Két év telt el a tebe pusztai szolgálat óta. Sanyi már tavasszal betöltötte a 14-et. A tanító úrnak volt rádiója, amiből megtudhatták, mi történik a világban. A felvidék egy részét és a kárpátalját visszaadták a csehek, Erdély északi részét a románok, aminek a faluban leginkább csak a tanító úr örült. A répásiaknak, mint másodrendű polgároknak mindegy volt, hogy a számukra idegen területek milyen országhoz tartoznak. Sokat nem tudtak kezdeni azzal sem, hogy háború van Európában. A németek belekergették az angolokat a tengerbe, elfoglalták Franciaországot. Répáson mindettől sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hogy mit adjanak enni a családonkénti 7-8, de nem ritkán tíz gyereknek. Sanyinak már mind a három féltestvére elkerült a háztól. Annus Győrbe ment férjhez. Lajos is benősült egyik bükkaljai falu kondásának a családjába. Jóska a szilvási fűrésztelepre került, és már télen se jött haza. Így tehát végérvényesen ő lett a nagy gyerek a családban. A két húgával és az öccsével nem volt gondja, ellátták már ők magukat. Legfőbb elfoglaltsága a fafaragás volt ez időtájt. Ügyesen bánt a szekercével, a kétnyelű késsel. A rokonságból sokan kértek tőle szerszámnyeleket, sodrófát, sőt még sütőlapátot is. Az apja ezért akár büszke is lehetett volna rá, de inkább iriggyé tette, hogy nem az ő munkáját keresték. Már a városi piacon is azt kellett hazudni a kereskedőnek, hogy a gyerek faragta a jármot. Ezek a munkák már hoztak a konyhára némi élelmet, de azért még így sem ettek minden nap.

November elején néhány gazda elindult az ökrökkel, hogy bükkaljai ismerőseiknél teleltessék őket. Sanyi kapott az alkalmon, és egyik nagybátyjának felajánlotta a segítségét. Régóta szerette volna látni azt a falut, ahonnét a kőművesek jártak. Az erdőből kiérve rácsodálkozott az első falura. Vakítóan fehérre volt meszelve minden egyes ház. Nem volt nagy falu, alig nagyobb mint Répás, de két templomot is építettek. A kisebbik is nagyobb volt mint az övék, de a másik, aminek kakas volt a tornyán, még a győri templomoktól is nagyobb volt. A falutól délre állt egy nagy, emeletes épület a patak völgyétől kicsit magasabban. Ekkora épületeket eddig csak a városban látott. Azt mondták az emberek, hogy az a malom. Oda hordják a búzát, hogy lisztet őröljenek a kenyérhez. Répásról nem sokan járnak ide, hiszen ugyan honnét vennének búzát?

Innét már látták a következő falu tornyát, de még egy óránál is tovább tartott az út, hiszen az ökrökkel nem lehet sietni. Szinte sétál velük az ember. Sanyi rácsodálkozott a tájra. Voltak ugyan dombok, de dél felé messzire el lehetett látni. A látóhatár a semmibe veszett. Kíváncsi lett, hogy ugyan mi lehet arrafelé, de újabb két év kellett hozzá, hogy megláthassa. Na, de így is volt elég újdonság. Egy kis erdőt elhagyva, a füves domboldalban borospincék sorakoztak. Az egyik előtt meg is álltak, mert látták, hogy van ott valaki. Nem közvetlen az út mellett voltak a pincék, így Sanyi nem hallotta mit beszélget a két répási ember a boros gazdával, csak látta, hogy egy idő után a gazda eltűnik, majd pohárral a kezében, s lopóval a vállán jön elő ismét. Ekkor az egyik tót ember kiáltott valamit az úton maradtaknak, akik elindultak az állatokkal, a patak partján álló gémeskúthoz. Egyikük húzott vizet, amit a vályúba öntött. Az állatok mind odasorakoztak. Sanyi kapta a feladatot, hogy őrizze őket, az emberek pedig visszamentek a pincéhez.

  • Bátyám! - szólt Sanyi, amikor egy jó idő után nagy hangoskodva visszaértek - Én megkeresném a Lajos barátomat. Azt mondta, hogy a legelső házban lakik.

  • Jól van gyerek, de aztán nehogy itt vesszél nekem! Az ott a szélső ház, majd ott keresünk, ha indulunk hazafelé. Ha meg elkerülnénk egymást, hát hazatalálsz magad is. Azon az úton kell, amin ide jöttünk. - kacsintott egyet, majd szelíden meglódította, hogy induljon a barátját keresni.



A szélső házat szinte egy szikla alá építették, noha előtte jó nagy üres térség lett volna az építéséhez. Udvarát magas kőfal kerítette, a deszkából készült kapun nem kilincs volt, hanem valami kiismerhetetlen szerkezet reteszelte. Nem voltak rések, amin beleshetett volna, fel kellett ugrani, hogy belásson fölötte. Többször is felugrott, de senkit nem látott az udvaron.

Egy tíz év körüli lány nyitott kaput.

  • Kit keresel?

  • Lajos itt lakik?

  • Attól függ, ki keresi.

  • Sanyi vagyok Répásról. Onnét ismerem. Azt mondta, hogy ha erre....

  • Jól van, tudom ki vagy. Mesélt rólad, de most ő nincs itthon. Mari nénémékhez ment.

  • Messze van? Mikor jön haza.

  • Ha anyu elenged, elkísérlek.

    A Mari néniék egy mellékutcában laktak. Nem volt messze. Különösen annak nem, aki húsz kilométerről jön. Nem az út mentén állt a ház, hanem beljebb, az udvar végén. Csak egy kicsi kert volt már mögötte, meg egy malacól. A ház előtt egy fészer, alatta kövek. Mester ember lakott itt, csak éppen nem volt itthon. Lajos azért jött, hogy segítsen fát fűrészelni a nagynénjének. Nagyon megörültek egymásnak. Legszívesebben megölelték volna egymást, de mit mondtak volna rá a lányok. Nem csak aki idekísérte Sanyit, hanem lakott itt egy nagyobbacska lány, olyan vele egyidős forma. Csillogó, bogárfekete szeme volt, meg a copfba kötött haja is teljesen fekete. Első pillantásra cigánynak gondolná az ember.

  • Na, fogd meg a másik végét! - intett Lajos a fűrész felé.

    Sanyi megfogta, és széles vigyorral az arcán, de szó nélkül fűrészelt. Lajos is csak vigyorgott, mint a vadalma, de ő se tudta mit mondjon. Feltettek a bakra egy másik fát, majd egy harmadikot.

  • Meg is állhattok egy kicsit pihenni! - szólt rájuk a Mari néni.

    Megálltak. Maguktól talán estig húzták volna egyfolytában.

  • Azt mondja az Etus, hogy te vagy a Lajos répási barátja – mondta az asszony. Hogy kerültél ide? Van erre valami dolgod?

  • Az ökröket hoztuk ide a faluba többen is. A nagybátyámnak segítettem, meg ide is jöttem.

  • Ide hozzánk?

  • Hát a Lajoshoz. Odahaza úgy sincs semmi dolgom. A télen talán már kimegyek a favágókkal, de még most nem mennek. Édesapámnak sincs most munkája, hát eljöttem.

  • A nyáron én már megyek a summásokkal. Megkérdezhetem, hogy beférsz-e a bandába.

  • Megtennéd? De nem vagyok én még oda fiatal?

  • Félkezesnek biztosan bevesznek. Na, majd apu megérdeklődi. Ő szokott járni. Most jöttek haza nemrégen a Dunántúlról. Terményben kapják a fizetést. Itthon meg cserélgetnek, sokszor meg pénzért adják el. Az a legjobb, mert abból lehet venni akármit. Képzeld! A nyáron voltak itt cirkuszosok. Két cső kukorica volt a belépő. Volt majom, medve, meg púpos teve is. Na, az még egy furcsa állat. Láttál már olyat?

    Sanyi nem látott még olyat. Cirkuszról már hallott, Győrben látta is a sátorukat, meg a kocsijaikat, de előadást nem látott. Pedig szívesen felvágott volna vele. Aztán viccesre vette a dolgot.

  • Hogy láttam-e púpos tevét? Már ettem is. Ja, hogy azt nem eszik? Akkor nem ettem.

    Lajos egy alapos hátbavágással, és nagy nevetéssel reagálta le a viccet. Ezután úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy bizony nem sok haszna volt a délutáni munkájuknak.

    Már lebukott a nap, amikor Sanyinak eszébe jutott, hogy még haza is kellene menni ma. Arra nem gondolt, hogy a többieknek is hozzá hasonlóan elszaladt a délutánjuk. Ráadásul a falu több pontján kötötték be a jószágot, még össze is kellett volna szedni a társaságot. Nem is indultak neki az útnak, hiszen mire az erdőhöz érnek sötét este lesz. Meg aztán hideg is van már a völgyön ilyenkor. Majd inkább reggel indulnak. Még egy kis pálinkát is be kell szerezni télire.

    Abban a hitben, hogy a többiek itt hagyták, sietve nekivágott az útnak. A malomnak már csak a körvonalait látta, de mire a szomszéd falun túljutott, már a hold is feljött. Legalább nem volt teljesen sötét, látta maga előtt néhány méternyire az utat. Járt úton nem is lett volna gond, de erre még soha nem járt. Jó lett volna egy viharlámpa, de az nem volt, mint ahogy jó meleg kabátja sem. A szurdok bejáratánál kezdett kicsit félni. Ha nem véti el az utat, éjfél körül haza is ér. Ha nem áll meg, akkor a hideggel se lesz gond. Csak el ne tévedjen! Az a baj, hogy nem csak ez az egy út van az erdőben. A szurdok két oldalán szinte összeborultak a feketén tornyosuló hegyek. Néhol, a legurult kőtörmelékben botladozott. Az út fölé magasodó fenyők eltakarták a holdfényt.

    Aztán egyszer csak fényt látott. Van valahol errefelé egy erdészház, de azt mondják, most nem lakik benne senki. Nem is ablakon kiszűrődő fény ez, nem is viharlámpa, inkább olyan tábortűzféle. Lángot ugyan nem lát, de semmi kétség, tűz ég a közelben. Már pedig ahol tűz van ott ember is van. Nem kell egyedül lenni az éjszaka. Mert azt már eldöntötte, hogy innét nem megy tovább reggelig. Közelebb érve már az embert is hallja. Énekelget magában, meg hasáb fákat dobál egy ablaknyi lyukon a tűzbe. Nem is veszi észre az érkezőt. Bámul bele a vörösen izzó pokolba. Bár nem látni, de szakad róla az izzadtság.

  • Jó estét! - köszön rá Sanyi.

  • Hinnye, de rám ijesztettél. Ki az ördög vagy ilyen sötét éjszaka? Tán megbomlott az elméd ilyenkor nekivágni az erdőnek egyedül? Tényleg egyedül vagy? Oszt lámpád sincs?

    Aztán a tűz fényénél bámul bele a fiú arcába, végül megállapítja, hogy nem ismerős. Pedig – mint mondja – Benke bátyád mindenkit ismer a környéken. Aztán, midőn megállapítja, hogy egy gyerek a látogatója, ragaszkodik hozzá, hogy ne menjen tovább reggelig. Na, ebben nem is volt köztük vita.

  • Egyedül dolgozik? - kérdi Sanyi a Benke bácsitól.

  • Majd csak reggel jön a cimborám. Most kell pedig a legjobban tüzelni. Nem pihenhetek egész éjjel, mert ha alább hagy a tűz, nem fog szépen kiégni a mész. Aztán majd híre megy, hogy a Benke kemencéje tele volt kővel. Akkor aztán imádkozhatok, hogy el tudjam adni. Legalábbis messzebbre el kell vele mennem, oda, ahol nem ismernek. Nehéz mesterség ez fiú. Hát te?

    Sanyi elmesélte, hogy ökröket kísért, aztán lemaradt a többiektől.

  • Dehogy maradtál le – nevetett harsányan Benke. - Ott hemperegnek azok kivétel nélkül tökrészegen az ökör lábainál a szalmán. Hidd el, én tudom. Sokat megértem már, de olyat még nem hallottam, hogy be ne rúgjanak a répásiak, amikor az ökröt viszik telelni. Csuda egy népség ez.

  • Maga nem répási?

  • Na, még ilyet találjál ki! Benke bátyád zsérci. Hát tótnak nézek én ki?

  • Nem tudom minek néz ki bátyám, hiszen sötét van.

  • Na, ebben igazad lehet öcsém. Hát akkor csinálj magadnak egy vackot itt a kemence mögött, de ne túl közel, mert kisül a zsírod. Reggel majd sütünk egy kis szalonnát vöröshagymával, mielőtt útnak indulnál. A kolbász már elfogyott. Ma éjjel a vendégem vagy, aztán meghívlak reggelire is.

  • Hogy ennek a gyereknek ennyi esze van, hogy egyedül nekivág az éjszakának – dünnyögte fejcsóválva, de ezt már inkább csak magának mondta.