Éppen egy évnek kellett eltelnie, hogy ismét fegyver közelébe kerüljenek a répási leventék. Az időjárás pontosan olyan volt akkor is. Mintha kiesett volna egy év, és ott folytatták, ahol abbamaradt a kiképzésük. Most is a templom előtti térről indultak, de nem volt előtte se mise, sem hazafias buzdítás. A fiúk is kevesebben voltak, mert csak azoknak kellett menni, aki betöltötte a tizennyolcat. Sanyi már fél évvel túl volt ezen. Már egy hete tudták, hogy menni kell, de úgy szólt a parancs, hogy Miskolcra. Egy napja jött egy motoros katona a bíróhoz.

Sanyi, Vajkó Jóska, és két idősebb ember éppen az istálló zsindelyeit cserélgette a bírónál. Lehetett volna ezt a munkát már a nyáron is végezni, de most szánta rá magát a gazda, amikor szembesült a folyamatos beázással. Szokatlanul sok eső esett ezen az őszön.

Amikor a katona leállította a kapu előtt a motort, egy asszony mutogatott neki az udvar felé. Bizonyára útbaigazítást kért a futár, hiszen nem volt ismerős a faluban. A bíró benn volt a házban. Jóska szaladt be szólni, hogy jött egy katona. Aztán mire az előkászálódott, a munkások is odaközelítettek a jövevényhez.
– Parancsot hoztam uram – nyújtott egy papírost a futár a bajszát törölgető bírónak.
- Mi áll benne? – kérdezte, miközben nyelvével kotorászta fogai közül az ételmaradékot. Zsíros kezét a nadrágjába törölgette mielőtt a papírért nyúlt volna.
- Olvassa el! Igaz, én is megmondhatom. A leventéknek Harsányba kell bevonulni holnap, mert a parancsnokság kiköltözött a harcok miatt.
Ezen a változáson senki nem csodálkozott, hiszen idáig hallatszott az ágyúdörgés. Nem ám úgy, mint amikor az új gyár fegyvereit próbálják, hanem mint amikor szinte folyamatos az égzengés. Akinek volt hová mennie, elhagyta a várost, vagy legalább a gyerekeit vidékre költöztette.

Ekkorra túl voltak már az amerikai légierő bombatámadásán, amely nem okozott ugyan pótolhatatlan veszteséget a gyárnak, de a polgárok közvetlenül belekóstolhattak a háborúba. Legalább száz ellenséges repülőgép jelent meg Miskolc egén. Már látványként is borzalmas lehetett. A rengeteg gép morajlása ráhozta az emberekre a halálfélelmet, s még ezt fokozta a zuhanó robbanótestek süvöltése, a becsapódások velőtrázó robbanása. S mindeközben a bofords ágyúk ugatása, melyek reménytelenül próbálták megritkítani a támadó fergeteget. Csak ezután jött az újabb sokk, amikor sokan csak gödröt találtak a házuk helyén. Az égnek meredő, ház nélküli kémények, a lesodort háztetők, szanaszét repült tetőcserepek a legkeményebb lelkületű emberből is előhozta a kétségbeesést. Több mint kétszáz ember halt meg a bombázástól, s ennek duplája volt a sebesült. A gyárban ekkor nem volt műszak, így ott, kevés volt a halálos áldozat. A célmegjelölést elsodorta a szél, így sikerült aránylag csekély kárral megúszni ezt az iszonyatot.
Ekkor már német megszállás alatt volt Miskolc épp úgy, mint az ország. A téglagyárban gyűjtötték össze a város zsidó lakosságát. A bombázás után néhány nappal három vonattal tizenötezer embert (más forrás szerint tizenhét ezret) vittek el munkatáborba. Ekkor még csupán néhány zsidó vezető volt tudatában annak, hogy ezekre az emberekre a megsemmisítés vár. Maga a kormányzó is csak három hónap késéssel tudta meg.

- Van ennek valami értelme káplár uram? – kérdezte a bíró, de nem várt rá választ.
- Ne engem kérdezzen! – válaszolt mégis a katona – Én csak kihoztam a parancsot.
- Megáll ez a muszka valahol?

Erre már nem jött válasz. Mit is lehetett volna mondani? Ha egyszer a muszka elindul, semmi nem állítja meg. Nem érdekli a veszteség sem. Múlt nyáron Kurszknál egymillió kétszázezer embert vetett be a csatába. A fele ott pusztult, tankjainak hatvan százaléka veszett oda, de mégis tovább tudtak támadni. Igaz, nem azonnal. Ha a németeknek nem kellett volna Itáliában is helytállni, megsemmisítik a vörös hadsereget. De a muszka már Miskolcnál jár. A Hortobágyon belekényszerítették őket, egy újabb hatalmas páncélos csatába, de még mindig csak jönnek és jönnek. Nyomukban rabolnak, pusztítanak a móc martalócok, akik nemrég még a mi szövetségeseink voltak, most pedig visznek mindent, ami mozdítható. Mint ahogy pontosan 25 éve is tették. Nem álltak ellen a muszkáknak, inkább átengedték őket Románián harc nélkül. A muszka ha elindul, legyőzi Napóleont, legyőzi a magyar szabadságharcot, mert a tehetetlen nyugat szépen kéri. Most Hitlert kell legyőzni, ha másként nem megy, hát kifüstölik Berlinből. A muzsikért nem kár. Nem számít, mennyi esik el a harcban. Hozzáedződött a veszteséghez, hiszen odahaza békében is milliószámra pusztul vagy éhen, vagy a politikusok hatalmi harcai miatt. Most pedig a répási leventéktől várják, hogy ellenálljanak? Mégis miben bízik, aki ezt a behívót kiküldte? Ki is küldte ki valójában? A Magyar Királyi Hadkiegészítő megyei parancsnoka írta ugyan alá, de őt a német városparancsnok utasította a környékbeli leventék behívására.

Elindultak hát a legények, ha nem is szívesen. Nem sok választásuk volt. Vagy mennek önként, vagy viszik őket erővel. Ki-ki tehetsége szerint rakta meg a tarisznyáját élelemmel, hiszen úgy szólt a parancs, hogy háromnapi hideg élelemmel jelentkezzenek. Sanyi is kapott az anyjától egy darabka szalonnát, és egy fél cipót abból, amit nemrég sütött. Kis jóindulattal akár frissnek is volt mondható. Szárazan tovább tartana, de három napig semmiképp nem lesz elég. Na, de nincs több. Az otthoniaknak is enniük kell!

Még a temetőig se értek el, amikor erős szekérzörgést hallottak a hátuk mögül. Petőfi bácsi ült az első szekér bakján, a másikon pedig az a testvérbátyja, akivel együtt szoktak járni, ha nagyobb fuvar van kilátásban. Amikor Sanyi a szénégetőknél töltötte azt a néhány emlékezetes téli napot, akkor is ez a két fogat szállította a faszenet. Most is éppen oda indulnak. Pontosan arra a helyre, mint akkor. Most viszont nem kell hóvihartól tartani, hiszen éppen csak beléptek a novemberbe. Most inkább arra kell figyelni, hogy a köves útról ne térjenek le, hiszen nagyon át van ázva a talaj a temérdek esőtől. Csoda, hogy most éppen nem esik.
– Ugorjatok fel legények! – kiáltott rájuk Petőfi bácsi, de nem állította meg a lovakat, csak lelassított. – Egy darabon elviszlek benneteket. Gyalogolhattok még eleget!

A fiúk felugráltak a szekerekre. Jól össze kellett ugyan zsúfolódniuk, de a két üres szekérre felfértek.
– Aztán vigyázzatok ám magatokra! – kezdte okosítani a legényeket – Anyáitok mind visszavárnak benneteket. Nem kell ám hősködni attól, hogy puskát adnak a kezetekbe! Inkább mondjanak benneteket gyávának, mintsem ládában hozzanak haza…vagy még úgyse.
– Maga volt katona? – kérdezte Vajkó Jóska.
– Már hogyne voltam. Micsoda kérdés ez? Bélapátnál meg is kergettük a cseheket tizenkilencben. Olyan idős lehettem, mint ti vagytok most. Csúnya világ volt akkor. Én ugyan nem voltam előtte a fronton, de együtt űztük a csehet olyanokkal, akik Isonzónál a taljánokat boldogították. Egy hargitai legény mesélte, hogy ő a székely hadosztályban is harcolt már a háború után Erdélyben. Át nem jött volna rajtuk a román, de parancsot kaptak, hogy fel kell adni az ellenállást. Akkor jött át ide északra, mert az ő falujába nem mehetett haza. Aztán meg sem állt az a bocskoros had Budapestig.
– Apám azt mesélte – szólt a bíró fia – hogy Miskolcot megszállta a cseh. Maga meg azt mondja, hogy megkergették?
Azt hát. Egerbe nem is jöttek be. Mindenhol én se lehettem ott! Miskolcra még abban az évben az oláhok is bejöttek. A békekötés után meg a Horthy katonái. Na, azok legalább magyarok voltak. Most meg a német parancsol a városban, de néhány napon belül ennek is vége, mert a muszka meg nem áll, úgy beszélik. Nem is nagyon kétkedek ebben, hiszen halljátok most is ezt a morajlást. A szekérzörgés se nyomja el. Nem lehetnek messze.
- Az egri úton láttam, tankokat, autókat, szekereket vonulni – szólt a saroglyából egyik fiú. – Még marhákat is hajtottak. Nem tudom, kifélék lehettek.
- Azok a mieink voltak – válaszolta meg Petőfi bácsi – Mondta Jani komám, hogy Felnémeten őrzik a gulyát. Egerben meg már egy fia magyar katona se nincsen. A németek védik. A nép leköltözött a pincékbe. Kövesden oroszok vannak, meg úgy mondják, Tardon is. Egy hete sincs, hogy átjöttek a Tiszán. Nem állítja ezeket meg semmi.
- Na, majd mi – vágta rá egyikük, amin a többiek nevetni voltak kénytelenek, de valahogy nem jött szívből ez a nevetés.

A halastó mellett, a győri úton közelítették meg Harsány nagyközséget. Balra, a dombtetőt uraló uradalmi magtár körül láttak jelentős mozgást, de az volt az érzésük, hogy nem a harsányiak jövésmenésének lehetnek tanúi. Most először látták jelét a háborúnak. Teherautó motorjának ordítása hallatszott a magaslatról. Messziről is látszott, hogy nem egészen azon az úton halad, amelyiken a sofőr szeretné. Csúszkált jobbra-balra a sárban. Szinte csoda, hogy feljutott. Amikor megállt, hallani lehetett a katonák kiáltozását is. Egy részük az autóról ugrált le, mások pedig már azelőtt ott voltak valami ágyúféleség körül a magtár mellett. Vékony cső meredt az ég felé, de kettő is egymás mellett.
A fiúkon izgalom lett úrrá a látványtól, pedig csak annyi történt, hogy azok a szürke ruhás, vassisakos legények, harcálláspontot foglaltak. Az ellenség közeledtét még csak sejthették.

A répási leventék tettetett unalommal dagasztották a sarat a falu központja felé baktatva. Egymás elől valami rejtélyes okból titkolni akarták, a katonák látványa keltette izgatottságukat. Pedig kár tagadni, hevesebben vert a szívük. Tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy még ma puskát adnak a kezükbe. Aztán viszik őket valamerre, hogy harcoljanak a muszka ellen. Vagy tálán éppen Harsányban kell útjukat állni, hogy ne jussanak el Miskolcig. Ha már Tardon vannak, az csak kétvölgynyi távolság, de jöhetnek Vatta felől is, hiszen a sík vidéken már mindenütt ők vannak. Megeshet, hogy kiképzetlenül nem vetik be őket, hanem védvonalat építtetnek velük a hegyekben. Mindez persze csak spekuláció, hiszen egyikük se tudta, mi a parancsnokság szándéka velük. Egyelőre annyi biztos, hogy ide kellett jönniük nekik is, mint a környező néhány falu ifjainak.

A hangya szövetkezet előtti térnél már nagy tömeget találtak. Lehettek közel annyian, mint a tavalyi táborban Kékmezőn. A nyirkos időben átnedvesedett ruhában, térdig sáros nadrágszárral, elázott cipőkben várakoztak az aranyosi, a geszti, a kácsi leventék. Sanyi nem sokat ismert közülük látásból se. Névről pedig főleg…hacsak…nofene! Hiszen Okos Laci is itt van! Amikor tekintetük találkozott, messziről odakiáltottak egymásnak, de néhány katona elkezdte a csoportosulást sorakoztatni, így nem volt alkalmuk beszélgetni.
Talán tíz perc is eltelt, mire valami alakzatfélére kezdett hasonlítani a társaság.
A községházáról jött ekkor néhány tiszt. Ruházatuk azonnal elárulta, hogy nem egyszerű bakák, hiszen sonkanadrág volt rajtuk és csizma. A ruha színe persze megegyezett. Ugyanolyan zöldes-barna posztó, mint minden katonáé.
Mielőtt odaértek volna a felsorakoztatott ifjakhoz, Miskolc felől közeledő jármű pufogására figyeltek fel. A furcsa szerkezet megállt, amint a tisztek csoportjához ért.
Egy nyitott személyautó, aminek az orra helyén volt a pótkereke. Az egész jármű szokatlanul szögletes, és az is szokatlan volt, hogy szürkére volt festve. A téren ácsorgó fiúk egyáltalán nem sok autót láttak eddig, de ilyet még egész biztosan nem.
Az autóból egy csizmaszárig érő, szürke köpenybe öltözött katona szállt ki. Fején gyűrött tányérsapka. Tisztelgés helyett magasra nyújtotta a karját, s hangosan köszönt, de nem lehetett érteni, mit mond.
– Ezek németek – mondta a sorban valamelyik fiú, hátha a többiek nem tudják.
A furcsa járműből még két szürkeruhás szállt ki, de rajtuk rövid kabát volt, bőszárú nadrágjuk rövid csizmába bujtatva, fejükön vassisak, nyakukba akasztott rövid fegyverük a mellükön lógott. Derekukon himbálózó kerek fémdoboz, övükre fűzött hosszú lőszeres táska egyértelművé tette, hogy ezek a katonák idegenek.
A tisztek láthatóan megértették egymást. A fiúk ugyan erősen figyeltek, de hiába hallották a beszélgetést, nem értettek belőle egy árva kukkot sem.

Néhány perc után a németek visszaültek az autójukba, és vártak. A magyar tisztek tanácskoztak egymás közt, majd ők is vártak, a felsorakozott leventéktől nagyjából tizenöt, húsz méter távolságban.
Hamarosan ismét motorzúgás hallatszott Miskolc felől. Na, ha a közelben álló személyautó furcsa, akkor a közeledő gép aztán még ettől is szokatlanabb. Nagy teherautó, kissé lejtős egyenes vonalú orral, elején vastag vaszsaluzattal. A katonákkal telerakott hátsó része szintén vasból volt. Elől gumikerék, hátul pedig lánctalp taposta a falu sáros főutcáját. Kissé lemaradva követte egy ugyanilyen jármű, szintén telerakva szürkeruhás katonákkal. Amikor közel értek, a hosszú köpenyes német tiszt, sapkához emelt ujjakkal tisztelgett a magyarok felé, majd elindult a menetoszlop élén Vatta felé.

A magyar tisztek megint beszélgettek maguk közt, majd visszaindultak a községháza felé. Egyikük aztán mégis megfordult, és a leventék elé állt. Egy ismerős, fiatal zászlós volt ez a tiszt. Puskás zászlós úr.

– Leventék! A hadi helyzet állására tekintettel, a parancsnokság visszavonta a korábban kiadott bevonulási parancsot. Az önök kiképzése nem elégséges. Néhány nap múlva se lesznek bevethetők. Harcállások építésére pedig nincs idő, hisz az ellenség már a Bükk lábához érkezett. Honvédeink, északra vonulnak vissza. Egert és Miskolcot a szövetséges német egységek védik. Jelen helyzetben az önök besorozása nem ésszerű, tehát a parancsnok úr arra utasított engem, hogy küldjem önöket vissza az otthonaikba. Oszolj!

A sorok felbomlottak. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Olyan hangzavar támadt, mint egy zsibvásárban. Senki nem nehezményezte a változást, de kissé értetlenül fogadták. A zászlós ugyan megindokolta, miért nem kellenek, mégis összezavarodtak. Férfiúi büszkeségüket sértette, hogy nincs rájuk szükség, másfelől örültek a döntésnek.

Puskás zászlós felismerni vélte Sanyit.
- Ti vagytok a répásiak?
- Igenis zászlós úr.
- Javaslom, hogy kerüljetek inkább egy kicsit a hazaúton! Nem tudni meddig jutottak már be az erdőbe a muszkák, meg az oláhok.
- És mi merre menjünk? – kérdezte Okos Laci, aki odasodródott a tolongásban Sanyi mellé.
- Hová? – kérdezett vissza a tiszt.
- Kácsra.
- Hm. – dörzsölgette az állát, hátha okosabb lesz tőle, de nem tudott megnyugtató választ adni. – Ti nyílt terepen mentek. Látják, hogy nincs fegyveretek. Mindenesetre jobb, ha mielőtt hazaértek. Induljatok is azonnal!
- Csak még néhány szót váltok a cimborámmal – veregette hátba Sanyit.

A legények olyan gyorsan szétszéledtek, mintha kergették volna őket. Öt perc nem telt bele, már csak egy tucatnyian beszélgettek a téren. Közben néhány katonákkal megrakott szürke teherautó zúgott el mellettük, követve a nemrég elhaladt páncélosokat.

- Mi van veled cimbora? Rég nem láttalak – mondta Laci, s közben a Bikapart felé távolodó kácsiak után pislogott nyugtalanul.
- Nem volt az olyan rég – válaszolt Sanyi.
- Minálunk újság van ám. Férjhez ment a nővérem.
- A Gizi, vagy a Margit?
- Margit. Nem volt valami grófi menyegző, csak olyan kis szerény. Nem mulathattuk el a nyári keresetünket, mert ki tudja milyen hosszú lesz még a tél. Bár az is lehet – mert hallani mindenfélét – hogy amit megtakarítottunk, majd rekvirálja a sereg.
- Az nem lehet, hiszen most mondták, hogy nincsenek is a közelben.
- Akkor majd a muszka. Úgy beszélik, még az aranyfogat is kiverik az ember szájából.
- Neked talán van arany fogad? – kérdezte Sanyi mosolyogva.
- Jól van, csak nevetgélj! Még el is vihetnek! Visznek jószágot, élelmet, embert…Na, de sietek a többiek után. Majd találkozunk, ha elmúlik ez a helyzet. Megkereslek.
- Jól van Laci komám, keress! Vagy otthon leszek, vagy az erdőn.

Mialatt ez a kurta beszélgetés lezajlott, a répásiak, meg a kisgyőriek már a községházán is túl jártak. Sanyinak, meg a mellette maradt Vajkó Jóskának jól ki kellett lépniük, hogy a nyomukba érjenek.
- Honnét ismered ezt a legényt? – lihegte Jóska, miközben majdnem futva taposta Sanyinak a sarkát.
- A Kékmezőn együtt voltunk tavaly ilyenkor őrségben.
- S a nővéreit?
- Velük a nyáron voltunk együtt a summásságban. Nem meséltem róluk?

Na, ha nem, akkor most sem. Nem volt hangulata a nyári kalandok mesélésére. A mai nap izgalmaival volt tele a feje. Nem mondta, de örömmel vette, hogy hazaküldték őket. Így voltak ezzel a többiek is, de erről az érzésről hallgattak egymás előtt.

Az aranyosi elágazásnál az út menti kőkorlátnál állt egy katona. Egy öreg akácfa koronája hajolt a feje fölé, de csupasz ágai semmi védelmet nem nyújtottak a szemerkélő eső ellen. Átázott bakancsa, lábszártekerője csupa sár. Toporgott egyhelyben, hogy lábát kissé melegítse ezáltal. Vassisak volt a fején. Az legalább nem ázott át. Ruházatát vállára terített fél sátorponyva védte. Puskája általvetve a nyakában, csövével lefelé. A ponyva ugyan egész testét takarta, de nem valószínű, hogy akár csak egy tarisznya is lett volna alatta.

- Hová vonultok fiúk? – szólította meg őket.
- Megyünk hazafelé Répásra – válaszolt egyikük.
- Nem kellettünk katonának – tette hozzá egy másik legény, noha erre vonatkozó kérdés nem is hangzott el. - Maga minek áll itt egyedül?
- A teherautók miatt vagyok itt hajnal óta, nehogy rossz irányba menjenek.

A katona végigmérte a társaságot. Feltűnt, hogy kivétel nélkül mindegyiküknél van tarisznya. Ez, adott neki egy ötletet, de nem is nagyon halogatta a kérdést, mert érezte, hogy csak egy pillanatra álltak meg.
- Ha már úgyis hazafelé mentek, tudnátok adni valami ennivalót?
A tucatnyi legény legtöbbje nem is hallotta a kérést, vagy legalább úgy tett, mintha nem hallotta volna. Egész lassan, szinte tyúklépésben távolodtak a katonától.

Sanyi belegondolt, hogy neki otthon sincs ennivaló. Jól jön minden egyes morzsa, amit ma megtakarított. Viszont ez az ember itt ázik-fázik étlen-szomjan hajnal óta, s nem tudja csak a jóisten, mikor jut majd élelemhez. Ki se kell találni, hogy éhes, hiszen maga mondta. Mire felocsúdott, egyedül találta magát a katonával. A többiek elsomfordáltak. Még Jóska is, pedig az egy jó szívű gyerek. A bíró fia vonult az élen, noha ők nemrég vágtak hízót, van otthon mit enniük.
A katona, várakozón nézett Sanyira, aki kisvártatva benyúlt a tarisznyába, átnyújtotta a fél cipót. Nem az egészet amit hazulról hozott, mert mielőtt Harsányba értek, már tört magának belőle egy darabot.
- Köszönöm fiú. A jóisten áldjon meg! – vette át a felé nyújtott kenyeret, s ekkor villant ki köpenye alól a tarisznya, amiben bizony az égvilágon semmi nem volt.
- Szívesen – mondta Sanyi halkan, s tétován elindult a többiek után.

Aztán mégis visszafordult, s a szalonnát is odaadta.