Nem sokkal ebédidő múltával értek Répásra. Sanyi kissé fantáziált, amint a meredek úton kaptatott hazafelé, immár gyalogszerrel, miután elköszönt Petőfitől. „Megjöttél édes fiam? Biztosan éhes lehetsz. Üljél gyorsan asztalhoz, még meleg az étel. Talán nem is ettél még ma semmit.” Valahol hallott effélét korábban, de egész biztos nem odahaza, és az is biztos, hogy nem neki mondták. Titkon remélte, hogy most mégis efféle fogadtatásban lesz része. Nem is volt egészen esélytelen a dolog, hiszen az anyja éppen kinn állt a kapuban, s a szemközti szomszédasszonnyal beszéltek valamit fennhangon.
- Na, haza méltóztatott jönni a nagyságos úrnak? Hol a csudában csavarogtál ilyenkor a legnagyobb dologidőben napokig? – emelte ütésre a kezét, de Sanyi megfogta a karját.
- Ejnye Matild! - szólt rá a szomszédasszony – Csak nem emelsz kezet egy ekkora legényre?
- Te ebbe ne szólj bele! – vetette oda dühösen, miközben karját rángatta, hogy kiszabaduljon az erős szorításból.
Aztán végül Sanyi engedett, s így mégis kapott egyet a fejére, ami nem volt ugyan fájdalmas, de a lelkét ugyancsak összetörte. Nem volt szokatlan a verés, de igaza volt a szomszédnak, hogy ekkora legényt mégse kellene már verni. El is határozta, hogy ha az anyja ebéddel kínálja, nem fogadja el. Na, de arra ugyan hiába várt. Duzzogva elvonult az udvar legtávolabbik sarkába a fészer mögé, és ott üldögélt. Hamarosan előkerültek a testvérei mind a hárman, s köré ültek, hogy meséljen nekik, merre járt.
- Hagyjatok engem most békén! – förmedt rájuk, de azok nem tágítottak. Legalábbis a két kisebb. Klári elfutott, majd hamarosan visszatért, köténye alatt egy szelet kenyeret rejtegetve.
- Elloptad! – állapította meg Ferike  - Meg is mondalak. Majd jól kikapsz édesanyámtól.
- Elhallgass te! – szólt rá Piroska – Ha nem árulkodsz, mesél neked Sanyi. Ugye?
- De biztos, hogy mesél?
Nem volt mit tenni, mesélni kellett, ha nem akarta, hogy Klári kikapjon a kenyérlopásért. Hálás volt a húgának ezért a kockázatvállalásért. Ugyancsak jólesett a kenyér, bár eléggé száraznak találta.  
- Jól esne még egy pohár tej is – mondta, miután elfogyott a kenyér.
- Az nincsen – válaszolt Klári, de ez a megállapítás egyáltalán nem volt meglepő.
- Gondoltam. Na mindegy, majd hozzágondolom.
- Gondolhatnál hozzá kolbászt is – mosolygott a képzeletbeli tejen Piroska.
- Meg sült szalonnát, meg krumplit, meg…meg tojást is – sorolta az ismert ételeket Ferike – De most már meséljél, mert megmondalak benneteket.

Sanyi mesélni kezdett. Egészen onnét, hogy meszet akart égetni. Már a holnapi tervét is elmondta, amikor az anyjuk kiáltása zökkentette ki a mesélésből.
- Hol a csudában vagytok mindnyájan? – kiabált, amikor egyiküket sem lelte.
- Édesanyám, édesanyám! . szaladt hozzá Ferike – A Sanyi meg volt a Tiszánál. Tudja, az olyan mint egy patak, csak sokkal, de sokkal nagyobb. Holnap meg megyen követ fejni.
- Fejteni te! Nem fejni. – nevettek rajta a lányok.
- Megyen ám a csudába. Inkább szaladjon el Annus ángyához, mert eltörött a kapanyele, oszt nincs otthon senki ember, aki megcsinálja neki. Biztosan ad érte valami kis élelmet. Holnap pedig mehet az apátokkal járomnak való fáért.

Jobb szeretett volna inkább most magában lenni, de a kicsik miatt ez eleve esélytelen volt, így felkerekedett, hogy megcsinálja azt a kapanyelet, bár nem sok kedve volt hozzá. Talált hozzávaló rudat az ángya portáján, amit befogott a „Jancsiba” hogy a kétnyelű késsel lehántolja, meg a végét a kapához igazítsa. Fizetségnek kapott egy jó nagydarab hájat, ami egy kissé meg volt már sárgulva, de nagyon jó vacsora lett belőle az egész családnak.  A holnapi munka nem is került szóba, mindenki azt hitt amit akart. A szülei azt, hogy megy majd fáért. Ő pedig úgy döntött, hogy inkább Bogácsra indul jó korán, mielőtt bárki más felébredne a háznál. Ezért nem is a házban aludt, hanem kinn az udvaron, amiben nem volt semmi meglepő, hiszen nyáron gyakran megesett ilyesmi.

Reggel kakasszóra ébredt. Felhúzta viseltes cipőjét, s már csukta is maga után a kaput. Mire bárki más felébredt volna, ő már rég a Hór-völgyön szaporázott lefelé, hogy Lajosékat még otthon találja. Egyedül aligha talál oda a bányába, hiszen nem volt arrafelé ismerős.
Aztán mégis elkésett, de Rozi néni - a Lajos anyja – útbaigazította.
- Menjél fiam az egri úton, oszt amikor a harmadik parthoz érsz, ott van egy út az erdő szélén a szőlők felé. Ott aztán fel kell menni a …várjál csak! Lehet, hogy még eléred őket, mert a réten megforgatják előbb a szénát, hiszen útba esik. Kocsival mentek, meglátod messziről.
Így is lett. A harmadik partnál ott állt a fogat az út mentén. Lajosék pedig vasvillával borogatták a lekaszált rendet a másik oldalára, hogy az is hagy száradjon, mielőtt boglyába raknák.
- No, hát nincs még egy harmadik villám – mondta az idősebbik Lajos – de ha már itt vagy, odaadom az enyémet. Én majd előre megyek, oszt ha végeztetek, majd gyertek utánam!
Nem tartott sokáig a munka. Talán még el se érte a Lajos bácsi a hegytetőt - ahol a követ fejtették -  máris vállukra vették a fiúk a villát, s indultak is utána. Nem arra amerre a Rozi néni mondta volna, hanem a második úton indultak neki a szőlőhegynek. A köves út mellett volt egy vizenyős, lápos rész, ezért errefelé csak szárazság idején mertek szekérrel átvágni. Az erdővel borított meredek hegyoldalba mélyen be volt vágva az út, amit sokszor elmosott az eső, de gyalogszerrel ez nem jelentett gondot. Sanyinak feltűnt, hogy a kő milyen sok helyen kilátszik a termőföld alól. Szinte csak fel kell szedni, nem is nagyon kell bányászni. Igaz, így van ez sok helyen Répás környékén is. Némelyik hegyet akár puszta kézzel is el lehetne bontani. A meredeken felérve gondosan művelt szőlősorokat láthattak, a délre lejtő lankán. Az út mentén sok gödör volt kiásva, amelyeket gallyakkal kerítettek, ahol éppen nem nőtt ki mellette a csipkebokor.
- Mik ezek a gödrök? – kérdezte Sanyi
- Sangödrök.
- Az meg mi a csuda?
- Ebbe gyűjtik az esővizet. Idefenn nincs kút, és azt a vizet használják permetezésre, ami ezekben összegyűlik.
- De ezekből nem lehet inni ugye?
- Miért kérded? Szomjas vagy?
- Hát megszomjaztam.
- Ott lenn – mutatott a völgy felé – van egy kút, de nem szívesen mennék most le, amikor már ennyire felmásztunk. Édesapám hozott magával ivóvizet. Ott leszünk már hamar.

A bányát nem egészen így képzelte. Csak egy gödör volt a hegytetőn. Olyan, mint amilyenek mellett út közben elhaladtak. Nem sokkal nagyobb, mint a sangödrök. Sanyi szívesen megtanulta volna a fejtést, de ezen a napon erre nem került sor. Egész nap csak takarítottak. Apró köveket szedtek kosárba, amit kissé messzebb kellett kupacba öntögetni. A nagyobb darabokat szintén gúlába rakták. Aztán a néhány centi földben kinőtt gyepet csákányozták fel, és ezt is kosárral kellett elhordani a bozótok tövébe. Az volt a cél, hogy a sziklákhoz hozzá lehessen férni. Sanyi elcsodálkozott, hogy mennyivel másabb ez a kő, mint az otthoni. Náluk szürkés fehér, és nagyon kemény. Amikor egymáshoz ütődnek a kövek, olyan a pengésük, mint a vasnak. Az itteni vöröses barna kőnek a fogása is teljesen más. A répási kövekhez szokott kéz számára olyan, mintha bársonyt fogna. Az összeverődő kövek hangja is sokkal tompább. Mint néhány elkészített darabról látni is, ez könnyen faragható, míg a répásit csak pattintani, törni lehet. Ezt a tapasztalását meg is osztotta Lajosékkal.
- Biztosan láttad már – mondta Lajos bácsi – az erdészet istállója előtt a szobrot.
- Azt a katonát?
- Azt. No az a kő innét való. A János sógor apja faragta. Meg a kocsma előtti Szent Antalt is. Sokan értenek itt a kőhöz, de ő a legjobb kezű mester. János is nagyon ügyes, de nem tudom hazakerül-e még.
- Róla hallottam tegnap. Mondták, hogy elvitték. Miért nem akart katona lenni?
- A vallása miatt. Tiltja, hogy fegyvert fogjon. Az asszonyok bolondították bele. Azelőtt ő is rendes katolikus volt, de ha már belelépett ebbe a szektába, hát tartja is hozzá magát. Nagyon makacs ember, soha nem enged a maga igazából. Most meg még a háború miatt is szigorúbban veszik ezt a dolgot a hatóságok. Úgy beszélik, hogy elvitték őket – mert voltak ilyenek többen is - Miskolcra, ahol felsorakoztatták őket a laktanyaudvaron, oszt a kezükbe nyomták a puskát. Már aki hajlandó volt megfogni. Az egyik testvére – nem is rokonok, de ezek így szólítják egymást – nem akarta elvenni a tiszt kezéből, amikor az odanyújtotta. Erre az embernek a felesége – mert akkor oda beengedték még a népet is – odalökte a három apró gyereket, hogy akkor vigye azokat is. Az ember ríva vette el a puskát. Na, hát János sógort nem kísérte el a családja. Inkább vállalta a rabságot, hiszen idehaza az úgynevezett testvérek telebeszélték a fejét, hogy még egy fia krumplit se pucoljon a hadseregnek. Ha elviszik érte, ő csak legyen nyugodtan, mert a családjáról majd gondoskodnak. Na, hát ahogy te nem kaptál tőlük egy darab kenyeret, úgy ők se. Aljas egy társaság – köpött indulatosan egy nagyot amint befejezte a mondandóját.
- Mi ez a hang? – figyelt fel Lajos a szőlők közti gyümölcsfák felől hallható hangos rikácsolásra.
- Verekednek a mátyásmadarak – válaszolt meg Lajos bácsi így látatlanban.
- Ott. Nézd csak!  – mutatta Sanyi a közeli szilvafára leszálló madarat. De hiszen ez szajkó.
- Annak is lehet mondani – hagyta rá Lajos bácsi.
- Nahát, de szép tarka madár!
- Mifelénk van szürkében is, de azt fenyőszajkónak hívják. – kérkedett Sanyi a tájékozottságával. – Tegnap meg vadgalambokat láttam verekedni. Nahát az milyen érdekes volt! Ültek egymás mellett az ágon, és a szárnyukkal pofozkódtak. Olyan jót nevettem rajtuk.
- Na, aztán ha jól kinevetgéltétek magatokat, akkor onnét - mutatott egy nagy sziklára – még hordjátok el a törmeléket, hagy tudjam hasítani! Lassan már harangoznak, mi meg még nem csináltunk semmit. Mindjárt itt lesz az ebéd?
- Ebéd? – csodálkozott Sanyi – Hogyhogy itt lesz?
- Habart babot rendeltem – mondta Lajos bácsi – Harangszóra itt kell lennie. Hozzák a lányaim. Nagy lányok. Már lassan eladósorba kerülnek. Ennyit megtehetnek, hogy kihozzák az ebédet, ha már az anyjuk megfőzte.

Ezen Sanyi ugyancsak elámult. Nem is hallott még ehhez fogható dolgot. Eddig neki még magának kellett gondoskodni az ebédjéről, de legjobb esetben is magával vitte, amikor elindult hazulról. Na, de ilyet? Még utánuk is hozzák? Talán még meleg is lesz az a bab, mintha otthon tálalnák fel.

A déli harangszót nem lehetett nem észrevenni, hiszen ezen a ponton öt falu harangja hallható. Az órájuk persze nem egyformán jár, így sorra lehetett követni, mikor melyik faluban van éppen dél. Hamarosan meg is érkezett a két lány. Etus már ismerős volt Sanyinak, hiszen vele találkozott korábban, de a nagyobb lányt – aki a hátikosarat hozta – még nem látta eddig. Pufók képe nem volt túl vonzó, hiába vetett kacér pillantásokat az idegen legényre.
- Bort nem küldött anyátok? – kezdett kipakolni a kosárból Lajos bácsi, miután letelepedett a szekér árnyékába. – Na mindegy, majd iszunk vizet.
- Az ott micsoda? – mutatott Sanyi a távoli csupasz domb felé, amint kanalazta befelé a babot, ami tényleg meleg volt még, úgy ahogy gondolta.
- Ugyan mi lenne? Ott legelnek a kecskék. Nem ismered a kecskéket? – csodálkozott Lajos a kérdésen.
- Már hogyne ismerném! Igaz, elég messze vannak. De nem azt kérdeztem, hanem a dombnak a legtetején.
- A bányaélről kérdezed? Az meg mint láthatod, bánya. Vereskövet szednek ott a vízmosás oldalából.
- Itt mindenfelé bánya van?
- Van bőven. Csak itt a Kőkőtőn legalább egy tucat, Aztán van a papoknak a Jács völgyben, van a Biri bányája, meg az Ábrahánkában itt a szoros túloldalán, meg ott ahol mutatod a bányaél, meg a fehérkőbánya…van annyi, hogy számát se tudom. – vette át a szót Lajos bácsi.
- Aztán hova kell ennyi kő?
- Micsoda kérdés ez? Hát házat építenek belőle. A javát kifaragják kvádernak, az lesz a háznak az alja. Aztán az összevissza alakú nagyobbakból rakják a falat, amit a patakból rostált homokkal, meg mésszel bevakolnak. Na, meg ki ne felejtsem, hogy a legnagyobbakból lépcsőt, meg ablakpárkányt faragnak. A lapos kövekből kőfalat raknak, meg kerítést a kertekbe. Sokat elhordanak az alföldre is. Azzal lehet keresni elég jól. Itthon nem annyira, mert itt majdnem mindenki magának csinálja meg.

Sanyi erősen elgondolkozott. Annyi minden akart már lenni. Miért ne lehetne kőfaragó? Készíthetne ő is szobrot. Olyat, mint a katona az erdészet istállójánál. Vagy mint a Szent János a kocsmánál. Vagy akár útszéli keresztet. Vagy ha mégse, akkor kváder köveket faraghatna, amiket elfuvarozna az alföldre, ha azzal olyan jól lehet keresni. Már csak egy mestert kell találni, aki megtanítaná a mesterségre! A Lajos bácsi aligha lenne jó, mert most se mutatja, hogy miként kell fejteni a követ. Csak takarítás közben figyelheti, amint csákánnyal apró fészkeket mélyít sorban a sziklába, amibe aztán vasékeket kalapál. Végig ütögeti, aztán leskelődik, pakolászik, mintha várna valamire. Aztán megint végig kalapálja az ékeket, majd megint vár. Közben másik sziklában is készít fészkeket. A sorba kalapálást megismétli még néhányszor, majd egyszer csak elpattan a szikla. Kiszedi az ékeket, és a másik szikla mélyedéseibe kalapálja. Végigveri, pihenteti, megint végigveri és így tovább. A fiúknak nem mond semmit, csak teszi a dolgát. Aki meg akarja tőle tanulni, az lesse el!
Sanyinak még az is megfordult a fejében, hogy ott van az a délelőtt emlegetett János sógor, akit elvittek már évekkel ezelőtt. Akinek a köveit széthordták a népek. Akinek ott van üresen a műhelye, na meg van egy szemrevaló leánya is. Van ugyan két fia is, de azok még kicsik. Aztán elhessegette a gondolatot, hiszen előbb ki kellene tanulni kőfaragónak. Nem úgy van az, hogy egyszer csak hozzáfog, s máris meggazdagszik belőle. Na, meg valójában ő inkább a fával szeret foglalkozni, meg lovakkal.

Erősen közelít már a nap a horizonthoz, amikorra megrakják a szekeret kétemberes kövekkel, hogy hazavigyék. Sanyi ugyan hozzá van szokva a nehéz munkához, de mire végeznek, ugyancsak érzi a derekát, majd’ leszakad a válla, és ég a tenyere. Holnap megint jönnek, de már reggel szállítással kezdenek. Lehet, hogy mégsem akar kővel foglalkozni? Holnap még jönni fog, hiszen így van megbeszélve. Aztán amikor beérnek a faluba, felfigyel arra, ami eddig még soha nem tűnt fel. Nevezetesen az, hogy itt minden kőből van. Hosszú kőkerítéssel kezdődik a falu. Minden házat kőből építettek, nem vályogból mint az alföldön, se nem téglából mint a városi házakat. Még csak most figyelt fel a vakolatlan templomra, ami természetesen helyben bányászott kőből lett felrakva. Áthaladtak a patakon, amin nem fahíd, hanem kőhíd vezet keresztül. Mégis jó üzlet lehet a kő. Talán nem lesz kőfaragó, de talán még kőfejtő sem. Viszont a fuvarozásban lát fantáziát. Lovakat kellene venni, meg szekeret! Többet is, aztán lennének béresei. Ezekkel a gondolatokkal hajtotta álomra a fejét a lovak mellett az istállóban, hogy reggel újult erővel fogjon a kőhordáshoz.