra, hogy ilyen hosszú lesz. Valójában nem is gondolkoztam ezen. Igaz, amikor Sanyi vázolta a lehetőségeket, s azzal próbált megnyugtatni, hogy két héten belül itthon leszünk, kissé megszeppentem. Na, de mivel talán tíz éve is van már, hogy felajánlotta, hogy menjek vele (akkor még Hollandiába), nem visszakozhattam csupán ezért. Főleg, hogy otthon semmiből nem fogok ettől kimaradni. Ez már a tizenegyedik nap. Majdnem meglesz a két hét. Ma már Magyarországon alszunk, de otthon majd csak kedden. Akkor még ezt hittük.

Éppen, mint szombaton, most is fél négykor keltünk. Sanyi beindította a motort, hogy indulásra bemelegedjen. Amikor indultunk volna, megint torlódás alakult ki a sorompónál. Hiába voltunk közel, alig tudtunk betolakodni a sorba. Mutogatott is ingerülten a magyar kolléga, amiért elé kanyarodtunk. Mentségünkre legyen mondva, hogy nekünk nem kellett jegyet váltanunk, hiszen megvettük tegnap, így nem tartottuk fel a sort.

Nekivágtunk Felső-, majd Alsó-Ausztriának. Bámultam bele a sötétségbe. Az úton alig voltak személykocsik, viszont kamion annál több. A tájat nézni, nem is volt esélyem. Meg is fogadtam, hogy majd mondom a gyerekeimnek, hogy nem értem, mi tetszett nekik Ausztrián, hiszen nincs ott semmi látnivaló. A melki apátságból is csak annyit láttam, hogy valami nagy épület ki van világítva. Nem is nagyon. Amikor virradni kezdett, már Bécset kerültük. Volt olyan rész, ahonnét jó volt a rálátás az ébredező városra. Próbáltam ismerős épületeket, vagy legalább a Stefans dómot meglátni. Csupán néhány felhőkarcoló magasodott a távolban, amiről azt tudtam, hogy az összes Dunán túl van. Bécsben ugyanis három Duna is van. Egyet csak csatornának neveznek, de ez látszik legkevésbé annak. A nagy Dunának két medre van egymás mellett. Középen van egy elválasztó sáv, amit szigetnek hívnak….bár valójában tényleg az, attól, hogy gátnak néz ki. Rajtuk túl van még az öreg Duna, ami csak egy holtág. Ennek a közelében van az ENSZ-városrész, amiben ezek a messziről kimagasló toronyházak állnak. Ennyit láttam az egykori császárvárosból.

Korábban már jártam itt. A mostani utamtól eltekintve, itt jártam legnyugatabbra. Most viszont délre vettük az irányt.

A célállomás Wienerneudorf. Itt már igazi, nagyvárosi forgalomban volt részünk, holott ez már nem is város, hiszen a nevében is benne van, hogy dorf, azaz falu. A raktárt, ahová a tápot kellett vinnünk, nem volt könnyű megtalálni, szükség volt egy kis érdeklődésre, utánajárásra. Az elsőre kiválasztott telephelyről átküldtek egy másikra, ahol a papírmunkát elvégezték, majd adtak egy fénymásolt „térképet”, úgy mint a Purinánál Franciaországban, és azzal mentünk az előbbi telephelynek a túlsó oldalára. Papírunk volt róla, hogy leadtuk az árut, noha még rajtunk volt. Akár el is adhattuk volna. Vagy nem? Egy kósza ötletként azért felmerült. Itt megint találkoztunk egy cégbeli kollégával, aki éppen úgy járt, mint a Jani, akivel Kufsteinnél beszéltünk. Lerakta az árut, majd kiállt, arra várva, hogy fuvart kapjon. Ehhez képest, mi jó helyzetben vagyunk, hiszen folyamatosan kapjuk a munkát. Mielőtt lepakolnánk, már meg is van a következő felrakó. Most van ugyan egy kis bizonytalanság, ami abból adódik, hogy Puchberg nevű helység van Linz közelében is, ami visszafelé 200km. Azt mondja Sanyi, hogy külföldi viszonylatban nem számít soknak ennyit menni üresen. A másik Puchberg, csak 70km, és a postai irányító szám is ez utóbbi mellett szól. A cégtől persze bizonyosságot kell szerezni, mielőtt mégis a rossz címre indulnánk el. Jó volt az elképzelés, a közelebbi a jó cím. Na, ennek örülünk, hiszen közelebb van. Igaz, hogy a fizetést a megtett kilométer alapján adják, de már mentünk volna hazafelé. Az én vágyam ugyan itt nem mérvadó, de Sanyinak odahaza, a tűzifát kell elintéznie mihamarabb. Örültem, hogy ebben segítségére tudok lenni, legalább valamivel kimutathatom a hálámat, amiért magával vitt Európába.

Megnéztük a térképet. Háromféle útvonal jöhetett szóba. Mindegyik változat úgy kezdődött, hogy autópálya Wienerneustadt-ig. Hát, akkor hajrá!

- Hányas lehajtónál kell kimenni?

- Ez a kék kör, benne fehér szám? Ez mutatja a lehajtó számát? 49. Hogy van ez?

- Nem sorszám szerint számozzák, hanem köze van hozzá a távolságnak is.

- Aha! Na, itt a huszonhetes, akkor innét a második. Nem hiszem, hogy elmegyünk az Alpokig, hiszen már nincs is messze.

- Azért a bánya biztosan hegyen van. Nem?

- Vagy legalább a közelében. Majd elmegyünk ezen a kis sárga úton jobbra.

Az út persze csak a térképen sárga. A valóságban csak annyiban különbözik a pirostól, ami ugyancsak nem piros, hogy keskenyebb, vagyis mellékútvonal. Ez a Puchberg egy egészen pici falu, talán ha jól számolom, az ötödik ezen az úton, de az autópálya kihajtónál már ez a név van kiírva. Ez esetben igaz a mondás, hogy nem a méret a lényegJ

Azt mondtam észak-Franciaországban, hogy ha költöznöm kellene, oda mennék legszívesebben. Ez, mostantól már nem érvényes. Ezek a pici osztrák falvak igazi gyöngyszemek. Nincs bennük semmi különleges, csak tiszták, rendezettek és gyönyörű a környezetük. Sík, vagy alig domos terepen épültek, de nagyon közel vannak a nagy hegyekhez. Utcáik keskenyek, a kristálytiszta vizű kis pataktól nem is lehet szélesíteni. Némelyik falu közepén akkora kanyar van, hogy meg kell állni a forgalomnak, hogy a kamion el tudjon kanyarodni. Pedig nem mi vagyunk egyedül ilyen nagy kocsival. Szembetalálkozunk néhánnyal, melyek nagy valószínűséggel onnét jönnek, ahová mi megyünk, a gipszbányából. Pontosabban nem a bányából, hanem a gipsz feldolgozására létesített üzemből. Majd csak később fogom felfedezni, hogy miért van ez a pici falu feltüntetve a kevéssé részletes térképeken is. Közvetlen fölötte van a sípálya, ami alpesi viszonylatban, igen nagy jelentőséggel bír. Ekkor ezt még nem tudtam, de a bámészkodásom során sem fedeztem fel semmi, erre utaló jelet. Az előző falut amikor elhagytuk, nagyon meredeken emelkedett az út. Ennek nagyon örültem, hiszen ez azt jelenti, hogy visszafelé, amikor nyílván majd teljes terheléssel jövünk, könyebb lesz az autónak. Jobbra, egy völgyben, feltűnt a gipsz bánya. Na, ugye, hogy nem a hegyen van! A hegyek között, de lent a völgyben. A termő talaj eltávolítása után előtünt a piszkosfehér láthatóan puha kőzet, amit a dömperek elhordanak a közeli őrlőbe. Látni is, hogy dolgoznak, mert száll a por. Onnét elviszik egy másik üzembe, ahol nem tudom mimódon, de gipsz készül a darálékból. Olyan, amit már mindenki ismerhet. A gyártás folyamatáról halvány elképzelésem sincs. A cementgyártást tanultam kémiából, de a gipszre nem emlékszem.

Az útról meg lehet szemlélni a “gyártósort”. Vagyis a bányát, a darálót, a gyárat, a csomagolót. Noha az épületekbe nem látni be, de lehet mutogatni, hogy ott…ott van ez, meg az. Az őrlő vonalától az új erősen lejt a falu irányában. Ezzel szinte el is veszett az előbb szerzett magasságunk. Nem kizárt, hogy mielőtt a bányát megnyitották, nem is hozták ide fel az utat, hanem a völgy alján futott.

Odahaza sokszor megfordultam hasonló jellegű üzemben. Annyi volt a különbség, hogy ott kőzuzalék volt a végtermék.

A hangulata persze ugyanaz. Igaz, odahaza messziről lehetett tudni, hogy mivel foglalkozik az üzem, míg itt csupán a zsákokról olvashattuk, mi a termék. Vagyis, gipszes valokat. Raklapon, lefóliázva. Sanyi felvette a világító mellényt, meg a kobakot, de a targoncás kiszúrta, hogy papucs van a lábán. Figyelmeztette, hogy vegyen fel bakancsot. Közel nem mehetett semmihez, csak megálltunk az üzem egyik útján. Egyik oldalunkon támfal, a másikon a targonca szaladgált a raklapokkal. Ki kellett bontani a pótkocsi egyik oldalát. Előbb elől, majd miután ezt a felét berakták, előre húzta Sanyi a függönyt, (ponyvát) kibontotta a oldal hátsó részét is. Az udvaron nem volt meg a szükséges mennyiségű gipszes vakolat, így az épületbe kellett a targoncával beszaladgálni. Közben a redőnyös ajtót nyitotta-zárta az automatika. Semmit nem láttam a gipszgyártásból. Igaz, ki se szálltam a kocsiból, de azt hiszem, rám is szóltak volna, ha el kezdek ott ténferegni az üzem területén. Amikor készen voltunk a rakodással, azonnal ki is kellett mennünk, mert kellett a hely a következő kocsinak.

Járó motornál egy kis adminisztráció kinn a kapu előtt, aztán indulás. Éppen dél volt. Az irány Bécs. Lett volna lehetőség Wienerneustadt-nál átvágni a Fertő tó felé, de erre egyértelműbb, és talán hosszabb is. Nem kell mindenáron a rövidebb utat választani! Persze a hosszabbat se szabad keresni, hiszen előfordulhat, hogy nem fizetik ki. Legbiztosabb előre megkérdezni a főnöktől az útirányt, aztán az lesz a jó. Bécsből most se sokat láthattam, hiszen amikor már elég közel vagyunk, a pályát lehúzzák mélyre, sokszor alagútban vezetik. Nem olyan, mint a hegyek alatti, de a lényeg ugyanaz, nem lehet nézelődni. Az első ismerős rész, a kőolajfeldolgozó, vagy mit tudom én mi. Mindenesetre ezeket a hatalmas tartályokat már többször is láttam. Újdonság csak az volt, hogy felfedeztem a tornyok tetejére telepített vízágyúkat. Biztos ami biztos, inkább tüzoltó készüléknek mondom.

Ezek nyilván eddig is itt voltak, csak én nem figyeltem fel rájuk. Elhaladtunk Schwehat mellett, de persze itt se láttam a repteret. Nem hagyhattuk ki , hogy meg ne jegyezzük, hogy milyen közel van ide a pressburgi aeroport, ami állítólag zavaró a repülésirányításban. Legalábbis a vicc szintjén, a valóságban nem hinném, hiszen párizsnak is van három nagy reptere, ami aligha van messzebb egymástól mint Bécs, és Pozsony, mégse keverik össze őket a repülők. Gondolom én.

A további útban már az volt a legizgalmasabb, hogy közeledtünk Magyarországhoz. Valahol Bruck am.Lait-nál, de az ellenkező oldalon, egy dombtetőn egy rendkívüli látvány tárult elém.

Első pillanatban valami vallási épületegyüttesre gondoltam, de közelebbről már inkább egy barokk városközpontra hasonlított. Az élénk szinek arra engedtek következtetni, hogy nem régen áll itt ez, a zöld mező közepén. Egy belvárosnak egyébként többnyire külvárosa is van, de ennek nincs. Aztán felismertem, hogy mi ez, hiszen láttam a TV-ben. Ide járnak a spórolós magyarok elkölteni azt a pénzt, amit odahaza egyébként nem költenének el. Függetlenül attól, hogy az egyes termék ára hogy viszonyul a hazai kínálathoz. Ez itt, egy bevásárlóközpont. Abból a tévhitből élnek itt a kereskedők, hogy itt olcsóbbak és jobbak a termékek, mint Magyarországon. Bár, ha ez mégis igaz, akkor csak az utiköltséget kell még hozzáadni az elköltött pénzhez, és máris elbukták a nyereséget. Na, de lelkük rajta. Ha jönnek, hát jöjjenek! Mindenkinek magánál van a tudja. Hát nem?

A Lajta síkság. Ki hitte volna, hogy egyszer még ide is eljutok. Valaha úgy gondolták egyes sötét fejű stratégák, hogy majd itt védjük meg a hazát T-55-ös harckocsijainkkal.

- Tizedes elvtárs! – szólított meg egykori zászlóalj parancsnokom – fel vannak töltve a tartályok? Az olaj tartály is?

- Igenis, őrnagy elvtárs.

- Nagyon helyes, mert különben hogy jutunk el a Lajta síkságig?

Így, őrnagy elvtárs. Így jutunk el. Kamionnal, meg busszal, meg Wartburggal. Sőt ha kell, kerékpárral.

Még a negyedik hegyivadász zászlóalj se állja utunkat. Senki ránk se néz, amikor átlépjük a határt. Győztünk őrnagy elvtárs. Egyetlen puskalövés nélkül. Igaz, már nem azon az oldalon vagyunk, mint akkor. Ennek a győzelemnek az volt az ára, hogy kiküldtük az oroszokat, akikben annyira bíztunk. Legalábbis én azt reméltem az akkori világlátásommal, hogy ha meg kell védeni a hazát, akkor jó, hogy itt vannak az oroszok, mert a Magyar Néphadsereggel kitörölheti a haza. Nem ér egy kalap szamócát se.

- Nézd csak, – zökkentem vissza a jelenbe – mennyi szélkerék. Eddig még sehol nem láttunk ennyit együtt. Van ám a határ túloldalán is elég sok. Láttam, amikor itt jártam.

- Van, de ezen kívül talán kettő az egész országban. Betelt a kvóta, nem adnak többre engedélyt. Érdekes, hogy itt nem zavarja meg a madarakat?

- Odanézz! Megjöttek Putiék. (falubeli cigány) - mutattam egy Ladát, ami szembe jött velünk.

Ez volt az első, amióta kiléptünk Magyarországról. Ez már azt jelenti, hogy közel járunk. Aztán hamarosan megláttuk a piros-fehér-zöld táblát, rajta, hogy Magyar Köztársaság. A határállomás még olyan, mint tavaly volt, csak nem állít meg senki.

Már ismerős az út. Augusztusban jártam erre, amikor a gyerekeimet, és a bringáikat hoztam a határig. Itt, az M-15-n jöttünk Hegyeshalomból vissza az M-1-re. Éppen itt, ahol most járunk. Nahát! Isten a tanúm, hogy nem direkt kerestem, csak véletlenül láttam meg, hogy szemét van a vízelvezető árkokban. Eddig ilyet még nem láttam, sehol. Mondhatnánk, hogy a külföldiek dobálják el, de ez baromság. Nem kifelé megyünk. Abba talán még bele lehetne magyarázni. Mondjuk úgy, hogy nem viszik haza a magyarországi szemetjüket, ezért kidobálják a határ előtt. Na, de az már végképp nem életszerű, hogy behozzák. A belgáknak, németeknek annyi lenne Ausztriában is szemetelni. Már az se otthon van. Az se biztos, hogy külföldön senki nem szemetel, legfeljebb van rá ember, aki felszedi. Nálunk is lehetne. Az is vitathatatlan, hogy ha az emberek szemetet látnak az út mentén, fokozottan hajlamosak rá, hogy ők is szemeteljenek. Tudom én, hogy az lenne az ideális dolog, ha senki nem szórná szét, de hát szét van szórva.

Na, mindjárt elérjük Mosonmagyaróvárt. Az az, ott van balra.

- Melyik lehet a Gyurcsány gyára?

- Nem tudom.

- Azok közül valamelyik – intek a gyárak felé – szokták mutatni a TV-ben.

Ezt a témát ezzel ki is tárgyaltuk. Figyeltem a másik oldalt, kerestem a kéttornyú román templomot, Lébényben. Az is megvan. Egész hamar elértük Győr térségét.

Úgy tűnik, hogy amikor én vezettem, több időbe tellett, pedig én se mentem lassabban, sőt talán kicsit gyorsabban is, hiszen nekem nem méri a computer a gyorshajtást. Átmentünk a Rába fölött, majd ugyanannál a benzinkútnál álltunk meg a 45 percesre, ahol én tankoltam a nyáron. Most persze nem tankoltunk, csak a kamionparkolóban álltunk meg. Elsétáltam a kútig, kerestem a WC-t, de nem találtam. Odabenn valami presszóféle lehet, mert asztaloknál ültek ott emberek. Odabenn biztos van mellékhelyiség, de inkább még tűrök egy kicsit. Aztán visszamentem a kocsihoz, s mivel már hazai „légtérben” vagyunk, hazatelefonáltam.

- Na, cső! Előttem Győr, mögöttem Pannonhalma, fúj a szél. Ma már nem érünk el Pestig, mert letelik a vezetési idő. Majd holnap megyünk Hajdúszoboszlóra, onnét talán már haza. Jó, jó. Tudom, hogy mára mondtam, de nem jön össze. Péntek délután Luxemburgban olyan dugó volt, hogy visszavetett legalább 150 km-el. Szoboszlóról még Miskolcra megyünk, de még nem világos, hogy merre, és mivel. Majd hívlak. Puszpusz!

Indultunk tovább, de már olyan minden mindegy hangulatban. Mentünk még valameddig, de már nem volt jelentősége, hogy meddig érünk el ma. Holnap úgyis ott leszünk a lerakón, az már nem oszt, nem szoroz, hogy hány órára. Majd korán indulunk. Mehetünk akár már reggel négykor, ahogy mostanában szoktuk. Volt egy elképzelésem, hogy hol lenne jó éjszakázni. Sanyi mondta is a pihenő nevét, de én azt nem tudom, hogy hívják, csak azt, hogy a bécsi csencselős járat is ott szokott megállni. Aztán mikor odaértünk, kérdezte is, hogy erre gondoltam-e. Azt hiszem, erre. Mentünk még eggyel „beljebb”.

Zsámbék magasságában álltunk meg. A másik oldalon azt hiszem, Herceghalom van. Már nagyon nem fogott a hely, de nem volt mit tenni. Talán már holnap otthon alszom.

Sanyi elővette az ágy alól a TV-t. Antenna ugyan nincs hozzá, de egy villa is megfelelt a célnak. A hangot kellett óvatosan kezelni, mert a hangszóró rezgésétől csíkos lett a kép. Nem volt könnyű, de sikerült beállítani. Egyetlen csatorna jön be így, az se színesben, de ezzel kellett beérnünk. Ráadásul a családunk által „hülye show-nak” nevezett műsort nézhettük. Azt, amikor feltűnően alacsony intelligenciájú emberek vitatják meg nagy nyilvánosság előtt a magánéletüket. Később a Legyen ön is milliomos volt, de abba már belebókoltam, mivel ágyban fekve próbáltam TV-zni. Ez otthon se szokott sikerülni.

Az éjszaka még így is hosszú volt, pedig ismét fél négyre időzítettük az ébresztőt. A hátam már nagyon nehezen viselte a hanyattfekvést. Na, de reményeim szerint már csak ezt az éjszakát kell kibírni.


Kicsit túlszaladtunk

Most Magyarországot is úgy láthattam, mint tegnap Felső-Ausztriát. Szinte sehogy. Virradatra már átkeltünk a Tiszán is, csak még előbb Budapesten lemosattuk a kocsit. Félő volt, hogy nem sok értelme, hiszen nagyon esőre állt az idő.

A kamionmosó 0-24-ig van nyitva. (nem tudom, melyik országban figyeltem fel rá, hogy ott 24-24-ig van „open”) Mivel nem nagyon veszik igénybe a szolgáltatást éjszaka, a személyzet természetesen alszik. Viszont ha jövünk, mondjuk mi öt órakor, kénytelenek, felkelni. Mondani se kell, hogy nem igazán örültek nekünk. A húszperces munkát belesűrítették tízbe, hogy gyorsan visszafeküdhessenek. Aztán kicsit hízott a májunk a kárörömtől, mert mikor kiálltunk, már várakozott a következő kamion. Még ki se értünk Pestről, máris be kellett kapcsolni az ablaktörlőt. A már meglévő körgyűrűn végigfutottunk a négyes főútig. Öt és félezer kilométer után, most szembesülhettem azzal, hogy mekkora különbség van egy autópálya, és egy főút között, noha ennek a főútnak egyes szakaszai már 2X2 sávosak. Persze, ezeken a helyeken a személykocsikat kell előbb elengedni, csak utána tudunk mi is előzni, ha addig véget nem ér a szélesített szakasz.

- Gondolod, hogy egy IFÁ-t elküldenek Debrecenbe? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést Sanyi, mikor Lajosmizse környékén utolértünk egy lassú teherautót.

- Csak nem tán!

Reménységünk valóra vált, de azért Szolnok is elég messze volt. Ott kanyarodott el az IFA. Amikor elértük a Tiszát, Sanyi nem hagyhatta ki, hogy meg ne jegyezze, hogy „itt is egy Pó.”

Örültem neki, hogy nem igaz a beszólása, de azért volt egy kis bosszúság is bennem, hiszen már túlszaladtunk. A Tiszán nem kellett volna átkelni, ha hazafelé mennénk. Na, de Hajdúszoboszlóra szállítunk. Innét viszont már megyünk hazafelé. Megnéztem a térképet. Mehetnénk úgy is Miskolcra, hogy a 33-ason kimegyünk a hármasra, onnét már haza is mehetünk, aztán majd Sanyi már egyedül elmegy Miskolcra. Viszont ésszerűbb az autópályán menni, akkor pedig nem esik útba Bogács, de még Mezőkövesd se. Amennyiben Miskolcon lesz a következő felrakó, és elég gyorsan megrakják, már rakottan mehetünk haza. Mindez persze csak fikció.

Karcag után figyeltem fel ismét a szemétre. Az út menti árokban, olyan mennyiségben volt a műanyag hulladék, mintha szeméttelepet dózeroltak volna szét. Iszonyatosan ronda látvány. Viszont csak itt láttam olyan veszélyt-jelző táblát, amit úgy lehet értelmezni, hogy „ vigyázz, mert valami hülye paraszt neked jön oldalról!” A tájról egyébként nincs mit mondani. A kisalföldön arra jöttem rá, hogy olyan, mint észak-Franciaország. A Nagykunsághoz foghatót nem láttam Európában. A Pó-síkság volt még ennyire lapos, de egyik oldalon a tenger, másikon az Alpok havas csúcsai szegélyezték a panorámát. Itt, nincs semmi, amit nézni lehet. Na jó, a kabai cukorgyár, de tereptárgy csupán az út menti nyárfa. Az egészben az a poén, hogy erre a semmire még turistaforgalmat is szerveznek. Jönnek a külföldiek, és nézik a semmit. Persze, ha fizetnek érte, akkor rendben van.

- A szomszédasszonyom anyósa azt mondta, de talán már említettem, hogy ő imádja az alföldet. Mint ahogy Petőfi is.

- Mit lehet ezen imádni?

- Mondtam is egyszer, amikor üzleti úton voltam neki sofőr, éppen errefelé, hogy most leskelődhet. Ha nem lenne a táblára kiírva, ugyan tudná-e, hogy hol járunk?

Háromnegyed nyolc. A feleségem mindjárt indul Egerbe dolgozni. Lehet, hogy nem jutok be a házba? Biztos, ami biztos, telefonálok neki, hogy a kulcsomat hova készítse ki. Nem fogna el a röhögés, ha 12 nap után ki lennék zárva a saját házamból. Jaj de jó, este már a saját ágyikómban …J

Püspökladánynál egy román kamion hátráltatott. Megjegyeztem, hogy remélhetőleg hazafelé megy. Büszke voltam magamra, mert Sanyi kicsit elbizonytalanodott, én mondtam, hogy melyik a mi sávunk. Megérkeztünk Hajdúszoboszlóra. A legelső adandó alkalommal le is tértünk a főútról, bár lehet, hogy jobban járunk, ha csak a második úton megyünk le. Meg kellett állni, hogy érdeklődjünk. Szerintem egy olyan név, hogy Kossuth Lajos, csakis a főutca lehet. Tévedtem. Igaz, nálunk sem az a főút. Annyi könnyebbség van, hogy itt már nem kell rajzolni, élőszóban is megértjük az útmutatást.

Talán háromszor járhattam eddig ebben a városban. A központ ismerős is volt, bár csak látvány szinten, és nem is oda kellett mennünk. Első alkalommal lehettem talán 9 éves, amikor Debrecenbe osztálykirándultunk, akkor mintha ide is eljöttünk volna, bár ez is csak rémlik.

Második alkalommal brigádkirándultunk az egri bútorgyárból, ahol egy évig voltam árukísérő.(pakoló) A strandon le is fényképeztük a rengeteg üres sörösüveget. Este elgyalogoltunk a helyi bútorgyárba, ami rettentő messze volt. Nem tudom hol, de a vasútállomáson is jártunk, azt hiszem. Persze ez sötét éjszaka volt. Harmadszor az előbb említett üzleti úton kerestünk fel a belvárosban egy ajándéküzletet, de nem vettek tőlünk semmit. Ja, még egy negyedik alkalommal is jártam itt, szintén a szomszédasszonnyal, mert a férje ide küldte egy ismerősével Izraelből a pénzt, és el kellett érte jönni. Az az út, éjszakára esett, nem sokat nézelődtem a külvárosban, nem is volt hozzá kedvem. Attól emlékezetes ez az eset, hogy este nyolc körül értem haza az aznapi meglehetősen fárasztó munkámból. Nem voltam nagyon boldog attól, hogy még le kell vezetnem több, mint 200km-t, ráadásul éjjel, az egyébként is unalmas Hortobágyon át. Szóval hazudnék, ha azt állítanám, hogy ismerős vagyok Hajdúszoboszlón.

Az autóalkatrész-bolti útmutatás alapján mégis megtaláltuk a címet. Egy kereskedelmi és szolgáltató cég telephelyére kell bemennünk. A dolgozók éppen reggeliznek, ezt teszem én is. Sanyi telefonál. Megkapja a következő felrakó címét. Nyíregyháza.

- Menj oda – mondja a főnök, - és várj!

- Ma már nem raknak meg, csak holnap délután 15.15-re van az időpont.

- Hogy az a magasságos…. Ebből már nem lesz otthonalvás.

Leraktak. Megyünk Nyíregyházára. Csupán annyi jó van benne, hogy később beszólásként alkalmazom majd a lendület érzékeltetésére.

Olyan lendülettel indultam haza Párizsból, hogy Nyíregyházáról kellett visszafordulnomJ



12+1 nap

Ez a körülményes hazajutás agyonvágta az egész út hangulatát. Amikor a városból kiérve ismét kijutottunk a 4-es útra, megálltunk, kinyitni a második üzemanyagtartályt. Biztos, ami biztos alapon, Sanyi keresett egy mérővesszőt, amivel ellenőrizte, hogy tele van-e a tank. Ezalatt, forrt bennem a keserűség. Haza akartam jutni, minél előbb. Ki is találtam ennek a módját, már csak azt kellett megtudnom, hogy Debrecenben hol keressem az Autóbusz-pályaudvart. A fiamnak tudnia kell, hiszen ő járt már busszal Debrecenben. Próbáltam telefonon elérni. A sokéves tapasztalatnak megfelelően, most se jártam sikerrel. Tamásnak volt olyan készüléke, amit azért kellett lecserélni, mert nem csengett. Aztán az új se csengett. Elnémítja, aztán pedig nincs is a közelében. A térképet hiába néztem, azon nem találtam meg a buszállomást.

- Valahol leszívták a tankot. – közölte Sanyi a felfedezését. Nézegette a feljegyzéseit.

- Vagy…vagy pedig átszivárgott a csövön. Az eddig megtett úton 800 liter fogyott, a tank pedig 700 liter. Akkor jól van. Mehetünk, semmi gond.

- Nem tudják, merre kell menni Ebesre? – jött oda hozzánk egy Skodás, idős hölgy.

- Láttuk a táblát, éppen az előbb hagytuk el.

- Melyik oldalon?

- Jobb. Ja, ha visszafelé megy, akkor bal.

- Na, akkor mehetünk!

- Engem tegyél ki Debrecenbe, majd hazamegyek busszal.

- Komolyan mondod? – döbbent meg az ötletemen.

- Komolyan. Elég volt az utazásból, haza akarok menni! A keresztfiam is azt mondta Bulgáriában, amikor a három napos útnak nekiindultunk, hogy menjünk haza máma.

- Majd megyünk együtt. Mikor jártál Nyíregyházán?

- Még…azt hiszem veled, amikor a bolthoz vetted a bútort.

- Az már jó régen volt.

- Régen. Na, nem bánom. A buszállomást se tudom, hogy merre van. Úgyis olyan elveszett tudok lenni, ha buszra kell várnom. Ráadásul nem hozzám igazodnak.

- Hova megy innét busz? Egerbe?

- Megyen Kövesdre is. Amikor az egyetlen új kocsimat – a Daciát – vettem, akkor jártam itt busszal, de csak a város széléig jöttem.

- Akkor menj ki oda, aztán majd egyszer csak megy.

- Azt hiszem jó lesz nekem Nyíregyháza. Az egy nap már nem sokat számít, úgy sincs dolgom otthon.

A felrakás szerda délután lesz. Lerakás hétfőn, Franciaországban. Az autó 20 000 km-nél szemlés. Most tart 18-nál, a következő alkalom már túl sok. Szerdára azt terveztük, hogy majd az én kocsimmal hazaviszünk másfél köbméter tűzifát. Erre így már nincs lehetőség. Legalábbis úgy, hogy mindketten ott legyünk. Felajánlottam, hogy elintézem egyedül, de nem jó, mert össze is kell fűrészelni. No? Akkor hogy is lesz?

Nem az új, elkerülő úton mentünk, mert az kilométerben sok, és egyébként is van időnk bőven. Debrecenen keltünk át, a régi 4-esen. A troli-vezeték alatt kénytelenek voltunk kikapcsolni a rádiót, mert annyira recsegett. Közben még mindig azt figyeltem, hogy hol lenne nekem jó kiszállni.

- Hol van itt, a Nagyerdő – kérdezte Sanyi, mikor túljutottunk a városon.

- Itt, mellettünk, mutattam az ő oldalán lévő akácost. Bár az akác nem biztos, mindenesetre fák voltak, vagyis erdő. Nekem se volt itt helyismeretem, csak korábban (évekkel korábban) tanulmányoztam a térképet.

Nyíregyházára beérve az tűnt fel, hogy milyen sok autókereskedés van itt. Szinte egymást érik. Sok helyen magánház udvarára, előkertjébe voltak bezsúfolva a kocsik. Ráértünk volna szétnézni, de előbb a gumigyárat kerestük meg, onnét pedig már minden messze van. Megérkeztünk. Fél tizenkettő. Már csak 28 óra. Sanyi bejelentkezett a szállításnál, ahol azzal bíztatták, hogy talán hamarabb is elkészülhetnek az áruval, persze ma semmiképp. Talán majd reggel, vagy inkább délelőtt.

A porta épületében volt tisztálkodási lehetőség, a WC-n pedig papírtartó. Most legalább hasznát vehettem a papírnak, amit már egy hete hordok a zsebemben, éppen ilyen helyzetekre. Külföldön sehol nem volt rá szükség. Az előtérben volt a mosdó mellett szappantartó, és a falon kézszárító. Igaz, előbbiben nem volt szappan, utóbbi pedig nem működött. Ebből is érezhettem, hogy itthon vagyok. A zuhanyzó még különb is volt, mint külföldön, mert nagyobb volt. Jött a csapon a melegvíz, ettől többet a luxemburgi tusoló se nyújtott. A hajamat ugyan nem tudtam megszárítani, de feltettem a sapkát, a kocsiban pedig van fűtés, nem lehet megfázni.

A fürdést persze csak este ejtettük meg. A délutáni program az volt, hogy elmentünk a gyár másik oldalára a boltba, kaját venni. Alapos séta volt, hiszen hatalmas területet kellett megkerülni. A visszaúton fedeztem fel egy kis mellékutcában valami betonáru kereskedést, amire kíváncsi lettem volna, de mivel ekkorra elfáradtam, elnapoltam a dolgot, aztán pedig úgy elfelejtettem, hogy csak egy hónappal később jutott eszembe.

Nem tudom, mivel töltöttük el az egész délutánt, talán csak heverésztünk, beszélgettünk, néztük a határt. Telefonáltam a feleségemnek, hogy este ne várjon rám. Azt mondta, jól van, menjetek, csavarogjatok Nyíregyházán. Az rendben is lenne, de ide minden nagyon messze van, csak a határt bámulhatjuk, meg a varjakat.

Tamás is felfedezte, hogy kerestem, persze nagyon rövidet csörgött, nehogy felvegyem a telefont. Soha nincs rajta pénz, csupán annyi, hogy nem tiltja le a híváskezdeményezést. Ha nagyon rövidet csörög a telefon, akkor tudhatom, hogy a fiam keres. Mondtam, hogy már nem aktuális a dolog, mert csak holnap megyek haza. Meg is lepődött, hiszen mára ígértem az érkezést, még majdhogynem számon kérte rajtam a késést.

Este megint beüzemeltük a TV-t, néztük a hülyesót, majd a Vágó urat, aztán arra ébredtünk, hogy már valami film van. Nekem nem akarózott lemászni az ágyról, már csak azért se, mert arra Sanyi is felébred, akkor pedig ő is kikapcsolhatja. Úgy logikus, hogy én inkább elszenvedem félálomban a TV zaját, megvárom, amíg Sanyi tőlem függetlenül felébred, és már meg is oldódik a dolog. Ez már a harmadik hátfájós éjszaka volt, de most már nagyon reménykedtem, hogy nem lesz több.

Reggel talán hétóra lehetett, amikor felébredtünk. A tisztálkodással is eltelt egy kis idő, aztán néztük a lovas gyerekeket a határban, meg az egymást kerülgető kamionokat a gyárkapuban. Bement Sanyi megérdeklődni, hogy mi van a szállítmányunkkal. Persze, hogy még nem volt készen. Viszont azt ígérték, hogy majd kijönnek, szólni, ha bemehetünk. Közben, jött egy telefon a cégtől. A franciáknak péntekre kell az áru. Ezt egy ember nem tudja megoldani, nem fér bele az idejébe. Várjunk, vegyük fel a cuccot, aztán vigyük be Miskolcra, ott majd ráakasztják egy másik vontatóra, és két kolléga elviszi „négykezesben”. Mi, pedig mehetünk haza, majd holnap telefonálnak, és lesz egy rövid fuvar Prágába. Az belefér az időbe is a kötelező hosszú pihenő előtt, és még a kocsinak is jó lesz a futásteljesítmény a szemléhez. Na, akkor várjunk tovább!

- Miskolcról hogy megyünk haza? Felférünk a buszra?

- Tényleg! Nem járnak a vonatok. Sztájk van.

Közben azért alakultak a dolgok. A kolléga, aki majd viszi a rakományt, Szerencsen lakik, őt fel kell út közben vennünk, a másik sofőr már benn lesz a telephelyen. Kaptunk telefonszámot, amin majd szólni kell időben, hogy lejöjjön a hegyről, mert amíg nem megyünk, addig ő dolgozik a szőlőben.

- Tudod mit? Megvan, hogy megyünk haza. Megkérdezzük, hogy elvisz-e Kövesdig. Persze, hogy el. Úgyse mondja, hogy nem.

Amíg múlattuk az időt, ráértünk körbejárni a kocsit, megcsodálhattuk, hogy mennyire mocskos, hogy teljesen felesleges volt Pesten megmosatni. Az eső ugyan elállt már tegnap reggelre, de minden csupa sár. Érdekes, hogy külföldön nem volt sár, noha esett eső is, hó is.

Éppen dél volt, amikor szóltak, hogy mehetünk. A rendtartás szerint utas nem mehet be a kocsival, nekem le kellett feküdni, hogy ne lássanak. Szigorú fekvés közben mit lehet csinálni? Elaludtam. Közben Sanyi beült ebédelni, majd amíg a rakodás körül tett-vett, fektemben megettem a maradék németországi kenyeret. Így, semmi nélkül, egészen finom. Csak akkor zavaró az édes íze, ha sós vajat, tepertőkrémet kenek rá. Lekvárral biztosan jó lenne, de azt nem kívántam. Igaz, nem is volt készleten. Két óra elmúlt, amikor kigördültünk a kapun. Ez a nap már nagyon gyenge lesz, hiszen Miskolc csupán 100 km. Arra nem sokat fizetnek.

Mire a Tiszát elértük, leereszkedett a köd. Próbáltuk hívni a kollégát, hogy készüljön, de nem vette fel a telefont, csak már amikor Szerencsen álltunk az út mellett. Mondta, hogy a körforgalom előtt álljunk, de úgy emlékeztem, van kettő is. Melyikre gondolt? Inkább az elsőnél álltunk meg, az azóta már végleg bezárt, nagy múltú cukorgyár kapuja közelében. Ugyancsak nyugtalanok voltunk (én biztosan) nehezen vártuk ki a kolléga érkezését. Aztán megjött. Az orromat rögtön megcsapta a dohányfüst átjárta ruhájának bűze.

Felültem az ágyra, de a felső ágytól nem fért a fejem. Ha hátradőltem, fejem a falnak támasztva, akkor erős volt a motorzaj, nem hallottam, mit beszélnek. Bár valójában nem nagyon érdekelt, milyen sztorijai voltak. A vezetéssel, pontosabban az időbeosztással, a digitális tachográffal kapcsolatos dolgokat vitatták meg.

A telephelyen, kiköltöztem a kocsiból. A pótkocsi alatt kicserélték a vontatókat, Sanyi beállt tankolni. Na, ekkor lehetett igazán látni, hogy mennyire összecsaptuk a gépet sárral. Persze nem csoda, hiszen a kerék fölött ki van vágva a sárvédő, és ott feldobálja a sarat. Mielőtt a menetszél hátrasodorná, a felette lévő pótkocsi visszacsapja. A disznó a dagonyában kiskutyafüle ehhez képest. Miután a sofőrök elintézték a menetokmányokat, bemásztunk a látszólag ugyanolyan Scaniába, mint amiből az imént kiszálltunk. Ekkor láttam a különbséget. Azt a 20 cm-t amivel ez a fülke magasabb. Ketten kényelmesen ülhettünk az alsó ágyon. Igaz, az emelet így magasan volt, de kihajtható létra segíthetett a felmászásban. Elől, a szélvédő fölött, mintha odahaza, a konyhaszekrény felső részét látnám. Ez igen. Ez, be van bútorozva.

Középen a kisasztalon itt nincsenek papírok, mint nálunk voltak, hanem talán a legfontosabb berendezési tárgy, a hamutartó. Mindketten erős dohányosok. Nézem a hőmérőt, 25°C. Most pulóver és dzseki is van rajtam, így már túl sok ez a plusz három fok. Nem is szólva a füstről és a büdösről.

Telefonáltam haza Ibolyának, hogy 10 perc múlva indulhat az autópályához. Még Emődnél jártunk, amikor hívott, hogy ő már ott van.

A benzinkútnál elköszöntünk, átültünk a Suzukiba. Én vezettem. Alig találtam meg a kivezető utat nagy igyekezetemben. Tamás otthon azzal fogadott, hogy hoztál csokit? Hoztam.

Hétvégére Zsófi lányom is hazajött, átadtam neki a hiénát, ami inkább zsiráf. Akkor inkább legyen hiénazsiráf!

Na, ennyi volt majd jövő télen megyek megint.

Sanyi azóta megjárta Prágát, járt valahol Németországban is, Olaszországban egészen Nápoly térségéig lement, fel is vágták a ponyváját, pedig nyitva hagyta a hátsó ajtót, hogy láthassák, nincs mit ellopni. Amikor meghozta az elkészült fotókat, ismét indult valahová Európába. Nem irigylem a munkájáért.


Kamiontúra 2.

Tíz hónap telt el a hazaérkezés óta. Már az újabb télre hoztunk Sanyinak tüzelőt az én kocsimmal. A fuvart persze baráti alapon szeretném elszámolni, de nem akar adós maradni. Pénzről szó nem lehet, így marad a csereüzlet. Valamikor hajdanán még a nagyszüleim…dehogyis, még a szüleim fiatal korában ez volt az általános. Valamit, valamiért. Nem a hitelkártyával találták fel a pénzkímélő kereskedelmet.

- Mi a programod a jövő hétre? - kérdi Sanyi a telefonban, amikor a tüzelőszállítást egyeztettük.

- Nem tudom. – válaszoltam, noha volt róla elképzelésem, hiszen nem fogytam még ki a munkából.

- Nekem van ötletem.

- Mi?

- Portugália

- Hm. Az jó lenne, de még korai

- Talán ez az utolsó lehetőség. Gondold meg! Megyek át tartálykocsira, azzal nem lesz oda utam, az biztos.

Éppen pakoltuk a fát, amikor jött neki a telefonhívás, egyezették a portugáliai utat.

- Na, most már biztos – mondta, de tévedett, mert nem telt el 10 perc a következő hívásig, amikor visszacsinálták az egészet. Változott a program. Nem Portugália, csak Savoya. Milánó felől felmegy a Francia-Alpokba.

- Az is nagyon szép rész, most még talán hó sincs odafenn, de olyan szerpentin van, hogy ritkán láthatsz hasonlót. Valószínűleg onnét, Angliába kell majd menni. Akkor jössz?

Nem mentem. Szólt Gabinak, aki már előttem is volt vele egy kamiontúrán, meg már az idén is egyszer, de ő se ment most. Biztosan attól félt, hogy megint úgy járnak, mint a tavasszal, amikor a spanyol kamionos blokád tartotta őket vissza néhány napig. Gondolom, mennyire örült, amikor onnét még nem hazafelé jöttek, hanem átkeltek Angliába. Sanyi nem is nagyon bízott hozzá, hogy vele megy, mert – mint mondta – Gabi nem szeret Angliába menni.

Következő alkalommal csak egy pillanatra találkoztunk. Éppen a boltból jött ki, legalább négy kenyérrel, amikor hazafelé autóztam. A kamionnak azt hiszem, járt is a motorja, de ha nem éppen akkor lép ki Sanyi az ajtón, meg se állok. Lehúztam az ablakot, s ő mondta egyből a célállomást.

- La Rochelle! Megvárjalak?

- Félen vagyok a kriptával.

- Akkor igyekezz, mert jön a hó!

Nem tudom, milyen alkalom adódik még, de Karácsony után szeretnék egy újabb túrát. Most már van TV-je is, laptopja is. Intézek hozzá Internetet, s akkor napi beszámolókat küldhetek haza.

2008-11-27

Idézet a kedvenc fórumomba írottakból:

"Lastminit" kamiontúrát ajánlott fel a barátom. Tegnap beszéltük meg, miközben kiballagtunk a 'csecslyuki" pincéjébe, megnézni, van-e még bor, hiszen 2 éve nem járt ott. Végigkongatta az összes hordót, mind üres volt. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy már elment Miskolcra a kocsiért, de még nem tudja, hova lesz az út. Azzal riogat, hogy - mivel a gazdasági helyzet fokozódik - talán ez az utolsó lehetőség. Van még néhány órám, hogy döntsek

Tanácstalan vagyok. Vagy nem?

: 2008. December 02. - 07:13:36A helyzet annyiban változott, hogy még nem ment el a kocsiért. Akkor már csak azt nem tudom, hogy hová megyünk, mennyi időre és mikor. Ja, meg azt, hogyan jutok hozzá a kölcsönkért fényképezőgéphez, de ez már csak hab a tortán. A lényeg, hogy tűkön ülök.

: 2008. December 02. - 10:14:28Újabb fejlemény, hogy nemsokára indulunk, az első célállomás valahol Milánó környékén lesz, a továbbiak talán csak ott derülnek majd ki. Vagyis akkor most kiveszek valamennyi fizetetlen szabadságot. Pá, majd jövök.


December elsején beállított hozzám Sanyi. Kezében reklámszatyor, úgy nézett ki, mintha menne valahová. Nem tudtam hirtelen mire vélni a látogatását. Be se jött az ajtón, csak a küszöbön állt meg. Rögtön mondta a lényeget.

- Holnap indulok. Jössz velem? Úgy néz ki, hogy olaszba, aztán talán angolba, de semmi se biztos.

- Ezért jöttél? Vagy mész valahová?

- Kinézek a pincébe, van-e ott még bor. Nem jártam benne legalább két éve.

- Elkísérjelek?

- Ha gondolod? - válaszolt vissza, ami ugye se azt nem jelenti, hogy menjek, se azt, hogy ne.

- Majd közben megbeszéljük – adtam magamnak némi haladékot a válaszra.

Felöltözködtem és indultunk fel a domboldalba, a borospincébe. Azt hiszem, az egész utat végigbeszéltem, de nem emlékszem, miről volt szó. Talán csak azt akartam tudat alatt elérni, hogy ne legyen alkalma megkérdezni idő előtt, hogyan döntöttem. Meglehetősen meglihegtetett az erős emelkedő, mégis majdnem tovább mentem a kelleténél. Megálltunk, végignéztünk a falu fölött, néhány távoli épületet beazonosítottunk, mielőtt elővette volna a kulcsot.

Nem igazán kemény itt a kőzet, ami egyrészt jó, hiszen aránylag könnyen volt kibányászható, másrészt viszont nem jó, mert az erózió könnyebben fellazítja. Úgy 30 éve lehetett, hogy a közelben egy hatalmas riolittufa tömb leszakadt a falból, eltorlaszolva több bejáratot is. A Sanyi pincéje előtt csak kicsi kődarabok nehezítették a bejutást, valamint egy kicsi fácska. Azt hiszem, ezt hívják magoncnak. Az ajtó nehezen nyílt, de erre számítottunk. Odabenn pókhálók, s a mennyezeten fehér póktetemek fogadtak. A külső helység jobb oldalán, egészen a fejünk fölötti részig két repedés futott, ami cementtel ki lett javítva évekkel ezelőtt, s azóta nem repedt át újra. A fal teljes felületét penész borította. A belső helységben, ahol kétoldalt a hordók sorakoztak, szintén. Sőt! A hordókat is vastag penész ülte meg. Szerencsére a ki tudja mikor otthagyott gyufával sikerült meggyújtani a gyertyát, de a dugó helyén lehetetlen belevilágítani a hordóba. A kopogtatás viszont egyértelművé tette, hogy mind üres.

A borozgatás így elmaradt, csupán sétáltunk egyet. Az utazásra nem kellett választ adnom, Sanyi e nélkül is úgy vette, hogy megyek. (Na bumm. Legfeljebb nem) Elmondta, hogy még várja, hogy szóljon a főnök, s majd reggel megy Miskolcra a vontatóért, de a holmijáért haza kell jönnie, akkorra készüljek el.

A feleségem nem repesett a boldogságtól, de mivel tudja, hogy nekem sokat jelent egy ilyen utazás, nem is akart lebeszélni róla. Valójában nem voltam benne biztos, hogy akarok menni, de mivel Ibolya kezdte reggel összekészíteni a holmimat, a dolog el lett döntve. Sanyit én ébresztettem 8 órakor azt gondolván, hogy már Miskolcon van. Nagyon nehezen jött el a délután három óra, amikor telefonált, hogy mehetek.

Több mint egy óra telt el, mire készen állt a szerelvény. Nekivágtunk az autópályának. A halásztelki csomópontban mentünk le egy hipermarkethez, hogy az élelmiszerkészletünket feltöltsük. Ekkora persze már rég besötétedett. Az M0-s szokás szerint zsúfolt volt, nem igazán lehetett sietni. Különösen, miután utolértünk egy román rendszámú Daciát. Előzésre nem volt lehetőség, bár az se kizárt, hogy teherautóval tilos, hiszen kétsávos utakon gyakran találkozhatunk ilyen tilalmakkal. Csupán abban bízhattunk, hogy hamarosan letérünk az M7 felé. Megkönnyebbültünk, amikor a kihajtónál nem jelzett. Sanyi gyorsított, s már majdnem mellé ért, amikor a román hirtelen meggondolta magát, s elénk vágott. A kocsi farát már nem láttam, olyan közel volt. Vészfékezéssel sikerült elkerülni az ütközést, de nem sokon múlott. A koma is megijedhetett, mert igyekezett mielőbb maga elé engedni bennünket.

A késői indulás miatt nyilvánvalóan nem lehetett arra számítani, hogy ezen a napon messzire eljutunk. A lerakó Milánónál lesz. Eredetileg holnap délutánra kellett volna odaérni, de ahhoz reggel kellett volna elindulni. Mint később kiderült, megoldható lett volna, hiszen a szállítmány készen állt, csupán a szervezésen múlott, na de mindenki hibázhat. Ma van kedd…csütörtök reggeli időponthoz nem kell sietni. Nem is lépünk át a szlovén határon.

- Na, itt van a Kőrishegyi viadukt. – hívta fel Sanyi a figyelmemet, amikor odaértünk. Helyénvaló volt a figyelmeztetés, hiszen a sötétben nem volt feltűnő.

- Franciaországban mentem olyan viadukton, ami 300m magas – jutott eszébe a mi völgyhidunkról. – Nem tűnt fel, hogy milyen magas, csak utána olvastam.

Bámultam bele a sötétségbe. Emlékszem rá az előző utunkról, hogy milyen szép kilátás nyílik a Balatonra, de ebből most semmit nem láttam. A lámpafények csupán azt engedték sejtetni, hogy milyen magasan vagyunk. Úgy tudom, 40m a legmagasabb részen.

A továbbiakban próbáltam meghatározni, hol járunk, de nem nagy sikerrel. Azt örömmel vettem tudomásul, hogy Nagykanizsánál nem ért véget az autópálya. Csupán egy kicsi szakaszon szűkül le az út, de az is jó minőségű. Feltételezhetően azért nem építették meg autópályának ezt a rövid szakaszt, mert várhatóan hamarosan megszűnik a határellenőrzés Horvátország felé is, s azután arrafelé fog menni a tranzitút.

A Csörnyeföldi pihenőnél ért véget a nap. Ekkor volt este 10 óra. Hazatelefonáltam, amíg még olcsó. Megkérdeztem Ibolyát, hogy Zsófi lányunkat hívhatom-e még ilyen későn. Mondta, hogy éppen most beszélt vele.

- Na, cső. – köszöntem rá Zsófira – Elindultam a kamiontúrára, már a szlovén határnál vagyunk. Anyád nem nagyon örül neki.

- Tudom – válaszolta – hallottam a hangján. Hova is mentek?

- Egyelőre Olaszországba, aztán talán Angliába, de majd ez még kiderül

- Vigyázzatok magatokra!

Sanyi elővette a laptopját, megnéztük, van-e esély Internet kapcsolatra. Hálózatot észlelt, de kód nélkül nem lehetett rákapcsolódni. A navigációba beprogramozta a holnapi utat, talán még vacsoráztunk is, aztán nyugovóra tértünk. Ruhák, csomagok az ablakba, meg az ülésre, a konyhafelszereléses láda az egyenesre állított kormányra. Fellendültem a polcra, s meglepődtem azon, hogy nem is találtam szűkösnek a helyet. A múlt télen még zavaró volt a közel lévő mennyezet, gondot jelentett megfordulni, a lábaimat felhúzni, de most első pillanattól olyan természetesen alkalmazkodtam a szűkös térhez, mintha mindig itt feküdtem volna.


Konvojka

Reggel fél 7-kor keltünk. Kihasználtuk a lehetőséget, hogy közvetlen a WC mellett parkoltunk, majd némi motormelegítés után elindultunk. Az autópálya folyamatos, nem kellett már falvakon keresztül kanyarognunk. Hamarosan megvirradt, így láthattam Szlovénia sík vidékét is, de nem találtam benne semmi figyelemre méltót. Maribor térségében már vannak hegyek, amiket korábbi utunk során csak sötétben láthattam, illetve nem láthattam. Még építik az elkerülő szakaszt, így a városon kellett átkelnünk, de ez forgalmi szempontból nem jelent hátrányt. A hozzám hasonló bámészkodónak viszont előny, hiszen ha nem is jártunk a belvárosban, azért oda lehetett látni. Kiérve a városból nem álltunk meg még sokáig, így azt hittem, nem állunk meg annál a pihenőnél, ahol előző utunkon, de aztán mégis, csak én úgy emlékeztem, hogy közelebb van.

- Nézd csak! Elszórták a búzát. Nem kell otthon? Felszedjük? Úgyis építed a kemencét, majd lehet kenyeret sütni belőle. Biztos magyarok parkoltak itt. Hordják Koperba, a kikötőbe. Nocsak! Ott egy céges autó. Oda parkolunk mellé.

A kolléga jött is oda rögtön. Előbb csak kintről beszélt, de mivel csepergős, barátságtalan idő volt, Sanyi beinvitálta a fülkébe. Nyújtotta a kezét, bemutatkozott, de e körökben többnyire csak keresztnevet mondanak, hiszen a megszólításhoz az is elég, megjegyezni pedig többnyire még sok is. Nagy esély van arra, hogy nem találkoznak többet, így teljesen fölösleges még a családnévvel is terhelni egymást. Mint kiderült, ugyanaz a rakománya, ugyanaz a lerakója, mint nekünk. Ugyanaz a problémája a pályadíjjal is, hogy készpénzzel kellett fizetni. Telefonáltak a céghez, ahol azt a megoldást találták ki, hogy az olaszországi képviselő kiegészíti az ellátmányukat. Megbeszélték a helyszínt, az időpontot, s ezután logikusnak tűnt, hogy együtt menjünk tovább. Vagyis konvojban. Két autó persze ugyancsak kicsi konvoj, inkább csak konvojka. A gond csak az volt, hogy Szabolcs (erre a névre emlékszem) éjjel indult, neki csak délben telik le a pihenője. Kivártuk. Mit nekünk az a 3 óra!?

Pont délben indultunk tovább. Addigra megtudtuk, hogy Szabolcs 30 éves, a gyereke (nem tudom fiú-e, vagy lány) 8 hónapos. Ő maga nem tud főzni, legfeljebb tojást süt. Induláskor a felesége bedobozolja neki a hazait, így meg van oldva az étkezése. Mondta, hogy miért volt kénytelen éjszaka útra kelni, de nem emlékszem, csak annyira, hogy családi problémája volt. Megbeszélték a cég, sőt az ágazat gondjait. Mindketten jobb munkahelyről álmodnak, de vagyunk ezzel így sokan. Örültem, amikor visszaült a kocsijába.

Mi mentünk elől. Egy óra múlva tettem is rá megjegyzést, hogy követ bennünket egy sárga kamion. Szlovéniának immár a közepén jártunk. Nem túl nagy hegyek, sekély vizű, széles medrű patakok, apró, takaros tanyák, kicsi falvak, templomok a hegytetőn. Semmi különleges, de az egész látvány úgy együtt, nagyon kellemes benyomást kelt. A nap erőlködött, de nem tudott előbújni az esőfelhők közül még egy ideig. Néha elkezdett esni az eső, de nem nagy intenzitással, és nem is hosszú ideig. Elértük az első alagutat, aminek a túlsó végén híddal folytatódott az autópálya. Aztán bevágva a hegyoldalba, megint alagút, megint híd. A hegyek egyre magasabbak voltak mellettünk, a völgy pedig egyre szűkebb. Néhány kilométeren kiszélesedett a völgy majd ismét beszűkült. Eltűnődtem, hogy ha minálunk sík terepen 3milliárd forint az autópálya kilométere, (2007-ben) akkor ilyen terepviszonyok között ez a picike ország hogyan volt képes megépíteni ezt az utat?

Elsősorban a tájat figyeltem, de azért az autókat is szemmel tartottam, kiemelt figyelmet szentelve a Hyundai típusaira. Egyszer, szembe jött velünk egy ugyanolyan sötétkék H1 SR Truck, mint ami nekem is van. A múlt télen is kb. itt láttam ugyanilyet, nem kizárt, hogy ugyanezt. Ugyanis nemhogy Szlovéniában, de egész utunk során nem láttam még egyet.

Elhaladtunk Celje mellett, a táblák szerit elértük Ljubljanát.

- Hol van az a nagy hegy, ami egészen közel van az úthoz, sok görgetegkő van az oldalán, és tavaly (ebben az évben volt, de sokszor mondtuk rosszul) beszéltük, hogy felszerelés nélkül meg lehetne mászni?

- Az még odébb van. Egészen az olasz határ közelében.

- Akkor rosszul emlékszem? Úgy rémlik, mintha már el kellett volna hagynunk.

Aztán elértük a nagy hegyet. A tetejéből látszott néha egy keskeny csík, alatta fehér felhő gomolygott. Amit alul láttunk, azt erdő borította, noha tudtam, hogy ez egy hatalmas, csupasz sziklatömb. Miután elhaladtunk mellette, oldalt visszanéztem. A tetejéből sokkal többet láthattam innét. A felhő teteje ragyogott a napfénytől, alatta, s néha közte kivillantak a világos szürke mészkősziklák. A csúcsán álló torony jelezte, hogy a térség meghatározó magaslati pontja. Az is, hiszen visszafelé jövet már Olaszországból is látni. Ezt ugyan nem volt módom megtapasztalni, de Sanyi mondta.

Innét nagyon szép fotót lehetett volna készíteni, de ekkor még nem tudatosult bennem, hogy az előttem, az ablakban elhelyezett gépet néhány másodperc alatt be lehet üzemelni. Úgy gondoltam, hogy nem kapkodok, majd lesz ettől még jobb alkalom. Nem volt. Akkor se voltam hajlandó „kapkodni”, amikor nem sokkal ezután egy magas részről, messze nyugatra, .(legalábbis tőlem jobbra) egy gyönyörű völgy tárult elénk, háttérben az Alpokkal. A messzi, havas hegyvonulatot nem láttuk innét, annyira még nem tisztult ki az idő, csak tudtam, hogy ott van.

- Na, megint nem megyünk Lipicára – állapította meg Sanyi.

Azt hiszem, ekkor tettem azt a megjegyzést, hogy: Már régóta figyelem, hogy követ bennünket egy sárga kamion.

- Biztosan a maffia küldte ránk – reagált rá mosolyogva.

Szóval nem mentünk se Lipicára, se Ljubljanába, de utóbbiból most legalább egy pillanatra láttam a fellegvárat. Röviden összefoglalva: Szlovénia egy gyönyörű pici ország, pedig a legszebb részeit még nem is láttam. Nem tudom, lesz-e rá valaha is alkalmam. Most nem, az biztos, hiszen hamarosan elérjük Monfalcone-t, átléptünk Olaszországba. Nem nyaralni jöttünk egyébként sem, hanem küldetésünk van. Úgy értem, hogy velünk (bocsi, hogy potyautasként túlértékelem a szerepemet) küldik az árut, ráadásul meghatározott időre. Van ugyan ahol rugalmasan veszik a lerakás időpontját, de nem ritka eset, hogy ha késik a szállítmány, új időpontot kell kérni, mert nem hajlandóak egyébként lerakni.

Most, holnap reggelre van tervezve az érkezés, a mai cél, hogy minél közelebb kerüljünk Milánóhoz. Trieszt fölött egy pillanatra megláthattam a tengert, de tudtam, hogy nincs értelme elővenni a gépet, hiszen itt nem adódik lehetőség szép képet készíteni.

Viszont az Isonzót, nem hagyhattam ki. Nem egy jelentős folyó, de szerepel a történelemkönyvben, hiszen az első világháborúban, elkeseredett küzdelem folyt itt Olaszország, és az Osztrák-Magyar Monarchia katonái között. Így tehát, utazásom legelső felvételét az Isonzó hídjáról, pontosabban az út szélén álló tábláról készítettem, megmutatandó az otthoniaknak bizonyíték gyanánt, hogy jártam az Isonzónál.

A déli indulás óta csak pillanatokra álltunk meg a fizető kapuknál. Az első, motorleállításos megálló, a cég képviselőjével való találkozáskor történt. Délután 3-ra beszélték meg. Bevallom, kissé el is ámultam azon, hogy pontban 3-kor álltunk be a parkolóba. A hölgy, egy percen belül ott is volt.

Mire megbeszélték, elintézték, le is telt a 15 perc, amit ilyenkor ajánlott kivárni, mert egy ilyen időtartamú megállást már hozzá lehet adni a pihenőidőhöz. Megjegyzem, még most se vagyok tisztában a vezetési időre vonatkozó szabályzattal, pedig lett volna rá alkalmam, hogy tanulmányozzam. Sanyi több alkalommal fel is ajánlotta, de nem éltem a lehetőséggel.

Azt hiszem, itt üzemelte be a navigációt. Ma már széles körben elterjedt, hogy műholdas helymeghatározó segítségét veszik igénybe, nem a térképet tanulmányozzák. Nagy előnye, hogy nem kell közben megállni. A térkép nézegetése közben viszont ajánlott. Valamelyest segít, ha van egy utas, aki olvassa a térképet, de ilyen általában nincs. A GPS-nek persze nem szabad feltétlen követni minden útmutatását, hiszen az nem a valós helyzetet látja, hanem adatbázisból dolgozik, s előfordul, hogy frissítésre szorul. Nagyon jó, hogy ha nem veszünk figyelembe egy utasítást, akkor azonnal újratervezi az útvonalat, mindig a pillanatnyi helyzet alapján. Zűrös közlekedési szituációban nagy előny, ha hangja is van a rendszernek, hiszen nem kell minduntalan a monitorra figyelni. A minket követő kollégának egy kicsi készülék volt a szélvédőre tapasztva. Ahhoz azért aránylag nagy figyelem-koncentráció szükséges, na meg persze jó szem. Olyan, ami az enyémmel ellentétben közelre is jól tud fókuszálni. Ezzel szemben nekünk nagy előny, hogy a műszerfal tetejére utólag épített asztalon, egy 15”-os laptop-monitoron követhettük a haladási útvonalat. Itt, a Pó-síkságon dél felé haladva nem tudom miért volt rá szükség, hiszen az útvonal már benne volt a Sanyi kisujjában.

Ez a szakasz számomra is hosszú volt és unalmas, hiszen már láttam máskor. A távoli hegyek innét se voltak láthatók, hiába sütött ki néha a nap. (néha meg eleredt az eső) Az hozott némi izgalmat, hogy utolértünk egy személykocsit, ami könnyű utánfutón vontatott egy nagy reklámtáblát. Kissé fújt a szél, s ez a vontatmány ugyancsak érzékeny volt az oldalszélre, ezért nem is ment gyorsabban 60km/h-nál.

- Megelőzzem? – tette fel Sanyi a költői kérdést. Nem várt rá választ, hiszen ezt neki kell eldönteni.

Ugyanis az a gond, hogy ezen a szakaszon, számára előzési tilalom van. Sok kamionos nem vette ezt olyan komolyan, de nem lehet tudni, hol van rendőr, aki megláthatja a szabályszegést. Egy ilyen esetnek nagyon súlyos következménye lehet. Az olasz rendőr elveszi a jogosítványt. (azt hiszem két hétre, de ebben nem vagyok biztos)

A szállítmány így nem jut el a célhoz, még ha a cég küld egy másik sofőrt, akkor sem. Haza kell utazni, majd amikor letelik a határidő, akkor pedig vissza, hogy megkaphassa a jogosítványát. Egy ekkora csapást sok háztartás nem engedhet meg magának. Csak annyin múlik, hogy egy fél percre átmegy a másik sávba. Választhatja azt is, hogy 60-al botorkál a forgalmat feltartó mögött. Utóbbit választotta, remélve, hogy amaz, az első adandó alkalommal lemegy a pályáról. De, nem ment le. Még a következőnél sem. Sanyi híres a nyugalmáról, de most már azért rátenyerelt a kürtre. A személykocsis nem reagált, pedig már csak az a tény is zavaró lehetett a számára, hogy a visszapillantó tükrét egy negyventonnás szerelvény részlete töltötte ki. Sokadik kürtölésre aztán kihúzódott a leállósávba. Ekkor kissé felgyorsíthattunk, de csak addig, amíg Velence térségében be nem dugult a forgalom. Az olaszoknak mostanában telik le a munkaidő, mindenki kint van az utakon.

Nem sok esély volt arra, hogy ezen a szakaszon túljussunk, mielőtt letelik az egyhuzamban vezethető idő, így egy SOS-sávba kiállva, megtartottuk a 45 perces pihenőt. Sanyi és Szabolcs a kocsi elé álltak beszélgetni, de a közvetlen mellettünk zajló forgalom olyan zajos volt, hogy kiabálni kellett ezért, és a csepergő eső miatt is be kellett ülni a fülkébe. Közben be is sötétedett. Hamarosan olyan útra kanyarodtunk, ahol korábban még nem jártam, de így már nem sokat láttam belőle. A monitort figyeltem, azon is elsősorban a tengerszinthez viszonyított magasságunkat, ami olykor mínuszos előjelű volt. Sokáig haladtunk +/- 4m között. Számomra az volt zavaró, hogy úgy tűnt, mintha soha nem érnénk ki a városból, és ez vonatkozik a hátralévő 200km-re végig.

Üzemek, kereskedések, logisztikai központok sora szegélyezi a Milánó felé tartó autópályát. Ahol nem láttam épületeket, ott a hangfogó falak takarták a kilátást. Vagyis takarták volna világosban. A forgalom valami iszonyatos.

- Nem látni, hogy gazdasági válság van.

- Hát, nem. Szerintem, ha építenének ide még egy másik pályát, az is megtelne.

Sanyi erre csak bólintott, azt hiszem. Nem kizárt persze, hogy mondott is valamit, csak nem hallottam. Nem beszél túl hangosan, nekem pedig már nem az igazi a hallásom. Sokszor már engem zavart, hogy bármit mondott, vissza kellett kérdeznem, de volt, hogy még akkor sem értettem. Kellemetlen, de ezzel nem tudok mit kezdeni, épp úgy, mint az angolok steak-jével, de az még a későbbiekben kerül majd sorra.

Na jó, a 200km-es paraván erős túlzás volt, de Pádova, Vicenza térségére igaz, hogy alig látni ki a pályáról. Verona, a Garda tó környéke már szimpatikusabb, de talán azért, mert a visszaúton láthattam világosban is. Most persze egyelőre még azon kellett izgulni, hogy a munkaidő leteltekor találjunk helyet lehetőleg olyat, ahol nincs nagy zaj, lehet éjszaka aludni. Aztán ez csak részben sikerült. Jó órányira lehettünk még Milánó előtt, amikor megálltunk. Mivel a térképet nem vettem elő, nem tudom azóta sem, hogy ez pontosan hol volt, de azt hiszem nem is olyan fontos. Mint ahogy az sem, hogy nem Milánó volt az úticél, csak ez egy jó támpont. Magyarországról nézve jelentéktelen a különbség, de inkább Monzához volt közel a lerakó.

Berganónál, az éjszakai szállásra kiszemelt parkoló már megtelt. A bejáratánál találtunk még annyi helyet, hogy befért egymás mögött az út szélén a két kamion. Bal felől az autópálya forgalma, jobb felől egy zajos nagyüzem nehezítette a nyugodt pihenésünket. A parkoló másik végén, a benzinkúton túl lehetett felmenni a pálya fölé épített étterembe. Ott lehetett volna WC-t találni, de nem vettük a fáradságot. Majd valahol holnap. Most inkább vacsoráztunk egy kis hazait, majd lefeküdtünk aludni. A kötelező 9 órát ki kell várni a továbbindulással.

Éreztem, hogy hosszú éjszaka lesz. Nagyon korán ébredtem fel, de ez a következő 11éjszakán, többnyire így lesz. Többkevesebb sikerrel próbáltam visszaaludni. Az állandó zaj nem zavart túlságosan, inkább csak ha a közelben indítottak be egy-egy kamiont, vagy közvetlen mellettünk haladt el. Ez nem volt olyan ritka, hiszen az út szélén parkoltunk. Még csak éppen kezdett virradni, amikor felkeltünk. Köztünk, és az üzem között volt egy lezárt út, amihez megjöttek a munkások. Szabolcsnak el kellett állni az úttorlasz mellől, hogy odaférjenek. Na, ha már neki megkezdődött a munkaidő, akkor haladjunk!

Keresztül araszoltunk a még most is zsúfolt parkolón, elhaladtunk a benzinkút, és egy gyorsétkezde mellett. Ez utóbbira a feliratából következtettem, mert angolról olyasminek fordítottam, hogy futva, vagy futás közben…vagy ilyesmi. Aztán kihajtottunk a pályára, amin ugyanolyan nagy volt a zsúfoltság, mint tegnap este. Annyi változásra figyeltem fel, hogy most nagyon sok volt köztük a brigádautó. Vagyis duplafülkés, platós, sok esetben billenőplatós, némelyik mindezeken túl még daruval is felszerelt kisteherautó. Logikus lett volna, ha márkák tekintetében az Iveco lett volna a legtöbb, hiszen mégiscsak Itáliában járunk, de nem így volt. A Ford akkora túlsúlyban volt, hogy az összes többi márkát magasan verte darabszámilag.

Sok panaszt hallottam már e márka megbízhatóságára, de valami oka azért mégis lehet, hogy ilyen sokan veszik. Hm?

Nyolc órakor érkeztünk meg a megadott címre. Az utolsó néhány kilométeren olyan bonyolult útvonalon vezetett bennünket a GPS, hogy ennyi kanyar után a saját falumban is eltévedtem volna. Nem volt egy tágas utca, legalábbis kamionos szemmel nézve. Egy lengyel„kolléga” már várakozott a közelben, de két kapuval mögöttünk parkolt. A megadott címen semmi mozgás nem volt, csak a szomszédba jöttek, szállingóztak az autók. A kapu motorosan nyílt, de a kocsiból kiszállva, kulccsal kellett elindítani. Miután bementek, a kapu becsukódott. Néhány perc múlva jött a következő dolgozó, kiszállt, nyitott, bement, kapu becsukódott, s ez így ismétlődött hosszú időn át.

Szabolcs átjött hozzánk, hogy ne egyedül várakozzon, ha már akár társaságban is lehet. Nem kötötte le a figyelmemet, amit beszélgettek. Szakmai dolgokhoz úgyse tudok hozzászólni. Bámészkodtam. Kicsit fújt a szél, s annak ellenére, hogy szépen kisütött a nap, nem kívántam kiszállni a kocsiból. Közvetlen mellettünk, a betonpalánkon túl, két focipálya is volt egymás mellett. Távolabb nagyfeszültségű villanyvezetékek zavartak bele a havas Alpokra nyíló panorámába. Kedvem lett volna fotózni, de itt nincs semmi, ami érdemes lenne rá. A hegyek túl messze vannak. Na, majd a visszaúton.

Talán félórát várhattunk, amikor kinyílt a „mi” kapunk. A két fiú a papírokkal bement, miután úgy látták, hogy már nem fogják visszacsukni. Azonnal mehettünk is befelé. A szűk udvar miatt farral. Szabolcs, magára öltötte pvc-szürke pufi dzsekijét, kapucniját a fejére húzta, nehogy megfázzon, s a kapuban integetve próbált segíteni a tolatásnál. Annyi haszna volt közreműködésének, hogy felfigyelt arra, hogy a kapu sínje nagyon közel kerül a kocsi aljához, az udvar erős lejtése miatt. Ezért majd ő magasabbra fogja emelni a légrúgót. (aztán persze erre mégse lett szükség) A főépület mögötti raktár legelső kapujához állíttattak, amivel csak annyi baj volt, hogy lehetetlenné tettük az összes többihez való hozzáférést. Jött a lengyel nagy felháborodással, amiért kielőztük. Tény, hogy régebben vár, de ki tudta, hogy ő is ide jött. Egyébként se mi döntjük el a sorrendet. Aztán neki lett igaza, mert minket átküldtek az utca másik végén lévő telepre. Az udvar végén, egy betonfalú gödörbe kellett betolatnunk. Perceken belül el is kezdték a kirakodást. Mire végeztek, a Szabolcs kocsija is üres volt. Mindketten megkapták közben a következő felrakót, irány visszafelé, Veronába. Ismét ugyanazt a fuvart kapták. Ugyanazt az árut, ugyanoda.

Csupán annyi volt a különbség, hogy egyikük lerakója 9, míg másikuké 13 órára, de az nem derült ki, melyik egyik, melyik másik. Szerintem, mivel ugyanaz az áru, ugyanolyan mennyiségben, mindegy is ez, de Sanyi szerint ez nincs így, és ő tapasztalatból tudja. A megoldás persze az, hogy mindketten a korábbi időpontra kell, hogy odaérjenek, aztán vagy mindkettőt leszedik, vagy valamelyiküknek várni kell. Nem ez lenne az első ilyen eset.

A GPS mondta az útvonalat, de ettől függetlenül Sanyi emlékezetből navigált. Így legalább a nem egyértelmű utasításokat is át tudta hidalni. Már a pályára - illetve itt strada-nak nevezik - is nehezen jutottunk fel. Sokáig kellett araszolgatni a felhajtón. Közben legalább alkalmam volt megfigyelni egy csatorna mentén, hogy valaha hogyan öntözték a környékbeli földeket. Azt nem tudom, hogy mostanában hogyan, vagy egyáltalán teszik-e valahogy, hiszen télvíz idején nem öntöznek. Az út menti árkokban magasra nőtt a gaz, de annyira nem, hogy meg ne láthattam volna a kicsi zsilipeket, amikkel a beömlő (vagy beszivattyúzott?) vizet felduzzasztották. A zsilipek állapotából látható volt, hogy a közelmúltban ezek nem üzemeltek.

A nap szépen sütött. A távolban fehérlettek az Alpok hófödte csúcsai, de fotózáshoz túl messze. Reméltem, hogy még lesz ettől jobb alkalom. Figyeltem az ablakból egy jelentős felületet kitakaró laptopon az útvonalat. Ha várat, vagy nagyobb templomot, jelentősnek tűnő régi várost láttam, kíváncsian olvasgattam a neveket, hátha ismerősnek tűnik, de nem volt köztük ilyen. Az út mentén láthattam néhány tanyát. Ez egy hatalmas sík vidék. Az eddig látottak, s az egyéb ismereteim szerint is fejlett, ipari térség, de szemmel láthatóan nagyon jó termőföld is. Decemberben persze itt sincs nagy mozgás a földeken. Nincs miért rámenni. Nem is láttam sehol összevágott, sáros földutat. A tanyákba is aszfaltút vezet, az épületek között is, de ha nem, akkor legalább kőzúzalékkal van megépítve. A főépület 2-3 emeletes, régi, talán több száz éves, egyszerű, dísztelen tömbház. A gazdasági épületek többnyire lényegesen újabbak. Néhány személykocsi parkol a ház körül minden tanyában, de munkagépeket nem látni. Nem hagyják szabadon, mint minálunk szokás.

Kivételek persze a kereskedések, ahol ágaskodó gémekkel sorakoznak a daruk, és egyéb emelőszerkezetek, de ezeknél éppen az a lényeg, hogy mindenki lássa őket. A tanyákról még annyit, hogy elég sok van köztük, amit nem laknak. Közülük jó néhánynak már a tetőszerkezete is beomlott, de nincs körülöttük limlom, szemét, hanem szinte az épület faláig meg vannak művelve a földek.

Nincs málladozó vakolat, hiszen ezeken a házakon semmiféle vakolat nincs. Az itt nem volt szokás. Nem találták csúnyának a szabadon látszó kőfalat, nem volt értelme bevakolni.

Izgatottan vártam, hogy elérjük a Garda tavat, amiből talán majd látok egy kicsit. Idefelé talán jobb rálátás adódott volna, de akkor sötét volt. A tavat övező hegyek egyértelművé tették, hol kell keresnem. A térkép mutatta, mennyire közel járunk, de magát a tavat mégse láttam. Talán majd egyszer, ha gazdag nyugdíjas leszek, eljövünk ide a feleségemmel, a lakóautónkkal.

Kevéssel Verona előtt álltunk ki egy benzinkútnál 15 perces pihenőre. A két sofőr megbeszélte immár sokadszor, hogy „Verona ísztnél” kell majd kimenni. A GPS egyértelműen mutatta az utat, de Szabolcs egyébként is jött utánuk. Megbeszélni persze nem árt, hogy ha ettől megnyugszik. 12:40-kor érkeztünk meg a megadott címre. A portás beküldött bennünket parkolni, s közölte, hogy ebédidő van, várjunk 2 óráig. Vártunk.

Ebédeltem én is, járkáltam az udvaron, amennyire lehetett, nézegettem a tájat. Északra a hegyen állt egy vár, de túl távolinak találtam. Viszont közvetlen a telep szomszédjában állt egy hatalmas torony. Törzse négy, egybefogott oszlopból állt, melynek a tetejére egy nagy teraszt, majd egy háromemeletes, nyolcszög alakú, ablakokkal körberakott részt raktak, amely fölött folytatódott a négyes oszlop két további teraszig. A legfölső szakasz antennákkal volt telezsúfolva. A nap éppen mögötte sütött. Kis idő múltán takarásból. Nem álltam még át a digitális fényképezésre, nem tudatosult bennem, hogy bármikor, bármit lefotózhatok, legfeljebb kitörlöm, ha nem jól sikerül. Én, még a filmes technikán szocializálódtam, ahol be kellett állítani a fényviszonyoknak megfelelően a gépet, többnyire legalább két felvételt készíteni mindenről - hátha nem sikerül - aztán reménykedve várni, amíg elkészülnek a képek. Erre persze előfordult, ha egy alkalommal nem készült annyi felvétel, hogy tele legyen vele a film, hogy hónapokat kellett várni. A lényeg, hogy Veronában egyetlen képet se készítettem.

Ültünk a kocsiban, lestük az udvaron lézengő dolgozókat. Megállapítottuk, hogy ezek a (nagyon) dél-olasz fiúk, nem olaszul beszélgetnek, hanem valamilyen afrikai nyelven. Egy kicsi, ugyancsak bevándorlónak látszó nő, egy nagy műanyag vödörrel jelent meg az udvaron, álló nyelű lapáttal, és egy szemlátomást új söprővel. Az udvaron elszórt, csak nyomokban fellelhető szemetet szedte össze. Megegyeztünk abban, hogy bizonyára többet keres ezzel a munkával, mint egy magyar kamionos.

Más nációval kapcsolatban nem merném ezt kijelenteni, hiszen a benzinkúti éttermekben, vagy akár automatáknál, azért csinálnak forgalmat. A magyarok viszont hazait esznek, vagy a hozott alapanyagból főznek. Sokszor titokban, a parkoló kamionok között, mert a helybeliek nem nagyon örvendeznek neki.

Két órakor kinyitott az iroda. Adtak egy címet, elérési útvonal rajzával,(amit csak közlekedési kihágással lehetett követni)s máris indulhattunk a nyomdába, a valódi felrakóra. Ez viszont már a város lakóövezetében volt, ahol ugyancsak korlátozott volt a parkolási lehetőség. Valójában nem kellett nagyon sokat várni, alig volt még 4 óra, amikor elindulhattunk.


Újratervezés

Sanyi sokszor felülbírálta a gépi navigációt. Amikor a javasolt manővert mellőzve, túlmentünk egy csomóponton, a géphölgy bejelentette, hogy most mit fog tenni: Újratervezés.

- Hiába beszél neked ez a csaj, nem hallgatsz rá?

- Na, most már innét ő is úgy tudja mint én - közölte, miután ismét felhajtottunk a kelet-nyugati sztrádára.

Innét nézhettem vissza Veronára. Szinte madártávlatból. Az antennaerdős torony jelezte, hol töltöttük az ebédidőt. Na, még egy templomtornyot is be tudtam azonosítani, amit a nyomda előtti várakozáskor figyeltem a másik oldalról. Ismét Milánó felé haladtunk, de az első sztrádakereszteződésnél letértünk az észak felé vezető irányba. Irány Brennero, vagy ahogy már a helybeliek nevezik, Brenner. Ugye milyen jelentéktelen a különbség? Ennek ellenére két nyelven van kiírva. Ha én, aki idegen vagyok, felismerem akármelyik változatot, nem gondolom, hogy a helyieknek gondot jelentene. Ez, csupán egy gesztus, a nemzetiségek felé.

- Na, most nem látjuk a Pó-t - jegyezte meg Sanyi, utalva az előző utunkra, amikor minden folyónál megjegyezte, hogy - itt is egy Pó.

- Most nem, - válaszoltam - hacsak nem fordulunk Modena felé, hiszen akkor nem is lenne messze.

- Ezen a folyón viszont - mutatta a mellettünk lévőt - elérhetnénk csónakkal.

- Érdekes, - mondtam - azt hinné az ember, hogy belefolyik a Pó-ba, de megnéztem a térképen és nem. Ez, közvetlen a tengerbe ömlik. Na, de most az őseid földjét se fogjuk meglátni. - utaltam a sötétségre.

Ezt az „őseid földjét” alaposan kibeszéltük egészen olyan szintig, hogy odahaza lehetne kisebbségi képviselő az önkormányzatban, ha alapítanának egy sváb egyesületet. Találna a rokonságban annyi tagot, hogy ez elérhető lenne. Mindez persze csak beszélgetés szintjén marad, hiszen nincsenek politikai ambíciói. Nekem korábban voltak, de miután szembesültem a nehézségekkel, elmúltak.

Az persze csak ötletszerű, hogy itt élhettek az ősei, mert attól, hogy a nagyapja neve Klausenberger volt, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi kapcsolódása lenne a Klausenberghez.

Mindezt persze már előző utunkon is megbeszéltük, vagy talán már máskor is, de a hely szelleme kínálta az alkalmat, hogy újra megvitassuk. Mindannyiunkkal előfordul, hogy ugyanazt a dolgot elmondjuk többször is.

Jó esetben más-más hallgatóság előtt, de megesik, hogy ugyanannak ismételjük ugyanazt. Ritkán fordul elő, - legalábbis nálam - hogy az ismétlés tényét szóvá tenném.

A hegyek közé érve, már teljesen besötétedett. A hegyoldalba épült várakat talán éppen a hozzám hasonló utazók kedvéért világították ki. A falvak, városok közvilágítása is sokat megmutatott, csupán a hatalmas hegyek látványát kellett nélkülöznöm. A GPS adatai közül megkülönböztetett figyelmet szenteltem a tengerszinthez viszonyított magasságnak. Verona kb. 50 m, de talán 50 km-t is haladtunk, mire elértük a 120-130m-es magasságot. Meglepett, hogy Trentó, a tartomány székhelye is csupán 180 méteren van. Azt mondta erre Sanyi, hogy azért ilyen magasak a hegyek, mert mély a völgy.

Mekkora okosság!J

Hó még itt is alig volt. Éppen csak. A völgy kettéágazásánál, egy városnak is elegendő a hely, ide épült Bolzano Nem túl nagy, de nagyon szép kis város. Szívesen eltöltenék itt hosszabb időt is. Ezt a sötétség ellenére meg lehetett állapítani. Felismertem a helyet, hogy az előző utunkon Sanyi itt tette szóvá, hogy ugyan honnét tudták a régiek, merre kell tovább menni. Szerintem nem tudták. Bejárták mindkét irányt. A baloldali völgy visszakanyarodik, a jobboldali pedig hamarosan véget ér. Ez utóbbi lett aztán a jó irány Tirol felé. Itt kezdett el jelentősen emelkedni az út. Kezdődött az alagutak sora. A műholdas helymeghatározó okozott némi derültséget emiatt. Amikor bementünk az alagútba, a műhold nem látott bennünket, a géphölgy bejelentette, hogy elvesztette a jelet. Amikor kiértünk a szabadba, visszajött a jel, s bejelentette: újratervezés. A további út megjelölése a monitoron innét kezdődött. Előfordult, hogy nem volt idő utasítást adni a továbbiakra vonatkozóan, mert beértünk a következő alagútba. Aztán megint újratervezés következett. Sokszor előfordult, hogy értelmezhetetlen ajánlást adott, hiszen a szűk völgyben olyan közel volt a sztráda és a helyi út, hogy nem tudta pontosan a műhold, melyiken vagyunk. Valójában nem volt itt szükség a segítségére, hiszen csak kapaszkodnunk kellett a hágó felé. Nem kellett letérni se jobbra, se balra. Letérni nem, de kanyarodni annál inkább. Sajnáltam, hogy sötétben kell ezen a csodálatos tájon végighaladnunk, de ne essünk túlzásba, örülhetek, hogy itt lehetek. Az ülést már nem lehetett úgy beállítani, hogy kényelmes legyen, nem tudtam hogy üljek, mert tört, nyomott, szúrt, fájt a hátam, fájt a nyakam. Hol fekvőre állítottam az üléstámlát, hol meredekre. Hol egyik, hol másik oldalra fordultam. Hol egyik, hol másik lábamat húztam magam alá. Karba tettem a kezem, vagy előre könyököltem, bámultam bele a lámpafénybe.

Néztem hol tartunk, hány kilométer van még Brennerig. A tengerszint fölötti magasság egyre nőtt elértük a 700 métert, de már nem voltunk olyan messze, hogy hihető legyen a 2000 m elérése, pedig Sanyi annyira emlékezett. Aztán felötlött benne, hogy talán eltévesztette a helyet, és inkább a francia Alpokban járt olyan magasan. 1300 m-en kiálltunk egy benzinkútnál, illetve csak kihajtottunk, majd tovább mentünk, mert már nem volt hely. Ahhoz nem volt már idő, hogy Ausztriába átmenjünk, így Vipiteno-nál, a fizetőkapu után közvetlenül, kimentünk a fizetőparkolóba. Magasság 1350m.

Itt volt hely bőven, az a kicsi hó is el volt túrva, válogathattunk a helyben. A terület olyan erősen meg volt világítva, hogy azt fontolgattam, készítek képet a kamionokról, háttérben egy magas hegycsúccsal. Aztán persze nem is próbálkoztam vele, megmaradt ötlet szinten. A hely nagyon szimpatikus volt, hiszen lehetett menni WC-re. Ezt a lehetőséget többször is kihasználtam.

Téli viszonylatban jó idő volt. A hőmérséklet éppen csak fagypont körüli. A meleg fülkéből kiszállva fáztunk ugyan, de lehetett volna ez sokkal rosszabb is. Most még mindig csak hideget vacsoráztunk. Majd talán holnap este főzünk valamit. Itt a Kossuth rádió se szólt jól, leárnyékolták a hegyek. Úgy éreztem, haza kellene telefonálni, hiszen már második napja nem jelentkeztem. Sanyinak a céges telefonján csak SMS-t lehet írni, hívni csak céges telefont. Felajánlotta nekem is, miután a saját telefonom nem tudta elküldeni, amit írtam. Alig van különbség a két készülék kezelése között, mégis megkínlódtam az üzenet megírásával. Aztán már csak a telefonszámot kellett megnézni, mert nem tudom fejből.

Éppen kikerestem a feleségem számát az Ibiója név alatt, amikor hívást kaptam ugyanonnét.

- Na, cső! Éppen megírtam az SMS-t a Sanyi telefonján, csak a számodat nem tudtam. Elküldjem?

- Most már nem kell. Mi újság van? Hol vagytok?

- Úton Anglia félé. Most fenn vagyunk a Brenner hágónál, holnap Ausztria, Németország, Luxemburg, és így tovább…

Egészen rövidre fogtam a beszélgetést. Közöltem, hogy nagyon drága a percdíj, talán még azt se kérdeztem meg, hogy otthon mi újság, de ha mégis, akkor gondolom, azt mondta rá, hogy semmi. Aztán kicsit rosszul is éreztem magam a bunkóságom miatt, hiszen nincs túl nagy jelentősége ebben a helyzetben, hogy 200, 400, vagy akár 600Ft-ba kerül a telefonálás.

Fiatal volt még az este, így beüzemeltük a TV-t. Csütörtök lévén, meg volt az esélye annak, hogy a Fábry-show van az RTL-en. Úgy emlékeztem, hogy a múlt héten volt, tehát most nem lesz, de aztán kiderült, nem jól tudom.

A beüzemelés persze nem úgy megy mint otthon, hogy csak megnyomom a gombot és kész. Ennek külön szertartása van. Az ablakba épített asztalon van (ha éppen a laptopnak nem kell a hely) a műholdvevő beltéri egysége, amiről első ránézésre azt gondoltam, hogy dvd lejátszó. Ennek a tetejére kell ráállítani az A-5-ös papírlap méretű TV készüléket.

Egy dugó az autórádióból, kettő az egységből, s ez utóbbiba még be kell dugni az antennát, amit út közben a felső ágyon tárolunk. A külső tükör két szárához van bilinccsel rögzítve egy függőleges cső, erre egy vízszintes szár, aminek a végén lévő lyukba, csavarozással rögzítendő a parabola antenna. Ennek persze az a lényege, hogy a megfelelő irányba kell fordítani. Nem nagy dolog, a tányérnak dél felé kell néznie, a dőlésszögén nem sokat kell igazítani, az többnyire jó szokott lenni. Már csak azt kell tudni, merre van dél. Nagy segítség, ha áll mellettünk egy másik olyan kamion, amiben már működik a TV. Persze ez a ritkább eset. Lehetne iránytűvel megnézni, csak ahhoz kellene egy iránytű. Sanyi már majdnem vett, de nagyon bóvlinak nézte a kiszemelt példányt. Nem értem ugyan, mit kell tudni egy iránytűnek azon túl, hogy mutassa az irányt. Van még egy megoldás. Be kell üzemelni a laptopot, azon belül is a műholdas helymeghatározót. Ezzel csak annyi a gond, hogy az autó hossztengelyének az irányát nem látja, csupán az út irányát mutatja, s ehhez képest az észak-déli irányt.

Menet közben ez rendben is lenne, de a parkolóban bármilyen irányban állhatunk. Nem könnyű feladat, de azért sikerült megoldani. A TV- nézés már ugyanúgy működik, mint otthon. Nekem ugyan most éppen határeset, hogy kell-e szemüveg, vagy nem. Úgy hallottam, hogy egyébként nem ajánlott. A számítógéphez persze használok, s ez a monitor is alig van messzebb. Az ülésből nem igazán kényelmes, főleg, amiért már napok óta itt ülök. Az ágyból tv-zésnek meg van az a veszélye, hogy közben elalszom. Ennek tudatában felvetem magam a polcra. Aztán többször is ráébredtem, hogy szól a TV, míg végül Sanyi is ráébredt, és kikapcsolta.

Na, még megjegyezném, hogy az antenna-kábel bevezetése az én ajtóm üvegének a résén történt. Elég vastag gumi, ettől még zárt az ablak. Csupán azt kellett szem előtt tartanom, hogy éjszaka ha ki kell mennem, akkor a bal oldali ajtót használjam. Ennek oka eredetileg az volt, hogy el ne állítódjon az antenna. Valójában nem lett volna jelentősége, hiszen reggel úgyis le kell venni, mielőtt tovább indulunk.

Járt úton

Reggelre esett néhány centi hó, de ezt csak a parkolóban észleltük, a sztrádán semmi nyoma nem volt, hiszen az állandó forgalom azonnal szétcsapja, mihelyt leér a hópehely. Ha mégsem, akkor azonnal indulnak a gépek és eltúrják. Egy ilyen fontos útvonalon nem engedhetik meg, hogy leálljon a forgalom.

A fiúknak megfordult a fejükben, hogy a fizetőkapu mögött jutnak majd vissza az útra. Nem tudták, hiszen - noha tudtak a parkoló létezéséről, korábban még egyikük se járt itt. Aggódásuk alaptalan volt. Logikusan van megépítve a rendszer, ha egyszer már átjutottak, nem vezetik oda őket újból, hiszen ki van fizetve az olasz szakasz.

Átléptünk Ausztriába. Ki van téve a tábla, arról lehet tudni. A GPS szerint a tengerszinthez mért magasságunk 1400m. Leparkoltunk, a fiúk bementek az irodába feltöltetni a „csipogót”. Ez olyan rendszer, hogy a jeladó ki van téve a kamion ablakába, az autobahn bizonyos szakaszain pedig jelolvasók vannak telepítve, amik a telefonkártyához hasonlóan levesznek egy bizonyos összeget. Már kezdett világosodni, de még a közvilágítás működött. A közeli hegyoldalt nagyon jól lehetett látni.

Kihasználva, hogy áll az autó, lefotóztam a hegyoldalt, hiszen az egész átkelés során nem volt alkalmam rá, de már nem is sok lesz, hiszen mindjárt megkezdjük az ereszkedést. A képpel csupán két gond volt. Kihasználtam az optikai zoom adta lehetőséget és ráközelítettem, így nem fért bele a képbe az egész hegy. Fenyőfák töltötték be az egész képet, kissé elmosódva, a szélvédőről visszatükröződő villanófény ragyogásában. Két próbálkozás, ugyanaz az eredmény.

Következett az út legfélelmetesebb szakasza. Szédítő magasságokban kanyarogtunk a hegy oldalában, a falvak, templomtornyok mélyen alattunk. Erős motorfékkel ereszkedtünk lefelé, de én még így is soknak találtam a sebességet. Bámészkodásra már elég világos volt, de az iménti kudarc nem nagyon bátorított a fotózásra. Az ablakot nem kívántam leereszteni, villanófényt fotózni pedig azt hiszem értelmetlen.

Alig 50km-t haladtunk, de ezalatt a magasságunk 700 m-t csökkent.

A légnyomás változásától bedugult a fülem. Belegondoltam, hogy azért milyen kicsi az embernek az alkalmazkodó képessége. Mind a légnyomás, mind pedig a hőmérséklet tekintetében. A bioritmusról most nem is beszélve.

Az előttünk álló napokon már az is zavaró lesz a számomra, hogy noha mostanában odahaza is elég későn virrad Greenwichtől kissé nyugatra másfél órával később van reggel. Az óránkat nem állítottuk át, noha itt már nem egyezik a helyi idő az európaival. Csupán azt kellett szem előtt tartani, hogy a 9 órai lerakó nálunk 10 órát jelent. Ebből ugyan nem adódik gond, hiszen nem számít rendkívüli dolognak, ha várnunk kell. Persze csak abban az esetben, ha van parkolásra lehetőség, ugyanis az angolokról az a hír járja, hogy meglehetősen rugalmatlanok.

Na, de hol vagyunk még ettől. Egyelőre a GPS utasításait kell sorozatosan figyelmen kívül hagyni. Ugyanis nincs tisztában azzal, hogy mi egy 40 tonnás kamion (itt LKW) vagyunk, nem mehetünk be Innsbruckba, egyetlen lehetőségünk az Inntall-autobahn, egészen Kufsteinig. Minden kijáratnál (itt Ausfahrt) ki akart bennünket irányítani az autobahnról.

Szép, szép az Inn völgye, de már láttam. Azzal ugyan nehezen tudok betelni, hogy mekkora hegyek tornyosulnak mindkét oldalon, de új dologra nem figyeltem fel a korábbi utamhoz képest, hacsak a betonüzemeket nem számítom. Ezek is itt voltak ugyan, de nem vettem figyelembe.

A nagyüzemi betonelemeket most is irigykedve néztem, mivel tudom, hogy én nem vagyok képes ilyen minőségre. A völgyben nem nagyon akart világos lenni, pedig már régen volt reggel. Elmúlt 9 óra, amikor délkelet felől előbukkant a nap két hegycsúcs között. Nem kelt fel, csak megmutatta magát. Elképzelhető, hogy ebben az évszakban itt, nem is emelkedik a hegyek fölé. Figyeltem, hogy hol kezdik már duzzasztani a folyót, mert onnét már nincs messze Kufstein vára, ami azt hiszem, nem fogok lefotózni, hiszen megnézhető az Interneten. Minek törjem magam? Egyébként is rossz szögben lesz, a megfelelő rálátáskor. Viszont ekkor már elérjük hamarosan a német határt, úgyis meg kell állnunk a német autobahn használati engedélyét elrendezni. Ott legalább megreggelizem, noha engem ebben menet közben sem akadályoz semmi.

Kivettük a 45 percet, lefotóztam a kamionokat immár Németországban, de a háttérben lévő hegyek még Ausztriában voltak. Itt, Bajorországban már sütött a nap.

Kijutottunk a nagy hegyek közül, észak, északnyugatnak fordultunk, München felé. Máskor itt hajnalban jártunk, de most se volt sok látnivaló. Balra a Bajor-Alpok, egyre távolabb, a közelebbi környezet barátságos dombvidék. Megszólalt a telefonom. Kedd este kikapcsoltam, hiszen az eddigi tapasztalataim szerint külföldön nem vettem hasznát. Többnyire persze azért, mert nem volt rajta fedezet a hívásokhoz. Most azt hiszem, van. Tegnap este már nem kapcsoltam ki. Ha valaki hív otthonról, hagy hívjon. Igaz, valamennyit nekem is számláznak, de hátha fontos, vagy esetleg hasznos. Most egykori bukott polgármesterem, valamint szépemlékű civil szervezetünk eredetileg bejegyzett elnöke a hívó fél. Gonosz kis lelkemmel arra gondoltam, hogy milyen bosszús lesz majd, ha megtudja, hogy külföldi telefont hívott. Felvettem.

- Szia Gyula! Ki az elnök az egyesületben?

- Én.

- Az ügyészségről hívlak. Adom az ügyész urat, majd elmondja, mi a helyzet.

Tudtam, hogy az ügyészségen van, említettem Sanyinak az elmúlt napokban többször is, de ez a hívás azért meglepett. Vártam, mit mond az ügyész, nem említettem, hogy külföldön vagyok.

A doktorúr munkaidőben volt, a más telefonján beszélt, nem siette el a dolgot. Lassan, megfontoltan, szinte már tagoltan beszélt. Igaza van egyébként, hiszen azt akarta, hogy megértsem, amit mond. Nem írom le szó szerint, de a lényeg az volt, hogy az ügy, a civil szervezetünk megszüntetésének az adóhivatal által indítványozott felszámolása. Ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy nem működünk. Jól gondolták, hiszen az utolsó taggyűlésünk 2004 április 18-án volt. Immáron több, mint 4 éve. Ekkor választott meg engem a tagság elnöknek, de a jogászunk sorozatos mulasztása miatt a hivatalos bejegyzés maradt az eredeti állapotban. Ezért idézték be a legelső (utána volt még több is) elnököt. Megállapodtunk az ügyész úrral, hogy majd küldenek nekem idézést, menjek be hozzájuk, tegyek egy nyilatkozatot, a többit hivatalból intézik.

Ezzel le is tettem a telefont. Néhány perc múlva ismét megszólalt. A hívó ugyanaz.

- Cső! Ne haragudj már, hogy belerángattalak, de tudod, engem kizártatok.

- Jól van Csaba, semmi gond, nem haragszom. Rendben lesz ez így. Bemegyek, aztán végre lezárjuk a témát.

- Nagyon a hátamon volt már az egyesület. Nincs is már semmi értelme, valójában a tagság is elkopott, már a legutolsó közgyűlésre is alig jött össze a 15fő.

Valamit még kezdett volna mondani, de közbevágtam.

- Fogd rövidre, mert Németországban vagyok.

- De jó neked, na cső!

Gyorsan le is tette. Aztán mi jót derültünk rajta, hogy mennyire megijedt attól, hogy ez a beszélgetés sokba fog neki kerülni.

Alig telt el 10 perc, újra szólt a telefonom. Sanyi meg is jegyezte, hogy mekkora forgalmam van ma. Egy olyan ismerősöm hívott, aki már több alkalommal is adott nekem munkát. A jó üzlet reményében fogadtam a hívást. Aztán kicsit csalódottan, kicsit reménykedve tettem le. Munkáról volt szó, de egyelőre csak árajánlatot kért volna. Mondtam, hogy most nem alkalmas, de amikor hazaérek, azonnal vissza fogom hívni. Ebben maradtunk.

Kicsit dobott a hangulatomon ez a két beszélgetés. Elégedetten dőltem hátra az ülésben, és bámultam tovább a tájat.

Most is megfigyeltem, hogy a templomtornyok kupolájáról be lehet azonosítani, éppen melyik országban járunk. Az út egyes pontjairól ráláttunk Münchenre, de a néhány toronyház látványa nem hozott különösen izgalomba. Ismerős, csupán a BMW tornya volt. Tovább kísért a - szép, szép, de már láttam hangulat. A németországi szakasz hosszú volt, és unalmas. Még a stuttgarti repteret is palánkkal takarták el előlünk, csupán egy nagyon rövid szakaszon láthattunk be a kifutóra. Láthattuk gurulni a másodpercekkel korábban landolt gépet.

Augsburg és Ulm között építik az autópályát. Eddig is volt, csak most elbontják egy részét, és újraépítik.

- Nem haladnak ezek? – kérdeztem – A múlt télen ugyanitt tartottak.

- Az egy másik szakasz volt, majd meglátod odébb, hogy már készen van. Látod milyen alapos munkát végeznek? Nem úgy csinálnak mint nálunk, hogy csak ráhúznak egy aszfaltréteget. Lengyelország felé ettől sokkal rosszabb az út, nem tudom miért nem azt teszik már rendbe. Vagy a keletieknek jól van úgy is?

A hazai viszonyokhoz képest furcsának találtam, hogy ha áll a gép, ha dolgozik, embert nem látni gyalogosan mozogni sehol. Kivételek a hidak, ahol a toronydaruk alatt, a széles zsaluzatok közt a vasaláson dolgoztak emberek. Kizárólag csak a zsaluzaton belül láttam munkásokat.

Ulmtól már távolodtunk, amikor Sanyi rákérdezett, hogy megint nem láttuk a Dunát? Hát nem. Nem láttuk. Bebeszéltem magamnak, hogy nem kereszteztük, pedig azóta utánanéztem, át kellett haladnunk fölötte.

Baden-Vürtenbergben, valahol Stuttgart után, meg kellett állnunk egy pihenőre. A kiszemelt benzinkút elérése már nem fért volna bele a vezetési időbe, ezért egy pici kitérőbe álltunk be, a semmi közepén. Állt ott néhány személykocsi, de olyan szellősen parkoltak, hogy a második kamion csak úgy tudott megállni, hogy a fara kilógott a leállósávba. Szabolcs dühöngött is egy sort, amiért ezek a németek nem törődnek vele, hogy ő is beférjen. Erősen fújt a szél, a forgalom zaja is nagyon erős volt, néznivaló sem akadt a környéken, hát csak ültünk, néztük az órát, hogy mikor indulhatunk tovább. Az autóáradattól örültünk, hogy egyáltalán rá tudtunk hajtani a pályára, olyan luxusról nem is álmodhattunk, hogy majd a két kamion egyszerre tudja ezt megtenni.

Szabolcs lemaradt. Olyan lassan nem mehettünk, hogy bevárjuk, ezért a legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy a már nem messze lévő benzinkúthoz behajtottunk, majd a kijáratnál figyeltük, mikor közeledik. Jött. Jött, de olyan lendülettel, hogy Sanyi nem mert elé kimenni, így történt meg, hogy ő került elénk. Karlsruhe-nál véget ért az A8-as autóbahn. Észak felé fordultunk az 5-ösre, 6-osra, nyugat felé a 61-esre, amely átvezetett a Rajnán. Ez a szakasz betonból készült, s annyira dobálta az autót, hogy öröm volt javított felületen haladni. Erről az útról ismét a hatosra fordultunk, amelyen dél, délnyugati volt a meghatározó irány. Egyszer csak ismét a 8-ason jártunk, de mielőtt idáig eljutottunk volna, beesteledett. Útközben felismertem Grünstadtnál a bevásárlóközpontot, ahol máskor megálltunk kaját venni. Tudtam, hogy ezután nem sokkal elhaladunk egy szépen rakott míves kőfal mellett, de ekkor már nem voltam benne biztos, hogy azt látom, hiszen a sötétben nem látszott a szép vörös színe, nem tudtam megkülönböztetni a betontól. Még az is rontott a felismerő képességemen, hogy megint esni kezdett az eső. Nem úgy mint az elmúlt napokban hanem most nagyon. Amikor a következő töltőállomásnál megálltunk megvenni a benelux pálya-jegyet, Sanyi kénytelen volt kimenni a szakadó esőbe.

Ő nem itt állt volna meg, hanem a következő kútnál, mert már megint a vezetési idő miatt aggódott, de nem akarta szétszakítani a konvojkánkat. Nem örült ennek a felállásnak, jobban szeret egyedül menni, amikor nem kell a másik sofőrhöz igazodni. Na, de ha már így alakult, akkor menjünk együtt.

Amikor visszaért, a kabátját ki kellett teríteni, hogy megszáradjon. Én már megint azon problémáztam, hogy kényelmes üléspozíciót találjak magamnak. Az ágytól nem tudtam eléggé hátradönteni az üléstámlát csak úgy, ha az ülőlapot előrébb húztam. Akkor viszont a lábamnak nem volt elegendő hely. Sanyi javasolta, hogy feküdjek le, de nem jó ötlet, mert akkor elalszom. Menet közben ugyan nem nagy esély van mély alvásra, de annál rosszabb. Az ülőizmaimat ugyan pihentetem, de az éjszakai pihenést teszem lehetetlenné. Ezt pedig nem kockáztatom, hiszen eddig is felébredtem minden éjjel 2-3 óra táján, utána pedig nehezen tudtam elaludni újra. Némi segítséget nyújtott a gyapjúgallér, amivel legalább a nyakamat megtámasztottam.

A lehető leggyorsabban továbbindultunk. Már csak azon kellett izgulni, hogy a Homburg közelében lévő töltőállomás parkolójában találjunk helyet. Szerencsénk volt, találtunk. Ekkorra az eső is elállt. Picit szitált, de az nem számít. Attól még el lehet sétálni a shopba, illetve azon keresztül a toalettre, amiért itt, fizetni kell. Vásárlásnál beszámítják az 50 centet, de mi nem vásároltunk.

Nem együtt mentünk, így nem kellett a kocsit bezárni. Legalább én is részesülhettem a felfedezés örömében. Mivel nekem csak forintom volt,(na jó, volt 7 euróm, de a kettest nem kockáztattam meg az automatánál) Sanyi látott el alkalmanként aprópénzzel. A forgórudas kaput is tudni kell használni, már van róla rossz tapasztalatom, így szorosan elé álltam, s mikor a kiadóból elvettem a jegyet, óvatosan megtolva, beléptem a keskeny résen. A benti tevékenységemet nem részletezem. Jaj, dehogynem! Onnét, hogy dolgom végeztével megnyomtam az öblítő nagyméretű gombját, amitől beindult a takarító automatika. Előrejött egy doboz, melyből valami finom kefeszerű lap ereszkedett alá. Ezután az ülőke lapja elkezdett körbeforogni. Aztán visszament alapállásba és várta a következő ügyfelet.

Az üzlet előtt éppen dolgozott az ADAC sárga angyala. Nem akarom rossz hírét kelteni a német autóknak, de egy Opel Astrát próbált életre kelteni. Úgy hallottam, sikerrel. Később, amikor ezt a témát előhoztuk, azt mondta Sanyi, hogy nincs annyival kevesebb lerobbant autó az út mentén, mint amennyivel fiatalabb az átlagkoruk a mieinkénél. Szerintem is így van. Az is igaz lehet persze, hogy kevesebben tudják saját kezűleg megjavítani, hiszen az új autóknál már a motort meglátni sem kis feladat.

Nem tudom Szabolcs mivel töltötte az estét, hiszen nem együtt laktunk. Azt hiszem átjött megbeszélni, hogy majd Angliában sütünk tojást, de most nem tartott velünk.

Megbeszélték a holnapi útvonalat, amiben volt egy kis különvélemény, mert Brüsszel nem igazán esett útba.

- Nem nagy kerülő. Ha már Gyula kijött, legalább azt is megláthatja.

- Nem sok látnivaló van rajta - próbálta Szabolcs kétségbe vonni a kerülőút értelmét.

- Na jó, de a tudat, hogy ott jár…

- Miattam, nem kell programot csinálni! Éppen elég, amit látok az út mentén. Én csak egy potyautas vagyok, nem szempont az én szórakoztatásom.

- Majdnem mindegy, hogy merre megyünk. - döntötte el Sanyi. Nem tűrt több ellenvetést.

- Igaz, Párizsba se kívánkoztam soha, de azért mégis élmény volt látnom az Eiffel tornyot még 11km távolságból is.

Ezzel lezártuk a témát, Szabolcs jóéjszakát kívánt, s elvonult.

- Na, akkor főzzünk?

- Hm, mit tudom én. Főzzünk?

- Főzzünk! Mi legyen? Lehet sárga zöldbab, vagy lehet zöld zöldbab, lehet kovbojpörkölt, vagy paprikás krumpli.

- Inkább a tojást süssük meg, ha jó még egyáltalán. Már negyedik napja itt melengetem a lábam mellett. A fűtéscső pedig éppen ide van irányítva.

- Ki tehettük volna a szerszámosba.

- Éjszakánként felraktam az ablakba, ott visszahűlhetett.

- Akkor süssünk tojást!

- Majd inkább egyenként ütöm fel, mindig üres edénybe.

- Azért nem csinálunk még egy mosatlan edényt.

- Mi van akkor, ha éppen az utolsó lesz kotlós?

- Csak nem tán. Na, hozom a gázt.

Turistapalack elő a szerszámosból, égőfejet rácsavarni, palacsintasütőbe olaj, két fej hagyma, egy kisüveg apróra vágott gomba, majd ráönteni az ez idő alatt villával homogenizált 6 darab tojást. A maradék majd jó lesz a Manci néni által konzervált lecsóra. Bár az még sok lesz, de majd lesz vele valami. Most nem kell kettőnknek több. Só, bors paprika delikát, ja, meg fokhagyma (mert ez mindenbe kell!) aztán kész is. Én porcelántányérból, Sanyi a palacsintasütőből.

Vacsora után elő a laptopot, GPS-t beüzemelni, déli irányt megkeresni! A haladási irányra közel merőlegesen parkoltunk, a durva irányzékkal nem volt gond. Kicsit tekergetni kellett, de bejött az adás.

Korábban mondta Sanyi, hogy megnézzük a „Hal a tortán-t” hátha főznek benne valami finomat, s majd ennek hatására felbontunk egy konzervet.

Noha messze idegenben voltunk, túl jártunk már négy országhatáron, de a saját takarónk alól nézhettük azt a műsort, amit otthon szoktunk, útközben pedig a Kossuth rádiót hallgathattuk. Igaz, ez utóbbit otthon nem szoktam. Többnyire nem is hallgatok rádiót, de ha mégis, akkor sem ezt az adót. Viszont ez az, amelyet több ezer kilométer távolságból is jó minőségben tudunk fogni.


Egy műszak, öt ország

Reggel 5-kor indulás. Ma, át kell érnünk Angliába! Nagyon nem mindegy, hol telik le a műszak, mert holnap vasárnap. Európában kamionstop van. Anglia ugyan egy más világ, ott lehet menni, csak Sanyinak letelik a vezetési idő. Egyébként se lenne értelme mozogni, hiszen elég hétfő reggel indulni, 9-re bőven odaérünk. A saját óránk szerint ez 10 óra, akkor meg pláne. A csatornán mindenképp át kell kelni, mert az kiszámíthatatlan, hogy mennyi ideig tart. A reggeli programba még be kell iktatni egy luxemburgi tankolást, és egy fürdést. Ez utóbbit már négy napja nélkülözzük. Nincs olyan meleg, hogy megizzadjunk, nem is volt mitől bekoszolódnunk, de azért reggelente ugyancsak érzem a saját nemi jellegem bukéját.

Tegnap reggel odafenn a hágónál félmeztelenül szálltam ki a kocsiból, egy jó pofa ásványvizet a markomba engedtem, amivel megmosakodtam hónaljban, s a karomat, a fél arcomat bevizeztem, aztán törölközővel végigdörzsöltem. Nyomába se ért egy jó meleg fürdőnek, de azért felfrissített. Most nem tettem hasonlót, hiszen másfél óra múlva mehetek fürödni, addig már elviselem az emberszagot magamon. Ruháinkat az ablakból, az ülésről felraktuk a felső ágyra. Leszereltük az antennát, elhúztuk a függönyt.

Motormelegítés, aztán mehetünk. A sötétben nem sok néznivaló volt, de mivel korábban már alaposan végigtanulmányoztam a térképet, megpróbáltam behatárolni, hol lehetünk. A GPS most nem is lett beüzemelve, hiszen Sanyi már számát se tudja, hányszor ment végig ezen az úton. Hamarosan felfigyeltem jobbról, nem túl messze egy gőzölgő objektumra. Erőmű lehet, vagy kohó, vagy ilyesmi.

- Az ott már a Ford gyár?

- Az még ugyancsak odébb van.

- Ja, - figyeltem fel az útszámozásra - még a hatoson vagyunk? Akkor tényleg nem lehet az.

Kaiserslautern mellett erősen figyeltem, hol lehet az amerikaiak repülőtere, de ebből is csak a kivilágított leszállópályát láthattam egy pillanatra. Semmi mozgást nem érzékeltem.

Elértük Saarlandot.

- Na, itt van a Ford - intett Sanyi az autógyár irányába.

- Nincsenek túlsúlyban a saját gyártmányok a dolgozók parkolójában. - Pedig ők tudhatják legjobban, hogy mit gyártanak.

Igenlő hümmögés volt a válasz. Ebben tehát egyetértünk. Valójában egyikünk se a jelenlegi látvány alapján ítélte ezt meg, hanem korábbi tapasztalataink alapján. Nem volt még 6 óra sem, s ez azt jelenti, hogy még éjszakai sötétség van. Ahhoz kevés a fény, hogy ezer autó típusát beazonosítsuk néhány másodperc alatt. Még olyan szinten sem, hogy miből van köztük sok.

A Saar folyó is csak egy fekete sáv volt az út mentén hol egyik, hol másik oldalon. A látványa, vagy inkább az észlelése olyan szinten mégis öröm volt számomra, hogy következtethettem arra, hogy hamarosan elérjük Luxemburgot, mehetek fürödni. A Saar völgyéből kapaszkodtunk kifelé, amikor elkezdett szemerkélni az eső.

- Na, - mondtam - Luxemburg nem hazudtolja meg magát.

- Hm?

- Amikor erre járunk, mindig esik. Vagy hó, vagy eső.

A sötétben nem volt mit bámulnom, így minduntalan az órát nézegettem. Megsaccoltam, hogy kb. fél 7-re érünk oda, s számolgattam, mennyi idő van még addig.

- Itt van egészen közel, gyalog is könnyen elérhető Schengen. - mutatott Sanyi a Mosel hídjáról bal felé, bele a sötétségbe. - Egészen kicsi városka. Nem hiszem, hogy nagyobb, mint Bogács, csak az itt kötött egyezmény miatt érdekes. Gondoltam már, hogy egyszer elsétálok, de soha nem jött még úgy ki a pihenő, hogy alkalmas lett volna. Biztosan van jelképes üzenete a hely kiválasztásának. Itt van a hármas határ.

Nekem, mint egykori vasfüggöny mögötti polgárnak, nagy élmény lenne azon a ponton járni, ahol néhány lépéssel eldönthetném, hogy Németországban, Luxemburgban, vagy éppen Franciaországban vagyok. Ennek talán annyi értelme lenne, hogy odahaza eldicsekedhetnék vele. Valójában az se semmi, hogy az ötödik, úton töltött nap reggelén, az ötödik határátlépésen is túl vagyok. Néhány éve még nem is álmodtam ilyenről, pláne, hogy sehol nem kell megállni.

A benzinkútig tartó út nagy részén, tisztában voltam vele, hogy éppen hol járunk. Már ismerős volt az út. Tudtam, hol van alagút, másik alagút, hol van vége az autópályának, ami egy körforgalom, majd az azt követő néhány száz méteren, terelőoszlopokkal szegélyezett szakaszt követően rácsatlakozik a Franciaországból érkező pályára, felismertem azt a csomópontot, ahonnét máskor visszakanyarodtunk a benzinkúthoz. Ahhoz a kúthoz, aminél most is gondoltam, hogy megállunk, de nem álltunk meg.

A kártyánk ugyanis annál a cégnél nem volt érvényes, át kellett menni a pálya túloldalára. Emiatt viszont túl kellett mennünk még néhány kilométert, hogy a következő kereszteződénél átmehessünk a visszafelé vezető oldalra.

Beálltunk az egyik kútoszlophoz. Választhattunk volna másikat is, de nem figyeltünk arra, hogy tető alatt álljunk meg. Az eső ugyanis esett. Nem nagyon, de több, mint fél köbméter dízelolaj áttöltéséhez kell néhány perc. A „folyékony katalizátor” oszlopától nem ért el a cső, s emiatt mégis meg kellett mozdítani a kocsit. Az a fránya computer persze mindent észrevesz, s az átállástól már vezetési időben álltunk. Annyi kedvező eredménye volt csupán ennek, hogy Sanyi kétszer ment be a konténer-irodába fizetni. Itt az a szokás, hogy nem kávé-kupont adnak a vevőnek, hanem csokit. Így mindkettőnknek jutott egy mogyorókrémes szelet. Igaz, mire rákerült a sor, az előttem lévő tálcában megolvadt kissé, s az ablak üvegén próbáltam visszahűteni, nem nagy sikerrel.

Tankolás után még visszafelé voltunk kénytelenek haladni, majd újabb visszafordulással ismét elértük azt a kutat, ahol az én elképzelésem szerint tankoltunk volna. Ennek az volt a lényege, hogy itt van a fürdőház. Szabolcs nem akart időt szánni rá, de ha siet, mehet. Mi megállunk, megfürdünk és kész. Ő később talált parkolóhelyet, s mi nem vártunk rá. A fürdőben nem találkoztunk. Nem is voltuk benne biztosak, hogy egyáltalán megfürdött. Később ugyan tett bosszús megjegyzést a kabinok közötti paravánra, ami alatt átcsap a szomszédból a víz, de járhatott már itt máskor is. Persze teljességgel érdektelen, hogy fürdött-e vagy sem. Nekünk nagyon jólesett, és ez a lényeg. Az én kabinomba valaki bevitt korábban egy széket, így a ruháim lepakolásával se volt problémám, nem lett vizes. Amikor végeztem, akkor figyeltem, hogy néhány kabinnal arrébb, a Sanyi kabátja van feldobva az ajtó tetejére. Tároló résszel nem kényeztetik az utazót, de örüljünk, hogy van melegvíz, ráadásul ingyen.

Első alkalommal nagyon elámultam ezen a hatalmas létesítményen, még azt is érdekesnek találtam, hogy a takarítónő, üzem közben végzi a feladatát. Kell is, hiszen itt naponta egy-két ezer ember megfordul, köztük nem csak olyanok, akik rendet hagynak maguk után. Mindez most arról jutott eszembe, hogy az alagsorba vezető lépcső, rettentően szemetes volt. Nem értem, hiszen gondolatom szerint, aki ide jön, vagy innét megy, annál nincs semmi olyan, amit éppen a lépcsőn kellene eldobnia.

Bizonyára rosszul gondolom, s ezt az elém táruló látvány igazolja. Ettől a látványtól eltekintve, az objektum a feladatát tökéletesen ellátta.

A kocsihoz vezető úton elégedetten nyugtáztam, hogy mekkora ötlet volt, hogy nem húztam zoknit. A szemerkélő eső miatt az aszfalton volt annyi víz, még ha a tócsákat ki is kerültük, hogy a papucs megtelt vele. Még a nadrágszárát is fel kellett kissé húznom, hogy el ne ázzon. Szabolcs, a szürke dzsekijébe bugyolálva, már a mi kocsinknál várt ránk. Mondta, hol parkol. Menjünk, majd jön utánunk. Egy pillanatra láttam a többi kamion között, de nem voltam benne biztos, hogy látta, amint elhaladunk. Mégis látta, mert követett bennünket.

Irány, egyelőre Belgium! A tankolással és a fürdéssel majdnem egy órát időztünk, vagyis már fél nyolc volt ekkor, de még mindig nem virradt meg. Az autópályák itt is, és Belgiumban is végig ki vannak világítva. Nem csak a városokban, hanem az egész országban. (azt hiszem) Van, ahol a pálya két szélére rakták a lámpasort, de településektől távol az elválasztó sávra. Utóbbi megoldás is tökéletesen bevilágítja az utat. Főleg, hogy az autók is használják a saját lámpáikat.

A helységneveket hiába olvasom, nem mondanak nekem semmit. Igaz, sok esetben maga a kiolvasás is problémát jelent. Az olasz, és a német táblákat legalább elolvasom, ha nem is értem, de a francia nekem kínaiul van.(A picike Luxemburgon hamar túljutunk, hiszen itt nem az ország hosszanti tengelyén vezet végig az utunk, mint az ugyancsak kicsi Szlovénián. Belgiumról azt hallottam, hogy a katedrális tornya a legmagasabb pont. Ennek ellenkezőjéről saját szememmel győződhettem meg, hiszen ugyancsak hegyes-völgyes vidéken jártunk. A 24 tonna katalógus jelentős erőlködésre késztette néha a Scaniát. Két olyan pontra is emlékszem, amikor a dombra felkapaszkodó pálya fölött ívelt keresztbe legalább még 30m magasan a viadukt.

Ahogy megvirradt, már lehetett látni az úttól távolabb eső tanyákat, falvakat. Itt nem építették olyan közel az utat a házakhoz, mint Olaszországban, ahol több helyen is láttam, hogy a ház szinte beleért a hangfogó falba. E látvány sokszor eszembe juttatta, hogy Pesten mekkora problémát csinálnak az út vonalvezetéséből. Igaz persze az is, hogy az olaszok is tiltakozhattak attól, hogy én nem hallottam róla. Csak az eredményt láttam. Mindenesetre tény, hogy lakják ezeket a házakat.

A belgák házai nem nyerték el a tetszésemet. A kivétel nélkül, téglaburkolású falak túl sötétek, komorak, barátságtalanok. Mindezt tetőzte a tető sötét szürke színe. Ezek azt hiszem palafedésűek.

Itt, a vallonok lakta hegyvidéken dombvidéken csak ritkán láttam cseréptetőt, de azok se vörösek, hanem a palához hasonlóan sötétszürkék. Nem találtam szépnek azt sem, hogy a túlnyomórészt emeletes házakon olyanok voltak a tetők, mintha alulméretezték volna. Nem voltak ereszeik. A csatornát azt hiszem, közvetlen a falra szerelték. A tetők, nyeregszerkezetűek, tehát két oldalra lejtenek. A tűzfalak felé nem folyik le a víz, tehát nincs értelme a tetőt túlnyújtani rajta, mégis bántja a szememet, hiszen nálunk nem ilyenek. Nem is beszélve a mediterrán házakról, ahol árnyékvetőként is funkcionálnak a tetők. Belátom, itt butaság lenne, hiszen kevésbé napsütéses vidék, itt nem gond, ha besüt a nap az ablakon. Tény, hogy nem találom az itteni házakat szépnek.

- Na, itt van a Meuse. - mutatott Sanyi egy nagy folyót.

Meglepett a hatalmas víztömeg, hiszen ezt a folyót ettől sokkal kisebbnek ismertem. Igaz, az Al-Duna is hatalmas, Ulm alatt pedig nem is vettük észre, pedig ugyanaz a folyó. Természetes tehát, hogy a Meuse is nagyobb az alsó folyásán. Na, de ettől még meglephet a mérete. A partjára épült város is olyan nagy volt, mint amekkorát ma még nem láttam. Utólag kerestem meg a térképen, hogy beazonosítsam. Namur. Ezután északnak fordultunk, Brüsszel felé. Elmaradtak mögöttünk a hegyek. Itt már csak dombok voltak. Az út menti tanyák legelőin láthattam néhol az errefelé kedvelt apró, fekete lovakat legelni.

Amikor megközelítettük Európa fővárosát, Sanyi izgalomba jött, hiszen végre volt mit mutogatni, mondta, mit hol nézzek. Mesélte, amikor a feleségével begyalogoltak a városba. Jó hosszú séta volt.

Egész közel haladtunk a repülőtérhez. A gépek percen belül követték egymást, épp úgy, mint ahogy Párizsban láttam a múlt télen az Orly - n. Még most se hangolódtam rá a fotózásra, pedig nagyon közelit is készíthettem volna. Feltéve persze, ha nem éppen a kellő pillanatban megyünk bele egy kátyúba, vagy egyáltalán be tudom fogni, s nem engedem le idő előtt a gépet. Mindezt persze már nem fogom megtudni, mert nem is próbálkoztam.

- Na, majd innét - mondta, miközben felfelé haladtunk egy felüljáróra - a hídról egész jól rálátni a városra. Látni az Atominumot. Legalábbis a tetején a felső gömböt.

- Aha! Ott van. Látni az alatta lévő sort is. Egész jó.

- Nézd meg, hol fogsz majd dolgozni, ha európai képviselő leszel! - tett finom célzást egykori politikai szerepvállalásomra.

Nem volt ez szándékos cikizés, irónia, vagy netán gúnyolódás. Nem is veszem rossznéven a célzást. Akad olyan ismerősöm, aki még olykor-olykor szenátor úrnak szólít, olyan is van, aki az újságírói tevékenységemre visszautalva még most is mondja, hogy szerkesztő úr. Ezeket nem veszem zokon, inkább kedvességnek, hiszen nem rossz szándék vezérli őket a megszólításban. Nincs is miért neheztelnem, hiszen nincs mit szégyellnem azokon a dolgokon, amikre utalnak. Igaz, nem önként hagytam fel sem a politikával, sem a közéleti újságírással, de megtettem, ami tőlem tellett. Ráadásul tisztességgel, becsülettel, a lehetőséghez képest őszintén. Talán éppen ezért tudtak felülkerekedni olyanok, akik végzett politikusok, nem amatőrök, mint én.

Na, de most nem politizálunk, hanem várost nézünk. Lehetőleg gyorsan, mert csak másodpercekig tárul elém a panoráma. Az is korlátozottan, hiszen éppen a kocsi bal oldalán, tehát nekem a fülkén keresztül kell gyönyörködnöm a látványban. Nem ismerem Brüsszelt még képekről sem, így nem tudom, mit tudnék felismerni. Azt látom, hogy van egy hatalmas katedrális, aminek a létezéséről se tudtam. Vannak a távolban hatalmas torony, sőt, magas szalagházak, csillogó üveghomlokzattal. Most nem lehet panasz az időre, hiszen gyönyörűen süt a nap, de nyugat felől sötét felhőket sodor a szél, amiből bármikor lehet eső. Persze nem egész napos, csupán néhány percig, vagy legfeljebb félóráig tartó. Errefelé igazi időjárás van, mondhatnánk úgy is, hogy itt, jár az idő.

Miközben próbáltam a városból a lehető legtöbbet meglátni, Sanyi mesélte, amikor a feleségével besétáltak egészen az Atominumig.

- Nem gondoltam egyébként, hogy ez ilyen régi építmény. 59-ben építették, a világkiállításra. Annyi idős, mint én. A parkolótól baromi messze van ám gyalog.

Nem vonom kétségbe, hiszen innét is jó messze van, pedig már úgy látom, távolodunk. Parkoló meg még sehol.

- Ráadásul a házak közül már nem látni az irányt se, úgyhogy kóvályogtunk egy csomót. Amikor nagy sokára odaértünk, be kellett állni a sorba. Eltelt vele vagy másfél óra, mire bejutottunk. Amikor kijöttünk, akkor meg már nem volt ott senki.

Nem tudhattam biztosra, megkérdezni nem akartam, de volt egy olyan érzésem, hogy a következő parkolóban megállunk. Jól éreztem. A városból persze itt már semmit nem lehetett látni. Takarták a dombok. Egyébként belegondoltam, hogy mit látna hasonló helyzetben egy külföldi kamionturista Budapestből.

Mondjuk, az M1-ről az M0-n az M3-ig. Szinte semmit. Ahhoz képest még jól is jártam.

Beálltunk a parkolóba. Láttam egy autószállítót, amire Opel Corsák voltak felrakva. Semmi kétség, felismerem a típust, de nem a megszokott körbezárt villám embléma volt rajtuk, hanem valami más.

- Vauxhall - mondja Sanyi kapásból, amikor említettem, hogy megyek, megnézem, mi lehet az, ha nem Opel.

- Én is erre gondoltam, de azért megnézem közelebbről.

Egy nagy körben egy sárkány alak fog egy zászlót, azon egy V betű. Mutatós darab. Később, több alkalommal is megcsodáltam, s valahogy vandál gondolatokat hozott ki belőlem. Mindig az jutott róla eszembe, hogy bicskával milyen jól le lehetne feszegetni. Nem tudom, mi váltotta ezt ki belőlem, de minden Vauxhall embléma ezt juttatta eszembe. Aztán azon gondolkodtam, hogy mennyire értelmetlen dolog már aszerint autót választani, hogy melyik országhoz kapcsolható a kiszemelt márka. Az egykor nagynevű angol autókat vagy nem is Angliában gyártják - mint jelen esetben - vagy ha mégis, akkor is külföldi tulajdonban van a gyár. Így múlik el az egykori világbirodalom dicsősége. Na, de ez legyen az ő lelki válságuk oka, ne az enyémé.

Visszaültem a kocsiba, hozzá fogtam ebédelni. Vagy reggelizni? Inkább ez utóbbi, azt hiszem. Volt egy olyan érzésem, hogy már nincs messze a tenger. Nem láttam lelki szemeimmel (sem) magam előtt a térképet, de nem rémlik, hogy Brüsszel a tengernél lenne. Akkor mit keresnek itt a sirályok? Ráadásul elég sokan vannak. Igaz, Pesten is vannak, de többnyire a Duna közvetlen közelében. Itt, a parkolónál nem látok sehol vizet. Na, ezen nincs mit agyalni, itt vannak és kész. Hoppá! Tiszaújvárosnál, a Tiszához 3-4km-re szoktam nagy csapat sirályt látni. Akkor pedig rendben van. Itt is lehet folyó, csak nem vettem észre.

A brüsszeli képek már kimaradtak, hiszen nagyon kicsi rá az esély, hogy erre jövünk hazafelé. Ha mégis, akkor biztosan sötétben. Itt nem találok semmi fotózásra érdemes látnivalót, hacsak nem a sirályokat. Azért menjek ki a kocsiból? Fúj a szél. Na, akkor ablakon keresztül, bár elég messze vannak. Egy kép elkészült. Éppen repül egy madár. Nem tölti be a felvételt, de így is jó lesz. Na, majd a következő. Aha! Most csapatostul szállnak. Affene! Kimentek a képből. Na, majd most! Itt jön kettő, éppen elém. Katt. Nna? Hát, ez nem igaz. Lefotóztam az aszfaltot magam előtt, de madár egy darab nincs rajta.

Sanyi jól mulat az ügyetlenkedésemen, noha még nem is látta az eredményt. Bemászik hozzánk Szabolcs is.

- Sok képet csináltál már? Megnézhetem?

- Ah, alig néhányat. Vagy sötét van, vagy esik az eső, vagy nincs mit fotózni. Néhány azért van. Nézzed - nyújtom át neki a gépet.

- Hogy kell lapozni? - kérdi, noha korábban mondta, hogy nekik éppen ilyen van otthon. - Aha! Megvan. Ez micsoda? - mutatja felém a sofőrülésből.

Sanyi az ágyon ül, közelebb van, nem is kell neki szemüveg, a felvételt is ismeri, így meg tudja neki mondani, miről készült a fenyőerdőmintás ablakcsillogás. Igen, a másik is.

- Hát ez?

- Itt, előttünk az aszfalt.

- Hm? - néz értetlenül.

- A sirályokról készült volna, de elrepültek.

Ismered a fehér lapot, amin a legelésző birkanyájat ábrázolja?

- Aha.

A francba! Pedig szívesen elmondtam volna a viccet, de ha tudja …

Tovább indultunk. Mintha az utolsó dombok közül jöttünk volna ki. Itt már teljesen lapos a táj. A felszántott földek barázdái között csillog a víz. A legelők zsombékjai közt ugyancsak. Az út menti tanyák villanypásztorral kerített legelőin apró lovak, szarvasmarhák, néhol juhok. Lovakból néhol nagyobbak is. A házak itt is éppen úgy, mint eddig mindenütt Belgiumban, téglaburkolásúak. Az ablakok aránylag kicsik. A nálunk szokásoshoz mérten mindenképpen. Errefelé már egyre ritkább a palatető. Többnyire cseréppel fedik a házakat. Főleg barna, vagy antracit, de elég sok van vörös színű is. Eresz alig van, az oldalsó, a tűzfal fölötti kinyúlás itt se divat. Ez, itt már a „másik” Belgium. A hegyvidék volt a vallonok földje, ez pedig itt már Flandria. Sanyi szerint is olyan, mint Hollandia, de később magam is megbizonyosodhatok majd erről. Sőt, amikor átlépünk Franciaországba, ott se látni különbséget.

Csupán az út menti tábla jelzi, hogy ez már egy másik ország. A házak, a tanyák, a táj, a távoli falvak egyszerű, szinte egyentemplomai mindhárom országban ugyanolyanok. A hollandok és az itteni belgák ráadásul ugyanazt a nyelvet, a flamandot beszélik. A franciák nem, de mindezeket egyébként is máshonnét tudom, itt senkivel nem kerültem kapcsolatba.

Ez a végeláthatatlan sík vidék, így első látásra is unalmas. Útba esik még egy nagyváros – Gent - de már nagyon várom, hogy megláthassam a tengert. Ekkor még nem tudtam, hogy erre várnom kell három egész napot. Olvastam a táblákat.

Oostende, Dunkerque, Calais. Ezek tengerparti városok, de itt csak az irányukat jelzik, a távolság még akármennyi lehet. Aztán olvastunk olyat, amit Bulonynak ejtettünk, de abban egyetértettünk, hogy nem jól mondjuk, mert amit így ejtenek, az nagy valószínűséggel nem is ebben a térségben van.

Na, de nem is dicsekedett itt senki a francia tudásával.

A forgalomra nem lehet panaszunk, hiszen szombat van, ilyenkor kevesebben vannak az utakon. A Brüsszel körüli pálya is bedugult volna hétköznap, de most jó iramban jöttünk ott is. A csatorna alatti átkeléshez kell egy kis szerencse is, hiszen előfordult már, hogy azonnal lehetett menni a vonatra, de volt, hogy 3 órát vett igénybe az átkelés. Itt is előnyt jelenthet, hogy szombat van.

Már nagyon vártam, hogy megérkezzünk valahová. A fiúk Brüsszelnél megbeszélték, hogy még átkelés előtt bevásárolnak a …mondták az üzlet nevét …na, oda érkeztünk meg. Ez tehát azt jelenti, hogy hamarosan a csatornához érünk. Települést nem láttam a közelben, csak ez a nem tudom mi volt itt, körbekerített, zsúfolt parkolóval. Na, itt már találtam sarat. Nem sokat, csak éppen annyit, hogy a papucsommal felcsaptam a nadrágomra. Odabenn egyből a WC-t vettem célba, mert már erősen zuborgott az ebédre elfogyasztott keserű, penészes sajt. Amit egyébként szeretek, csak nem tudtam, hogy ilyen hatással lesz rám. A raktáron lévő másik darab elfogyasztását ezek után úgy időzítettem, hogy ne kerülhessek hasonlóan kényszeredett helyzetbe.

Sanyiék bent tébláboltak már a boltban. Nem egy nagy durranás, egy italdiszkont. Italon kívül nem sok mindent tartottak. Néhány, apró aktatáska-tűzhelyhez való gázpalackot vettünk és 6 üveg vörösbort. Nem hazai terméket, hanem olcsót. Azt hiszem - illetve biztosan tudom - chilei produktum volt. Ekkor még azt gondoltam, hogy felét hazavisszük. Odakint az udvaron valamibe beletaposhattam, mert a kocsiba beülve, a papucsom felől éreztem egyértelmű szagot. Na, majd valahol megmosom, most már sietünk.

Elértük Calaist. Pontosabban csak láthattam az útról. Három nagy templomtorony magasodott a város fölé, fotóznom kellett. Mozgó járműből, nem könnyű, de próbálkoztam. Az előtérben egy focipálya, mögötte egy sorház, de lehet, hogy ez az egy kép készül a városról. Arra jó lesz, hogy eszembe jusson, hogy hol jártunk.

Olyan bonyolult csomóponton kanyarodtunk le a terminálhoz, hogy már a szédülés környékezett.

Éppen olyan izgatottság fogott el, mint hajdanán, határátlépéshez készülődve. Nem véletlen, hiszen nagyon hasonló volt ez a helyzet is. Igaz, hogy az Egyesült Királyság is tagja az uniónak, de ide mégis kell az útlevél. Itt már nem érvényes Schengen.

A legelső megállásnál egy CO2 érzékelő szondát dugtak be a ponyva alá. Ezzel ellenőrizték, hogy vannak-e utasaink. Nálunk ugyan felesleges volt a vizsgálat, de a bizalmatlanságuk nem alaptalan. A közel-kelet, belső-Ázsia, Afrika menekültjei havi ezres nagyságrendben jutnak be a szigorú ellenőrzés ellenére is Angliába. A törvények értelmében lakhatást és megélhetést kell biztosítani a menekülteknek, amíg elbírálja a hatóság, hogy maradhatnak-e, vagy kitoloncolják őket az országból. Ez rengetegbe kerül az országnak, érthető tehát, hogy mindent megtesznek a menekültek bejutása ellen. Az alagút franciaországi oldalán 10km kerítést építettek, az angolok francia területen járőröznek. A kamionosok is rettegnek az illegális bevándorlóktól, akik belopakodnak a rakodótérbe. Ha megfogják őket, fejenként 2000Ł a büntetés, ami kellően nagy létszámú csoport esetén még egy céget is megrenget, nem még egy magánháztartást. Olvastam, hogy az alagút-társaságra is ki akarják terjeszteni ezt a tarifát, s ebbe akár bele is bukhat a most is veszteséges vállalkozás. Meséltek a sofőrök olyan esetet, amikor a kolléga maga jelentette az angol hatóságnak, hogy mocorgást észlelt a pótkocsin. Gyanúja megalapozottnak bizonyult, s így őt le is tartóztatták. Munkáltatója ugyancsak megdolgozott a kiszabadításáért. Viszont ha nem jelenti, és úgy fogják meg a menekülteket - sofőr szlengben tálibokat - akkor az Isten se hozza ki a dutyiból. Sanyi mesélte, hogy korábban komppal jártak át, de éppen a bebújás kockázata miatt irányította át őket a cég vasútra, annak ellenére, hogy ez az út többe kerül. Más lehetőség híján akár gyalog is nekivágnak a „tálibok” az 51,5km-es alagútnak. Előfordul, hogy a közlekedést is leállítják miattuk. Az alagút be van kamerázva, nem értem, hogy juthatnak át mégis.

A szondán túljutva, a kerítések között kanyarogva jutottunk el az automatához, ahol ki kell tölteni egy digitális kérdőívet. Jó pont számukra, hogy van magyar nyelvű menü is, így egyértelmű, hogy mire kíváncsiak. A kamera látja a rendszámot, s így tudják, hogy kik vagyunk. A munkaadónak előre be kell jelenteni bennünket, nem lehet csak úgy ötletszerűen átkelni.

Az automata után, a következő sorompónál egy egyenruhás hölgy irányítja a kocsikat. Ötletszerűen szortíroz. Az automatánál Szabolcs volt a gyorsabb, (sok kapu van egymás mellett) így megint ő került előre.

Mehetett balra, ahol akár be is álhatott a 12 sor valamelyikébe, ahol már a vonatra lehetett várakozni, de nem tette, hanem kiállt oldalra, hogy bevárjon bennünket. Minket ugyanis beküldtek egy csarnokba, ahol röntgennel ismét átvizsgálták az autót. Ez legalább 20perc időveszteséget jelent. Kicsit még várakozni is kellett, de hamarosan megindult az előttünk várakozó kamion, s örömmel észleltük, hogy mindkét jármű befér egyszerre. A kijelzőn több helyen ki van írva a vonatindulás. Lett volna egy szinte azonnal, de így azt már lekéstük. A kocsit persze el kellett hagynunk. Útlevéllel a kezünkben betereltek egy irodakonténerbe, ahol két francia ült az asztal túloldalán, s nézték a monitort, ellenőrizték az útleveleket. Abból gondolom, hogy franciák voltak, mert egyikük beszélt. Nagyon gyorsan, és folyamatosan. A másik pedig értelmesen nézte, de azt hiszem, egy szót se szólt, de bizonyára értette, miről beszél a másik. Én csak azt értettem, amikor visszaadta az útleveleket, s azt is mondta, hogy "mösziő ". Azt is érteni véltem, hogy még kicsit várni kell, hiszen a csarnokban előttünk álló kocsival még nem végeztek. Persze, hogy ezt hogy mondta, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy magamtól ismertem fel a helyzetet?

Amikor az ellenőrzőpontot elhagytuk, akkor láttuk csak, hogy Szabolcs félreállva várt ránk. Az útirány egyértelmű, arra kell mennünk, ahol zöld a lámpa. A váróban azt hiszem, 15 kamion fér el soronként, ennek megfelelően irányítják az autókat.

Egy vonatot két sorral töltenek fel, két felhajtón. A várósorok közül csak egy volt tele, mi mentünk a másodikba, ahol még csak a velünk együtt röntgenezett kamion várakozott.

- Na, ott jön a vonat az alagútból. – mutatta Sanyi a sokadik drótkerítésen túl, lassan haladó szerelvényt.

A villanymozdony szokatlanul alacsony, az egyetlen oldalablaka lőrés szerűen pici. Mögötte egy személyvagon, utána egy nyitott, üres vagon, majd az ezt követő 15, mint egy-egy hatalmas ketrec. Ezekben szállították a kamionokat. Néha láttam köztük kisebb furgont is, de azokból se tettek kettőt egy vagonba, noha elfértek volna. A vonat közepén, és a legvégén ismét egy-egy nyitott, üres vagon. Ezek rendeltetését csak akkor értettem meg, amikor bevagoníroztunk.

Amíg itt nézelődtünk, megtelt a mellettünk lévő sor is. Már csak azon izgultam, hogy nehogy azokat engedjék előbb. Kimásztam, papírtörölközővel letakarítottam a papucsomat, mivel tócsát nem láttam a közelben, elmaradt a mosás. Aztán még befutott néhány vonat, elmentem a várakozóhely melletti WC-re. Sanyi mondta, ha megindul a sor, akkor szaladjak. Nem kellett szaladni, de már sokat várni se. Az előttünk haladót szorosan követve felhajtottunk egy hídra, amiről rámpa vezetett le, a sínek mellé, a peronra.

A vonat egy árokban állt, a nyitott kocsi oldalai lehajtva, az aszfalt szintjére, így már láttam a rendeltetését. Ezen lehetett bekanyarodni a szállító vagonokba, amelyeknek az alja egybe van nyitva, úgy lehet menni a vonaton, mintha úton mennénk.

A másik 15 kamiont a vonat közepéhez irányították, ők az ottani nyitott vagonon manővereztek be. Alig volt időnk kiszállni a kocsiból, máris ott állt a busz, ami elvitt bennünket a személyvagonba. Minden egyes kamionnál megállt, gyalogosan nem bóklászhat senki a peronon. Amíg minket előrevittek, az erre tartott külön személyzet ékeket rakott az autók kerekei alá, nehogy menet közben megmozduljanak. Talán 10 percet vártunk az indulásig.

Jó nagy ablakok voltak a vagonon, de nem sokáig nézegethettem rajta keresztül a síneket, kerítéseket – más látnivaló nem akadt – mert hamarosan beértünk az alagútba, lehetett tátognom, hogy a túlnyomástól bedugult fülem kiduguljon.

- A tengert nem is fogom látni?

- Hát, azt nem.

- Kár.

- Na, majd visszafelé elmegyünk Doverbe.

- Az akkor kerülő. - szólt közbe Szabolcs.

- Talán 30km. Az belefér, de nehogy ne láthassa a tengert, ha már egyszer kijött.

Nem ellenkeztem, pedig megfordult a fejemben, hogy szabadkoznom illene. Sanyi úgyse venné figyelembe az ellenkezésemet. S ha mégis?

A vonatozás hosszú volt és unalmas. Nem tudtam, hogy hány kilométer, azt se, hogy milyen sebességgel haladunk, de azért nem hittem volna, hogy egy óránál tovább tart átkelni.

- Most már jó mélyen vagyunk a víz alatt – jegyezte meg Sanyi úgy kb. félúton – Érzed a füleden?

- Nem. Amikor beléptünk az alagútba, akkor eldugult, de most semmi gond vele.

Kiértünk végre a túloldalon. A felszínen még sokáig ment a vonat. Úgy gondoltam, van talán 10 km is. Valójában egy nagy hurkot ír le a vonal, hogy a szerelvény megfelelő irányban álljon a visszainduláshoz.

- Majd itt lesz egy kőből kirakott figura a hegyoldalban. - hívta fel a figyelmemet Szabolcs, a várható látványosságra.

- Mint nálunk volt valamikor a Nagy-Magyarország. - emlékeztetett Sanyi arra, amit én is csak hallottam, de már nem láthattam.

- A trianoni szerződés elleni tiltakozásul, még a múlt évszázad első felében, a leventék rakták ki egy domboldalon a régi Magyarország térképének a kontúrját. Ezt a helyet azóta is Reviziónak hívják a bogácsiak.

- Ez egy ló! Egy táltos paripa. Egész jól néz ki – adtam hangot elismerésemnek – Szerintem ez nincs kirakva, inkább úgy látom, hogy a fehér szikláról lekaparták a gyepet.

Megegyeztünk abban, hogy nekem lehet igazam, bár ez teljesen érdektelen. Azt nem gondolnám, hogy ennek a figurának bármi rendeltetése lenne. Lehet, hogy itt ilyen a vidéki grafiti.

Megállt a vonat, megérkezett a kisbusz. Angliában vagyunk, tehát jobbkormányos Mercedes. Na, a másikat is láttam, az Ford. Ez utóbbi akár angol produktum is lehet. Na, de ne gonoszkodjak, nálunk se jár mindenki Suzukival. (vagy az se színtiszta magyar?) Arra kellett figyelnünk, hogy a vagonból azon az ajtón menjünk ki, amelyiken bejöttünk, különben nem találjuk a kocsinkat, s ezzel az egész kivagonírozást hátráltatjuk. Nem hátráltattuk. Meglepően hamar kiértünk az autópályára. Itt már nem kellett semmire várni. Lementünk a vonatról, s mehettünk, amerre látunk.

- Na? Hogy tetszik Anglia? - kérdezte Sanyi mosolyogva az első néhány perc után.

- Eddig jól tetszik. Vannak dombok, zöld fű, legelnek a feketefejű kövér birkák.

- Na látod? Ilyen az igazi angol pázsit.

- Nahát! Milyen alapos itt a tájékoztatás! Még az ötven centit is előjelzik.

S valóban. Ki van írva, hogy Ashford 1/2m természetesen a nyíl is mutatja, hogy balra, mivel már megtanultam, hogy autópályáról csak jobbra lehet kihajtani. Na, de itt minden fordítva van.

Természetesen az „m” nem méter, hanem mile, vagyis mérföld, ami valamivel több, mint másfél kilométer. Tehát az ötven centi valójában 800 méter. A későbbiekben azért az autópálya…illetve itt motoway fölötti sebességkorlátozó jelzés mégis megzavar, még jó, hogy nem én vezetek. Az 50-es számhoz semmiféle jelzés nem tartozik, de itt egyértelmű, hogy mérföldben értendő, vagyis ez nekünk kb. 80km/h. Ezek nem állandó táblák, hanem fényjelzések, amit a forgalom folyamatosságának biztosítására alkalmaznak. Láttam 60-as, illetve 70-es korlátozásokat is, ugyanígy, fényjelzés formájában. Még Belgiumban hívta fel Sanyi a figyelmemet arra, hogy teherautóval általában előzni tilos, de ha mégis lehet, akkor azt kiírják.

Ezekhez az időszakos jelzésekhez persze valahol látniuk kell a pillanatnyi helyzetet. Ehhez már technika kell!

- Ott van a Tecsó!(tesco) Ide majd elsétálunk.

Ebből gondoltam, hogy közel vagyunk a hétvégi szállásunkhoz. Az Ashford név is ismerős volt, mert már sokszor emlegették a fiúk, az út megtervezése során. Ez itt már nem motoway, de éppen úgy 2x2 sávos gyorsforgalmi út, csak éppen van hozzá szintbeli kereszteződés. Jobbra tábla: Sevington church. Látom is a templomot, amit jelez. Olyan egészen egyszerű, dísztelen, vakolatlan, fazsindelyes régi, legalább 300éves (mint a szép pázsit) templom. Két-három épületből álló tanya áll a közelében, de nem látni sehol magát, Sevington települést. Később fedezem csak fel, hogy az út másik oldalán, kissé mélyebben kell keresni, s nem különálló település, hanem Ashford város része. Talán egy mérföldre lehet a következő csomópont, egy körforgalom. Duplasávos, de kamionnal ez majdnem mindegy, hiszen az egyik sáv úgyis kevés neki. Jobbra látható az Industria, azon belül a piacnak helyet adó tér, csarnok és istálló. Most viszont nem arra, hanem kisívben balra kanyarodunk, ahol egy hosszú egyenes szakasz után ismét körforgalomba érünk, ahonnét balra mehetünk a töltőállomáshoz, jobbra mehetnénk az egykori vámudvarba, de nem mehetünk, mert már nincs vám. Egyébként sincs arra hely, mert a közeli útépítés dömperei parkolnak ott. Mehetünk egyenesen, a 300 férőhelyes fizetőparkolóba. A sorompónál kapunk egy belépőkártyát. Mivel itt a legtöbb autó balkormányos - vagyis európai - a kártyát keresztül kell nyújtani a fülkén. Erre a célra van rendszeresítve egy horgászbotszerű rúd, a végén csipesszel. Most nem kellett keresztülnyújtani, mert én elvettem a kártyát. A díjszabást nem olvastuk el. Akit érint az tudja, nekem pedig érdektelen.

Na jó, azért ami ránk vonatkozik, azt tudom. 1A óránként, 12 óráig. Azon felül egész napnak számít, ami 20Ł . Hétvége (szombat + vasárnap) 30Ł . Átszámolva ekkor euróban is nagyjából ennyi, ami forintban jó esetben 8000, de ha közvetlenül váltjuk át, akkor 10 000Ft. Ha nem egészen egyértelmű, akkor ez attól van, hogy a valuta biznisz, egy külön szakma.

Jó időben érkeztünk, még csak 4 óra. Greenwich-i időben ez…na, most összezavarodtam…5, vagy 3? Mindegy. Lényeg, hogy még világos van legalább egy, de talán másfél órán át, odahaza pedig ilyenkor már sötétedik. Ennél persze lényegesebb, hogy válogatni lehet a helyek között.

Beállhattunk volna az első, vagy a második sorba, ahol láttam kék ponyvás, sárga napocskás magyarokat, de Szabolcs mellénk hajtva átkiabált, hogy menjünk hátra, a magyar sorra. Hátramentünk. Ott tényleg több volt a magyar. A két utolsó sorban, és a szélen állók közül, akiket innét meg lehetett számolni. Volt teltházkor - ami csak estére állt be - hetven autó. Ebből 43 magyar rendszámút számoltam össze, de állítólag voltak ott magyarok szlovák kamionokkal is. A többi sorban elszórtan is voltak még néhányan. Egész jelentős arány.

A parkoló elrendezése is más, mint Európában. A kontinensen ferde parkolók vannak felfestve, és úgy van elrendezve, hogy lehetőleg ne kelljen tolatni. Korábban itt is hasonló rendszer lehetett, mert még látni a burkolaton a ferde vonalak maradványait. A jelen rend szerint a menetirányra merőlegesen kell beállni. A kerítés mellett a személykocsival járőröző rendészeknek el kell hagyni a helyet, de itt kamionok nem is férnének. Ide csak tolatva tud beállni egy sor. Előttük van akkora tér, ahol a tolatáshoz lehet manőverezni, a másik sor szembe áll velük, a harmadik a másodiknak farral, s így a további sorok. Nem egyszerű feladat. Velünk szemben, talán 3-4 hellyel balra maradt ki egyetlen hely két magyar kocsi között. Sokáig oda húzódtak be beszélgetni a sofőrök, hogy kevéssé érje őket a szél. Jött egy ír rendszámú szerelvény. Keresztbecsapta a gépet, hátramenetbe kapcsolt, s mintha sínen menne, egyetlen lendülettel beállt a szemlátomást szűk helyre. Az én látószögemből aggasztóan közel ment el a tükör mellett, de nem kellett behajtani.

- Nézd má’! - adtam hangot csodálkozásomnak - Ez az ír,

egyből betolta.

- Ezek nagyon tudnak.


Pihen a nehézlovasság

Mi úgy álltunk be a sorba, hogy kissé előrébb lógjunk, a TV-antenna miatt. A sor, arccal keletnek nézett, tehát a parabolát jobboldalra kell fordítanunk. Beüzemeltük. Jött az adás rendesen, amíg mellettünk volt egy üres hely, de aztán jött egy honfitársunk. Nem akart kiszúrni velünk, ezért ő hátrament szinte ütközésig, hogy ne árnyékoljon. Miután berendezkedtünk, felderítettük a környéket. Előttünk, a kb160x25m-es placcon lézengett itt-ott egy-egy sofőr, de a fentebb említett helyen egy nagy körben társalgott egy 7-8 fős társaság. Szabolcs nagyon felvillanyozódott ennyi magyar láttán, rögtön oda is csapódott hozzájuk. Mivel a rendszámról látták, hogy mi is magyarok vagyunk, nem mehettünk el mellettük üdvözlés nélkül. Itt az kevés, hogy intünk, meg oda helózunk. Illik sorban végigkezelgetni velük, esetleg szevasz helyett mondani, hogy Gyula, Sándor, József, Benedek és így tovább. Ennyi nevet úgyse jegyez meg senki. Mivel nem szándékoztunk mélyebb ismerkedésbe merülni, nem is törekedtünk rá. Ők, szemmel láthatóan régebbről ismerik egymást. Már ki is választották azt a személyt, akit a többiek cikiznek, ugratnak. Néhány percre beálltunk a körbe, hallgatni az idétlenkedésüket. Egyikük azonnal előállt egy előnyös kozmetikumvásárlás ötletével, ajándékba azonnal adott is mindhármunknak egy-egy sörnyitót. Bizonyára csalódott, amikor nem érdeklődtünk az ajánlata iránt, sőt, még ott is hagytuk a társaságot.

- Hova mentek? - szólt utánunk Szabolcs kissé meglepetten.

- Megmutatom Gyulának, hova kell menni, és megnézem az árfolyamot is.

Jó ötletnek találtam, hiszen szeretem én a társaságot, de megtartom azt a jogot, hogy lehetőleg magam válasszam meg. Itt még azt se találtam vonzónak, hogy magyarul beszéltek, hiszen eddig is hárman voltunk, menet közben is ketten, idegen szót alig hallottam. Az álldogálás se nagyon csábított, hiszen ahhoz nem volt elég jó az idő. Téli viszonylatban nem volt rossz idő, de elég hideg szél fújt. Jobbnak találtam a fűtött épületet, amely ott állt a parkoló sarkában. Afféle szolgáltatóház. Az előtérben ingyen újságok voltak lerakva egy dobozba, a középen álló asztalon különböző reklámkiadványok, de mivel úgyse tudom elolvasni, nem nagyon keltették fel az érdeklődésemet. Mindenekelőtt a WC-t kerestük fel. Kicsit nosztalgikus érzésem támadt, hiszen itt még nem jött divatba a piszoár, hanem egy vályú van a falra felfogatva, kis lejtéssel a lefolyó irányába, beledobálva szagsemlegesítő tabletták.

Éppen úgy, mint minálunk volt 40 évvel ezelőtt. Talán ez is bizonyítja, hogy a britek hagyományszerető emberek. A WC többi része nem különbözött az európaitól. A zuhanyzókat is megkerestük, de csak éppen megszemléltem a kabinsort. A meglepetés később ért. Reggel fürödtünk, majd ráérünk holnap este, ha megjövünk fáradtan a csavargásból. A vizesblokkokkal átellenben van az étterem. Előterében, egy kisasztalon két számítógép, amin lehetne Internetezni. 1Ł a tarifa, erősen elgondolkoztatott a lehetőség, de még a Sanyi Wi-Fi-jét meg se néztük, lehet, hogy ingyen is felmehetünk a hálóra.(később bebizonyosodott, hogy ez hiú ábránd)

Ebben az előtérben volt a valutaváltó. Áttanulmányoztuk az árfolyamot. Eurót váltani nagyon előnyös, hiszen majdnem egálban van. A forint/font aránya megdöbbentő. Mondhatnak nekem akármit a hatalmon lévő politikusok, ez a néhány szám hűen tükrözi az ország helyzetét. A jelen helyzetét, nem azt, hogy mit akar tenni az ellenzék. Az euró bevezetésére nálunk még határidőt se tűztek ki, pedig itt a bizonyíték, hogy mennyire kívánatos lenne. Na meg ott, hogy hetek, sőt napok alatt mekkora ingadozásokat tapasztalhattunk a közelmúltban. Ezt nem itt láttam, hanem otthon tapasztaltam. Nem az a legnagyobb gond, hogy magas, vagy alacsony a forint árfolyama, hanem az ingadozás. Hasonlóan a vérnyomáshoz. Az ingadozás a veszélyes. Na, akkor leírom a megdöbbentő aránypárt. Egy fontot 362 forintért adnak. Ha vissza akarom váltani, akkor csak 256. Vagyis a kutyának se kell a forintunk. Odahaza később megnéztem, ott kicsi különbség van a vételi és az eladási ár között, de az itt leírt, azért elég jelentős. Nem?

Az étterembe éppen csak bekukkantottunk, nem kívántuk igénybe venni a szolgáltatását, hiszen önellátásra vagyunk berendezkedve. A shopban viszont körbejártunk. Megnézegettük, hogy mit nem veszünk.

- Akarsz venni az otthoniaknak ajándékot? Mert úgy váltok be fontot. Itt nézzél szét, mert máshol nem találunk semmi angolosat.

Körbejártuk az üzletet. Valamit tényleg kellene venni, de lehetőleg keveset költsek, hiszen attól, hogy igyekszem nem gondolni rá, otthon még nagyon a padlón van a gazdaság. Önerőből ide soha nem jutottam volna ki. Így, baráti segítséggel csak a saját élelmezésemet kell kigazdálkodnom, noha még a költségtérítést is úgy kell majd utólag ráerőszakolni Sanyira. Így volt az előző út végén, de így lesz most is. Valójában nem sok pénzről van szó, de az én jutalomutazásom finanszírozását ő sem engedheti meg magának. Nem csak én állok rosszul anyagilag.

Van itt Union Jack-os póló, zászló, kendő, fémtálca, porcelánbögre. Ez utóbbi 2,69Ł . Ebből veszek majd kettőt az otthoniaknak. A lányom nem lakik velünk, ő majd kap csokit, amit nem itt, hanem egy németországi hipermarketben veszek meg, hiszen ott még be kell mennünk kenyérért. Négy kilóval jöttünk el otthonról, de már nagyon megcsappant a készlet. Ettől többet nem érdemes bespájzolni, hiszen két hétig úgysem áll el. Nagy eséllyel megpenészedik. Most ennyi volt, csak szétnéztünk. Ja! Néztem egy táskaméretű gáztűzhelyet. Ha jól emlékszem, talán 10 font lehetett az ára, de lehet, hogy kilenc-valamennyi. Sanyinak van otthon ilyen, csak a palackjából fogyott ki a gáz, ezért van most nála turista palack. Ekkor még nem gondoltam komolyan, hogy nekem is kellene egy ilyen, csak később gondoltam át, hogy nyáron, amikor terepen dolgozom, jó lenne rajta ebédet melegíteni. Sőt, ha Tamás fiam velem van, s a munkamenet megengedi, akár még főzhet is. Alig több, mint háromezer forint? A hülyének is megéri, nem még nekem (Mire ez a gondolat komolyra fordult, már Franciaországban jártunk, ott pedig nem adták ilyen olcsón, tehát marad nyárra a nap melege. Az is hatásos, hiszen a kocsiban, a szélvédő mögött annyira fel tud forrósodni a konzerv, hogy kibontás után várni kell, hogy kicsit hűljön.

A kocsi felé menet, aki a sörnyitót adta, ránk szólt, hogy nem zavartok. Meg sem álltunk, úgy szóltam vissza, hogy megyünk kaját csinálni.

Gázpalack a fülke közepén a padlóra, gázégőt rácsavarni, olaj, száraz, nagyon száraz kolbász, vöröshagyma, egy üveg zöldbab, majd rá fél liter fagyott tejföl. Elég lett volna kevesebb is, de ilyen volt a csomagolása. A maradékot hova tegyük? Ez utóbbinak szándékunk szerint nem kellett volna megfagynia, de mivel a pici hűtőfiók zsúfolásig tele volt rakva, minden betolásnál mozdítottunk felfelé a hőfokszabályzón.

Így esett, hogy az ideális +5 helyett mínusz valamennyi lett. Az alacsony peremű edényben sokáig kellett engesztelni a tejfölt, mire hajlandó volt elkeveredni.

Aztán bekopogott a kolléga. Nagyon fel volt dobva. Nem értem, hogy tudott annyira felvillanyozódni attól, hogy abban a kellemetlen időben ott állt, és hallgatta a sok süket dumát, de ha neki ez jó, akkor nekem mindegy.

- Főztök? Mit hozzak?

- A tányérodat.

Hozta. Nem tudom, hogyan ízlett neki. Sanyi tőlem akarta mindenáron kicsikarni, hogy elmarasztaló véleményt mondjak róla.

Na, milyen? Gabinak nem ízlett.

Emlékeztetőül megjegyzem hogy, Gabi a váltótársam. Egy közös barátunk, aki a múlt télen tett utazásom előtt is részt vett egy kamiontúrán, s már azóta is egy másikon. Az első útjára nem emlékszem, de az utóbbin Spanyolországban járt a kamionos blokád idején, majd Angliában. Ez nem régen történt, sokszor szóba kerül közöttünk. Készültek az útról fotók is.

- Hát, érdekes.

- De őszintén!

- Nem rossz, csak valahogy nem igazán harmonizálnak az ízek. Érezni külön mindennek az ízét.

- Mondd meg ha nem jó! Nekem ízlik.

- Valamire nagyon emlékeztet.

- Na, de a rántás hiányzik belőle?

- Nem, nem hiányzik. Ennyi tejföltől elég sűrű. Különben se tudnád elkeverni, mert nem férne. Na, meg akkor a rántásnak kellene még edény.

- Akkor nem kell rántás, mert többet kell mosogatni.

- Van egyáltalán liszted?

- Az nincs. - mondta kis késéssel, mert előbb le kellett nyelnie a szájába vett babot.

- Akkor el van döntve, nem kell rántás. Liszt nélkül elég nehéz lenne megoldani.

Valóban nem volt rossz a kaja. A tejfölnek ugyan elég lett volna a fele is, de akkor mi legyen a másik felével? Létezik ugyan 2dl-es csomagolásban, sőt 17ml-es is, de nem spórolunk a hasunkon. Számomra még a kolbász adta fel a leckét, de ha lenne fogam, talán fel se hoznám ezt problémaként.

A fiúk megbeszélték, hogy holnap majd elsétálunk a piacra, ahol veszünk kenyeret, meg szétnézünk. Reggelire pedig sütünk tojást.

Miután besötétedett, mi már nem mentünk ki, csak WC-re. Egy ilyen séta során számoltam meg a rendszám alapján a magyar kocsikat. Behúztuk a függönyt, és mint otthon, néztük a TV-t. Megpróbálkoztunk a laptopon az Internettel, de nem nyertünk. Nem is gondoltuk komolyan, hiszen ha lenne ingyen hozzáférés, akkor senki nem venné igénybe a fizető szolgáltatást. Nagyon sokan hordanak már laptopot magukkal, az a legkevesebb, hogy a WiFi-t feltelepítsék. Emlékszem azokra az időkre, amikor még Sanyi térképpárti volt. Mondta, hogy Ő se téved el jobban a papír térképpel, mint mások a GPS segítségével. Most már Ő is előnyben részesíti a műholdas navigációt, de azért a térképek ott vannak a táskájában biztonsági tartaléknak.

Másnap nem keltünk korán. Itt, több mint egy órával később virrad, mint otthon. Vagyis úgy nyolc óra körül. A reggelizéssel nem időztünk, hiszen a piacra korán kell menni. Bakancs, dzseki, sapka, kéz a zsebbe. Ez utóbbi fontos, hiszen erről lehet felismerni a magyarokat. Legalábbis 20 éve ezt mondták a bécsiek. Most láttuk csak, hogy nincs a parkolóban egyetlen üres hely sem. Úgy mondják, Anglia nem biztonságos, ezért aki csak teheti, beáll az őrzött parkolóba, pedig nagyon sokat kérnek érte. Otthon hiába lennének ilyenek, senki nem venné igénybe, hiszen nem kell félni, hogy kirámolják, vagy tönkre teszik a ponyváját. Na, most tudatosult bennem, hogy Magyarországon mégsem olyan rossz a közbiztonság, mint mondják.

Sanyi diktálta a menetütemet. Ha szóvá tettem, hogy nagyon sietősre vettük, akkor azzal vágott vissza, hogy éppen én mondtam azt, hogy sétálni fárasztóbb, mint sietni. Erre nincs mit mondani, hiszen igaz. A bakancsom nagyon jól tartja a lábamat, éppen ezért választottam a sportcipő helyett, de az acél orrbetét nyomja a lábujjam oldalát. Fel nem törte, csak bőrkeményedés lett rajta. Nem ezen a napon, de megyünk még a következő napokban éppen eleget.

A hosszú egyenes úton néhány kamion elhaladt mellettünk, jöttek szembe is. Mivel itt minden fordítva működik, át kellett gondolni, hol is gyalogoljunk. Itt természetesen nincs járda.

A gyorsforgalmi úton lévő kétsávos körforgalomnál már nagyon kellett figyelni, mert nagy volt a forgalom. Ezek az angolok nagyon jönnek, ráadásul mindig a másik irányból, mint amerre mi, ösztönösen figyelünk. Később arra a következtetésre jutottam, hogy nem közlekednek ezek gyorsabban mint mi szoktunk, csak itt nagyon durva az aszfalt, ezért lényegesen nagyobb a gördülési zaj. Na, ha nem is könnyen, de átjutottunk az indusztria területére. Kereskedések sorakoztak egymás mellett az utcákon, de semmi nem volt nyitva. Az autókereskedésből volt legalább négy, ami mellett elhaladtunk, mire a piachoz értünk.

- Minek van itt ennyi autókereskedés, mikor nem lakik itt senki? - kérdeztem értetlenül.

- Autót nem vesznek minden nap. Tudják, hogy itt van. Ha venni akarnak, kijönnek a városból. Nem kell ahhoz itt lakni. Úgyis kocsival jár mindenki, azzal pedig nincs messze.

- Végül is, logikus. – hagytam jóvá az érvelést.

A Hyundai kereskedés azonnal szemet szúrt. Sanyi is tudja, hogy megkülönböztetett figyelmet szentelek e márkának, így alig látok úgy Hyundait, hogy közben ne halljam a figyelemfelhívását. Természetesen ez most se volt másképpen. Mégsem álltunk meg nézelődni, még csak nem is lassítottunk, hiszen siettünk a piacra. Deres volt egyébként is minden, reméltük, hogy visszafelé ez már nem így lesz.

A piac előtti parkolóban még kevésbé tudtam, merre húzódjak a lassan mozgó autók elől, mint az úton. Bementünk az épületbe, de nem igazán érzem magam jól ebben a közegben. Tulajdonképpen ez egy használtcikk piac. Mindenféle kacat kerül itt terítékre. Rögtön az otthoni úgynevezett lengyel piac jutott eszembe. Az, ahonnét idővel elkoptak a lengyelek, jöttek helyettük románok, majd főként magyarországi romák. Ettől még maradt lengyel piac a neve. Valójában azt se tudom, van-e még ilyen egyáltalán. Jobb lenne, ha céllal jöttünk volna ide, ha keresnénk valamit, de még kenyeret se vettünk, hiába találtunk rá. Az épületből kimentünk a térre, járkáltunk a sorok között. Az áru többnyire a betonra volt kipakolva, csak kevés helyen volt asztal. Nem telepített, mint egy piactól elvárhatnánk, hanem amit az árus hozott magával. Egyébként mindenfélét lehetett itt látni. Hangtechnikai berendezés, fényképező, ócska ruha, könyvek, rozsdás kard, bútorok, naiv festők visszataszítóan sikertelen képei és tőkehús. Hús, mobil húsboltból. Olyan büfékocsiszerű. Kettő is. Az egyikben szép szelet húsok voltak kirakva, de a másik nem nagyon nyerte el a tetszésemet. Közegészségügyileg nem lehetett kifogásolni, hiszen fagypont körüli időben nem romlik meg, de a látvány elborzasztott. Igaz, a mi ANTSZ-ünket ez a magyarázat aligha hatná meg, de ez nem Magyarország. Hallottam már, hogy az angolok még a sült húst is véresen szeretik, de üzletben, becsomagolva még nem láttam. Szerintem ezek nem is eresztik ki a sertés vérét. Lehet, hogy megfojtják? Véres cafatok fóliába betekerve. Fene a gusztusukat!

Lődörögtünk még egy kicsit, Sanyi érdeklődött is egy fényképező felől. Az eladó hosszasan méltatta az áru előnyeit, az árkedvezmény jelentős mértékét, de azt nem értettük, mennyiért kínálja. Nem is fontos, nem akarta megvenni. Inkább bemutatta nekünk - Szabolcs se járt még itt - az istállót. Hatalmas csarnok, ketrecekkel, félmagasan hidak, ahonnét a vevők megtekinthetik az eladásra kínált állatokat. Itt is ugyanolyan volt az árukínálat, mint odakint, annyival volt itt előnyösebb, hogy nem fújt a szél, az árut pedig fel lehetett akasztani a kutricák rácsaira.

Abból is lehetett következtetni az építmény eredeti rendeltetésére, hogy a durva beton redői közül nem lehetett tökéletesen kitakarítani a szalmát. Élelmiszert idebenn nem láttam, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is volt.

A betonpadlót, szakmai szemmel vizsgálva nagyon érdekesnek találtam. Azt írtam róla, hogy durva, de ez nem azt jelenti, hogy trehány módra volt eldolgozva. Egyáltalán nem. Redőzött volt a mintája, vagy rovátkolt, vagy csíkos, barázdált, ki hogy érti meg jobban. Talán az a legjobb hasonlat, mintha el lett volna boronálva. Az apró árkok közötti bakhát se simított, hanem úgymond cuppantott. Mint amiről egyenesen felemelik a simítót, s a betont húzza maga után. Ilyennel már találkoztam, de nem ekkora felületen, és nem ilyen egyenletesen. Azaz egy biztos, hogy nagyon praktikus, mert ezen nem csúszik el a megriadt állat. Körmei megkapaszkodnak az apró árkokban. Azt hiszem ennyi elég is a betonpadló méltatására. Lassan kifelé tartottunk a piacról. Szabolcs el is csodálkozott, hogy senki nem vett semmit.

Azt hittük tudja, hogy csak az időt múlatni jöttünk. Az úton visszafelé (majdnem azt írtam, hogy hazafelé) láttam egy 50 év előtti divatnak megfelelő autót, bár nem tűnt olyan réginek. Le is fotóztam, de még akkor nem tudtam miféle márka. Az volt ráírva, hogy Figaró, de ilyet még soha nem hallottam. Alig észrevehető, apró betűk voltak az emblémájába belevésve: NISSAN. A keskeny járdán egy buszváró bódé kényszerített bennünket libasorba. Szokatlan módon, nem az úttest, hanem a járda felé volt nyitott. Praktikus. A várakozókat nem csapják össze esős időben az autók, az üvegfalon át pedig úgyis meglátják, ha jön a busz. Akkor bebeszéltem magamnak, hogy a briteknél ez is fordítva van, de később Swindonban láttam „hagyományosan” telepítettet is.

A Hyundait most már nem hagyhattam ki. Annak reményében mentem be az udvarba, hátha látok benn, az ablak mögött egy példányt, a nemrég bemutatott, nálunk még nem kapható í20-ból. Nem láttam. A coupéból kínáltak néhányat, kicsi különbségekkel, de nem a legújabb változatot. Ja, hát ez egy használtkocsi kereskedés! Mehetünk, nem veszünk semmit. Különben is, rossz helyen van a kormányuk.

Az idő nem nagyon akart melegedni. Az árnyékban még mindig megmaradt a dér. Az autóúton nehezebb volt átkelni, mint idefelé. Nagyobb lett a forgalom. A hosszú egyenes úton megbeszéltük, hogy reggeli után bemegyünk a városba. Szabolcs tiltakozott.

- Ne csináld már! – szóltam rá erélyesen. – Ennyi séta egészségedre válik. Nézd meg a legtöbb öreg kamionost, hogy el vannak nyomorodva! Csak botladoznak, majd’ felbuknak. Menni se tudnak rendesen!

- Nem akarok én egész életemben kamionozni.

- Mit csinálsz itt egész nap? Elunod magadat.

- A lényeg, hogy vannak itt magyarok.

- Akkor hallgassd a sok ökörséget, ha az hiányzik!

Ezzel túl is volt tárgyalva a téma. Igaz, az én lábamnak is elég volt ennyi séta, hiszen oda-vissza lehetett vagy 4km, de most úgyis eszünk előbb, s amíg elkészül a kaja, addig pihenünk.

A terveknek megfelelően most Szabolcs főz, illetve süt. Sanyi azt találta volna praktikusnak, (így is van) hogy bent süssön a kocsiban, hiszen a tűzhely kivételével ott van minden. Mi ketten mondtunk ellen, így elkezdte a lehúzott ablakon kiadogatni a felszerelést.

Lenyitottam a vontató orrán a rácsot, kezdtem rápakolni a cuccot. Jött a második szomszéd.

- Nekem mindegy, de szólni fognak érte. Nem szabad főzni. Ki is van írva a bejáratnál.

- Akkor visszapakoljunk? - kérdeztem Sanyit.

- Menjetek be a két kocsi közé! - javasolta a szomszéd. - Mi is ott főztünk. Nem azért, - bizonygatta a tárgyban képviselt függetlenségét - nekem mindegy, de itt járkálnak személykocsival, szólni fognak érte.

Ezt a megoldást választottuk. A tűzhelyet a fülke mögötti lépcső tetejére helyeztük, az előkészítő a másik kocsi üzemanyagtartályára került. Felcsuktam a rácsot, hátraköltöztünk. Szabolcs felvagdosta a bacont, a hagymát, s elkezdte sütögetni.

- Mennyi tojás kell? - kérdeztem, hiszen nyilvánvaló, hogy a tojások feltörése az én feladatom, hiszen Sanyi nem hajlandó enni belőle, ha neki kell feltörni. A kolléga úr most a főszakács, én meg úgyis ráérek.

- Nektek mennyi kell?

- Nekem így, hagymával, szalonnával elég a három.

- Nekem is - mondta Sanyi az ablakban könyökölve.

Úgy gondoltuk, hogy akkor mindhármunknak elég 3-3. Az ő készletéből felütöttem mind a tízet, nekünk maradt még tegnap estéről 4, de ha papírforma szerint elég a 9, akkor csak 12-t ütök fel.

Ezt csupán azért részletezem ennyire, mert amikor nagyon sokára elkészült a kaja, szerintem kevés lett. Várakozás közben még étvágyfokozó gyanánt teát és vörösbort ittunk felváltva.

Annak ugyan nincs jelentősége, hogy kinek illik elsőként szedni, de amikor Szabolcs a sütőedényhez invitált, már a fele hiányzott. Sanyinak alapból jó étvágya van, nem szedhettem ki annyit, amennyi jólesett volna, mert akkor neki nem jut. A vendéglátónk rá is kérdezett, hogy miért csak annyit szedek. Nem válaszoltam őszintén, azt mondtam, hogy elég lesz. A kenyérrel nem spóroltam, így nem maradtam éhes, de még jöhetett volna a következő fogás.

Nem nagyon kellett pihenni az ebéd után. Ja, ez még a reggeli volt, azért tévesztettem el, mert közelebb jártunk a délhez, mint a reggelhez.

Pihenés helyett Sanyi a shopban kifizette a 30Ł parkolási díjat, amiből 5Ł levásárolható. Néhány pennyvel kiegészítette, s így megvettem az otthoniaknak szánt ajándékot, két unionjackos bögrét, aminek aztán otthon brit bögre lett a neve. Ejtsd: BRIDBRÖGRE

Nekivágtunk az újabb sétának. Az Indusztria előtti körforgalomig már ismertem a járást, bár nem sok ismernivaló volt benne, csak menni kellett egyenesen. Nézelődni se volt mit. Az autóúton át kellett szaladnunk, mert csak a túloldalon van járda. Na, ezt eddig simán megúsztuk. Már kezdem megszokni, merre kell figyelnem. A sétát szokás szerint sietősre vettük. Több oka is van ennek. Egyrészt mielőbb el szeretnénk jutni olyan helyre, ahol van mit nézelődni, másfelől úgyse lehet beszélgetni, mert akkora a forgalom zaja, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Legelső célpont a sevingtoni templom, ami - na hol is lenne - a túloldalon van. Figyelem! Felkészülni! Futás! Megint jól sikerült. Elsétáltunk a tanya előtti úton, az eddigitől lényegesen lassabban. A templomkertben öreg sírkövek. A kapu nyitva. Naná, hogy bemegyünk. Mondjuk, hogy ez most szakmai út! A fű látványával nehezen tudok betelni. Nem látni rajta, hogy kaszálták volna, mégse nő nagyon magasra. Erős, sűrű, üde. Olyan érzés járni rajta, mintha paplanon taposnánk. A dér már az árnyékból is eltűnt, de minden olyan vizes, mintha esett volna az eső. Ilyen klímában nem nagy kunszt pázsitot nevelni. A sírkövek egyszerűek. Földbe állított fél-háromnegyed négyzetméteres, de nagyon vékony kőlapok, tetejük enyhén ívelt. Próbáljuk olvasni a feliratot. &Valakinek a lánya, jó az Isten & nevek, évszámok.

- Good morning - köszönt ránk mosolyogva néhány idős helybéli, akik éppen kijöttek a templomból.

- Good morning - fogadjuk illedelmesen a köszönésüket, majd ugyanez mégegyszer, mert jött egy újabb kis csoport.

- Milyen rendesek, hogy üdvözlik az idegeneket! - jegyzem meg, mire Sanyi mond egy példát, hogy valahol máshol is így szokás, de nem emlékszem melyik nációra utalt.

Körbejártuk a templomot, de nem mentünk be. Elől nem láttunk hasonlót, de az épület két oldalán, s mögötte is voltak olyan síremlékek, hogy a - memory stone (Senki nem mondta, hogy így hívják ezeket a földbe állított kő táblákat, de jól hangzik. Nem?) mögött, a sírhant tetején, vagyis inkább a helyén, mivel itt már szó nincs hantról, olyan kő van a fűbe fektetve, mint egy hatalmas cérnaorsó. Igaz, akkor szarkofág jutott eszembe, csak túl keskenyek. Ettől persze még jelképezheti akár azt is. Miután kijöttünk a kapun, már láncolták is befelé. Bizonyára csak az istentisztelet idejére nyitják ki. Nézem az órát, éppen dél van.

- Bolondok ezek a britek? – mondom Sanyinak – Már dél van, és azt mondják, hogy jó reggelt. Ja, igaz, náluk még csak 11 van. Furcsa egy ország, még az órájuk se jár rendesen.

Valójában mindenki másnak hozzájuk képest jár az órája úgy ahogy, de nem kell itt mindent beismerni!

Még egyszer nem szaladtunk át a széles úttesten, inkább a fölötte átívelő gyaloghídon mentünk be a városba. A túloldalon nagyon kedvemre való környezet fogadott.

Olyan pici lakóházak, mint nálunk az üdülőövezetben. A képekről ismert téglaburkolat élőben nem is olyan barátságtalan. Szokatlan a ház és az előtte parkoló személykocsi egymáshoz való aránya. A házaknak nincs lábazata, a bejárati ajtó közvetlen a járdáról nyílik. Ritkaságszámba megy, ha van egy lépcső. A járda, a kocsibeálló néhol aszfalt, de legtöbb helyen színes díszburkolat. Furcsállom, hogy amit rendszeresen használnak, hiszen lakják a házat - ott is megtelepszik a burkolaton a moha. A sötét cseréptetőkön szintén zöldellenek ezek az apró növények. Nem is csoda, hiszen itt mindig párás a levegő. A napsütéses órák száma nem túl magas, szerencsénk van, hogy az ország időjárásának a rossz hírét meghazudtolóan tiszta most az idő.

Kerítés nincs, hiszen nincs kert se elől, se sehol. A házak egymást érik. Sorházról itt persze szó nincs, hiszen nincs is sor. Maga az utca is mindenfelé tekereg, olyasmi lehet fentről nézve egy ilyen kicsi lakó-együttes, mint egy nyitott tenyér. Egy méter magasan - hogy személykocsiból nézve ideális legyen - van kiírva egy táblára az utcanév. Valamilyen close. Nem street, mint ahogy az utca nevét tudom, hanem close, amiről az jut eszembe, hogy closed, ami azt jelenti, hogy zárva. Értem én! Close, vagyis zárt, azaz zsákutca. Mekkora okosság van itt bennem. Ha tudnék angolul, nem lenne ekkora szenzáció a megvilágosodásom, de nem tudok. Se angolul, se sehogy. Úgy értem, hogy idegen nyelven. Sanyi is emlegeti néha, hogy nagyon sok nyelven tud nagyon keveset, de nem tudja eldönteni, melyiket kellene megtanulnia.

Ötven évesen persze ez már elég nehéz feladat. Azt mondják, hogy az első idegen nyelv megtanulása után, a többi már kevésbé nehéz. Na, de most éppen az első következne! A helyi lakossággal való érintkezést már leírtam, ennél több eset nem fordul elő. Mi ketten megértjük egymást magyarul.

Még a felüljáróról kinéztük azt a célpontot, ameddig mindenképpen elsétálunk. Egy másik templom. Nagyon hasonló az előbb körbejárthoz, utólag a fotókon nem is olyan könnyű a kettőt megkülönböztetni. Sanyi ezután bele is kapaszkodik abba a megfigyelésébe, hogy a templomok keltik fel elsősorban az érdeklődésemet. Mint ahogy az előző utunkon minden folyóra azt mondta, hogy - itt is egy Pó - most ez a sokszor visszatérő beszólása - itt is egy templom - ra változott.

Egyik kicsi zárt utcácskából mentünk át a másikba, majd örömmel fedeztem fel, hogy az utca mégis street, mert amiben volt hosszú egyenes szakasz is, azt már így hívták. Megfordult a fejemben, hogy majd nem találunk vissza, de biztonsági vezetőnek ott volt a közelben egy kicsi patak. Aztán nem volt erre szükség. Az utcán alig volt mozgás. Vasárnap délben hová mennének a népek? Hacsak nem kamionnal vesztegelnek a közelben és unalmukban bóklásznak egy idegen városban, mint mi. Megint körbejártuk, lefényképeztük a templomot.

- Nézd csak, hogy megfogta a falat a villámhárító!

- Tényleg milyen zöld a kő. Rozsdásodik a réz.

Nálunk már ellopták volna.

- Merre menjünk tovább? - kérdezte Sanyi, majd a járda mellett zöldellő, láthatóan puha tűlevelű fáról kérdezte, hogy ez-e a tiszafa.

- Lehet, valami ilyesminek képzelem, de valójában nem ismerem. Különben is! Hol van ide a Tisza? - vettem viccesre a figurát, majd kiballagva egy kis térre, készítettem egy „egészalakos” képet a templomról.

- Ott van a dombon a szélmalom! Elmenjünk oda?

Erre a kérdésre nem volt szükséges válaszolni, hiszen persze, hogy elmentünk. Nekiindultunk az eddig látott leghosszabb utcának, ami ugyan nem a megfelelő irányba vezetetett, de bíztunk benne, hogy valahol majd lesz átjáró a szélmalom felé. Volt. A túloldalon egy nyitott füves részt láttunk alkalmasnak. Egész rövid szakaszon még járda is volt a kerítés mellett, egészen a belakatolt kapuig. A kapun túl egy temető.

Hasonló a mifelénk ismertekhez, csak sokkal kisebbek a parcellák. Ha nyitva a kapu, valószínűleg bemegyünk, de annyira nem tartottuk fontosnak, hogy visszaforduljunk a bejáratot megkeresni.

 

Átvágtunk a füves részen, ahol meglepetésünkre mély keréknyomot is láttunk. Azt hittük, hogy errefelé le se mennek az útról. A temető mögött focipályák voltak, meg játszótér. Néhány sötét bőrű nagyon dél-angol srác rúgta a labdát. A legrövidebb úton vágtunk át a területen, majd átértünk a másik hosszú utcára, ahol az 5600km-es út egyetlen építkezését láttam.

Természetesen most nem dolgoztak, hiszen vasárnap volt, de a fal csak részben volt megrakva. A szerkezeti fal10cm-es (szokatlanul vékony) ytong blokkból készült, vagy valami hasonló, fehér szilikátból. Kívül ezt fóliával és hőszigetelő polisztirol lapokkal borították, melyet az itt, szinte minden házon alkalmazott barna burkolótéglával fedtek el. Kíváncsi lettem volna a folytatásra, különös tekintettel a szerintem alulméretezett tartófalakra. Bár, aligha ez az első munkája a kivitelezőnek, s attól, hogy számomra szokatlan megoldást alkalmaznak, még lehet jó.

A malomhoz egy zsákutca vezetett. Meg nem fordult a fejemben, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően használják, de kissé meglepett - nem tudom miért - amikor olvastam a nyitva tartására vonatkozó táblát. Azt hittem, hogy csak úgy van és kész. Mint most kiderült, nyáron turistalátványosság. Persze aligha fizettem volna érte, hogy bemehessek. A vitorlái zsalugáteres megoldásúak. Nekem a fehér színe miatt úgy tűnt, mintha műanyag lenne. A épület átellenes oldalán, a vitorlákra merőlegesen volt egy kisebb szélkerék. Nem kizárt, hogy láttam már hasonlót, de nem vagyok benne biztos. Azt meg végképp nem tudom, hogy mire való. Sanyi szerint, ez a kerék beállítja a széljárásnak megfelelően a nagy vitorlát az ideális szögbe. Lehet. Biztosan nem dísznek rakták fel. Na, ezt is megnéztük, a fotózáshoz túl közel vagyunk, mehetünk tovább. Aztán az autóút alatti útról mégis jó rálátás nyílt.

Átmentünk ezután az út túloldalára, de már nem volt újabb látnivaló. Csendes lakóövezet, a házak apró méretével még mindig nem tudtam eltelni. Csak később gondoltam bele, hogy nálunk se épültek vidéken a szükségesnél nagyobb lakóházak, csak az úgynevezett felszabadulás után. Talán csak a 60-as években jött divatba az az őrület, hogy a szomszédénál legalább egy sor téglával magasabb legyen. Ez is csak 20-30 évig tartott.

Ma már kevesebben építkeznek, és ésszerűbb méretekben. Emlékszem korábbról olyan indokra a magas házakkal kapcsolatban, hogy fölfelé ingyen van.

Sokan elmondták, hogy majd öreg korukban bánni fogják a sok lépcsőt, mégis megépítették az emeletet, noha nem volt, aki lakta volna. Ismerek olyan egyedül élő asszonyt, aki azért jár nyáron Németországba dolgozni, hogy télen fűteni tudja a 200m2-es házát. Erre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ésszerű. A sétánk során ugyan nem derült ki - hiszen látni se nagyon láttunk helybelieket, nemhogy beszéltünk volna velük - de errefelé nem törekednek az emberek mindenáron a saját tulajdonú házra, inkább bérlik.

Elértünk egy nagyon pici kocsmáig. Ahogy benéztem az ablakon, azt láttam, hogy az asztal a hátsó fal mellett áll, pedig hozzám sincs messze. Szerintem 10 emberrel teltház lenne. Annyira picinek, aranyosnak láttam az egész épületet, hogy le kellett fotózni. Csak a képnézegetés közben fedeztem fel, hogy emelete is van a háznak. A cégért is csak a képen olvastam el.„BLACKSMITHARMS”, azaz fegyverkovács. Egy másik házon a padlólapszerű tetőfedés tűnt fel, s ennyi volt az ashford-i séta. A Tesco áruházba nem kívántam bemenni, hiszen ugyan olyan, mint odahaza, vásárolni sem akartam. Akkor meg minek? A sűrű forgalom miatt a kereszteződésnél kénytelenek voltunk a zöld lámpa biztonságát igénybe venni. Ezután ismét szaporára vettük lépteinket, és irány a kamionparkoló! Ennyi császkálás után jólesik majd kicsit pihenni, ha kedvem tartja, akár fekve is.

Szabolcs már türelmetlenül várt bennünket. Gondolom, azóta jól kibeszélgethette magát a magyarokkal.

- Menjünk kajálni?

Nem nagyon voltam elragadtatva az ötlettől, de neki még megvan a levásárolható jegye, meg hát úgyse jártam még angol étteremben. Nem igazi étterem persze ez, inkább olyan strandbüfé-szerű. Van egy hosszú asztal, amiről svédasztalos reggelihez hasonlóan lehet összeválogatni az „alkatrészeket”. Annyi a különbség, hogy nem magunknak kell elszedni, hanem van kiszolgáló személyzet. Az ár is attól függ, hogy miket rakatunk a tányérra. Illetve miket rakat más, mert nekünk ez a löncs nem tetszik azért se, mert nem lehet előre tudni, hogy mennyibe kerül, meg az is elrettent tőle, hogy mondani kell, mit kérünk. Ráadásul a cipó alakú hús se volt bizalomgerjesztő, melyen szinte csak egy vékony kéreg volt megsütve, a közepe pedig annyira nyers, hogy szeleteléskor folyt belőle a vér. Ez az a sült hús, amire azt mondják, hogy angolos.

Sokkal csábítóbb volt az a lehetőség, hogy a falra kifüggesztett tablóról a kép alapján – mondom én, hogy strand-büfés – kiválasztottuk, mit kérünk. Fel volt tüntetve az ára. Csak a nevét kellett megjegyezni, csak egy szót. Na, ez az amit nem tudok, nem tudtam akkor se, csak azt a részét, hogy ”with two eggs”, vagyis két tojással. A kép alapján tudni lehetett, hogy van hozzá sült krumpli, meg saláta. Éhen már nem maradunk. Szerencsémre Sanyi most is a pártfogásába vett, és kettő adagot rendelt, valamint saját részére kért még egy bagettet, mert neki mindenhez kell kenyér. Az most mellékes, hogy a bagett nem teljesen olyan mint nálunk a kenyér, de itt a bagett sem olyan mint máshol a bagett, inkább a zsömlére emlékeztet. Jó ötlet volt még a polcról szabadon elvehető pici tasakban lévő majonéz.

A srác a pultnál felvette a rendelést, adott egy sorszámot, és hozzá egy talpas műanyag tokot, amivel az asztalon jól láthatóan lehetett elhelyezni. Nagyon tetszett a dolog, hiszen leülünk a helyünkre, és csak várjuk, hogy elkészüljön az étel. Majd a számok alapján tudni fogják, mit, hová kell felszolgálni. Aztán szembesültem a valósággal, mert ez nem teljesen így működik. Hallom, hogy egy kötényes fazon, valamit kurjant a pult mögül. Aha! Bemondja a számot, és oda kell menni érte. Na jó, de mit mondott? Úgy látom, más se értette, mert az ismételt kurjantások hatására többen is fölállnak az asztalok mellől, odasietnek, aztán visszaülnek. Nocsak! Van itt más is, aki nem értette. Később olyat is láttam, aki tányérral a kezében jött az asztalhoz. Na, akkor figyeljünk! A miénk az egyes, a Szabolcsé a nyolcas. Hallom egyszer, hogy „voan!” Sanyi már ugrik is. Nahát! Értünk mi angolul. Eligazítom magam előtt a tányért, rányomom a majonézt a krumplira, fogom a kést, villát, hallom, hogy „éjt”. Szabolcs ugrik, elkészült az ő adagja is.

Ezután jött a fekete leves. Vagyis a rágós hús. A hajszálvékonyra vágott szeletre kétoldalt ráégették a fűszert és kész. Az ízével nem is volt semmi baj. Lereszeltem belőle egy darabot, bekaptam, s ráéreztem, hogy ezzel gond lesz. Ha lenne fogam, talán elrágtam volna, de így reménytelen volt. Ettem mellé egy kis salátát, egy kis krumplit, de a hús, csak nem akart a számban kisebb lenni. Lenyelni nem mertem, ahhoz túl nagy volt, így egyetlen megoldásként felálltam az asztaltól, és kimentem a WC-re, hogy kiköpjem. Visszatérve megettem az ehető részeket, de a két fiútól jócskán lemaradtam. Na, de nem siettek sehová. Amíg én a lönccsel küzdöttem, ők nézelődtek. Az ablak mellett egy csoport sörözött. Egyikük éppen megérkezett egy nagy kancsó sörrel. Próbáltuk kitalálni, hogy ennek a mértéknek mi lehet a neve, mert úgy három literre saccoltuk.

Szóba került a gallon, de az közel öt liter, ez pedig nincs annyi, lehet fél gallon, de attól meg több. Öt pohárba öntötték szét, amelyek fél literesek lehettek. Egy kicsi még maradt a kancsóban. A három liter jó becslés volt, de az nem derült ki, hogy mi a neve ennek az adagnak.

Miután minden egyéb elfogyott a tányéromról, próbáltam a hússal is megbirkózni. Annyira vékony volt és kemény, hogy a villával átszúrni se volt egyszerű feladat. A késsel körülreszeltem a villát, majd az ágai között is átvágtam. (nem a villát, a húst) Így már nem jelentett veszélyt rágás nélkül sem lenyelni. Egy idő után persze meguntam ezt a haladatlan barkács-munkát.

Na, ezzel is meg volnánk, mehetünk. Szóba került még a parkolási díj kiegyenlítése, de Szabolcs elhalasztotta reggelre, mi pedig már túl voltunk rajta. Ezután jött még egy meglepetés, ami már csak hab a tortán.

Tegnap reggel fürödtünk még Luxemburgban. Nem volt ugyan olyan régen, de nem tudhatjuk, mikor nyílik újabb alkalom, az időnkbe pedig most még ugyancsak belefér. Sanyi bezárta a kocsit, és egyszerre mentünk a fürdőbe. Találomra választottam egy fülkét. Az előtérben volt egy, a falra felhajtott polc, amit lecsukva akár ülőkének, akár rakodóhelynek használhattam. A zuhanykabin kétszárnyú lengőajtóval volt szeparálva, nem kellett aggódni, hogy vizes lesz a ruhám. Eddig nagyon jó, jobb, mint a luxemburgi. A hely is tágasabb. Megnyomom a falon a gombot, jön a víz. Hideg, de majd mindjárt felmelegszik. Megint megnyomom, de még most is jéghideg. Na, majd mindjárt tekerek rajta. Most is hideg. Aha! Ez Anglia, itt ellenkező irányba kell forgatni! Nem vált be az ötlet, mert változatlanul hideg. Ez, reménytelen. Viszont már eléggé összevizeztem magam, aláállok. Ha hideg, hát hideg. Volt már ilyen máskor is. Legfeljebb a hajmosást most kihagyom. Hallom ám a másik sorról a honfitársamat, hogy nála nem is jön a víz. Csapkodja az ajtót, választ egy másik kabint. Nem egyedül jött, közvetíti a kollégájának, hogy mi a helyzet. Ott már van víz, de hideg. Természetesen közben káromkodik, szidja az angoloknak az anyját, meg aki éppen eszébe jut. Van még szabad kabin, megint másikat választ, de ott is ugyanaz a helyzet. Valamelyest megnyugtat a dolog, mert legalább tudom, hogy nem én vagyok bamba, egyszerűen nincs melegvíz. Nem is áztatom magam sokáig, végzek hamar. Sanyit keresném a mosdóknál, gondoltam, már borotválkozik, de nincs ott. Az előtérben álldogálok egy kicsit, megint visszamegyek, de még most se látom. Lehet, hogy hamarabb végzett? Fejemre húzom a sapkát, nekivágok a hideg parkolónak. Sietősre veszem, hogy mielőbb a fűtött fülkében lehessek. A kocsi még zárva. Kicsit nézelődök, majd bekopogok Szabolcshoz. Kinyitja az ajtót. Odabenn jó meleg van.

- Engedj már be, mert Sanyi még nem ért vissza, ne álljak kint a hidegben!

Elpakol az ülésről, hogy beférjek. Kicsit felém fordítja a dvd- lejátszóját, hogy láthassam a filmet, amit néz. Ez a fülke másabb, mint a miénk. Persze, hiszen ez nem Scania, hanem DAF. Nincs középen az a kicsi fiókos asztal, mint nálunk, hanem kihúzhatós asztala van. A műszerfal formaterve is más. Nagyon nem is nézek szét, beszélni se nagyon van miről, a film nem érdekel, inkább visszasétálok a házba, ha nem jött még Sanyi. Még éppen akkor végzett. Nyilvánvaló, hogy nála volt melegvíz. A megfelelő oldalt választotta, azon belül is egy olyan kabint, ahol lehet szabályozni a vízhőfokot. Micsoda mázlista. Na, akkor már csak a TV nézés van hátra a napból. Szabolcs még átjön a reggeli indulás időpontját egyeztetni, majd elköszön. Jóéjszakát!


Greenwichen túl 2fok

Ébresztő 5:40-kor, Szabolcsnak 5 perccel később. Nem kell ugyan sietni, de a kb. 250km-re rá kell számolni három órát. Ha ez összejön, akkor még mindig marad egy óra a lerakásig. Inkább ott várjunk, mint, hogy elkéssünk. Elrámoltunk, bemelegítettük a motort, még a kolléga úrra kellett egy kicsit várnunk, mert ő még most ment fizetni.

Odagördültünk a sorompóhoz. A portás már készítette a hosszú, csipeszes végű póznát, hogy benyújtsa a fülkébe, de nem kellett, hiszen itt voltam én, aki kézbe adta a fizetés tényét igazoló kártyát. Végighaladtunk a már gyalog többször megjárt hosszú egyenes szakaszon, a körforgalomnál jobbra…pontosabban balra, csak éppen a harmadik kijárón hagytuk el. Gyorsforgalmi úton elhaladtunk a sevington church mellett, s már bent is voltunk Ashfordban. Idáig volt ismerős az út. Eddig jártunk gyalog. London felé vettük az irányt, felhajtottunk a motorway-ra. Egy darabig még láthattam itt is ipari zónát, majd teljes sötétség borult a környezetre. Hamar megszoktam, hogy a minket előző személykocsik az én oldalamon haladnak el. Itt semmi bonyolult nincs a közlekedésben, csak haladni kell a sávban. Néhol látok műszaki kijárókat, de ha nem lenne kiírva, hogy csak munka kijáró, talán nem is venném észre. A pályára merőlegesen van megépítve, csak úgy lehet ráfordulni, ha egészen lelassítunk. Illetve nem mi - hiszen szerintem nem tudnánk ilyen hosszú szerelvénnyel elkanyarodni – hanem az, aki akar. Kicsit odébb a leállósáv van terelőkúpokkal elkerítve, szakaszonként néhány bója kihagyva, de ott is ki van táblázva, hogy kijárat a munkaterületre. Jó lett volna megjegyezni, hogy pontosan mi volt a szöveg, de elég, hogy megértettem. Sőt még sok is, hiszen nem rám vonatkozott.

A sötétben nem volt mit néznem. Az autópálya mellett vagy voltak fák, vagy nem. Utóbbi esetben távolabbi fényeket is láttam, de ennyi. Az út hosszú-hosszú mérföldeken át ki volt világítva, de nem folyamatosan. Ez csak akkor tűnt fel, amikor hirtelen véget ért a lámpasor. Ha engem kérdeznek, akkor egyre ritkább lámpákkal, folyamatosan halványítottam volna a fényt, de nem engem kérdeztek. Sanyi jelezte, hogy mikor járunk Londonhoz legközelebb, de annyira nem volt ez közel, hogy abból az óriási városból bármit is láthattam volna. A világ egyik legforgalmasabb repülőtere közelében is csak a felszálló gépek fényeit láthattam. A táblákon kívül nem volt más támpontom. Még a GPS sem.

Angliában a fordított közlekedés miatt jobban kell figyelni a tőlünk jobbra lévő területet, amiből a bal oldalon ülő sofőr elől az ablakban lévő laptop sokat kitakar. Ezért a padlóra állította, ami ugye nekem éppen háttal van. Figyeltem a műszerfalon lévő órát, ami már 08:00-át mutatott, de még mindig éjszakai sötétség volt. Csak ezután kezdett halványan derengeni. Negyedóra múlva már lehetett észlelni a dombok kontúrjait.

Nem gyakran kellett előznünk, de azért előfordult. Soha nem jelentett problémát a sávváltás, hiszen itt az a gyakorlat, hogy ha látják maguk előtt az irányjelzőt villogni, akkor akár még fékezni is hajlandóak. Én ugyan nem tapasztaltam, csak Sanyi mondta, hogy körforgalomnál nem ilyen előzékenyek. Ott dudálnak, ha eléjük akarsz menni.

Félreértésből kialakult most egy veszélyhelyzet is. Egy angol konténeres kamion megelőzött bennünket. Sokáig haladt a belső sávban. Indexelt, de nem jött ki elénk. Visszavette a jelzést, majd később újra kitette, de maradt a belső sávban.

- Villantottál neki? – kérdeztem, mivel nem értettem, miért nem jön ki.

- Kétszer is.

- Akkor lehet, hogy az a baj.

Csak a harmadik alkalommal jött át elénk. Majd kissé lelassított, hagyta, hogy visszaelőzzük. Ezután újra megelőzött, de úgy ránk húzta a konténert, hogy fékeznünk kellett, nehogy nekiütközzünk.

Bizonyára félreértette a segítőszándékot, és ezért megleckéztetett. Mondom én, hogy itt minden fordítva van.

A GPS mondta az utasításokat. „hajtson be a körforgalomba…”

- Hol van itt a körforgalom? – kérdeztem csodálkozva, mert én csak azt láttam, hogy a kiserdőben balra kanyarodik az út, majd kissé jobbra.

- Ez itt, az egész.

Idehaza még nem láttam ekkora körforgalmat, amit nem is látni át egyszerre. Inkább olyanokkal találkoztam, ahol nincs idő kitenni az irányjelzőt még személykocsival sem, mert olyan közel van az első kihajtó. Kamionnal viszont az elkanyarodás is gondot jelent. Aztán volt olyan eset is, amikor a GPS be akart küldeni a körforgalomba, de nem volt körforgalom, mert a legutóbbi frissítés óta átépítették az utat. Erre mondják, hogy ez csak segítség a navigálásban, de nem árt, ha ettől függetlenül is tudjuk, hová megyünk.

Mire megvirradt, megérkeztünk Swindonba, a megadott címre. Könnyen odataláltunk. Keskeny utcában parkoltunk le, rajtunk kívül csak egy kamion várakozott, benn a telepen is csak kettő, az egyiket már éppen rakodták.

Egyikünk egy, másikunk 5 órával érkezett korábban, de azért meg kell próbálni, hátha leszednek. Úgy látszik, ebben a kicsi forgalmú utcában nyugodtan lehet várakozni, de ha nem kell, akkor inkább menjünk, noha még nem kaptuk meg a következő felrakót.

A fiúk mindketten bementek az „office-ba”, és szerencsénk volt, mert ha végeznek az éppen folyamatban lévő rakodással, már állhatunk is rá a rámpára egymás után. Előbb mi.

Az udvaron olyan pozíciót kerestünk, ahonnét könnyű lesz a rámpára állni. Éppen mellettünk várakozott egy spanyol kamion. Nem kizárt, hogy ő már itt is aludt, de tőlünk mindenképpen korábban jött. Fel is háborodott a tolakodásunk miatt. Nagyon sajnálom, nekünk nincs ebben semmi kedvünk ellen való. Nem mi határozzuk meg a sorrendet, de ha előbb szednek le, az csak jó.

Hamarosan ránk került a sor. Gyorsan túl is voltunk a rakodáson. Félreálltunk benn az udvarban, megvártuk, amíg Szabolcsot is leszedik. Igaz, nem is volt hová mennünk. A második kocsi lerakása már nem ment olyan gyorsan, beüzemeltük a videót, megnéztük a Showder klub egyik felvételét, legalább jókat nevethettünk. Szabolcs közben telefonált, majd jött vigyorogva, hogy megkapta a következő felrakót. Elköszönt, majd boldogan távozott. Ezután már nem is találkoztunk, csak Calaisba visszatérve mondta az egyik céges sofőr, hogy találkozott vele, volt ott a parkolóban, ahová mi, egy fél nappal később érkeztünk. Annyi volt a különbség, hogy ő Angliából már rakottan tért vissza, mi pedig várakozni mentünk oda, természetesen üresen. Előbb persze vártunk még Swindonban 7 órát.

Miután Szabolcs elköszönt, mi is kiálltunk a telepről, noha senki nem küldött ki, a királyi posta piros kamionjainak se voltunk útban, akik elég gyakran jöttek-mentek, cserélgették a pótkocsikat. Kisebb teherautók is hoztak néhány csomagot, vagy üres raklapokat. Szokatlan volt számunkra, hogy a ponyva alatt nincsenek a rakomány kiborulását megakadályozó deszkák. Lekötötték a ponyvát és kész. Valószínűleg ezek csak itt járnak a közelben, és így kevesebb vesződséggel jár a targoncával hozzáférni a szállítmányhoz. Mihozzánk senki nem szólt, átvették az árut, a továbbiakban nincs dolguk velünk. Leálltunk az út szélére és vártunk. Talán egy órahosszat töltöttünk itt eddig. A reggelin már túl voltunk, a városon nincs mit nézni, hiszen ez itt egy ipari zóna. Kényelmesre állítottam az ülésemet, s néztem a laptopon a következő mozifilmet. Kellemes vígjáték volt, de szívesebben lettem volna inkább úton valahová, hiszen filmet otthon is nézhetek. Kicsit bele is sütött a nap a képbe, de nem foglalkoztam vele.

Sanyi szólt, hogy húzzam be a függönyt. Közben azért kifelé is leskelődtem. Közvetlen mellettünk, a kerítést egy élő sövény alkotta, vastag, húsos levelű, számomra ismeretlen cserje. A madarak közül a szarka volt ismerős. Azt hittem, megdőlt a korábbi megfigyelésem, miszerint a szarkák mindenhol párban, azaz kettesével járnak, de később rájöttem, hogy a harmadik, egy másfajta madár. Csak a méretük hasonló. Jártak erre a mi rigóinkhoz hasonló madarak, de nem ismertem, mifélék. Lehettek akár rigók is, hiszen abból is sokféle van. Éppen úgy, mint a szajkóból is, aminek egyik alfaját a fiammal, az Interneten azonosítottuk be. Akkor derült ki számomra, hogy van belőlük verébalkatú is, és van jóval nagyobb, amiket korábban már ismertem, úgy is, mint mátyásmadár. A mellettünk elhaladó autókat figyeltem, amint a - talán 100méterre előttünk lévő – kereszteződésnél, az egyébként keskeny útról olyan szokatlanul kanyarodnak ki. Jobbra nagyívben, balra kicsiben. Tudom, ez Anglia, de olyan érzés, mintha határozatlanok lennének.

Telefon! Nini, Budai hív.

- No heló, Budai vagyok.

- Mondjad gyorsan Tibikém, mert Angliában vagyok.

- Akkor nem mondom. Cső.

Na, ezt hamar elintéztük. Nyilván valami munkával kapcsolatos téma lett volna, de bizonyára nem annyira sürgős, hogy bevállaljon érte 200 Ft telefonköltséget. Már ha belefér egy percbe.

A filmben, amit közben azért nézek, az az érdekes, hogy Londonban játszódik. Ez jó, mert reggel úgyse láttam a várost, ami valaha a világ közepe volt. Tudják is ezt az angolok, vagy ha nem, akkor is úgy viselkednek, mint akik felsőbbrendűek mindenki másnál. Magam nem tapasztaltam, csak elmondások alapján ítélkezem. Vannak persze ilyen, magukat mindenkinél különbnek tartó egyének minden nációban, és van mindenre ellenpélda is. Itt van éppen az iménti példa. Úgy hallottam, hogy az angolok szigorúan ragaszkodnak a lerakás időpontjához. Csak egy negyedórával korábban lehet beállni a telephelyre, ha késik a szállítmány, akkor új időpontot kell kérni. Mindezt a kellemetlenséget még sokszor megtetézi az a helyzet, ha nincs hol parkolni. Ilyenkor ajánlott mozogni a járművel, ha nem akar az ember bírságot, esetleg kerékbilincset. Az iménti helyzet ezek szerint rendkívüli volt, hiszen mindkét rakományt jóval korábban átvették. Nem láttam persze az ügyintézőt, nincs kizárva, hogy nem e föld szülötte. A két targoncás közül az egyik biztosan nem, azt láttam.

Amikor vége lett a filmnek, Sanyi elindította a következőt, aminek a képminősége elég gyenge volt, ráadásul nem is szeretem a misztikus filmeket. Ő ugyan már mindegyiket látta, de unaloműzésnek talán megfelel, ha újból végignézi. Ha közben elalszik, nem marad le semmiről.

A napsütés közben megszűnt, többször elkezdett szemerkélni az eső, fújt a szél. Már benne jártunk a délutánban, elmúlt 2 óra, amikor Sanyi vette a bátorságot és hazatelefonált.

Az első hívás nem járt eredménnyel, a második alkalommal, már felcsillant a remény. Kilátásba helyeztek egy London környéki, vagy egy cardiff-i felrakót. Azonnal elővettük a térképet. Cardiff, az jó lesz, legalább elmondhatom, hogy Walesben is jártam. Az a száz mérföld nyugatra, már nem olyan sok. Még egy fizetőhíd is van közben, ami átíveli a hosszú tölcsértorkolatot. Illetve kettő, akár még választani is lehet. A torkolatot megkerülni nem ésszerű. Ennek a fuvarnak a reményében vártunk tovább.

Elmúlt 3 óra, de még semmi. Úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Reggel, láttam a közelben lakóházakat, arra vettem az irányt. Vittem a fényképezőt, bár nem gondoltam, hogy valami érdekeset találok. Egy reklámtábla szerint, van a városban egy vasúti múzeum. Na, ez az, amit nem fogunk megnézni. Elsétáltam az útkereszteződésig. A lámpánál nem terveztem átkelni, innét pedig fotózáshoz túl messze voltak a házak, a sűrű forgalom miatt pedig nem volt remény arra, hogy ne autót fényképezzek. Egyébként semmi különös, ugyanolyan házak, mint Ashfordban, de én majd tudni fogom, hogy ez a kép Swindonban készült. Közben ismét szemerkélni kezdett az eső. Jobbra, úgy száz méternyire volt egy buszmegálló a járda csak addig vezetett. Gondoltam, még addig elsétálok. A padon felejtett valaki egy fél doboz cigarettát. Rá volt írva nagy fekete betűkkel, hogy „smoking kill”, azaz a dohányzás öl. Mellette azt gondoltam először, hogy öngyújtó, de nem az volt, hanem papírban valami, de már soha nem fogom megtudni, hogy mi az. Nem mertem ott a helyszínen megnézni, mert attól tartottam hogy valaki meglátja, hogy a más ottfelejtett kacatjával matatok. Teljesen mindegy egyébként, hiszen mindenki azt hisz amit akar, engem egyébként sem ismer itt senki, de azért ez a szégyenlőség ösztönösen bennem van. A valamit beletettem a dobozba, azt pedig a zsebembe. Gondoltam, hogy majd odahaza elajándékozom egyik volt, alkalmi munkásomnak. Majd mondom neki, hogy azért nincs tele, mert elkínálgattam. Aztán a cigi mégsem ért haza, de majd elmondom, ha rá kerül a sor. Most sietősre vettem a sétát visszafelé, mert erősebben kezdett esni az eső.

Még siettemben felfigyeltem egy másik reklámtáblára, amely egy zsákutca felé mutatott, valami büfét ajánlott, ami 19 óráig van nyitva. Ezzel ugyan semmi dolgom, csak örültem annak a minimális angol tudásomnak, ami lehetővé tette, hogy megértsem az írást. Szóban azt hiszem semmit nem értenék meg, de így sokkal könnyebb.

Néhány perc hiányzott még négy óráig, ami odahaza a munkaidő vége. Nem voltunk ugyan rossz helyen, itt parkolhattunk volna holnapig, de nagyon megkönnyebbültünk a telefoncsengés hallatán. A két, korábban említett felrakó egyike se jött össze. Angliában viszont nem ajánlott őrzött parkolón kívül éjszakázni, ezért javasolta a főnök, hogy keljünk át a kontinensre, és ott várjunk a fuvarra.

Megkockáztatom a kijelentést, hogy öt percen belül elindultunk. Később aztán kiderült, hogy nem volt értelme sietni, de ezt ekkor még nem tudhattuk. Bár azt hiszem, ha tudtuk volna, akkor se teszünk másképp. A legelső – építés alatt álló – csomópontban eltévedtünk. A navigáció be volt üzemelve, mondta, hogy merre, hány kilométert menjünk, de ettől függetlenül is próbáltunk visszafordulni. 2X2 sávos autóút, néhány helyen átjáróval. Az elsőn túlfutottunk. A másodiknál is aggasztó volt a nem kamionra tervezett átjáró mérete, meg kellett várni, hogy a forgalom lehetővé tegye, hogy egyszerre több sávot is elfoglalhassunk. Visszaértünk az útépítéshez, majd immár a kívánt irányban elhagytuk Swindont, amiből szinte semmit nem láttam, pedig kevéssé részletes térképeken is feltüntetik, nem éppen egy faluközpont. Számomra csupán azért jelentős, mert itt jártam legnyugatabbra. Greenwichtől nyugatra két fok. Ha már idáig eljöttünk, jó lett volna még Walesbe is elmenni, de már így is jól van. Csak menjünk hazafelé! Az igazság persze az, hogy kevéssé kívánkoztam hazafelé, mint az előző kamiontúrámon. Akkor már a hatodik napon erős honvágyam volt…most, hogy utánaszámoltam, ez volt a hetedik nap. Ettől persze igaz az előző mondat, hiszen csak a 13-ik napon éreztem egy kis boldog bizsergést a gyomromban, amikor már tudtam, hogy estére otthon leszünk.

Ettől még most nagyon messze voltunk. Az eső elállt, kisütött a nap, igaz, már nagyon alacsonyan járt. Odahaza már ekkor sötét volt, itt még egy óra van hátra napnyugtáig. Valamit legalább láthatok az angol tájból. Nagyon zöld minden. Ez volt az alapmegfigyelés. A legelők – amiből volt bőven – nagyon dúsak. Szántóföld csak mutatóban volt itt-ott. Eszembe jutott, amit történelemből tanultam az ipari forradalomról. Nevezetesen, hogy az angol parasztot elüldözték a földjéről, mert kellett a legelő a gyapjút termelő juhok számára. Úgy látom, ezt még azóta se heverte ki a brit mezőgazdaság, pedig eltelt már azóta 360év.

Ha kicsit viccesre veszem – és miért ne tenném – azóta már egy igazi angol pázsit is beért volna. Azt ugyanis állítólag 300 évig kell locsolni. Most persze láthatom, hogy mindez csak vicc, hiszen itt nincs is szükség locsolásra, hiszen nem olyan nagy ez a sziget, s a tenger közelsége miatt állandó a nedvesség. Lehet persze az is, hogy tévedek, hiszen most éppen télvíz ideje van. Nem tudom, milyen lehet a klíma nyáron, noha nem hinném, hogy kiszárad a fű a perzselő napfénytől. A tanyák közelében villanypásztor őrizte juhok legelnek. Ezekre az állatokra nem jellemző a magyar pusztákon megfigyelhető tömörülés, összebújás. Ezek bizonyára egyéniségek, és nem a nyájszellem vezérli őket. Vagy a terelőpuli hiánya miatt bóklásznak szanaszéjjel. Más tanyáknál tehenek legelésztek, de se itt, se a belga tanyákon nem láttam, hogy bárki őrizte volna ezeket az állatokat. Lassan kezdett sötétedni, így nagy esély van arra, hogy éjjelre is kinn maradnak. Tulajdonképpen ilyen a ridegtartás. Persze nem mindegy, hogy ezen az enyhe éghajlaton, vagy a kontinens belsejében maradnak a szabadban télen is.

A nap lebukott a horizont alá. Nem a hegyek mögé, hiszen errefelé nincsenek is hegyek, csak dombok. Előttünk az égen apró fényes pontok mozogtak. A Heathrow légi forgalmát figyelhettük Sanyi szerint 100, de szerintem is legalább 50-60km távolságból. Mire megközelítettük a repülőteret, már teljesen besötétedett. Említésre méltó települést eddig se láttam, ezután már esélytelen. A doveri tengerparti séta is ugrott, hiszen csak ezért nem várjuk meg a reggelt a szigeten. Még alkonyatkor haladtunk el a Windsor táblánál, de akárhogy meresztettem a szemem, nem láttam a királyi kastélyt közel, s távol, se jobbra, se balra. Maradt ez esetben is a tudat, hogy jártam arrafelé.

Sanyinak már nem volt idegen ez a rész, hiszen több alkalommal is járt ezen az úton, de a GPS segítsége jól jött.

Nem tudom, más hogy van vele, de olykor még egyértelmű helyzetekben is elbizonytalanodok. Sokszor még leágazás nélküli útszakaszokon is felmerül bennem az eltévedés gondolata. Aztán persze büszke vagyok magamra, hogy nem tévedtem el. Hosszú, addig még idegen útvonalon hasznos dolog előre áttanulmányozni, aztán fejben vizualizálni az útvonalat. Megesett, hogy elbizonytalanodásom okán megkértem a mellettem ülő feleségemet, hogy vegye elő a kesztyűtartóból a kinyomtatott útvonaltervet, vagy a térképet, de nem volt hajlandó. Aztán Szolnokon például eltérített a kijelölt útról, hogy papucsot vegyen a Tescoban, de várakozás közben hiába akartam a térképet tanulmányozni, mert a szemüvegemet magával vitte. Az már csak hab a tortán, hogy nem volt a városról térképem. Helybéli lakost kellett megkérni, hogy segítsen kinavigálni. Külföldön ez a megoldás nem is jöhetne szóba. Jut eszembe! Görögországban megkérdeztem egy túlsminkelt hölgyet angolul (az egyik olyan nyelven, amit nem beszélek) és azt az útmutatást adta, amit vártam, amire magamtól is gondoltam. Utána egy dinnyeárustól szerettem volna megerősítést, de ő orosz volt, vagyis nem tudott segíteni. Valójában ez az igazi kaland külföldön, amikor idegenekkel kell kommunikálni. Nem magyarul beszélünk, kommunikálunk.

Hol is tartottam? Ja, London közelében. Eléggé ágabogas itt a motoway, bár egyértelműek a jelzések, csak figyelni kell erősen. Hosszan haladnak egymás mellett a sávok, az elágazás előtt, a két irány szélesebb szaggatott vonallal van elválasztva. A miénktől eltérő, de számomra szimpatikusabb a kanyarodásra utaló nyíl felfestése. Nem a kanyarodó sávban, hanem eggyel beljebb van. Szerintem így logikus, hiszen azt mutatja, hogy melyik sávba kell sorolni, ha el akarok kanyarodni. Ha már abban vagyok, akkor csak követnem kell a sáv vonalvezetését, nem kell azt elhagynom. Majd’ elfelejtettem egy korábbi megfigyelést a forgalom sűrűségéről. Korán reggel, jó irányt választottunk, mert nyugat felé jól lehetett haladni, míg London irányában rettentő volt a zsúfoltság. Legalább akkora, mint néhány napja a milánói sztrádán. Estére ez megfordult, és ismét a kevésbé zsúfolt pályán haladhattunk. London térségében már nem volt ilyen különbség megfigyelhető. Mindkét irány telített volt, de azért lehetett haladni. Bizonyára belejátszott ebbe az is, hogy szakaszonként különböző sebességkorlátozások voltak érvényben. Mint már korábban említettem, nem táblák, hanem fényhidak, jelezték az éppen érvényben lévő korlátozásokat. Autópályán találkoztam 50. 60, 70 mérföldes korlátozásokkal. Gondolom, a forgalom ritmusának megfelelően. Nem is dugultunk be sehol.

Néha haladtak el mellettünk gyorsabb kamionok, teherautók, amiből üdvözöltek bennünket. Gondoltuk, de csak miután elhaladtak, akkor láttuk, hogy magyarok. Nekik persze könnyű volt, hiszen a hátsó ajtónkra ki volt írva, hogy Miskolc.

Az autók típusairól nem lehetett következtetni arra, hogy milyen országban járunk. Nem volt több angol gyártmány, mint a kontinensen. Még „London taxit” is csak egyet láttam, annyi pedig Pesten is van. Emeletes busszal is csak eggyel találkoztunk. A Jaguárnak egyetlen típusát figyelhettem meg, igaz, mindet hátulról, de darabszámra talán kevesebbet, mint Németországban.

Örömmel fedeztem fel a Dover, Ashford táblákat, de leginkább a Chanel tunel hozott izgalomba.

- Na, ez már ismerős? – kérdezte Sanyi, mikor Ashfordhoz értünk.

- Igen, ismerős. Ugyanolyan sötét van, mint reggel volt.

Ezután még kínálkozott néhány eltévedési lehetőség, végül befutottunk az alagút terminálhoz. Sok sáv, sok automata, viszonylag kevés kamion. Lehet válogatni szabadon. Nem is kapcsoltam egyből, hogy minek alapján kell a sávot megválasztani. Ha nem megfelelő helyre állunk be, akkor nekem kellett volna nyomkodni a gombokat. Van angol és van európai sáv. Aszerint, melyik kocsiban, melyik oldalon van a sofőr. Ugyancsak sokat bénáztam volna, ha rám hárul a jegyváltás feladata. Közben én már fűztem befelé a bakancsot, nehogy rám kelljen várni a vonatnál.

Nem rám kellett. Az irányító fülkénél mutattak egy K betűt, miszerint abba a várósorba kell beállnunk. Na, így kellett volna az ashfordi étteremben a sorszámokkal. Itt szembesülhettem az előbbi tévedésemmel. Van itt kamion bőven. Mindössze másfél sor volt üresen a 12-ből. Tizenkét sor, az annyi, mint hat vonat. Gondolom a feltöltés sorrendjében megy a bevagonírozás, tehát miénk a hatodik vonat. Kereken két órát kellett várnunk. Este nyolctól tízig. Akár még a TV antennát is kitehettük volna. A vezetési idő persze már letelt, de ezt nem olyan egyszerű betartani. Valamelyik nap előfordult, hogy egyetlen perccel léptük túl.

Nem volt mit tenni, vártunk. Hallgattuk a Kossuth rádiót. Nézelődni nem volt mit, hiszen minden irányból kamionok vettek körül. Néha hallottuk, hogy elindul egy-egy sor, de látni nem láttunk semmit. Az volt a jel, amikor az előttünk várakozó elindult.

Ilyen későre még soha nem maradtunk, de ha már ide beálltunk, át kell kelnünk. Tíz órakor megindult a mi sorunk is. A bevagonírozás úgy ment, mint a Doxa óra. Jött a busz, összeszedett bennünket, beültünk a személy vagonba, aztán vártunk még elég sokat az indulásig. Mindenkin látszott, hogy fáradt.

Néhányan el is aludtak mire elindultunk.

Az út hosszabb, és unalmasabb volt, mint odafelé. Igaz, most nem volt itt Szabolcs, aki csacsogna. Már azt reméltem a lassításból, hogy átértünk, de Sanyi megszólalt, hogy most járunk a közepén. Na mindegy, akkor se halad gyorsabban, ha én bosszankodom. Franciaországban már csak néhány perc a parkolóig, aztán alvás.

Ahogy felrobogtunk a rámpán, éppen az irányfénnyel ellenkező irányba kanyarodtunk. Nem tudtam miért, de aztán kiderült, hogy abban az irányban nagyobb a parkoló. Másnap végigszámoltam. Olyan 100 férőhelyes lehet. Ez a darabszám már meg is volt, mire odaértünk, de szerencsére a közlekedő utak úgy vannak méretezve, hogy a kerítés mellett, még elfértünk anélkül, hogy akadályoznánk a forgalmat. Itt is csupán egyetlen kocsi tudott már beállni mögénk. Tachográf lezárása, szalag kinyomtatása, majd motor leáll.

- Na, akkor főzzünk?

- Most? Fél tizenkettő van.

- Miért ne? Reggel ráérünk. Tízkor indulhatunk csak.

- Akkor főzzünk. – hagytam rá, bár nehezen barátkoztam meg az éjféli vacsorázás gondolatával.

- Lecsó jó lesz? Az hamar megvan.

- Legalább elhasználjuk a maradék tojást.

Fehér abrosz a műszerfalra, hogy össze ne lecsózzuk, gázpalack a padlóra. Palacsintasütő, hagyma, fokhagyma, maradék bacon, majd miközben felvertem a maradék két tojást, Sanyi kibontotta a lecsós üveget, de mind az állaga, mind a színe elbizonytalanította.

- Szerinted ez lecsó?

- Hm?

- Ez lehet a csipkelekvár. – mondta bizonytalanul, majd megkóstolta. Aztán elővett egy darab kenyeret, és alaposabban megkóstolta.

Nem kétséges, hogy a másik üvegben van a lecsó. Ráöntötte a hagymás alapra, hozzáadtuk a tojást, majd miután megsült rajta, jóízűen megvacsoráztunk.

- Na, akkor most nem mosogatunk el. Majd reggel. Hányra kéred az ébresztőt?

- Legyen… mondjuk 10 óra.

- Jóéjszakát.


Fél óra séta jót tesz a szívnek

Hajnalban - gondolom, hogy hajnal lehetett, az órát nem néztem meg – ráébredtem, hogy közvetlen mellettünk, a drótkerítés túloldalán mennek a kamionok a terminálra. A parkolóból is sokan elmentek, de lassan már megszokom az éjszakai motorzúgást. Annyira még nem, hogy ne is halljam, de nem nagyon zavar, vissza tudok aludni. Aztán folyamatos zajt is hallottam, bár ezt kicsit távolabbról. Csak fél tíz után keltem fel, akkor láttam, hogy az autópályára csatlakozó 2X2 sávos út túloldalán építik a parkolót. Egyengették a talajt, a dömperek hordták a követ. Valahonnét messziről, mert itt a közelben aligha találnak bányát. Hacsak - ez most jutott eszembe – hacsak nem az alagútból kibányászott kőzet van valahol depóba rakva. Az ideális útalap lehet. Három párhuzamos alagút van a csatorna alatt, annak a fele is iszonyatos mennyiségű anyag.

Tíz órára menetkészek voltunk. A shopban ekkor történt velem az az eset, hogy nem tudtam kijönni az ajtón. A bal ajtószárny kallantyúját huzigáltam le, s fel, de nem nyílott. Aztán Sanyi tolta meg kissé előttem a jobb oldali ajtó hosszú rúdját, amitől kinyílt az ajtó. Na, ez már a fordított angol világ hatása.

Vártuk az SMS-t a következő felrakó címével, de nem jött. Sanyi hazatelefonált, de aki felvette a telefont, az nem tudott semmit. Később a főnök visszahívta, de ő se tudott semmit, azt mondta, várjunk.

- Ezek szerint ráérünk nyugodtan megreggelizni, elmegyek kenyeret venni. A penészeset már csak ne együk meg!

- Nézd, csak! – mutatta már evés közben az előttünk, legalább 200m távolságban a kerítés irányába mozgó csoportot. – Fogadjunk, hogy nem sofőrök.

- Szerintem se. Négyen, ilyen szoros csoportosulásban?

A négy alak, láthatóan fázósan, sállal bebugyolált arccal, vagy kapucnival a fején odaért a kerítéshez. Innét vonalban láttam, bár egyébként túl messze voltunk, hogy a rést láthassam.

De kellett lennie, mert átbújtak, majd a kétoldalt elkerített úton elindultak, amerre a kamionok a terminálhoz jutnak.

Később a négy alak visszafordult, de éppen amikor mellénk értek, megálltak.

Egyiküket lánynak néztem de inkább csak nagyon fiatal fiú lehetett, kapucnival a fején. Egynek el volt takarva az arca, csak a kettőt tudtam jól megfigyelni. Ázsiaiak lehettek. Nem mongoloidok, inkább közel keletiek, vagy kaukázusiak. Csomagjuk nem volt semmi, viszont annak ellenére, hogy erős, fekete szőrzetük volt, nem volt szőrös az arcuk, meg voltak borotválkozva. Ebből arra lehet következtetni, hogy a közelben kell lennie egy bázisnak, ahol rendbe rakhatják magukat.

Azonnal kiderült, miért álltak meg. Jött egy Opel Corsa kisáruszállító, amiből egy egyenruhás száll ki. Ha az ablak le volna húzva, hallanám is amit beszélnek. Persze érteni nem érteném, így hallani is felesleges. Megérkezett gyalog az egyenruhás társa, aki elvitte a kocsit, miután az előzőleg ideért őr, a raktérből egy négylábú kollégát vezetett elő, majd rákapcsolta a pórázt. Később, amikor kiszálltam a kamionból, láttam, hogy az elfogott menekültek az irodakonténer sarkánál várakoznak, a kutya pedig egészen közelről, ugrásra készen figyeli őket.

Közben összeverődött körülöttünk néhány honfitársunk. Ketten be is ültek hozzánk, mert a nap ugyan sütött, de hideg szél fújt. Megbeszélgették, ki honnan hová, mit hoz, mit visz.

- Volt itt tegnap délután egy fiatal gyerek. – mondta Endre, amikor a korábbi társunkat hoztuk szóba.

- Azt hiszem, Szabolcsnak mondta magát. – mondtam, mert én erre a névre emlékeztem, Sanyi pedig rám hagyta, mert ő egyáltalán nem jegyezte meg a nevét, magunk közt csak úgy emlegettük, hogy a gyerek.

- Azaz! Este el is ment. Ti mikor jöttetek?

- Majdnem éjfélkor.

- Akkor még várjatok nyugodtan, előbb nekem adnak fuvart, mert én már szombaton is itt voltam.

- Szombaton? Ma már kedd van.

- Azért mondom, hogy ti még nyugodtan legyetek.

A másik kolléga – neki nem emlékszem a nevére – is fuvarra várt. Szóba hoztak különböző cégeket, ahol talán jobban keresnének. A múlt téli utamról azt írtam, hogy a hasonló beszélgetéseken, a saját munkáltatójukra nem mondanak rosszat. Ez, már azóta megváltozott. Kevés a fuvar, sok a várakozás, amiért nem jár fizetés. A megtett kilométer alapján jár a pénz, de ahhoz, hogy elfogadható legyen ez az összeg, legalább 15000km-t kell vezetni havonta.

A mai gazdasági helyzetben, ez nehezen jön össze. Ez az út, mire hazaérünk, 5600km lesz. Az előző utam is hasonló, 6000 km volt. Az eltöltött idő mindkét esetben 13 nap. Ez még így kevesebb, mint 12000km. Arról nem is beszélve, hogy 14-én értünk haza, s ezzel le is telt a hónap. Sanyi ugyan sokszor emlegette, hogy ha nem néznénk TV-t, nem is lenne recesszió. Nincs igaza, hiszen itt a bizonyosság. Sofőrök egymás közt beszélték, hogy melyik cég, mennyi kocsit állított le. Én is megfigyeltem olyan változást, hogy az egyik jelentős magyar szállítónak az előző utamon legalább 100 kocsiját láttam, most pedig egyetlen egyet.

A kilátásaink elkeserítők. Nem tudjuk, meddig kell várnunk, de ma már aligha indulhatunk. Unalmas lesz itt, talán napokig várakozni, minden látnivalótól távol. Ha legalább Internet lenne. Kód nélkül nem tudunk kapcsolódni, azért pedig fizetni kell. Ennek elkerülését épp az imént indokoltam. A kollegiális társaság sokkal szimpatikusabb, mint a csatorna túlpartján volt, de a velük való beszélgetés legfeljebb 1-2 órás program. Közös főzőcskézésre túl szeles és túl hideg az idő. Mindent egybevetve, egy kis iszogatással megfejelve, talán ezt a fél napot el tudnánk tölteni. Nem várom el Sanyitól, hogy engem szórakoztasson, mégis mintha ezt kötelességének érezné. Úgy dönt, hogy átmegyünk egy másik parkolóba, ahol közelebb leszünk a városhoz. Ha már Dover kimaradt, legalább ezen az oldalon láthassam a tengert.

Természetesen, tisztában van azzal, hogy ez 20km plusz kocsikázás, hiszen majd a Benelux jegyet megváltani ide kell visszajönni. Most ezt csak úgy tudná elintézni, ha lenne pontos időpontja, de hát éppen az, ami nincs.

Elköszönünk a kollégáktól, és elindulunk látszólag hazafelé. Calais keleti végén ráfordulunk a kikötőhöz vezető autóútra. A csomópontnál csak remélem, hogy a város felé lesz majd a parkoló. Reményem aztán valóra vált. A város és az ipartelep közötti benzinkútnál még ilyenkor, a déli órákban is előfordul, hogy nehezen találunk helyet. A parkolót most bővítik egy fizetős területtel, így az ingyenes rész kissé le van szűkítve. Azért szerencsénk van, be tudunk állni. Éppen szemben van velünk egy ugyanolyan italdiszkont, mint aminél szombaton összebüdösítettem a papucsomat. Legalább bort tudunk venni, ha éppen italba kívánjuk fojtani a várakozás okozta bánatunkat.

A benzinkút éppen most van felújítva, nem lehet panasz a vizesblokkra. A fürdésért fizetni kell. Két euró nem annyira sok, hogy gondot okozna, inkább azon izgulok, hogyan közlöm a személyzettel, hogy mit akarok. Majd Sanyi megoldja, hiszen neki már rutinja van a hasonló akadályok leküzdésében. Nem időzünk sokat, belevágunk a városnézésbe. Sanyi már ismerős errefelé, neki csupán annyi érdekes van ebben a sétában, hogy nekem megmutathatja a kikötőt, ahol már sokszor behajózott Amióta egyik cégtársát az angolok letartóztatták a ponyvája alatt rejtőzködő menekültek miatt, s fejenként 2000Ł-t kifizettettek, átirányították őket az alagúthoz, ami drágább, de menekült bebújás szempontjából biztonságosabb. Valamivel gyorsabb is, bár amióta a tűzeset miatt az egyik alagút nem járható végig, ebből a gyorsaságból sokat veszítettek. Aztán mint tapasztalhattam, kell egy kis szerencse is. Például szombaton, ha nem állítanak ki röntgenre, szinte megállás nélkül mehettünk volna a vonatra. Visszafelé viszont három és fél óra volt az út. Ennyi a kompnak is elég, s ha nappalra esik az időpont, még látványosabb is. Ez utóbbi persze nem lehet szempont a cégnek. Na, de ha kamionnal nem sikerült a kikötőt megnéznem, most megnézhetem gyalogtúra keretében.

Sütött a nap, de az erős szél sötét felhőket sodort a kontinens belseje felé. Nem jártam még errefelé, de éreztem, hogy esőnek nincs is esélye, tehát nyugodtan mehetünk. Sanyinak felajánlottam a kis mellényemet, mivel úgy láttam, hogy kevés az egyetlen kabátja a pólóra. Aztán persze nem kellett, hiszen volt még neki raktáron meleg ruhája. Szükség is volt rá. A hőmérő nem tudom mennyit mutathatott, de az erős széltől nagyon hideget éreztünk. A póló tetejére felvettem a kiszaladgálós polár-pulcsimat, erre egy vékony kis mellényt, ami rám szorította a pulcsit, majd mindezek fölé a dzseki. A kötött sapka a fülem közepéig lehúzva.

Zsebembe a telefon, és a fényképező. Dokumentálni kell a városnézést!

- Jól kiléptünk. - jegyeztem meg még az első kilométer megtétele során.

- Nem te mondtad, hogy a sétálás fárasztó?

- De.

Nem néztük meg előre, mennyi a távolság, de a város tornyai, nagyon távolinak tűntek. A legimpozánsabbat legalább négy kilométerre saccoltam. Volt is annyi bőven.

A kikötőhöz vezető gyorsforgalmi út alatti körforgalmon túljutva már benn is voltunk a városban. Barátságos, szellős építésű lakótelep. Nagyon hasonlít az általam ismert és kedvelt Tiszaújvároshoz. Lényeges különbség, hogy a panelházak nem mosott kavicsos elemekből épültek. A falak színesek. A 15 emeletet sokszor végigszámoltam, mert nem akartam elhinni, hogy annyi. Nem látszott olyan magasnak. Talán az volt a trükk, hogy az alsó hat emelet szélesebb volt, mint a fenti rész, a színe is különbözött, a legfelső emelet pedig ugyancsak más színű volt (az alsókkal megegyező) mint az alatta lévők. A lakótelep szélén végeláthatatlanul hosszú, egyenes út vezetett a belváros felé. Vele párhuzamosan egy csatorna, melynek partján széles kerékpárút, majd egy másik úttest. Ez utóbbi út mellett gyalogjárda. Ezen az oldalon egy stadion, majd néhány focipálya, és az egyetem épületei. Mögöttük családi házas övezet. Kertesnek nem mondanám, hiszen nagyon picik a telkek. A házak mérete a térségben szokásos, vagyis a mi szemünkben kicsik. A téglaburkolás itt is általános, nagyon kevés a kivétel. Lábazat itt sincs. Nagyon ritka, ha lépcső van a bejárat előtt, többnyire csak a küszöböt kell átlépni, mintha egyik szobából menne a másikba. Olyan házat sehol nem láttam, aminek az építése félbe maradt, sőt még….most jut eszembe, hogy korábban azt írtam asfordi sétánk során, hogy nem láttam több építkezést, csak ott egyet. Calaisban több helyen is folytak építési munkák, de ezek nagy, többemeletes házak voltak, furcsamód, még a tetősík is betonból. Az előbbi gondolatot befejezve: Minden családi ház készen volt, sehol nem láttam lakott, de befejezetlen házat. Ennek oka ott keresendő, hogy nem a tulajdonos, illetve a leendő lakó kezd hozzá saját kezűleg, aztán addig halad, amíg a pénze futja. Itt ritkán építenek maguknak házat az emberek. Inkább bérlik azokat. A mindenkori szükségleteiknek megfelelő méretűt. Egy építő vállalkozás pedig nem ad ki a keze alól félig kész házakat. Ez városképileg sem elhanyagolható szempont.

Mehettünk legalább 2 kilométert, amikor véget ért a lakótelep. Egy keresztút után, ahol a csatorna is beletorkollott egy keresztirányú csatornába, következett a régi külváros. Többnyire egyemeletes, vagy csupán tetőtér beépítéses házakkal. Ennél nagyobb kevés akadt. Az utca ugyanolyan széles volt, mint az előző szakaszon, csupán a házak épültek közvetlenül a járda mellé. Az útpálya 2x2 sávos, középen, ahol eddig a csatorna volt, most autóparkolók töltik ki a teret. Itt már sűrűen vannak kicsi keresztutcák. A forgalom nem jelentős.

Szokatlan dologra figyeltem fel. Az utcák keresztezésénél, ha láttunk autót közeledni, természetesen megálltunk, hisz mi gyalogosan, könnyebben meg tudunk állni, meg egyébként is így vagyunk szocializálódva. Amennyiben hosszú kocsisor jött volna, megérteném, hogy átengednek, de amikor egyetlen autó közeledett, csak egy pillanatra tartott volna fel bennünket, mögötte már léphettünk is volna az úttestre. Ők nem így gondolták. Látták, hogy ott a gyalogos, megálltak. Nem ám egyik-egyik autó. Mindegyik. Kivétel nélkül. Egy idő után, már szétnéznünk is felesleges volt, folyamatosan lehetett haladni, mintha nem is lett volna útkereszteződés. Nálunk most tervezik a gyalogos elsőbbségének szigorítását.

Még szoknunk kell, de lám, megoldható. A franciák már gyakorolják.

A következő nagy keresztútnál szintén volt csatorna, majd kissé elkanyarodott az út. Eddig még végigláttunk egészen a parkolónk melletti gyorsforgalmi útig. Ez a szakasz akár már Pesten is lehetett volna, nem láttam különbséget. Éppen olyan, mint mondjuk a VI., vagy VII. kerület. Itt a nagy házaktól már nem láttunk semmit. A tempó változatlanul közel állt a futáshoz, hiszen mint az köztudott, sétálni fárasztó. Immár a harmadik csatornát kereszteztük, amiknek a felemelhető hídjaiból arra lehetett következtetni, hogy ezen már hajóznak is. A valóságban nem láttam még ilyen szerkezetet, csak holland képeken.

Megérkeztünk a belvárosba. A sétálóutcán ösztönszerűen jobbra fordultunk, hiszen arra kell lennie a tengernek, meg talán annak a magas tornyú templomnak is, amit az autópályáról kifigyeltem. Az utcán szólt a zene. December 9.-e van, de itt már karácsonyi a hangulat. Na, itt láttam először olyan hatalmas, kék palatetős, sok emeletes városi házat, amiket filmekről ismerek, elsősorban párizsi utcaképeken. Nem tudnám leírni, hogy mi rajtuk a jellegzetes, de nekem egyértelmű egy ilyen épület láttán, hogy francia. Talán a színösszeállítása. A fehér kőpárkányok, keretek, díszek, s hozzájuk a vörös tégla kitöltő fal.

Itt már jelentős volt a gyalogos forgalom. Kerülgettük az embereket, hogy gyorsabban haladhassunk. Nem is lassítottunk még kirakatot nézni sem, pedig legalább három cukrászda előtt haladtunk el. Az üvegen át valami fantasztikus mennyiségű finomság tárult elénk olyan hívogatóan, hogy csupán azért tudtam ellenállni, mert nem volt nálam csak 7 euró. Nem tudom, mire lett volna elég.

A fodrászüzletek előtt nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Sanyitól, nem akar-e valami jó frizurát. Ez, persze egyértelmű ugratás, hiszen nem sokat hazudnék, ha kopasznak mondanám. Nem is nevezhető igazán hajnak ami a fején van, inkább csak erősen borostás. Igaz, engem is nehéz lenne összekócolni.

Az utca egy nagy, zöldellő parkban folytatódott. Jobbra, elénk tárult az a hatalmas templom, amit kerestünk. Buzogányszerű, hatalmas óratornyán zöld háló lengett, mint felújításkor szokásos, de állványzatnak nyoma nem volt. A tér felől széles lépcsősoron lehetett megközelíteni a forgóajtós főbejáratot, a szinte egybeérő emeleti franca-ablakok mindegyikében hatalmas trikolort, nemzeti színű zászlót fújt a szél. A fehér mészkőpárkányok, ablakkeretek, erkélyek szépségét kiemelte a vörös téglafal.

- Ez nem is templom. – mondta ki valamelyikünk, másikunk pedig egyetértett.

Mint később rájöttünk, ez a városháza. Előtte, a macskaköves parkolóban, földlabdás fenyőfákból kisebb erdőt raktak össze, közöttük egy büfékocsi méretű, üvegfallal védett betlehemhez kanyargó ösvényt hagytak. Itt már elővettem a fényképezőgépet. Eddig még alig készült fénykép, s immár hazafelé tartunk. A gép memóriájában elfér közel ezer kép, s eddig talán húszat készítettem. A betlehem után a városházáról készült egy totálkép, majd ráközelítettem az épület két végén álló, megdöbbentően magas, egyetlen vasrúddal kitámasztott kémény egyikére. Az épületbe lépve egy széles folyosóra jutottunk, előttünk egy vasútállomásra emlékeztető hatalmas csarnok, amely el volt zárva, nem lehetett oda belépni. Ott is valami betlehemszerű kiállítás volt, kitömött állatokkal. Nem találtam túl érdekesnek, inkább a folyosó végén lévő lépcső, és a lépcsőfordulóban lévő óriási színes üvegablak vonta magára a figyelmemet. Ellenkező irányban, az óratorony felé, néhány lépcsőn, egy udvarra nyíló ajtóhoz lehetett lejutni. Később erre is elsétáltunk, de legelőször felmentünk az emeletre. Szakmai szemmel igen szemet gyönyörködtető kőfaragások díszítették a lépcsőházat. Az épület külső részeit úgyszintén, de a belső részt azért is részesítettük előnyben, mert itt nem fújt a szél. Sőt! Még fűtöttek is. A séta végén már melegünk volt. A fenti folyosóról nyílt egy láthatóan hivatali rész, mellette egy sötét, faburkolatú ülésterem, és egy másik, amit házasságkötő teremnek néztünk. A tér felőli óriási, általam lovagteremnek elnevezett rész lenyűgözött.

Kissé recsegett a parketta a lépteim alatt, de ez csak néhány pillanatig tűnt fel. Sokkal inkább hatott rám a terem mérete. Egyetlen bútordarab nem volt benne, ez talán még növelte ezt a hatást. A terem mindkét végében állt egy kandalló, ajtóval elzárt tűztérrel. Természetesen a befűtendő helyiséghez méretezve. Ezekhez tartozott a kintről megcsodált kémény. A földig érő, címerdíszes, színes üvegablakokon beragyogó napfény csodálatos fényárral töltötte meg a termet. A mennyezet, két végén ívelt gerendái azt gondolom, furnérborításúak, mert szerintem ekkora fák nincsenek. A terem hosszirányában is végighúzódott két gerenda, vagyis az egész mennyezet rácsos szerkezete egy hajóvázra emlékeztetett. Vagy inkább mégsem? Sokkal inkább hasonlított valami díszes faragású bútorra, mint plafonra. Remek asztalosmunka. A mennyezetről mélyen belógatott csillárokat találtam legkevésbé figyelemre méltónak. Bár nem kizárt, hogy azért emlékszem így, mert olyan szempontból figyeltem rájuk, hogy ugyan mennyire zavarják a fotózást. Nem zavarták. Hiába volt felkapcsolva, a napfénnyel nem versenyezhet, még ha száz égője van, akkor sem.

Már indultunk volna, amikor ránk is szólt egy öltönyös hivatalsegéd. A beosztása lehet akár más is, mindenesetre nála volt a terem kulcsa, és miután kijöttünk, be is zárta utánunk. Bizonyára volt nem sokkal korábban valami rendezvény azért maradt nyitva. Örülök, hogy nem később jöttünk. Noha annak is, hogy nem korábban, mert ha egy nagy társaság van odabenn, egész biztosan nem megyünk be körülnézni.

Sanyi még fényképezett a folyosón, majd fülünkre húzott sapkával, zsebre dugott kézzel, kiléptünk a térre. Amikor a kikötő felé keresztülvágtunk az első úton, akkor jött egy (gondolom) helyi járatú busz. Oldalára felfestve a városháza tornya. Később még több ilyen busszal is találkoztunk.

- Már nincs messze a tenger, mert erősebben fúj a szél. – mondta Sanyi biztatóan, de még csak egy öreg angol torony állt előttünk.

Ki volt írva egy táblára, azért tudom, hogy ez a neve. A tetejéről biztosan jó rálátás nyílt a csatornára, amíg a szállodákat elé nem építették. A torony előtti útkereszteződésnél olvastam egy táblán, hogy Calais Notre Dame.

Kíváncsivá tett, de most a tengerhez sietünk. Az angol tornyon túl volt egy kicsi park, ahol valami kerítésfélén egy tucat nemzeti zászló lengett.

- Miért nincs köztük uniós zászló? – kérdeztem, bár nem vártam rá választ.

- Ezek itt franciák. – kaptam mégis meg az indoklást.

Most már hamarosan elértük a régi kikötőt. Megdöbbentem. Egy hatalmas, kővel körbefalazott gödör, benne félrebillent halászhajók, a nagyobbak a falhoz támasztva. A kőfal majdnem a tetejéig nedves, de víz egyáltalán nincs a „gödörben”. Apály van.

Mi egy hídon megyünk a part felé. Alattunk egy zsilippel van elzárva a híd másik oldalán lévő csatorna vize, melyen hobbihajók sorakoznak. Később a térképen néztem meg, merre tudnak innét kihajózni. Vagy itt, a híd alatt, ha dagálykor kinyitják a zsilipet, vagy a városon keresztül, azokon a csatornákon át, amelyeken eddig átjöttünk. Az árboc persze sehol nem fér el, hiszen minden irányban híd alatt kell áthaladni. Na, ez legyen az ő gondjuk! Gondolom, megoldják. Előttünk áll egy régi erőd maradványa. Megfordul a fejembe, hogy jó lenne oda felmenni, hogy a tengerre ráláthassunk, de a bejárat el van kerítve. Kénytelenek vagyunk a szállodák között áthaladni, ahol végre megláthatom a vizet.

Azonnal a doveri fehér sziklákat kerestem. Nagyon halványan lehetett látni, de egyértelműen felismertem. Ha nem tudom, hogy ott van, talán nem is veszem észre. Fényképen egész biztos nem lehetne látni. A Magas-Tátrában jártam úgy, hogy egy távoli hegycsúcs látványáért készítettem felvételt a családról, de a képen semmi nem volt a háttérben. Marad tehát a tudat, hogy át láttam a La Manche túloldalára. Az aszfaltút mellett kőfal szegélyezte a strandot. A fal tetején korlát, három, vagy négy helyen, lépcsőn lehetett lemenni, hasonlóan, mint a Balatonnál láttam. Az út menti parkolókban személykocsik álltak, utasaik bentről bámulták a tengert. A strand és a kompkikötő közötti hosszú mólóra, melynek végében állt egy világítótorony (bár nem világított) ki lehet sétálni. Legalábbis Sanyi ezt mondta, de most be van zárva az oda vezető kapu.

A móló tövében markológép dolgozik, dömperek hordják a homokot. A víz a lépcsőtől még nagyon messze van. Lehet legalább 200m. A lépcsőről óvatosan kell lemászni, mert alatta nagyon összetúrták a homokot a gépekkel. Mintha homokbányában mászkálnánk. A laza homokba mélyen belesüpped a lábunk. Nehezen küzdjük át magunkat a sima felületű részig. Itt is mély lábnyomok maradnak utánunk, de nem kell a gépnyomokkal szabdalt homokdombokat megmásznunk. Ezen a részen délelőtt még víz hullámzott, majd estére újból el fogja önteni a dagály.

A sima, de laza sáv után egy csillogó, vízzel telített szakasz következett. Aggódtam, hogy nem tudunk egészen a vízig lemenni, hiszen eddig is süppedős volt a talaj, az előttünk lévő részre aligha tudunk rámenni. Ismét meglepődtem azon, amit tapasztaltam. A csillogós rész olyan kemény, mintha betonon lépdelnénk. Látványnak pedig olyan, mintha a vízen járnánk. Le tudtunk menni egészen a hosszú, lapos hullámokig. A part lejtése nagyon kicsi. A bentebb még egymásra tornyosuló hullámok a lábunkhoz érve egészen ellaposodnak, öt-tíz méterre követik egymást. Azért nem árt a lábunk alá figyelni, mert van ugyan egy vonal, ameddig általában kijön a víz, de néha jóval túlszalad ezen.

Sirályok vitorláznak az erős szélben. A túlsó partot innét már nem látjuk. Ezen a harminc valahány kilométeren is van a földnek akkora görbülete, hogy a vizet domborúnak látjuk. Talán azért, mert valóban domborodik. Ahol az autók állnak, talán hat méterrel van magasabban. Ennyi különbség kell a túlsó part láthatásához. A móló túloldaláról, lassan tolat kifelé a komp. Balról, Folkestone felől közeledik egy másik, Dover irányában, de tőlünk távol úszik egy harmadik Dunkerque felé. A balról közeledőt mindenképpen megvárom, hogy ideérjen, mert le akarom fotózni. A két hajó teljesen egyforma, de amelyik most fut ki, annak nagyon szokatlan az „eleje”, amit szóvá is teszek. Aztán Sanyi jól megmosolyog, mert ő tudja, hogy a kikötőből farral megy ki. Be is bizonyosodik, mert látom, amint megfordul, s immár szemben úszik a másikkal. Ekkor újabb hajó úszik ki a móló mögül.

Úgy látszik, elkaptuk a délutáni csúcsforgalmat. Az Angliából érkező, lassan befut a kikötőbe. A móló ugyan sokat takar, de még így is látni néhány fedélzetet. Felismerem az innét aprónak tűnő kamionokat, a legfelső fedélzeten emberek álldogálnak. Egy ember egészen fent, a kéménynél kapaszkodik a korlátba. Így látni igazán, hogy mekkora jármű, amikor van mihez viszonyítani.

A nap, a szállodasor végénél, már egészen közel jár a horizonthoz. Az erős szél sötét felhőket kerget dél-kelet felé. A fényviszonyok nagyon jók a fotózáshoz. A víz, a csillogó parti sáv, a felhők és a vörösen izzó nap fényjátéka, nagyon kedvez a műalkotásainkhoz. Akkor ez nem is tűnt fel, csak az eredmény láttán szembesültem a szépségével. Már idehaza, amikor eléggé ki lehetett nagyítani a képeket.

Miután a telefonommal még a tenger hangját is felvettem egy rövid videóra, visszaindultunk a város felé. Vagyis előbb még kicsit lődörögtünk a kikövezett parton. Megnéztünk valami emlékművet, ami körül kutyasétáltatás nyomait kellett kerülgetni. Egy elkerített, lejtős térbetont, ami nem ért le a vízig, beazonosítottunk. Mindkettőnk szerint az a rendeltetése, hogy itt tegyék vízre az autóval idevontatott hajókat. Persze nem ilyenkor, hanem amikor dagály van. Az utánfutót beletolják a vízbe, és miután levették a hajót, a betonon vissza tud kapaszkodni az autó. Próbáljuk bemérni, mekkora lehet a vízszint ingadozása. Mérce nincs sehol, a rézsű magasságát nem könnyű megítélni, de áll a vízben egy hatalmas betonoszlop. El nem tudom képzelni, mi a feladata. Talán a kikötőbe beúszó hajóknak valami „kerékvető féleség”. Nagy segítség a mérésben, hogy bizonyos értelemben, kalibrálva van. A felénk eső oldalán egy vashágcsó fut egészen a tetejéig. A vason megtelepült algák, moszatok, mutatják, hogy meddig szokott vízben állni. Azt hiszem, éppen most „tetőzik” az apály. 17 létrafok van bezöldülve. Már csak a lépésmagasságot kell megmérni, majd alkalomadtán egy hasonló hágcsón. Harminc centis kiosztás esetén öt méter az ár-apály szint.

- Na! – int Sanyi egy részben elkerített parkoló felé, amikor ismét hátat fordítunk a tengernek – Itt vannak a lakóautók.

- Akkor most választhatsz is, hogy milyen kellene.

- Az ott – mutat az egyikre – éppen megfelelne.

- Nekem jó lenne egy normál kisbusz, mondjuk egy H1-es Hyundai, már a márkahűség miatt is. Kettecskén abban is elférnénk az asszonnyal. A gyerekekkel már rég nem kell számolnunk. Azzal simán beparkolhatnék a személykocsi parkolóba.

Azért volt érdekes ez a parkoló, mert korábban több olyat is láttunk, ahonnét a lakókocsik ki vannak tiltva. Sanyinak régi álma, hogy lakóautóval barangolja be Európát. Kellene hozzá egy megfelelő jármű, és egy jó nagy rakás pénz, hogy a hóbortját finanszírozhassa. Abban egyetértünk, hogy a kamiontúra csak arra jó, hogy felderíthessük, hol kellene megállni. Itt például aligha állna meg, vagy mondhatom a saját nevemben is, hiszen tőlem sem áll távol egy hasonló álom, csak már mintha lemondtam volna róla.

Szóval Calais nem szerepelne a turista célpontjaink között. Ennek a városnak a bebarangolásához kamion kellett, ráadásul olyan, aminek napokig nincs fuvarja. Ez, most megadatott a számunkra.

A mai városnézés a befejezéséhez közeledett, kezdett alkonyodni. Már csak vissza kellett mennünk a kamionhoz. Ekkor még nem is tudtuk, milyen messze van, csak a GPS segítségével néztük meg este, hogy hány kilométert sétáltunk. Az angol toronyig visszaérve, úgy döntöttünk, rövidítünk az úton. Egyúttal megnézzük a Notre Dame-t, errefelé éppen útba esik.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szép. Valami elképesztően hatalmas téglahalmaz. Egy monumentális templomerőd. Vaskos tornya szokatlan módon az épület közepére került. Alaprajza átláthatatlan innét a falai mellől. Bejáratra két oldalon emlékszem. Amit használnak is, az a hosszabbik oldal közepén van, a látszólag főbejárat egyértelműen használaton kívüli. Fölötte kőcsipkés ablak, de a kőbordák mögött nem üveg van. Hanem téglafal. Hasonlóan befalazott ablak több is van rajta. A keleti oldalra bástyákat emeltek. Valóban sokkal inkább tűnik erődnek, mint templomnak.

Fotózni már eléggé sötét volt, nem is próbálkoztam. Odahaza utólag az Internettel kerestem róla képet, de nem tudja érzékeltetni az épület méreteit.

Na, akkor húzzunk bele, mert hosszú még az út! Szerencsénk volt, hogy eltaláltuk az egyetlen helyes irányt. Ha csak egy utcát tévesztünk, kerülni kellett volna a kikötő felé. Az egyik grundon néhány fiatal fiú focizott, immár lámpafénynél. Volt olyan érzésem, hogy nem született franciák. Nem sokkal ezután szembetalálkoztunk azzal a négy menekülttel, akiket éppen mellettünk tartóztattak fel délelőtt. Az alagút nem jött nekik össze, most próbálkoznak a kikötőnél.

Nem nagyon élveztem már ezt a végeláthatatlan, nagyiramú gyaloglást, de – habár nem kellett sietnünk – szerettem volna már a kocsinál lenni. Nem igazán lelkesedtem azért se, hogy bemenjünk egy utunkba eső hipermarketbe bagettet venni. Ezt nem úszhatom meg, hiszen a kenyerünk elfogyott, enni pedig kell.

Egy magyar városban azt hiszem, az utcanév alapján tájékozódnék, de itt feleslegesen próbálkoznék akár az elolvasásukkal is. Ha sikerülne is, elfelejteném. Ez a megoldás annyira nem jött számításba, hogy nem is láttam utcatáblát, pedig bizonyára vannak. Érzésre navigáltunk. Sanyi már nem volt itt annyira idegen mint én, hiszen mint mesélte, a feleségével is nekivágott már ennek a gyalogtúrának, csak Ildi elfáradt, és visszafordultak félúton. Egyéb alkalmakat nem említett, de azt hiszem a fejében van a város utcáinak a tájolása. Persze nekem is be van építve a fejembe az iránytű. Ha nem is érzem helyesen az égtájakat, azért az nem okoz gondot, hogy meghatározzam, milyen irányból jöttünk néhány órával ezelőtt. Ha más nem, hát az biztosan nagy segítség, hogy olyan utcát keresünk, ami legalább három kilométer hosszú, és egyenes. Na jó, az első kilométer után van benne egy enyhe törés, de azért az ezer méteres egyenes utca se gyakori. Nem hinném, hogy elállt a szél, de ekkor már fel se tűnt.

A lakótelepi hipermarketben hatalmas volt a tömeg. Igaz, maga az üzlet is. Az előtérben állt egy nagy karácsonyfa, de arra csak kifelé jövet figyeltem fel, hogy szögletes. Nahát!

Sanyi nem fogta sietősre a vásárlást. Előbb még szétnézett a műszaki osztályon. Webkamerába integrált mikrofont keresett, meg digitális fényképezőt. Ja, meg áramátalakítót, mert most nagyon bonyolult a rendszer a kocsiban. A laptop úgy működik, mint odahaza. Mármint abból a szempontból, hogy a 220V-t redukálja le. Csakhogy az autó rendszere 24voltos, ebből kell 220 voltot transzformálni. Ezt a köztes lépcsőt kellene kiiktatni egy erre alkalmas készülékkel. Ilyet itt nem talált. Na, meg kamerát se. A fényképezőknek csupán az áruk nem volt megfelelő. Közben én a laptopokat nézegettem, noha semmiképp nem vennék, de azért vágyom rá. Az árszínt hasonló, mint odahaza. Fellélegeztem, mikor végre az élelmiszerek felé indultunk. Legelső célpont a kenyérpult. Óriási a választék. A praktikus csomagolás miatt csábított az óriáskifliszerű pékáru, amelyről ránézésre megállapítottuk, hogy melyik lehet édeskés, és melyik az, amely inkább igazi friss kenyér, csak éppen kicsi darabokban sütötték ki. Aztán maradtunk a hosszú bagettnél, ami alakra olyan, mint két rúd mákos beigli egymás végében. Lehet legalább 70 centi hosszú. Praktikusan egy vékony, puha fogásó fóliatasakba hegesztve. Csakis kézben szállítható, hiszen senkinek nincs ekkora táskája.

Tejet, teát, meg még néhány apróságot vettünk, így megúsztuk az egész bevásárlást 10 euró alatt. Sokszor belegondoltam, hogy az előző túránkon is visszafogottan költekeztünk, mégis dupla annyi pénz fogyott el, mint most. Talán a sinsheim-i technika múzeum 2x 12 eurós belépője nyomta meg kissé a fogyasztást? Vagy most jobban fel volt töltve az otthoni készlet? Sanyinak most is voltak ötletei, hogy miket vegyünk, de én szinte mindenről lebeszéltem. Nem mondanám magamat ésszerűen takarékoskodónak, inkább már fösvény vagyok. Saját magammal szemben is. A feleségem néha jókat derül rajtam, mert nagyon szeretek úgy általában is finomakat enni, de az édességből soha nem elég. Ha ő vesz nekem, azt nagy élvezettel elfogyasztom, de magamnak nem veszem meg, mert drága.

Ilyen vagyok. Ennek persze semmi haszna, mert ugyanolyan szegény vagyok, mint aki dohányzik és kocsmázik is. Nem tudom félrerakni a csoki árát.

Sanyi úgy gondolta, hogy az utcán, majd menet közben meg is eszi a bagettet, mert már nagyon éhes, de mivel én nem tettem, így ő sem. Nem voltunk már messze, talán 10 perc, de legfeljebb negyedóra volt az út.

- Na, mit főzzünk? Paprikás krumpli?

- Az jó, de sokára lesz kész. Én addig eszek.

Minden mást megelőzve a TV-t üzemeltük be. A benzinkút túlsó oldalán láttuk egy magyar kamionnak a parabola antennáját, így már volt egy támpontunk, hogy merre kell a miénket fordítani. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy a mi kocsink eleje dél, dél-kelet felé áll. Mivel Sanyi a kolléga antennáját meglátva megjegyezte, hogy „nem gondoltam volna, hogy erre kell fordítani”, én a parabola hátát néztem az elejének, így meggyőződésem ellenére észak felé fordítottam. Nem csoda hát, hogy nem jött a jel. A GPS iránytű sem segített, mert nem volt mihez viszonyítani. Aztán az lett a megoldás, hogy tapadókoronggal kellett feltenni a tetőre. A kábelt behúztuk az ajtókeret vastag gumitömítésénél, így nem kellett a sofőrajtót használnom. Ezt a strapát nem fogja persze a végtelenségig bírni a kábel, de egyelőre még jó.

Sanyi nekikészült a vacsorának, én közben egy fél liter tejjel megettem a fél bagettet. Több nem kellett volna egyszerre egyébként sem, de látva a megkavarhatatlanul telerakott lábast, erős kétely támadt afelől, hogy meg bírjuk enni az egész krumplit.

Nem volt könnyű, de megbirkóztunk a feladattal. Kicsit talán segített a chilei vörösbor is, amely elfogyasztásának különös szertartása alakult ki. Tudom, hogy a vörösbort olyan pohárból kell inni, aminek összeszűkül a szája, vagyis befelé dől a pereme. Mivel nem egy reprezentatív étteremben étkezünk, hanem kamionban, azzal kell beérnünk, amink van. A porcelán findzsának harangszerűen ki van hajtva a pereme, amin minden kortyintás után lefolyik a bor. Két megoldás kínálkozott. Illetve három, de az nyilván nem jöhetett szóba, hogy hagyjuk lefolyni. Vagy kéznél tartunk egy papírtörlőt, vagy minden korty után végignyaljuk az oldalát. Ez utóbbi eljárás volt a nyerő. Ahhoz nem találtam elég finomnak a bort, hogy egy lendülettel megigyam akár a felét is, így 5-6 alkalommal végig kellett nyalnom esténként a findzsát. Utólag gondoltam bele, hogy nem is vettem észre, mikor melyik bort ittuk. Ugyanis kétfélét vettünk szombaton, de ezek szerint mindegy, hogy Merlot, vagy Cabernet Savignon. Az első váltásnál még felismertem, de később erre oda se figyeltem.

Mire a TV-ben hozzáfogtak a főzős műsorhoz, mi már végeztünk a vacsorával. Ennyire tele hassal régen feküdtem le, de arra nem is gondoltam, hogy lesétáljam. A sétából mára elég volt. Ja! Meg is néztük a távolságot a térképen. Első mérésre túl soknak találtuk, a másodiknál már csak 16 km jött össze. Ezután már csak az okozott fejtörést, hogyan fért bele a visszaút abba a kevés időbe, ami a strandon készített utolsó fotó, és a megérkezés között eltelt. A fényképezőgép szerint a városházát 16.00-kor fotóztuk első alkalommal, a tengerparti utolsó felvétel 17.20-kor készült. 18-kor jártunk a boltban. 7 km, 40 perc alatt, az annyi mint 10,5 km/óra. Ez éppen a duplája egy 120-as menetütemnek. Ennyire gyorsak nem lehettünk, valami nem stimmel. Eltelt legalább egy hét, mire rájöttem a megoldásra. Nagyon egyszerű. Úgy derült ki, hogy összevetettem a városházáról készült kép időpontját, a toronyórával. Ez utóbbi 15:08-at mutatott mindkét óráján. 52 perc a különbözet. Na, ez az! A gépnek az órája nem volt beállítva. Így már rendben van. Igaz, sietni kell a 6 km/órás teljesítményhez, de mi tényleg siettünk. Így is jóval túlteljesítettük az egészség megőrzéséhez szükséges félórát. Nagy esély volt rá, hogy holnap, ha meg nem is ismételjük ezt a távot, de megközelítjük. A dűnék felé megyünk le a tengerhez, eredeti, természetes környezetbe. Hacsak meg nem jön addig az úti parancs, de erre nem sok remény volt.

Az otthoniaknak leadtuk telefonon a helyzetjelentést.

A bizonytalan indulást, és az erősen eltúlzott sétát. Mit lehet ezzel kezdeni? Tudomásul vették.

Éjszaka jót aludtam. A fejemhez készített ivóvízre nem is volt szükségem. Magam is csodálkoztam, hogy mennyire keveset iszom. Csak az út befejeztével számoltam össze, de csupán fél liter fogyott naponta. Ez összesen 6 liter, egy kánikulai nap fogyasztása. Most, ha nem is volt nagyon hideg, azért a kánikulától ugyancsak messze járt. Nem sok folyadékot izzadtam ki.

Nyolc körül járt már az idő, amikor felkeltünk. Komfortérzetünkön sokat lendített a tény, hogy közel van a WC. Ráadásul olyan jó volt az elhelyezése, hogy be kellett ugyan menni a boltba, de nem a polcok között kellett átvágni, hanem csak a sarkát érintettük. Csupán illendőségből nézegettük a mini gáztűzhelyt, és egyéb sofőrkellékeket.

Megreggeliztem a maradék tejet, aminek szokatlan módon, tej íze volt. Támogatnám én a hazai gazdaságot, de itt nem adnak magyar tejet. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az utunk elején is szlovák falusi tejet vettünk. Talán az ára, vagy a csomagolása miatt. Annak is tej íze volt. Egyébként úgy hallottam, hogy a zacskós tej fogalma a világ más országaiban ismeretlen. Kicsit ugyan ma már macerás lenne, de emlékszem olyanra 1970 előttről, hogy üvegbe töltötték a tejet. Ki kellett mosni, mert piszkosan nem vették vissza, de nincs ebben semmi rendkívüli. Az eldobható műanyagtól szerintem lényegesen környezetkímélőbb. A zacskó, ilyen körülmények között nehezen kezelhető. Nincs nálunk speciális tejtartó edény, a bögrét se szeretnénk befogni, hiszen a mosogatás is elég körülményes. A bagett kissé megszáradt, de ráértem óvatosan megrágni, nem kellett sietni, bár inkább kellett volna. Endre jutott eszembe, aki az előző parkolóban várt szombat óta. Ugyan kapott-e már fuvart? Nekünk is letelt már 48 óra a lerakodás óta, de nem tehetünk mást, mint várunk.

Nem tudom, mivel telt el a délelőtt, mert csak ültünk a kocsiban, hallgattuk a rádiót, néha átmentünk a WC-be, de én már kényelmetlenül éreztem magam emiatt. Még azt gondolják a boltosok, hogy itt lakunk. Nem biztos persze, hogy felfigyeltek ránk, hiszen sokan járnak be, a személyzet pedig cserélődik.

Ha fel is figyelt valaki a polár-kabátosokra, legfeljebb azt látta rajtuk, hogy magyarok.

Délben, nekikészültünk a következő sétának. Olyan melegen öltöztünk, ahogy csak lehetett. A helyemen ülve húztam fel a bakancsot, aminek az orr-acélbetétje nyomta a lábujjam oldalát, ami már ellenállóvá vált. Növesztett bőrkeményedést. A jobblábas kész, dugnám bele a másikba a bal lábamat, de amint megfeszítem a lábfejemet, a vádlimba beleáll a görcs. Hú, az anyját! Ez nagyon fáj. Ilyen se történt velem legalább 30 éve. Kimasszírozom belőle a görcsöt, és újra próbálkozom. Megint begörcsölt. Harmadszorra próbáltam az ülés felhajtása után talpon állva, óvatosabban. Na, így már jó. Jól kezdődik a séta. Aztán a továbbiakban nem jelentkezett hasonló probléma.

Elindultunk. Légvonalban nem lett volna messze, de a gyorsforgalmi úton nem gyalogolhatunk, mellette pedig nincs járda. Jókora vargabetűt kellett megtennünk emiatt. A tempó most is lendületes. Kicsit bosszantott, hogy ellenkező irányba kell mennünk, mint amerre haladni szeretnénk, de inkább menjünk járdán, mint a határban a hepehupákon. A környezet hasonló volt, mint idehaza bármelyik vidéki város pereme. A keleti irányba, a városból kifelé tartó nagyon külvárosi utcán már nem volt járda. Ha jött egy-egy autó, lehúzódtunk a kerítés mellé. Itt már láttam néhány környezetidegen lakóházat. Az tűnt fel, hogy nem téglaburkolásos, hanem vakolt a fala. Biztosan ellesték a németektől. Amikor szembejött velünk egy láthatólag menekültekből álló csoport, megállapítottuk, hogy mi is hasonló hatást kelthetünk a helybéliekben. Az nem látszott, hogy nekünk unós országbeli igazolvány van a zsebünkben.

Elértük a város szélét, átkeltünk a kikötőbe vezető út fölötti felüljárón. Erősen vizslattam, hogy nem látnék-e mégis valami csapást az út mentén, ahol visszajuthatnánk a benzinkúthoz, megspórolva ezzel legalább 3 km gyaloglást. Nem láttam. A korlát mellett közvetlenül kerítés, még az árok is kívül van azon. Nem járható megoldás. Na, de még nem arra megyünk, hanem a tenger felé. A Calais vége tábla után 200 méterrel, van egy aszfaltút balra.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy ez az út is mennyire hosszú, ráadásul még nem láttam a végét. Jobbra elkerített terület, balra a bozóttal sűrűn benőtt homokdombok között szemétlerakó. Nem sokat látszott belőle az útról, de olyan magyarosnak gondoltam, nem kizárt, hogy illegális. Az út is magyaros volt. Tele kátyúkkal. Erre már nincs forgalom, nincs értelme költeni rá. A tempón kicsit lassítottunk, mert már úgy éreztem, hogy túl melegen öltöztem. A sapkát feljebb kellett tolni, hogy ne melegítse a fülemet. A dzsekit, a kismellényt kinyitottam, hogy a menetszél hűtsön kissé. A polár zipzárját is lehúztam félig.

Egy kismotor robogott el mellettünk. A motoros hátán átvetve egy tokban, valami hosszú. Tegnap a strandon láttam horgászt a tengerben állni, azt gondoltam, ez is valami hasonló sportember lehet.

- Mi van a hátán? Pecabot?

- Szerintem puska. Nem?

- Lehet. – hagytam rá, hiszen nagy eséllyel igaz lehetett.

Közeledtünk az út végéhez. Előttünk volt egy betonpalánk, mögötte magasodott egy betonbunker. Reméltem, hogy valamelyik irányban kikerülhető az elkerített terület.

Durr! Aztán még két, három durr. Meglepetten néztünk össze.

- Itt lőnek.

- Aha. Csak nem néznek tán vadnak.

Elértük a betonpalánkot. Kissé jobbra volt rajta egy nyitott kapu, ott álldogált egy ember. Vártam, hogy szóljon valamit, kerestem valami átjárást tiltó jelzést, de nem hallottam, nem láttam semmit. Újabb lövések dörrentek, de nem arról hallottuk, amerre menni szándékoztunk. Azért volt bennem egy kis félelem. Szerettem volna mielőbb kiérni a partra, de egyelőre áthatolhatatlan, hosszútövises, sűrű bozót volt előttünk. Annyira sűrű, hogy még a nyulak se tudnának járni köztük. Ezt bizonyára a vadászok is így ítélték meg, ezért vágtak ösvényeket a bozótba. Gondolom, olyan megfontolásból, hogy az állatok ne érezzék magukat nyílt terepen, rettentően kanyargósak voltak ezek az ösvények. Néhol találtunk elszórt gabonát, meg apró bogyókat. Ez utóbbi jelezte, hogy az állatok rájárnak a csalira. A haladási irányt nem vétettük el, s így kijutottunk a bozótosból, a füves homokdombok, a dűnék közé. A fűnek nem volt szára, csak hosszú levele.

 

Ahol nem volt elég sűrű, ott a homokba, félkör alakban rajzoltak apró barázdákat a fűszálak, amelyik irányban az erős szél elfektette őket.

Amíg nem láttuk a vizet, úgy látszott, mintha sivatagban járnánk. El tudom képzelni, milyen ijesztő lehet a környezet, amikor nem lát maga körül semmit az ember, csak homokdombokat. Egyiket a másik után. Főleg, ha még a nap is forrón süt, az ivóvíz pedig fogytán. Erről jut eszembe, hogy mi nem készültünk fel olyan esetre, hogy netán megszomjaznánk. A forróság nem váltott ki belőlünk szomjúságot, ez tény. Mivel már lelassítottunk, a szél kifújta belőlünk a sietés okozta meleget. Vissza kellett gombolkozni. Egyik dűnét másztuk meg a másik után. A magasabbakat vettem célba, hogy messzebb lássak. Aztán ismét elém tárult a tenger. Pontosabban a doveri szoros. Erősen koncentrálva láthattuk a túlsó partot. Lehet, hogy a mi kedvünkért fehérek azok a sziklák? Na jó, ez nem komoly kérdés.

Kijutva a dombok közül, leértünk a sima, nedves, törött kagylóhéjjal telített, süppedő homokra. Örömömben futottam egy kicsit, lábnyomaimmal kört rajzolva a homokba. A víz most is jó messze volt ettől a sávtól, éppen úgy, mint tegnap délután a strandnál. Éppen „tetőzik” az apály. (vagy már elsütöttem ezt az ellentmondásos kifejezést?) Messze, benn a vízben állt egy vadleshez hasonló építmény. Fogalmam nincs, mit leshetnek róla. Mögötte jó messze úszott egy komp Dunkerque felől, Dover irányába.

- Mi a csudáért mennek el ezek Dunkerque-ig, mikor az sokkal- messzebb van, mint Calais?

- Ott olcsóbb a kikötő. Ráadásul itt már nem is nagyon férnének.

Nem vártam ugyan választ, de megkaptam, és el is fogadom. Megint futottam egy kicsit befelé, a fényesen csillogó kemény sávig. Messziről olyan, mintha vízen járnék, pedig valójában kemény homokon járok. Lépteim alatt kifehéredik a föveny, ahogy a súlyommal kipréselem belőle a vizet. Kellemes járás esik rajta. A tegnapi, hasonló környezettől annyiban különbözik, hogy vannak apró gödrök, a part felé eső mélyebb részekből pedig apró vízfolyások. Az én bakancsommal ez nem akadály, de Sanyinak a sportcipőjével kerülgetni kell ezeket a részeket. Visszanézve a dűnék felé olyan, mintha hegyeket látnék, mivel nincs mihez viszonyítani a dombok nagyságát. Sanyi talált egy kék zászlót, amit azért adott a kezembe, mert jól mutat a fényképen. Lemegyek egészen a víz széléig. Szívesen bele is mennék, de ahhoz túl hideg van.

Azt mondják, hogy ez egy meleg tengeráramlat, de egyáltalán nem érzem melegnek. A bentebb még tornyosuló hullámok, laposan, lelassulva érnek el egészen a lábamig. Általában addig, de egyszer csak jóval kintebb szaladt. Nem figyeltem oda, csak azt vettem észre, hogy benne álltam bokáig a tengerben. Ijedtemben felhúztam a nadrágom szárát, ezzel elérve, hogy a bakancs szárán egy kicsi víz bejuthasson. Kiszaladni nem volt értelme, mert azzal jól összecsapom magam, és egyébként is, a víz azonnal vissza is húzódott, hogy aztán újabb hullám jöhessen.

Dél felől két helikopter jött, jó magasan. Berepültek a szoros fölé, majd visszakanyarodtak. Nyugati irányban, jó messze láthattuk a kikötő daruit, a mólót, a hajókat, s egy hatalmas fémtartályt, ami uralta a látványt. Halvány elképzelésem sincs, hogy mi lehet a rendeltetése. Cukorgyár jut róla eszembe, na de az biztosan nem lehet. Azt hiszem ez az, amit soha nem fogok megtudni, de aligha fogok belebetegedni ebbe a problémába.

Jól kinézelődtük magunkat, kerülgettük a vízfolyásokat, s azon kezdtünk vívódni, hogy hol próbáljunk visszajutni a városba. Lehet ugyanazon az úton, ahol lejöttünk, de annyira ne érdekes, hogy még egyszer végigjárjuk. Ha a parton elindulunk a város felé, ott ipari üzemek vannak, természetesen elkerítve. Nem lehet köztük átmenni. A kikötő nagyon messze van, és bizonyára ott is van kerítés. Aztán jó messze, embereket látunk a víznél, meg motorokat. Na! Valahol azok is lejöttek, lennie kell átjárónak! Ott megyünk ki.

A rengeteg apró vizes gödör miatt nem mehettünk egyenesen, de nem volt sietős. A vízhez is visszamentünk még, mert valami roncsot láttunk benne. Talán csónakot kötöttek ide valamikor a horgászok dagály idején, de akármi is lehetett ez a tönkrement fa tákolmány.

A motorosokon túlérve, megláttuk a kijáratot. Hatalmas betontömbök voltak arrafelé, legalábbis annak gondoltam. Csak amikor odaértünk, akkor láttam, hogy gránit. Természetesen azonnal sírköves szemmel néztem az „anyagot”. Azt hiszem, ez a „multicolor” fantázianevű kő. Nagyszemcsés, a vörös dominál benne. Szinte kizárólag komplett síremlékként lehet eladni. Fejkőként nem veszik. Ezt csak úgy mondom, nekem konkrétan nincs dolgom vele se itt, sem pedig otthon.

A kőtömbök elhelyezése aligha véletlen, hiszen közvetlen egy hatalmas betonrámpa mellé rakták le. Ez a térbeton olyasmi, mint a tegnapi sétánk során láttuk a kishajó leeresztőt, csak attól sokkal nagyobb. Közvetlen fölötte már a kikötő kerítése volt.

- Itt szokott kikötni a légpárnás, de az elég ritkán közlekedik.

- Kár. Azt szívesen megnézném.

Erre sajnos nem volt alkalom, pedig tényleg érdekelne a valóságban is, mert eddig csak filmen láttam ilyen járművet. A működési elvvel persze már találkoztam, amikor kölcsön vettem egy légpárnás fűnyírót. Az persze sokkal kisebb, és nem szállítójármű.

A dűnék és a kerítés között volt egy keskeny ösvény. Előbb még felmásztunk a legszélső homokdombra, hogy még egyszer átnézzünk a túlsó partra, majd vettünk egy nagy lendületet, s nekivágtunk ismét a szálláshelyünkre vezető útnak. Mondta Sanyi, hogy a körforgalom felé menjünk, mert ott át tudunk menni a kikötőbe vezető út alatt. Íme, egy újabb bizonyíték a helyismeretére, mert én azt se tudtam, hogy van körforgalom, nem még azt, hogy ott bejutunk a városba. A kikötő parkolói ezen a részen teljesen kihaltak voltak, nem volt rajta mit bámulnunk. A körforgalomig átvágtunk a füvön, de azon túl szigorúan a járdán közlekedtünk. Nem illett visszaélni az autósok előzékenységével. Egy magányos kamion jött a város belső területe felől. A kolléga félreállt, kinyitotta a hátsó ajtót, majd a rakomány tetején végigment egészen a pótkocsi elejéig. Bizonyára a hívatlan utasokat kereste. Itt még saját maga intézkedhet, noha nem veszélytelen így egy szál magában, de ha a hatóság találja meg őket, az már büntetéssel jár. Inkább most kockáztatott.

Felvettük a szokásos tempót, hiszen a városnak ezen a részén már nem volt mit néznünk. Hátra volt viszont még a nap fénypontja, a kovbojpörkölt, vörösborral leöblítve.

Közben volt egy telefonhívásom. Megint Köteles hívott, aki akár tudhatta is volna, hogy külföldön vagyok, hiszen pénteken beszéltünk, mondtam, hogy Németországban vagyok. Igaz, azóta már eltelt öt nap.

- Halihó! Menj már át Lacihoz, (Laci a testvérem, aki a szomszédban lakik) kérdezd meg tőle, hogy négyzetméterét mennyiért…

- Az nehezen megy, mert Franciaországban vagyok.

- Meg tudod mondani a telefonszámát? Van neki vonalas?

- A mobilja meg van nekem, de ahhoz nem értek, hogy kell megnéznem, csak ha leteszem, aztán meg visszahívsz.

Megmondtam a testvérem otthoni számát, de azon azért elcsodálkoztam, hogy nem tette le azonnal, amikor kiderült, hogy nem otthonról beszélek.

A főzéssel, TV nézéssel el is telt az este. Még hazatelefonáltunk, elmeséltük, hogy két nap alatt legyalogoltunk 30 kilométert, de még nem tudunk semmit a további programról.

Azzal a reménnyel tértünk nyugovóra, hogy talán holnap már kapunk valami fuvart. Ha mégsem, akkor gond van, mert nem érünk haza vasárnapig. Nem volt elképzelésem arról, hogy mivel töltenénk el a következő napot, esetleg napokat, de már kezdtem beletörődni a tétlen várakozásba. Úgyse tehetek ellene semmit, mi értelme bosszankodni miatta?


Még egy ország

Reméltem hogy sokáig tudok majd aludni reggel, legalább rövidebb lesz a nap, kevesebbet kell unatkozni. Már a fürdést is fontolgattam, de azt nem tudom egyedül elintézni, hogy kabinkulcshoz jussak.

Az alvás jól sikerült, hiszen 10 órakor a telefon ébresztett.

Indulás Hollandiába! Megkönnyebbültünk. Nem kicsit, nagyon. Izgatottan kezdtem elpakolni. Felöltözés, csomagok az ágyra, TV a tokba, antennát leszerelni, függönyt elhúzni! Előttünk egy honfitársunk örvendezett az ébredésünknek.

- Csakhogy felkeltetek. Itt figyelem, hogy ugyan meddig bírtok aludni. Most jöttem az éjszaka, látom, hogy magyar kocsi, gondoltam lesz kivel beszélgetni.

Sanyi elment a WC-re, én meg tartottam a frontot, hallgattam a kollégát. Nem emlékszem mit hozott, és hová, az út során megélt problémáiból is csak annyi maradt meg bennem, hogy elromlott a vezetőülése, és meg kellett várni, hogy utána vigyenek egy másikat. Amikor az éjjel ideért, nem talált magának helyet, ezért úgy állt meg, hogy elállta az útját egy olyan kocsinak, amely korán reggel indult, így kénytelen volt „bemozdulni”. Vagyis attól, hogy itt áll üresen, rakományra várva, megy a vezetési ideje. Nem tudja, mikor kap valamit, de az ellátása is veszélyben van, mert nincs pénze. Valamennyi van, de olyan kis összeget mondott, hogy nem is hittem el neki.

Sanyi rossz hírrel jött vissza. Éppen sikerült még bejutni, de fürdés nem lesz, mert már keresztbe van téve a partvis a bejáratnál. Én is tettem egy utolsó tiszteletkört, remélve, hogy pisilni még lehet, de már oda se engedett be a takarító. Így be kellett állnom a kerék mögé, mintha ott lenne valami ellenőrizni valóm.

Kellemetlenül hideg szél fújt, de mivel láttam, hogy előttünk áll egy magyar teherautó az úton, az imént megismert sofőr pedig ott beszélget, hát én is odacsapódtam hozzájuk.

- Ti is munkahelyet kerestek? – volt a belépő kérdésem, mivel akivel eddig találkoztam, mindenki munkahelyet akart változtatni.

- Nekem jó helyem van. – válaszolt, aki a járó motorú autóban ült.

- Te vagy az első, aki meg van elégedve.

Ezután hallgattam őket egy darabig, majd meguntam a motorzúgást. Sanyi ekkor beindította a Scaniát, hagy melegedjen. Közben egy spanyol beállt elénk úgy, hogy nem tudtunk tőle kikanyarodni.

Nem volt hajlandó bemozdulni, mert neki „pauza”. Kénytelenek voltunk kitolatni. Még jó, hogy a hátunknál nem állt senki.

- Vissza kell mennünk a másik parkolóba, mert itt nem tudunk benelux jegyet venni. Ott majd megfürdünk.

Visszamentünk. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van. Az útról igyekeztem a város egyes pontjait felismerni. A lakótelep toronyházait, amelyek mentén négyszer végigsiettünk, a tornyokat, a toronydarukat, amelyek ugyancsak útba estek tegnap, tegnapelőtt, a víztornyot, amihez tegnapi sétánk során igazodtunk, a kikötőben álló óriási fémtartályt. Már szinte ismerős ez a város.

A százállásos parkolóban lehetett vagy 30-40 kamion. A két egymás mellett álló cégbeli kocsi rögtön szemet szúrt. Oda kanyarodtunk melléjük. A két fiú együtt volt az egyik fülkében. Sanyi még motorleállítás előtt megállt beszélgetni velük. Szokásos kérdéseken túl még az apjukról is érdeklődött, mivel őt is ismerte. Aztán nekem mondott róluk pár szót, megjegyezve, hogy a fiúk testvérek, sőt, ikrek. Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, de semmi okom nincs kétségbe vonni, hogy tényleg azok lennének.

Törölköző, tusfürdő, tiszta gatya a táskába, mehetünk fürödni. Gondoltam, amíg Sanyi kiváltja a kulcsokat, addig elmegyek WC-re, de odaintett a pulthoz engem is.

- Gyere, legyél itt te is, mert nem tudja, miért kell két kulcs.

Amíg vártunk a sorunkra, feltűnt, hogy a pulton van egy 200, és egy 500 eurós bankjegy képe, piros vonallal átlósan áthúzva. Ez nem azt jelenti, hogy azok nem érvényes pénzek, hanem azt, hogy ez a benzinkúti shop nem pénzváltó. 500 euró = 130 ezer forint kb. Értem. Eléggé nagy címlet. Bár egy benzinkútnál?

Itt csak három fürdőkabin volt, de nekünk kettő is elég. Minden eddig ismerttől tágasabb, és igényesebb kivitelű. A falakon csempe, s nyilván a padló is kerámia. Ráadásul nagyon praktikus megoldást találtak arra, hogy a víz a padló közepén lévő összefolyóhoz folyjon. Ha egy személy tusolásához tágas is volt a helyiség, azért 30x30-as járólapokat négy irányból lejtetni úgy, hogy még szép is legyen, nem olyan egyszerű. Vagyis az, csak éppen az átlót be kell rajzolni, és ott elvágni a lapokat. Így a négy oldal négy irányba lejthet. Na, majd ha újra lapozom a fürdőszobát, ezt a megoldást fogom alkalmazni.

Azt hiszem, elfelejtettem megemlíteni a calais-i járdákat, most éppen témába vág. Feltűnően ritkán vannak eldilatálva.

Legalább öt méteres folyamatos szakaszokban készül, ráadásul nem 2 cm-es nyitott hézagok vannak köztük, hanem csak néhány milliméter, és benne van egy műanyag sín. Fagyás okozta elmozdulást sehol nem észleltem, eltörve sincs sehol, pedig sok-sok kilométeren végiggyalogoltam. A felülete tömör, nem porlik sehol. A benzinkútnál, és néhány kiemelt környéken apró kavics van sűrűen beleágyazva, gyakorlatilag a tiszta kavicsréteg képezi a járófelületet. Azt kell mondanom, hogy szép. Mint ahogy a zuhanyzókabinra se tudok semmi rosszat mondani, főleg, hogy annyi meleg vizet pocsékolok, amennyit a kedvem tartja. Szándékosan többet időzök, mint amennyit szükségesnek tartok, mégis sokkal hamarabb végzek Sanyinál. Most nem követem el azt a hibát, mint Angliában, hogy kimegyek a hidegre. Már azért sem, mert a kulcsot még vissza kell adnom.

Na, akkor mehetünk! Integetünk a cégtársaknak, majd felhajtunk az autópályára. Még egyszer végignézek Calais-on, nagy valószínűséggel utoljára. A pálya belső korlátja mellett szorosan gyalogol egy menekült csoport. Látni, hogy nagyon fáznak, de fogadni mernék, – nem vagyok ugyan biztos benne - hogy nem volt zsebbe dugva a kezük. Lehet, hogy ahhoz magyarnak kell születni, hogy ha fázik a keze, akkor zsebre kell tennie?

A laptop újra visszakerül helyére, az ablakba. Nézhetem rajta, hogy milyen közel van a tenger, mert a valóságban nem látom, hiszen csak pár méterrel vagyunk magasabban. Ha más nem, hát a szélfútta homokdombok biztosan takarnák a rálátást.

A monitoron beazonosítom a vasútvonalakat, a vízfolyásokat, a távolabb lévő kicsi településeket. Dunkerque irányába érve láthatom a kikötői darukat, majd hamarosan átlépünk Belgiumba. Egy útszéli tájékoztató táblán olvasom, hogy Flandria, meg Polders, de hogy ezek pontosan hol voltak, nem tudom. Megint az érdekel leginkább, hogy mennyire járunk a tengerszinthez képest. Általában 2-4 méter, de olykor ez az adat mínusz előjeles. Az első nagyváros Gent. Ismerős, itt már jártam. Ugyanez érvényes persze az eddigi részre is, de Gentnél irányt változtatunk. Nem Brüsszel felé megyünk tovább, hanem északra, Antwerpen irányába. Már teljesen elbizonytalanodok. Nem vagyok benne biztos, hogy melyik országban járunk. Abban sem vagyok biztos, hogy Antwerpen belga, vagy holland város. Megkérdezni nem merem, ne égessem magam a tudatlanságommal. A körgyűrűn a korábbiakhoz képest rossz minőségű az út. Zakatolós betonpálya. Szerencsére nem hosszan. A várost csak messziről látni, nem is tudom, van-e valami figyelemre méltó a látképen.

Bennem az elektromos vezetékek óriási tartóoszlopai maradtak meg, mint Antwerpen jellegzetességei. Aztán a két nagy „hegy”, amiből az egyiket még most építették. Azt gondolom, hogy szennyvíz, vagy szeméttárolók lehettek. Bár lehet akármi más is. Aztán lementünk a víz alá. Szó szerint. Az út a folyó alatt vezetett át. A következő aquadukt-nál már fizetni is kell. A fülkében ülő szolgálattevő mondott valamit – gondolom köszönt – majd miután ideadta a jegyet, ugyanazt mondta, csak elé tett még egy szótagot. Na, ezt a nyelvet sem értem, de van még sok ilyen. A GPS szintjelzője kezdett nagyon mínuszba menni. Tíz, tizenkettő, huszonnégy, majd egy pillanatra 48, aztán megszűnt a jel. Az utolsó adatot már nem hittem el neki. Miután kiértünk a szabadba, olyannyira nem láttuk a várost, hogy már azt se tudtam, hogy egyáltalán milyen irányba kellene fordulnom. Baloldalt néha láttam vizet, de többnyire gátakat, raktárakat, majd egyszer egy hatalmas hajót, ami magasabban állt, mint az út szintje. Bizonyára a víz itt is lefelé folyik, biztos jó üzlet lehet szivattyúval kereskedni errefelé. Nem is értem az itteni embereket, mit küzdenek itt a tengerrel, miért nem költöznek magasabb területre.

- Na, az már ott Hollandia. – mutat jobboldalon Sanyi egy házat.

Ezután még megyünk úgy tíz kilométert a tenger irányába, amikor meglátom a határt jelző táblát. Ez itt már tényleg Hollandia, átértem egy újabb országba. A tájkép semmit nem változik, csupán az autópályáról tértünk le. Szépen eldolgozott szántóföld, a barázdák között csillog a víz, dús legelők, és kicsi erdők.

- Odanézz! - mondom szinte kiáltva.

Sanyi figyel az én oldalamra, de nem tudja mit kell figyelni.

- Láttál már ilyet Hollandiában? A falut figyeld! Dombon van.

- Tényleg. Van itt domb is?

- Nem kizárt, hogy csak ez az egy.

S valóban ez volt az egyetlen domb, amit láttam. Hamarosan ismét autópályára értünk. Nem tudom mi a cél, de remélem, nem messzire megyünk, mert nem igazán hazafelé haladunk. Roosendaal nevét látom sokszor, az a város lehet itt a közelben. Úgy érzem, elkerüljük. Aztán az egyik kijáróhoz egészen közel beérünk egy picike faluba. De tényleg pici. Mintha játékfalu lenne. A flamand vidék jellegzetes apró házai szorosan egymás mellé építve a helyenként díszburkolatú keskeny utca mindkét oldalán. Személykocsikkal is le kell húzódni, hogy a szembejövők elférjenek. Kamion esetében szinte csak az úttorkolatoknál van esély. Haladni persze nagyon lassan lehet, néha még fekvőrendőrön is át kell araszolnunk. Bizonyára kitiltanák az ilyen nagy járműveket, ha tehetnék. Nem tartom kizártnak, – noha nem vettem észre erre utalást – hogy csak célforgalom jöhet be.

Egyszer nagy lendülettel közeledet egy rendőrségi konvoj. Hat darab szürke furgon, dróthálós szélvédőkkel. Mindegyikben csak a vezető ült. Mivel nem fértünk volna el, kénytelenek voltak félreállni, ahol nem volt más megoldás, még tolatással is a járdára. A pici falun átküzdöttük magunkat, de még nem ide jöttünk, hanem valamelyik tanyára. A GPS nagy segítség volt. Az út itt se volt szélesebb, csak éppen a házak sora szűnt meg. A szembe jövő személykocsi kénytelen volt lemenni az útról.

- Neked van terepjáród, nehogy má’ én menjek le az útról.

Megérkeztünk a nem tudom mi, egy számhoz. Sanyi érdeklődött az egyik ott tartózkodótól, aki tovább küldött a következő tanyára. A bekötőútra nem volt egyszerű bekanyarodni. Ettől már csak az volt nehezebb, hogy vissza kellett tolatni az elágazásig, ahol megfordulva megint végig kellett tolatni egészen az udvar közepéig. Na, de itt már helyen voltunk, csak várni kellett a krumplira. Nem mi voltunk az egyetlen kamion a tanyában, egy kecskeméti kolléga már rakodott. Tőle nem tudtunk balra húzódni, így aggasztóan közel került a ponyvánk teteje az udvar fölé kinyúló szállítószalaghoz. Kénytelen voltam kiszállni, hogy megnézzem, elférünk-e. Erre a kiszállásra nem voltam felkészülve, nem húztam fel a cipőt, a papuccsal pedig felcsaptam kissé a nadrágom szárát. Egész utunk során itt találkoztam először sárral. Ez is csak a papucs miatt volt gond, mert betonozott volt az egész udvar, csak – gondolom - a földekről bejövő traktor felhordta. Egész vékony habarék volt ez, nem igazi sár. Ahol földes áruval dolgoznak, elkerülhetetlen. E kiszállásom alkalmával láttam a kocsi mögött egy kicsi, gyalogtargoncát, amit arra használtak, hogy fent a raktérben mozgassák a rakományt. A nagy targonca feltette a raklapra hálóval rögzített egy tonnányi vetőgumót, a kocsi végén, a kis targoncával pedig előre húzták. Rokonszenvesebb eljárás, mint kibontani oldalt a ponyvát.

Amíg várakoztunk, a kolléga ráért átjönni, hogy ismerkedjünk.

Soha nem hallott nevű árufuvarozó a gazdája. A gazdasági helyzet náluk is olyan, mint a többi cégnél. Bizonytalan. Az a csoda, hogy a kicsik talpon vannak még.

Egyeztetik, kinek hol van lerakója. Mindkét kocsinak ugyanaz a három település van megadva. Aztán méltatlankodnak emiatt, hiszen ők nem így csoportosították volna. A helyzet az, hogy habár a megbízó ugyanaz, de a szállító nem. Így már nehezebb megoldani. Vagyis mindkét kamionnak három címe van, ráadásul ugyanaz.

Én már ki se szállok, nem is láttam a rakományt, csak a lerakásnál. Szét se néztem a tanyában, pedig biztosan láttam volna ismeretlen dolgokat. A rakodás szünetében Sanyi bejött, telefonon beszélt a főnökével az áru pontos elosztásáról, ugyanis több krumplit raknak fel, mint a megbízásunkon szerepel. Fel is írja, hogy melyik címre hány zsákkal kell leadni. Aztán ez még többször változik. Már csak az idővel kell ügyesen gazdálkodni, hogy vasárnap hazaérhessünk. Még az sem egyértelmű, hogy közlekedhetünk-e vasárnap, vonatkozik-e ránk a kamionstop? Lehet mondani, hogy romlandó élelmiszert szállítunk. Illetve fagyveszélyes árut. Ez utóbbi igaz is, de ha leraktuk a délalföldön, akkor már üres lesz a kocsi, nem hivatkozhatunk arra, hogy mit szállítottunk korábban. Lehet, hogy mégis hétfőn érünk haza?

Aztán megoldódik a dilemmánk, hiszen az Euro-5-ös környezetvédelmi osztályos motorral szerelt járművek mentességet élveznek a tilalom alól, mi pedig ilyenek vagyunk.

A kollégával egyszerre indulhattunk. Mehettünk volna ismét konvojban, de ő már pihenő után van, mehet 9, vagy akár 10 órát is, de nekünk négy és fél óra után le kell állnunk. Nem is ugyanabba az irányba hagytuk el a tanyát. Ő arra ment amerre mi jöttünk, mi pedig egy másik falut céloztunk meg. Éppen kikanyarodtunk a bekötőútról, amikor Sanyi felismerte a szembe jövő autóban azt a szép szőke nőt, akit bent látott a házban, amikor a félelmetes külsejű, de egyébként igen jámbor kutya mellett beóvatoskodott, keresvén az „office-t”. Alig haladtunk néhány száz métert, amikor egy terepjáróval kellett kölcsönösen lehúzódnunk.

- Na! – mondom – ez meg az a szőke nő, aki akkor jött szembe, amikor idefele jöttünk.

- Nem biztos. Van itt sok szőke nő.

A következő kocsit is szőke nő vezette, és az utána jövőt is. Tényleg. Itt minden nő szőke. De miért van most mindegyik úton? Aztán kitaláltam. Fél öt az idő. Most jönnek a munkából, és viszik hazafelé a gyerekeket.

Már erősen esteledik. Mire feljutunk az egyébként közel lévő autópályára, már be is sötétedik. Roosendaal felé áll a sor. Bedugult a forgalom. Még jó, hogy mi az ellenkező irányba megyünk. Úgy tapasztalom, - bár nagyon keveset láttam ebből az országból – hogy rengeteg autópályájuk van, mindent meg lehet rajtuk közelíteni, aztán a helyi utak pedig annyira keskenyek, hogy kamion-közlekedésre alig alkalmasok. Az útburkolat minősége tökéletes.

Keskeny az út, de a széle sehol nincs összetörve, mivel az alap is éppen olyan széles, mint az aszfalt. Kátyúra egyáltalán nem emlékszem.

Sanyi mesélni kezdi a bútorszállítós élményeit. Imádja ezt az országot, többnyire ismeri is, hiszen rengetegszer járt itt. A GPS működik, de szerintem csak az én kedvemért, neki nincs rá szüksége. Helyenként mutat egy-egy raktárbázist, ahová máskor szállított. Látom, de fogalmam sincs róla, hogy hol járunk. Nem látom a jellegzetes holland tájat. Néha megyünk csatorna közelében, akad olyan családi ház, aminek saját felvonóhídja van.

Ha rajtam állna, inkább nappal utaznék. Sanyi se szeret sötétben vezetni, de decemberben ezt nehezen lehet elkerülni. Elméletileg van naponta éppen kilenc világos óra, de már a pihenőidő se férne közé. A rakodás miatti várakozás, vagy az a tény, hogy nem lehet akárhol leállni, eleve lehetetlenné teszi, hogy csakis világosban legyünk úton. Nem is beszélve, arról, hogy pontos időre kell érkezni. Marad tehát a villanyfényes tájnézés.

Sanyi közvetíti, hogy hol tartunk éppen. Elérjük Hollandia déli csücskét, ami talán csak azért tartozik hozzájuk, hogy nekik is legyenek hegyeik.

- Itt a legkeskenyebb Hollandia. Nem több, mint 30 km. Bútor kereséskor jártunk úgy, hogy át kellett mennünk Németországba meg vissza, mert arra vezetett az út. Errefelé nem vették szigorúan az országhatárt korábban sem.

- Az öreg zenész barátom mit élvezkedhetett volna itt!

- Hm?

- Mesélte, hogy amikor már Ausztriába nem kellett útlevél, elmentek síelni, de mivel ő nem tud csak a felesége, meg a barátaik, ráérésében átjárt Sopronba kávézni, aztán meg vissza.

Ismét a politikából ismerős város közelébe értünk. Luxemburg délkeleti csücskében mentünk el Schengen-nél, most pedig Hollandia dél keleti csücskében közeledünk Maastrich-hoz. Csak közeledünk, mert nem megyünk el odáig.

- Mekkora egy üzem! – adok hangot csodálkozásomnak, amikor egy hatalmas, rendkívüli módon kivilágított létesítmény mellé érünk.

Tartályok, csövek, tornyok, vaslépcsők, és rengeteg lámpa. Százhalombattára emlékeztet. Nem kizárt, hogy ez is valami finomító lehet.

- Akkora, hogy nem is érünk a végére. Átmegyünk közte.

És valóban. Az autópálya elkanyarodik kelet felé, de az üzem még dél felé is folytatódik. Rengeteg villanyfény, de embert sehol nem látok.

Attól persze még dolgoznak, de hát ilyen helyen megy minden magától, az embernek csak a hibaelhárítással, vagy annak megelőzésével van dolga. Nem kell kint járkálniuk a hidegben. Spórolós gondolkodásom miatt még az is eszembe jut, hogy a villanyt elég lenne csak akkor felkapcsolni, amikor ki kell menni a dolgozóknak. Na jó, a tornyok tetején éghetne az irányfény a repülők miatt. Na, de itt se engem kérdeznek, nem is az én pénzemet költik, tehát semmi közöm hozzá.

Nagy kék tábla az út szélén, csillagokból kirakott kör, benne a felirat: Deutsche Bundesrepublik.

Aachen-nél átértünk Németországba. A legelső benzinkúthoz be kell menni, megvenni az útvonalengedélyt. Nem kell messzire menni, itt van közvetlenül a határon, a bejárata még Hollandia. Vannak már itt elég sokan, tele a parkoló. Már majdnem kiérünk ismét a pályára, amikor akad annyi hely, ahová betolathatunk. Remélhetőleg nincs mögöttünk semmi. Egyszer csak, egy nagy koppanást hallunk a hátunk mögül. Összenézünk. Neki mentünk valaminek? Sanyi megigazítja a szerelvényt, vagyis megmozdítja előre, megint hallunk egy koppanást. Amikor megáll, azonnal kiszállok, körbejárom a kocsit, de semmi nincs a közelünkben. Hm? Nem tudom, mi koppanhatott. Biztosan a nyereg igazodott. - hagytuk rá.

- Nem jössz be?

Nem mentem, inkább kibontottam a már korábban a fűtéscső elé készített babgulyás konzervemet, és várakozás közben megvacsoráztam.

- Na, mehetünk is! – jött meg Sanyi, mire megkajáltam.

Újra nekivágtunk az autópályának. Közben azt mérlegeltük, hogy meddig kell elérnünk ma ahhoz, hogy szombaton 3 óra előtt elhagyhassuk Ausztriát. Közben a főnök megint telefonált, újra egyeztették a rakomány elosztását, aztán javasolta, hogy a hideg miatt inkább éjszaka vezessen, nehogy megfagyjon a krumpli. Nem értettünk egyet a logikájával, hiszen a menetszél nem fogja fűteni a pótkocsi belsejét. Teljesen mindegy, hogy mozgunk, vagy állunk ebből a szempontból. Ha hideg van, akkor hideg van. A fagyveszély miatt aggódtunk mi magunktól is, nem kellett még erre külön figyelmeztetni. Éppen emiatt határozta el Sanyi, hogy csak Frankfurt am. Main-ig megyünk, mert utána már magas hegyek következnek, ott bizonyára hidegebb az idő. Javasoltam, hogy ne völgyben álljunk meg, inkább szeles dombtetőn, ott kevésbé lehet fagy. Aztán megoldódott a problémánk. Illetve nem megoldódott, hanem el lett döntve, hol álljunk meg.

Arra figyeltem fel, hogy előzött bennünket egy német kamion. Ez előfordult máskor is, a rakomány súlyától, meg a terepviszonyoktól függően különböző sebességgel haladunk.

Ez viszont sokáig haladt fej, fej mellett. Sanyi felkapcsolta a belső világítást, és feltartott középső ujjal beintett a kollégának.

- Kapd be! – tette hozzá, hogy egyértelmű legyen a jelzés.

- Mi van? - kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni a dolgot.

- Mi az anyját mutogat?

Aztán a német elénk sorolt, kirakta a vészvillogót, lehúzódott a leállósávba, visszajött, megint lehúzódott, kicsit lassított, hogy megelőzhessük, közben a lehúzott ablakon a karjával mutogatta, hogy álljunk meg.

- Lehet, hogy valami gond van velünk. – ismertem fel a helyzetet.

- Nincs világításunk a pótkocsin. – jött rá Sanyi a problémára, ugyanis a tükörből látni kell a kocsi oldalán egy sárga lámpasort, és egy fehér fényt a sarkán. Na, ezt nem láttuk. – már tudom mi koppant.

Természetesen nem álltunk le az út szélére, hanem elmentünk a következő benzinkútig. A leanyázott kolléga biztosított, jött végig mögöttünk.

Nem is álltunk be a parkolóba, csak a közlekedő út szélére, hiszen azt gondoltuk, hogy megyünk is tovább. Tévedtünk. A szeles dombtetőt azért sikerült kifogni.

A probléma a következő: Tolatásnál a bebicskázott pótkocsi sarkába beleakadt a kábel, kihúzódott a dugó az aljzatból. Előremozdításnál, amikor kiegyenesedett a szerelvény, megszűnt a húzófeszültség, a kocsi sarka elengedte az egyébként rúgószerűen spirálba csavart kábelt. Ez volt a második koppanás. A megoldás egyszerűnek látszott. A biztosító perem ugyan leszakadt, de majd összekötözzük. A nyereg biztosításának oldása után kicsit ki kellett húzni a vontatót, hogy közé lehessen férni. Csak vissza kell rakni a dugót, és mehetünk is. (Na persze, ahogy azt Móricka elképzeli.) A dugóban az érintkezők is hátrahúzódtak, így nem volt meg a kontaktus. Szét kell csavarni a műanyag burkolatot, az érintkezőket előretolni, hogy elérjék a tüskéket, és kész. Ez így igaz, csak nem lehet szétcsavarni szerszám nélkül. Még az se egyértelmű, hogy hol kell csavarni. Sanyi elment dugót, kábelt, vagy szerszámot venni a benzinkúthoz, de semmit nem talált.

Én néha kimásztam a kocsiból, de nagyon fáztam. Segíteni úgyse tudtam, nem volt értelme fagyoskodnom.

- Kértem telefonos segítséget. Majd a garázsmester odahaza szétszed egy ugyanilyen dugót, és megmondja hogyan kell.

Aztán amíg a visszahívásra várt, csavarhúzóval próbálta a dugó zárókupakját meglazítani, de sikertelenül. A telefonos segítség nem segített. Abban egyeztek meg, hogy majd reggel bemegy a villanyszerelő, tőle kérdezze meg mit kell tenni.

- Na, el van döntve, itt alszunk. Reméljük, hogy nem fagy meg a krumpli.

Mivel egyelőre többet nem tehetett, felbontott egy konzervet, és megvacsorázott. A TV-t beüzemelni már eszünkbe se jutott, pedig mint másnap kiderült, a rendszeresen nézett műsorunk ekkor volt a legérdekesebb. Azzal az elhatározással tértünk nyugovóra, hogy reggel itt hagyjuk a pótkocsit, lemegyünk a városba kábelt, vagy szerszámot venni, de legelőbb majd megkérdezzük telefonon a villanyszerelőt. A benzinkúthoz még egyszer el kellett sétálni, mert hosszabbítás kellett az útvonalengedélyhez.


Hazafelé

Fél 7 körül ébredtünk. Már úgy értve, hogy fel is keltünk, mert egyébként sokszor felébredtem éjszaka is. Nagyon rossz helyen parkoltunk, nagy volt a forgalom zaja. Alvás „közben” még azt is megállapítottam, hogy melyik sávban és mekkora sebességgel mennek el mellettünk. Na jó, ez így túlzás, de a külső sáv beton, és úgy százas tempó körül olyan hangot adott a pattogó kerék, mint amikor botot húznak végig a kerítésen, vagy inkább, amikor fújjuk az éppen a szájunkig érő vizet. (frrr, vagy valami hasonló)

- Na! Mégis csak erőmű közelében álltunk meg, úgy ahogy javasoltad. -– mondta Sanyi, amikor elhúzta a függönyt és meglátta a felszálló gőzfelhőt.

Tegnap, amikor a krumpli megfagyása miatt aggódtunk, tényleg mondtam ilyet, hogy erőműnél álljunk meg, mert ott melegebb van. Tudott is Sanyi ilyen megoldást, de azt mondta, hogy az nagyon közel van. Aztán akaratunk ellenére mégis így sikerült

- Bent van már ugyan a villanyszerelő?

Nem volt bent, de amikor megérkezett, telefonált. Jó helyen akartuk szétbontani a dugót, de szerszám nélkül reménytelen. Elmondta, hogy melyik vezetéknek hol kell lennie, melyik villa felesleges. Ez az instrukció később még jól jön, de egyelőre az a gond, hogy honnét szerezzünk svédfogót, ráadásul kettőt, mert nem elég csavarni, valamivel ellen is kell tartani. Hiába járta sorra az ébren lévő magyarokat, senki nem tudott segíteni. Maradt tehát az a megoldás, hogy bemegyünk a városba. Eschweiler a város, bár ezt utólag derítettem ki. Most az volt az utolsó szempont, hogy mi a neve a városnak. Kiálltunk a pótkocsi alól. Aztán vissza, mert ijesztő mértékben hajlott lefelé a súly alatt az eleje. A gólyaláb már ütközésig ki volt húzva, nem lehetett magasabbra emelni a pótkocsi elejét. Igaz, most is alá tudtunk állni, biztosan sikerül később is majd.

A város ide 3 km. A kihajtón egy kiserdőbe értünk, majd egy kereskedelmi központba jutottunk. Lakóövezetet nem is láttunk, de arra nincs is szükségünk. A dombról végigpásztáztuk, hogy milyen üzletek vannak itt, de szerszámboltot nem láttam, csak valami élelmiszerre emlékeztető hipermarketet. Egy kereszteződésen kellett legelőször átjutni. Rögtön jobbra a legelső, egy Mercedes szerviz.

- Bemenjünk ide?

A kérdés költői volt. Helyeseltem a döntését. Ha itt nem tudnak segíteni, akkor sehol. Vitte a kábelt, mutatta egy dolgozónak, aki éppen a mellénk beállt kocsi vezetőjével beszélt. Mutatta, hogy merre menjen. Pár perc múlva jött is kifelé, kezében a szétbontott dugóval.

- Két franciakulccsal egy mozdulat, és szét is jött. Tovább nem mertem mondani, mert akkor már fizetni kellett volna érte.

- Jójó, de kellett hozzá a franciakulcs.

- Szerinted hányas kulcs kell ehhez a vak aljzathoz? Leveszem a pótkocsiról, mert ez itt eltörött. Tizenhármas?

- Szerintem annyi, de ne egy kulcsot vegyél, hanem készletet.

A hipermarket parkolója kizárólag személykocsiknak készült. Az úton visszafordulni, csak a rendőrségnél tudtunk. Ezen az oldalon volt parkoló, bár szerintem itt se látták szívesen a kamionokat, noha egy már ott állt. Jött egy másik is, mert volt itt valami olyan cég, de a kapuja nem volt nyitva. Nekünk még az út kiszélesedésében (párhuzamos parkoló) volt hely, de éppen. Nagyon ráközelítettünk az előttünk álló kocsira, így a hátsó kerék éppen átbakkant a szegélyen. Már csak azon kellett izgulni, hogy vissza tudjunk tolatni, ha mi indulunk el elsőnek. Most se mentem be a boltba. Nem volt semmi különösebb oka, csupán nem volt kedvem. Jött egy rendőrautó, de nem is figyelt ránk, ezek szerint jó helyen parkolunk.

Megvan a villáskulcs, szét van bontva…illetve meg van csinálva a dugó, mert ezt Sanyi még a szerviz előtt összerakta. Már csak fel kell venni a pótkocsit, a kábelt a helyére kötözni, és mehetünk is. Kihajtottunk a pályára. A GPS most a koordináták alapján navigált, mert aligha ismerte a parkoló nevét. Hamarosan megláttuk a benzinkút mögötti szélkereket, egy nem tudom mi célt szolgáló épületen – tegnap se néztem meg közelről, mert hideg volt a sétához – a felirat, hogy: Aachener Wald. Ez az, ott árválkodik a pótkocsink is, már csak át kell menni a túloldalra. A következő csomópont lehetett vagy 5 km-re, de nem volt más lehetőség.

Na, megjöttünk. Sanyi levette a vontató sárvédőjét, nehogy mélyen lehajló pótkocsi tépje le, összekapcsolta a szerelvényt, összedugta a kábelt. Csupán ennyi bajunk volt.

Összejött egy kis lemaradás, de talán még így is hazaérünk. Bár nem kizárt, hogy az alföldön kell aludnunk vasárnap este, de az árut addigra lerakjuk. Egy éjszaka már nem a világ.

Az elénk táruló látképet az erőműből áramló gőzfelhő uralta. Mintha itt gyártanák a felhőt. Nordrhein. Azt hiszem, ezt olvastam egy táblán.

A távolban láttam gyárakat. Itt kezdődik Németország ipari központja. Előttünk Köln, tőle északra egymásba vannak épülve a nagyvárosok.

A hegyről ereszkedve nagyon jó lehetett volna a rálátás Kölnre, ha nincs szmog. Azt láttam, hogy ott van egy város, de semmi ismerős nem volt rajta.

- Na, majd megnézem a Szemirben. (Kobra 11 akciósorozat)

Ott úgyis gyakran mutatják a várost. Sokszor másznak fel tornyokra, toronyházak tetejére, hogy mutathassanak kölni panorámát. Nem látom a valóságban? Na bumm. De jártam itt, és ez beépül a tudatomba. Aztán még felcsillant a remény, hiszen – elég messze ugyan - átkeltünk a Rajnán. A hídról jól lehetett látni a dómot. A Rajna keleti partján rámentünk a 3-as autobahn-ra, amin egészen Ausztriáig eljutottunk. Nem ezen a napon, de majdnem. A következő tájegység, aminek megjegyeztem a nevét, Westerwald. Erdős, hegyes vidék, helyenként ugyancsak erőlködött a kamion. Szívesen átcsatangolnék itt is egy nyarat, ha a pénzem meglenne rá. Ja, meg a lakóautóm, mert azzal az igazi. Na, majd Sanyitól kölcsönkérem. (álmodik a nyomor) Kicsi laposabb rész következett, majd átkeltünk a Taurus hegységen. Nem értem, hová nem akart Sanyi felmenni, hiszen eddig is megmásztunk egy nagycsomó hegyet. Közben aggódtunk a krumpli miatt, gyakran néztük a kinti hőmérsékletet, ami már elérte a nulla fokot.

Montabaurnál elhagytuk az autóbahn-t, hogy további ellátmányunkat bevásároljuk. A város, az úthoz képest lent volt a völgyben. Csupán láttuk, de nem is mentünk hozzá közel, pedig volt ott egy mutatós kastély, egy magányos hegyen. Munkácsra emlékeztetett, ott is így helyezkedik el a vár. Nem szeretném Munkácsot leminősíteni, de más hasonlóság nincs is a két város között.

A kereskedelmi központ távol, egy erdőn túl van. Aggasztóan kevés a kamionok parkolására alkalmas hely épp úgy, mint Eschweiler-ben. Szerencsénk volt. Akkora üres helyet találtunk, hogy mögénk még a következő kamion is befért.

Elég régen volt már reggel, ilyenkor már valami könnyű reggeli esik jól, mondjuk tej. Nagyon rákaptam mostanában, hiszen két hét alatt ez már a harmadik liter. Régebben sok tejet ittam, de az utóbbi években nagyon visszafogtam a fogyasztását, különösen téli időszakban. Ez most nem számít, hiszen a mostani egy rendkívüli időszak. Elég ritkán megyek kamiontúrára, nem lehet ezt az állapotot hétköznapi mércével mérni. A másik legfontosabb élelmiszer, a kenyér. Tegnap délben vett Sanyi két bagettet, de az már régen elfogyott.

Én beosztom két alkalomra, de neki többnyire elfogy egyszerre. Nem is tudom, hogy a vacsorához maradt-e neki. Nem figyeltem, mit evett a káposzta konzervhez.

A németek nagyon tudnak eladni. Találtam olyan kenyeret, hogy öt hatalmas szelet volt csomagolva. Nálunk valamikor volt 3 kg-os kerek kenyér. Na, mintha olyanból szeletelték volna. Nagyon finomnak gondoltam, aztán persze csalódnom kellett. Ezen kívül levettünk a polcról két darab félkilós mákos(!) kenyeret. Tejjel jó volt. Pótlásnak még egy dél-afrikai vörösbort vettünk, a további vacsoráinkhoz apróra vágott, két rekeszbe csomagolt bacon-t, almát a kekszhez, kólát, csokit az otthoniaknak. Ásványvizet nem kellett pótolni, azzal nagyon takarékosan bántam, pedig egyszer még „mosakodtam” is benne.

Sanyi ráizgult az édességre, abból is bespájzolt valamennyit, bár nem tartott sokáig, hamar megettük.

- Készítsd a fényképezőt, mert nemsoká Frankfurthoz érünk. Ott megyünk el közvetlenül a repülőtér mellett.

Előkészítettem. Tényleg nagyon közel volt. A főbejáratra rá is villantottam, természetesen a felirat egyáltalán nem látszik a visszatükröződéstől. Az épületek között néhol látni a gépeket, de nem a felvételeimen. Előttünk ereszkedett éppen egy gép, de nagyon közel. Még közelebb akartam hozni, rázoomoltam, aztán katt. Sikerült is meg nem is. A gép alja rajta van a képen.

Sanyi nagyokat nevetett rajtam, s közölte, hogy a fényképezés a pillanat művészete. Jópofa. Mintha én nem tudnám. Még a Majna hídjáról kattintottam egyet, de aztán letettem, hiszen menet közben nem sok értelme van próbálkozni.

A következő száz kilométeren megérkezett a tél. A hőmérséklet nem sokkal ugyan, de a fagypont alá süllyedt. Elértük a magas hegyeket, ezt abból is gondolom, hogy itt már hó volt. Nem is láttam havat, amióta az Alpokból leereszkedtünk éppen egy hete. Kellemesen csalódtam közép-Németországban. Nem gondoltam, hogy ilyen szép vidék. Amit megjegyeztem mint látképi elemet, az Würzburg. Műholdképen (utólag) alig találtam meg a várat, de élőképen nagyon elkülönült a várostól. Nem is hagyhattam ki egy kis nyelvtani okoskodást.

- Tudom már miért hívják a népet alattvalónak. Látod? Ott van a vár, ott lakik fent az uraság, a város pedig alant terül el. Vagyis aki alul van, az az alattvaló.

- Ja. Aki fent, az meg a fenség.

- Ezt most jól kitaláltuk. - vigyorogtam a sületlenségünkön, ami akár helytálló is lehet. Vagy nem?

Ismét átkeltünk a Majnán, majd harmadszor, negyedszer. Szegény folyó jól kitoltak vele ezek a hegyek.

- Végignéztem a „google map-on” a csatornát. Az is sokáig tartott, most képzeld el, hogy végig hajózni rajta milyen haladatlan.

- Azért én el bírnám viselni, ha eleget kereshetnék vele. Jó nyugis munka. Most a zsilipelés az hogy van? Mindegyiknél külön kell fizetni.

- Na, ezt nem tudom, de majd megmondják, ha arra jársz.

A következő megállás egy erdei pihenőnél történt. Ekkorra már besötétedett. Kicsit szaladgáltam a puha hóban, hogy megtornásztassam elgémberedett tagjaimat.

Itt már nem voltak nagy hegyek – azt hiszem – kicsit délebbre is jártunk, nem gondoltam, hogy itt is lesz még hó. Nem volt hideg, éppen csak nem olvadt, nem kellett félteni a szállítmányt. Néhány fokot még kibír. Egyébként a pihenőidő, vezetési idő kombinációt már egyáltalán nem tudom nyomon követni. Lényeg, hogy akit érint, az értse. Annyi biztos, hogy Ausztriába már ma nem érünk át.

Türelmetlenül vártam, hogy mikor érjük már el Regensburgot. Sok néznivalót nem reméltem, de a díszkivilágítás minden városban működik, a dómot biztosan észreveszem, ha egyébként kilátás nyílik rá. A helyzet ugyanis az, hogy előző utamon, amikor itt jártam, a Duna hídjáról láttam a dómot, a régi kőhidat és a sóházat. Aztán megnéztem a térképen, s annak alapján arra következtettem, hogy ez arról a pontról nem lehetséges. Most a sötétben hiába meresztettem a szememet. Bár a hidat, mintha mégis láttam volna. Aztán már idehaza újra fürkészni kezdtem a térképet, és ismét azt állapítottam meg, hogy onnét nem láthattam. Ezek szerint azt láttam, amit akartam, nem azt, amit valójában láttam. Legfeljebb az tévesztett meg, hogy van az ottani látótérben egy vasúti híd, aminek az ártéri része boltíves. Na, ide el kell jönni mégegyszer, úgy a biztos.

Az utunknak ezen a részén számos olyan pihenő van kiépítve, ahol semmi épület nincs, csupán maga a parkoló. Még WC-t se láttam. Ilyen helyen azt hiszem nem fogunk leállni éjszakára. Viszont nagyon közel jártunk már az este hét órához, amikor meg kell állnunk. Lelkileg rákészültem minden benzinkút észlelésekor a megállásra, de csak mentünk, mentünk.

Már fél úton jártunk Regensburg és Passau között, amikor megérkeztünk az éjszakai szállásunkra, a Bayerischer Wald nevű pihenőhöz. Aztán kerestük a térképen, hogy milyen helységet kell a menetlevélre ráírni. Sokan parkoltak itt is, de végül sikerült jó helyet találni, igaz most is az út szélén, de az autobahn-tól messze. A benzinkút éttermétől is, de belefér az estébe, hogy odagyalogoljunk. Na nem vacsorázni, hanem az alagsorba fürödni.

Még alig állt le a motor, kopogtak az ajtón. Egy jóképű, szőke rendőr, legalábbis én annak néztem. Még tettem is rá megjegyzést, amiért nincs sapkája. Az első kérdése az volt, hogy: két sofőr? Sanyi mondta, hogy turista vagyok, nekem meg, hogy vegyem elő az útlevelemet. Nyújtottam, de nem kellett. Érdeklődött, hogy mennyi pénze van és, hogy az céges pénz, vagy privát. A meglepően kicsi összeg hallatán érdeklődött, hogy mi módon fizet. Megnézegette a kártyát, majd ezután úti okmányokat kért. Mondta, hogy „moment”, és elment a kamion mögött álló kisbuszhoz.

- Hány eurót mondtam? – kérdezte tőlem Sanyi, majd zsebre tette a fináncnak mondott összeget.

- Azt mondják, annyira szoktak büntetni, amennyi pénz van nálam. Azért kérdezi meg előre.

A finánc újra bekopogott, megint kért valami papírt, amivel megint hátra vonult. Kis idő múltán visszajött, visszaadta a papírokat és elköszönt. A rakomány nem is érdekelte. Amikor elment mellettünk a kisbusz, olvastam az oldalán, hogy: ZOLL. Addig meggyőződésem volt, hogy rendőr az illető egyenruhás úr. A kocsiban bizonyára ott ült a kolléga, de az intézkedést egyedül végezte. Nem kellett ellenőrizni, hogy nehogy zsebre dolgozzon. Állítólag nem egy általános gyakorlat, hogy nem szab ki bírságot.

- Akkor ez is megvolt, mehetünk fürödni!

Az étterem előteréből egy, a mellvédfal magasságával megegyező lengőajtóra volt kiírva, hogy „fahrer dusch”. A lépcső az alagsorba vezetett, ahol volt egy privat feliratú ajtó, meg kettő dusch-kabin. Ezeket azelőtt derítettem fel, mielőtt Sanyi utolért. Aztán együtt bementünk az étterembe, mert az ajtóra az is ki volt írva, hogy a kasszánál van a kulcs. Jókora étterem. A hosszú pultnál keresni kellett, hol van a kassza. Egy csoport kissé útban is volt, nehezen fértünk oda. Amikor erre felfigyelt az egyik alak, mondta, hogy „bocsánat”, majd odébb húzódott. Nocsak, már közeledünk. Itt már magyarul beszélnek. A pult mögött még nem. Ez a tény okozott némi nehézséget, mivel csak egy kulcsot tudtak adni. A másik kabin foglalt volt.

Lekísértem Sanyit, kinyitotta a kabint, megmutatta, hogy van odabenn is….hoppá! még sincs odabenn WC. Ellátott apró pénzzel, visszaküldött a kasszához, hogy ha visszaviszik a másik kulcsot, fizessek be magamnak, közben a WC-re is elmehetek.

Itt is forgó rudas, perselyes beléptető volt, de a rúd visszafelé szabadon forgott. Nem látta senki, így megspóroltam az 50 centet. Annyi élménnyel gazdagodtam itt, hogy nem várják el az ügyféltől, hogy megnyomja a gombot, az öblítés automatikus.

A kasszához visszatérve láttam, hogy ott van a kulcs. A hölgy, viszont már nem volt ott, aki korábban, így tehát a másik dolgozó nem tudta, hogy mit akarok. Nagyon keveset tudok németül, de most abból se jutott eszembe semmi. Egyetlen szó: dusch.

A hölgy kérdő hangsúllyal megismételte, majd adta is a kulcsot. Beütötte a gépbe a 2.50-et, én pedig letettem a 2 eurót. Valamit mondott, amire én úgy reagáltam, hogy mutogattam magamra, s mondtam, hogy kamionturiszt. Azt szándékoztam ezzel jelezni, hogy nem tudok zálogba kocsikulcsot adni. Megint mondott valamit, mire én kétségbeesetten néztem körül, hátha ott álldogálnak még a magyarok, akik esetleg segíthetnek a kommunikációban. Hiú ábránd volt. Aztán megértettem, hogy számot mond. Kettő, meg még valami. Aha! Kevés a kettes. Nyúlok a zsebbe, közben a hölgy mutatja a kasszagép kijelzőjét. Jóvanna, látom. Aztán felfogta azt is, hogy nincs kulcsom, mert a csuklóját mutatta, mintha órát csatolna le róla, feltűnően nézett a táskám felé, amiben csak törölköző, meg tiszta gatya volt. Na, most már megértettük egymást, csak éppen nálam nincs semmi érték amit odaadhatnék. Utolsó lehetőségként benyúltam a zsebembe és nyújtottam az igazolványomat:

- Dokument?

Lemondóan legyintett, majd átvette a zálogomat.

Na, ha a franciák zuhanyzóját megdicsértem, akkor erre már nem tudom, mit mondjak. Csúcs szuper, vagy valami ilyesmi.

A fürdőszoba mérete pazar. Mosdó tükörrel, ülőke, fogas, WC, és zárható ajtajú zuhanykabin. Az már csak hab a tortán, hogy az éppen tökéletes hőfokra állított vizet, egyszerűen a falnak nyomott fenekemmel tudtam újraindítani. Talán még a csempesorok egyenességébe, vagy a fugázásba se tudtam volna belekötni, de eszembe se jutott, hogy erre odafigyeljek. Nem takarékoskodtam a vízzel. Na, de 2.50 ért…ami ugye 660Ft körüli összeg, ne is várják el tőlem.

Akármilyen alaposan kipancsikáltam magamat, Sanyira még így is várni kellett. Az előtérben pedig még útban is voltam, mert közben nagy létszámú csoportok jöttek befelé.

Az étterem felől pedig ínycsiklandó illatok kifelé. Fokozódott a nyálképződésem, pedig a mi vacsoránk még alkatrészenként van különböző helyekre szétrakva. Az nem kérdés, hogy mi legyen a vacsora, egyértelmű, hogy paprikás krumpli. Egyszer már jól sikerült, minek kísérletezzünk mással.

Sanyinak még vissza kellett menni az útvonalengedélyt meghosszabbítani, én addig megtettem az előkészületeket. Az ágy alatti tárolónak az eddig általam ismeretlen, sofőrülés mögötti rekeszéből előbányásztam a hagymát, az én oldalamról a krumplit és a vizet, de a gázpalackot nem találtam. Amikor Sanyi visszajött, jól kinevetett, mert ő ugyan a kinti szerszámosból vette ki, de az ugyanaz, mint az ágy alatti rekesz, csak éppen kintről is van ajtaja.

Amíg főtt az étel, felbontottuk a dél-afrikai Cabernet Savignont. Egy korty a bögre belsejéből, egy nyalás a külsején, a végigcsorgó bor eltüntetéséért. Az étel adagot most jobban sikerült beállítani mint kedden, mert csak annyi krumplit pucoltam, ami akkorról megmaradt. Így legalább nem ettük túl magunkat. Paprikás krumpli, mákos kenyérrel. A bor viszont azt hiszem, hatott. Most se ittunk többet, hiszen egy üveg, az egy üveg, de ez mintha kicsit bódított volna. Nem származott ebből semmi gond, legfeljebb többet beszéltem. Aligha tudtunk egymásnak olyat mondani, amit még ne hallottunk volna, de figyelmesen meghallgattuk egymást.

Ha már az evésnél tartunk, bekapcsoltuk a TV-t, megnézni, hogy ott mit főztek. Ekkor hallottuk, hogy a sorozat tegnapi részében balhé volt. Na, majd megnézhetjük otthon az Interneten, bár azt hiszem, nem okoz számomra lelki válságot, ha ez kimarad az életemből.

Azzal a reményteljes tudattal másztam fel a polcra, hogy holnap Magyarországon fogom tenni ugyanezt. Az még kérdéses, hogy pontosan hol, de azt hiszem, a Dunának a másik oldalán. A rakomány miatt se kellett aggódni, mert szemerkélt az eső, az pedig fagypont alatt még nem fordult elő.

 

Hajrá

Nem vártuk meg, hogy megvirradjon. Reggel ötkor lejárt a kötelező pihenő, nekivágtunk az utolsó szakasznak. Cél az M5-ös Kistelek melletti pihenője. Ott alszunk a következő éjjel, reggel pedig világosban megkeressük azt a két falut, ahol a három lerakó van. Nem bosszant egyáltalán, hogy nem látom sem a bajor erdőt, sem a Dunát, hiszen volt szerencsém már máskor. Ne legyek telhetetlen! Subennél, amikor elértük az Inn hídját, úgy tűnt, mintha áthelyezték volna a határt jelző táblát az osztrák oldalról, a folyó német oldalára. A fizetőparkolót azt hiszem láttam, ahol már eltöltöttem egy hétvégét, de az út további részét máskor is sötétben voltam kénytelen megtenni. A forgalom most is pont olyan volt, mint akkor. Előttünk, mögöttünk kamionok sora, személykocsi csak elvétve. Felső-Ausztriából most se láttam semmit.

Linz-en túl jártunk már, mire megvirradt. Baloldat folyt a Duna, de nem láttam, inkább csak tudtam. Talán egy helyen láttuk megcsillanni a vizet. Túl a folyón erdővel borított hegyek, de egyik olyan, mint a másik. Szépek, de egy idő után már unalmas. Jobb oldalon szintén hegyek, vagy inkább nagyobbacska dombok. Ebben az irányban vannak az Alpok magas hegyei is, de innét nem látni. Hó, csak elvétve akad itt-ott egy–egy árnyékos részen. Talán a melki apátság lesz majd amit látni kell. Máskor még itt is sötétben jártunk, a díszkivilágítás pedig aligha volt díszesnek mondható. Most viszont szépen sütött a nap. Jól sikerült a fotó. Hamarosan letelik a fél műszak, így St.Pölten közelében kiállunk egy nagy parkolóban. Nem szállok ki a kocsiból, mert úgy látom, fúj a szél. Szép az idő, de inkább maradok a meleg fülkében.

A főnök telefonál. Megint egyeztet a zsákok elosztásáról, és mondja a legújabb ötletét. Érjünk oda a lerakóra még ma. Ajaj! Ez nagyon szoros lesz. Az elsőt talán elérjük öt órára, de mozogni már nem lehet, mert letelik a vezetési idő. Az megint kérdéses, hogy sötétben ki fogja lepakolni. Értelmetlen kitalálás, de ha ma kell leérni, akkor ma kell. Menjünk, majd meglátjuk, meddig érünk el.

Aztán nekem is szól a telefonom.

- Na cső! – köszön rám Ibolya. - Felkeltetek már?

- Mi az hogy? Nagyon is. Már Ausztria közepén járunk, pedig éjszaka még ugyancsak Bajorországban aludtunk.

- Én azt hittem, hogy Magyarországon jártok.

Egész röviden elmeséltem, a műszaki elakadás történetét, s megvigasztaltam, hogy talán vasárnap este otthon leszünk, de hétfőn biztosan.

Nem is volt már sok hátra az osztrák szakaszból, csak körbeszaladtuk a Bécsi-erdőt, néhány percig kereshettem – de nem találtam – valami ismerős épületet a bécsi panorámában. Aztán a mély vezetésű pályáról, ami sok helyen még le is van fedve, már semmit nem láthattam. Elhaladtunk a bécsi finomító, a schwechat-i repülőtér mellett, de már nem találtam semmi érdekes látnivalót. A forgalomban résztvevő autók is olyanok voltak, mint eddig akárhol. Lehet, hogy már untam az egészet? A Pándorfalvi – fennsíkon forgó sok szélkerék azért most is tetszett, pedig ilyenek is vannak Európa szerte, de ilyen sokat együtt, sehol nem láttam.

A határon akcióztak a fináncok, de velünk nem volt dolguk. A határállomás nagyon elárvult képet mutat. Olyan lerobbant kinézete van, mint ahonnét a Vörös Hadsereg vonult ki. Talán el is lehetne már bontani a bódékat. Mégiscsak Magyarország kapuja ez.

Ha ezt elbontanák, fel se tűnne, hogy másik országba érkeztünk. Tájképileg semmi különbség. Talán csak az úton van feltűnően sok magyar rendszámú autó. Az utazó nem érzékeli közvetlenül, de az még a legnagyobb különbség, hogy ebben az országban többségében magyarok élnek. Legalábbis egyelőre. A szegénységet nem látni, csak érezni, de ehhez már itt kell élni. A külföldiek nem is értik, hogy a magyar kamionos miért kerüli még az ital automatát is, miért nem ül be az étterembe, miért főz a kamion lehajtott hűtőrácsán. Igaz, ha egy parkolóban sok magyar összejön, az egy kedvelt össznépi program, hogy közösen főznek, de elsősorban anyagi okra vezethető vissza az éttermek elkerülése. Azt már én sem értem, hogy a mi munkánk miért ér kevesebbet, mint a nyugat-európaiaké. Sok évvel ezelőtt hallottam, hogy a bécsi kukás havi 20 ezer schillinget keres, de ha külföldi, akkor csak tízet. Gondolom, ebben az a logika, hogy a tíz még mindig jóval több, mintha Magyarországon dolgozna. Nem véletlenül választják sokan azt a megoldást, hogy külföldön dolgoznak, s a ritkán látott családnak küldik haza a pénzt. (bár már tudok ennek az ellenkezőjére is példát. A nyugdíjas szülők támogatják itthonról a Svédországban élő fiatalokat.) Anyagilag jó megoldásnak tűnik, csak egy idő után már ez a munkavállaló nem jön haza, ha fiatal, magával viszi a családot, itthon pedig maradnak a szociálisan támogatandó öregek, és a munkanélküliek. Így pedig nehéz erős gazdaságot teremteni. Na, már elkalandoztam a szociológia felé. Még azért ideírom, hogy a fiam korábbi barátnője jelentkezett Svájcból.

Azt írja, hogy ott nagyon kedvesek, figyelmesek, segítőkészek, kiegyensúlyozottak az emberek. A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy család hetente háromszor étteremben vacsorázik. Minden nagyon rendben van, vagyis rettentően unalmas ott az élet. Na, akkor mi örülhetünk, mert nálunk azért elég izgalmas.

A Kisalföld keleti szélén szélkerekek épülnek tucatszám. Nem számoltam, de legalább tíz áll már, és a földön fekszenek még elemek. Úgy látszik, mégis teret adnak az alternatív energiatermelésnek. Az első város, ami közel esik az utunkhoz, Tatabánya. A meredek hegyoldal tele apró házakkal, a szikla tetején méltóságteljesen ül, kitárt szárnyakkal a turul. Jobb oldalon terül el a város. Ilyen messziről nem látni különbséget más, nyugati országbeli városhoz képest. Talán a szovjet típusú panelházak. Nem szebbek, nem csúnyábbak, mint akár Párizs magas-házai, másmilyenek. Budapesthez közeledve egyre több logisztikai központ, ipari park látható a pálya mentén. Nem véletlenül települnek ide, hiszen alapvető fontosságú, a könnyű elérhetőség. A milánói sztrádáról írtam korábban, hogy mintha végig városban vezetne. Sötétben, amikor távolabbi területeket nem látunk, tényleg olyan, mintha két fal között autóznánk. Valójában a Pó-síkság fontos mezőgazdasági terület, nem építik be az egészet, de ami üzem oda települ, az többnyire az autópályánál van. A lakóövezetek nyilvánvalóan messzebb, bár éppen az olasz példát említettem korábban, hogy helyenként a ház sarka szinte beleér az útba. Van ilyen is. Néhány ház miatt nem építenek kerülőt a sztrádába.

Herceghalom fölött állunk meg tankolni. Most nem Luxemburg felé jöttünk, alaposan lecsökkent az üzemanyagszint. Az árak most nálunk is alacsonyak, alig van különbség.

Ezért nem érte volna meg a kerülő. Amíg a hatalmas tartályba zuhog befelé a nafta, bőven van idő a WC-t megkeresni. Előző utam alkalmával is itt álltunk meg, de akkor nem találtam. Nyugati szokás szerint, keresztül kell menni a bolton. Az ajtó mellett egy kisasztalon van egy tál, megpúpozva aprópénzzel. Nincs tarifa, annyit dobnak bele, amennyit akarnak. Többnyire euro-cent, abból is a vörösebb, vagyis a legapróbb fajta. Magyar pénzből 10,20,50 forintosok. A százas, a sárga peremével elég feltűnő, de ilyet csak én dobtam bele. Ki van ugyan írva, hogy vásárlóknak ingyenes, de én nem láttam ezt, egyébként is, ezt megspóroltam Bajorországban. Pedig nem akármilyen vásárlók vagyunk, hiszen az egy köbméter gázolajért negyedmillió forintot hagyunk itt. Azért az nem semmi mi? Viszont akad egy kis gondunk. A kút itt nem kétoldalas, nem kamionoknak épült, így át kell állni a másik oldali tank miatt a másik kútfejhez.

Ez tolatással oldható meg, és kanyarodással. A kábel megint beakad a pótkocsi sarkába. Mi több, ketté is szakad. Félre kell állnunk.

Első gondolat, hogy a pótkocsit itt kell hagyni, és lemenni Biatorbágyra, ott van 24 órás ügyelet a Scania szerviznél. Kell egy új kábel. Sanyi azért még tesz egy próbát, összekötözi a széttépet vezetéket. A tegnap reggeli konzultáción a céges villanyszerelőtől megtanulta, hogy mit hová kell kötni. Egy próbát megér. Ha sikerül, nem is kerül pénzbe. Azért ez se utolsó szempont.

Amíg Sanyi dolgozik, én bámulom a parkolót. Egy bolgár kamionnál beszélgetnek valószínűleg bolgárok, mert az előttünk álló trélert vontató furgon is bolgár rendszámú. Most ők lomtalanítják nyugat-Európát, nem mi. A tréler végén álló kocsi, egy Audi A4-es, ami darabra nem egy nagy autó, de megdöbbentően túlmotorizált. Legalábbis ez a példány. Az van ráírva, hogy 2,6. Na, ezzel aztán lehet vadulni. Gondolom fognak is, hiszen a túlnyomórészt Moszkvicsokon nevelkedett otthoniaknak be kell mutatni, hogy mit tudnak a nyugatiak, akiket követni kívánnak életszínvonalban.

Sikerült az összedrótozás. Világítás, irányjelző, féklámpa, sőt mindez egyszerre is rendben van. Veszítettünk egy kis időt.

A főnök azért változatlanul azt mondja otthonról, hogy igyekezzünk, mert a megrendelő kéri, hogy még ma érjünk a lerakóra. Hát jó, bár változatlanul határeset, hogy oda érünk-e, vagy sem.

Szerencsénk van, mert a nullás sincs bedugulva. Ráhajtunk az alföldi autópályára. Nézem a tájat. Hasonlítgatom az elmúlt két hétben látottakhoz. Itt már van egy kis szemét az árokban, de közel nem annyi, mint a múlt télen, Karcag környékén. Egyébként ez a végeláthatatlan síkság, az apró tanyáival, a helyenként legelésző néhány állattal, akár Hollandia is lehetne. A száraz fű, azért árulkodó. Bár viccesre véve a dolgot azt mondja Sanyi, hogy a szárazanyag tartalma ennek a fűnek is meg van, csak vizet kell hozzá inni. A száz méter szintkülönbséget nem érzékeljük, csak éppen tudom, hogy annyival magasabban vagyunk. Más az éghajlat. Itt télen akár még hideg is lehet, ezért nem lehet egy az egyben leutánozni a frízlandi, vagy akár angol ridegtartást. Most szerencsénk van az időjárással, de ez bármikor megváltozhat.

Még Kecskemét előtt kiállunk egy pihenőre. A mákos kenyérre kenek egy kis margarint, a két hét óta csak csipegetett szalámiból vágok hozzá egy karikát, hiszen már jócskán túl vagyunk az ebédidőn. Még mielőtt beültem tavaly a kamionba, felhívták tapasztalt kamionturisták a figyelmemet, hogy unalmamban enni fogok egész úton.

Erre most rácáfoltam. Ezen az úton, úgy emlékszem soha nem ettem menet közben, a cukorkát leszámítva. Mindig megvártam az evéssel, hogy megálljunk. Azért ez jelent valamit. Nem? Azt, hogy van önfegyelmem, vagy ilyesmi.

Érdekes módon, az az iszonyatosan kellemetlen érzés nem volt bennem, amikor valamiből nagyon elegem van, és tudatában vagyok annak, hogy nem tehetek ellene semmit. Előfordul hasonló olyankor is, amikor valaki beszél nekem olyan dologról, ami rettenetesen nem érdekel, legszívesebben abban a pillanatban otthagynám, de valamiért nem merem megtenni. Most megint az előző útra utalok, amikor kiderült, hogy Hajduszoboszlóról a tizenkettedik úton töltött napon még nem mehetek haza, pedig már nagyon beleéltem magam. Az, valami iszonyatosan rossz érzés volt. Kerestem is alternatívát, csak aztán hagytam magam meggyőzni, hogy maradjak még egy napot a kamionban. Most eleve ennyi idővel kalkuláltam, a honvágyam időpontja is be volt ütemezve…holnapra. Ezért nem volt jelentősége, hogy még most is távolodunk hazulról.

Majd holnap visszafordulunk. Ma még száz kilométer oda, holnap pedig 300 vissza. Ez így rendben is lesz. Csupán az bizonytalan még, hogy hol alszunk. Na jó, hát persze, hogy a kamionban a polcon, de a kamion hol fog parkolni?

Semmi jele nincs egyébként, hogy otthon már nagyon várnak, de azért érzem én azt. Kedvenc fórumom bejegyzéseit utólag végigböngészve, megható szövegeket olvashattam a feleségem hangulatjelentéséből: (ha kilóg a szövegből a "hogy", azt úgy kell érteni, hogy HoGy, vagy inkább, hogy Gyuszi)

Na végre, hogy elment. Reggel óta nem találta a helyét, folyton útban volt. Többször is rá kellet szólni, hogy üljön már le, ne járkáljon.

Örülök, mert most üres a ház csak az enyém és nem örülök, mert most üres a ház, csak az enyém

Jó amikor napközben egyedül vagyok, nem tereli el a figyelmem attól, amit épp csinálok, de az is jó, mikor este megjön.

Ha dolgozok örülök, hogy vár mikor megérkezek és éjszaka megnyugtat, ha ott szuszog mellettem. Már most hiányzik. :(

Hogy Letenyéről kívánt jó éjszakát. Holnap feltöltöm duplán a telefonját, nehogy azért ne hívjon, mert lemerült.

A barátja laptopján van valami wi-fi, csak nem tudja hogy működik. A lányom szerint azzal lehet internetezni. Talán rájönnek mit csináljanak vele. A hangulatom kicsit javult

Eddig borongós volt a hangulatom. Egész úton hazafelé esett az eső + köd. Ráadásul csukott kapu és sötétség várt. Hogy tegnap nem hívott, ezért most én hívtam, mi van velük. Körbeszaladták nyugat európát, most valami hágónál vannak (elfelejtettem hol :( )

Vesznek egy mély levegőt és megcélozzák az alagutat Angliába.

Gyorsan megírtam a lányomnak msn-en, beszélgettünk kicsi, így már jobb. De azért csak egyedül vagyok, és az nem jó.

Ha minden igaz, hogy ma végre hazaér. Magyarországon vannak, már csak 300 km és vége a kiruccanásának.

Kiskunfélegyháza után láttunk egy magas antennát. Szentes? Ah, dehogy. Az nem lehet, hiszen a Tisza túloldalán van, és ide legalább harminc kilométer. Ez a torony legfeljebb tíz kilométer…vagy annyi se. Talán 3.4. Szerintem legfeljebb egy, véglegesítettem a véleményemet, amikor elhaladtunk a közelében. Azt persze azóta se tudom, hogy miféle torony lehet, és azt se, hogy milyen településhez lehet kapcsolni. Más látnivaló nem volt. Csak ami eddig. Távoli tanyák, legelésző birkák. Aztán elértünk Balástya térségébe, elhagytuk a pályát. Ekkorra beesteledett. A további út éppen olyan keskeny volt, mint Hollandiában, csak éppen rettentően kátyús. A Scaniának nagyon jó a rugózása, de azért csodákra nem képes. Kellett kapaszkodnom. Szerencsére a forgalom elenyésző volt. Áthaladtunk egy falun, majd közvetlen az út mentén láthattunk üvegházakat. A távoliakat nem, hiszen sötét volt. Sanyi emlegette már többször, hogy Németországban járt olyan kertészetek mellett, ahol becsapják a növényeket. Világítanak nekik éjjel, hogy akkor is növekedjenek. Na, itt ez még nem jött divatba.

Megérkeztünk. A falu szélén leálltunk, kiraktuk a vészvillogót, telefon a főnöknek, hogy szóljon a megrendelőnek. Vártunk.

Abban a hitben érkeztünk, hogy a fél falu izgatottan vár bennünket már kora délután óta. Na jó, de azért azt komolyan reméltem, hogy legalább valaki ott vár a falu szélén, ha már ennyire sürgetnek bennünket. Nem várt ránk senki. Aztán jött egy autó, megállt mellettünk, lehúzta az ablakot és kiszólt.

- Mondjad!

Gondolom, a mondat további része úgy szólt volna, hogy mi a problémád, miért villog az elakadásjelződ.

- Neked hoztuk a krumplit?

- Nem.

- Akkor minek álltál meg?

- Minek, minek?! Segíteni akart. – magyaráztam meg a kérdést.

Más segítő szándékkal a továbbiakban nem találkoztunk. A telefonhívásra is hiába vártunk. Itt mégse maradhatunk.

- Hívd fel közvetlenül az ügyfelet – javasoltam. – Cím ugyan nincs, de van telefonszám. Itt az én telefonom, mondd a számot.

Mint már említettem, a céges telefon le van korlátozva, azért kellett az én készülékem.

- Jó napot! Kovács Sándor vagyok. Meghoztuk a burgonyát.

Az ügyfél kissé elcsodálkozott, hiszen holnapra várt bennünket. Ezek szerint nem ő sürgetett bennünket, hanem aki bonyolította az üzletet. Azt magunk is gondoltuk, hogy a sötétben nem fogják leszedni, noha láttam én már kivilágított raktárt is, de legalább annyit tegyenek meg, hogy egy parkolót mutassanak. Mint kiderült, még az is gondot jelent, hogy vasárnap reggel összeszedje a brigádot. Itt ugyanis nem targoncával rakodnak. Na, itt már megmutatkozik a különbség a holland és a magyar paraszt között. Aztán megjött elénk az ügyfél. Nem Ladával, vagy szakadt Opellel, hanem egy Volvo 40-essel. Nocsak! Ez valami nagymenő paraszt lehet.

Ajánlotta, hogy bevezet bennünket a faluközpontba, de nem éltünk a lehetőséggel. Másik ötlete, hogy álljunk be az ő telephelyére. Ez egy nyitott telek volt a lakóházak között, nem messze az ő házától. Mondta is, hogy milyen a kerítése, ha esetleg WC-re kell menni. Ezt a lehetőséget igényként megneveztük, de aztán mégse éltünk vele. Az út széléről még javasolta, hogy forduljunk be a telekre, nehogy éjszaka a szomszédokat zavarja az olajkályha zúgása. Az ügyfél nevére nem emlékszem, de nevezzük Jóskának! Ez olyan jó barátságos név, ami illik is hozzá, hiszen a magázás csak a telefonban volt érvényes, élőszóban már a tegezős forma került alkalmazásra. Szóval a Jóska azt még felajánlotta, hogy bevisz bennünket a kocsmába, de ezt is visszautasítottuk, mivel mi önellátók vagyunk. Gyorsan elmesélte, hogy nagyon sokáig kamionozott, ismeri a témát, most is szokott harminc méteresekkel közlekedni, meg az emberei így, az emberei úgy, az egyiket elengedte Szerbiába, de majd összeszedi a csapatot, részletesen elmondta, hogy kiket, mintha ismernénk őket.

Fontos ember látszatát igyekezett kelteni. Ezzel persze nem lopta be magát a szívembe.

Akkor reggel hétre legyünk készen, jönnek és elvezetnek bennünket a tanyára. Ez a tanya a következő falun túl volt, aztán majd vissza kell jönni ebbe a faluba a Jóska bátyjához, a harmadik lerakó pedig még egy másik irányban lévő szomszéd falu. Felmerült ugyan, hogy ez utóbbi helyre majd ők átszállítják, de ez értelmetlen pluszmunka lett volna, hiszen holnap már mi is mozoghatunk, csak ma telt le az idő.

Már csak azt kellett megtennünk, hogy beüzemeljük a TV-t és főzünk vacsorát. Attól hogy sötét van, még nincs este, aludni ráérünk. Az nem volt kérdés, hogy mi legyen a vacsora. A maradék készletből kell gazdálkodni! Van egy üveg zöld zöldbab, egy fél adag apróra vágott bacon, hagymából akár egy kiló is, na jó, elég egy fej. Egy nagy pohár tejfölt is vettünk a múltkor, ez lesz a babon a „habarás”. Nincs liszt, ezért kell ekkora mennyiségű tejföl. Amíg ez elkészült ettem egy kis csipkelekvárt mákos kenyérrel. A túltejfölözött zöldbabhoz kibontottuk a nagyon gusztusosan csomagolt házi jellegűnek kinéző német fehér kenyeret, de nagy csalódás volt. Nem volt ugyan rossz, de jó sem. A vacsora megkoronázására megittuk a maradék vörösbort. Egészséges gyomornak ki kell bírni ezt a menü sort!

Aztán mégse bírtam ki. Éjjel kettőkor ébredtem. A függöny nem volt rendesen behúzva, és feltűnően világos volt, ahogy kinyitottam a szemem. Először azt gondoltam, hogy virrad, majd amikor megnéztem az időt, a holdra gyanakodtam, aztán ahogy kimásztam a fülkéből láttam, hogy borult az ég. Remélem, nem fog esni, bár a homok elissza hamar. Azt azért éreztem, hogy nem aszfaltút vezet a raktárig.

Az utcai lámpák világították meg a telket. Így alkalmam volt szétnézni, miközben félreeső helyet kerestem magamnak. Előttünk állt egy traktor, lapos pótkocsival. Mellettünk mindkét oldalon egy-egy Renault Magnum vontató. Az udvar végén egy láthatóan működésképtelen Volvo. Rengeteg raklap mindenfelé, s egy forgózsámolyos valami, rengeteg kerékkel. Volt még két hatalmas szerkezet, amit nehezen tudnék beazonosítani, de talán ezeket emlegette Jóska úgy, hogy harmincméteres. Túlméretes szállításokat szoktak vele vállalni.

Na, találtam egy jelentős különbséget a magyar és a holland tanyák között, de még az olaszokat is idesorolhatnám. Utóbbiakra tettem is észrevételt, amikor róluk írtam. Nyugaton, nem látni a munkagépeket, csak éppen azt, amit használnak. A többi bent áll a gépszínben.

A magyar parasztnak nincs pénze építeni, inkább a szabadban tárolja a gépeit. Nem csak az ócskákat, amire azt mondhatnánk, hogy már mindegy, de az újakat is.

Ez nem a trehányság miatt van, hanem a tőkehiány teszi, de ezen a vonalon hamar a politika irányába kerülnék, amit most inkább kerülnék.

Beállítottuk az ébresztőt, nehogy reggel ránk verjék az ajtót. Meg is érkezett a brigád virradatra. Elsőként egy Peugeot Partner kisáruszállító, tetején sárga villogóval. Bizonyára a túlméretes szállításoknál ez a felvezető kocsi. Néhány perc körbekezelés, aztán mehettünk is utánuk.

- Majd egy balrafordulásnál a tanya előtt figyelj nagyon, nehogy beakadj a kerítésbe, de nem fogsz beakadni.

- Na, ez jól kezdődik. Próbált megnyugtatni, de nyílván nem véletlenül említette a kerítést.

Mondták, hogy a tanyára, de azért az meglepett, hogy egy másik falun túli tanyáról volt szó. Nem szempont ugyan tíz kilométer többlet, de akkor hova is szólt a cím?

Jól sejtettem, hogy nem aszfaltút lesz végig. Befordultunk egy homokos útra. Láttam már ettől tisztább homokot is, mondjuk Orgoványban, de szerencsére ez nem olyan, inkább a szabolcsi talajra hasonlít. Hobbikertek, és kis hétvégi házak között billegtünk a buckákon. Két oldalon végigkerített utcában haladtunk. Aztán elértük a kritikus pontot. Nemcsak a kerítés, hanem még egy villanyoszlop is állt a kanyar belső ívén. Nem volt gond, elfértünk, bár nem nagyon.

- A kábelt nem húztad ki – említettem, mivel kérte, hogy figyelmeztessem, mielőtt elkezdünk kanyarogni.

- Azóta már biztos szétszakadt megint, most már mindegy.

Megérkeztünk a tanyába. A főnök próbált segíteni a tolatásnál, noha eléggé nyílt volt a terep, elég lett volna, ha az ajtóban állva int, hogy hol kell megállni. Szoktak kollégák segíteni egymásnak úgy, hogy a tükörből lehessen látni, ahogy integet. Jóska viszont utánunk ballagott, és hangos útmutatásokkal látta el Sanyit. Szedd alá! Így egyenesen, most egy kicsit visszább, menjél még! Nem jó! Hozd kicsit balra az egészet! Kicsit még balra, így egyenesen, most jó! Meg is állhatsz. Mint egy rutinos kamionos. Megmosolyogtató volt a helyzet, bár láttam már hasonlót.

Az elképzelés az volt, hogy délre végzünk mindhárom helyen. Unalom ellen is, és azért is, hogy gyorsabban haladjunk, felöltöztem, s mivel láttam, hogy a hat zsákhordónak egy ember adja lefelé a krumplit a kocsiról, hát én is felugrottam segíteni. Ekkor láttam először, hogy mit hoztunk, és mit jelent a fagyás elleni védelem, ami a szállítóra rá volt írva. Fekete fóliába varrt paplannal volt az egész szállítmány körbevéve, s a teteje letakarva. Ez néhány fokos fagyásnál még megvédi. Kár volt aggódnunk. A raklapokon közel két méter magasra voltak rakva a zsákok, és az egész egybe volt rögzítve műanyaghálóval. A len zsákok méretén kissé meglepődtem, mivel tudtam, hogy 25 kilós a csomagolás, és ehhez képest nagynak találtam. Aztán helyre tettem a dolgot. Abból ered az elámulásom, hogy én cementet, vagy csemperagasztót ismerek 25kg-os csomagolásban, s nyílván az tömörebb, mint a gumókból ugyanennyi súly.

Két sor raklap volt a kocsin, s én a távolabbit bontottam ki, így lassabban is haladtam, meg kevesebbet is tudtam leadni, mint a „kolléga”. Oldalt bontottuk ki a ponyvát, de miután Jóska felmérte a tárolókapacitást az egykori lakóházban, elkezdte a kocsi vége felé is hordani. Csakhogy ekkor már négy raklapot leszedtünk, így nekem minden zsákkal sétálni kellett.

A brigád, munka közben kitárgyalta, hogy ők milyen hülyék, hogy ezüstvasárnap krumplit pakolnak, mikor az asszony menni akart vásárolni. Megnyugtatták egymást, hogy majd délután többet vásárolnak. Aztán vásár is volt a közelben, ahová szintén nem mentek el. Mindez persze nem számított, csak valamit beszélni is kell. Itt van a kamion, a krumplit le kell szedni! Ha nincs a gazdának gépe, akkor munkásokat kell toborozni, akár még ezüstvasárnapon is.

Ezen a helyen 13-at kellett leadni. A nyolcadiknál már leizzadtam, s a hátam is elfáradt, így éltem a felkínált lehetőséggel, s lemásztam a „büfékocsihoz” mézes teát inni. Nem maradt betöltetlen sokáig a pozícióm, mert az egyik földműves átvette a feladatot. Ennek örömére visszamásztam a kamionba, lecseréltem a vizes pólómat, s hozzá fogtam reggelizni.

- Úgy neki kezdtél, mintha neked kellene lerakni. – jegyezte meg Sanyi, mikor beült a helyére.

- Legalább mozogtam egy kicsit.

Miután itt végeztünk, elindultunk visszafelé. A faluban, ahol keresztülmentünk, éppen a templom felé mentek az emberek.

Ez csak azért maradt meg bennem, mert jött egy ember szembe velünk a járdán, egyértelműen ünneplő ruhában, kalapban, és sárga láthatósági mellény volt rajta.

- Tisztára, mint az angolok – jegyezte meg Sanyi, utalva azok szokására, hogy még az autóban is láthatósági mellényben ülnek.

A „bázis” faluban még a Jóska bátyjának a lakásánál szedtek le zsákokat, majd a maradékot átvittük egy harmadik településre, ahol egy sarok telken álló, félbemaradt házba hordták be. Ennyi falut néhány óra alatt bejárva, már akár általánosítani is lehet, összevethető a holland falu, a magyar faluval. Más. Legelső szembetűnő különbség, hogy itt nem spórolnak a hellyel, hiszen van bőven. A porták itt is rendben vannak. Az el nem készült ház annyira ritka, hogy nem is vettem észre csak ezt, amelynek az udvarára beálltunk. Az utcák nagyon szélesek, vízelvezető árok sok helyen hiányzik, de talán nincs is rá szükség, hiszen a homokos talaj nagyon sok vizet el tud nyelni. Minden falu tiszta, és rendezett. Igaz, nem láttam sehol „kisebbségi lakótelepet”. Itt szorgalmas kétkezi dolgozók élnek. Egyetlen megélhetésük a föld. Úgy tudom, sokan jártak át idénymunkára Romániából, bár mostanában ez kezd inkább megfordulni, vagyis innét mennek oda.

Amikor végeztünk, a dolgozók elláttak instrukcióval a kivezető útról, majd elköszöntek. Mi pedig indulhattunk haza, csak még megint meg kellett szerelni a pótkocsi világítását. A hozzáférés érdekében megint kijjebb kellett a nyerget húzni a pótkocsi alól, ami aztán majdnem gondot okozott, mert elindultunk visszazárás nélkül. Nagyot csodálkoztam az elindulás pillanatában az erős fékezésen. A szerelés eredménye működő világítás, működő irányjelző, de nem működő féklámpa. Majd észben tartjuk. Óvatosan lassítunk.

Az autópályára kiérve éreztem a gyomromban a hazatérés feletti örömöt. El is csodálkoztam rajta, hiszen tudom, hogy az ijedtség, vagy az idegesség azonnal jelentkezik a gyomorban, de arról még nem is hallottam, hogy az örömöt is a gyomrunkban érezzük. Most ennek ellenére ezt tapasztaltam. Telefon haza, hogy már csak 300km.

Ez kamionnal már csak kettőszáz a jászsági telephelyre, onnét kell még valahogy hazajutni, hiszen éppen úgy, mint korábbi túrám során, most is sztrájkolnak a vasutasok. Lehet, hogy én vagyok hatással rájuk? Kecskemét után már az út minősége is erős kritikát érdemel.

Még tankolni álltunk meg útközben, hogy láthassam a térbetonban is a különbséget. Összevethettem a nyugati tömör, és a hazai porladozó betonfelületet. Technológiai fegyelem. Csupán ennyi, amin múlik, azt hiszem.

Ildivel egyeztettünk, hogy mikorra jöjjön értünk. A megbeszélt időpontra meg is érkezett. Hozott kiflit, mert hátha éhesek vagyunk, meg túró rudit, mert Sanyi azt nagyon szereti. Aztán felállt a kamion lépcsőjére, hogy Sanyitól elszedje a különböző tároló helyekről előszedett ételt, edényt, de arra nem gondolt, hogyan fog onnét lejönni, amikor mindkét keze tele van. A segíteni akarás minden más szempontot felülírt.

Aztán hazahozott bennünket és ennyi.

*

Mindez december 14-én ért véget, s ezzel Sanyinak is letelt az év. Remélte, hogy még lesz legalább egy rövid fuvar, de nem lett.

 


Tartalom

Szabadnap. 21

Celano-Fabriano-Ancona.. 36

Át a Brenneren.. 55

Inntől a Moeselig.. 69

Párizsig és vissza.. 84

A Somme-tól a Saar-ig.. 95

Múzeumlátogatás. 109

Innen az Innen.. 123

Puchberg.. 133

Kicsit túlszaladtunk.. 143

12+1 nap. 147

Kamiontúra 2. 154

Konvojka.. 161

Újratervezés. 175

Járt úton.. 180

Egy műszak, öt ország.. 191

Pihen a nehézlovasság.. 213

Greenwichen túl 2fok.. 235

Fél óra séta jót tesz a szívnek.. 249

Még egy ország.. 277

Hazafelé. 291

Hajrá.. 302