Talán már említettem, hogy autót vásárolt egy dunántúli srác, s ez ügyben Kiskőrösre kellett utaznia. Jómagam ezt úgy oldottam volna meg, hogy térképen (vagy guglin) kikeresem a címet, s már indulhatok is. Ha már a közelben elbizonytalanodok, kérdezek. Azt hiszem – bár nem jártam még Kiskőrösön – ott is magyarul beszélnek. Az említett srácot viszont olyan akadály elé állította az élet, hogy az apja magával vitte a „navit”. Így, kénytelen volt venni egy másikat.

Nem dicsekvésképpen mondom, de aránylag jól tájékozódom. Persze elsődleges feltétel, hogy tudjam mi a cél! Alkalmi főnököm nem feltételez jobb képességeket senkiről, mint ahogy ő navigál. Mond egy településnevet, aminek a szélén be kell őt várni. (Természetesen mindig külön kocsival megyünk) Aztán mond támpontokat…mint nagy park a kórház közelében, templomok, buszpályaudvar…körforgalomnál balra…csak éppen a célt nem tudjuk, míg oda nem érünk. Részsiker, ha már egymást megtaláljuk. Aztán már két kocsival együtt bolyongunk a városban. Meg-megállunk, telefonál annak, aki a helyszínen vár bennünket. Végül odatalálunk. Nem ússzuk meg persze a városnézésre utaló megjegyzést.

- Miért nem azt mondtad, hogy a szovjet emlékművet keressük? – tettem fel a kérdést.

- Nehogy azt mond, hogy tudtad volna hol van!

- Hát már hogyne!

Ez ugyan nem igaz, de miért ne mondtam volna. Bár, jártam már errefelé néhány évtizede, tudtam hol kell keresni az ötvenes években épült utcákat, nyilván ott az emlékmű is. Akinek van némi sejtése a történelmi összefüggésekről, annak ez nyilvánvaló.

A kisfőnök – aki a teherautót vezeti – ugyancsak nehezen ismeri ki magát idegen környezetben. Ráadásul nem hallgat másokra, vagy inkább nem hallja meg amit javasolnak neki, mert erősen koncentrál. Így van ez a telefonálással is. Amikor a főnökkel beszél (napjában 10-20 alkalommal) hiába mondja neki bárki, hogy mit mondjon meg még, ha már vonalban vannak. Leteszi, mert nem is hallotta.

Ózdon tévedt el miután már legalább hatodik alkalommal kellett átautóznunk a városon. Egy utcával hamarabb fordult be balra, mint kellett volna. Kérdeztük hová megy, de nem mondta. Feltételeztük, hogy egy ismerősét akarja felkeresni, ha már úgyis erre járunk. Nem gondoltam én sem eltévedésre, hiszen legalább három alkalom lett volna visszatérni a helyes irányba, de ő még mindig távolodott a helyes útvonaltól. A kórház parkolójában ismerte be, hogy eltévedt.

- Miért nem engem kérdezel? Én ismerem a várost.

- Akkor mondja!

- Itt balra! – mondtam, de ő elment jobbra.

Kazincbarcikán szinte a fél várost bekóricálta feleslegesen. Én se vagyok persze tájékozódási zseni, de felkészülök. Meg van egy olyan képességem, hogy be tudom tájolni, melyik irány felé ajánlatos haladnunk. Főleg, ha van a háttérben olyan tereptárgy, amit a térképhez tudok viszonyítani.

A kisfőnökkel immár harmadik alkalommal mentünk ugyanarra a helyszínre, de mivel az előző napi téglavágás miatt homályos volt a látása, én vezettem. Aztán WC-t kellett keresnie.

- Messze van ide a Teszkó?

- Gyalog messze. Vidd el a kocsit!

- Vigyen má’ el!

Átláttam a gondját, így eleget tettem a kérésnek. Csakhogy! Félúton egy váltás során beesett a kuplung pedál. Szar ügy. :) Motor leáll, váltó kettesbe, aztán indíts! Szerencsénk volt, sehol nem kellett út közben megállnunk. A parkolóban próbáltam megkeresni, mi esett szét, amikor meglepően hamar hallottam a kollégát visszaérni. Nem talált WC-t. Ehhez pedig nem kell térkép.

Ne higgye senki, hogy én vagyok navigálásban az ász (vagy ezt képzelem magamról) Nekem is meg van a mumusom. Aránylag sokat jártam az elmúlt években Ferihegyen. Onnét hazafelé a négyes útról, a nullásra kell rákanyarodnom. Világosban nem nehéz, hiszen látom az utakat, hogy melyik hová kanyarodik. Na, de én mindig sötétben járok arra. Lemegyek a négyesről, és rákanyarodok a maglódi útra. Másik alkalommal tovább megyek a szervizúton, és visszaérek a négyesre. Megint máskor eltalálom a nullást, de az ellenkező irányba hajtok fel. Legutóbb sikerült úgy eltalálnom, ahogy kell. Most már nem is kell támpont, hiszen a kisujjamban van :)