Istra

 

Kilencvenhárom, június vége. Immár ötödik éve, mindig ebben az időpontban indul a családi nyaralás. Mondhatnám, hogy történelmileg így alakult. Az előszezon utolsó hete már eléggé nyár, de még olcsóbb mint a főszezon. Az első kivételével minden évben  együtt vágtunk neki az útnak a komával és családjával. Most is, tehát gyülekező péntek reggel Egerszalókon, aztán irány az Isztria. Budapestig dögunalom az út, de a körúton már arra is van lehetőség, hogy elméletileg menet közben Mari koma átsétáljon hozzánk megkérdezni, melyik hídon kelünk át. Na, ez se mondható izgalmas helyzetnek, inkább bosszantó, de nem szabad mérgelődni, ráérünk.

Saját akaratunkból Balatonszemesen álltunk meg először, hogy a Náncsi néni vendéglőjében megebédeljünk. Itt nyaraltunk két éve, emlékeztünk a helyre, nem kellett nagyon keresni. Csupán a névre emlékeztem rosszul, mert nem Náncsi, hanem Fanni néni. Valójában az sem, mert két fiatalember működtette, akik éppen néhány napja nyitották az üzletet. Mindez persze nem annyira fontos. A lényeg, hogy finom somogyi bablevest tálaltak fel. Kissé terhes volt a gyakori érdeklődés, de nagyon kíváncsiak voltak, hogy vagyunk megelégedve. A végén mégis tettem egy kritikus megjegyzést, miszerint kicsi volt a leveses kanál.

 

Az ismeretlen szakasz Balatonszentgyörgynél kezdődött. Erre még nem jártam korábban. Meg is lepett, hogy nem sík vidéken visz az út, hanem dombok közt kanyarog az utunk Nagykanizsa felé. Nagyon jó rálátás nyílt sokszor a Balatonra. Sajnáltam, hogy hátrafelé kellett figyelni, ami nekem, mint sofőrnek, nem nagyon volt ajánlott.

Négy órakor már Nagykanizsa belvárosában kerestük a szállodát. Úgy terveztük, megengedünk magunknak egy éjszakát. Aztán mégsem engedtük meg, inkább megkerestük a kempinget. Szerintem ez volt a jobb választás a sok apró gyerek, na meg a pénztárcánk miatt is. A főépületben lehetett sört venni, és gyönyörködni a gondnok néniben. Ettől függetlenül is barátságos volt a környezet, az árak is barátinak voltak mondhatók. A terület hátsó szegletében állt egy rámpa, amit autómosó emelvényként azonosítottam be. Hasznos dolog volt ez, legalább alánézhettem a Szamarának.  Azt írtam korábban, hogy Pestig dögunalom volt az út, de azért ez nem teljesen igaz, ugyanis erős gyomoridegem lett, amikor motorfék üzemmódban rettenetes zörgést hallottam a kocsi alól. Na, itt legalább kiderítettem ennek az okát. A néhány napja cserélt kipufogó túl közel került a padlóhoz, s az verődött hozzá a lemezhez. Kézzel lehetett annyit feszegetni rajta, hogy ezt a kellemetlenséget megszüntettem.

A családonként kibérelt egy-egy faház elég tágas volt, de csak két ágyat raktak be, így a gyerekeknek a padlón voltunk kénytelenek fekhelyet készíteni. Nem volt ellenvetésük. Nem úgy, amikor a tollasozás befejezésére akartuk őket este 10-kor rábeszélni. Végül az győzte meg őket, hogy nem találták a labdát.

Hajnalban az eső hangjára ébredtem. Lehűlt a levegő, Tamásra ráterítettem a második takarót anélkül, hogy az ágyból felkeltem volna. Hat körül keltem fel, majd ezt követően néhány percen belül külön ébresztés nélkül mindenki talpon volt. Fél hétkor már Kiskanizsán vártuk az ABC nyitását. Az eső nem esett nagyon, inkább csak szemerkélt. Na, ez így éppen jó lesz az utazáshoz, majd inkább a tengerparton legyen jó idő. Az év leghosszabb napjai éppen ilyenkor vannak, mégis úgy emlékszem, mintha hét órakor még nem lett volna világos.

 

-          Hová? – kérdezte a horvát határőr.

-          Az Isztriára.

Visszaadta az útleveleket, szalutált, majd indult a következő kocsihoz.

A Murának ezen a partján teljesen más látvány fogadott, mint a magyarországi oldal falvaiban. Ha nincs határállomás, akkor is azonnal feltűnt volna, hogy ez egy másik ország. Takaros falvakon át kanyargott az utunk. Romos, elhanyagolt házat nem is láttam. Látszott, hogy ezek a parasztok jobban élnek, mint a mieink. Az emeletes, nagy erkélyes házak tetőinek a lejtésszöge jóval kisebb, mint nálunk szokás. (Ilyeneket láttam korábban Szerbiában is). Kapu, kerítés csak elvétve, járda, azt hiszem egyáltalán nincs. Errefelé nem divat. Az út jó minőségű, de annyira kanyargós, hogy nem mertem kihasználni a megengedett sebességet. Attól féltem, kisodródok.

 

Az első jelentős település, aminek a nevére is emlékszem, a Zrínyiek egykori székhelye, Csáktornya. Nem tartottam ésszerűnek a belvároson átkelni, ezért követtem a tranzit útvonalat, hiszen ez a módszer már Thrákiában is bevált. A kamionoknak ajánlott út a vasút mellett vezetett. Feltűnt a vakvágányon sorakozó muzeális vagonok sokasága. Gyerekkoromban láttam ilyeneket, de már akkor se közlekedtek, inkább munkásszállásnak, őrbódénak használták. A szemerkélő esőben nem láthattunk nagy mozgást, de egyértelmű volt, hogy ezeket a vagonokat lakják. Semmi kétség, háborús menekültek vannak itt elszállásolva. Hálát adhatunk a sorsnak, hogy mi biztonságban, s aránylag jó módban élünk. Most például megyünk nyaralni. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalás lett rajtam úrrá, de aztán meggyőztem magam arról, hogy ezeknek a szerencsétleneknek attól semmivel nem lenne jobb, ha mi otthon maradnánk.

A belváros elkerülése Varasdon is bejött. Egy lámpánál Csaba lemaradt, így bőven volt időm kiválasztani a helyet, ahol megállunk reggelizni. Már a határnál megkaptam erre a felhatalmazást, de egy korábbi helyválasztásomat leszavazták. Nagyon széles, egyenes négysávos út szélén parkoltam le. Alig volt forgalom. Az eső ekkorra elállt, a hegyek felől még a nap is erőlködött, de nem nagy sikerrel sütött át a felhőkön. Most nem hoztuk magunkkal a kempingasztalt, mint tettük hajdanán Bulgáriában, így csak a felnyitott hátsó ajtónál álldogálva fogtunk hozzá a reggelizéshez. Éppen végeztünk, amikor leszakadt az ég. Olyan intenzitással zuhogott az eső, hogy az ablaktörlő alig győzte a munkát. Megfordult a fejemben, hogy ismét félreállok, de néhány perc volt csupán ez az özönvíz. A borongós idő végigkísért egészen Rijekáig, de utazáshoz ez a jó. Talán 20km-re se járhattunk Varasdtól, amikor beértünk a hegyek közé. Vezetéstechnikailag nem okozott gondot, csupán az zavart, hogy nem volt egyértelmű, hol kezdődnek és hol végződnek a települések. Nem szerettem volna gyorshajtásért bírságot fizetni. Fellélegeztem, amikor a Zágrábot elkerülő autópályát elértük. Itt már kinyílt a látóhatár. Láthattuk az ENSZ repülőgépét a közeli reptéren, ami emlékeztetett arra, hogy háborús feszültség uralkodik a térségben. A békefenntartók jelenléte persze egyáltalán nem zavarta a szembenálló fegyvereseket. Szerencsére ezeket csak hallomásból tudtam.

A Száva folyó csalódást okozott, hiszen itt még szinte csak patak. Korábban a torkolatnál keltem át rajta, az maradt meg az emlékezetemben. A térkép szerint nagy kerülőt tettünk a fővárosnál, de legalább a haladási sebességünkkel elégedett lehettem. Tovább fokozta elégedettségemet, hogy az utunk további 45km-en ugyancsak autópályában folytatódott, egészen Karlovácig. Itt megálltunk egy rövid pihenőre, bár nem éreztem magam fáradtnak, inkább untam már az utat, pedig előttünk volt még 200km a célig. Egy benzinkút parkolója volt az alkalmas pihenőhely. Tankolni ugyan még nem kellett, de legalább megnéztük azt a nagy tablót, amin a környék térképét láthattuk. Egyebet nem is láttunk a városból. Itt még kicsit tanakodtunk, hogy a tengerhez vezető rövidebb utat válasszuk-e. Aztán maradtunk az eredeti útitervnél. A következő hegyi szakasz már nagyobb kihívás volt, mint a Dráva és a Száva völgyei közt átkelni. Fenn a hegyen sok helyen láttunk nyárson forgó malacot, és Ibolya mindegyiknél meg akart állni, hogy megkóstolja a sült malacot. Azzal hárítottam el sorban, hogy majd a következőnél…majd a következőnél…majd inkább hazafelé. Látványnak szép volt ez a vidék, de én inkább már a tengert szerettem volna látni. Ugyancsak izgalomba jöttem, amikor végre megtekinthettem a nagy kékséget. Korábban kétszer is jártam már tengernél, de egyik se volt ennyire kék. Furcsa volt a rálátás szöge miatt is, hiszen itt még magasan jártunk, s úgy tűnt, mintha nem is vízszintben lenne a tenger, hanem megbillentették volna felénk. Ebben a látványban nem gyönyörködhettem sokáig, hiszen a hegyek ismét eltakarták a kilátást, de már hamar kiértünk az erdőből. Egy kicsi síkság következett, kicsi repülőtérrel, és nagy sebességre alkalmas autóúttal. Ezen túljutva ismét hegyek következtek, de másmilyenek, mint amiken eddig átkeltünk. Kopár sziklák mindenfelé, fák helyett csak némi bozót. Egy-egy pillanatra ráláttunk a tengerre, majd Rijeka toronyházaira. A kopár mészkősziklák közt utak szövevénye tárult elénk hidakkal, alagutakkal. A városból nem sokat láttunk, de ha az egész ilyen, nem is vagyok rá kíváncsi. Valószínűleg nincs is óvárosa, hiszen a háborúban rettenetesen tönkrebombázták. (nem a mostaniban, hanem a 2. Világháborúban) Barátságtalan környék. A lényeg, hogy hamar túljussunk rajta.

Megnyugvás lett úrrá rajtam, amikor túljutottunk az összes csomóponton, s nekivághattunk az utolsó 70km-nek, immár a „Porec” táblát követve. A térség legmagasabb pontja emelkedett előttünk, az 1300m magas Ucka hegy. Az alatta fúrt alagút 6km hosszú. Amikor a sötétben haladva erősen markoltam a kormányt, miközben nyolcvannal száguldottunk, Zsófi tett egy olyan kijelentést, hogy nem bánná, ha végig alagútban mennénk. Na, én igen. A túloldalra érve kisütött a nap. Így üdvözölt az Isztria.

 

Az út minősége előbb kiváló, majd fokozatosan egyre rosszabb, ahogy távolodunk a tengertől. A félsziget közepén nem túlzás azt állítani, hogy személyautóval nehezen járható. Szerencsére az ilyen útszakasz nem hosszú, hiszen a túloldal ugyancsak kiemelt idegenforgalmi terület. Aztán megérkezünk. Persze nekünk nincs dolgunk egyelőre a városban, hiszen a szállásunk az egyik lagúnához szól. A beutaló kártya szerint a Flava-lagúnához, ahonnét tovább küldtek a Zelena-lagúnához. Erre a névre emlékeztem egyébként is, csak a térképet otthon hagytuk. Ezzel a pici tévedéssel csak annyi időt vesztettünk, hogy pontosan délután kettőre érkeztünk meg a Ville-Astrába. Ez az időpont volt megadva, bár gyanítom, előbb is beengedtek volna a szállásunkra. Nagy eséllyel mi voltunk ezekben az apartmanokban az év első vendégei. Ezt abból gondolom, hogy egész héten hiába igyekeztünk kiszellőztetni.

A két család lakása szomszédos volt ugyan, de két külön épületben. Mindkettő földszinti, de a szint erősen eltért egymástól. A Csabáék kissé alagsori, amiért morogtak is először. Akkor nyugodtak bele, amikor látták, hogy a mi teraszunk egy átjáróház. A fölöttünk lévő házsorhoz mindenki itt járt keresztül.

 

Mi férfiak azonnal mentünk volna a vízbe, de aztán hagytuk magunkat lebeszélni, nehogy harag legyen a csökönyösségünk miatt. Este tettünk egy felfedező körutat. Ismerkedtünk az árakkal, próbáltuk nem átszámolni forintra, igyekeztünk nem gondolni arra, hogy mennyire csóringerek vagyunk. Megnéztük, hová járjunk majd az elkövetkező héten fürödni, hová labdázni, hol vásároljuk meg a kaját, hová üljünk majd be ebédelni, s ezzel el is telt az első nap. A két asszony elcsórt a Restaurant Astra-ból egy étlapot, amit odahaza részletesen áttanulmányoztunk. Igaz, nem volt rajta magyar szöveg, de három nyelvből – illetve kettőből, mert a horvátból semmit nem értettünk – összeraktuk, hogy mit takarhatnak az ételek nevei. Fel voltak tüntetve, hogy miket tartalmaznak. Ennek a tudásnak a birtokában már nem kellett az étterem asztalánál sokáig válogatni, hiszen kész elképzeléssel ültünk le. Csak mondtuk, hogy csevapcsicsi, razsnyicsi, hajducski csevap…meg csupa ilyeneket. Az ájszkém volt természetesen minden ebéd vége, meg a bira. Vagyis fagyi, meg sör. Csak néhány nap késéssel fedeztük fel az étlapon a palacsinkét, amit ezután soha nem hagytunk ki. Kivétel a szerda, de az egy kivételes nap volt.

Minden reggel tettem egy kiadós sétát a lagúna környékén, mire a többiek felébredtek. Aztán kávé, reggeli és irány a víz! Ebéd az Astrában, hosszas csendes pihenő, majd ismét strand. Gyakorolhattam frissen szerzett tudományomat, az úszást. A negyvenedik évemet tapostam már ekkor, de még csak most értem el odáig, hogy úszni tudok. Nem éppen versenyszinten, de 10-20 percen belül még nincs szükségem mentésre. A magabiztosságomra azért jellemző, hogy csupán néhány csapásnyira merek beljebb menni attól a sávtól, ahol még leér a lábam. Néhány nap gyakorlás után már nem azért úszok ki a partra mert elfáradtam, hanem elunom magam.

Esténként sörözés a teraszon, labdázás a gyerekekkel a teniszpályán. Másik nap ugyanez a program, a harmadikon is. Közben azon izgulunk, hogy már csak 4 nap, és menni kell haza. A napozás keddre már nem esett nagyon jól, azt terveztük, tartunk egy nap pihenőt, elmegyünk hajózni. A kikötő viszont benn volt a városban, oda kellett autózni. Ott már vártak bennünket, és a hozzánk hasonlóan unatkozó vendégeket. Mutogattak nekünk prospektusokat és beszéltek hozzánk, amiből szinte semmit nem értettünk. Ennek ellenére az üzlet megköttetett, befizettünk egy egész napos hajókázásra. Jó lett volna rövid program is, de olyat nem kínáltak.

Másnap reggel még üres volt a kikötő amikor megérkeztünk. A beszállásnál mégis tolakodni voltunk kénytelenek, de ezen csak addig csodálkoztam, amíg rá nem eszméltem, hogy az utasoknak legalább a harmada magyar. Amikor bemutattuk a jegyeinket, valamit kérdeztek tőlünk, de nem értettük mit akarnak. Sokadik próbálkozás után feladták. Ráírták a jegyeinkre, hogy „riba”, majd mutatták, merre menjünk. Nem volt bonyolult. Be a fedélközbe, majd fel a felső fedélzetre. Ehhez nem kellett nyelvtudás, hiszen az előttünk a fedélzetre lépők is arra mentek. Csaba ennek ellenére el tudta véteni az irányt. Azóta sem értem, miből gondolta, hogy a gépház a helyes irány, hiszen gondolnivaló, hogy onnét nem lát majd semmit. Elindult lefelé a szűk vaslépcsőn, a két gyerek pedig szorosan utána. Meg is lepődött a dalmát matróz, aki reflexből a sarokba állított gépkarabély után nyúlt. Egy idősebb társa szólt neki valamit, majd Csabának ő állta útját, és visszafordulásra ösztönözte.

Amikor ránk találtak a napozó fedélzeten, láttam arcán a feszültséget, de ez nem volt számomra szokatlan, hiszen olyan a természete, hogy nem tud igazán lazítani. Talán nem túlzás azt állítani róla, hogy úgy tud lazítani, ha erősen rá koncentrál. Elhatározza, és kész. Ez persze nem így működik. A mostani helyzet semmiképp nem nevezhető szokványosnak, ezzel magyaráztam a sápadtságát. Izgul, amiért behajóztunk.  A két gyerek rajta csüngött, de ebben se volt semmi szokatlan, hiszen sokszor össze is vesznek azon, hogy melyikük lehet közelebb az apjukhoz. Számukra csak annyi volt az iménti eset, hogy nem jó felé mentek. Valójában tényleg csak ennyi történt. A kalasnyikov nem azért volt a gépházban, hogy használják is, hiszen itt nincs háború. A jelenlegi hadi helyzet szerint innét majd’ 300km, ahol ágyúznak. Ez a hajó bizonyára abból a térségből jött, rá van írva, hogy Split.

Viszont tény, hogy Csaba megijedt a fegyver láttán, bár ezt a világért se ismerné be. Mosolyogva mesélte el, de eléggé zavart volt az a mosoly.

Az útitársak egy része vetkőzni kezdett, kenték magukra a naptejet. Most szembesültünk a tévedésünkkel, hiszen azért jöttünk hajózni, mert pihentetni akartuk a napégette bőrünket. Ezek pedig éppen napozni készülnek. Igaz, lemehettünk volna a fedélközbe, de fentről sokkal jobb a kilátás, ezért inkább bevállaltuk az égető napot. Egy idő után árnyékolni kellett az orromat, mert már fájt a napsütéstől. A második ebédnél a kólából kivett jégkockával enyhítettem a fájdalmamat. Na, de ne szaladjunk előre, hiszen az első ebéd is odébb van még.

A helyfoglalás úgy sikerült, hogy egy három család alkotta magyar társaság közvetlen közelébe kerültünk. Ők el voltak magukkal, másokról nem is vettek tudomást. Azt se hallották meg, hogy nekünk gondot jelent a nyelvismeret hiánya. Pedig tény, hogy a szinte folyamatos tájékoztatásból alig értettünk valamit. Ha mégis, az az időpontok megértésében részemről ki is merült. Tudtuk, hogy hány órakor lesz majd, csak azt nem, hogy mi. Ebből a társaságból többen is felnyújtották a kezüket, amikor a kapitány az angol, illetve a német nyelvtudásra kérdezett rá. Nekünk annyi segítség akadt, hogy mögöttünk ült egy szimpatikus fiatal pár három apró gyerekkel. A nő egy picit értett németül, de talán csak annyit, amennyit én angolul. Vagyis alig valamicskét. A rovinj-i templomban Szent Eufemija szarkofágjánál is összeraktuk a tudományunkat, hogy megértsük e bizonyos szent sztoriját. Mindez persze nem volt annyira fontos, mint a programok megértése.

 

A hajóút elején még jól elfoglaltam magam a táj beazonosításával. Porec városa a szállásunktól északra volt, a kirándulás állomásai pedig délre. Így tehát el kellett haladni a „mi lagúnánk” előtt. Láthattuk a tenger felől a helyeket, amerre korábban sétáltunk, ahová fürödni jártunk, felismertük az autóskempinget, majd kíváncsian vártam, hogy a következő város – Vsar – közelébe érjünk. Erre persze hiába vártam, mert aránylag messze haladtunk el előtte. Innét már látni lehetett a program egyik helyszínét, a Limski fjordot, ahová most nem kanyarodtunk be, hanem mentünk egyenesen Rovinj felé. A gyönyörű tiszta időben szinte keresztül láttam az egész Isztrián. A legmagasabb hegyet – az Ucka-t - mindenesetre felismertem. Miután a Calipso a rovinj-i kikötőt irányba vette, azt gondoltam, hogy hamarosan megérkezünk, de a távolságot nagyon nehéz felmérni, amikor nincsenek előttünk tereptárgyak, csupán az alig ringatózó víz. A víz, ami alattunk gyönyörű kék volt, tőlünk kissé beljebb pedig egy sávban szemetes. Ez itt egy forgalmas hajóút, s néha kidobnak a népek ezt-azt.

Valahol olvastam, hogy a halfeldolgozó bűze árasztja el a kikötőt. Nos, ez nem volt igaz. Legalábbis én nem tapasztaltam ilyet. Mielőtt partra szálltunk, tájékoztattak bennünket az ebéd időpontjáról, majd kérték, hogy kövessük a személyzet két tagját fel a hegyre. Nem csak nekünk okozott nehézséget megérteni amit mondtak, mert az ellenszenves csoport egyik tagja is kérdéseket tett fel a kapitánynak, aki –gondolom az akcentusából hitte – megkérdezte, hogy amerikai-e. Ettől többet nem is értettem a beszélgetésükből, pedig erősen figyeltem.

Bízva abban, hogy nem hagynak itt bennünket, mentünk amerre a többiek. Ugyancsak megszuszogtatott a meredek kaptató, mire feljutottunk a templomhoz. Aggódtam, hogy elcsúszunk majd a fényesre koptatott macskakövön. A házak között nem az udvart, vagy virágos kerteket láthattunk, hanem a tengert. Szokatlan látvány volt. Fenn a hegyen meghallgathattuk a templom történetét, és névadójának legendáját. Feltételezem, hogy erről volt szó. Az idegenvezetés a templomban ért véget, onnét mehetett ki merre látott. A hajótól persze nem mertünk nagyon eltávolodni, így azonnal helyet foglaltunk, amikor ebédhez szólítottak. Na, itt derült ki, hogy mit kérdeztek a poreci behajózásnál. Halat, vagy húst kérünk ebédre. Húst kértünk volna, de ezzel már elkéstünk. A jegyeinkre rá volt írva, hogy „riba” azaz hal. Apró sült halakat tálaltak fel sótlanul, nyers káposztával és száraz borral. Nagyon messze állt a mennyei lakomától. A gyerekek meg se kóstolták. Én a halat leküzdöttem, Csaba pedig a borral akarta felejteni az elégedetlenségét. Az ellenszenves társaságból egy fiatal lány ült mellettem, aki a sótartóra mutatva megkérdezte tőlem, hogy „ Ken áj ték it?” Mondom neki, hogy kérheted nyugodtan magyarul is, mire az volt a válasz, hogy „mit tudom én ki itt a magyar” Csak nyisd ki a füled kisanyám! Persze ezt nem mondtam, csak magamban jegyeztem meg.

 

Ebéd után felszedtük a horgonyt, s áthajóztunk a közeli crveni otok-ra. Itt költöttük el az újabb ebédet. Nem telített túlságosan a hajón elfogyasztott hal, főleg azt nem, aki meg se kóstolta. Közben aki felkészült a lehetőségre, fürödhetett a két sziget közötti öbölben, hisz adtak rá időt bőven. Mi nem voltunk úgy öltözve. Csabával egy gáton sétálgatva a nudista strand felé vettük az irányt, de mivel belépőt kellett volna fizetni, visszafordultunk, s a sziget egyéb részeit fedeztük fel a családdal együtt.

Na, ennyi elég is lett volna a kirándulásból, de még hátra volt a visszaút. A menetrend szerint este fél hétkor lesz a kikötés a kiindulási helyen. Nem hittük, hogy ez komoly, de megtapasztaltuk, hogy még késtünk is legalább fél órát. Szörnyen hosszú volt a délután, főleg, hogy még az idő is elromlott. Mindenki lellyebb költözött egy szinttel, mert a napozó fedélzeten határozottan fáztunk az erős szélben. Már azt se bántuk volna, ha nem kanyarodunk be a fjordba, de ez hozzátartozott a programhoz. Fáztunk, szomjasak voltunk, és untuk magunkat. Hiába énekelt nekünk a dalmát harmonikás, nem tudott jókedvre deríteni.

Sötétedett amikor a szállásunkra értünk. Vacsora, sör, kicsi beszélgetés, majd alvás, hiszen mind elfáradtunk. Számolgattuk a napokat. Szombaton érkeztünk, ma van szerda…a francba! Már csak két nap. A pénzünk már kitart, ha átruccanunk velencébe akkor is, de egyrészt az összes költségünk 20%-át tenné ki ez az út, másrészt pedig jóval messzebb van mint Rovinj, s egy időre elegünk van a hajózásból.