Nézelődjél! – csengett sokáig fülében a felszólítás. Na, de mit nézzen, mikor nincs itt semmi. A favágóknak ugyancsak felkopna itt az álluk, hiszen alig van néhány fa. Éppen csak az út mentén egy-egy. Bár, mintha amott, jó messze...de az is csak egy fasor. Biztosan út van ott is. Aztán nemhogy hegyek, de még dombok sincsenek. Teljesen sík minden. Összeér az ég a földdel. Beszélték az öregek, hogy régen errefelé éltek a betyárok. Na, de itt elbújni se lehet, hiszen olyan messzire ellátni...nocsak!

  • Petőfi bácsi! Nézzen csak hátra! Ott vannak a hegyek.

  • Ott hát. Onnét jövünk.

  • Na, de nézze má'! Ott meg vége szakad a hegyeknek, arrébb meg megint kezdődik.

  • Az már ott a Mátra – mondta anélkül, hogy hátrafordította volna akár a tekintetét is.

Minek is forgolódott volna, hiszen sokszor járt már errefelé. Tudta, hogy merre mit lehet innét látni.

  • Az a Mátra is olyan, mint a mi hegyeink?

  • Egyrészt olyan, másfelől meg másmilyen. Ott is hegyek vannak, erdők, meg tótok. Vannak néhányan Répáson, akik onnét származnak, még a nevük is Mátrai. Na, de ott nincsen fennsík, nem fehér a kő hanem fekete. Viszont ennek a maradék kis országnak most már ott van a legmagasabb pontja. Innét is láthatod – bökött hátrafelé a kezében tartott ostorral – annak a legnagyobb hegynek a tetején van még egy kis kiemelkedés. Kékesnek hívják.

  • Biztosan messziről kapta a nevét – mosolygott Sanyi a saját felfedezésén – mert innét nézve tényleg olyan kékes.

 

Aztán még sokáig nézhette az egyre távolodó hegyeket, mert semmi nem akadt a közelben, ami eltakarta volna előle. Unalmasnak is találta már az utat, mert semmihez nem lehetett mérni, hogy mennyit haladtak. Telt az idő, a nap egyre magasabbról sütött, a lovak csak mentek, mentek, ebből lehetett gondolni, hogy haladnak. A távolban lehetett látni hosszú, de a földből alig kiemelkedő épületeket, aminek talán nem is volt fala, hiszen csak a nádtető emelkedett a látóhatár fölé. Néha feltűntek juhnyájak, amik körül hosszú szőrű, apró fekete kutyák csaholtak. Az egyik közelben legelésző nyájat Sanyi próbálta összeszámolni, de aztán mégse sikerült, mert belefáradt a szeme. Itt-ott a távolban ostorhoz hasonló valamiket láthatott, amire Petőfi azt mondta, hogy gémeskút. Az egyik ilyenhez le is tértek az útról, hiszen egész közel volt hozzájuk. Egy köralakba tömörült nyáj is ott legelészett a közelben. Egy kalapos, hosszú bundás ember támaszkodott a hosszú botjára mellettük. Három kutya is ült körül rajta, várva, hogy futniuk kelljen. Ahogy a hosszú rudakkal megrakott szekér a kút felé fordult, mind a kutyák, mind pedig a gazdájuk felemelték tekintetüket.

  • Te vagy az Petőfi? - kiáltott a juhász. Kihallatszott a hangjából, hogy örül a felismerésnek.

  • Magát mindenhol ismerik? - csodálkozott Sanyi.

  • Ismernek hát. A meszeseket, a fuvarosokat sokfelé ismerik. Hallottad a zsérci meszes esetét, amikor az előző háborúban orosz fogságba esett?

  • Nem én.

  • Mesélte a kocsmában, hogyan történt. Azt mondja, hogy éppen pihenőbe voltak, amikor meglepte őket az ellenség. Az egyik muszka rákiáltott, hogy add meg magad Jóska sógor! A hallgatóságból valaki megkérdezte, amit te most tőlem. Hogyaszongya: magát ott is ismerték? Ismertek hát – mondta rá a Jóska sógor. - Hol nem jártam már én mésszel?

Ennek a történetnek vajmi kevés lehet a valóságtartalma, de azért kocsmában megjárja.

 

A juhász otthagyta a nyájat, s jött eléjük a kúthoz. Örült, hogy jól ismerte a kocsist.

  • Csakugyan te vagy az. Jól ismertelek.

  • Szervusz komám! - üdvözölte Petőfi – Nem fázol abban a nagy bundában?

  • Ne csúfolódj azon, amihez nem értesz cimbora! Ez éppen hogy hűvöset ad. Na, de nem érthetik a tótók a kun ember furfangját. Nyáron kifordítom, télen befordítom.

  • Na, ne mondjad, hogy ha akarod hűt, ha akarod fűt!

  • Mi van ezen olyan hihetetlen? Mit csinálsz, ha túl forró a leves? Fújod. Na és ha fázik a kezed? Fújod. Vagy ha jobban tetszik huhúkolod, de ugyanazzal a szájaddal fújsz hideget is, meleget is.

  • Nem kezdek veled vitába, úgyis mindent jobban tudsz. - legyintett Petőfi, majd kifogta a lovakat.

    Leakasztotta az istrángot, s befűzte a végüket a hámba, hogy ne érjen a földre. A haslót csak meglazította, a kantárt viszont levette a fejükről. A két állat, mintha mondták volna nekik, odaballagott a vályúhoz, s várták a vizet. Gazdájuk a kútkávánál terpeszkedve nyúlt a gém ostora után, hogy vizet húzzon.

  • Na várjál te tót ember! Nem úgy kell azt. Vetette le a földre subáját a kun, s máris átlendült a farudakból ácsolt kútkáván, s belső gerendákon állva húzta lefelé immár egészen közelről az ostort.

    A nehéz favödör, teli vízzel szinte repült felfelé, éppen csak tartani kellett, hogy egyenesen emelkedjen. Amikor a kávához ért, egyik kézzel az ostor végét tartotta a juhász, másikkal megbillentette a vödör alját, s máris ömlött a friss víz a vályúba. A két ló azonnal inni kezdett, s a zúduló víz hangjára a juhok is megindultak hangos bégetéssel az itatóhoz. Itatás után a kocsis visszaterelte lovait az út menti két csenevész akácfa árnyékába, ahol az árokban a fű is dúsabban nőtt, s hagyta őket legelni. Csak ezután ment vissza a kúthoz, hogy a kávára tett teli vödröt kissé megdöntve, maga is oltsa a szomját. Jól esett volna egy korty bor, de egyiküknek a kulacsában se volt, így beérték a vízzel.

  • Ha nem sietős a dolgotok cimbora, készítek egy kis slambucot. Megtart vagy két órát, míg megsül, de megéri megvárnotok. Ritkán ehettek ilyen finomságot.

  • Megtisztelő az ajánlatod komám, de hosszú még az út. Hozzad fiú a tarisznyámat, leülünk az árnyékba, szalonnázunk egyet, amíg a lovak legelnek, aztán megyünk is tovább. Abrakot majd esznek menet közben.

  • Hát ez a legény? - kérdezte a juhász, amikor Sanyi a kocsihoz ment – tán a tiéd?

  • Dehogyis. Nem vagyok még én olyan öreg, hogy ekkora fiam legyen. Falubeli. Egy meszes ígérte neki, hogy maga mellé veszi, de közben bevonult katonának. Én meg magammal hoztam, hagy lásson világot. Úgyse volt még ki a hegyek közül.

 

Megebédeltek. Befogtak, s tovább indultak. Az első faluban nem álltak meg, de még a másodikban, a harmadikban se. Sanyi már nagyon unta magát, hiszen amit látni lehet, már mindent látott, s még mindig nem érkeztek meg. Ilyen messze még soha nem járt hazulról, s még most is csak egyre távolodnak. Ahol végre megálltak, természetesen egy kocsma, de arról már fogalma nem volt, mi a neve a falunak. Az utolsó háznál ismét megálltak, s a lovak itt kapták meg az ebédre megígért abrakot. Petőfi egy-egy zsákot akasztott a fejükre, amiből ehették a szemes kukoricát.

  • Na, fiú már közel vagyunk a Tiszához. Be is kell rendesen takarózni éjszaka, mert itt sok a szúnyog. Nehogy összecsipkedjenek bennünket. A lovakkal nem tudok mit tenni, de kibírják ezt az egy éjszakát, holnap pedig már megyünk hazafelé.

 

Ez a „hazafelé”, jó érzéssel töltötte el Sanyit, pedig eddig úgy tudta magáról, hogy nem szeret otthon lenni. Nem is értette, mitől van ez az érzés benne. A Tiszára már nem is nagyon volt kíváncsi, csak úgy félvállról vette, hogy ha már itt van, megnézi azt is.

 

Ami a szúnyogokat illeti, tényleg volt belőlük bőven. Legalább egy mindig ott zümmögött a füle körül, mintha szándékosan bosszantani akarná. Kezével hiába hessegette, csak nem akart tágítani. Ezért aztán elég nyugtalanra sikerült az éjszakai alvás. Reggel valami idegen zajra, valami zakatolásra ébredt. Petőfi is erre a hangra kelt fel, s azonnal készülődött is az induláshoz. Az idegen hang a vonat volt. Nem is figyelt rá, hogy errefelé is van vasút, de most legalább már ezt is tudja. Miután felmászott a rakomány tetejére, már látta is a vasúti töltést a sínekkel, na meg a Tiszát. Legalábbis azt hitte, de ez a víz még csak az ártéri holtágak egyike. Maga a folyó még messze volt.

 

Közel két órát rázkódtak a vasúti töltés tövében a köves úton odáig. Petőfi aggódott is a lovak patkója miatt. Jobb a lovaknak a földút, de itt nem lehet választani, mert a köves út mellett vagy víz van, vagy sár, nádas, gyalogakác, vagy füzes. Néha elrepült a közelben néhány, hosszú nyakú fehér madár. Mások a vízbe szurkáltak hosszú csőrükkel. Petőfi azt mondta, hogy gémek. Az apró feketék, amik a csapatostól úszkáltak, vizicsirkék, vagy vöcskök, a kacsára hasonlítók récék. A vízben álló nagy, száraz fák fekete madarakkal voltak tele.

  • Azok ott miféle madarak? - kérdezte kinyújtott karral mutatva az irányt.

  • Kárókatonák.

  • Katonák? Micsoda nevük van. Hogy lehet egy madarat katonának nevezni?

  • Mit tudom én! Ez a nevük. Haragszanak rájuk nagyon a halászok, mert rengeteg halat elpusztítanak. Na erről jut eszembe, hogy szereted-e a halat?

  • Biztosan szeretem, de még nem volt módom megbizonyosodni róla.

  • Na, majd visszafelé megállunk a csárdánál. Ott ni. - mutatta az út menti épületet.

    Innét már látták a hidat. Távolabbról nem, mert a kanyargó vasúti töltés is takarta a kilátást, meg a sok bozótos, meg a nagy nyárfák. Nem lehetett már olyan jól szétlátni, mint a pusztában. A híd egy barátságtalan, hatalmas vasszerkezet volt. A végéről nézve mintha egy alagútba kellett volna bemenni. Ezen járt át a vonat, és ezen kellett menni a szekereknek is. Előtte egy erős kaptatón kellett felhúzni a kocsit a lovaknak. Sanyinak le is kellett mászni előbb, hogy ennyivel is kevesebb legyen a súly. Na, itt már elővette Petőfi az ostort, s olyan kiabálással biztatta lovait, miközben csattogtatta hátukon a szíjat, hogy aki hallotta megrémült tőle, nem is beszélve a lovakról. A lényeg, hogy fenn voltak a hídon. Sanyi gyalog ment utána, de nem a korlát mentén, hanem a híd közepén, mert olyan félelmetesen mélyen volt alatta a folyó, hogy attól félt, beleszédül. A vasúti talpfák közötti résekben a hídon is keresztüllátott. A lába semmiképp nem fért volna be a résekbe, de ettől még félelmetes volt a víz csillogása a talpa alatt. Szeme sarkából látta csak a hatalmas vízfelületet. Nem nagyon mert oldalra nézni, csak sietett a szekér után, hogy mielőbb a túlparton legyen. Félelmét fokozta a háta mögül jövő kiabálás, ugyanis az eddig a csárda előtt álló szekerek is nekiindultak a hídnak. Attól félve, hogy utolérik, szinte futva ment Petőfi után. Csak a túloldalon mert megállni, hogy visszanézzen a minden eddig látottól sokkal nagyobb vízre. Az eddig látott patakokon vagy át tudott ugrani, vagy ha nem, elég volt néhány követ beledobni, hogy ne kelljen a vízbe belegázolni. Ez a víz viszont olyan széles volt, mint odahaza az iskolától a templomig a főutca, vagy talán még szélesebb. Még tán a Hámor fölötti tónál is szélesebb. Igen. Egészen biztos. Hihetetlen, hogy vannak a világon még ennél is nagyobb folyók. Márpedig vannak, mert az iskolában is tanulta. Más dolog persze ha beszélnek valamiről, meg az is más, ha saját szemével látja az ember.

  • Na, tetszett a Tisza? - kérdezte Petőfi, miközben Sanyi felkapaszkodott a kocsi tetejére.

  • Tetszett. - válaszolt kurtán, de nem volt túl meggyőző.

  • Féltél a hídon mi? Ne is tagadd! Láttam rajtad. - nevetett a még most is megszeppent fiún.

 

Talán félórát se tartott már az út, és megérkeztek Füredre. Talán a harmadik, vagy negyedik utca lehetett, ahová mentek. Ott épült az új ház, amire a tetőgerendákat vitték. A falak már álltak, de nem csupa vályogból rakták, hanem téglával felváltott sorokban. A szomszédok összecsődültek a hírre, hogy megjött a fa, így szinte pillanatok alatt le is rakodtak. A lovak ismét abrakot kaptak, meg vizet, de ez már a Sanyi feladata volt. Petőfi az üzlettel volt elfoglalva, meg az áldomással. Megalkudtak a vissz-fuvarra. Szemes kukorica lesz a szállítmány, de csak egy kocsiderékkal. Hazafelé már az ülésdeszkán utazhatnak. A gazdaasszony megkérdezte, hogy megvárják-e az ebédet, de még a hal nincs itthon. Lenn van a nagyobbik fia a folyón, most horgászik.

 

  • Szaladj csak Marcikám, nézd meg, fogott-e már valamit a bátyád! – küldte a fiát. - Sütünk gyorsan ezeknek a felföldi embereknek egy kis halat. Na fiú, menj csak te is vele!

    Petőfi bólintott, hogy menjen nyugodtan, megvárja míg visszaérnek.