Nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is.

Megfordult a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak, épp úgy mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít. Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy egy munka során a tulajdonos – aki egy német asszony – kérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

Na, de mit is akartam elmesélni?