Gyönyörű kúszófenyő borítja az előkertemet. Sokan meg is csodálják. A teraszról nézve - zöld színe ellenére - a tenger hullámzására emlékeztet. Szeretem nézegetni. Egyetlen hibája, hogy kinő közüle a folyóka, s a perje. Néha ki kell takarítani. Vasárnap délutáni szendergésemből felkelve éppen ehhez fogtam hozzá. Nincs jobb dolgom, hiszen egyedül lakom a család házát, még beszélgetni sincs kivel. Na, de ez egy másik történet.

Húzgálom kifelé a nem kívánatos gyomnövényeket a fenyő közül a szomszéd felőli kerítés közelében. Nem is tudom hol jártam gondolatban, amikor halk nyüszítésre figyeltem fel. Talán nem is jó kifejezés a nyüszítés. Csak egy egész finom, figyelemfelkeltő hangot hallatott a kutya. Jelezte, hogy ott van a közelemben és szeretné, ha észrevenném. Egy kutyától nem lenne meglepő ha ugatna, hiszen úgy mondják „azért kutya, hogy ugasson”. Ez nem ugatott. Nem akart rám ijeszteni. Megdöbbentő, hogy mennyi tapintat van ebben az állatban. Nem ismer engem, hiszen nem rég lakom megint itthon, soha nem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Nem lép fel támadólag, pedig veszélyesen megközelítettem az ő felségterületét. A kerítés azt hiszem ebből a szempontból nem számít.
A hang irányába fordulok. Zsemleszínű, fiatal labradori. Nem is egy, hanem mindjárt kettő. Érdeklődve figyelnek, illegetik a fejüket, szimatolgatnak, nyalogatják a drótot. Ülnek a kerítés túloldalán csendben egymás mellett, várják, hogy megsimogassam a buksijukat. Nem tudják, hogy elháríthatatlan akadályt jelent köztünk a kerítés. Nem marad más lehetőség, mint a szemkontaktus. Eső pillantásra teljesen egyformák, de már látom, hogy mégsem. Egyiküknek valami baj van a szemével. Olyan a nézése, mint egy bernáthegyié. Talán valami gyulladás. Beszélni kellene a gazdájával, hogy vigye orvoshoz.  Ahogy ülnek egymás mellett és kíváncsian figyelnek, valami megmagyarázhatatlan melegség önti el a lelkem. Pedig nem is tartom ezt a fajtát különösen szépnek a fejükre simuló füleikkel. Nekem a kutya, az a németjuhász. Na, de ez a tekintet bárkit levesz a lábáról. Meg aztán nekem is volt majdnem ilyen. Csak majdnem, mert volt rajta olyan, ami fajtaidegen. Na, de éppen a felálló, kissé még hátra is hajló fülei tették egyedivé Sodót. Nevét a színe miatt kapta. Unokaöcsém vissza is kérdezett amikor a kutya nevét hallotta, hogy „ úgy, mint vanília sodó?”

Sodó valójában nem is az én kutyám volt, hanem a fiam barátnője kapta a testvérétől. Ági akkor már nálunk lakott, így a kutya úgymond a közös háztartásba került. Nem tettem érte semmit, mégis engem tekintett falkavezérnek. Nekem volt már korábban néhány kutyám, nem akartam többet. Mondhatnám úgy is, hogy lelkiismereti okból, de erre nem szeretnék kitérni. Nem akartam és kész.  Néhány napig nem is voltam hajlandó megtekinteni azt az alig 3 hónapos, imádnivaló jószágot. Csak hallottam, amint kint nyüszít a teraszon. Panelkutyának született, újdonság volt számára, hogy ki van tiltva a lakásból. Ági néhány nappal később kérdezte csak meg, hogy nekem hogy tetszik a kutya. Sehogy – válaszoltam kurtán, majd megmagyaráztam, hogy nem az egyed ellen van kifogásom, hanem, hogy kutya van a háznál. Nem hiszem, hogy ezzel a magyarázattal sikerült enyhíteni a válaszom súlyát. Aztán sok bosszúságot okozott, mint általában a kölyökkutyák szoktak okozni. Sokszor elcsavargott, kaptunk is rendesen egy távolabbi szomszédtól amiért összegázolta a kertjét. A mi kertünkbe is sokszor bejött utánunk. Tudta, hogy hová nem szabad neki menni, de mindig próbálkozott. Igen csak elcsodálkoztam a különös gusztusán. Nem láttam még kutyát, amelyik kifejti a borsót. Pedig Sodó ezt tette. Lábával megfogta a növény szárát, letépte a hüvelyt, de aztán csak a borsószemeket ette meg. A kertben nevelgetett kb. 60cm magas „óriás bonzai” fámról is lelegelte a gyümölcsöt. Ügyesen bánt a főtt csöves kukoricával. El is neveztük vega-kutyának.

A csavargásai miatt kénytelenek voltunk láncra kötni, hiszen ha valaki kiment a kapun, Sodót nem lehetett visszatartani.

Augusztus végén a fiam és Ági elutaztak Londonba. Hosszú időre tervezték. Sodó immár végérvényesen az én kutyám lett. Nem volt ezzel ekkor már különösebb gond, megszerettük egymást. Szeptember közepén lehetett, hogy dolgom volt a szomszéd faluban. Teherautóval mentem, nem álltam meg a kaput becsukni, gondoltam, a kutya nem is vesz észre, hiszen hátul van a feleségemmel a kertben. Tévedtem. Sodó futni kezdett az autó után. Aztán mellette, előtte, megint mögötte. Az út minősége miatt nem tudtam elég gyorsan haladni, Sodó nem maradt le, Már a szomszéd utcában jártam, de még mindig futott, hol egyik, hol másik oldalamon. Már azt fontolgattam, hogy megállok, s magam mellé veszem a fülkébe, ha már ennyire kitartó. Aztán nagyot bakkant a kerék. Valamire rámentem. Gyorsan megálltam, nézek a tükörbe „bazzmegsodó!” Sodó mozdulatlanul feküdt az aszfalton, feje alatt hatalmas vértócsa. Döbbenten ültem az autóban, kezemmel dühödten vertem a kormányt úgy, hogy belefájdult. Sodónak vége. Itt már nincs mit tenni. Percekig ültem a kocsiban. Aztán visszamentem a tetemhez. Az összes vére kifolyt a fülén. Átmentem a fején. Az is megrázó élmény, hogy elpusztult, de ezt még fokozta, hogy én öltem meg. Talán mégis be kellett volna…ezt már nem lehet visszacsinálni. Annyit tehettem, hogy felraktam a platóra, lapáttal letoltam az aszfaltról a megalvadt vért, és hazavittem Sodót a fenyőfa alá, ahol korábban ő kotort egy nagy gödröt.
- Te ütötted el? – kérdezte a feleségem.
Bólintottam.  A gyerekek tudják, hogy elgázolta egy autó, de azt nem, hogy azt az autót én vezettem.

Ez jutott eszembe a kerítésnél üldögélő két labradoriról, nem is csoda, hogy kicsordult a könnyem.