7.

Alig virradt még meg, amikor az erdész jött a reggeli fejésre. Sanyi felugrott, s máris fogta a villát, hogy felkeltse a teheneket. Ekkor ajánlott volt még egy kicsit várni a fejéssel. Miután a két jószág elvégezte reggeli dolgát, Sanyi leszedte a trágyát, mintha most is itt dolgozna. A többiek is felkeltek, hogy ne legyenek láb alatt. Az erdész meggyújtotta a lámpát, hogy világosabb legyen. Magára kötötte az egylábú széket, s odaült zsétárral a Riska tőgyéhez, fejét az oldalának támasztotta, s a csecsekből vékony sugárban dőlt a meleg tej. Vajkó Jani kényelmetlenül érezte magát. Arra gondolt, hogy segítenie illene, de nem tudott mit. A Sanyi gyerek kezéből se vehette ki a vasvillát. Restellte, hogy nem ő ugrott fel elébb.

  • Hát János! – mondta az erdész anélkül, hogy a fejét elvette volna a tehén hasától – Azért felelőtlen dolog volt ilyen mély friss hóban nekivágni két gyerekkel ennek az útnak. Várniuk kellett volna még néhány napot, amíg megül.

    Vajkó Jani nem szólt semmit, csak hümmögött. Tudta ő is nagyon jól, hogy az erdésznek igaza van, hát mit mondhat akkor erre?

  • Na, de innét már nincs messze a falu. – folytatta az erdész – Az éjjel is keményen fagyott, sőt most is van legalább tizenkét fok hideg, ha nem hidegebb. Pihenjenek még néhány órát, majd dél körül nekivághatnak. Főz az asszony egy kis puliszkát, isznak hozzá tejet, s máris erőre kapnak. Jobb lesz mint a szalonna. Az se lenne rossz sült tojással, de ilyenkor télen nem tojnak a tyúkok. Szólok, ha kész a reggeli, oszt átjönnek majd a házba.- indult befelé az alig fél zsétár tejjel.

    Mialatt a tejet szűrte, a vendégek kéretlenül kicserélték a tehenek alatt az almot, húztak le a padlásról szénát, készítettek be vizet. Meg is lepődött a gazda, amikor visszaért.

  • Hát, akkor menjünk be a házba! Megrakta már az asszony a tüzet. Várakozhatnak a lócán, ne itt legyenek a jószág közt.

  • Nem akarunk alkalmatlankodni. Már ezért is nagyon hálásak vagyunk, hogy megpihenhettünk itt éjszakára. Ez a gyerek – simította meg gyengéden a Sanyi fejét – gondolta ki, hogy bejöjjünk.

  • Nagyon okosan tette. Elvégre ő szinte itthon van. Na, majd tavasszal jöhetsz megint! – fordult Sanyi felé – Pedig azt gondoltam, hogy egy kisebb gyereket veszünk ide. Na, de gyenge vagy még te a fejszére. Mennyi idős is vagy? Tizenkettő? Na, akkor csak jól gondoltam.

  • János! Elfogad egy kupica pálinkát? Van itt az út mentén néhány szilvafa, azokon termett amiből főzettem. Na, milyen? Nem szeretem ha nagyon erős, az idén lejjebb engedtük a fokot.

  • Nagyon jó ez erdész úr. Én se szeretem, ha kicsordul az ember könnye tőle. - mondta, majd elvette a felé nyújtott harapásnyi kenyeret, hogy ledugaszolja.

  • Nagyon restellem, – mondta pironkodva, miután lenyelte a kenyeret - hogy a terhükre vagyunk az én felelőtlenségem miatt.

  • Ne bolondozzon János! - szólt az asszony, miközben a rotyogó kukoricakását kavargatta a tűzhelyen – Már hogy lennének a terhünkre? Meg ha úgy volna is. Segítségre szorultak, hát az a legkevesebb, hogy segítünk a rászorulóknak. Elvégre emberek vagyunk.

  • Meg aztán úgyse sokan nyitják ránk az ajtót mostanában. - vette át a szót a gazda.- Na, de majd ha kitavaszodik, lesz itt olyan jövés-menés, hogy azt hiszem vennem kell egy lovat, hogy győzzem. Jó is lesz a háznál egy nagyobbacska legény, mert bővíteni kell az istállót. Azt beszélik, hogy kikövezik az utat, hogy ne hátráltassa a szállítást, ha esős idő lenne. Jön majd több olyan gépkocsi, mint amit a bajszos Tóth vezet. Látta már ugye? Sanyi, te ismered. Félnek is tőle az állatok. Azt mondják, ez a jövő. Magam is idegenkedem ezektől a masináktól, de hát nem állhatunk a haladás útjába. Fenn, a falu fölött is kikövezik majd ami átvezet az egész hegyen. Legalább az érsek is hamarabb átér Egerből a garadnai palotába, ha oda kíván menni. Már az se hintóval ám.



Korán kitavaszodott. Március 15-én a répási gyerekek már mezítláb szaladgáltak. Húsvét után megérkeztek a bükkaljai kőművesek is, újabb házak falazásához fogtak. A Tebe réten vándor cigányok táboroztak le, de a faluba, a kovácshoz csak egy ember mehetett fel közülük, miután üzent a bírónak, hogy engedélyezze. Hírét vették, hogy egy répási embert cigányok vertek agyon, amikor a szomszéd faluból tartott hazafelé. Fizetést kapott aznap, azt rabolták el tőle. Abban a faluban soha többé nem tűrtek meg cigányt, nyilván Répáson se látnák őket szívesen. Noha ezeknek a cigányoknak semmi közük nem volt a gyilkosokhoz, de a nép már csak ilyen, hogy általánosít.

Sanyit az a különleges szerencse érte, hogy második nyarat szolgálhatta Tebe pusztán. Nem volt szokás kétszer ugyanazt a gyereket felfogadni, de a télen megígérte az erdész. Az istállóbővítésből végül semmi nem lett, hátas ló se került a házhoz, az útépítés se kezdődött el. Ugyanolyan volt ez a nyár is, mint az előző. Nem volt semmi újdonság, minden úgy zajlott, mint tavaly. Ugyanúgy lekváros kenyér volt a reggeli felváltva zsíros kenyérrel, ugyanazt a két tehenet kellett legeltetni.

Már vége felé járt a nyár, amikor vendégei érkeztek az erdésznek. Automobillal jöttek. Nem olyannal mint ami a fát hordja, hanem kisebbel. Erre nem is lehetett volna fát rakni, hiszen lemeztető volt rajta, benne meg ülések, az utasoknak. Két úri ember volt a vendég. Olyan ruhában voltak, mint amiben a tanító úr szokott a templomba menni. Még a kalap is másként állt a fejükön, mint a falusiaknak.

Dél körül járt az idő, a tehenek lefeküdtek az árnyékba kérődzeni. Sanyinak nem volt velük dolga, hát bement a kúthoz, hogy vizet igyon. Na meg főleg azért, hogy az idegeneket közelebbről lássa.

  • Hozzál csak ki székeket Sanyi ide a diófa alá, ha már itt vagy! - mondta az erdész.

    Ezalatt az erdészné poharakat hozott, meg egy üvegben bort, amit lerakott az asztalnak kinevezett tőkére. Ebben a jó időben nem szorongtak benn a házban, jobb volt kinn az udvaron.

  • Aztán mi szél fútt erre benneteket Tivadar? Istenem, de rég is találkoztunk.

  • Biztosan hallottad, hogy ki akarják kövezni itt az utat. Én lettem volna az egyik mérnök az útépítésnél. Aztán mégse lesz belőle egyelőre semmi, de engem mégis elhozott a kíváncsiság. Hallottam is, hogy itt élsz, hát ez is erősített a szándékomban, hogy útra keljek. Sándor barátom pedig olajbányász. Neki van útja a Garadna völgyébe az új kormányüdülőhöz. Hévizet keresnek, ami majd ellátja a palotát. Valami fontos ember rokonáról nevezték el, valami Lilláról. Ismered a helyet, gondolom.

  • Ismerem. Elbontottak ott jó néhány házat, hogy a palotának helye legyen. Nagyon szűk az a völgy. Becsületükre legyen mondva, hogy nem hagyták az embereket fedél nélkül. Hámorban kaptak új házat. Hatalmas építkezés, az egyszer biztos. Talán el se fog készülni teljesen soha. Képzeljétek! Még a Szinvát is elterelték, hogy legyen vízesés a vendégek gyönyörködésére. A Garadnára meg tavat duzzasztottak. Most meg olajat keresnek?

  • Dehogy olajat. – nevette el magát a Sándor – Vizet. Meleg vizet. A lényeg, hogy lukat fúrunk a földbe jó mélyre, aztán majd meglátjuk. Olaj, vagy víz? A munkában nincs különbség.

  • Hát ez a legény? - kérdezte Tivadar Sanyi haját kócolva, amikor lerakta elé a széket.

  • Itt lakik fenn a faluban – mutatott Répás felé – Segít a jószág körül

  • Azt hittem, a tiéd.

  • Ugyan! - nevetett az erdész. - Az enyém még éppen csak botladozik. Nem érné utol a teheneket. Ez a fiú meg egy valóságos hős. A télen egy hóvihar után ide vezetett egy felelőtlenül útnak induló szénégetőt, meg annak a fiát. Igaz, Sanyi?

    Sanyi ugyan nem volt benne biztos, hogy mi is az a hős, de gondolta, hogy ez valami dicséret akar lenni. Érezte, hogy elpirul. Akarta is mondani a kérdésre, hogy „igaz”, de nem jött ki hang a torkán.

    Erősen gondolkozott a „hős” szó jelentésén, hiszen az iskolában a tanító úr mesélt hősökről, de azok valami bátor tettet vittek véghez. Nem értette, miért mondott rá ilyet a gazdája. Aztán volt még más is amit nem értett. Például ezt az olajbányászt. Találkozott már bányászokkal, hallott is róla, hogy miként dolgoznak Lyukóban a föld alatt hogyan vágják, robbantják a szenet. Az olajba viszont belefulladnának, azt nem is lehet bányászni. Valamit biztosan rosszul értett.

  • Nekem viszont éppen egy ekkora fiam van otthon – mondta a Sándor, az olajbányász. - Hogy hívnak fiú?

  • Sanyinak.

  • Hát akkor szevasz druszám! – nyújtotta kézfogásra a karját. - Én is Sándor vagyok. A fiam meg Imre, a nagyapja után. Azt mondják, így szokás, pedig nem bántam volna, ha a nevemet kapja.

  • Itt maradhatsz velünk. – mondta Sanyinak az erdész – Ülj le valahová!

    Sanyi leült a diófa tövébe, hátát nekivetette a fa törzsének, s figyelt, miről beszélnek a férfiak.



  • Aztán mi újság a nagyvilágban? Hozzám alig jutnak el a hírek ide az erdőbe. Nagy ritkán jutok be az erdőmérnökségre, ott hallok ezt-azt.

  • Hát komám – mondta Tivadar – Nagyon úgy néz ki, hogy megint háború lesz.

  • Hallottam, hogy tavasszal a németek bevonultak Ausztriába.

  • Azt hiszem, ez még csak a kezdet. Már a csehektől is el akarják venni a szudéta vidéket.

  • Ott németek élnek. Nem?

  • Azok, de nem lesz ennek jó vége. Ott van a spanyol polgárháború, bár annak talán már vége.

  • Fegyverkezik mindenki – vette át a szót Sándor. - Tárgyalnak a nagyhatalmak, de csak húzzák az időt. Az oroszok a finnekkel háborúznak, a lengyelekkel még a háború lezárta óta nem jutottak dűlőre. Az olaszok Afrikában harcolnak, de a németektől kell leginkább tartani.

  • Gondolom, mi megint a németekkel vagyunk.

  • Igen. Természetesen. Talán sikerül kicsikarni némi határ-revíziót.

  • Csak nehogy az legyen a vége, hogy még elvegyenek az országból!



Sanyi értett ugyan minden szót, hiszen magyarul beszéltek, de mégse tudta követni, hogy miről beszélnek. A szóba került országok nevét mind ismerte, de többet nem tudott róluk. A háborúról is csak annyit, hogy a nagyapja odaveszett Isonzónál. Egy idő után el is unta hallgatni a beszélgetést, és visszaballagott a rétre a tehenekhez. A beszélgetők észre se vették, hogy otthagyta őket.



A mérnökök látogatása után talán egy hónap telhetett el, amikor az erdész elbocsátotta Sanyit. Nem tartanak tovább igényt a munkájára. Otthon nem nagyon örültek neki. Nem töltötte be még a 13-at se, dolgozni sehova nem kell. Nem volt más választás, fogta a szekercét, s elkezdte kitanulni a járom faragást. Az apja az első időkben őrült, hogy milyen ügyesen bánik a szerszámmal. Járomból viszont egyre kevesebb fogyott. A piacon a kereskedő néha már csak szánalomból vette át, de egyre kevesebbet fizetett érte.

A faluban abból állt a társadalmi élet, hogy a már iskolába nem járó fiúknak kötelező levente oktatásra kellett járni. A tanító úr éreztette velük, hogy másodosztályú állampolgárok, mivel nem is magyarok. Sanyi nem érezte magát jobban attól, hogy ez rá csak részben vonatkozik. Az apja ugyan tót, de az anyja...talán nem. A tótok őt magyarnak tartották, de ebből semmi előnye nem származott.