A mamócska ott feküdt az asztalra tett koporsóban. Keze összekulcsolva fogta az olvasót. Máskor oly pirospozsgás arca most akár a pergament. Mintha valami viaszbábu lenne. Ráadásul jóval kisebb, mint amire ő emlékezett. Hitetlenkedve nézett a keresztanyjára, s csak ekkor gördültek ki első könnyei. A vigasztaló öleléstől Sanyi arra gondolt, hogy miért is nem lehet ez az asszony az ő édesanyja a másik helyett?

- Ugye nincs másik ruhád? - mérte végig keresztanyja kissé hátra lépve - Majd felpróbálod az Anti ruháit. Látom, a cipő is majd' leszakad a lábadról - motyogta magában alig hallhatóan, választ se várva.
Miért is várt volna, hiszen tudta a választ.
- Hagyj most minket Matild - állította meg a belépő testvérét - Foglalkozz ezzel a sok vénasszonnyal! Mi hazamegyünk a gyerekkel, és a sógorod ruhái közt keresünk rávaló öltözetet. Aztán majd megy az emberek után. Tudod merre van a temető ugye? - fordult mamócskát bámuló Sanyi felé. Hallod?

Nem, nem hallotta. Csak állt mozdulatlan, bámulta könnyfátyolán át az ünnelőbe öltöztetett kicsi, összeaszott testet, amely - bármilyen hihetetlen - maga a mamócska volt. Fejkendője alól alig látszott megsárgult arca. Hasonlított, de mintha mégse ő volna. Pedig ő volt az. Az a sok öregasszony az udvaron biztosan nem tévedhet, s a jajveszékelő rokonság se siratna egy idegent. A Jani bácsi jutott eszébe, aki az erdőn megszakította magát. Az az ember, aki úgy bánt vele, mintha a tulajdon fia lenne. Ő volt az első, akit kiterítve látott. Vagyis rémlik, mintha lett volna régebben is temetésen, de akkor még kicsi volt, nem is tudta kit temetnek. Csak arra emlékszik, hogy mindenki sírt, amikor dobálták rá a földet. A sok embertől ezt ugyan nem is látta, csak a koporsóra hulló föld dübörgése, a kövek éles koppanása maradt meg az emlékében. Mert Répáson nincs sok föld a temetőben, ott majdnem a kövek közé temetik a halottaikat. A Jani bácsinak hálás volt amiért úgy viselkedett vele ahogy a saját szülei sem. Szerette azt az embert, de elvesztette. Most pedig itt a mamócska, aki pici korában nevelte, tanítgatta, akihez később is hazaszaladhatott, ha Répáson bántották. Most ő is oda lett. Nem igazság, hogy éppen azok halnak meg, akiket szeret.

Aztán mégis felfigyelt a két asszony veszekedésére. Csak most tűnt fel, hogy az anyja nem tűrte, hogy csak úgy ki lett küldve.
- Mégis csak az én kölyköm, nem a tiéd. Mit utasítgatsz te itt engem? Mi az, hogy kiküldesz? Megmondtam neki, hogy hova menjen, ne merj nekem ellent mondani!
- Igaz, a te gyereked. Pedig mindenki jobban járt volna, ha nekem adod amikor kértem. Amikor itthagytad az anyánk nyakán, mert az uradnak már volt otthon három másik. Nehogy azt hidd, hogy nem tudom azt is, hogy később Visnyóra el akartátok adni, csak a vevő kicsinek találta. El akartátok adni a saját gyereketeket, mint valami malacot.
- Na, ebbe aztán neked semmi beleszólásod nincs. Nehogy engem okolj már, hogy neked nem lehet gyereked!
- Nem szégyellitek magatokat? - lépett be a házba egy Sanyi számára ismeretlen asszony - Ki hallott már ilyet, hogy az anyátok ravatala fölött veszekedtek?

Sanyi menekülőre fogta a dolgot, és kisurrant a házból. Kiszaladt a kapun, s elindult ki a temetőbe. Ekkor még nem is tudta, hogy oda tart, csak el akart ebből a kellemetlen helyzetből futni. Sokat futott már gyerekkorában, nem volt benne semmi meglepő, hogy ismét ezt teszi. Szapora léptekkel haladt el a várrom mellett, az evangélikus templom mellett, majd egyre lassultak léptei, ahogy kezdett megnyugodni. A Szinva hídján meg is állt kicsit nézelődni. Nagyon le volt most apadva a patak, nem is kellett volna a hídig eljönnie, hiszen a köveken lejjebb is át tudott volna ugrálni, s arra közelebb van a temető. Csakhogy nem tudatosult benne, hogy oda indul. Csak futott. Menekült a veszekedés elől, ami éppen vele kapcsolatban tört ki az anyja, és annak testvére között. Így még azt se volt alkalma megkérdezni, mi van a keresztapjával. Csak annyit tud, hogy elvitték katonának. Na, majd lesz még alkalmuk beszélgetni. A híd karjára támaszkodva bámulta a vizet. Előjöttek emlékek, amikor itt játszott a pajtásaival, s a mamócska jött érte vesszővel a kezében, hogy hazakergesse. Máskor pedig senki nem törődött vele, hol csatangol. Különösen, amikor már nem itt lakott, csak váratlanul elszaladt hazulról, s itt töltött néhány napot. Amikor elunta magát, vagy éppen itt érte valami sérelem, nem szólt senkinek, csak egyszerűen elment. Így, lehetett volna bárhol anélkül, hogy keressék. Mert itt azt hitték hazament, otthon pedig azt, hogy itt van. Arra nem panaszkodhatott soha, hogy korlátozták a szabadságában. Tettek ugyan rá kísérletet, de nem hagyta.

A villamos csikorgására figyelt fel, ahogy az iskolát megkerülve visszafordult a hurokvágányon Miskolc felé. Két kocsiból állt a szerelvény, de utas alig volt rajta. A hátsónak a vasrácsa is le volt engedve, s a kalauz a lépcsőn állva kapaszkodott a korlátba. Nincs még dél se, ilyenkor nem sokan utaznak. Majd amikor műszakváltás lesz a vasgyárban, fürtökben lógnak rajta az emberek. A sínek ívének nekifeszülő acélkerekek hangja kizökkentette a mélázásból, s ekkor már határozottan a temető felé vette az irányt.

Ez volt itt a falu központja. A községháza, az iskola - ahová járt volna, ha a keresztanyja örökbe kapja annak idején - és még néhány épület egy szigetet alkotott. Kocsiút volt mindkét oldalán. Ezt a szigetet vágta ketté a villamosforduló. Itt indult Sanyi keresztül, mert erre volt a legrövidebb. Elhaladt a nemrég állított emlékmű mellett, amit a háborúban elesettek emlékére emeltek, s máris megérkezett a temetőbe. Visszanézve a kőkatonára, arra gondolt, hogy már megint háború van. Talán majd a keresztapja nevét is rá fogják vésni hamarosan. Aztán el is hessegette magától ezt a gondolatot.

A mamócska végső nyughelyét nem volt nehéz megtalálni, hiszen a temető szélén azonnal feltűnt a friss földhányás. Ha ezt nem is vette volna észre, a sok ember nem kerülhette el a figyelmét. Mind ott csoportosult, ahová ő is tartott. Az egyébként nagy területet elfoglaló sírkert többi része teljesen üres volt. Nem is sírkert, inkább sírkertek, hiszen három, jól elkülönített rész volt megfigyelhető. Magától is kitalálta, hogy mindegyik rész egy-egy templomhoz, pontosabban vallási közösséghez tartozik. Azt ugyan soha nem fogja megérteni, hogy mi értelme a különböző vallásnak, hiszen alig van köztük különbség, de ha így van, hát így van. A mamócska római katolikus, mint ahogy a többi tót is, tudni kell, hol a helye tempomban is, temetőben is.

A sírkerteken túl vége volt a falunak. Nem túl magas, de nagyon meredek oldalú domb zárta le itt a keskeny völgyet a falu teljes hosszában. Néhol szőlőültetvény volt rajta, amiről Sanyinak az jutott eszébe, hogy milyen kényelmesen lehet itt kapálni, hiszen nem is kell meghajolni. Ennek a dombvonulatnak a tövében vezetett a kisvasút. Éppen most ért ide egy tehervonat, kővel megrakva. Lassan haladt, talán gyalogosan is tudná vele tartani az iramot. Hasonló masina húzta, mint amit nemrég látott Kövesdnél, de ez csak játékszernek tűnt ahhoz képest. A kéménye volt aránytalanul nagy, s még ráadásul hatalmas karima is volt a tetején. Mintha kalap lett volna rajta. Fekete füst szállt fel a nagy kéményből, s majd ahogy fütyült, fehér gőzfelhőt lövellt egy csövön az ég felé. Gőzmozdonynak mondják, de rejtély, hogy mitől megy. Legalábbis Sanyi nem értette. Miközben odaért az emberekhez, feltűnt, hogy ők is mind a mozdonyt bámulják.
- Azt beszélik - mondta egyikük - nem sokáig járnak már ezek. Kiszorítják azok a gépek, amiket olajjal hajtanak. Itt is jár már olyan. Motorkocsinak mondják. Úgy lehet látjuk is még, amíg ássuk a sírt. Hát te meg ki vagy? - szegezte a kérdést a most érkezőnek.
A kérdésre felnézett az az egy fiatalember is, aki lenn volt a gödör alján, s mondta is a választ.
- Hát az én öcsém ez! Matildnak a fia. Nem emlékszel rá?  
- Emlékezni emlékszek rá, de bizony van már vagy tíz éve, hogy nem láttam. Akkor még iskolába se járt, most meg már az is lehet, hogy papnak tanul.
- Dehogy tanulok én papnak - mosolyodott el Sanyi a feltételezésen - Hiszen a hatodikat se jártam ki. Elég volt öt is az iskolából.
- Úgy emlékszem, jó eszű kiskölyök voltál.

Közben a bátyó is kimászott a gödörből, hogy férfias kézfogással üdvözölje az öccsét. Majd felvette a vesszőfonásos demijont az egyik sírhant tövéből, s nyújtotta Sanyi felé, aki fejrázással jelezte, hogy nem kér. A bátyó hatalmas kortyokkal ivott, majd a végén egy kicsit kilöttyintett az üvegből. Vagyis ebben nem is bor van, hanem ivóvíz. A bort nem löttyintik ki, csak kézzel megtörölik az üveg száját, mielőtt a másiknak átnyújtják. Most ugyan senkinek nem nyújtotta, hiszen nem volt senki szomjas, csak beütötte a stuplidugót, majd visszatette a demijont, ahonnét felvette. Egy idősebb ember egy csikós kulacsot akasztott le az egyik keresztről, s azzal kínálta a körülállókat.
- Hej öcsém! - karolta Sanyit magához a bátyó - Anyád nagyon szidott, amiért nem voltál otthon tegnap. Azt hittem, nem is jösz el. Láttad a mamócskát?
Sanyi nem válaszolt, csak igenlően bólogatott.
- Nagyon beteg volt már. Megváltás neki a halál. Nekünk persze fáj, de ezzel nem törődik a teremtő.
- Na, te csak ne bíráljad a teremtőt! - szólt rá az idős ember, aki a bort kínálta körbe az imént. - Aki megöregszik, meg kell haljon! Akkor mit szólnál, ha láttad volna, amit én, amikor a fronton voltam? Nem egy ember volt kiterítve, hanem hegyekben álltak a halottak. Az élők meg ordítva, szuronyt szegezve rohattak át rajtuk, hogy aztán halomra öljék egymást az olaszokkal. Na, akkor ugyan hol volt a teremtő?
- Borzalmas lehetett  - ismerte el bátyó - de azok idegenek voltak.
- Legtöbbjük igen - nyelt nagyot, s majd kis szünetet tartott - de azért...vékonyodott el a hangja, majd csak bosszúsan legyintett egyet.
A többiek csak csendben figyelték. Várták, hogy tud-e még mondani valamit, vagy elsírja magát. Majd, hogy a nagy csendet megtörje, egyikük leugrott a gödörbe.
- Haladjunk, mert estig se leszünk készen az ásással.
Lement hozzá egy másik ember, de nehezen fértek egymástól. A kidobált földet ketten igazgatták, hogy elférjen még, aminek ki kell jönnie, a többiek pedig...a többiek pedig ott voltak. Ilyen alkalmakkal a kelleténél több ember szokott megjelenni. Van aki kötelességének érzi a részvételt, de akad, aki a társaság miatt jön. Rossz nyelvek szerint egyese a potya ital miatt.

- Édesapám nincs itt Bátyó?
- Itt volt, de én küldtem el az asztaloshoz.
- Asztaloshoz? Oszt minek?
- Neki van a halottas hintója, de valamit meg kell rajta csinálni holnapra, mire hozni kell a megboldogultat.
Majd pont ő tud az asztalosnak segíteni - gondolta magában, de hangosan inkább nem mondott semmit.

 

Sanyi nem az a fajta legény volt, aki nem fért hozzá a munkához, de itt most nem tudta, mit segíthetne. Az emberek már nélküle is többen voltak a szükségesnél. Szerszám nem jutott, beszélgetni pedig nem nagyon volt kedve. Bátyó lent csákányolt a gödörben, nem vele foglalkozott.
A jelenlévők többségét egyáltalán nem ismerte, akit mégis, az is inkább kisgyerekkori játszótárs volt, akivel tíz éve nem is látták egymást. Nem találta a helyét, legszívesebben elment volna innét, de nem tudta hová.
Egy öregasszonyt látott közeledni arról, amerről ő is jött nemrég. Fekete ruháján szinte vakítóan fehérlett a mellén összecsomózott batyu. Amint közelebb ért hozzájuk, felismerte a keresztanyját, akit mindíg tarka ruhában látott eddig. Most a gyász miatt visel feketét. Ezért gondolta öregnek, noha még negyven éves sincs.
- Megéheztek-e már emberek?- kérdezte, amint lekanyarította hátáról a terhet. Az egyik fiú segíteni akart, de elkésett vele. Az asszony nem volt hozzászokva, hogy segítsenek neki a batyuját levenni, így észre se vette a segítő szándékot. Kibontotta a csomagot, gondosan ügyelve arra, nehogy valamely régi, besüllyedt sírhantra tegye, majd odainvitálta a sírásókat. Kenyeret, szalonnát, kolbászt hozott, mellé paprikát, és újhagymát. A kenyérhez hozott egy nagy kést, a szalonnához pedig mindenki használja a saját bicskáját, hiszen nem is győri legény, aki nem hord magánál.
Az emberek tétován néztek egymásra, senki sem akart első lenni, pedig reggel óta ugyancsak megéheztek. Aztán a legidősebb kézbevette a nagy kerek kenyeret, a nagy késsel keresztet rajzolt rá, s épp ekkor kondult meg a déli harangszó.
- Micsoda kiszámítás! - jegyezte meg egyikük.

Sanyi ma még semmit nem evett, de annak tudatában, hogy nem is dolgozott, hátrahúzódott. Bátyó bátorította, hogy egyen, de a keresztanyja odasúgta, hogy majd eszik nála, mert innét együtt mennek haza. Így is lett.

Ismét átkeltek a patakon, de most nem a mamócska háza felé mentek tovább, hanem éppen ellenkező irányban, a Berekalja felé. Nem voltak idegenek ezek az utcák sem, hiszen sokszor járt már errefelé is. Gyerekkorában egyszerre két helyen is lakott, ha éppen Győrbe hozta a sorsa. Sokat játszott lenn a kert végében a pataknál a szomszéd gyerekekkel, vagy ha úgy tartotta kedve, akár egyedül is. Keresztanyja sajátjaként szerette akkor is, és ez azóta se változott. Bementek a házba, s azonnal asztalhoz ültette.
- Ettél már ma egyáltalán valamit? Persze, hogy nem - válaszolt is azonnal a saját kérdésére. - Olyat adok neked, amit még biztosan nem ettél. Nem főztem ugyan, hisz édesanyám halála miatt nem is nagyon voltam itthon, meg aztán magamnak ritkán is főzök. A gyárból viszont olyanokat hozok haza, amihez egyébként nem nagyon jutnék hozzá. Nézd csak! - rakott elé néhány szelet szalámit egy tányéron.
- Ilyet még tényleg nem ettem. Mi ez? Olyasminek nézem, mint valami kolbász.
- Olyasmi. Van itt egyéb is, majd mindjárt előszedem. Hozok neked sajtot, meg tejet.
- Honnét ez a sok étel?
- Tudod, amikor Anti bevonult, munkát kaptam az új gyárban. Az "Ázsiában" dolgozom.
Sanyi nem volt benne biztos, hogy milyen ország ez az Ázsia, de emlékezett rá, hogy Répáson a tanító úr mesélt róla. Sárga, ferdeszemű emberek laknak arrafelé, de az nagyon messze van. Nem értette, hogy került oda a keresztanyja, s ha ott dolgozik, hogy lehet mégis itthon.

Az asszony észrevette a zavarodottságát, s magyarázatot fűzött az iménti szavaihoz.
- Az új gyárban ágyúkat gyártanak, meg hozzá való lövedékeket. Mindegyik részlegnek más neve van. Az Ázsiában csinálják a lövedékeket. Én a lőporral dolgozom. Ez káros az egészségre, de adnak védőitalt, meg ételt. Minden hónapban megvizsgálják a munkások vérét, s aki beteg lesz, áthelyezik más munkára.
- Ez a védőétel?
- Ez. Most téged véd az éhezéstől - kócolta össze  Sanyi haját nevetve az asszony - Na, egyél!
- Keresztapámról van valami hír? - kérdezte teleszájjal, s közben a szalámit ízlelgetve elismerően hümmögött.
- Most csak egyél, majd utána beszélgetünk - hárította a kérdést, majd leült az asztalhoz Sanyival szembe, s elégedetten nézte a fiút amint eszik.