A tábor parancsnoka egy fiatal zászlós volt, aki Sanyi számára ismerősnek tűnt. Főleg, hogy azzal az autóval érkezett, amit útközben láttak az erdészház előtt.
Ebéd után Sanyi vette a bátorságot, hogy megszólítsa a tisztet.
-  Én ismerem magát – vetette oda kurtán.
- Igen? – csodálkozott el a zászlós – Aztán honnét? - A Tebe réti erdészháznál találkoztunk úgy négy…vagy inkább öt éve. Maga az olajbányász.
- Olaj?…Ja! A barátomra gondolsz, akivel együtt voltunk. Nem, nem én vagyok az olajbányász. Én útépítő vagyok. Nem is értem, miért nem utász alakulathoz kellett bevonulnom. Helyette hivatalnok lettem itt Miskolcon, a hadkiegészítő parancsnokságon. Onnét vezényeltek ebbe a táborba. Te kije is vagy az én erdész barátomnak?
- Senkije – válaszolt Sanyi kurtán.

A zászlós erősen gondolkodott, de úgy tűnt, nem emlékszik arra, hogy találkoztak volna.
- Hány éves is vagy?
- Tizenhét.
- Öt éve, még igencsak gyerek lehettél…
- Az erdész úr teheneit őriztem.
- Ahha! – tett úgy, mintha rájött volna valamire, de talán csak tettette, hogy emlékszik.
- Mondja! – szólt Sanyi kisvártatva.
Gondolkodott erősen, miként szólítsa a tisztet, de ettől okosabb nem jutott eszébe. Sokat nem halogathatta, mert attól tartott, hogy otthagyja, ha úgy véli, befejezték a társalgást.
- Zászlós úr. Zászlós úr a helyes megszólítás.
- Mondja zászlós úr! Miért vagyunk mi itt?
- Miért? – csodálkozott rá a kérdésre. – Azért, hogy tanuljatok! Tanuljátok az alapvető katonai ismereteket.
- Elvisznek minket katonának?
- Dehogyis! – nevette el magát a tiszt. – Legalábbis remélem. – tette hozzá még halkan, miközben eltűnt arcáról a mosoly.
- Csak azért, mert háború van. Meg kell állítani a muszkákat! Mert úgy hallottam, nagyon megindultak.
- Kitől hallottad? Van valakid a fronton?
- A keresztapám. De nem tőle tudom. Ő nem is harcol.
- Nem harcol már ott senki, csak fut. – csúszott ki a tiszt száján a megjegyzés, de maga is meglepődött, hogy ezt kimondta egy idegen legény előtt. Körül is nézett, nem hallotta-e más is.
- Győrben beszélgettem egy hadirokkant emberrel. Ő sok dolgot hallott a kórházban. Tudja, elvitte az akna a lábát. Mesélte, hogy aratáskor volt egy akkora csata, hogy több mint egymillió ember volt ott, meg rengeteg tank. Azt nem tudom miféle, még nem láttam, de valami olyan gép lehet, amiből ágyúval lőnek, úgy hallottam.
- Jól hallottad. Egyet én már vezettem is egy laktanyaudvaron. Az egy olasz gyártmányú gép volt. Lánctalpas, és ahhoz képest gyors. Mondják akik olyanon gyakoroltak, hogy árkon bokron át lehet vele menni, csak azt kell elkerülni, hogy rálőjön az ellenség, mert az biztos halál.
- Akkor az minek van?
- Amikor még korszerűnek számított, nem voltak ilyen erős fegyverek. Ma már csak gyakorolni való a lánctalpas vezetését.
- Gondolom, a fronton nem olyanok vannak.
- A németeknek nagyon komoly tankjaik vannak. Úgy beszélik, hogy mire a ruszkik elérik a saját lőtávolságuk határát, egy tigris ötöt, hatot is ki tud közülük lőni.
- A magyaroknak is van ilyen?
- Ott a fronton? Nekünk ott már seregünk sincs, nemhogy Tigrisünk.
- Ezt meg hogy érti?
- Sehogy. Felejtsd el! Na, majd még találkozunk a lőtéren. – hagyta ott Sanyit, mielőtt még olyanokat mondana, amit nem akar.

Aztán mégse találkoztak a lőtéren, mert a zászlós csak messziről nézte meg őket. Néhány szót váltott a tanító úrral, meg a többi faluból jött kísérővel, de a leventék közül nem szólt senkihez. Nem is időzött sokáig. Beült az autójába, és kizötykölődött a köves útra. Azt már nem lehetett látni, hogy melyik irányba ment tovább, de mindegy is. Csak sötétedésre jött vissza. A katonák gyorsan felállították a magával hozott kicsi sátrat, amíg még látni lehetett. Mire végeztek, meg is kellett gyújtani a sátor elé levert cövekre akasztott viharlámpát.
Ide is kellett éjszakára őr. Nem tudni milyen elgondolás alapján, de a répásiakat érte a megtiszteltetés. Az őröket a parancsnok helyettes jelölte ki. Ezt a tisztséget a bíró fia töltötte be, aki valamiért nem szerette Sanyit. Talán azért, mert nem alázkodott meg előtte, nem ismerte el, hogy különb nála. Nem kérdés tehát, hogy ki lett a legelső őr ezen az estén a tiszti sátor előtt. Nem sok értelme volt ennek az erős őrségnek. Talán azért kellett, hogy mindenkire sor kerüljön a három nap alatt. Túl sokan voltak. Ezt mondta is a zászlós, amikor bekéredzkedett a leventeoktatók szállására.

A sátrak közel voltak egymáshoz, így elég volt néhány lépést tenni, hogy a szomszédos őrszemmel alkalmuk legyen beszélgetni. Így jobban telt az idő. Az oktatók sátránál egy szőke kácsi legény strázsált, aki intett Sanyinak, miután a ponyva visszalibbent a belépő zászlós után, hogy menjen hallgatózni.
Miért is ne? Közelebb húzódott, hogy kikerüljön a lámpa fényéből, s jobb fülét szinte a ponyvához tapasztotta. Talán hasznát is vette annak az óriási pofonnak most, amit egykor kapott a tanító úrtól, mert legalább a környezet egyéb zajai nem zavarták bal felől a hallgatózását.

- Egy kis daróci rettenetest zászlós úr? Jöjjön, üljön ide közénk! – kínálta borral és hellyel valaki a belépő tisztet.
Sanyi a saját tanítóján kívül senkit nem ismert a társaságból így teljesen mindegy volt, kinek a hangját hallja.
- Tegeződjünk urak, és szólítsatok Tivadarnak! Azt hiszem, én vagyok a legfiatalabb – tette még hozzá valószínűleg huncut mosollyal az arcán, mivel tisztában volt az illemmel, amit most alaposan felrúgott.
- Tivadar? Ámultak el többen is – Nem Tibor?
- Puskás Tivadar…
- Csak nem vagy rokona a feltaláló…?
- Na, ezért mondom magam inkább Tibornak, mert többnyire így reagálnak az emberek.
- Nálunk a faluban van egy család, akiket Petőfinek hívnak – ismerte fel Sanyi a tanító úr hangját. – Van köztük Sándor is, de nem viccelődnek a nevével. Bár ezek a buta tótok azt sem tudják ki volt Petőfi.
- Na barátom, ez a te sarad, hiszen ki tanítja ezeket a buta tótokat? – nevetett nagyot valamelyik kollégája.
- Én bemutatkoztam egyszer egy papnak – vette át a szót egy másik hang – az meg azt mondja, hogy Ferenc József. Azt hittem, viccel. Mondom neki, hogy érdekes neve van. Gondoltam, majd azt mondja, hogy valamit félreértettem, de nem. Tényleg ez a neve. Sokszor nem is gondolnak bele a szülők, hogy mennyire kitolnak a gyerekükkel a névadáskor. Egyébként te honnét való vagy Tivadar öcsém? – fordult a zászlós felé, s a sátoron kívül is hallatszott, amint megpaskolja a tiszt hátát.
- A visszatért területen születtem, Apajon. Apám uradalmi intéző. Nagyon jó viszonyban van a család az urasággal, a legjobb barátom a fiatal gróf. Ő sajnos nem ilyen szerencsés mint én. Őt az Árpád vonalra vezényelték. Igaz, nem hegyivadász, hanem hadtápos tiszt. Ő igazi tiszt. Tartalékos főhadnagy.
- Mit csinálsz, amikor éppen nem vagy katona? – kérdezte egy rekedtes hang, aki eddig nem szólt. – Mert gondolom, csak a háború miatt öltöttél egyenruhát.
- Így igaz. Útépítő mérnöknek tanultam, de nem akadt kedvemre való munka. Most tanársegédként dolgozom Pesten. Talán ezért soroztak be hivatalnoknak, és nem vittek az utászokhoz – rémlett fel a felismerés Tivadarban.

- Te érted mit beszélnek? – kérdezte suttogva a kácsi fiú, s közben izgatottan forgatta a fejét, látja-e valaki, hogy hallgatóznak.
– Éppen bemutatkoznak. Te érted miért vicces az a név, hogy…
– Akkor én is bemutatkoznék – suttogta, s nyújtotta a kezét – Okos László.
- ...Ferenc József – fogadta Sanyi a kéznyújtást. Gondolta, majd nevet a Laci a néven, de nem nevetett.
Hát akkor szervusz Jóska! – veregette meg szabad kezével Sanyi vállát, majd hirtelen a karjára lecsúszó puskaszíj után kapott. – Mi a fenének akasztották ezt ránk?
- Akaszd a nyakadba, mint a tarisznyát! Így, ahogy én is – mutatta a mellén feszülő szíjat. – Nem az igazi nevemet mondtam ám –húzta széles mosolyra a száját.
- Nem-e? Bolonddá tettél?
- Azt mondták odabenn – magyarázta ő is suttogva, hogy a Ferenc József vicces név.
- Várjá’ csak! – villant fel a felismerés Laciban – Ferenc József katonája vagyok…így van a nótában. Biztos valami király lehetett.
- Ja! Így már értem. Na, majd később beszélgetünk – hajolt oda a ponyvához, hogy tovább hallgatózzon.
- Nem mondtad a rendes nevedet – böködte meg újával Sanyi hátát, hogy rá figyeljen.
Sanyi – vetette oda, s erősen koncentrált a benti beszédre.
- Milyen Sanyi?
- Hagyjál már! – legyintett, mintha el akarná hessegetni a kíváncsiskodót.

- Sokan vagyunk – mondta odabenn valaki.
- Sokan – helyeselt a zászlós. – Mit kezdjek három nap alatt kétszáz gyerekkel?
- Legalább a puskát megismerik, ha lőni nem is fognak tudni.
- Na, de ennek így nem sok értelme van bátyám. Inkább falunként kellett volna jönni egy-egy napra, s azon a napon csak velük foglalkoznánk. De hát nem én vagyok a parancsnok. Én azt teszem, amit mondanak. Ti például hányan vagytok?
– Huszonhárman.

Ez biztosan a répási tanító lehetett, mert ők éppen annyian vannak. Aztán nem tudni miről beszéltek még, mert Laci megrángatta Sanyi kabátujját, s intett, hogy menjenek ki a lámpa alá. Félt, hogy valaki meglátja, hogy őrködés helyett kihallgatják, amit a felnőttek beszélgetnek.

- Na, már meg esik.
- Ez még nem is eső – reagált Laci – csak ködlik. Én már ezt fel se veszem, hozzászoktam a szüret alatt. Sokszor kellett esőben szedni a szőlőt. Nálatok meg volt már a szüret?
- Milyen szüret? Az erdőben nincs szőlő.
- Ja! Igaz, Kácson se sok. Én is a daróci határba jártam majdnem egy hónapig. Legalább kerestem egy kis kenyérre valót. A télen majd megyek az erdőre fát vágni. Mindig akad azért valami munka. A testvérnéném sokáig volt a Dunántúlon summásnak az idén. Jövőre már én is megyek vele – mesélte, s közben fancsali képpel nézett a fekete ég felé – Mégis neked van igazad. Kezd szemerkélni ez az eső.

Sanyi nem szólt, csak nyugtázta egy hümmögéssel az igazát. Jobban szerette volna, ha nincs igaza. Eszébe jutott, hogy nemrég ázott bőrig, s egyetlen porcikája nem kívánta ismét azt a didergető érzést. Itt nincs is tűz, ahol megszárítkozhatna. Váltóruha pedig főleg nincs. Mint ahogy az őrködésüknek sincs semmi értelme. Ugyan ki akarna ellopni, vagy akár megtámadni néhány leventeoktatót, vagy akár egy katonaruhába öltöztetett hivatalnokot?
- Te mit dolgozol? – folytatta Laci a beszélgetést.
- Hol ezt, hol azt. Ami éppen akad. Voltam már ölfát vágni, remélem ezen a télen is bevesznek a bandába. Summásnak is szívesen elmennék. Egy bogácsi barátom ígérte, hogy szól az érdekemben a summásgazdánál.

Talán egy óra is eltelt azóta, hogy szemerkélni kezdett. A két fiú felváltva mesélte az élete történetét, ügyet sem vetve az átázott ruhájukra. Ekkor a tiszt elköszönt a társaságtól, és kilépett a sátorból. Meglepődött, hogy esik az eső. Végigmérte a petróleumlámpa alatt álldogáló fiúkat, de szó nélkül bement a saját sátrába. Kisvártatva mégis kijött. És megszólította őket.
- Menjetek fiúk, feküdjetek le! Nincs értelme, hogy eláztassátok magatokat. Majd a katonák őrködnek. Nekik legalább van köpenyük.


Az eső egész éjjel esett. Néha intenzíven, máskor pedig már-már abbamaradt. Reggel se változott meg az idő. Meg se virradt úgy tisztességesen egész délelőtt. Puskás zászlós úr úgy döntött, engedélyt kér a táborbontásra a parancsnokságtól. Így a leventék nem igazán tanultak meg a puskával bánni, de legalább már volt a kezükben.