Következő reggel éppen napkeltekor indultak. Kőfejtés volt a napi terv, de mégis szekérrel keltek útra, mert délután behozzák majd a szénát, amit tegnap megforgattak. Rozi néni készített nekik a tarisznyába reggelit, az ebédet pedig majd most is kiviszik a lányok, mint tegnap.
– Te Lajos! Kié is ez a bánya, amibe megyünk? – kérdezte Sanyi, mert éppen azon tűnődött, amit a minap hallott az elhordott kváder kövekről.
– Itt fenn a hegyen azé a bánya, aki beleáll. Úgy szokott lenni, hogy kinek-kinek a szőlője végében van egy gödör, amiből szedi a követ. Ha valaki elhagyja, bárki belemehet.
– Ezt éppen ki hagyta el?
– Emlékszel a Mari nénire, ahol együtt fűrészeltük a fát?
– Aha.
– Neki az apósa kezdte, azt mondják. Én ugye nem emlékezhetek rá, mert régen volt.
– És? Meghalt?
– Kicsoda? Jaj, dehogy halt az meg. Na, de rokon. Hagyja nekünk, hogy szedjük. Neki van másik bányája is.
– Na, de kinek a kövét hordták el?
– Elhordták?
– A kenderáztatónál hallottam.
– A János sógort mondja. – szólt hátra a bakról Lajos bácsi.
– Az annak a fia, akit mondtam. A Mari néni férje. Akit elvittek.
– Katonának?
– Nem éppen.
– Jaj, hát persze, hogy nem. Mondták ezt is az asszonyok. Rabnak vitték, mert nem fogott fegyvert.
– Akkor minek kérded, ha tudod?
– Kiment a fejemből. A családjával most akkor mi van?
– Internálták őket. – szólt hátra megint Lajos bácsi, miközben az ostorral finoman legyezgette a lovak farát, hogy tartsák a tempót a kaptatón.
– Az meg micsoda?
– A vallásuk miatt vitték el őket. Kitértek a katolikus hitből, és ezért.
– Elvitték? De hát hova?
– A Mari néni tán Nagykanizsán van, vagy arrafelé valahol. Dolgozik valami gazdaságban. Éppen úgy mintha önként ment volna, csak éppen nem úgy ment. A gyerekeket persze nem volt kire hagyni.
– Nem-e? Hát él a nagyapjuk. Nem azt mondtad?
– Hát…

Lajos erre már nem tudta a választ. Talán közvetlenül az érintetteket kellett volna megkérdezni. Logikus lett volna magukhoz venni az unokákat, de nem tették. Így az állam gondoskodott róluk. A legidősebb lány elmúlt 13 éves. Ő oda volt ezen a nyáron már a summásokkal dolgozni a Garam folyó vidékén, nem messze Esztergomtól. A kicsiket különböző helyeken helyezték el nevelőszülőknél. A legkisebb még nem volt ekkor 2 éves sem.

Sanyinak háborgott a lelke a hallottak miatt, de aztán hamar helyre tette a dolgot, hiszen vele éppen az édes szülei viselkednek mostohán. Ezer oka lehetett annak, hogy ezeket a gyerekeket nem vették magukhoz a nagyszülők. Nem tudhatja, hiszen nem ismeri ezt a családot.

A délelőtt során megtapasztalhatta, hogy milyen unalmas munka ez a kőfejtés. Tegnap még azt tervezte a Lajos bácsi, hogy szállítanak, de aztán okosabbnak találta azt, hogy amíg itt van ez a tót gyerek is, inkább szedjék kifelé a követ. Elhordani ráérnek majd a télen. Vagy legalább késő ősszel, amíg nem áll fenn a fagyveszély, mert ha megfagy a nedves kő, akkor hiába dolgoztak.

Ebédnél a nagyobbik lány ugyancsak vágyakozva bámulta Sanyit, aki ügyet se vetett rá. Már bánta, hogy nem talált valami kifogást, hogy nem ment haza tegnap. Nem igazán kedvelte meg ezt a munkát. Tegnap még újdonság volt, de ma már szörnyen unta. Ettől sokkal jobb dolog a favágás kinn az erdőn, még ha hideg is van olyankor. Itt is közel vannak ugyan az erdőhöz, kinn vannak a természetben, de valójában egy gödörben feszegetik, emelgetik a köveket. Abban talán találna fantáziát, ha egy nagydarab sziklából kellene valami szépet alkotni, de ez az egész napos monoton  pakolászás nem éppen lélekemelő foglalatosság. El is határozta, hogy még akkor se marad tovább, ha erősen marasztalnák. Meg aztán a reggeli téma se akart kimenni a fejéből. Egész nap ott motoszkált benne, hogy milyen ostobák az emberek azzal a vallással. Hallotta ugyan, hogy vannak olyanok, akik nem hisznek az Istenben, de itt nem erről van szó. Ugyanabban az Úrban hisznek különböző vallásúak, mégse férnek meg együtt. Még ha csak utálkoznának, vagy összeverekednének a hitük miatt a kocsmában, az rendben is volna. Na, de tönkretenni miatta családokat, meg elvinni a börtönbe miatta olyanokat, akinek csak a másmilyen hit a bűne… Igaz, ő még fiatal, nem is különösebben eszes, de ezt soha nem fogja megérteni.

Esteledett már, amikor a Lajos házuk előtt elköszönt, és nekivágott az útnak hazafelé Répásra. Nem ért még a pincesor végéig se, amikor a háta mögül szekerek zajára figyelt fel. Nem érték még utol, amikor megálltak lámpát gyújtani. Sanyinak támadt egy ötlete, hogy visszaballag hozzájuk, és felkéredzkedik. Ha valameddig elviszik, addig se kell gyalogolnia.
– Én ismerlek téged te legény – fogadta az egyik kocsis a köszönését. – Te kerested egyszer a Benkét. Répásra indultál?
– Ezek szerint maguk pedig Zsércre mennek.
– Ördögöd van – nevetett – Éppen jövünk a mész alól. Még egy kis alföldi borral is meg tudunk kínálni. Az elágazástól még elég hosszú lesz az utad, de az is könnyebbség, ha odáig elviszünk. Nem félsz egyedül a sötét erdőben?
– Mitől félnék? Megszoktam már.

Aztán mégis lett mitől félnie, mert Cserépet elhagyva szemerkélni kezdett az eső. A meszes kocsin volt sátor, csak kicsit beljebb kellett húzódniuk, s nem áztak.
- Mennyi idő, amíg innét hazaérsz?
- Legalább két óra, de talán több - válaszolt Sanyi
- Bőrig ázol addig. Majd jól megfázol.
- Nem lesz ebből eső - próbálta megnyugtatni elsősorban saját magát.
- Jó lenne most egy viharkabát, meg egy lámpa. Olyan sötét van, hogy az utat se találod.
- Nem kell engem félteni bátyám! Sokszor végigmerntem már ezen a völgyön.
Valójában bánta már, hogy elindult, de nem volt jobb ötlete, mint hazamenni bármi áron.
Aztán amikor az elágazásnál megálltak, a meszesembernek támadt egy ötlete.
- Tudod mit fiú? Itt jobbkézről van az én boksámnak a helye. Van mellette ha nem is kunyhó, de egy kis félhajas menedék. Itthagyom neked az egyik lópokrócot, s itt töltheted az éjszakát. Majd ha eláll az eső, tovább mehetsz! A pokrócra tégy rá egy követ, nehogy a szaga miatt valami állat elhúzza! Holnap ugyan dolgom lesz még odahaza, de holnapután úgyis jövök rakni a következő kemencét.
- Mit takar kend a lovára, ha itthagyja a pokrócot?
- Semmit. Én már hamarosan hazaérek. Az istállóban nem fázik meg. Vagy ha gondolod, te is hálhatsz ott. Na? Mégcsak messzebb sincs, hisz a Vőgyfő felől is nekivághatsz a répási útnak.
Sanyi maga se értette, hogy miért nem fogadta el egyik ajánlatot se. Ahogy szinte vakon haladt felfelé a Hór völgyén, az eső egyre jobban kezdett esni. Már azt a boksát is elhagyta, ahol egykor a Benke szállást adott neki. Igaz, nem volt most ott senki, de fedelet azért talált volna a feje fölé. Persze tűz, és takaró nélkül, biztos tüdőgyulladás lett volna ha itt alszik, hiszen ekkorra már átázott a ruhája. Nem maradt más választás, haza kellett jutnia, akármeddig is tart! Az arcába csurgó esőt hiába törölgette, nem látott jobban tőle. Szinte a lábával tájékozódott. A leveleken kopogó esőcseppek monoton zaját a patak zúgása nyomta el. Fentebb biztosan régóta esik, hogy megduzzadt a patak vize. Aztán már azon aggódott, hogy nem fogja észrevenni a sötétvölgyi utat, s túlmegy rajta. Na, de a Tebe réti erdészház kerítését csak meglátja tán! Arról tudni fogja, hogy túlment.

Nem látta meg, mert Répás felől már az úton zúgott lefelé a víz, s erről felismerte a jó irányt. Ekkorra már teljesen elázott, hiába csendesedett meg az eső. A háta egy kis ideig fázott, de a Sötét völgy oly erősen emelkedett, hogy mire a faluig jutott, úgy érezte, az izzadtság csurog róla. Amikor a falu túlfelén lévő házukat elérte, teljesen abbamaradt az eső. Még a hold is kikandikált egy pillanatra a felhők közül.
Na - gondolta - eddig kellett volna kivárnom, de már most mindegy.
Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Ezen ugyancsak meglepődött, hiszen soha nem zárják. Hacsak el nem megy hazulról mindenki. Ez esetben a kulcsot felteszik a gerendára. Mint ahogy most is. Így legalább be tudott menni a házba. Na, de hová lett mindenki? Ez már reggelig nem derül ki, hisz ilyen késői órán nem verheti fel a szomszédokat. Gyufát keresett, meg gyertyát, hogy a fészer alatt rátaláljon néhány száraz gallyra, hogy tüzet rakhasson. Jobbmódú legények egyszerűen lecserélik a ruhájukat, de neki muszáj volt megszárítania, hogy reggel legyen mit felvennie. Akkor majd utánajár, hová lett a család.

A kicsi konyhát hamar felmelegítette a csikó masinába rakott tűz. A tűzhely köré rakott vizes ruhától olyan párás lett a levegő, hogy ki kellett szellőztetni. Sanyi rakott még néhány hasáb akácfát a tűzre, majd lefeküdt a dikóra, de nehezen tudott elaludni. Nem félt az egyedülléttől, hiszen akár az árokparton, akár az erdőben nyugodtan mert aludni, ha úgy hozta a sorsa, de idehaza félelmetes volt ez a nagy csend. Legalább a kicsik szuszogását hallaná! De még a láncos falióra kattogása se hallik. Vagy elromlott, vagy csak megint elfelejtették felhúzni. Az nem lényeges, hogy hány óra van, hiszen ettől függetlenül megvirrad reggel.

A hajnalhasadás már ébren találta. Sajgott kissé a háta ahogy felkelt. Kényelmetlen volt a fekhelye, de az is lehet, hogy a kőhordás vette ki két nap alatt az erejét. Kilépett az udvarra, megállapította, hogy szép idő lesz ma. Nagyot nyújtózott, még hangosan ásított is hozzá. Na, ilyenkor szokott az apja elszívni egy pipát. Ezt a szokását aligha fogja tőle átvenni, mint ahogy sok egyéb szokását se. Egyáltalán nem akar rá hasonlítani. Úgy gondolja, ha majd lesz gyereke, szeretni fogja. Megtanít neki mindent amit csak tud, s ha különb lesz nála, nem irigyli, hanem büszke lesz rá. Addig persze el kell telni még néhány évnek, hiszen alig múlt 16. Úgy döntött, módos gazda lesz, de ahhoz el kell menni innét, ki kell törni az erdő szorításából! Szereti ugyan az erdőt, szeret a fával bánni, de ebben a pici faluban túl sokan vannak a tisztes megélhetéshez.

A harmadik szomszédból Károly bácsi köhögését vélte felismerni. Na, ő például itthon is módos gazdának számít. Van egy kicsinyke földje, két tehene is van az istállóban. Két legény fia hordja haza a fizetését az erdészettől. Ezek akár már családosok is lehetnének, csak az Úr a megmondhatója, miért nem nősült meg egyikük sem. Vannak persze az öregnek eltartandó apró gyerekei is, de hát kinek nincs? Biztosan a jószág miatt kelt már fel ilyen korán. Talán ő meg tudja mondani, miért üres a ház. Magára kapta nyirkos ruháit. Bizony, rövid volt az éjszaka. Vagy hamar aludt ki a tűz, de nem száradt meg rendesen.

A láncra vert kutya megismerte a szomszéd gyerekét. Csak egyet vakkantott, majd farkcsóválva igyekezett hozzádörgölődni a jövevényhez. Sanyi barátságosan megsimogatta a kutya fejét, de meg sem állt közben, hanem egyenesen az istálló felé igyekezett.
- Szép jó reggelt Károly bácsi!
- Adjon az Isten! - fogadta az öreg, majd erősen fürkészte, ki állhat az ajtóban, hiszen a körülötte beáramló hajnali derengéstől nem látta az arcát. - Ki vagy?
- Sanyi vagyok a szomszédból.
- Az Ádám fia?
- Az. Nem tudja, hová lett nálunk mindenki? Este jöttem haza, s teljesen üres a ház.
- Na, majd az asszonyt kérdezd, mer' én csak annyit tudok, hogy sürgöny jött Győrből, hogy valaki meghalt. Biztosan oda mentek.
- Ébren van már ugyan?
- Kicsoda? Ja! Biztosan, hiszen jön ki fejni. Én csak a ganéjt szedem le, meg hozok almot, a többi az ő dolga.
- Segítsek addig valamit?
- Dehogyis. Nem is tudod, mit hol keress.

Azért utasított vissza - gondolta Sanyi - nehogy adni kelljen a segítségért egy csupor tejet. Mert módos gazda hírében áll ugyan, de fösvény is nagyon. A kettőnek biztosan köze van egymáshoz, mert ismerek jó szívű embereket, de azoknak nincs is semmijük.
Így aztán ott téblábolt egy darabig tétlenül. Amíg az öreg az almot hordta, beszélgetni se nagyon lehetett vele, így odament a kutyát simogatni. Neki beszélgetett, az meg figyelmesen hallgatta. Azt már tudta, hogy Győrbe kell mennie, de azért nem akart addig nekivágni az útnak, amíg meg nem tudta, ki a megboldogult.
- Előkerültél, te árva? - ismerte fel Sanyit a szomszédasszony, amikor meglátta a kutyával játszani.
A megszólítás kissé összezavarta, hiszen akinek nincsenek szülei, azt nevezik így.
- Mi történt Lenke néném? Károlybá' nem tudja ki halt meg.
- Hát Matildnak az anyja.
- A mamócska? - kérdezett vissza döbbenten Sanyi.
- Az. A mamócska. Sürgönyt hoztak a postáról, s aztán felkerekedtek mindannyian. Anyád átkozódott kissé, amiért elcsavarogtál, de nem igen gondolta komolyan a szidalmakat amit rád szórt. Nem tudta mit beszél, hiszen a tulajdon anyja van kiterítve. Ez elveszi az ember eszét, úgy mondják. Gondolom, mégy te is utánuk. Adnék egy csupor tejet, de korán van még a reggelihez, meg aztán biztosan sietsz is.
Na, erre mit lehet mondani? Annyira azért már nincs korán? Vagy egy negyedórát még várhatok az indulással? Sanyi nem volt elég rafinált ahhoz, hogy kiprovokálja azt a tejet. Nyilvánvaló, hogy nem is gondolta az asszony komolyan, inkább csak maga előtt akarta igazolni, hogy miért nem ad.

Így aztán reggeli nélkül indult, de inkább az lett volna a rendkívüli, ha ez nem így történik. Az esti eső miatt csupa csatak volt az erdő, így nem is gondolt a gyalogösvényre, hanem felkapaszkodott a köves útra. Itt még az a szerencse is érheti, hogy valami teherautó jön majd Eger felől, ami elviszi legalább Hollósig, vagy talán még tovább. Aztán mégse volt szerencséje, mert már majdnem felért Hóllóstetőre, amikor jött a teherautó, ráadásul üresen, elfért volna a platón. Annyi hiba persze még ebben is volt, hogy éppen ellenkező irányba tartott. Na, mindegy, innét úgyis Újhuta felé kell letérnie, arra pedig biztosan nem megy ilyen korán senki. Mire a falut elérte, már elég sokan jártak az utcán. Szekerek is mentek ki erre, ki arra. Ha Óhuta felé indul, talán utoléri valaki, aki a Mexikó völgyön megy le a városba, de ha mégsem, akkor arra hosszabb az út, így inkább a Tatár árok felé indult, ahol garantáltan gyalog kell végigmennie, de hát megtette már ő ezt az utat jó néhányszor gyerekkorában is. Nem ijed meg 20km gyaloglástól, még ha hegyen-völgyön is visz az útja. Csak éppen most sietett. Ebben persze nem volt annyira biztos, hiszen félt attól ami majd Győrben fogadja. Ki van terítve a mamócska. Látott már kiterített holtat, de az idegen volt számára.
Amikor kiért az erdőből, a nap már magasan járt. Innét ugyan nem látta, mert a Nagyhegy takarta, de a reggeliidő jócskán elmúlt már. A romos vár tárult a szeme elé. Az a hatalmas kőrakás, amitől a mamócska mindig óvta kisgyerek korában. Nem engedte oda játszani, hiszen annyira omladoztak a falai, hogy bárkit agyonüthetett volna. A négy...pontosabban a három és fél bástyáját csak falmaradványok kötötték össze, s körül rajta magasan állt a törmelék. Sok követ elhordtak belőle a népek. Állítólag ispáni engedéllyel bányászták több száz éven át. A környék házai mind ebből épültek. Ki hinné, hogy valamikor még király is lakott benne!

A romokat megkerülve egyre nehezültek a lábai. Biztosan el is fáradt már ekkorra, de inkább attól félt, amit látni fog. Az egykori otthona udvara tele volt fekete ruhás öregasszonnyal, kiknek egy része lócán ült, mások csak álldogáltak. Beszélgettek, templomi énekeket énekeltek, de az volt a legijesztőbb, hogy senki nem volt ismerős közülük. Aztán egy mégis. Az anyja vált ki a tömegből, aki üdvözlésként nyakon csördítette, s a többiek megrökönyödésére szidni kezdte elsőszülöttét. Sanyi fel se fogta a szavait, olyan zavarba hozta a sok nép előtt kapott anyai pofon. Annyi jutott el hozzá, hogy ...apád a temetőben van ásni a sírt, lódulj te is segíteni...
Zavarodottságában arra eszmélt, hogy a keresztanyja szedi ki az anyja kezei közül. Első pillanatban csak azt gondolta, hogy ez a nő hasonlít a keresztanyjára, de nem lehet ő, hiszen ennek sárga az arca. Na, ennek okát majd később fogja megtudni, de a hallottak igazolták, hogy jól ismeri.
- A mamócska? - kérdezte Sanyi. Több nem jött ki a torkán
- Gyere! - indult el előtte a házba.
A mamócska ott feküdt az asztalra tett koporsóban. Keze összekulcsolva fogta az olvasót. Máskor oly pirospozsgás arca most akár a pergament. Mintha valami viasz bábu lenne. Ráadásul jóval kisebb, mint amire ő emlékezett. Hitetlenkedve nézett a keresztanyjára, s csak ekkor gördültek ki első könnyei. A vigasztaló öleléstől Sanyi arra gondolt, hogy miért is nem lehet ez az asszony az ő édesanyja a másik helyett?...