Sanyi egész éjjel forgott, mint nyárson a malac. Bár ő ilyet biztosan nem mondott volna, hiszen soha nem hallott még sült malacról. Az ő köreiben nem engedhettek meg az emberek maguknak akkora pocsékságot, hogy kismalacként öljék le az állatot. Inkább addig hizlalták, amíg volt mivel etetniük. Na, de nem is ez most a lényeg, hanem az, hogy bár a boksa ontotta a meleget, de ellenkező oldalról jött ám rá a hideg rendesen. Talán egy jó meleg takaró javított volna a helyzeten, de Benke csak egy rossz kabátot tudott ráteríteni, ami nem takart eléggé.

Reggelre sűrű köd lepte a völgyet. A hazatalálás esélye semmivel se lett jobb, mint lett volna éjjel.
- Azt mondom én neked öcsém, hogy el ne indulj sehová, amíg a köd fel nem száll! Talán a cimborám se indul el otthonról, noha ő már behunyt szemmel is idetalálna. Legalább kitanulod mellettem a mészégető mesterséget. Aztán a bátyádékat is bevárhatod, ha nem sietős a dolgod.

Nem volt sietős a dolga. Ugyan miért is lett volna az? Benke reggelit ígért, s már ez is több, mint amire otthon számíthat.

A reggelihez tüzet raktak közel a boksához, s így elől is, hátul is melegedhettek. A szalonna ugyan már kissé avas volt, de a sült hagyma sokat javított az ízén. A kenyér viszont egészen friss volt. Talán csak egy-két napja kerülhetett ki a kemencéből. Sanyinak kétoldalt csorgott lefelé a fekete szalonnazsír a szája sarkán, olyan mohón, s oly boldogan lakmározott. Bencének megállt a nyárs a kezében, úgy rácsodálkozott. Csak az zökkentette ki az ámulatból, amikor lángra kapott a szalonnája. Nagyot káromkodva kapta el a tűzből, s robbanásszerű fújással oltotta el a lángot.
- Jó étvágyad van te gyerek. Úgy eszel, mint aki egy hete nem evett. Igaz is! Még tarisznyád sincs. Mikor ettél utoljára?
- Tegnap reggel adott a bátyám egy darab kenyeret induláskor.
- Csak úgy semmi nélkül?
- Nem akartunk sokat időzni az evéssel, mert lassan lehet haladni az ökrökkel.
- Azért egy darab kolbászt út közben is el lehetett volna rágni.
- Jó volt az a kenyér úgy is. Lényeg, hogy nagy darab legyen.

Aztán Benke faggatni kezdte, hogy mifélék a szülei, mivel foglalkoznak, hányan vannak testvérek. Sanyi készségesen válaszolt minden kérdésére. Mire végeztek az evéssel, szinte az egész életét végigmesélte.

- Hát ide hallgass öcsém! Az idén már ez az utolsó égetés, hiszen télen nem vesznek a népek meszet, de ha kitavaszodik, keress meg! Beállhatsz segíteni, s majd az alföldre is elviszlek magammal. Hajthatod a fogatot! Tudod, nekem nincs gyerekem. Volt egy, de az Úr magához vette még fiatalon, az asszonynak meg nem lehet több. Unokaöcsém éppen volna legalább egy tucat, de téged jóravaló gyereknek látlak, szívesen kitanítanálak meszesnek. Nem lenne gondod a kenyérrel.

Nagyon csábító volt az ajánlat. Az még különösen jó volt benne, hogy nem kellett azonnal dönteni. A télen kimegy az erdőre, ami biztosítja a kenyeret, a tavasz pedig még messze van. Jó lenne summásnak elmenni, ahol világot láthat, de félkezesnek inkább családtagot szoktak vinni, nem egy idegen gyereket. Ez a mészégetés nagyon jó lesz. Főleg, ha még a mész eladásának is részese lehet. Hajthatja majd a Benke lovait, később pedig a sajátjait. Ha lesz kocsija, lova, urasan élhet majd.

Reggeli után Benke el is kezdte az oktatást. Elmondta, miként kell az égetni való követ kiválogatni, hogyan kell azt berakni. Aztán pedig begyújtani, táplálni a tüzet, miről lehet előre tudni, hogy jó minőségű lesz a mész, mennyit kell várni a kemence bontásával, és így tovább...

Megengedte Sanyinak, hogy rakjon a tűzre. Persze ez is egy külön tudomány. Csak kívülállók hiszik azt, hogy egyszerűen csak bele kell vetni a tűzbe. Benke láthatóan élvezte a helyzetet. Örült, hogy van vele valaki, akinek beszélhet. Különös élvezettel mesélt a mész eladása közben megesett kalandokról. Ritkán kellett egy helyre egész szekérrel, legtöbbet vödrönként adta el. Ahány vödör égetett mész, majdnem annyi vevő, amelynek legtöbbje alkudni is akart. Ez volt a meszes mesterség legizgalmasabb, s egyben legnagyobb kockázattal járó része. Természetesen lehetett alkudni Benkénél, de ennek az volt a feltétele, hogy a legelső ár irreálisan magas legyen. Lehetett csereáruval is fizetni. A bortól, pálinkától a krumpliig, kukoricáig szinte bármivel. Némelyik fiatal menyecske saját magát kínálta fel a mészért cserébe. Ezt ugyan Sanyi már nem hitte el, de tény, hogy Benke ezt állította. Aztán a lovait dicsérte, melyek már annyira okosak voltak, hogy rakottan ugyan nem, de hazafelé minden kocsma előtt megálltak saját akaratukból. Előfordult, hogy csapolt sört kaptak a vizes vödörbe, de ez már nem vele történt, hanem egy másik meszessel.

Talán még ma is mesélne, ha dél körül meg nem érkezik a cimborája, aki láthatóan a kocsmában várta ki, hogy kissé ritkuljon a köd. Problémája volt az egyensúllyal. Szinte vele egy időben ért ide a répásiak csoportja, akik hasonló állapotban ténferegtek hazafelé.

- Köszönök mindent Benke bá' – búcsúzott el Sanyi a mészégetőtől – Azt hiszem, hogy majd szaván fogom, és tavasszal megkeresem.
- Gyere öcsém! Komolyan mondtam amit mondtam. Örülni fogok neked.

 

Odahaza a szülei úgy fogadták, mintha csak a kútról jött volna meg, pedig az elmúlt másfél nap alatt annyi élményt gyűjtött, hogy úgy érezte, belepusztul, ha nem beszélheti ki magából. Jobb híján a húgaira zúdította az élménybeszámolóját, akik érdeklődve, sőt talán kissé irigykedve hallgatták végig. Aztán eszébe jutott Vajkó Jóska, de ekkorra már beesteledett, így a barátja meglátogatását el kellett halasztani a következő napra. Szándéka szerint korán reggel indult volna hozzá, de az anyja már virradatkor a kezébe nyomta a lapos kötelet, hogy száraz gallyért menjen vele az erdőre a kemence felfűtéséhez. Ellent mondani nem mert, de miután felfogta, hogy ma friss kenyeret ehet, nem is akart. Azon nem is nagyon törte a fejét, hogy mitől lettek hirtelen ilyen tehetősek, hogy kenyeret tudnak sütni.

Csak később derült ki, hogy eladták a kecskét. Ilyenkor, a tél közeledtével nem igen lehetett jó ára egy öreg kecskének. Valószínűleg csak szánalomból vette meg tőlük valaki.
Ezután tehát a kecsketejről is le kell mondaniuk. Igaz, telente eddig is mindig elapadt a „Manci” teje. Húsvétra viszont megszületett egy, vagy két kecskegida, amit aztán levágtak. Ezután ez se lesz. Na, de messze van még a húsvét. Nem kell ilyen hosszú távra tervezni!

A lényeg, hogy ma délután már friss, ropogós cipót ehet. Szinte már érezte az illatát, miközben a deres füvet taposta az erdei ösvényen. Aztán kezdett kétsége támadni, mert akárhogy erőltette az agyát, nem emlékezett arra, hogy látta volna a konyhában a bedagasztott tésztával teli teknőt. Enélkül pedig aligha lehet kenyeret sütni. Balsejtelme beigazolódott, mert miután jól elfáradva hazaértek egy-egy hát száraz fával, az anyja nem a kemencében, hanem a konyhai tűzhelyben rakott tüzet, s fogott hozzá puliszkát főzni. Na, de így legalább megtörténhetett az a ritka eset, hogy éppen délben ültek asztalhoz. Mind az öten. Az apjuk nem volt otthon, de nem is tudták, hová ment. Az anyjukat is hiába kérdezték, ő se tudta. Annyit mondott, hogy biztosan dolga van valahol. A lényeg, hogy jóllaktak puliszkával. Jó lett volna rá egy kis sült szalonna, de jó volt így is. Ittak rá jó sok vizet.

Délután mehetett csavarogni. Természetesen Vajkó Jóskához vezetett az útja, hogy elújságolhassa neki, hogy mészégető lesz belőle a tavasszal. Miközben mesélt, lelki szemeivel látta is magát, amint a lovakat hajtja. Megállnak a falvakban, ahol a meszes Benke udvarol a menyecskéknek, akik vödrökkel jönnek mészért. Lelkesedését még csak fokozta a hír, amit Jóska mondott. Hétfő reggel indulnak az ölfavágók a felső erdőre. Köztük lesz Vajkó János is, aki nem felejtette el az együtt átélt hóviharos kalandot. Hálából Sanyit is magával viszi. Egy majdnem 15 éves gyerek már éppen megfelel a kidöntött fák legallyazására. Egy felnőttel párban, a keresztvágó fűrészt is elbírja.

Hazafelé, a meredek úton is majdnem futva ment végig, s ettől úgy kifulladt, hogy alig tudott megszólalni, amikor belépett a konyhába.

- Édesanyám, é desa nyám! Megyek ölfát vágni.
- Mész ám te a csudába, nem ölfát vágni. Apádat se veszik be maguk közé. Ki vinne magával?
- A Jani bácsi azt üzente, hogy elvisz engem is.
- Na, de mielőtt ölfát vágnál, szaladj át Lenke nénédhez, kérjél tőle párt kölcsön!

A Lenke néni morgott egy sort, hogy „ez a Matild ugyan miért nem tudja eltenni magának amikor süt”, de aztán levett a szekrény tetejéről egy papírdobozt, amiben tarhonyaszerű száraz tésztát tartott, s ennek felét egy hosszas keresgélés után megtalált papírból tekert staniclibe öntötte. Sanyinak már ettől a látványtól összefutott szájában a nyál, hiszen belátható időn belül friss ropogós cipót ehet. Amint átadta édesanyjának a staniclit, azonnal fogta a vödröt, s kéretlenül elszaladt vízért, hiszen ez is kell a kovászhoz. Hazaérve azonnal megnézte, ég-e rendesen a tűz a masinában, hiszen a kovászhoz langyos víz kell, nem pedig hideg. Olyan izgatottan sertepertélt a konyhában, hogy rá kellett szólni.
- Inkább menj be a szobába a kicsikkel, ne lábatlankodjatok itt nekem!

A vacsorát a reményteljes várakozás helyettesítette. Nem is követelőzött senki, hiszen megszokott dolog volt, hogy nem ettek már lefekvés előtt, hiszen aki tele gyomorral alszik el, az farkassal álmodik. A tűzhely parazsa látni sejttette a támlás székre rakott teknőt, amiben a vászon kendő alatt kelt a kenyértészta. Ezzel a látvánnyal szenderedtek álomba. Arra se ébredtek fel, amikor az apjuk betántorgott, s kevésen múlott, hogy fel nem lökte a teknőt.

Sanyi a gyomra korgására ébredt korán reggel. A szülei arra ébredtek, hogy kiment a házból. Még alig lehetett látni az udvaron, de mire az anyja kiment, ő már teletömte gallyal a kemencét, csupán alá kellett gyújtani. A benti tűzhelyben már rég kialudt a parázs, így az apja kabátjából kellett előkotorni a gyufát, a fészer alól egy kis száraz szalmát, falevelet összeszedni, ami biztosan meggyullad a gyufa gyorsan elhaló lángjától. A vékony gallyak pattogva kaptak lángra, majd a vastagabbak is. Az egész tűzteret elárasztotta a láng. Körbenyalta a kemence falát, majd a belső nyílás kissé mélyebbre eresztett szemöldökén alábukva kiáramlott a kéményen. A látvány egy forgószélre emlékeztetett. Bár a vörös forróság látványáról Sanyinak inkább már a mészégető boksa jutott eszébe, amiben majd tavasszal fog tüzelni, ha a meszes Benke tényleg állja a szavát. Most a kenyérsütő kemence felfűtése volt a feladat, ennek igyekezett eleget tenni. Szorgalmasan dugdosta befelé a nyíláson a fákat, hogy mielőbb felforrósodjon a tégla. Amikor elfogyott a tüzelő, az anyja egy bottal megkaparta a kemence padozatát, s a szikrákról megállapította, hogy jó lesz. A szénvonóval kihúzta a parazsat az ajtónyílás előtti mélyedésbe, majd a konyhában kiszaggatott, ruhára tett cipókat sütőlapáttal sorra betolta a kemence belsejébe. Helyére rakta a „tévőt”, s ezzel lezárta a tűzteret. Már csak várni kell egy órát. Nagyon hosszú óra volt. A gyerekek mind ott türelmetlenkedtek a meleg kemence körül. Egyébként sem ártott közel húzódni hozzá, hiszen novemberben nincs már igazán jó idő kinn a szabadban.

Legelőször a vakaró sült meg, lévén ez sokkal kisebb a többi kenyértől. Miután az anyjuk kivette, még visszarakta gyorsan a tévőt, hogy a többi kenyér tovább sülhessen. Vízzel megkente a tetejét, hogy kevésbé törjön, s fényes legyen, majd a nagy kés fokával leverte az aljára ráégett fahamut. Bevitte a konyhába, ahol hívatlanul is ott tolongott az összes gyerek az asztal körül. Ő maga már alig fért oda. Keresztet vetett a kicsi cipó fölé, majd kézzel széttörte a még gőzölgő finomságot. Ahogy pattogott a vastag kenyérhéj, a gyerekek úgy kapkodták fel az asztalról. Nem kellett utánuk letörölni. Aztán mindenki kapott egy-egy darabot a forró cipóból, amit boldogan tömtek magukba.