Kőhordó

 

Olyan minden mindegy hangulata volt Zsoltnak. Még az se bosszantotta, hogy minden állomáson és megállóhelyen megállt vele a vonat. Még a 47 jegenyefánál is, ahol pedig nagyon ritkán szokott. Hazafelé türelmetlenkedne miatta, de most már biztosan nem ér be az első órára, talán a másodikra se. Eddig még soha nem volt igazolatlan hiányzása, már éppen ideje volt.

Nem volt sok utas, hiszen a munkába igyekvők a korábbival elmentek. Válogathatott az ülőhelyek közt. Sőt, még a vagonok közt is. Nem szállt fel oda, ahová Zsuzsa a két gyerekkel, mert ha elsőre nem ismerte őt meg, akkor ez már maradjon is így. Ők csak egy megállót utaztak. Ezt azért tudja, mert minden megállóban lehúzta az ablakot, hogy bámészkodjon. Nyugodtan lehetett volna aludni, de nem jött álom a szemére.

A végállomáson is csak lézengtek az emberek. Szokatlan látvány volt ez számára, hiszen eddig még mindig tömeg volt itt, amikor ő utazott. Az aluljáróban csak úgy visszhangzott a kopogós talpú cipők hangja. Most megnézegethette volna nyugodtan a fal mellé állított tablók képeit, nem lett volna útban senkinek. Na, de látta már. Sokkoló fényképek voltak itt kiállítva olyan embermaradványokról, akiket szétvágott a vonat. A tárlat látogatói bizonyára elborzadtak tőle, de azt nem lehet felmérni, hogy ettől óvatosabban közelítettek-e a mozgó vonatokhoz. A cél bizonyára ez volt.

Ahogy a széles lépcsőn baktatott felfelé, fülébe sikított a villamos kanyarodása, amint kiindult a körforgalomból. A busz éppen beállt a megállóba. Kicsit sietősre vette a lépteit, nehogy elfoglalják a szokott helyét a hátsó ablaknál. Ott, ahol nagyszerűen elszórakozik azzal, hogy ráerőlteti tudatára azt a valótlan érzést, hogy amint bámul kifelé, nem hátrafelé, hanem előre halad. Tudta, hogy nem így van, mégis sikerült azt éreznie. Az is jó szórakozás, amikor beáll a csuklónál a forgózsámolyra, de az inkább társaságban érdekes. Most csak kapaszkodott az ablak alján körbefutó korlátba, s igyekezett elhessegetni azt a képzelgését, hogy amint belép majd a kollégiumba, a nevelőtanárral találja magát szembe. Aztán beigazolódott az az állítás, hogy az fog történni, amire gondolunk. Mint ahogy az úton is beletalálunk abba a kátyúba, amit már messziről kiszúrunk, hogy „jaj csak bele ne menjek”

- Te meg miért nem vagy órán Parádi? – szegezte neki a kérdést Németh tanár úr (bocsánat, tanár elvtárs) – Tán csak nem most érkeztél? Nem is volt most hazautazás. Hogy képzelted, hogy hazamentél a hétvégére? Na, de legalább visszajöttél volna este!

- Nem tudtam tanár elvtárs, hogy nem lehet hazamenni. Tetszik tudni, én kedd reggel már menni szoktam Ózdra, így nem tudom, hogy mi van a kollégiumban.

- Na, akkor most szólok időben. Ezen a hétvégén nincs hazautazás, mert nagytakarítást tartunk. Pénteken szépen leszállsz a vonatról, és jössz be ide. Értve vagyok?

- Igen tanár elvtárs.

- Jut eszembe! A folyosó végén ki törte ki az ablakot?

- Biztosan a szél.

- Melyik? – kérdezte arra utalva, hogy a Széll Sanyira gondol-e.

- Hát amelyik fú’.

- Gondoltam, hogy nem árulod be a cimborádat. – morogta inkább csak magában.

- Na, igyekezz, és jelentkezzél az osztályfőnöködnél!

 

Na persze! Majd ha bolond lesz. Nincs is ma órája az osztályfőnökkel. Talán meg se tudja, hogy elkésett. Nagyon tud ám veszekedni. Tartanak is tőle a diákjai. Még ami ettől is fájdalmasabb, hogy nagyon háklis a hosszú hajra. Meg is fogadták néhányan, hogy amikor innét kiszabadulnak, hosszú hajat növesztenek. Igaz, poros munkánál nem előnyös, de kit érdekel. Csak egyszer szabaduljanak ki az iskolából! Igaz, már hetente csak egy nap, de mégse szabadok még teljesen.

Felment a 308-as szobába, lecserélte az ingét, felvette a teljesen új munkáskabátját, ami majdnem olyan mint az iskolaköpeny. Nem is érti, miért morognak miatta a tanárok. Különösen Pappné tanárelvtársnő. Egyébként az egész iskolában ő a legszebb látvány. Feltűnően nagydarab nő, de ennek ellenére határozottan csinos az alakja. Kár, hogy olyan távolságtartó a viselkedése. Még szerelmes se mer lenni bele az ember, nehogy megszidja érte. Nehéz lenne megítélni, hogy mennyire jó tanár, mert vagy azért nem értik a fiúk mit magyaráz, mert nem elég szemléletes az előadása, vagy azért, mert buták, nehéz felfogásúak, vagy mivel nőből van a tanárnőelvtárs, nem tudnak az anyagra koncentrálni. Nem úgy, mint a Dózsa tanár elvtárs. Az igen! Az egy jó tanár. Pedig a matekot senki nem szereti, de akinek ő tanítja, az nem így gondolja. Másodikban vette át őket. Elődje nagyon pedáns, nagyon szigorú, de sokszor sértő is volt. Sokszor odavágta, hogy „hülye paraszt gyerek! Nem muszáj ide járni.” Amikor Dózsa tanár úr (elvtárs) Szembesült azzal a ténnyel, hogy ezeken a kőműves inasokon még az alapműveletek is kifognak, elkezdte a matekot az alapoktól. Az eredmény az lett, hogy az osztály túlnyomó része kezdte érteni, hogy mit miért, és hogyan. Megszerették a matematikát. Ha érti is az ember, úgy sokkal könnyebb.

Na, de ma nem is lesz matek. Szakismeret, anyagismeret… na erről már mindkettőről lekésett. Lesz még egy fizika, meg két szakrajz, azzal nem lesz gond. Rajzolni szeret és tud is. Mindenki az ő segítségét szokta kérni. Bár elég unalmas, hogy legtöbbször betonvasalás a feladat. Na, majd délután a tanulószobába beviszi az MK-21-es magnóját, s ha Németh nem lesz ott, akkor zenét hallgatnak. Tavaly még lehetett volna a szobában is, de akkor még nem volt magnója, most meg már leszerelték a konnektort.

 

Noha elmúlt a fél délelőtt mire beült az osztályba, mégis nehezen akart eltelni a nap. Maczkó tanárelvtárs hozta a tőle megszokott formát. Kiadta a feladatot, majd elkezdett újságot olvasni, miközben telefüstölte a termet az aromás cigijével. Szünetben otthagyta az asztalon, de senki nem kívánt elcsenni belőle, hiszen az terjedt el a köztudatban, hogy Filtolt csak a buzik szívnak. Vagyis nem nagyon zaklatta óra közben a fiúkat. Akár még aludni is lehetett volna tőle, de Zsolt a legelső padban ült, azért ott nagyon szem előtt van.

Ebéd után Bakó Zoli rábeszélte, hogy menjenek le az udvarra focizni. Nem rajongott a fociért, különösen amiért a pályán ő képviselte a humort. Elég ügyetlen volt, s ezért a többiek sokszor kinevették, de ez nem szegheti kedvét. Attól jobb, mint a szobában unatkozni. Pihenni úgyse tud, pedig nagyon megviselte az éjszakázás. Szerencsére a legnagyobb arcok most nem voltak köztük. Néha még úgy is érezte, hogy jól játszik. Azért arra vigyázott, hogy a mászókötelek állványához ne közelítsen, mert elevenen élt még benne a néhány héttel korábbi eset, amikor Búzafalvi tanár úr, nekirohant, s teljes lendülettel beletérdelt a betongyámba. Azt mondják, egész életére sánta marad. Egyébként se sok szép emléke volt erről az aszfaltos pályáról, amin a tornaórákat végig szenvedte. Különösen az nem volt ínyére, ahogy a tornatanár kiabált velük. Meg akarta őket tanítani kézilabdázni. Na, hát az még egy hülye sport! Mert ugye a focinál adva van a labda, ami után futni kell. Egy valaki rohan, kicsi rúgásokkal tereli maga előtt. Aztán a többiek saját belátásuk szerint helyezkednek, a lehetséges passz reményében. Az ellenfél játékosai – mind egyenként – igyekeznek elvenni. Ez egyértelmű. Na, de a kézilabdánál már maga a pálya is kicsi. Egy dobással át lehet küldeni rajta a labdát. De az úgy nem jó, hanem pattogtatni kell, ütögetni a földhöz. A támadó játékosoknál még nem bonyolult a különbség a focihoz képest, de a védekezőknek sorfalba kell állniuk! Ráadásul a pálya kicsisége miatt mindent gyorsan kell megkoreografálni. Olyan, mint egy társastánc. Ezt megtanítani kőműves inasokkal? Reménytelen. Hiszen még a foci is úgy a legjobb, ha nincs bíró. Ha eléggé kirohangálhatja közben magát, még Zsolt is örömét leli benne.

 

Na, ezután következett a tanulóidő. Jó lett volna előbb lezuhanyozni, de a zuhanyzóba nem lehetett bármikor bemenni, csak heti egy alkalommal. Maradt így az emeleti mosdóhelyiség, többnyire meleg víz nélkül. Nem volt ez olyan nagy tragédia, hiszen ezek a fiúk otthon is lavórban mosakodtak.

A nevelőtanárt ott ette a fene a tanulószobában egész idő alatt, nem lehetett zenét hallgatni. Dögunalom – sőt kínszenvedés - volt a délután hátralevő része. Este még a takarítással zaklatta őket Németh. Zsolt már alig várta, hogy kedd reggel legyen.

 

Aztán mikor eljött a kedd reggel, az se tetszett, mert nagyon korán kellett kelni. Ötkor az ebédlő ajtónál már sor állt. Az a csinos barna lány nyitotta ki az ajtót, aki a mosogatóban szokott lenni, de ilyen korán, még inkább pihentette a szemét, mintsem a lányon legeltesse.

A barna papírzacskókat gyorsan szórták a kiadó ablakon, alig kellett várni rá. Ilyenkor még senki nem ül asztalhoz reggelizni, rohan mindenki a buszhoz, vagy a villamoshoz. Oda kell érni a műhelybe mire a melósok, mert különben morognak, hogy „ilyenkor kell jönni?” Aztán büntetésképpen át kell menni a boltba, hogy vegyenek a segéd uraknak, amit éppen kívánnak. Legtöbbször persze nem tudják, hogy mit szeretnének. Olyan rendelést adnak, hogy 15 deka valamit. Na, ebből aztán találja ki az inas, hogy mit vigyen neki, amire a pénz is elég, amit odaad neki. A visszajáróval persze pontosan el kell számolni! Nem olyan egyszerű ez, hiszen legalább 3-4 megrendelést kell egyszerre teljesíteni. Az se mindegy ám, hogy a tejesüvegnek milyen színű a záró fóliája, de rugalmasnak kell lenni, mert nem fogadják el azt a kifogást, hogy olyan nem volt a boltban. Így érthető, ha a tanulók húzódoznak a feladattól. Megúszni viszont nagyon nehéz. Annyi esély van, hogy mivel ketten, vagy hárman vannak egy-egy brigádhoz beosztva, küldhetik éppen a másikat.

Zsoltnak, ebben a tanévben már ebből a szempontból szerencséje van, mert mivel Ózdon együtt lakik a brigáddal, együtt mennek ki a munkahelyre, s akkor már ritkán küldik őt. Többnyire megveszi mindenki a saját reggelijét. Ebédelni étterembe járnak, a vacsora pedig a szállón van. Már majdnem úgy él, mint a felnőtt dolgozók, csak a hétfői iskola a kivétel.

 

Az ebédlőből kifelé menet majdnem összeütközik Bakó Zolival, aki egy kicsit elbókolt, de nem nagy gond ez, hiszen ő az egyetlen, aki nincs buszhoz kötve. A brigádjuk műhelye a lakótelep északi részén egy lakóház pincéjében van, az nem több egy kilométernél. Igaz, most kint dolgoznak a Győri kapuban egy iskolánál, de mivel van egy bringája – amit a kazánházban tárol – azzal szokott közlekedni. Tavaly azt tervezték együtt, hogy egyik hétvégén nyeregbe pattannak, és nekivágnak a Bükknek. Eltekernek egészen Egerig, ott megalszanak a Zsolt nővérénél, vasárnap pedig a 3-as úton vissza, Miskolcra. Ehhez a túrához viszont kell egy bringa, ami legalább 8, de inkább 900 Ft. Most már majdnem kifutja egy havi ösztöndíj, de tavaly még kevesebbet kaptak. Gyűjtögetni kellett! Csakhogy, odahaza alakult a faluban egy zenekar, amiben a Zsolt bátyja a dobos. A felszerelést darabonként vette meg, jól jött minden fillér. Mit tesz ilyenkor egy jó testvér? Így Zolinak lett kerékpárja, de neki nem, mert cintányérra kellett a pénz. Mi tagadás, fájó szívvel nézte a villamosból, amint a megállónál Zoli elkerekezik mellette. Na, de egész héten nem látja majd, nem is jut eszébe a következő keddig.

A Tanácsház térnél szállt le a villamosról, onnét gyalogolt a kis központhoz, ahonnét majd a céges Nisa viszi Ózdra kettejüket, meg a művezetőt. A főnök ilyenkor szokta ellenőrizni az ottani brigádot. Jancsival, a brigádbeli tanulótársával a sötétkapunál találkoztak össze. Ő nem kollégista, hanem otthonról jár vonattal, a Tiszaitól pedig villamossal a Villanyrendőrig.

- Hozod a magnódat?

- Látod! – mutatta felé a táskájával együtt a bal kezében tartott szokatlanul lapos készüléket.

Talán csak fele olyan a vastagsága, mint egy táskarádió. Egyébként sem egy szokványos magnó, hanem hordozható, és kazettás. Nem is olcsó mulatság, hiszen majd’ négyhavi ösztöndíj volt az ára. Na, de ilyen nincs is Bakónak. Többet ér ez, mint egy bringa. Tavaly Barcikán látott egy Teslát az építkezésen az egyik festőnél, de az orsós. Ez már sokkal jobb.

- Van rajta valami új felvétel?

- Honnét lenne? Vasárnap nem is voltam otthon. Igaz, délelőtt a Komjátiból lehetett volna valamit felvenni, de nem volt hozzá kedvem, hogy ott üljek a rádió előtt.

- Nem voltál otthon? Hát?

- Búcsú volt Üsztögön, aztán meg bál. Tegnap reggel jöttem vissza. Németh el is kapott, hogy elkéstem. Majd mesélek.

- Kapcsold má’ be a magnót!

- Le van merülve az elem. El kéne vinni a szervizbe! Nem szabad lenne ennek ilyen hamar lemerülni!

Elindultak ráérősen a központ felé, de a Béke előtt megnézegették a moziműsort. Pedig Jancsi aligha jön be csak mozizni Miskolcra, amióta Ózdra járnak, azóta Zsoltnak se nagyon adódik alkalma, hiszen hétvégén mindig hazalóg. Ha nincs hazautazás, akkor azt mondja majd, hogy nem tudta. Mint ahogy most is történt.

Előbbi szavai jutottak eszébe: ”Majd mesélek” Már tegnap is mesélhetett volna. Vagyis nem, mert Jancsi nem is volt suliban. Eddig ez fel se tűnt. Mint most kiderült, ő is bulizott, de még szombaton. Csak neki olyan különös természete van, hogy harmadnap szokott másnapos lenni. Ha vasárnap züllik, akkor a hétfőt egészen jól viseli, csak kedden lesz beteg. Most megelőzte magát egy nappal.

A központ előtt már ott várakozott a bili-kék Nisa. Nem örültek a látványnak, hiszen ez azt jelenti, hogy akár indulhatnak is. Pedig azt szeretik, ha csak ebédre érnek Ózdra, és még utcai ruhában ülhetnek be a „Velencébe” Úgy talán jobban felfigyel rájuk az a csinos pincérnő, akinek úgy ragyog az a gyönyörű szája, amivel olyan csengő hangon tudja mondani, hogy „jó étvágyat”. Egyszer még az is előfordult, hogy a főnök nem kapott kocsit, és délig hiába vártak. Nagyon unalmas volt ott unatkozni az irodában, de még mindig jobb, mint dolgozni. Miklós bácsi, a legmorgolódóbb segéd ki is volt akadva rendesen, amikor beállítottak a műhelybe, délután kettőkor. Na, de ekkor ért oda a vonat. Nehogymá’ ők tehessenek még a menetrendről is! Azt meg azért csak engedje meg a világ, hogy örülhessenek a kényszerű késésnek. Havi 800 Ft-ért legyen elég 15 nap! A Jancsi esetében persze ettől rosszabb a helyzet, mert a tanulmányi eredménytől függ az ösztöndíj, ami neki kétszáz…valamennyi. (a szakemberek fizetése is csak jobb hónapokban érte el a háromezret ezekben az években) Ma már nem olyan érdekes az utazás mint első alkalommal volt, de azért az izgalmas, hogy annyira közel járnak már az országhatárhoz, hogy lehet látni az őrtornyokat. Tavaly még csak Kazincbarcikára jártak dolgozni. Nagy csalódás volt a város, mert nem olyannak látta Zsolt, amilyennek egy várost elképzelt. Na, de mit is várt egy várostól, hogy milyen legyen? Hááát…Legyen eleje, vége, közte pedig beépítve házakkal. Kb úgy, mint Eger, vagy akár Miskolc is. Kazincbarcika nem ilyen. Először is van az út mellett egy hosszan elnyúló ipartelep.  Na, meg egy kicsi falu, amit a környéken Berentének ismernek, de közigazgatásilag ez már a város. Az ipartelep után van egy strand, majd egy dombon egy most épülő lakótelep. Innét jól szétlátni. A Bükk felé messze van egy falu, ami talán még ide tartozik, aztán lenn a Sajó felé, a vasútállomás körül megint egy kis beépített rész, a csupasz, fátlan dombok közt a nagy semmiben áll egy nagy épület, a bányász konyha, megint csak magányosan áll a kórház épülete, ami egy jó nagy objektum, de mivel semmi nincs a közelében, nincs mihez viszonyítani. A 26-os út mentén áll szintén magában a gimnázium, épült egy művelődési ház is, de túl sok a szabad terület, minden szét van szórva. Igaz, van két rövid városias utca, ami ha Miskolchoz hasonlítjuk, olyasmi, mint a selyemréti lakótelep, vagy inkább mint az újgyőri férfinevű utcák. Ezek után a hat faluból összerakott Ózdon nem is csodálkozott. Az első Ózdra tett út olyan volt számára, mint valami expedíció. Mint ha felfedező lett volna. Valójában az is volt, hiszen olyan vidéket fedezhetett fel magának, amit korábban még nem látott. Erősen figyelte az utat, igyekezett megjegyezni a falvak neveit. Dubicsány sokáig nem jutott az eszébe, hisz ez egy nagyon szokatlan név volt. Olyan, hogy Vadna, meg Putnok, Hét, Serényfalva, rögtön megmaradtak a fejében. Az egészben persze az volt a legizgalmasabb, hogy egyre közeledtek az országhatárhoz. Már látták a sorompót is, amikor elkanyarodtak. Később figyelte meg, amikor vonattal közlekedtek, hogy Bánrévétől már tolatva megy a szerelvény Ózdig. Azon nem is gondolkodott, hogy miért hívják Miskolcon Gömöri pályaudvarnak azt az állomást, amin keresztül ebbe az irányba csühög a gőzös. Errefelé még nem volt villamosítva a vonal. Az még egy ráadás élmény lett volna, ha tudja, hogy Putnok környéke egykor Gömör vármegye volt. Gömör…honnét is…Ja! Mátyás király Gömörben. Na, ezt nem tudta. Igaz, azt sem értette, hogy a fő pályaudvar mitől Tiszai, hiszen elég messze van még oda a Tisza. 
Az se volt utolsó szempont, hogy sokáig tartott az út, ráadásul munkaidőben. Meg is kapja minden korban a fiatalság, hogy nem akar dolgozni, de valószínűleg ez így természetes. Más dolog az, hogy nem szeret, nem akar, vagy nem is dolgozik. Ebben persze domináns szerepük van a felnőtteknek. Ajánlott a fiatalt idegen mester keze alá adni, aki szigorúbban bánik vele, kevésbé elnéző, mint a szülő. Na, de hol is tartottam?
Már várt rájuk a kocsi. A főnöknek persze szólni kell, hogy megjöttek, ezért fel kellett menniük az emeletre, bejelentkezni. A főnök nem volt egy megnyerő alkat. Az még hagyján, hogy kövér, hiszen még a szakik közt is van kövér ember, de ez szinte folyik kifelé a ruhájából. Szorosan hátrasimított ezüstös szálakkal tarkított sima fekete haja ragyogott…nem lehet tudni mitől. Elsőre zsírnak gondolná az ember, de talán másodjára is. Kicsit pöszített, s ahogy beszélt, fröcsögött a nyála. A melósok Jóskának mondták, pedig nem ez volt a neve, de így nem kellett attól tartani, hogy magára veszi, ha véletlenül meghallja amit nem neki, de róla beszélnek. Most éppen az egyik brigádvezető volt nála eligazításon, és elég hangosan, vagy mondhatni, indulatosan beszélt hozzá. A fiúkat észre se vette, amikor bementek a kicsi irodába. Volt benn két idegen ember, meg a burkolók főnöke ült még az egymásnak fordított íróasztal mellett, nekik háttal. A túlsó asztal volt a „Jóskáé”, amin papírlapok voltak hagyva szanaszét. Zsolti és Jancsi, hogy ne legyenek láb alatt, szorosan a fal mellé álltak, s várták, hogy végezzen a főnök az eligazítással. A burkoló főnöknek feltűnt, hogy a fiúk erősen figyelik a túlsó asztalon lévő lapokat, s átnyúlt, hogy az egyiket feléjük fordítsa, majd huncutul mosolygott rájuk. A két fiú összenézett, amikor felismerték, mi az a lap. A tanulók névsora állt rajta, s a nevek után különböző mértani ábrák. A főnök által adott havi osztályzatok, titkosírással. Értelmetlen volt ez a rejtjelezés, hiszen mindenki tudta, melyik ábra mit jelent, hiszen csupán 5 ábrát kellett megtanulni. Sőt, még annyit se, hiszen gyakorlatból nem lehet egyest szerezni. Na, persze ötöst is ritkán. A vicces persze az egészben az, hogy a főnök nem is látja őket dolgozni, mégis ő osztályoz. Mint ahogy a beosztottjai közt is van kedvenc brigád, éppen így van ez a tanulókkal is. Zsoltiék egyiken se tartoznak a kedvencek közé. Elég mostoha volt a sorsuk, hiszen soha nem volt egy jó mesterük. Az eredeti elosztáskor egy olyan csapatba kerültek, ahol a brigádvezetőt a sok betegsége miatt alig látták. A többi segéd csak arra használta őket, hogy segédmunkát végezzenek. Senkit nem érdekelt, hogy tanulnak-e valamit. Azóta már a harmadik brigádnál keverik a malter. És ez már az utolsó év. 
Amikor a főnök végzett a kollégával, akkor nézett csak a fiúkra. Meglátta, mit figyelnek, s azonnal elkapta előlük a lapot. Bizonyára látta már, hiszen ő töltötte ki, mégis olyan figyelmesen tanulmányozta, mint aki most jutott hozzá. A fejét fel se emelte, csak a szemöldökét emelve nézett rájuk, majd ismét a papírt figyelte. Nem kizárt, hogy az tart neki sokáig, hogy a nevek alapján beazonosítsa őket. – Tudom, hogy láttátok, nem is titok. A tied – emelte arcát Jancsi felé – négyes, a tied Parádi, pedig hármas. Tudta, hogy az iskolában az egész csoportban Zsolt a legjobb tanuló, annak ellenére, hogy neki nem rokonszenves a fiú, ezért soha nem hagyja ki a lehetőséget, hogy valami bántó megjegyzést ne tegyen rá.– Dolgozni kell megtanulni bazzmeg! Nem matematikus leszel, hanem kőműves.Erre nem lehet semmi értelmeset reagálni. Zsolti így szó nélkül hagyja a dolgot, hiszen úgyis a főnöknek van igaza.– Mehetünk Pista! – kiált ki a folyosón dohányzó sofőrnek a főnök.
*

Ózd a nagy varázsló
Az épülő tanácsház homlokzatán úgy dolgoztak a kőművesek, mint a kisangyal. Nem csoda, hiszen tudják, hogy kedd délelőtt jön az ellenőrzés, és ilyenkor senki nem megy a kocsmába, de még a szemközti temetőbe se maszekban exhumálni. Ez utóbbi jó fizetés-kiegészítés néhány melósnak, de legtöbbjüknek nem is bírná a gyomra ezt a munkát. Így nekik a temető költöztetés helyett csak az irigykedés marad. (az út mellett kell a hely a panelházaknak, ezért a temetőt átköltöztetik a hegyoldalba)– Ne ilyenkor dolgozzatok bazzmeg! – kiáltott oda az állványon szorgoskodó embereinek „Jóska” – úgyis látom, mire haladtatok. Az emberek tettetett meglepetéssel fordultak felé. Úgy tettek, mintha eddig nem vették volna észre, hogy jön.  Nem volt pedig nehéz észrevenni, hiszen nem sok Nisa jár errefelé, bár ha mégis, az mind ilyen bili-kék színű. Vagy fehér, de az villogni és szirénázni szokott. – Így akartok dolgozni? – mérte végig Karcsi bácsi a két fiút, amikor odaértek hozzájuk.– A szállón van a munkásruhánk. – válaszolt Jancsi – de lehet, hogy napközben nem is enged be a portás.– Na, majd adok nektek valami olyan munkát – legyintett lemondóan, amivel nem kenitek össze magatokat. El is kezdhetitek összeszedni a zsaludeszkát az emeleten. Nézzetek meg minden helyiséget! Nem is húzták az időt. Kerestek egy aránylag tiszta szobát, aminek a sarkában lerakhatták a táskáikat, és már el is tűntek a kollégák elől. Azok hagy beszélgessenek a főnökkel! 
Az emeleti helyiségek nagy részén a festők mázoltak. A legnagyobb teremben felállították a lakk-állványt, és az ajtólapokat zománcozták hárman. Mellettük ordított a rádió, de valami rettenetesen rossz volt a vétel. A brigádhoz tartozott két szemrevaló lány, akik az áruház felé néző ablaknál dohányoztak. Fekete hajukon a fehér zománcfesték elárulta mi a munkájuk, ha a rettenetesen festékes ruhájukat nem is figyelné az ember. Na, de miért is ne figyelné, hiszen azt reméli egy egészséges férfiember, hogy gyönyörködhet a női test domborulataiban. Na, ezek a lányok persze nem úgy voltak öltözve, hogy azon bármi gyönyörködni való lett volna.  Köszönésen kívül még beszélgetni se nagyon óhajtottak az éppen most érkező kőműves inasokkal. El voltak ők maguk, elszórakoztak egymás élménybeszámolóján.  A két fiú a másik ablakhoz húzódott, és bámultak kifelé az áruház parkolójára. Azzal foglalták el magukat, hogy az autókat igyekeztek felismerni. Zsolti néha még jegyzetel is, különböző csoportra osztva a kocsikat. Többnyire szocialista-nyugati elosztásban. Az egyre nagyobb számban látható, szokatlanul szögletes és rövid orrú Zsigulikkal nehezen tud megbarátkozni. Szépnek találja viszont az új Volgát, ami ugyancsak szögletes, de semmi se rövid rajta. Kicsit amerikás fazon. Jó nagy. A leginkább szemet gyönyörködtető számára egy kicsi olasz kupé, a Fiat 850SC. Egy olyat szívesen elfogadna. Igaz, még az apjának is csak motorra van jogosítványa, na de nem ez lenne a legnagyobb akadály, hanem ennek a pici autónak az ára. Két Trabantot is olcsóbban adnának. Nagyon sok ám 3000 Ft-os fizetésnél az a 103 ezer forint. – Merre vagytok inasok? – hallották a segédmunkásuk, Béla kiáltását. – Azt mondta Karcsi bá, nézzek rátok. Mit csináltok? Semmit? Gyerünk fel a tetőre, onnét kell összeszedni a deszkákat, ami a mellvédfal tetejére volt felrakva zsalunak.Mentek. Mit is tehettek volna mást, hiszen dolgozni vannak itt.A tetőről legalább körkörös volt a kilátás. Igaz, leskelődtek itt már korábban is eleget, de most van egy érdekes néznivaló. Bojk irányában, a két épülő panelház végénél, beton cölöpöket kalapálnak az ingoványos talajba, néhol kettőt is egymás tetejére. Úgy néznek ki ezek a cölöpök, mint egy kihegyezett ceruza, csak éppen sokkal nagyobbak. Na, meg persze nem fából, hanem jó erős vasbetonból vannak. Daruval felállítják, egy olyan szerkezetbe, amelyen sínen jár fel le egy nagy súly, ami döngeti bele a földbe. Némelyiknek szét is kalapálja a végét, ha már nem megy lejjebb. Azt utólag majd levésik, levágják.  Ez a munka akkora zajjal jár, hogy nem lehet rá nem odafigyelni. Ugyancsak abban az irányban látni, amint a már szerkezet-kész panelnek a tetején járkálnak a szigetelők, de azon nincs mit nézni ekkora távolságból. Főleg, hogy nekik nincs velük dolguk, mert a deszkákat kell összeszedni a tanácsház tetején. Néhány szálat magukhoz ölelnek, s hordják lefelé a lépcsőn, ki az udvarra. A majdani tanácsteremben az ácsok dolgoznak, miután a festők végeztek a fal glettelésével. Egy ideiglenes paravánt építenek, hogy a festőművészt ne zavarják a bámészkodó építők a freskó alkotásában.
Deszkahordással, szögtelenítéssel telt a nap, ami rettenetesen unalmas munka, senki nem szereti, de ezt is el kell végezni valakinek. Legalkalmasabbak erre a tanulók. Ők azért vannak itt, hogy a brigád nagyobb teljesítményre legyen képes. Ne higgye senki, hogy a szakmát akarják megtanítani nekik! Zsolt emlékezett rá, hogy az iskolában – talán történelemórán – mesélte a tanár néni, hogy a középkori céhekben a mester gyerekének a pelenkázása is az inas dolga volt. Na, azért ettől már egy fokkal jobb. A munkaidő se 16 óra, hanem nyáron is csak kilenc. Ebédidővel együtt tíz.
Öt után, ők értek elsőnek a szállóra. A többiek előbb még megittak egy sört. Zsolti ment is gyorsan fürödni, amíg még más el nem foglalja a fürdőszobát. Jancsi pedig még addig elballagott a szomszéd utcába, hogy a kisboltban vegyen valami édességet.– He, képzeld! – mondta fellelkesedve, amikor visszaért a szobába. Aztán nem mondta tovább, mert már Karcsi bácsi, meg a Béla is ott volt.– Mi van? – kérdezte Zsolt némán. Fejét rántotta fel kissé, és járt a szája, de hang nem jött ki rajta. Pedig a kérdést bárki meghallhatta, azzal még semmit nem árul el. – Majd. – legyintett Jancsi, de aztán csak nem fért meg benne amit el akart újságolni. Odahajolt egész közel, és szinte súgta.– Felszedtem egy csajt.– Mit csináltál? – kérdezte Zsolt meglepetten, de még el is nevette magát. Erre persze a felnőttek is odafigyeltek. Így már nem lehetett tovább titkolni, hogy Jancsi felszedett egy csajt. Bár nem egyértelmű, hogy ez kinek-kinek mit jelent. Jancsi kihúzta magával Zsoltot a folyosóra, hogy ne hallják a többiek.– Figyelj! – hajolt közel hozzá, majd jobbra-balra fürkészte, hogy hallja-e valaki. Teljesen érthetetlen volt ez a nagy titkolózás, de látszott rajta, hogy nagyon izgatott. – Elmondod végre? – Az igazság az, hogy valójában ő szólított meg, amikor kijöttem a boltból. Láttam, hogy ő is bent volt korábban, nem is értem miért nem vett gyufát.– Vagyis leszólított a csaj, mert nem volt gyufája.– Aha. Aztán kérdezte, hogy hol lakom, mert még nem látott korábban. Itt lakik valahol a közelben. Abban maradtunk, hogy később kijön a játszótérre. Kérdeztem, hogy jöhet-e a haverom is? Azt mondta, hogy „felőlem” Vacsora után lemegyünk. Oké?– Jó csaj?– Nem mindegy? Egyébként picit duci, de nem rossz.Hamarosan megérkezett a brigád többi tagja is a sörözésből, s nem kellett két perc, már mindenki tudta, hogy a fiúk mennek csajozni. Természetesen mindenki mondott valami ostobaságot jó tanácsként. Érdekes lett volna megtudni, hogy a „tanácsadók” hogy találták meg a feleségeiket. Már aki házas volt közülük. Mert Béláról például nehéz lett volna elképzelni, hogy valaha akár egyetlen nővel intim kapcsolatba került, noha szóban ő volt a legnagyobb nőcsábász. A fiúknak persze nem volt akkora tapasztalata – sőt semmilyen tapasztalata – ahhoz, hogy megítéljék az elmesélt kalandok valódiságát, mindenesetre kétkedve fogadták. Bizonyára a csajozásnak is vannak sémái, de attól még minden eset egyedi. Elég egy nem megfelelő pillanatban elejtett megjegyzés, és borult a papírforma. Így gondolták, de ez így is van. 
Vacsora után Jancsi és Zsolt már fel se ment a szobába, az étkezőből irány egyenesen a játszótér! Ekkor már erősen sötétedett. Éppen akkor gyúltak fel a közvilágítás lámpái, amikor kiléptek a munkásszálló ajtaján. A lány ott ült a hintán, amit csak annyira lengetett maga alatt, hogy a lába a földön maradjon. Csak egyik kezével fogta a láncot, mert a másikban a cigit tartotta. Rövid szoknya volt rajta, meg farmerdzseki. Alatta valami fehér alapú csíkos blúz, de ezt nem látszott elég jól. Igaza volt Jancsinak, tényleg duci egy kicsit. Hosszú, hullámos sötét haja folyton az arcába lógott, amit időnként a cigit tartó kezével simított félre. Tenyérrel, nehogy megégesse magát a parázzsal. Nem volt elég a fény, de azt lehetett látni, hogy nem egy fogyatékos nő, meg van mindene, néhol még talán több is, mint kellene. Már maga az a tény is izgalmas, hogy egy idegen nő hajlandó velük beszélgetni. Nem lekezelően, mint az építkezésen dolgozó takarító asszonyok, hanem haverként. Igaz, ez a lány velük egyidős, vagy talán kicsit fiatalabb. Könnyebben találnak témát. – Szia! – köszönt rá Jancsi – Kijöttél?– Megígértem. Nem?– De.– Ő a haverod? Hogy hívnak – fordult Zsolt felé– Parádi Zsolt vagyok. És téged hogy hívnak– Találd ki! Van gyufátok? Nincs? Nekem se – vette szájába a csikket, majd a zsebében lévő dobozból kihúzott egy szál cigit, megállította a hintát, és a csikkről rágyújtott. Ezután a csikket rutinos mozdulattal elpöccintette. – Ja, bocsi – kapta ki a dobozt a zsebéből és a fiúk felé nyújtotta – Kértek? Na, mi a nevem? Kitaláljátok?– Most ezt játszuk? Nem lehetne, csak egyszerűen megmondanod?– Nem.Na, ezzel a névkitalálgatással eljátszottak vagy tíz percet, végül abban egyeztek meg, hogy „szabad a gazda”– Magi– Az meg miféle név?– Magdolna.– Akkor miért nem Magdi, vagy Magdus?– Csak. A lány sorban gyújtotta a cigiket, egyiket a másikról, mivel nem volt gyufája. A fiúk tettek rá rosszalló megjegyzést, de hasztalan. Talán ettől érezte magát vagánynak a lány. Legalább egy órát társalogtak már mindenféle lényegtelen dolgokról, amikor Magi úgy döntött, hogy haza kell mennie. Megígérte, hogy holnap is jön.

Hétvége
Magi nem jött másnap, nem jött harmadnap se. Pénteken Zsolt hazautazott. Szombat délután átgyalogolt Üsztögre, de nem találta Julcsit. Nem volt ismerős ebben a faluban, nem is tudta kitől lehetne érdeklődni a lány felől. Legalább hívott volna otthonról valakit, és egy kis időre beülnének a presszóba, de ő annak biztos tudatában indult el, hogy Julcsival fog találkozni. Legalább azt tudná, hol lakik a nővére! Igaz, ahhoz elég bátortalan, hogy egy idegen háznál érdeklődjön egy szinte ismeretlen nő felől. Mit mondjon, miért keresi? Miért, miért? Hát csak. Csak, mert járnak. Megbeszélték. Na, de a gyakorlatban mit is jelent járni valakivel? Egy dolog összeülni egy társasággal és ott jópofizni, esetleg eltűrni a Julcsival való összetartozásra tett megjegyzéseket, és megint más, ha kettesben vannak. Természetesen elhúzódnak és csókolóznak. Mások is ezt teszik, akik járnak. Na, de ezt se lehet órákon át. Beszélgetnek? Miről? Egyértelmű vonzalom esetén minden jelentéktelen apróság érdekes ami a másikkal történt, de itt csak arról van szó, hogy megbeszélték, hogy járnak. Nagyon izgalmas, hogy van egy olyan ismerőse, aki nem rokon, nem is szomszéd, még csak nem is valamelyik hozzátartozó valakije. Ráadásul ez az ismerős nőből van aki szép, és csókolózik vele. Állítólag másokkal le is fekszik, de ez nem lehet igaz. Csak ráfogják. Biztosan olyan srác kezdte el bosszúból terjeszteni, akit visszautasított. El is hessegette ezt a gondolatot. Ha mégis igaz lenne, hát ő nem akar tudni róla. 
Mire sötétedni kezdett, haza is gyalogolt. Este már nem ment ki a faluba, mert délután találkozott Mikivel – aki állítólag a múlt héten meghágta a Julcsit. Meg ám a majd’ kimondtam kit! – nehogy megint összefusson vele! Még azt hinné, hogy elbénázta a randit. Ami igaz ugyan, de ezekre nem büszke az ember, nem kell tudni róla senkinek. Ha később egyenesbe jönnek a csajjal, akkor talán vicces lesz ez az eset, de most semmiképp. Nem kell tudni senkinek! Nem kell, hogy lesajnálják. 
Az anyja csodálkozott, hogy otthon marad, de nem nagyon faggatta. Lehet akármi baja a gyereknek. Lehet, hogy nem érzi jól magát, vagy fáradt. Mégiscsak dolgozott egész héten, a délután is oda volt valahol. Valamiért nincs kedve. Az is lehet, hogy nő van a dologban. Az tud leginkább hatással lenni a legények hangulatára. Kicsit ugyan noszogatta, hogy menjen, szórakozzon, de nem erőltette túlságosan. Talán még örült is, hogy ott lehet a közelében, hiszen három éve lassan, hogy nem lakik otthon. Mostanában ugyan majd’ minden hétvégén hazamegy, de mi ez ahhoz képest, hogy tizennégy éven át mindennap együtt voltak. Tudja persze, hogy az a szülők sorsa, hogy elmennek a gyerekek, de azért engedtessék meg, hogy legalább fájjon! Néha az is jó az embernek, hogyha fájhat a lelke.
Na, ebből a szempontból a Zsolt lelkével semmi baj nem volt, hiszen fájt neki erősen. De inkább nem is. Valójában bosszús volt. Mérges volt saját magára, amiért ilyen tehetetlen. Vannak Üsztögön olyanok, akinek ugyan a nevét se tudja, de látásból ismerősök. Megkérdezhette volna tőlük, látták-e Julcsit. Igaz, nem odavalósi, de egy alkalmanként odalátogató szép nőre még inkább felfigyelnek a helybéli srácok. Az sem kizárt persze, hogy éppen olyantól kérdi, akinek szándékai vannak a lánnyal, és zokon veszi az érdeklődést, de ezt fel kellett volna vállalnia!Sokáig álmatlanul forgolódott az ágyban. Azt fontolgatta, hogy nincs még nagyon késő, még egyszer nekivág az útnak Üsztögre. Telihold van, lehet látni az utat, odatalál. Bár ha nincs semmi a faluban, nem mennek el otthonról a lányok. Ilyenkor meg már főleg nem kopoghat be idegen házhoz, ha délután se merte. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy kedden Ózdon ott lesz a parkban Magi. Jancsit majd lerázza, és kettesben lehetnek. Na, de ez olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Olyan sokat tépelődött, hogy már fájt az agya. Néha kicsit elbókolt, aztán megint azon kapta magát, hogy csak lesi a sötét mennyezetet. Aztán már Üsztög sötét utcáin kergette egy falka kutya. Hiába rohant lélekszakadva, egyre közeledtek. Az egyik már bele is mart a lábába, de nem érzett semmi fájdalmat. Aha! Ez csak álom. Lerázom őket úgy, hogy egyszerűen úgy döntök, hogy felébredek. Na, ez bevált eltűntek a kutyák, s máris itt a Julcsi. Na, ez szuper! Na, de még milyen hevesen csókol! A múltkor is elég rámenős volt, de most még rátett egy lapáttal. Nézzenek oda! Letépi rólam a ruhát. Ez aztán érti a dolgát. Tényleg nem lehet kezdő. Na, de kit érdekel? Ez most nagyon jó. Szabályosan magára húz. Itt fekszünk le a vizes fűben? Itt hát. Nem mindegy hol?Bizsereg az egész teste, erősen feszül az ágyéka, a feje majd’ szétrobban a feszültségtől. Julcsi szétterpesztett lába közé térdel, hímtagjával érinti a forró testet, aztán csak egy pillanat az egész. A behatolásra már nincs is idő. Lüktetve árasztja el a gyönyör a testét. Nem akarta, hogy ilyen gyorsan vége legyen. Bosszúsan szorítja ökölbe a kezét, összeszorítja fogait, csukott szemmel káromkodik egy cifrát. Majd kipattannak szemei. Már pirkad odakünn. Ágyékában még érzi az iménti izgalmat, hasán pedig a nedvességet. – Na, ez nem volt rossz – mondja ki hangosan, de szomorúan állapítja meg, hogy álom volt az egész. Most már úgy érzi magát, mint kicsi korában, amikor ágyba vizelt. Nem szeretné, ha kiderülne. Lehúzza magáról a pólóját, megtörölközik vele, majd egyelőre a párna alá rejti. Majd reggel bedobja a szennyes közé, de addig még alszik egy kicsit.A vasárnap eltelt azzal, hogy délelőtt elültették a krumplit a kertben. Ha ezt tudja, inkább haza se jön. De ha már itt van, nem húzhatta ki magát a munka alól, hiszen ha asztalhoz kell ülni, akkor nincs ellenvetése. Hallgathatta közben a Komjátit a rádióban, csak ahogy haladtak a soron, mindig odébb kellett vinni a készüléket. Ebéd után eltelt az idő azzal, hogy készült a visszautazásra. 

Banán
Alig várta, hogy kedd este legyen. Vacsora után felment a szobába. A munkatársak az ágyon heverésztek. Fújták a füstöt, beszélgettek. Főleg a munkáról, de a Karcsi bácsi felemlítette, hogyan hágta meg egyszer tévedésből az anyósát.– Na, figyeljetek! – intette csendre a többieket Béla.– Mondja Karcsi bá’! Hogy volt? Én már hallottam ám.– Na szóval. Megyek befele a kertből, éppen a krumplibogarakat szedtem össze, mert annyi volt már, hogy attól féltem, lerágják az összeset. A petéket szétnyomkodom, a pirosakat ugyan még lepermetezhetném, de a csíkosaknak a permet sem árt, így inkább leszedem, a tyúkok meg jóízűen felcsipegetik, ha odaöntöm eléjük…–Mondja már! – förmedt rá Béla türelmetlenül – Olyan feneket kerít neki, hogy soha nem ér a lényegre.– Jól van na! Megyek be, a lépcsőn lerúgom a lábamról a gumicsizmát…Erre már a többiek is zúgolódni kezdtek.– A lényeg, hogy amint belépek a fürdőszobába, látom ám, hogy az asszony abba a szép virágmintás zöld pongyolájában, amit akkor vettem neki, amikor az első gyerek, a Magdika született… Nem is volt a szülőotthonba senkinek olyan szép pongyolája…– Karcsi bá’ – rikkantotta el magát most már mérgesen Béla.– Ne sürgess már fiam, ne sürgess! Száz szónak is egy a vége. Elég az hozzá, hogy abban a szép virágmintás pongyolában ott öblöget mélyen belehajolva a fürdőkádba. Hát engem úgy elöntött a vágy, hogy azon nyomban megoldottam a gatyamadzagot, a pongyolát felhajtottam a hátára, aztán zu bele! Az meg olyan élvezettel fogadta, hogy magam is elcsodálkoztam, milyen hangosan nyögdécsel. Amikor végeztem, megszólal, hogy „Ejnye fiam!” Hát nem az anyós volt, hogy a rosseb egye meg! Előbb nem szólt ám.
Erre olyan harsány röhögés tört ki a kollégákból, noha egy szavát se hitték, hogy a szomszéd szobából is átjöttek megérdeklődni, hogy mi történt. Erre persze újból elő kellett adni a történetet, de természetesen rá is kellett szólni a mesélőre, mert egyre hosszabb volt a körítés.
Jancsi annyira élvezte a helyzetet, hogy amikor Zsolt hívta magával, menjenek át a boltba rágóért, inkább maradt. Jobb is így, gondolta Zsolt, hiszen ha netán összetalálkozik Magival, nagyobb esély van az összebarátkozásra, mintha mindketten mennek.
Amikor a parkban meglátta az esti szürkületben, nem is akart hinni a szemének. Nem hitte, hogy találkoznak még, hiszen a múlt héten is hiába jött ide minden este. Most is farmer dzseki volt rajta, és valami eszméletlenül rövid szoknya. Vaskos combjaiból alig takart valamit, ahogy a hinta melletti korlátnak támaszkodva állt. Nem cigizett, mint a múltkor. Nem csinált semmit, csak ott állt, s nézte a közeledő fiút.
– Jöhettél volna hamarabb – szólt a lány köszönés helyett.– Volt egy banánom, kaptál volna egy harapást – mutatott a fűbe az eldobott banánhéj felé.– Banán? – kérdezte Zsolt. Vagy inkább nem is kérdezte, hanem csak rácsodálkozott nem is a gyümölcsre, hanem magára a szóra. Vagy arra bejelentésre, hogy Maginak volt egy banánja. Vagy mégis inkább a banánhéjra csodálkozott rá, ahogy ott hevert elhajítva a park füvében.– Oszt csak úgy eldobod a héját? Azt mondják, csúszik. Nagyot lehet rajta esni. Van még nóta is róla. Oly jól csúszik ez a banánhéj, jobban csúszik, mint a babámé – vigyorodott el a kicsavart dalszövegen.– Majd jön holnap az öregember a szöges botjával és felszedi.– Azért én otthon elvinném a trágyagödörbe, mert apu biztosan nyakon csapna, ha csak így eldobnám. Majd egyszer ki is próbálom, hogy tényleg így lenne-e. – Ettél már egyáltalán banánt? – merült fel a gyanú a lányban a kilátásba helyezett kísérlet hallatán.– Enni még nem ettem, de láttam már olyat, aki igen.– Nem-e? Hát hol élsz te?– Falun. Beszélik, hogy a Magda néném boltjába egyszer hoztak három kilót, de a sírköves felesége azonnal meg is vett belőle kettőt. Azzal nem törődött, hogy másnak jut-e. – Itt sincs ám gyakran. Itt vettem a szomszéd utcában ezt az egyet, de nem hiszem, hogy van még.– Biztosan szétkapkodták – válaszolt Zsolt – mert én már nem láttam. Viszont van rágóm. Kérsz? – nyújtott felé egy celofánba csomagolt piros golyót.Magi kicsit hezitált, majd tétován kinyújtotta a karját a rágóért. Eltépte, majd azonnal le is ejtette a fűbe a csomagolást. A golyót betolta az alig szétnyitott ajkai közé. Kicsit szopogatta, majd szája sarkába tolva intenzív rágásba kezdett. Zsolt utánozta. Annyi különbséggel, hogy zsebre tette a celofánt.– Úgy az igazi – tolta félre Zsolt a rágót, hogy beszélni tudjon – ha hármat-négyet rágok egyszerre. Az jól megteli a pofámat. Legalábbis eleinte.– Karácsonykor – mosolyodott el a pofámat kifejezésen Magi, hiszen feltűnt, hogy a fiú nem szokott ilyen szavakat használni – az egyik haverom kapott igazi amerikai rágót. Azt mondja, azt napokig lehet rágni. Ebből meg kimegy a cukor és annyi.– Ha már így eszembe juttattad. Azt mondod, az egyik haverod...Zsolt nagyot nyelt, hogy a rágó is majdnem lecsúszott, amikor ráeszmélt, hogy most milyen bátor kérdést akar feltenni. Szinte hallotta ahogy remeg a hangja, még mielőtt megszólalt volna.  – Aha. Van kint valami rokona. Nem is tudom kije neki.– Azt akarom kérdezni, hogy …– megint nagyot nyelt.– Mit?– Várjál már! Szóval…van fiúd?– Hm. – A lány ajkára tette mutatóujját. Előbb a földet figyelte, majd fejét félrebillentve az ég felé pislogott, mint aki erősen gondolkodik, vagy éppen magában számol.Zsolt elnevette magát, amint az erős koncentrálást látta.– Mi van, nem tudod?Ettől a kérdéstől feloldódott benne a feszültség. Úgy érezte, teljesen mindegy mi lesz a válasz. Lényeg, hogy meg merte kérdezni.– Várjál csak! Van a…meg aztán…Van néhány. – vágta ki végül.– Kár. Pedig azt akartam…– Tudod mit? – fojtotta belé a szót – holnap estére jegyem van a moziba. Nem egyedül jövök, hanem az egész bandával. Tizennyolcas filmet adnak, de nekem ismerősöm a mozis. Be tudlak vinni téged is, ha érdekel. Magyar film. Kabos van benne, na meg amire a srácok gerjednek, van benne meztelen nő. Láttad már?– Meztelen nőt? Azt még nem – vágta rá gondolkodás nélkül, mert ezt a félreérthetőségen alapuló poént nem hagyhatja ki. Aztán érezte, hogy elpirul, mert csak most döbbent rá mit mondott. Az nem lényeges, hogy valójában igaz, de szerette volna, ha a lány inkább vagánynak hiszi, nem egy szende szűznek. – A filmet viszont már majdnem. Jancsi egyszer elcsalt hozzájuk, mert ott nem kérik a személyit. Kivonatoztam vele Miskolcról, aztán dolgomvégezetlenül vissza, mert nem volt délutáni előadás. Az estiről pedig sokára értem volna vissza a koleszba. A nevelő nem állta volna meg szó nélkül. Na, de nem sokáig lesz ilyen gond. Már csak néhány hétig tart a suli. Aztán jön a vizsga, és azután meló, meg meló hétfőtől péntekig, amíg világ a világ. Nem is tudom már így belegondolva, hogy örülök-e neki, mert ezután nem lesz nyári szünet se. Igaz, eddig is elvették a felét, nem úgy van ám nálunk mint a gimiben, vagy az általánosban, hogy három hónap semmittevés. Ah dehogy! Eddig is 7 hét gyakorlat volt suli után, csak azután jött a szünet, de az már annyira rövid, ráadásul sokszor álmodtam, hogy már megint menni kell. Olyan jó volt arra ébredni, hogy nem is volt igaz…– Álljál már le! – förmedt rá a lány. – Mi van a meztelen nővel?– Hú, a francba! Csak nem sikerült elvenni a figyelmét – gondolta, de azt még nem találta ki, hogy hárítson.– Á, azt csak úgy mondtam. Azt hittem jó poén, de nehogy azt hidd…nem vagyok már gyerek.– Na, persze – adta fel a lány mosolyogva a faggatózást. – Jössz holnap? Mármint a moziba.– Naná! Hánykor?– Hat előtt tíz perccel a mozinál. Tudod hol van?– Persze – intett fejével a megfelelő irányba.– Na, akkor ezt megdumáltuk. Rá kéne gyújtani! Kéred vissza a rágót?– Aha.Magi benyúlt a szájába, és a fiú felé nyújtotta.– Nem így.– Hát?…Arról ne is álmodj!…Na, nem bánom. – állt rá végül.Visszarakta a szájába, majd csücsörítve jelezte, hogy jöhet a csók. Bár nem igazán számít ez csókolózásnak, de azért csak összeértek az ajkak, amíg nyelvükkel áttranszportálták a ragacsos gombócot egyik szájüregből a másikba.  Zsolt érezte a lány ajkainak kissé dohányra emlékeztető, ámbár mégis kellemesen édeskés ízét. Tudta, hogy ez nem a rágóban még nyomokban fellelhető cukor édessége, hanem valami más kellemes íz, amitől még az ágyéka is bizseregni kezd, noha az egész művelet csupán egy pillanatig tartott. Ezután pedig arra kellett összpontosítani, hogy izgalmát leplezze. Nehogymá’ azt higgye ez a nő magáról…pedig de. 
Magi előkotorta zsebéből a cigis dobozt, majd gyufa után kezdett kutakodni, de mindhiába.– Akkor most mi lesz? Nem gyújtasz rá?– Kérni kéne valakitől gyufát!– Nem jár erre senki. Kéred vissza a rágót?– Haha. Hogyisne! Ne gondold….na, add!
Megismétlődött az iménti szájból-szájba művelet, de Zsolt most már vette a bátorságot, hogy meg is ölelje a lányt. Magi hagyta. Talán nem volt ellenére, de az is lehet, hogy a rágóra koncentrált. Aztán hirtelen eltolta magától a fiút. Hátralépett, kiköpte a rágót, és erős köhögésbe fulladt az alig elkezdett csókolózás.– De hülye vagy. Majd’ megfulladtam – mondta ingerülten, majd miután elmúlt a köhögő roham – talán azért, nehogy elbátortalanítsa Zsoltot – olyan közel állt, hogy muszáj volt megölelni. Ismét összeforrtak ajkaik, de most már nem kellett a rágógumira ügyelni. Zsolt most már azon izgult, hogy ugyan jól csókol-e, mert hallott lányokat ilyenekről beszélgetni. Ismeri azt a srácot, aki jól csókoló hírében áll, de mégse kérdezheti meg tőle, hogyan kell! Ez a lány aligha fogja megmondani, meg van-e a csókjával elégedve. Nagyobb rá az esély, hogy majd a barátnőivel fogja nagy vihorászás közben kibeszélni. Azon tűnődött, hogy a csók hosszával egyáltalán nem fokozódik az izgalom. Inkább csak arra figyelt, melyikük hagyja majd abba. Azt is másoktól hallotta, hogy a „csókkirály” milyen sokáig képes csókolni. Maga úgy tapasztalta, hogy egy idő után unalmassá vált. Már inkább arra figyelt, hogy jönnek-mennek az emberek az utcán. Talán a lány testének simogatása fokozta volna az élvezetet, de most a csók „mechanizmusára” ügyelt. Közben azt vitatta meg önmagával, hogy bizonyára az lehet a jól csókolásnak a kritériuma, hogy mennyire tudja a partnert izgalomba hozni, nem pedig az, hogy hány percig kotorászik nyelvével a szájában, melynek az először kellemesen édeskés ízét már nem is érezte. Inkább csak a nyálat nyelte, mielőtt kicsurogna a szájukból, s hallgatta a lány egyenletes szuszogását. Nem érezte azt, hogy ő is túlságosan izgatott lenne.Magi unta el hamarabb, vagy ő vette a bátorságot, hogy megszakítsa a csókolózást.– Nekem már haza kell mennem!– Maradj még! – kérte Zsolt, de aligha tűnt túl meggyőzőnek, mert a lány nem akart maradni.– Megyek, mert már késő van.– Ki fogsz kapni anyádtól, ha sokáig maradsz?– Tőle ugyan nem.– Akkor kitől?– Senkitől. Szia! – indult el, jelezvén, hogy befejezte a társalgást. Nem is fordult a fiú felé, inkább csak menet közben intett búcsút.– Haza kísérlek. – kiáltott utána Zsolt– Nem kell. Egyedül is hazatalálok.– De én szeretnélek hazakísérni!– Talán majd máskor – válaszolt a lány kiáltva, mert közben már eléggé eltávolodott.– Holnap?– Holnap! A mozit el ne felejtsd!

Holnap

A megbeszélt időpontban az egész banda ott várakozott már, a mozi előtt. Magi, két lány, meg egy fiú. Sokan várakoztak az ajtó előtt, de ennyiről látszott, hogy ebbe a társaságba tartozik.

- Sziasztok! – köszönt Zsolt, majd arra vetemedett, hogy egy csókot adjon a lánynak. Megfordult ugyan a fejében, hogy micsoda lebőgés lesz, ha elhúzódik, vagy akár az arcát fordítja felé, de nem ez történt. Magi fel akart vágni a haverok előtt az új fiújával, ehhez pedig a csók is hozzátartozik. Nem a jobbról-balról puszi, hanem direkt a szájra.

Ők a banda? – kérdezte, tekintetét körbehordozva a társaságon. Örömmel nyugtázta, hogy csupán egy fiú jött a három lánnyal, tehát ha Maginak van fiúja, az mostantól ő maga. A lányoknak bólintott, a fiúnak kezet nyújtott. Volt még a kezdésig negyedóra, ami elég volt arra, hogy összebarátkozzanak. A bandáról valójában nem derült ki semmi, bár Zsoltot nem is érdekelte kifélék. Gondolt ugyan rá, hogy illene valamit kérdezni tőlük/róluk, de nem tudott felülkerekedni az érdektelenségen velük kapcsolatban. Magival jött randizni, a többiekkel semmi dolga. Ők viszont kérdeztek, Zsolt válaszolt.

- Itt laksz Bolykon? - kérdezte az egyik lány, akinek a nevét....

Nahát! Be se mutatkoztak. Nem mondta senki a nevét. Köszöntek, elkezdtek beszélgetni, de ...na mindegy, hiszen nagy esély van rá, hogy nem is találkoznak máskor.

- Igen. Munkásszállón.

  • De jó neked – mondta a fiú – Senki nem kérdezi, hová mész el este, meg mikor jössz haza.

  • Első itt töltött nap után én is ezt hittem. Tudjátok, itt dolgozik a bátyám is a házgyári épületeken. Este néhány munkatársával, meg az én tanulótársammal elmentünk sörözni a Kék acélba. Ne tudjátok meg, hogy leszidott Karcsi bá'!

  • Ő kicsoda? - kérdezte az előbbi lány.

  • A brigádvezető.

  • Neki mi köze hozzátok munkaidő után?

  • Magam is megfogalmaztam ezt a kérdést, de nem mertem kimondani. A főnök azt mondta neki, hogy rá vagyunk bízva, és vigyázzon ránk, mintha a saját gyerekei lennénk.

  • De mégse az apád.

  • Miskolcon kollégiumban laktam, ott is szigorúan fogtak. Itt hittem, hogy szabad lehetek, de nem így van. Egyébként nem rossz ember az öreg. Nem játsza a fejét, mint az egyik segéd, aki még azt is meg akarta mondani, hogy le kell vágni a bajuszomat, mert a csajoknak úgy jobban tetszenék.

  • Jól áll neked a bajusz – simította végig Magi a szóban forgó arcszőrzetet középtől kifelé előbb egyik, majd másik irányba, s közben olyan szépen mosolygott, hogy a fiú szinte repesett a boldogságtól.

  • Na ugye! Egyébként elég szórakoztató a Karcsi bá' amikor besörözik a brigáddal. Különösen vicces a viszonyuk az öreg segédmunkással, a Sipossal. Érdekes – szúrt közbe egy gondolatot – nem is használják a keresztnevét. Úgy szólítja mindenki, hogy Sipos. Olyanok, mint egy békebeli katonatiszt, meg a csicskása. Na, ennem a Siposnak veszett el a svájcisapkája, amikor a kiárkolt építési területen ténferegtek a szálló felé. Józan állapotban is csúszkált az ember a nagy sárban, nem még berúgva. Amikor elveszett a sapka, az árokban kezdték keresni, mégis mellette leltek rá. Gondolni való, hogy úgy néztek ki mint a disznók. Benn a szállón pedig folytatták az ivást. Nyomták a nótát, vitatkoztak, nevetgéltek, veszekedtek, megint ittak, aztán a Karcsi bá' beesett a szekrénybe. Nem tört el semmije, de egy hónapig betegen volt a zúzódásaival...

  • Nyitják az ajtót - szakította meg a mesélést a társaság fiú tagja.

    Zsolt meg is feledkezett arról, hogy beálljon a sorba jegyet venni. Csak akkor villant agyába a mulasztása, amikor a tömeg megindult befelé.

    Ne foglalkozz ezzel! – nyugtatta meg a lány – Majd mondom, hogy velem vagy.

Ez elég is volt a bejutáshoz. Beültek a leghátsó sorba. Aztán odébb kellett ülni, mert akinek jegye volt, ragaszkodott a székéhez. A többiektől így elszakadtak, de azért két hely csak jutott egymás mellé. Elkezdődött a vetítés. Híradó, meg filmelőzetes. Közben még volt némi zavaró mozgás a nézőtéren. Amikor elkezdődött a film, már mindenki arra tudott összpontosítani. Kivéve talán Zsolt, mert neki minden idegszála arra figyelt, hogy ott ül mellette a sötétben egy nő, csupasz combokkal, vékonyka blúzban, s valami nagyon kellemes illata van. Legalább át kellene karolni!Eltelt több mint tíz perc a nagyfilmből, amikor bátorkodott kezét a lány vállára tenni. Magi megfogta a vállára tett kezet, visszaigazolva, hogy az jó helyen van ott. Zsolt, másik kezét a lány combjára csúsztatta, de ez még korainak bizonyult, mert a lány eltolta onnét.– Nézzed a filmet!Erre nincs mit mondani, hiszen moziba azért megy az ember, hogy filmet nézzen. Általában. Vannak persze kivételek, és Zsolt éppen ezek közé tartozott most.Többszöri próbálkozásra sikerült a vállról egészen a formás kis mellig eljutni a kéznek, a másik is megtűrt helyen volt már ekkorra a combon, sőt a heves csókolózás közben a rövidke szoknya alá is becsúszott. Zsolt az ágyékában minden korábbinál erősebb feszültséget érzett, feje majd’ szétrobbant az izgalomtól, amint a lány lábai közt kitapintotta a sugárzó forróság forrását. Adott helyzetben ennél többre nem volt lehetőség, pedig majd’ szétvetette a vágy. Hogy kissé megnyugodjon, próbált a filmre figyelni, de nem sok sikerrel. Alig várta, hogy vége legyen, s kimehessenek a szabadba, a sötét esti park árnyaiba, ahol azt remélte, hogy bármi megtörténhet, amire oly rettenetesen vágyik.– Most hazakísérhetlek? – kérdezte, miután a mozit elhagyva, a bandától is elköszöntek.– Azt azért nem, de egy darabig eljöhetsz velem.Összeölelkezve ballagtak a néptelen utcán. A legelső utcasarkon a lány kezdett csókolózásba.– Na, eddig! – jelentette ki néhány perc elteltével.A fiú most nem érezte azt az unalmat, amit tegnap este. Most azt gondolta, akár órákig élvezné a lány ajkait. Soha nem unná meg. Tett is ez irányú kezdeményezést, nem sikertelenül. – Én most megyek – jelentette ki Magi – Ne gyere tovább!– Pedig szeretnék!– Elhiszem, de mégse vihetlek haza.– Miért nem?– Ezt ugye most nem komolyan kérdezed?­– Kidobna az anyád?– Miért jössz folyton az anyámmal? – horkant fel a lány.– Valami rosszat mondtam? – szeppent meg a fiú.– Nem érdekes. Hagyjuk!– Akkor mehetek tovább?– Nem szeretném.– Az más. Ha nem szeretnéd, akkor nem megyek.– De ugye nem haragszol? – cuppantott egy csókot a fiú szájára, amit lehet kiengesztelésként, vagy akár elköszönésként is értelmezni.Összeölelkeztek. Nem csókolóztak, csak álltak szorosan ölelve egymást, sokáig szótlanul. Magukban vívódtak. A lány azon, hogy habár a vágyat erősen felkorbácsolta benne ez a fiú, de két nap után mégsem adhatja magát oda neki. Ha megteszi, csakis szerelemből akarja. Szinte semmit nem tudnak még egymásról, a kölcsönös testi vonzalmon kívül másról szó sincs. Néhány csókolózás, még nem szerelem. Ő pedig a nagy szerelemre vár. Nem kizárt, hogy ez a fiú lesz az, de ezt még korai lenne kijelenteni, hiszen nem is ismeri.Zsoltot az ösztöne hajtja. Nem tudja, hogyan kellene elérni, de le akarja fektetni ezt a lányt. Jó lenne persze megismerni, de az még ráér. Tudja, hogy türelmesnek kell lennie, de minden idegszála türelmetlen. Nem akar várni. Akár most rögtön ledöntené a fűbe. Viszont, ha a lány nem akarja, akkor nem lesz belőle semmi. A nő dönt. Hallotta tapasztalt férfiaktól, de szembesült ennek a nagy igazságával. Akarata ellenére nem lehet. Na, az egy nemes feladat, hogy elérje, hogy a lány akarja. Mert a férfi akaratával semmi baj nincs, az könnyen megvan. Így alakította ki a természet, hogy állandóan ez legyen a gondolata, de ez magában kevés. Pedig oly erős benne a vágy, hogy szinte már fájdalmat okoz.Magi szelíden kibontotta magát az ölelésből. Egyet hátralépett, két kezével végigsimította a fiú arcát.– Jó éjszakát! Megyek – mondta, de nem mozdult.– Holnap?– Nem tudom. Talán. Bár nem hiszem. Dolgom lesz.– Pénteken pedig már én nem leszek itt. Csak jövő kedden jövök megint. De egyébként sem sokáig tudunk találkozni, mert talán két hétig dolgozunk még itt.– Na, látod! – talált igazolást az elutasításra a lány – Nincs is értelme komoly kapcsolatnak köztünk. Minek belebonyolódni, ha úgyse találkozunk?– Szeretnélek megismerni – erősködött a fiú – Hiszen nem is tudok rólad semmit. Talán van közös jövőnk. Attól, hogy nem járok ide dolgozni, még jöhetek. Nem csak úgy mellesleg találkoznánk, hanem miattad jönnék.Magi elmosolyodott. Jól esett neki, amit hallott. Habár nem hitt benne, hogy komolyan mondja a fiú, amiket mond. Biztosan csak le akarja venni a lábáról. Ha most hazavinné magával, talán nem is látná többé. Legfeljebb addig, amíg itt dolgozik, de azután biztosan elmaradna. Vagy mégis komolyan beszél? Azon kapta magát, hogy nem tudja összecsukni a száját. Nem akarta, hogy Zsolt észrevegye, ezért leszegett fejjel lassan hátat fordított neki, és tyúklépésben távolodott. Felemelte bal karját, és szótlanul integetett. Zsolt nem tudta mire vélni a dolgot. Most itt akarja hagyni, vagy arra vár, hogy ne engedje? Nem lehet rajta kiigazodni. Utána lépett, és hátulról gyengéden megölelte. Határozottan, de nem túl erősen. Ha ki akar a lány szabadulni az ölelésből, megteheti. Megtehette volna, de nem tette. Csak lehajtotta a fejét, hogy a fiú megcsókolhassa a nyakát. Zsolt vette a jelzést. Még gondolatban vállon is veregette magát, amiért észrevette, mit vár tőle Magi.– Jó lenne most egy szál cigi – sóhajtotta a lány.– Most, hogy említed…nem is tűnt fel eddig, hogy nem szívtál egyet sem az este, pedig a múltkor erős dohányosnak gondoltalak.– Te nem szívod, gondoltam, én is kibírom. Tudod mit? A következő sarokig még eljöhetsz!

 

A klubban


Péntek délután szokás szerint hazautazott Zsolt. A kollégiumban azt mondta a nevelő tanár, hogy nincs hazautazás, de mit tud tenni, ha mégis hazamegy? Semmit. Nem tudja megbüntetni, hiszen kedden úgyis mennie kell dolgozni, nem zárhatja be. Parancsoljon azoknak, akik ott vannak vele egész héten! Neki ne!Miskolcon ugyan volt egy kis lelkiismeret furdalása, de csak addig, amíg fel nem ült a pesti vonatra. Onnét kezdve el is felejtette. Néhány hét van már egyébként is a suliból. Aztán vizsga, és kiképzett kőműves segéd lesz. Nem kilencszáz forint lesz a fizetése, hanem közel háromezer. Lényeges különbség. Talán nem is adja haza az egész keresetét. Az anyja biztosan félrerakná neki, de jobb, ha legalább annyit megtart, amit elszórakozik.
Amikor hazaért, a konyhában vendég beszélgetett az anyjával. Tibi volt az a szomszédból, akivel együtt töltötték gyerekkoruk jelentős részét. Együtt jártak a patakot rekeszteni, hogy amíg a gátat el nem mossa a felduzzasztott víz, összekapkodjanak kicsi fonott kosarukkal a padlanyok alól néhány apró halat. Egyszer fogtak egy harmincdekásat is, de legtöbbször csupán néhány rák akadt a kosárba. Többnyire persze a gáttal szenvedtek, meg rohantak a kertészeti csősz elől, aki a patak leapadása miatt kergette el őket, mivel az öntözést lehetetlenítették el a gyerekek. Együtt kergették Tibivel a cserebogarakat a tsz búzájában, együtt ugrálták szét a szalmakazlakat, sáros időben az utca egyetlen lebetonozott átereszének betonján putyókáztak….na meg amit csak ki tudtak találni unalmukban.– Mondta anyud, hogy jössz a busszal. Gondoltam, megvárlak. Mehetnénk felfelé! (Ők az alvégben laktak, a falu központját mondták így)– Van valami?– Van hát. Te ugyan nem vettél benne részt, de elkészült a klub felújítása. Már csak ki kellene takarítani a festés után. Ebből még kiveheted a részed! Biztosan leszünk jó sokan. Csajok is – tette még hozzá vigyorogva.– Csak kajálok valamit, aztán már mehetünk is!
Így is történt. Az anyja hiába zsémbelt, hogy még haza se ért, máris megy csavarogni. Akkor kell menni, ha van valami mozgás. Számtalanszor végiggyalogolt már a falun oda-vissza feleslegesen, mert nem talált társaságot magának. Most, hogy a tanács, rendelkezésükre bocsátotta a fiataloknak ezt a kihasználatlan, majdnem romos helységet, talán változik a dolog. Lesz egy klub, ahol összejöhetnek. A régebbi helységben volt egy lemezjátszó, amihez többen is vettek saját pénzükön lemezeket. Úgy beszélik, most kapnak majd egy magnót. Zsolt nem vitte a sajátját, hiszen takarítani mennek, nem zenét hallgatni. Meg aztán tapasztalta, hogy ahol legalább tízen zajonganak, ott nagyon kevés az 5 watt hangerő, így kár be is kapcsolni a magnóját.
Nagy volt a nyüzsgés az új klubban. Túl sokan voltak a takarításhoz. Néhányan az udvaron söröztek, mások a vizet hordták annak a néhány lánynak, akik valójában a munkát végezték. A sarokban álló asztalon recsegett a régi lemezjátszó, amit szokás szerint többen is kezeltek egyszerre. Vitatkoztak, hogy melyik lemez következzen. A zenéből nem sokat hallottak, jobb lett volna inkább kikapcsolni a készüléket, akkor legalább ezt a csoportot nem kellett volna kerülgetni. Zsoltnak most tűnt fel, hogy milyen széplány lett az a sokáig csak taknyos kis csitrinek tartott Zsuzsa, aki alatta járt egy osztállyal, de talán még soha nem beszéltek egymással. Éppen csak tudják egymásról, hogy kicsoda. Néhány nagydumás srác incselkedett vele, fogdosták, ölelgették, amit ő nem hagyott, így a visongása, veszekedése vonta magára a társaság figyelmét. Olykor a tenyeres-talpas barátnője is a védelmére kelt, akinek egyébként is felettébb erős volt a hangja, nem még ha veszekedett. Zsoltot bosszantotta, hogy ezek a fiúk milyen fesztelenek. Olyan blődségeket beszéltek, hogy lúdbőrzött tőle normális embernek a fejbőre. A lányoknak viszont tetszett ez a viselkedés. Na, ez volt leginkább bosszantó. A lányoknak az olyan fiúk tetszettek, akik feltűnően viselkedtek. Mindegy volt, hogy mit mondanak. A lényeg, hogy beszélnek.
Az estnek a hangulatára rányomta a bélyegét, amikor Zsuzsa karon kapta az unokatestvérét, és elhagyta a klubot. Vége lett a ricsajnak, a takarítás is elkészült, a többi lány is szedelőzködött. Csupán nyolc-tíz fiú maradt, amíg tartott még a sörből. Kiültek a lépcsőre (már aki odafért) és meséltek. Legfőbb téma a Dzsoni motorozása volt. Az illető ugyan nem volt jelen, de kitárgyalták volna akkor is, ha ott van. Ez a fiú is szomszédja volt Zsoltnak, ismerte az eseteit. Elég annyit előrebocsátani, hogy hatodik alkalommal tudott levizsgázni. Ebből sejteni lehet, hogy nem nagy érzéke volt a motorhoz. Viszont volt neki motorja. Zsoltot ugyan óvva intette az apja, hogy ne üljön fel Dzsoni mögé, de ha nem teszi, akkor unatkozhatott volna otthon, így pedig kalandos motorozásokon vehetett részt. Már az elindulás is problémás volt, mert valószínűleg nem találta az egyes fokozatot, és a motornak nem volt elég ereje elindulni. Gyakran lefulladt, de ha mégsem, akkor pedig akkora bömböléssel indult, hogy mindenki odakapta a tekintetét. Így legalább jót nevethettek rajta, hogy Dzsoni lábbal ad lendületet, mintha rollert hajtana.– Igaz volt, hogy Parasznyán visszament megnézni a táblát? – intézte Tibi Csárlinak a kérdést, mert úgy tudta, együtt voltak akkor.­– Hát! Vissza bazmeg. Tudjátok – kezdte mesélni az esetet – a falu közepén van egy jó nagy „S”- kanyar. Ez meg húzza neki, oszt nem tudta bevenni a kanyart. Beleszaladtunk a kerítésbe. A motornak elhajlott az első villája, de nem azzal foglalkozott, hanem visszament megnézni, hogy ki van-e téve a veszélyes útkanyarulatot jelző tábla. Nem tudom, mit akart ezzel elérni.– Azt mondják, nem is az ő motorja volt.– Nem hát. Az övé nem sokkal korábban besült, mert nem volt benne olaj. Ezt csak kölcsönkérte.– Nekem is volt vele kalandom – vette át Zsolt a mesélést. – Répásra mentünk fel, de hazafelé már nem indult be neki. Odafelé is elég göthösen ment. Az se kizárt persze, hogy kifogyott a benzin. Nála ezt sose lehetett tudni. Még szerencse, hogy jött velünk Jancsi az MZ-vel, így Dzsonit kötélvégre vettük, és hazavontattuk. Egyszer ugyan elhagyott bennünket, mert a csajoknak integetett, nem vette észre, hogy lassítunk.– Most csak hülyítesz bennünket – szólt közbe valaki a sötétből – Hogy tudott integetni, amikor a kötelet fogta?– Rákötöttük a kormányára, én meg fogtam a másik végét a vontató motor pótülésén.– Azt fordítva kell te!– Most már én is tudom. Egyébként Répáson volt más kalandunk is. Vannak ott rokonai, és meglátogattuk őket. Éppen búcsú volt akkor, de mi már csak estére értünk oda. A bálba még éppen jókor. Volt a Dzsoninak két szemrevaló unokatestvére – főleg az egyik volt kedvemre való – velük mentünk a kultúrba. Nem hiszitek el! Igazi tűzoltózenekar játszott. Filmeken látni csak ilyet.– Miket játszottak?– Mit tudom én. Deep Purple-t nem. Legjobb volt, hogy a többi helybéli csaj kérdezte a Dzsoni rokonait, hogy kik ezek a srácok? Mármint mi. Mondja a Rózsi – azt hiszem így hívták – hogy az unokatestvérem. Mire amaz vigyorogva visszakérdezett, hogy „mind a kettő?”Ja. Még volt ettől izgalmasabb. A tót gyerekekkel balhézott Dezső. Üsztögi srác. Nem tudom a vezetéknevét. Lényeg, hogy pont olyan motorral volt, mint mi. Éppen elköszöntünk a csajoktól, felülünk a motorra, ez meg húzza a gázt mint állat, nehogy lefulladjon. Én meg ordítok neki.– Állj meg Dzsoni, mert fogják a kabátom! Ezek a tótok azt hitték, hogy Dezsőéket kapták el. A csajok dumálták ki, hogy nem velünk van bajuk. Máskor meg…– Jól van má’! Másnak is van még sztorija vele – állította le a mesefolyamot Csárli.Tényleg volt. Kiapadhatatlan volt a téma. Főleg, hogy még más motoros kaland is szóba került. Volt ekkor a faluban legalább hat, vagy hét kettőötvenes MZ, melyek sokat voltak úton, sok minden megtörtént velük.
– Én inkább kocsira hajtok – mondta Tibi, már útban hazafelé Zsoltnak. – Jó lenne valami vagány! Nagyon tetszik a Ford Capri, de nem nagyon van eladó, meg én inkább újat szeretnék. Mondjuk egy Zsigulit. – Abból nagyon sok van. Nem szeretnél valami egyedit?– Majd felmatricázom. Meg lehet egy kicsit vadítani a kinézetét annak is. Azzal jobban lehet csajozni, mint motorral. Nem teszi tönkre a frizurájukat a bukósisak.– Én egy jó bringának is nagyon tudnék örülni.– Nagyon alacsonyra teszed a mércét Zsoltikám. Gondolkozz nagyban! Figyelted milyen jó kis dög lett ebből a Zsuzsából? – váltott hirtelen témát, amikor a Zsuzsáék háza elé értek.– Aha – válaszolt Zsolt kurtán, de gondolatban nem intézte el ennyivel. Arra az elhatározásra jutott, hogy kell neki ez a lány. Egyértelműen legszebb a faluban. Ettől nem adhatja alább! Aztán mosolygott saját magán, hogy mekkora bőség kínálkozik, de valójában nincs senkije. Ott van Üsztögön a Julcsi, akivel egyszer csókolóztak. Ott van Ózdon Magi. Vele már kétszer is, de ettől tovább nem jutottak. Most pedig kinézte magának itthon a falu legszebb lányát, aki egyelőre még fel se figyelt rá. Nagyon jól elszórakozik a sok idétlen bunkóval. Na, de ettől szép a feladat.