(Vízhordó, befejező rész)

A falu szélén két legény várakozott. A telihold fényénél aránylag messzire elláttak, de valahogy nem akart előbukkanni a falu felől a cimborájuk.
- Szerintem induljunk! Már nem látok a fáradtságtól. A hajnali buszt így is lekésem, de a hetesig jó lenne még egy kicsit aludni. – állt fel Zsolt az árokpartról.
- Várjunk még egy kicsit! – mondott ellent Jóska – Azt mondta, hogy hazakíséri a csajt, aztán már jön is.
- Értem én, de meddig várjunk?
Jóska nem válaszolt, inkább rágyújtott immár kitudja hányadik cigijére. Aztán alig szívott bele néhányat, amikor futó léptek zajára figyeltek fel. Nagy lihegve, széles vigyorral megérkezett Miki is.
- Na, ez is megvolt.
- Mi volt meg?
- Hát a kis fekete.
- Megdöntötted?
- Meg én. Igaz, nehezen állt kötélnek, de aztán csak megadta magát.
- Melyik csaj volt? – kérdezte Zsolt – Többel is láttalak táncolni, nem tudom melyikre sikerült rátapadnod.
- Az a kicsi fekete a piros nadrágban. Éppen a nadrággal volt a gond, különben a kapuban állva a hónom alá kapom az egyik lábát, de így le kellett húznom róla. Muszáj volt lefektetni.
- A Julcsit mondod? – kérdezte megdöbbenve Jóska. – Azt én is kivittem a parkba a szobor mögé. Talán egy órája lehetett. Azt mondta, még senkinek nem adta oda magát eddig, de nem hittem el neki. Elég rutinosnak tűnt.
- Nekem is azt mondta, hogy szűz, azért fél annyira. Aztán tényleg nem tűnt félősnek. Azt mondod, hogy egy órája te is megdugtad? Öcsém! Hogy ez a nő mekkora…
A döbbenettől nem is fejezte be a mondatot, csak csalódottan ingatta a fejét. Aztán Zsolt felé fordult.
- Neked?
- Mit nekem?
- Milyen volt az estéd? Összejött valami?

Zsolt egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, mit válaszoljon. A hallottaktól összeszorult a szíve, görcs állt a gyomrába, végtelen keserűség uralkodott el rajta. Talán még szédült is kissé. Ez utóbbi talán az elfogyasztott italtól van, hiszen akkor erősödött a szédülés, ha a nagyon fáradt szemét behunyta. Nem is szívesen eresztette le a szemhéját, mert erősen szúrt ilyenkor a szeme, de már nyitva tartani is nehéz volt.
Átsuhant az agyán az egész éjszaka egy szempillantás alatt. A másik két fiú várt a válaszra, majd miután nem szólt, elindultak hazafelé. Beszélgettek, de Zsolt csak hallotta őket, nem fogta fel miről van szó. Erősen botladozva baktatott utánuk a mély keréknyomokkal szabdalt földúton.

Nyolckor már szólt a zene. Az iskola udvarán egy traktor pótkocsija volt a színpad. Nem volt egy profi zenekar, de táncolni lehetett a zenéjükre, és ez a lényeg. Na meg az, hogy teljesen besötétedjen, át lehessen mászni a kőkerítés tetején úgy, hogy ne vegyék észre a rendezők. Egyszerűbb lenne a kapun bemenni, de ott fizetni kell. Hasonló helyzet adódott már egy másik faluban korábban, de ott ismerték őket, s az ottaniak nem emlékeztek rá, hogy megvették volna a belépőjegyet. Így a kerítésmászás után mégis kénytelenek voltak a pénztárhoz járulni. Most szerencséjük volt. Leporolták magukat, majd elvegyültek a tömegben. Zsolt azt a lányt kereste, akit már délután kinézett magának. Meg is látta a táncolók között.
- Na, nem táncolsz? – kérdezte Miki, de nem várt a válaszra, hanem indult is éppen a kiszemelt kis fekete felé.
- Várok egy lassú számra. – válaszolt, de már csak magának mondta, hiszen egyik társa se volt a közelében.
Irigykedve nézte azt a néhány párt, akik szemlátomást rutinosan táncoltak. A többség viszont valójában egyedül rázta magát a zene ritmusára. Az számított partnernek, aki szemben volt vele. Testi kontaktus inkább csak lassú számoknál volt. Ekkor lehetett beszélgetni is. Ha nem értették egymás szavát, az megindokolta, hogy egész közel simuljanak egymáshoz.
„Rén-en-tirsz hm,hm, hm…” Na, ez jó lesz. Most lekérem.
- Szia. Nem találkoztunk már?
- Ócska duma. – válaszolt a lány
- Na, de komolyan. Már a délután is úgy éreztem, hogy ismerjük egymást. Idevalósi vagy?
- Ezek szerint te nem. Valójában én sem, de sokat járok a nővéremhez, ő pedig ide jött férjhez.
- Hogy hívnak? Ja, bocs. Én Zsolt vagyok.
- Én pedig Julcsi.
- Julcsa?
- Nem, nem Julcsa. Julcsi.
- Ismertem egy ilyen nevű lányt néhány éve…
- Szabad? – tolta finoman odébb egy idegen fiú.
- …itt nem messze a tanyán. – fejezte be a mondatot, de ezt már csak ő maga hallotta.

Félrevonult. Lekérhetett volna egy másik lányt, de ő inkább csak erre - illetve most már tudja a nevét – a Julcsira hajt. Nem akart balhét, így kivárta mindig, hogy cserélődjön a Julcsi táncpartnere. A haverok segítettek volna, de nem akarta. Más fiúk is szemet vetettek ám erre a lányra, így nem nagyon volt lehetőség beszélgetni tánc közben. Nem tudta, hogy oldja meg ezt a gondot, végül a lány segített.
- Menjünk ki – javasolta, amikor éppen egy szám végén sikerült együtt maradniuk.
- Jó ötlet, menjünk!
- Van cigid? – kérdezte Julcsi már kinn az utcán.
- Nem dohányzom.
- Kár. Na, szóval te voltál a tanyán az a fiú? Emlékszem rád.
- Voltunk is együtt lenn a pataknál.
- Igen – nevetett a lány – Aztán meg se csókoltál.
- Én próbálkoztam, de elhúzódtál.
- De nagy marha voltál. Minek hagytad annyiban?
- Nem kellett volna?
- Nem hát.
- Akkor most ezt bepótoljuk – jelentette ki az izgalomtól szinte remegő hangon Zsolt, majd a lány két vállát megfogva, megcsókolta. A lány visszacsókolt. Mi az hogy? Valósággal rátapadt a fiú ajkára. A kezét lefejtette a vállairól, és lefelé irányította. Zsolt egy darabig nem tudott mit kezdeni a kezeivel, majd végül a lány derekára tette. Julcsi újból megfogta a fiú kezeit, és szelíd erőszakkal még lejjebb tolta, de nem engedte el, amíg biztos fogást nem érzett.
- Na, ez eddig jól halad. – gondolta Zsolt magában, miközben heves izgalom közepette hosszasan „nyelveztek.” Eddig már falubeli lányokkal is eljutott. Volt, hogy hárommal is gyors egymásutánban, a patakparton heverészve. Úgy ahogy Julcsival kellett volna három éve.

Erős parfüm illat, büdös dohányfüst, és a nemrég kiköpött rágó íze áradt a lányból, de mindezt ellensúlyozta a kicsi, törékeny test ölelése, ajkainak lágysága, forrósága. A fiún soha nem érzett izgalom uralkodott el. Férfiassága megmerevedett, mint ’14-ben a nyugati front. Ez önmagában nem számít rendkívüli helyzetnek, sokszor a buszon zötykölődve is előfordul, s aztán az okoz gondot, hogy leszállva mivel leplezze, nehogy kicsúfolják miatta. Most nem zavarta, hiszen éppen Julcsi váltotta ki ezt a helyzetet. Nem akarta leplezni, inkább magához szorította a lányt, hagy érezze ő is.
- Találkozhatnánk gyakrabban is ezután. – mondta Zsolt két csókolózás közben.
- Eddig – ha jól számolom – háromévente találkoztunk. Azt hiszem, megoldható. Jövő hétvégén?
- Hol?
- Akár itt is…mennyi az idő? Azt ígértem a nővéremnek, hogy éjfélre hazamegyek.
- Addig még akár vissza is mehetünk ha akarod, de én inkább hazakísérnélek.
- Maradok még egy fél órát. – döntötte el a lány.

A kapuban egy enyhén ittas srác, szinte rátámadt Zsoltra, miközben a befelé igyekvő lányt egyik karjával magához ölelte.
- Téged ismerlek öreg. Jól vagy hugi? – nyomott egy puszit Julcsi arcára.
- Te részeg vagy. – húzódott el tőle a lány.
- Lehet, hogy tán ittam, lehet, hogy tán torgok…- kezdte idézni maga se tudta, hogy mit.
- Honnét is ismerlek? – fordult feltartott mutatóujjal Zsolt felé, jelezvén, hogy erősen gondolkodik.
- Oda jártam nyaranként a tanyára, ahol laktok. – válaszolt Zsolt, miután emlékeiben erősen kutatva rájött, hogy ez a fiú a Julcsi testvére, a Gabi.
- Úgy van, – helyeselt – de már nem ott lakunk. Én meg pláne nem. Együtt jártok a hugival?
- Ez így túlzás – kezdte volna Zsolt, de Julcsi megfogta a kezét, miután kiszabadult a bátyja öleléséből, és húzta maga után befelé az udvarra.
- Vigyázz a tesókámra sógor! – kiáltott utánuk Gabi.

Ahogy visszaemlékezett Zsolt a történtekre, még el is mosolyodott, ezen a „sógor” megszólításon. Nagyon vagány kis csaj ez a Julcsi, reményteljesen kezdődött a kapcsolat, de még az együtt járás sem igaz, hát még a sógorság. Nem lenne ellenére, de ilyeneken nem igazán gondolkodik még. Egyelőre barátnőt keres magának. Persze olyat, aki kizárólag az ő barátnője. Most meg kiderül, hogy egy este két fiúval is lefeküdt, miközben azt remélte, hogy majd ő fogja megkapni ezt a lányt. Nagyot csalódott Julcsiban. Az pedig határozottan dühítette, hogy ez a másik kettő mekkorákat nyerít, miközben nagy hangon dicsekednek egymásnak. Valójában nem is értette, hogy miket mondanak, de nem is volt rá kíváncsi. Azok felfigyeltek rá, hogy mennyire magába roskadt.
- Nagyon el vagy kettyenve Zsoltikám. Bánt valami?
Nem volt vicces a kérdés, mégis kuncogtak rajta.
- Semmi bajom – válaszolt – csak álmos vagyok, meg el vagyok fáradva. Az ötös buszt már biztosan nem érem el. Aludni mindenképpen muszáj egy kicsit.
- Biztos, hogy csak ez a baj? – állt meg Miki, hogy Zsolt utolérje, majd átölelte a vállát.
- Rá se ránts cimbora! Majd legközelebb partiban döntjük le a kiscsajt, és akkor te is sorra kerülsz.
Ezen megint hatalmasat röhögtek. Zsolti nem nevetett. Gusztustalannak tartotta még az említését is. Nem is reagált rá semmit, így továbbra is némán kullogott a vihorászó társai után. Gondolatban megpróbálta összerakni, mi is történhetett, miután a lánnyal elváltak.

Elmúlt már éjfél, amikor látta, hogy Gabit támogatja hazafelé. A hazakísérésből persze nem lett semmi. Nem is beszélték meg biztosra a következő találkozást. Ha esetleg még visszajött Julcsi a bálba, azt észre kellett volna vennie. Persze nem biztos. Az idő lehetett akkor egy óra, most pedig van fél három. Mikivel lefeküdt egy fél órája, a Jóskával pedig amikor visszaért, azonnal. Na, de korábban nem is láttam őket együtt.
- Egy nagy lószart! Ti átvágtok engem. – kiáltott utánuk. Felvidult a felismeréstől. Teljesen mindegy, hogy beismerik, vagy sem. Hazudnak és kész.


Nagyon rövid volt az éjszaka, de a hetes buszon ott kellett lennie, hogy a nyolcas vonatot legalább elérje. A vasútállomáson megváltotta a jegyet, majd leült egy üres padra a váróteremben, hiszen volt még húsz perc a vonat indulásáig. Rajta kívül alig volt néhány várakozó, hiszen aki munkába utazik, már elment korábban. Fejét a falnak támasztotta, s nézte, hogyan ugrál az órának a mutatója rovátkánként odébb, odébb. Nagyon fáradt volt a szeme, minduntalan becsukódott. Nem aludt el, hallotta, amint neszeznek a várakozók, hallotta, hogy halkan beszélgetnek, amiből egy szót sem értett. Aztán egy ismerős női hangra figyelt fel.
- Lajcsika! Az anyád úristenit! Jössz ide rögtön? Mindjárt ráverek a fenekedre, ha nem fogadsz szót.
Lajcsika? Nem ismer senkit, aki így hívná a gyerekét. Bár valaki mégis. A fejét nem mozdította, csak a szemét nyitotta résnyire. Egy hat-hét év körüli fiú vigyorgott egészen közelről az arcába. Nem szólt, de a tekintete azt sugallta, mintha ismernék egymást.
- Ne molesztáld azt a legényt! – lépett oda egy feltűnően ápolatlan kócos fiatal nő, és elkapta a fiú karját. Csak egy pillanatra nézett Zsoltra, aztán húzta is magával Lajcsikát a másik padhoz, ahol egy kicsi leánygyerek térdepelt az ülőlapon, s a háttámlára támaszkodva figyelte az akciót. Amikor odaértek, a nő picit megrázta a fejét, mint akinek rendet kell tenni az agyában, s visszanézett. Mintha emlékeztetné Zsolt valakire, vagy talán ismeri? Aztán úgy döntött, hogy mégse.
- A szép juhászné! - villant át Zsolt agyán a felismerés. – Vagy mégse? Nem így emlékszem rá.
Alvást mímelve, csak a szeme sarkából figyelte, s egyre biztosabb volt, hogy jól ismeri. Ez a nő a Zsuzsa, csak rettentően elhanyagolja magát. Egyáltalán nem kívánatos.
- Na, de mit akarok én egy ilyen asszonytól, mikor ott van nekem a Julcsi. Hét végén találkozunk. Aztán majd megtudja az a két hazudós alak, hogy ki fogja ledönteni – mosolyodott el magában.
- Mi van öcsi, valami szépet álmodtál? – szólt rá egy idős úr
- De szépet ám bátyám. Nagyon szépet.