Sanyi nem az a fajta legény volt, aki nem fért hozzá a munkához, de itt most nem tudta, mit segíthetne. Az emberek már nélküle is többen voltak a szükségesnél. Szerszám nem jutott, beszélgetni pedig nem nagyon volt kedve. Bátyó lent csákányozott a gödörben, nem vele foglalkozott.
A jelenlévők többségét egyáltalán nem ismerte, akit mégis, az is inkább kisgyerekkori játszótárs volt, akivel tíz éve nem is látták egymást. Nem találta a helyét, legszívesebben elment volna innét, de nem tudta hová.
Egy öregasszonyt látott közeledni arról, amerről ő is jött nemrég. Fekete ruháján szinte vakítóan fehérlett a mellén összecsomózott batyu. Amint közelebb ért hozzájuk, felismerte a keresztanyját, akit mindig tarka ruhában látott eddig. Most a gyász miatt visel feketét. Ezért gondolta öregnek, noha még negyven éves sincs.
- Megéheztek-e már emberek?- kérdezte, amint lekanyarította hátáról a terhet. Az egyik fiú segíteni akart, de elkésett vele. Az asszony nem volt hozzászokva, hogy segítsenek neki a batyuját levenni, így észre se vette a segítő szándékot. Kibontotta a csomagot, gondosan ügyelve arra, nehogy valamely régi, besüllyedt sírhantra tegye, majd odainvitálta a sírásókat. Kenyeret, szalonnát, kolbászt hozott, mellé paprikát, és újhagymát. A kenyérhez hozott egy nagy kést, a szalonnához pedig mindenki használja a saját bicskáját, hiszen nem is győri legény, aki nem hord magánál.
Az emberek tétován néztek egymásra, senki sem akart első lenni, pedig reggel óta ugyancsak megéheztek. Aztán a legidősebb kézbe vette a nagy kerek kenyeret, a nagy késsel keresztet rajzolt rá, s épp ekkor kondult meg a déli harangszó.
- Micsoda kiszámítás! - jegyezte meg egyikük.

Sanyi ma még semmit nem evett, de annak tudatában, hogy nem is dolgozott, hátrahúzódott. Bátyó bátorította, hogy egyen, de a keresztanyja odasúgta, hogy majd eszik nála, mert innét együtt mennek haza. Így is lett.

Ismét átkeltek a patakon, de most nem a mamócska háza felé mentek tovább, hanem éppen ellenkező irányban, a Berekalja felé. Nem voltak idegenek ezek az utcák sem, hiszen sokszor járt már errefelé is. Gyerekkorában egyszerre két helyen is lakott, ha éppen Győrbe hozta a sorsa. Sokat játszott lenn a kert végében a pataknál a szomszéd gyerekekkel, vagy ha úgy tartotta kedve, akár egyedül is. Keresztanyja sajátjaként szerette akkor is, és ez azóta se változott. Bementek a házba, s azonnal asztalhoz ültette.
- Ettél már ma egyáltalán valamit? Persze, hogy nem - válaszolt is azonnal a saját kérdésére. - Olyat adok neked, amit még biztosan nem ettél. Nem főztem ugyan, hisz édesanyám halála miatt nem is nagyon voltam itthon, meg aztán magamnak ritkán is főzök. A gyárból viszont olyanokat hozok haza, amihez egyébként nem nagyon jutnék hozzá. Nézd csak! - rakott elé néhány szelet szalámit egy tányéron.
- Ilyet még tényleg nem ettem. Mi ez? Olyasminek nézem, mint valami kolbász.
- Olyasmi. Van itt egyéb is, majd mindjárt előszedem. Hozok neked sajtot, meg tejet.
- Honnét ez a sok étel?
- Tudod, amikor Anti bevonult, munkát kaptam az új gyárban. Az "Ázsiában" dolgozom.
Sanyi nem volt benne biztos, hogy milyen ország ez az Ázsia, de emlékezett rá, hogy Répáson a tanító úr mesélt róla. Sárga, ferde szemű emberek laknak arrafelé, de az nagyon messze van. Nem értette, hogy került oda a keresztanyja, s ha ott dolgozik, hogy lehet mégis itthon.

Az asszony észrevette a zavarodottságát, s magyarázatot fűzött az iménti szavaihoz.
- Az új gyárban ágyúkat gyártanak, meg hozzá való lövedékeket. Mindegyik részlegnek más neve van. Az Ázsiában csinálják a lövedékeket. Én a lőporral dolgozom. Ez káros az egészségre, de adnak védőitalt, meg ételt. Minden hónapban megvizsgálják a munkások vérét, s aki beteg lesz, áthelyezik más munkára.
- Ez a védőétel?
- Ez. Most téged véd az éhezéstől - kócolta össze Sanyi haját nevetve az asszony - Na, egyél!
- Keresztapámról van valami hír? - kérdezte teleszájjal, s közben a szalámit ízlelgetve elismerően hümmögött.
- Most csak egyél, majd utána beszélgetünk - hárította a kérdést, majd leült az asztalhoz Sanyival szembe, s elégedetten nézte a fiút amint eszik.

Mire befejezte az ebédet, előkerült egy tábori lap, amit Anti küldött Oroszországból. Sanyi figyelmesen olvasta a tintaceruzával írt sorokat. A lap annyira tele volt zsúfolva, hogy alig lehetett kitalálni, melyik szó melyik sorhoz tartozik. Nem olvasott valami jól, nehezen értette meg mit tartalmaz a szöveg. A keresztanyja segített értelmezni. Aztán közösen megállapították, hogy szinte semmi információ nincs benne. Arról szólt, hogy mennyire hiányoznak az itthoniak. Mint egy korábbi lapból kiderült, Anti nem a fronton harcol, hanem a hátországban van egy rendfenntartó alakulatnál. Jó viszonyban vannak a lakossággal. Hála a szlovák nyelvtudásának, jól el is tudnak velük beszélgetni.
- A lényeg, hogy jól van. Nincs is olyan veszélyben, mint azt itthonról gondolnánk - összegezte Sanyi. - Mikor engedik haza?
- Azt csak a jó ég tudja - sóhajtott nagyot az asszony. - A szomszéd utcába hazajött anyósomnak egy rokona...fél lábbal - tette hozzá elcsukló hangon.
Nem sírt, de sokáig nem szólt, mert biztos volt benne, hogy sírás nélkül nem tudna beszélni. Erősnek akarta magát mutat a fiú előtt.
Sanyi is érezte, hogy nincs helye most a szónak. Nem is tudott volna mit mondani. Tudta, hogy valami vigasztalót kellene, de teljesen kiürült a feje, még csak egy kósza gondolat se jutott eszébe. Kényelmetlenül érezte magát. Hosszú hallgatás után az jutott eszébe, hogy jó lenne azzal az emberrel beszélni. Vigaszt ugyan nem várhat tőle, hiszen mit is mondhatna? Talán azt, hogy látod, hogy megjártam? Keresztapád biztos szerencsésebb lesz.
- Akarsz beszélni azzal az emberrel? - kérdezte végül az asszony, ráérezve Sanyi gondolatára.
- Most?
- Akár most is.

Az ember kint ült a tornácon egy lócán. Süttette magát a szeptemberi nappal. Jó meleg volt itt. A fal tövében megszorult a levegő, mégse kívánta levetni a kabátját. Úgy mondta, annyira átfázott a télen, hogy azóta se tud felmelegedni. Nem kérdezte ugyan most senki tőle, de maga is érezte, hogy magyarázatra szorul, miért van túlöltözve.
- Emlékszem rád - reagált a bemutatkozásra. Nem ismertelek volna meg, hiszen kicsi gyerekként láttalak. Sajnálhatod, hogy elkerültél innét!
- Sajnálom is bátyám, higgye el! - tévedt tekintete minduntalan a visszahajtott nadrágszárra, meg a falhoz támasztott két hónalj-mankóra.
- Ne zavartasd magad! - vette észre a fiú zavart tekintetét - Megszoktam már, hogy bámulják a csonka lábamat. Nem gyakran látnak ilyet az emberek, hát megbámulják. Én is inkább bámulnám, mint ülnék itt a nadrágszáramon.
- Mi történt a lábával? - kérdezte bátortalanul. - Ellőtték?
- Na látod, ez érdekes - hajolt közel Sanyihoz, aki közben az invitálást elfogadva leült mellé a padra.
A szájából áradó savanyú borszag csapta meg a fiút, amitől az kissé fintorgott.
- Iszol velem egy pohár bort? - kérdezte, amikor látta, hogy a fiú szagot fogott. - Hozzál magadnak egy poharat a konyhából! -
- Één? - csodálkozott el Sanyi. - Egyedül van itthon?
- Egyedül. Hál' Istennek az asszony kapott munkát a lőszergyárban, amikor az elöljáróságon beírtak engem mint hadirokkantat. Ez még tavasszal volt. Szegénynek volt elég baja amíg még engem is gyámolítania kellett itthon. Most már ellátom magam. Na hozd azt a poharat!
- Köszönöm, de nem szeretem a bort.
- Nem-e? Hát az meg hogy létezik? Pálinkát innál inkább?
- Dehogy! - rázta Sanyi a fejét.
- Sörért már as kocsmába kell menni, de azért pénz is kellene!
- Semmi ilyesmit nem iszom.
- Micsoda legény vagy te? Na, te tudod. Nekem azért önthetsz! - intett fejével a kicsiny ablak felé, ahol a pohara, meg a borosüvege állt.
- Hol is tartottam? - kérdezte, miután lehörpintette a borát, s kabátujjával megtörölte a bajuszát.
- Azt mondta, hogy ez érdekes, de nem tudom, mire gondolt.
- Azt mondtam volna? Na ez érdekes. Mire is...mire is? - gondolkodott erősen.
- A lábáról kérdeztem...
- Ja! Hogy ellőtték-e? Na, hát ez az érdekes, hogy itthon azt hiszik az emberek, hogy aki a frontra kerül, az mind golyó által hal, vagy sebesül meg. Pedig az a kevesebb. Amikor elszabadul a pokol...volt benne részem...akkor ágyúznak, bombáznak, aknákat lőnek. Sok bajtársamat a szemem láttára tépték cafatokra a repeszek. Vannak telepített aknák, amire ha ráfut egy jármű, nem sok esély van a benne ülőknek. Aztán a gyalogsági akna is megteszi a magáét. Akivel puskagolyó végez, az még szerencsés.
- Szerencsés?
- Az. Nekem akna vitte el a lábamat, de attól az egy robbanástól ketten haltak meg mellettem. Mert tudod...öntesz még egy pohárral? Tudod, akit meglőnek, annak be van fejezve. Az azt se tudja, hogy ő most meghalt. Viszont aki megmarad, az retteghet, hogy legközelebb ő következik. Láttam tankistákat pihenőben. Emberi maradványokat piszkáltak a lánctalpak görgői közül. Még attól is felfordul a gyomrom, ha így visszaemlékezek a látványra.

Nagyot böffentett. Nem a visszaemlékezéstől, inkább a bortól. Valóban felfordulhatott a gyomra, mert olyan erőset nyelt utána, mintha valami fel akart volna jönni neki. Sanyi próbálta maga elé képzelni a hallottakat. Felerősödött benne a keresztapja iránt érzett aggodalom.
- Keresztapám azt írta, hogy ott ahol ő van, nincsenek harcok.
- Lehet, hogy azt írta.
- Azt mondja, hogy hazudott?
- Nem akarja, hogy aggódjatok érte. Meg aztán ne gondold fiú, hogy azt ír a baka a frontról, amit akar. Elolvassák mielőtt feladják a tábori lapokat.
- De azt írja, hogy nem is a fronton van.
- Akkor meg a partizánoktól kell tartani! Úgy tudom, Tóni a brianszki erdőben szolgál, vagy ott valahol. Az egy akkora erdőség, hogy el se tudjuk képzelni. Nem ám Dédestől tart idáig, mint ez itt - mutatott a kapu felé, amin túl a hegyet borító erdőt lehetett látni. Úgy beszélik, hogy nappal barátkoznak a helyiek a mi csendőreinkkel, éjjel pedig rájuk támadnak. Beszélik, hogy a német parancsnok megelégelte, hogy a magyarok nem bírnak a partizánokkal, s nekiküldte az erdőnek a tankokat. Aztán ők is csak az erdő széléig mentek.
- Maga ezeket honnét tudja?
- A kórházban kerültem össze olyanokkal, aki ott sebesültek meg.
- De azért úgy gondolom, hogy a fronton se lőnek mindig.
- Ez igaz. Volt olyan időszak, amikor ugyanoda jártunk vízért mint az oroszok. Úgy tettünk, mintha nem vennénk észre egymást. Na, de nem csak a harcokba lehet ám belehalni. Csuda kemény arrafelé a tél. Nagyon sokan megfagytak. Különösen a betegek. Amikor rájön az emberre mínusz 20 fokban a fosás, nem sok remény marad a túlélésre. Abban a zimankóban eltemetni se lehet a holtakat. Csak egymásra raktuk a barakk mögé, várva az enyhülést. Aztán amikor megindult a támadás, hagytunk ott mindent, s csak futott aki bírt. Aki nem, arról lemondhattunk. Sokan megadták magukat, de a fogságban is sokan ott vesznek. Aki volt az előző háborúba, arról mesélt, hogy miután fogságba estek, kiadták őket dolgozni. Most meg úgy hallom, bezárva tartják azt a rengeteg embert. Lehet, hogy később kitalálnak valamit, de egyelőre szögesdróttal kerített táborokban vannak.
- Ezeket is a kórházban mesélték?
- Van nekem rádióm - intett a háta mögé, amerre a rádiót tartott a szobában.
- Nálunk Répáson a tanító úrnak is van. Szokta mondani, hogy miket hall benne.
- Rettenetes nagy csata volt aratáskor...várjál csak...Kurszk...Azt hiszem Kurszk környékén. Ott milliók álltak szemben egymással. El tudod képzelni mennyi lehet egymillió ember? És ez csak az egyik oldalon. Ezerszám lőttek ki tankokat. Aztán a végén nem igazán győzött senki. Na, de majd vége lesz ennek az őrületnek hamarosan. Mondják a rádióban, hogy Szicíliában partra szálltak az amerikaiak. Tudod hol van Szicília?
- Nem igazán.
- Na, mindegy. Olaszország kilépett a háborúból. Nekünk is ki kellene! Be se kellett volna! Na, de értem én a kormányzót. Azt hitte, visszakapjuk a régi Magyarországot, ha segít a németnek. Kaptunk is vissza, de ki tudja mi lesz a háború vége?

A beszélgetésnek a Sanyi keresztanyja vetett véget. Hívta, hogy próbálja fel a keresztapja ruháit, ne a temetés napján kelljen ráigazítani!