Hétfő reggel három szekérrel indultak az ölfavágók. Jókora málhákat raktak a szekerekre, hiszen Karácsonyig haza se jönnek. Kinn fognak lakni az erdőn, ahol éppen a fát vágják. Reményteljes bizakodással vágtak neki az útnak, hiszen ha az időjárás is kedvező lesz, akár tavaszig is kihúzzák a keresetükkel. Az erdészet pengővel fizet a munkáért, nem kell csereberélni, hanem megvehetik amire éppen szükségük van. Az erdész szerint majd újév után is kellenek, kitart a favágás egészen tavaszig. Ha ez valóban így lesz, egyikük családjának se kell majd szükséget szenvednie.

Legboldogabb mégis Sanyi volt közülük, aki végre érezhette magát valakinek. Az ölfavágó, rangot jelentett a faluban, s ő most már az lesz. Nem a falu szegényei közül is az utolsó ember gyereke, aki még tótul se beszél, hanem igazi munkásember. Hálás is volt ezért a kivételes szerencséért Vajkó Janinak, aki magával hozta. Jó lett volna, ha Jóska is jön, de őt otthon hagyta az apja, hogy a jószág körül elvégezzen. Az igazság persze inkább az lehetett, hogy gyengének találta az apja még a fejszére. Sanyi a sok éhezés ellenére erős testalkatú, jókötésű gyerek. Még az idősebb tót legények se mertek vele kötözködni, hiszen „a bolond magyarja mindjárt verekszik”. A favágók meg is egyeztek abban, hogy ha az erdőmérnök kérdi, majd 17-nek mondják a fiút. Nem fog benne kételkedni, hiszen kinéz annyinak. Nem olyan kicsi mint az apja, inkább anyai ágon örökölte a testalkatát.

Hosszú volt az út. Már majdnem este volt, mire megérkeztek a kijelölt területre. Annyi idejük volt még sötétedésig, hogy a magukkal hozott ponyvákból, s néhány kivágott vékony fából sátrat építsenek, meg tüzet rakjanak. Nem volt nagyon hideg az éjszaka, de azért belekóstolhattak, hogy milyen körülményekre számítsanak a következő hetekben. Igaz, csak Sanyi volt újonc a csapatban, a többiek már megszokták a szabadban alvást. A hideggel nem lesz gond, csak az eső ne essen.

Reggel megjött a mérnök két emberrel, akiknek az volt a feladatuk, hogy megjelöljék a kivágandó fákat. A többi a répásiak dolga. Kidönteni, legallyazni, a rönköket a megfelelő méretre fűrészelni, s a lovaik segítségével az úthoz elvontatni. Nem bonyolult feladat, csak bírni kell erővel. Ahhoz pedig jó sok szalonna kell. Sanyinak nem nagyon volt miből hozni, így Vajkó Jani gondoskodott róla, mintha a saját gyereke lenne. Néhányan tettek is rá megjegyzést, mire Jani elmesélte azt a bizonyos hóviharos utat, amikor neki köszönhette, hogy nem fagyott meg valahol egy hófúvásban. Sanyi akár büszke is lehetett volna erre az esetre, de inkább restellte, hogy a Jani bácsi mindenhol ezt emlegeti, holott nem tett ő semmit, csak szólt az erdésznek, hogy segítsen. Arra persze jó volt előhozni, hogy ezután a többiek is magától értetődőnek vették, hogy Jani gyermekeként gondoskodik az Ádám fiáról, aki még csak nem is rokona.

A munka leglátványosabb része a döntés. Ezt a rutinosabb, régi favágók végezték. Először meg kellett határozni az irányt, amerre a fa dőlni fog. Nem akadhatott meg a többi fán, mert akkor nem férnek hozzá, tehát mindenképpen le kellett feküdnie. Ezért néha kénytelenek voltak kivágni olyan fát is, ami nem volt még vágásérett, csak éppen útban volt. A fa törzsén – a földhöz minél közelebb – vágtak egy éket, majd a szemközti oldalon kezdték fűrészelni. Könnyű volt, ha talpon állt, (függőleges közeli törzzsel) vagy a kívánt irányban állt ferdén. Ez persze nem adatott meg mindig. Rutinos favágókon ez se fogott ki. Csak nagyon ritkán kellett kötelet használni a megfelelő irányba döntéshez, de ilyen is előfordult. A ledöntött fáknak a vastagabb ágait ketten-ketten, keresztvágó fűrésszel vágták le a törzsről, majd tovább darabolták tűzifának. Csak a karvastagságú, vagy még vékonyabb ágakhoz használtak fejszét.

Az időjárás kegyes volt hozzájuk, alig szállt fagypont alá a hőmérséklet. Hó is csak Mikuláskor esett egy kicsi. Amíg dolgoztak, nem fáztak, este pedig tüzet raktak, amire valaki mindig ügyelt, hogy reggelig ki ne aludjon. Néhány nap után hozzá lehetett szokni ahhoz, hogy álmukban forduljanak meg, ha már nagyon fázott a tűztől távolabb eső oldaluk.



Karácsony hetére tovább enyhült az idő, eleredt az eső. Nem esett nagyon, csak olyan jó csendes áztató eső volt, mint amilyet tavasszal kíván az ember a veteményre. Ilyen időben már nem döntöttek, de mégse leshettek egész nap a ponyva alatt. Volt még tennivalójuk a gallyakkal, a tűzifának való méterbe rakásával, a szerfa vontatásával. Délutánra mindenki vacogott az átázott ruhájában, mire a mérnök megérkezett. Neki volt olyan viharkabátja, ami nem engedte át a vizet, még csukja is volt a fején. Nem is látták jól az arcát, csak a hangjáról ismerték fel.

- Elment az eszük maguknak Antal? - förmedt rá a legidősebb favágóra. - Meg akarnak betegedni?

- Dehogyis mérnök úr. Nem esik nagyon, még ami elmaradt, összekészítjük.

- Látom, annyi eszük van, hogy legalább a tüzet nem hagyták kialudni. Szárítsák meg a ruháikat, aztán holnap induljanak hazafelé! Nem úgy néz ki, hogy jobbra fordul az idő, aztán meg úgyis itt van mindjárt az ünnep. Holnapután délre ott vagyok a kocsmában, és kifizetem a járandóságukat. A szekereket rakják meg tűzifával!

Sanyi nagyon örült, hogy megjött a mérnök, hiszen már attól tartott, hogy a sok vacogástól letöredeznek a fogai. Hallotta a többieket is morgolódni, de senki nem merte mondani, hogy ne dolgozzanak az eső miatt. Na, de a mérnökkel senki nem akart vitába szállni, így bezsúfolódtak a ponyvák alá, a tűz köré mind a tizenketten. A száradó ruhák olyan büdösek voltak, mint a kopasztott tyúk, de a didergésük legalább alább hagyott. Egyikük felvetette, hogy induljanak azonnal hazafelé. A többiek le is szidták a kelekótya gondolata miatt, hiszen éjszakába fordul, mire a szekereket megrakják. Reggelre legalább rendesen megszárítkoznak. Addig talán az eső is eláll.

Reggelre valóban abbamaradt, de éjjel alaposan rákezdett. Alig győzték a rudak közé besüllyedt ponyváról lelökdösni a vizet. A zuhogó eső miatt senki nem tudott nyugodtan aludni. Néhányukat a köhögés is rázta. Egyetértettek abban, hogy nincs értelme tovább maradniuk. Amikor kivilágosodott, kezdtek is összepakolni. A szekereket csak jó félig rakták, hiszen az elázott úton nehéz lesz a lovaknak, hiába lejtős az út szinte hazáig. Az már szóba se jöhetett, hogy ők is felüljenek, így a sárban csúszkálva, botladoztak a szekerek után. Az se járt jobban, aki az út mellett ment inkább, mert ott térdig csatakos lett a vizes fűtől, meg a bokrok miatt minduntalan visszakényszerült az útra. Esteledett, mire megpillantották a falut egy nyiladékon, de tudták, hogy még közel egy óra, mire hazaérnek. A lovak küzdöttek a sárral, sokszor kellett megtolni a szekeret, hogy kiszabaduljanak egy-egy kátyúból. Már közel jártak a faluhoz, amikor az utolsó szekér elakadt. A többiek közben eltávolodtak. A kátyúba rekedt szekér mögött Sanyi, a Jani bácsi, meg még két fiatal legény maradt. Hiába tolták, a lovak jobbra-balra cibálták a szekeret, de csak nem akart megindulni.

- Majd én megemelem az oldalát, - ajánlotta Vajkó Jani – ti meg toljátok!

Ezzel belekapaszkodott a tengely végébe, s mindannyiuk csodálkozására, kiemelte a megrakott szekeret. A fiúk tolták, a lovak megrántották, s már meg is lódultak. Csak Vajkó Jani maradt ott, ahol a szekeret emelte. Úgy, meggörnyedve, egyik kezével a lágyékát fogva. Aztán nagy nehezen megmozdult, s láthatóan fájdalommal küszködve utánuk indult. Néhány lépés után erőt vett magán, s már mintha semmi baja nem lett volna. A szélső házat elérve mégis inkább leült egy nagy kőre.

- Baj van Jani bácsi? - kérdezte Sanyi

- Azt hiszem, megemeltem magam, de volt már ilyen máskor is, majd rendbe jövök.

Aztán mégis segítségre szorult, mert a kőről nem bírt egyedül felállni. A többieknek nem is tűnt fel, hogy lemaradtak, mindenki örült, hogy végre hazaért.

Vajkó Janit Sanyi, meg a két másik fiú támogatta hazáig. Elmondták mi történt, amiért Jani a fájdalmait tetézve még egy aggódással teli verést is kapott a feleségétől, amiért ilyen bolond dolgot cselekedett, hogy rakott szekeret emel ki a sárból.

Karácsonyra jobban érezte magát, de aztán mégis ágynak esett. Gondolták, hogy majd jobban lesz, de nem lett jobban. Szilveszterkor szekérre rakták, és bevitték Győrbe az orvoshoz. Onnét a kórházba, majd egy hét után haza, amikor a többi favágó ismét elindult a felső erdőre. Jani nem tudott lábra sem állni, nemhogy fejszét fogni. Még két hónapig szenvedett, majd az egész falu elkísérte az alvégbe, a sötét völgy elejére, ahol az ősök nyugszanak.

Újév után a favágók hívták magukkal Sanyit, de a Jani bácsi nélkül nem akart menni. Aztán a halála is megviselte. Nem veszített még el senki közelállót. A Jani bácsi volt az első, aki ha nem is volt rokona, mégis szinte apjaként viselkedett vele. Valójában csak néhány hetet töltöttek együtt, mégis úgy érezte, hogy több szeretetet kapott tőle, mint bárkitől, amióta Répásra került. Szeretettel gondolt vissza a mamócskára, akit már régen nem látott, meg a keresztanyjára, Antira meg Sanyi bátyóra, de ők már a nagyon távoli múlt. A boldog gyermekkor, amikor még nem tudta milyen az, ha az ember éhes.

A temetés után nem szívesen ment Vajkóékhoz. Jóskát továbbra is a legjobb barátjának tartotta, de abban a házban mindig az ágyban fekvő beteget látta maga előtt. Meg aztán az Annuska – a Jóska idősebbik lánytestvére is – másként nézett rá, mint korábban. Nem tudta volna megmondani, hogy miben nyilvánul meg ez a másként nézés, de zavarba ejtő volt a tekintete. Inkább egyedül csatangolt az erdőn, vagy odahaza fúrt, faragott. Néhány jármot még el tudtak adni a miskolci piacon. Az apja bele is nyugodott, hogy Sanyi készíti, ő pedig csak eladja.

Húsvét után nekivágott a Hór völgynek, hogy mészégetőnek álljon. Benke megígérte, hogy felfogadja, hát majd most kiderül, hogy állja-e a szavát. Gyönyörű napsütésben vágott neki a völgynek. A tavaszi erdő üde zöldje, a madarak csicsergése feltöltötte a lelkét. Az összes bánatát, rosszkedvét maga mögött hagyta a faluban. A Tebe réten ismerős teheneket látott legelészni, de a fiú, aki őrizte őket, nem volt ismerős. A látványtól szinte szájában érezte a sok lekváros kenyér ízét, amit itt megevett. Noha nem volt ismerős a fiú, azért odaintegetett neki, az meg vissza.

A kőfejtőt elérve nagy sürgésforgást látott. Két szekérre is rakták a követ, amit vittek a közelben épülő boksához. Oda, ahol az ősszel megállapodtak. A sok ember között Benkét kereste.

- Hogy akarod öcsém? - kiáltott oda egyikük, amikor a bámészkodó fiút meglátta.

- A Benke bácsit keresem.

- Benke! Ez a legény téged keres.

A megszólításra egy idegen ember nézett fel, akin látszott, hogy nem érti mit akar tőle a fiú.

- Engem keresel?

- Azt hiszem, nem. Azt keresem, aki az ősszel itt égette a meszet.

- Ja, hát én ismerem ezt a gyereket! - igazította meg a kalapját, aki annak a bizonyos Benkének volt a kollégája az ősszel. - Mondta a komám, hogy megállapodtatok. Na, de öcsém van egy rossz hírem. Ahhoz, hogy megtaláld, egészen Kassáig kell menned. Mivel nincs családja, bevitték katonának. Csak a jó ég tudja, mikor engedik el, de egyhamar aligha. Én vettem át a posztját, de nekem meg nem kell segéd. Vagyunk erre a munkára elegen, mint ahogy magad is láthatod.